Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anarchizmus -Társadalomtudományi Társaság Előadások 2.

2014.03.01

DR. SCHMITT JENŐ BESZÉDE

1904. ÁPRILIS 29.

 

Igen tisztelt Társaság!

Nem lehet feladatom a négy előadó által részletezett, különböző világnézeteken alapuló, társadalmi tervezeteket megbírálni, mert ez még egy rendes előadás keretén is túlmenne. Csak általános szempontokat kívánok hangoztatni, amelyek arra céloznak, hogy ama emberi törekvések, amelyek egy ideális életrend megvalósítását célozzák, milyen alapon lehetségesek, vagy milyen alapon nevezhetők utópiáknak? Részletesebben foglalkoztam különben az utópia kérdésével „Der Idealstaat” című művemben, mely most nem rég jelent meg „Die Kulturprobleme der Gegenwart” című gyűjteményes kiadásban Berlinben. Aki a részletek iránt érdeklődik, azt a mondott műre utalhatom. Itt már a felszólalás természete arra utal, hogy csak röviden alapeszméket hangoztassak.

Társadalmi problémáknál az emberi természetre szoktak rendszerint hivatkozni a különböző álláspontok. Ez az emberi természet teljesen határozatlan valami, történelmi körülmények, a fejlődés stádiuma, amelyben az illető néprétegek léteznek, döntenek afelett, hogy milyen társadalmi életet valósit meg az ember.

Ami pedig az általános emberi természetet illeti, amiben az ember az állattól különbözik, ezt mi az embernek elmélkedésre való képességében látjuk. Univerzális, általános törvények felfogása, amelyek minden időre, minden térre, minden létre vonatkoznak, jellemzik az embert. Képek és képzetek gazdag társulása tapasztalható már a magasabb állatnál. Én csak a vándorló madárra utalok, amelyik messze északi fészkéből indul ki és megtalálja egyiptomi fészkét és akkor megint visszamegy messze északra. Hogy itt a képek minő hatalmas, gazdag társulása, a kombinációk milyen sokasága egyesül az állati elmében, azt magyaráznunk nem kell. Sok ember számára is nehéz feladat volna ezt így az emlékezetben megtartani.

Azonban eddig mi az állatnál nem találtuk annak nyomát, hogy ő az univerzális, a végtelenben érvényes törvényről tudna, erre nézve hiányzik a bizonyíték, de ha bármilyen állatfajra nézve ezt a bizonyítékot megszerezhetné valaki, akkor be volna bizonyítva, hogy az állatfaj a mi fogalmaink szerint voltaképen sajátszerű ember.

Az embert tehát ez a minden téren és időn keresztül szigorú szükségszerűséggel érvényes törvények felfogása jellemzi és teszi emberré és az emberi elme alkotja azt a jellemző alapfeltételt, ami emberi társadalmat kialakít. Továbbá olyképpen jellemezhetjük az emberi történelem fejlődésének szükségességét, amennyiben társadalmi alakulásokban érvényesül, hogy az az elmélkedéssel, gondolkodással, mennyiségtani gondolattal, geometriai fantáziával felruházott lény, az ő elméleti képességével különböző fejlődési fokon megy keresztül és elmélkedésének haladó stádiumaihoz mérten ki alakítja életét. Valamint lehetetlen feltenni az embermajomnál, tehát oly történelem előtti fajnál, mely csak az ember küszöbén áll, melyből az emberi faj kiindult a Darwin elmélete értelmében, hogy emberi társadalmat alakítson, mert ő nála az emberi elme még kifejlődve nincs. Az emberi elmének stádiumai azonban szükségkép vonnak maguk után sajátszerű formákat a társadalom fejlesztésében és ezt lépésről-lépésre, nyomról-nyomra pozitíve beigazolhatjuk. Tehát nem arról van szó, hogy mi valami szép elméletet alkotunk magunknak az emberi társadalomról, gondolva, hogy az sokkal okosabb, sokkal nemesebb, mint a mai állapot és majd jóakarattal fogva hozzá, megvalósítjuk azt. Bármilyen alakban jelentkezzék a probléma, ebben a fogalmazásban azt csak utópiának nevezhetem. Legyen most a forma akár liberális, akár konzervatív, akár anarchikus, akár szociáldemokrata, az itt teljesen mindegy, mindez egyaránt tudománytalan képzelődés marad, mely a leglényegesebb vonást figyelmen kívül hagyta: az emberi tömegnek elméleti fokát, világnézetét, gondolatvilágát, amely gondolatvilágból szükségkép az életnek bizonyos konkrét alakja jegesedik ki, valamint a telt kristályos lúgból a jegec. Szerves összefüggésben áll a világnézet, bármilyen formájában is, a nyilvános élet kialakulásával és a kettőt egymástól önkényszerűleg elválasztani nem lehet. Nem is választotta el soha a történelem és az ilyenféle kísérlet egyszerűen félreértés, amely szükségképpen csalódással végződik, bármilyen irány is próbálkozzék vele. Nem másíthatja meg az emberi társadalom haladását se a mindenható despota, se a győztes forradalom, egyszerűen azért nem, mert az a társadalmi állapot, mely bizonyos korban létezik, nem lett önkényszerűen csinálva emberek által és nem is lesz soha így csinálva, hanem szükségszerű folyománya a nagy tömegekben létező gondolatvilágnak, elméleti foknak, amely szükségkép kiváltja az értékbecslések sorát, ezek alapján a kedély vágyait és kívánságait, az akarat ténykedését.

Teljesen szervezetlenül fogják fel bármilyen álláspontról, a társadalom megváltoztatását, ha ilyen tervezgetésekkel foglalkoznak s ezekkel boldogulni akarnak és ezeket ajánlják jó akaratúlag embertársaiknak, így nem lelik azt az archimedesi pontot, amelyből ezt a világot kiemelhetik eddigi alacsony helyéből. Sokan azt hangoztatják, hogy a nemesebb erkölcs volna az a tényező, amely hivatva volna arra, hogy az emberiséget ideális állapot felé vezesse. Itt különösen az etikai társaságok működése jő tekintetbe a modern életben. Itt újra hangoztatnom kell azt, hogy erkölcsi tényezők nem állnak sem az egyéni, sem a történelmi életben elszigetelten; nem állítja azokat se az egyén, sem a történelem ilyen kiszakított formában elő, hanem azok mindég szerves összefüggésbe állnak elő a gondolatvilággal és az összes konkrét viszonyokkal, amelyeket megteremtett az elmélkedő lény, az ember. Előállította pedig saját elméletének fejlődési során bizonyos történelmi fokozaton, annak megfelelő szükségszerűséggel. Tehát bármilyen kornak erkölcsi értékbecslése az általános világnézet kifolyása.

Schillernek van egy klasszikus mondása, amely a moralistákat sújtja: „Mit den Moralisieren kann man keinen Hund hinter den Ofen hervorlocken”. És ennek a mondásnak a bölcsessége az eddigiekből érthető. Úgyszólván másodlagos tényező ugyanis az erkölcsi érzés. Az a kérdés áll most elő, hogy mi volna az az elsőleges tényező, ahol valóban alkalmazhatni azt a bizonyos archimedesi emeltyűt?

Itt a közéletben a próba igen egyszerű. Ha valaki igen szép, lélekemelő beszédet tartana, gyönyörű morálelveket hirdetne, lehet, hogy a társaságot magával ragadja és az illetők szörnyen épülve lelkesen fognak eltávozni.

Azonban a dolognak semmiféle komoly következménye nem lesz, mert ha a hallgatók megint kimennek a szabadba, elpárolognak a szép elvek, avagy lerázzák azokat, mint a pudlikutya a vizet. Tehát a vallásos moralizálás is teljesen haszontalan dolog ott, ahol a vallások világnézete ellenmondásban áll a szép morál-elvekkel.

Ha én azonban valakinek egy előtte még ismeretlen matematikai tételt bebizonyítok, bátran mehet az ki a szabad levegőre, attól nem fog szabadulni soha. Az az ismeret kitörölhetetlen nyomot hagy hátra benne és ha az életben alkalma nyílik annak alkalmazására, úgy alkalmazni fogja.

Itt van tehát az archimedesi pont. Ha mi az emberi tudatban, az ismeretben, a szellemi világosságban haladunk, ha mi embertársainkat felvilágosítjuk, ha mi pozitív ismereteiket gazdagítjuk, ha mi, mint a világosság harcosai működünk, ezerszer többet fogunk akkor tenni az emberek javítására, mint akármilyen gyönyörűséges morálprédikátor, vagy akármilyen nagy szónoki tehetséggel ellátott politikus és parlamenti tag vagy bármilyen hatalmas autokrata.

Az a felelet, amelyet az ember ama kérdésre ad, hogy: „mi vagy te, ember?”, szükségképen értékbecslést tartalmazván, az értékbecslése szerint fogja irányítani cselekvését. Az értékes dolgokat kívánni fogjuk, az értékteleneket elhanyagoljuk; a megvetett dolgokat még lábbal is fogjuk taposni. Mindez természetes következménye az értékbecslésnek, mert az ember nagyban-egészben mindig igyekszik megvalósítani az ő értékbecslését, amely az ó világnézetéből folyik.

Az emberi történelem bölcsőjénél roppant naiv világnézettel találkozunk. Az ember mindenütt saját képzeleteihez hasonló lényeket tételezett fel a nagy természetben. Önmagát is csak olyan képzelet! lénynek gondolván, mindenütt szellemeket látott. Sem Istenről, a sző tulajdonképpeni értelmében, sem anyagról, sem természetről nem tudott. Ilyen állapotban van most is a mai keleti világnak nagy tömege. A kínai pl. nem ismer természetfeletti Istent, de magát a természetet sem ismeri.

Végre aztán univerzális működést szemlél az ember a nagy természet jelenségeiben, a zivatarban, a kitörő vulkánban, a csillagos égben, a nagy tengerben, a felkelő napban stb. A mindent betöltő természeti jelenségek ébresztik őt saját univerzális életének tudatára; de még nem öntudatára. Minél inkább nőnek ezek az isteni alakok óriási formákban és betöltik a kedélyt, annál inkább látszik eltörpülni az ember, mint valami parány, az óriási istenséggel szemben.

Az emberiség bölcsőjénél még nem találunk tekintélyeket. A tekintélyek az univerzális mindenséget szemléltető istenségek formáiban valósulnak meg. Itt is megvalósul aztán az a mondás: „Valamint a menyben, ügy a földön is.” Amint az ember gondolatainak egészében elképzeli a mindenséget alkotó és kormányzó hatalmakat, olyképp valósítja aztán meg azokat társadalmi életében. Eleintén csak bizonyos alaktalan, némileg anarchikus formájú társadalmat látunk, később azonban kialakulnak a nagyobb államok, míg végre a világ uraként fellépő hatalmas ázsiai despoták és a világhódító Róma urai előállnak.

Eleintén az ember önmagát csak mint parányt tudta felfogni a mindenség körében. A régi világban hiányzik az egyéniség öntudata. Az ember csak mint a közösség, a társaság tagja bír öntudattal és nem mint egyéniség.

Az óriási fordulat akkor áll be, amikor a názáreti nagy próféta azt a dicsfényt, amelyet az akkori emberiség az antik világ isteneinek tulajdonított, saját magának tulajdonította, a midőn megadta a feleletet arra a nagy kérdésre, hogy: „ember, mi vagy te?” olykép: én vagyok az egyetemes, a mindeneket magamban foglaló élet; akkor az egyénben az öntudat formájában fellép mindenségtudata.

Ez a történelem nagy forduló pontja, amikor istenemberré lesz az ember és nem egyedül a názáreti próféta. Mert ha csupán ő lett volna istenemberré, akkor ő is csak belehelyezkedett volna a régi mitológiába és Heliogabalusnak igaza lett volna, midőn a panteonban helyezte el szobrát.

Ez az óriási lépés összehasonlítható ama lépéssel, midőn a majomemberből ember lett. Bármilyen gazdag tudattal bír is képek, távlatok formájában a majomember, mindamellett is a teljesen szigorú általános gondolati törvényről s feltétlenül végtelen mindenségről és annak törvényszerűségéről nem tud. A mindenség gondolata alkotja tehát az embert emberré és a mindenség öntudata alkotja az embert istenemberré.

Az emberi történelemnek e nagy fordulópontján forog meg egyúttal az emberi társadalom átalakulásának is a nagy tengelye. Itt nyílik meg a szabadság útja, mely a jövőbe vezet. Ez maga a világszabadító eszme.

Természetes dolog, hogy ezt a gondolatot az emberiséggel megértetni nehéz dolog volt. Ez épp olyan nagy lépés, mint a majomembernek emberré való fejlődése, úgyszólván a végtelenbe való ugrás. Az utóbbinál a véges tudatból a végtelen tudatba, az előbbinél a véges öntudatból a végtelen öntudatba.

Nagyon érthető, hogy az emberiség ebben az óriási lépésben a teremtő elmét nem egyszerre követhette. És ez magyarázza meg a konstantini egyházak létesülését. Konstantin, ez a borzasztó despota, a világtörténelemnek egyik legnagyobb diplomatája, volt a tulajdonképpeni megteremtője a különböző egyházaknak, amelyek azonban mind a konstantini világfelfogás alapján állnak, amely világfelfogás kompromisszumot akar csinálni a régi pogányság és a krisztusi eszme között abból a célból, hogy megmentse a régi világrendet, a régi társadalmat, az imperium Romanum-ot.

Nem lényegtelen tehát a világnézet a társadalmi élet kialakulására, az állami élet kiformázására nézve. A felvilágosodás gúnyolni akarván Konstantint és az őt követő kiváló gondolkodóknak egész sorát, dőréknek mondja őket azért, mivel a dogmáknak egyes pontjai felett a papokkal vitatkoztak. Ha ezek találkozhatnának Konstantinnal, szeretném látni azt a megsemmisítő gúnymosolyt, amellyel Konstantin ezeket az okos embereket fogadta volna, akik őt rajongónak tekintik. A rajongás legmagasabb foka nem azok sorában keresendő, akik tűzzel-vassal akarták kiirtani a krisztusi eszmét, valamint nem ama ál-keresztény korban, amidőn a papok uralma alatt Róma egy új világbirodalmat állított elő, nem kevésbé hatalmasat, mint az előbbi volt. Fennállása a régi társadalmi rend fennállásának, a régi világnézet fennmaradásának életkérdése volt. Meg lehet tehát érteni, hogy miért akarták ők minden eszközzel kiirtani a krisztusi eszme minden csiráját, amely végpusztulással fenyegette a régi világrendet.

Nézzük most mindenekelőtt magát az istenség eszméjét, hogyan alakult az ki ebben a látszólagos kompromisszumban és lássuk, hogy milyen társadalmi következményeket vont maga után.

A krisztusi gondolatkör elöl kitérni nem lehetett. Itt nem teszünk szemrehányást sem a hatalmasoknak, sem a papoknak, mert nekünk csak egy ellenségünk van, mint azt már Manichäus jelezte, és ez a sötétség hatalma. Nekünk csak egy óhajunk van: az embert kiszabadítani a sötétség béklyóiból és öntudatára ébreszteni. A mi törvényünk a krisztusi elv, a végtelen könyörület elve, amely egyáltalában nem ismer megtorlást sem az égben, sem a földön.

Tehát az antik világból alig szabaduló emberi tömeg, ideértvén a sok hatalmas és zseniális embert is, akik mint az egyház vezérei működtek, köztük talán a legnagyobb ebben a sorban a nagy Augusztinus, csak a régi világnézetnek végkövetkezményeit vallja, abban a hitben, hogy ők Krisztus elvét vallják. A harmad-negyedíziglen bosszúálló istenség helyébe, azt az istenséget helyezték, amely nem harmad-negyedíziglen, hanem a nemzedékek végtelen során át az ősapának: Ádámnak bűnét bosszulja meg kérlelhetetlenül és ha megkönyörül egyeseken valahogyan, akkor is saját fiát kívánja a bosszú áldozataként; a nagy embertömeget azonban, mint az ő megbántott, képes örök kínokban részesíteni, örök pokoli tűzre kárhoztatni. A régi világban a bosszú az istenek egyik fősajátsága, a mennyei igazságosság főkövetelménye. Ez az elv azonban nem emberi. Hanem mondhatjuk embertelen, mert tulajdonképpen az állatnak önfenntartási elve ez, ugyanis ennek az egész mennyei magasztosságnak gyökere a következő. Ha megrúgnak valamely bestiát, hát visszarúg, ha megharapják, hát visszaharap. Ez az ő állati életfenntartásában mélyen gyökeredző dolog; és az állatembernél ez az alapelv, világnézetének és társadalmának kialakulásánál. Itt mennyei eszménynek tették az állatot, amint János kinyilatkoztatása mondja; a mennyek trónjára helyezték és pedig idealizálva. Ez az idealizálás borzasztó ördögi alakká tette, mert volna-e ezen a világon ember, legyen annak a neve Caligula, vagy III. Richárd, vagy a világtörténelem bármely borzasztó zsarnoka, aki képes volna megbántóját örökkön-örökké kínozni. Én azt hiszem, hogy a legelvetemültebb ember keze is visszarettenne, ha az örök kárhozat ítéletét kellene aláírnia. És ezt az alakot ültették, a menyeknek trónjára. És ezt tanítják a néptömegnek, a romlatlan gyermekeknek és így mételyezik meg a lelkeiket fenekestül — és akkor jönnek erkölcsi prédikációval. (Élénk taps.)

De hát régebben ez úgyszólva ártatlan dolog volt. Akkor mentegethető ez valahogyan, mert nem bírták az örökkévalóságnak szigorú fogalmát oly finoman felfogni, mint ma. Azóta az emberiség nagyban, egészben elméletileg haladt; és még mindig ilyformán demoralizálják az embertömeget. Állam és egyház egyaránt azon dolgozik és aztán hirdethetik azokat a különféle szép morálprédikációkat. Az mind semmit sem ér, midőn a világnézet szentsége, ideálja, mintaképe a legszörnyűségesebb bálvány, amit poklok fenekén valaha kigondolhattak. Hát itt kell orvosolni a bajt.

Mondom, én nem vádolom a papot, a hatalmast, az embert, akár az államban, akár az egyházban. Alkalmam volt igen előkelő egyházférfiút hallani itt Magyarországon, ki az én „Krisztus istensége” című művemről bírálatot írt, aki azt hangoztatta, hogy ő nem érti ezt így, hogy Isten nem bosszúálló, mert a bűnhődés csak természetes következménye a bűnnek és a pokol igenis magában a lélekben van. Ezt nagyon sok felvilágosult főpap így gondolja; de roppant kár, hogy nem így hirdetik. (Derültség.) És én nagyon tartok attól, ha az a pap ezt nyilvánosan így hirdetné a népnek, csakhamar anathémában részesülne és állását kockáztatná. (Derültség.) Mondom, itt nem egyénekről van szó. Én nagyon jól tudom, hogy nagyon sok felvilágosodott ember van azokban a körökben is s azért arra hívnám fel őket, hogy a krisztusi tiszta eszmét hirdessék és nem azokat a borzasztó tanokat, amelyekre rányomta sátáni bélyegét Konstantin, a világtörténelem egyik legnagyobb gonosztevője, ki akkor, midőn Nicaeaban a dogmákat tervezgette a püspökök körében, egyúttal azon törte a fejét, hogy gyilkoltassa meg saját édes fiát.

S különösen a negyedik előadás szónokához ( Geőcze Sarolta kisasszony, a konzervativizmus és keresztényszocializmus Képviselője) intéznék egynéhány szót, mert ott látom a tévedések legnagyobb fészkét. Ugyanis ő nagyon rosszul van informálva, amidőn a történelmi kereszténységről és a mai Oroszországról beszél. A történelmi kereszténységet, különösen a középkort valami paradicsomi állapot színében ismételten próbálták kifesteni épp oly célzatos, mint hazug romantika alapján, de hogy ez nem volt egyéb, mint a báránybőrbe öltöztetett farkas szépítése, amiről már az evangélium beszél, arról tanúskodnak azok a véres nyomok, melyek keresztül vonulnak a keresztény történelmen. Itt különösen figyelmeztetnem kell őt egy igen érdekes műre, mely „Das Paptsthum” címen jelent meg Hoensbroek gróftól. Hoensbroekot, aki jezsuita volt, felszólították, hogy járja be a katolikus világ minden okmánytárát és kovácsoljon mentséget az egyház számára, különösen az inkvizíció, a boszorkányégetés s efelé dolgokra vonatkozólag. És Hoensbroek gróf bejárta ezen okmánytárakat, melyeknek legtitkosabbjait is megnyitották előtte az egyház parancsából, ő azonban, mint becsületes ember, egész mást volt kénytelen látni, mint amit feltételeztek róla, hogy hivatalból látni fog. (Derültség.) És csak azt az egy megoldását látta a tényállásnak, hogy elhagyja papi állását. Elhagyta a katolicizmust és közzétette „Das Papsíthum” című művét, amelyben okmányokkal bizonyítja be pontról-pontra azokat a borzasztóságokat, azokat a rémes dolgokat és azt, hogy a tulajdonképpeni intézője mindezen iszonyatosságoknak az egyház főnöksége volt s hogy a világi fejedelmek annak csak nyomorult vazalusai voltak; hogy a legborzasztóbb dolgokat a pápák parancsolták meg, hogy ők az eretnekeknek tömeges meggyilkoltatását az anathema fenyegetése mellett parancsolták meg, hogy ők bulláikkal számtalan nőt mint boszorkányt perzseltettek fel máglyákon s hogy a legdurvább babonának hirdetői voltak ezek a csalhatatlanok; a legsötétebb Afrikába akarták visszavezetni a középkor folyamán az emberiséget. Hogy ezt nem tehették, annak az volt az oka, hogy más hatalom állott útjukba és pedig a keletről.

Különösen Konstantinápolyból a törökök által való elpusztítása után, átszivárgóit a gnoszticizmus, mely a renaissanceot megteremtette, mely a művészeteket és a tudományokat felébresztette. Ezek a gnosztikusok, akik az ember istenségét vallották és a Krisztus igazi hívei voltak, valósították meg annyira, amennyire itt a barbárok közt a nyugaton a nemesebb kultúrát. Az se volt az egyház érdeme, hogy az egyház körében is a művészet felvirágzott, sőt a Máriakultusz is, amint bebizonyítható, minden poétái varázsával a gnosztikus Sophia-kultusz plágiuma volt, először a keleten, aztán a nyugaton. Ami kulturális nagy haladás volt, az az egyház célzatával ellentétben történt, még akkor is, ha a római pápák oly istentelenek voltak, hogy a görög istenek kultuszát hirdették s a kardinálisok a mitológiából épp úgy példáztak, mint a szent legendából. Ott csak az a tény állott be, hogy a két áramlat a művelt főpap kebelében küzdötte azt a nagy harcot, melynek színhelye a történelem volt.

Ezek a példák is mutatják, hogy nekünk nem annyira az egyént, mint inkább az eszmét kell üldözni. Hogy azonban az első előadó* is tévedésben volt, amidőn túlélt dolognak mondta az eretnekek megégetésének elvét, arra nézve egy igen érdekes bizonyítékkal szolgálhatok egy igen közeleső időből és a leghitelesebb forrásból. 1902-ben ugyanis valami Marianus de Luca nevű jezsuita egy könyvet tett közzé Rómában, amelynek címe „Institutiones juris ecclesiastici publici”. Ebben a könyvben a szerző szó szerint a következőket mondja: „A polgári társadalom fejedelmei hadseregükkel, mint az egyház tagjai, az egyháznak és céljainak alá vannak vetve és kötelesek anyagi hatalmukkal adózni, még az eretnekek ellen kimondandó halálos büntetés esetében is, ami a hívők boldogságának szükséges eszköze”. Továbbá azt mondja: „Az egyháznak leglényegesebb java az igazi hitnek egysége és ezt a hitegységet csak úgy lehet elérni, hogy az eretnek életétől megfosztva légyen”. Szóról-szóra ezeket tanítja ez a jezsuita páter 1902-ben és nem a középkorban.(Derültség.)

Tudvalevő dolog az, hogy az ilyen könyvek a magasabb egyházi hatóság jóváhagyására szorulnak. E könyv a legilletékesebb jóváhagyással lett ellátva: XIII. Leó pápa clausulájával. Ez a csalhatatlan egyházfő ezeket a gyönyörűséges erkölcsi tanokat nemcsak hogy hivatalosan jóváhagyta, de még nagy mértékben magasztalta és buzdította a szerzőt, hogy hasonló célból újabb könyvet is írjon. Különben ez csak következetesség volt XIII. Leó részéről, mert ha a pápák hivatalos nyilvánulása az erkölcstan dolgában csalhatatlan volt a múltban, akkor a III. Innocenc tanát nem szabad XIII. Leónak sem megtagadnia, akkor neki is ügy kell eljárni az eretnekek ellenében, mint elődjének. Csak egyszerű következetlenség és eretnekség egyes katolikusok részéről az az állítás, hogy az eretnekeket nem kell elégetni és amidőn azt mondják, hogy ők igazhitű katolikusok, akkor alaposan tévednek, ha nem éppen hazudnak, amit nem akarok egyenesen feltételezni. (Derültség.)

Ajánlom ezeket az indexnek és az anathémának. A gonosz szándék tehát megvan ma is és csak az állam és az előrehaladottabb társadalom nem engedi, hogy ezek a gyönyörűséges szent elvek ma is érvényesüljenek és hogy mi autodafékban gyönyörködjünk. Az okot én nem látom ezen férfiak egyéni gonoszságában, hanem csakis a tan elvetemedettségében, amelyet (* Gratz Gusztáv, a liberalizmus képviselője)beoltanak a szemináriumban az ártatlan fiúba és amely egyedül okozza azt, hogy ő olyan gyilkos elveket vall.

Épp ily hamisított képet nyújt a negyedik felolvasó az igazhitű Oroszországról. Azt mondja ugyanis, hogy Oroszország olyan, mint egy jól kigyomlált kert, amelyből minden erkölcsi gyomot Szibériába tettek. (Derültség.) Figyelmébe ajánlom George Kennannak „Szibéria” című érdekes könyvét. Ez az író kifogott az orosz hatóságokon. Mint Amerikának, mely akkor Oroszországgal jó viszonyban volt, kiküldöttje mutatta be magát, azzal, hogy etnográfiai tanulmányokat akar tenni. Szívesen fogadták és ajánlották is a legmagasabb hatóságoknak. Az oroszok nagyon jól értik annak a módját, hogyan kell Potemkin-falvakat építeni, de Kennan még jobban értett a dolgához. Az orosz hatóságok azt gondolták, hogy ő beutazza majd Szibériát a rendes során, az Uráltól egészen Kamcsatkáig. Ő azonban pénzzel rendelkezvén, őrülten végighajtott egész Szibérián, úgy, hogy mikor a hatóság azt hitte, hogy még csak Tobolszkban van, akkor ő már Jakuckban volt. Hátulról kezdte meg Szibéria megszemlélését és így aztán látta Szibériának igazi képét. E könyvre egy amerikai ember, aki vele találkozott, azt mondta: találkoztam egy emberrel, aki a poklokban volt. Kenan azt mondja, hogy még sátáni fantázia sem képes olyan világot előállítani, mint a minőt ő Szibériában tapasztalt.

Figyelmébe ajánlom a negyedik felolvasónak, olvassa el azt a könyvet és mondja meg aztán, hogy ez-e az a jó fa, amelyről Krisztus azt mondja, hogy jó gyümölcsöt terem.

Kennan könyve szóról-szóra ezeket mondja: „A közigazgatási úton való száműzetés hihetetlen igazságtalanság és kegyetlenség, mely az orosz önuralom terhére írandó, mely sok-sok ezer embert sújt, akik nemcsak néni gonosztevők, hanem népünk legjobbjai közé tartoznak és akik egy magas orosz tisztviselő kijelentéseként „más körülmények közt hazájuknak megmérhetetlen szolgálatot tehettek volna.” Ezt egy szibériai helytartó mondja. A félhivatalos orosz sajtó egy újságát a következőképen idézi egy másik író: Lanin „Russische Zustände” címen 1892-ben közzétett művében: „Valóban kérdezni kell, nem eléggé süllyedt immár az orosz nép az iszákosság örvényébe? Nem szíttak-e fel már elég mérget állam és egyház a bűnnek, elvetemedettségnek, szennynek, erkölcstelenségnek és mindennemű gaztettek borzadályának formájában? Nem fog-e ez szükségképp a nemzet fizikai tönkretételéhez vezetni, a haladó bénulásba, agylágyulásba, hülyeségbe és teljes vészbe.”

Így néz ki ez a gyönyörűséges, kigyomlált kert még a félhivatalos orosz sajtó megvilágításában is és nem valami forradalmár kiszínezésében.

Igazán sajnálom, hogy jóakaratú emberek, mint pl. a felolvasó, az ilyen szervezett világcsalásnak martalékai lesznek, hogy az ilyen állapotok fennmaradása mellett küzdenek.

De talán nem is volt nekem egészen igazam akkor, a midőn Oroszországot mintegy a pokol fenekének festettem, mert hisz van ennél még iszonyúbb is: a katolikus Spanyolország. Az a sok borzasztóság, amely a nem régmúlt időkben ott történt, az a bosszúállási vágy és az a kegyetlenség, amely a hatalmasokat még sokkal inkább, mint a terroristákat eltölti; a rémtettek, melyeket leginkább az előbbiek elkövetnek, nem találja máshol kulcsát, mint ama lelki elvadultságban, amelyet az élénk fantáziával ellátott déli népbe beoltottak, amellyel ő kiszínezi az ő gyönyörűséges isteni ideálját. Álég a terrorista — anarchistáknak nem lehet őket mondani — bűntetteseknek is már a bölcsőtől kezdve vésődik lelkébe ez a tan, amely őket azután arra viszi, hogy az életben igyekeznek kifejezést adni a bosszú szentségének. Hasonló dolgot cselekszik a teljhatalmú miniszter, amikor is mint valami fenevad dühöng a forradalom ellen, és a szegény proletár, aki kétségbeesetten szintén fegyverhez nyúl. Hisz ők egy anyának a szülöttjei!

Ez annak a fának a gyümölcse, melyről a világítélő bíró azt mondja, hogy ez a fa vágassék ki és dobassék a tűzbe. Érthetjük mindezekből a nagy Nietzsche mondását aki az „Antichristus” című művének befejező soraiban ezt az álkereszténységet az emberiség egyetlen nagy szennyfoltjának mondja: „den einen grossen Schandfleck der Menschheit.

Most még röviden szólani akarok arról, hogy milyen alapja volna annak az ideális világnak, amelyet mi a jövőben várunk, amelyben nekünk hinnünk kell, ha Krisztus szavainak hiszünk. Akik azt mondják, hogy az emberi természetnek nem felel meg az az ideális állapot, amelyben erőszak nincsen, utópiának mondják Krisztus hegyi beszédét. Ezek tehát nyilvánvaló ál-keresztények.

Ez a világot mozgató nagy eszme, ez az ember újjászületése. Előbb az ember csak mint véges parány tudta önmagát a mindenséggel szemben elképzelni, nem tudván felelni arra a kérdésre, hogy tudhat a végtelenről a földgömbnek e pórja — amely földgömb megint csak porszeme a naprendszernek s amely naprendszer ismét csak porszem a csillagrendszer és amely csillagrendszer porszem a végtelen mindenségben, — a mikor szerinte a tudás titka örökké felderíthetetlen marad. Felderíti azonban ezt a titkot a krisztusi eszme, amely az embert, mint a mennyeknek sugarát fogja fel, amely a végtelenségbe lát, amely tudja, hogy a csillagtengeren túl is az ész törvényei érvényesek, s amely tudja, hogy a világ nincs deszkákkal bekerítve. Ez a szem az emberi szellemnek a szeme, az isteni szem, amely bennünk van, a világosság, amelyről János evangéliuma azt mondja, hogy az megadatik minden embernek. Ez az ész és az istenség világossága. Mi vagyunk ez az isteni sugár és ezért tudunk mi a végtelen mindenségről és a végtelen istenségről.

Nemcsak így költői formában, de a tudomány adataival is bebizonyítható ezen állításom. Most azonban nem bocsátkozom e fejtegetésekbe. Csak az eszmét, a gnózis eszméjét, a világmegváltás eszméjét akarom itt hangoztatni, amely a kenyere és itala a mennyeknek. Aki ezen eszmét magában foglalja, az nem ízleli a halált soha.

Itt még arra kell utalnom, hogy ez egyúttal a szabadság eszméje. Ezt az eszmét itt Magyarországon különösen melegen hangoztatják és az a magyar nép lelkébe különösen mélyen vésődött be, sokkal temperamentumosabb nép lévén, mint bármely más kultúrnép. A mi hitünk, hogy éppen innét előbb-utóbb hatalmas kultúráramlat fog kiindulni a szabad társadalom megvalósítására. Hogy miképp lehet a szabadságot, mely ma hazug frázis, megvalósítani, erre a kérdésre már megadta Krisztus a választ: Megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá teszen benneteket. Tehát az ismeret világfelszabadító hatalma az, amelyre ő utal. Ez az út az egyetlen út és minden szociológia, társadalomtudomány stb., mely a társadalom külső szimptómáit fejtegeti, de a világnézet fenekére alapjában nem hatol, felületes és tudománytalan munkát végez. És ahol gyógykezelni akar valamit, ott csak a kuruzsló munkáját végzi, aki a dolog lényegére, alapjára nem tér reá. Csak egyre van szükségünk és ez az egy: az ember isteni öntudata.

Hangoztatják a szeretetet, amely a legideálisabb érzés és az volna hivatva, hogy a jog helyébe lépjen, de az lehetetlen oly társadalom körében, hol még ma is egy Konstantin aljas elvei az egyház szentélyében magasan ragyognak. Ezt a kígyót kell először eltiporni, ennek a sátánnak kell a magasból a porba hullania.

A szeretetnek van mértéke s ez a szeretett lény tökélye. Minél tökéletesebb valamely lény, annál inkább fogom őt szeretni, annál kevésbé fogom őt megbántani és iszonyodni fogok attól, hogy őt megbántsam, ha isteni dicsfényben ragyog előttem. Ha nem látom az istenember színében az embert, akkor hazug frázis a szeretet. Mert ha csak férget látok benne, mint a negyedik felolvasó, akkor féregként fogok elbánni vele, amint hogy azok, akik féregnek látták, mindezidáig úgy is bántak el. Az ember megvetése volt az alapja mindenféle zsarnokságnak, akár a legitimitás, akár a demagógia címe alatt gyakorolták légyen is azt. Az ember megvetése volt az a mentegetőzés, az az igazolás, melyet mindenkoron elővonszoltak, amidőn a különböző fajú zsarnokok gaztetteiket igazolni próbálták. A szabadságnak előfeltétele, hogy mi igen magasra becsüljük az embert s minél magasabbra becsüljük egy ideális világnézet alapján, annál biztosabban fog számunkra derengeni a szabadság rózsás hajnala. És ez csak akkor lesz lehetséges, ha mi Annak a szavait követjük, aki nem arra tanított bennünket, hogy férgek vagyunk, hanem arra, hogy istenek vagyunk ! (Zajos éljenzés.)

 

GRÓF BATTHYÁNY ERVIN BEFEJEZŐ ELŐADÁSA

1904. MÁJUS 10.

 

A Társadalomtudományi Társaság által rendezett felolvasásokon és vitákon kifejezésre jutott nézetek két ellentétes felfogás körül csoportosulnak: az egyik a társadalom mai rendszerének fennmaradása, illetve fenntartása, a másik annak elmúlása és a társadalomnak teljesen új alapokon való felépülése. — Az első magában foglalja a liberalizmust és a konzervatízmus, keresztény-szocializmus és a krisztianizmus nevei alatt fellépő irányzatot, melyeknek közös fővonása, hogy a társadalom bajait „a mai rend keretén belől” az uralmon levő tényezők által keresztülviendő reformok által óhajtják orvosolni. És azon áthidalhatlan szakadék, mely ezen irányokat a szocializmus és anarchizmustól elválasztja, és ez a nagy tévedés teszi egyformán célszerűtlenné és kivihetetlenné mind a kettőt. A társadalmi jelenségek nem elszigetelt tények, melyeken tetszés szerint változtatni lehetne, hanem organikus fejleményei a társadalmi rendszernek, melyek elháríthatlanul és újból és újból létrejönnek, amíg az ok a fennálló társadalom alapintézményei ugyanazok maradnak. De épp ezeket akarja a nevezett két irányzat mindenáron fenntartani; és ezzel ellentétbe jön a társadalom fejlődésével, mely az emberek átalakulásban levő intellektuális és erkölcsi színvonalának és törekvéseinek — egyszóval világnézetének — új formákat keres és melyet külső intézkedésekkel sem feltartóztatni, sem irányítani nem lehet.

A mai társadalom — és minden civilizált társadalom — az uralkodáson, az emberek osztálykülönbségén és osztályellentétén alapszik. Ez az alapelv a tulajdon és az állam intézményeiben nyer kifejezést és direkte vagy indirekt ezek hozzák létre a társadalom mai állapotát. Néni akarom ezt most részletesebben megrajzolni; azok a képek, melyeket e két szó: nyomor és háború elénk idéznek, eléggé jellemzik azt. Ezek a viszonyok nap-nap után számtalan ember életét, egészségét és boldogságát pusztítják el; az emberek nagy része alig elviselhető tehernek érzi azokat. Lelkűkben egy új társadalmi állapot ideálja keletkezik, amelyben nincsenek gazdagok és szegények, uralkodók és elnyomottak és az emberek testvéri egyenlőségben és szeretetben dolgoznak és élnek együtt.

És ezen ideál képzetének lehetősége, az utána való vágyakozás az első lépés ahhoz, hogy az meg is valósuljon. Az emberek kezdik megérteni életük valódi értelmét, felismerni, hogy életük egy az egész emberiség életével. És ha ezen belátás megerősödik és általános lesz, akkor mindenki tényleg úgy fog cselekedni másokkal, mint ahogy akarja, hogy mások cselekedjenek ő vele”.

Érdekes, hogy épp az egyházi kereszténység, mely azt vallja alapítójának, aki ezen szavakat mondta, támadja legerősebben azt a társadalmi irányzatot, mely azokat — 2000 év multán — az emberiség életének alapjává akarja tenni. Ez csak azt mutatja, hogy az egyházi kereszténység dogmáinak a kereszténységhez — krisztusi értelemben — semmi közük sincs. De amíg dogmákkal vitatkozni nem lehet, méltán várhatnánk több belátást attól az iránytól, mely állítólag tudományos alapon állva kijelenti, hogy ezen elv az emberi természettel ellenkezik.

Mi hát az az emberi természet? Ha tudományos világnézetünk sarktételét, a fejlődéstant nem akarjuk megtagadni, akkor az embert csakis mint az élő lények hosszú fejlődési sorozatának egyik fokát tekinthetjük; és mi joggal mondhatjuk, hogy ez a legutolsó? És ezt a fejlődést nem szabad pusztán biológiai változásként felfogni; annak legfontosabb momentuma az intellektuális és erkölcsi élet, egyszóval a világnézet átalakulása; máskép vissza kell térnünk a bibliai mítoszhoz, hogy az emberi természet az állati testbe egy Isten által belélehelt valami, ami ezen „teremtés” óta változatlanul és változatlanul él benne. De ha a világot egységesen tekintjük, mint saját belső lényéből folytonosan fejlődő életet, akkor nem mondhatjuk, hogy ez vagy amaz megfelel vagy nem felel meg az emberi természetnek. Az ember, világnézetének bizonyos fokán csupán saját érzékileg korlátolt egyéniségének életét bírta felfogni. Az ő természetének az felelt meg, hogy egyedül saját szükségleteit elégítse ki és mindenkit, aki ennek útjában áll, legyűrjön, megöljön, esetleg meg is egyen. De a társadalomban élő ember ezt többé éppen nem tartja természetednek. Ó a család, törzs, nemzet vagy osztály életének tudja a maga életét, természetesnek találja, hogy a vele egy csoportban élő embereket segítse, védje és jogaikat tisztelje, de természetesnek tartja azt is, hogy más csoportok tagjait ellenségeinek tekintse és amint lehet elpusztítsa. A mi világfelfogásunk azonban mindinkább eltávolodik ettől is. Mind szélesebb körben ver gyökeret az egész emberiség összetartozásának felismerése; mi magunk szenvedünk ha más embert — bármily csoporthoz tartozzék is — szenvedni látunk és örülünk, ha őt boldognak tudjuk; természetesen, a világnézet ezen három fokozatát nem választják el merev határok, egyik belenyúlik a másikba, de a fejlődés iránya az, hogy az én fogalma mindinkább kitágul, és az önzés, melyet a felszólalók nagy része mint az „emberi természet” társadalomellenes és korlátozandó tendenciáját igyekeztek odaállítani, a korlátolt egyénről kiterjeszkedik a csoportra és végül az egész emberiségre. Ez az önzés pedig minden altruizmusnál magasabban áll és a társadalmi élet egyetlen biztos alapja. Ezzel azt hiszem, megfeleltem Leopold Lajos barátom ellenvetésére is, aki az anarchizmust azért nem hajlandó társadalmi irányul elismerni, mert ez a szolidaritást apriorisztikusnak tartja. A fennálló rend védelmezői meg az individualizmust tartják apriorisztikusnak.

Egy bizonyos értelemben mind a két állítás igaz, amennyiben t. i. szolidaritás alatt a mindenség fundamentális egységét, individualizmus alatt pedig annak egyéni differenciálódását értjük. De ezen két princípium öntudatra jutása az emberekben természetesen időben történő fejlődés. Minden jel arra mutat, hogy most egy olyan társadalmi rendnek megyünk eléje, melyben önszeretet és emberszeretet, individualizmus és általános szolidaritás egybe fognak esni; az e felé való fejlődésben látom én mindenkor az emberi haladás lényegét; és a társadalmi irányzatok értékét az határozza meg, miképpen illeszkednek bele ezen fejlődésbe.

A liberalizmus és a másik soknevű irány programja tisztán külső természetű; az ember belső lényegét érintetlenül hagyja és pusztán külső intézmények fenntartásával és reformjával véli a társadalmi fejlődést szabályozhatni. Intézkedései közül az egyik rész egyszerűen fenn akarja tartani a fennálló osztálykülönbséget és hatalmi szervezetet, melyek pedig egy elmúló félben levő fejlődési fok képződményei. Egy másik rész az ezek által elnyomott és kizsákmányolt tömegek sorsán akar enyhíteni, de nem ügy, hogy a kizsákmányolást lehetetlenné tegye, hanem ügy, hogy a kiváltságosak az összeharácsolt vagyon egy részét alamizsnaként visszaadják a kizsákmányoltalak. A harmadik rész kollektivisztikus természetű, vagyis az a tendenciája, hogy a társadalom munkájának gyümölcse ne egyeseknek, hanem a társadalom összességének javára fordíttassék. De ezt a szocializmustól vette át és gondja volt reá, hogy „a mai társadalmi rend keretein belül” vagyis — mivel ezek a keretek ezen elvnek egyenes ellentétei — sehogy se akarja megvalósítani.

Szemére vetik az anarchizmusnak, hogy minden organizációt és fegyelmet és ezzel minden kultúrintézményt lehetetlenné tesz. Hegedűs Lóránt úr nevetségessé igyekezett tenni egy olyan vasutat, melynél az alkalmazottak nem egy felsőbb fórumnak engedelmeskednek, hanem saját belátásuk és akaratuk szerint végzik a szolgálatot. Csakhogy az észszerű összeműködés, melyre ez esetben szükség van, semmiképpen sem teszi szükségessé egy uralmi szervezet fennállását; de ellenkezőleg feltételezi a szabad egyéni felelősséget és kölcsönös segítséget, vagyis az anarchikus-szocialisztikus világnézetet. Ha a közreműködőket csak a kényszerűség, felülről jövő parancs és fegyelem szorítják munkájuk végzésére és mindegyikük csak a maga kicsinyes személyi érdekével törődik, akkor az eredmény az lesz — amit manapság látunk. A valódi organizáció csakis az egyének szükségleteiből, belátásából és szabad elhatározásából fakadhat és ezreiévé kizár minden felső uralkodó hatalmat és kényszert. Éppen a vasutak szervezete szolgáltatja erre már ma is a legjobb példát: az európai vasúthálózatot alkotó számtalan társaság és vállalat a forgalmat, díjszabást stb. teljesen egységesen oldotta meg. És ezen megállapodásokat nem egy felsőbb fórum hozta létre és tartja fenn, sőt még egy központi szervezet sem, hanem csupán a résztvevők szabad megegyezése.

A liberalizmus álláspontját különben nagyon őszintén és találóan világította meg Hegedűs úr, amikor kijelentette, hogy a szocializmus és anarchizmus Magyarországon az uralkodó faj létérdekét veszélyeztetik. Felteszem, hogy uralkodó faj alatt tulajdonképp az uralkodó osztályt érti; mert hiszen a magyar proletár épp ügy szenved a jelen állapotok alatt, mint tót vagy oláh testvére és a magyar arisztokrácia, dzsentri és polgárság létérdeke az, amelyért Hegedűs úr liberális érzése — épp ügy, mint konzervatív és keresztény szocialista kollégái — aggódik. És éppen az, hogy ezen irányok egy osztály létérdekét elébe helyezik az igazságnak és az emberiség boldogulásának, legjobban jellemzi őket. Ezzel kimondták magukra a halálos ítéletet, jobban, mint én azt a leglesújtóbb érvekkel tehettem volna.

A szocializmus és anarchizmus az az irány, mely az emberiség fejlődésével összhangban áll. Eszményük egy, céljuk közös, annyira, hogy végeredményükben egyik a másik nélkül nem is lehetséges. Nem is szívesen említem őket, mint külön két irányt, hanem inkább anarchikus és nem anarchikus szocializmusról akarok beszélni, mert azt hiszem, hogy a szocializmusnak keletkezésében is anarchikusnak kell lennie, hogy célját elérje. A nem-anarchikus szocializmus félreismeri saját jelentőseget, ha a szocializmust a mai termelési állapotokból és osztályellentétekből akarja leszármaztatni; az sokkal univerzálisabb és régibb keletű, mert minden kizsákmányolás és osztályuralom ellen irányul, ez pedig a civilizációval egyidős. A termelés technikai formája ezen az időn belől sokszor és sokat változott és ehhez mérten módosultak az uralkodás és osztályellentétek formái is — rabszolga, jobbágy, proletár a legszembetűnőbb típusai ezen változásnak — de lényege ugyanaz maradt. A történelmi materializmus hatalmas kultúrmunkát végzett, a mikor megszabadított bennünket a teokratikus szentimentális történelmi mesemondásaitól és besorozta az embert a természet organikus rendszerébe. Csakhogy az evés, ruházkodás etc. . . az embernél többé-kevésbé öntudatos cselekvések és valamely kor gazdasági rendszere nem automatikus fejlemény, melyre az embernek nincs befolyása. Az ember különböző fejlődési fokain különféle dolgokat tart szükségesnek (eltekintve persze az elkerülhetetlen primitív szükségletektől) és ezeket más és más módon törekszik elérni; így függnek egy kor gazdasági és társadalmi viszonylatai végső elemzésben az egyének intelligenciájától, belátásától és erkölcsi érzésétől, egyszóval világnézetétől. A kapitalizmus és annak megteremtője, a gépipar mai formája soha se jöhettek volna létre, ha az emberiség nagyobb részének világnézete nem állott volna azon az alacsony fokon, mely a nyereségben, anyagi élvezetekben és másokon való uralkodásban keresi az élet értékét.

És most se a gazdasági fejlődés változtatja meg az emberek sorsát, hanem fordítva, az öntudat fejlődése, egy magasabb rendű világnézet terjedése ébreszti fel az elnyomottakban a szolidaritást, a kölcsönös segítséget, mellyel a kizsákmányolásnak ellenállnak és azt eddig is lassanként szűkebb és szűkebb körre szorították. De ha a termelési koncentráció egész a legteljesebb kollektivizmusig is fejlődne a szocializmus világnézete nélkül, azt a hatalmon levők épp ügy ki fogják használni a kizsákmányolásra, mint ahogy kihasználták a mai „szabad versenyt” és a feudális jogokat. Az uralkodás alapjait kell tehát aláásni és ennek csak egy módja van: az emberek belső átalakulása. A mitől a szocializmusnak leginkább őrizkednie kell, az a hatalommai való szövetkezés és a törekvés a hatalomra; bárcsak sikerülne, hogy ügy ne járjon, mint a kereszténység Konstantin Császár alatt! Garami barátunk azt vetette szemére az anarchisztikus szocializmusnak, hogy nem látja az utat, nem ismeri az eszközöket a közös cél elérésére. De én azt hiszem, hogy sokkal kevésbé tévedhetünk le a helyes útról, ha ideáljainkat külső életünkkel összhangba igyekezünk hozni és ezáltal megfosztjuk az uralkodó rendszert egyetlen alapjától: az autoritás iránti tisztelettől és engedelmességtől, mintha politikai és gazdasági stratégiákkal igyekszünk a hatalmat az uralmon levők kezei közül kivenni.

Mindezt nem a szocializmus támadására, hanem megvédésére hoztam föl; nem is akarok vele a „Harmonieapostel”-ek mintájára a t. közönség erkölcsi érzésére apellálni. Az anarchikus szocializmus társadalmi ideáljait én is csak az osztályharc útján hiszem megvalósíthatóknak, de ezt nem az osztályoknak a hatalomért folytatott háborújában látom, hanem egy magasabb világnézetet képviselő osztály küzdelmében a túlélt, nyűggé vált formák eltörléséért. Ebben a küzdelemben egynek kell lennie mindenkinek, akiben az új társadalmi ideál képe él és ez előtt félre kell tennünk minden részletekben való eltérést; ha a lefolyt vita ezt elősegítette » akkor nem volt hiába.