Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIHAIL BAKUNYIN: A párizsi kommün és az állam eszméje

2014.02.21

MIHAIL BAKUNYIN:
A párizsi kommün és az állam eszméje

Ez a munka, mint minden írás, melyet eddig publikáltam - ez idáig elég keveset -, az események terméke. Természetes folytatása Levelek egy franciához (1870. szeptember) című írásomnak, amelyben az a könnyű és szomorú kiváltság jutott osztályrészemül, hogy előrelássam és megjósoljam a Franciaországot, s vele együtt az egész civilizált világot jelenleg sújtó szörnyű csapásokat, amelyekre csak egy orvosság volt, és van ma is: a társadalmi forradalom.

A jelen munka célja ennek az igazságnak a bizonyítása, mely elvitathatatlan, akár a társadalom történelmi fejlődését, akár az Európában szemünk előtt zajló eseményeket tekintjük; s ezt az igazságot úgy szeretném bizonyítani, hogy minden jóakaratú és az igazságot őszintén kereső ember számára elfogadható legyen, majd pedig nyíltan, elhallgatás és köntörfalazás nélkül kifejtem azokat a filozófiai elveket és gyakorlati célokat, amelyek az aktivista szellemnek, mely a társadalmi forradalom alapja és célja, mintegy a lényegét alkotják.

A magam elé tűzött feladat nem könnyű. Tisztában vagyok vele, hogy önteltség volna, s meg is vádolhatnának vele, ha ebben a munkában akár a legkisebb mértékben is, saját elképzeléseimet adnám elő. De biztosíthatom az olvasót, hogy erről nincs szó. Sem tudós, sem filozófus nem vagyok, sőt hivatásos író sem. Nagyon keveset írtam életemben, s ha mégis, akkor önvédelemből, és csak olyankor, ha valamilyen szenvedélyes meggyőződés késztetett rá, hogy leküzdjem magamban azt a vonakodást, melyet ösztönösen érzek személyem nyilvános mutogatása miatt.

Ki vagyok tehát és mi késztet arra, hogy megjelentessem most ezt a munkát? Az igazság szenvedélyes kutatója vagyok, s nem kevésbé állhatatos ellensége azoknak az ártalmas hazugságoknak, amelyeket a törvény és a rend pártja (ez a hivatalos képviselője, privilegizáltja és haszonlesője minden múlt- és jelenbeli vallási, metafizikai, politikai, jogi gazdasági és társadalmi gazságnak) még ma is elég pimasz a világ lealjasítására és leigázására használni. A szabadság fanatikus szerelmese vagyok, úgy gondolom, kizárólag ez az a környezet, amelyben az emberiség intelligenciája, méltósága és boldogsága kialakulhat és növekedni tud. Nem arról a pusztán formális szabadságról beszélek, melyet az állam oszt szét, méricskél és szabályoz, nem erről a szűnni nem akaró hazugságról, amely a valóságban soha nem jelent mást, mint a kevesek kiváltságát, ami a többiek leigázásán alapul. Nem is arra az individualista, egoista, rosszhiszemű és illuzórikus szabadságra gondolok, melyet J.-J. Rousseau iskolája magasztal a burzsoá liberalizmus összes többi iskolájával együtt, s amely az úgynevezett mindenkinek kijáró jogokat veszi figyelembe, melyeket az állam képvisel az egyes egyén jogainak korlátjaként, s amelyek valójában szükségképpen és kivétel nélkül mindig oda vezetnek, hogy az egyén jogai nullára csökkennek. Nem. Én az egyetlen olyan szabadságra gondolok, amely valóban megérdemli ezt a nevet, arra a szabadságra, amely minden anyagi, szellemi és erkölcsi képesség maradéktalan kifejlesztésében áll, amelyek képességek formájában minden egyes egyénben megtalálhatók. Arra a szabadságra gondolok, amely csak azokat a korlátozásokat ismeri el, amelyeket saját természetünk törvényei szabnak meg, azaz nincsenek korlátozások, mivel ezeket a törvényeket nem valamely külső, esetleg rajtunk kívül, esetleg felettünk álló törvényhozó kényszerít ránk, ezek immanensen és inherensen bennünk vannak, egész létezésünk alapját képezik, s épp annyira anyagiak, mint szellemiek és erkölcsiek. Így tehát ahelyett, hogy megpróbáljuk megtalálni korlátjukat, szabadságunk valódi feltételeinek és valódi okának kell tekintenünk őket.

Úgy gondolom, hogy az egyén szabadsága egyáltalán nem áll meg, mintha határhoz érkezett volna, más egyének szabadságával szembesülve; ellenkezőleg, mások szabadságában saját igazolását találja meg; az egyes korlátlan szabadságát az összesség szabadságában, szabadságot a szolidaritásban, szabadságot az egyenlőségben, olyan diadalmas szabadságot, amely legyőzi a nyers erőt és a tekintélyelvet, ami sohasem volt más, mint a nyers erő kifejezése, olyan szabadságot, mely miután lerombolt minden égi és földi bálványt, megteremt majd egy új világot, a szolidaritás emberiségének világát, mely az egyházak és államok romjaira épül.

Meggyőződéses támogatója vagyok a gazdasági és a társadalmi egyenlőségnek, mert tudom, hogy enélkül az egyenlőség nélkül a szabadság, az igazságosság, az emberi méltóság, az erkölcs és az egyének jóléte éppúgy, mint a nemzetek boldogulása soha nem lesz más, csak hazugság. De bármennyire híve vagyok is az emberiesség legfontosabb feltételének, a szabadságnak, úgy gondolom, hogy az egyenlőséget a világban a munka spontán megszervezésének, s a szabadon kommunákba és föderációkba szerveződő termelői társulások kollektív tulajdonának, valamint e kommunák ugyanilyen spontán föderációjának kell megteremtenie, nem pedig az állam elnyomó és leigázó tevékenységének.

Ez a kérdés választja el leginkább a forradalmi szocialistákat vagy kollektivistákat az autoritárius kommunistáktól, akik támogatják az állam korlátlan hatalmát. Céljuk azonos: az egyik frakció éppúgy, mint a másik, olyan új társadalmi rendet kíván teremteni, amely kizárólag a kollektív munka megszervezésén alapul - ezt a dolgok természete teszi szükségessé az egyén és az összesség számára -, mindenki számára egyenlő gazdasági körülményeket biztosít, és biztosítja a munkaeszközök kollektív kisajátítását.

Csakhogy a kommunisták úgy képzelik, hogy ezt a munkásosztályok, különösen a városi proletariátus politikai hatalmának felhasználásával és megszervezésével, valamint a burzsoá radikalizmus támogatásával érhetik el; míg a forradalmi szocialisták, minden kétes természetű kötelék és szövetség ellenségei épp ellenkezőleg, úgy gondolják, hogy képtelenek elérni ezt a célt, ha nem sikerül felhasználniuk és megszervezniük a dolgozó tömegek nem politikai, hanem társadalmi (következésképp politikaellenes) hatalmát városon és vidéken egyaránt, beleértve az olyan jóakaratú emberekét is, akik szakítani tudnak felső osztálybeli múltjukkal, és őszintén csatlakozni kívánnak a tömegekhez és teljesen elfogadják programjukat.

Ebből két eltérő módszer következik. A kommunisták azt gondolják, hogy meg kell szervezniük a munkások erejét az államok politikai hatalmának átvételére. A forradalmi szocialisták az államok lerombolására, vagy hogy udvariasabb szót használjunk: megszüntetésére szerveződnek. A kommunisták támogatják a hatalom elveit és gyakorlatát, a forradalmi szocialisták semmiben sem hisznek, csak a szabadságban. A kommunisták is, a forradalmi szocialisták is támogatják a babonákat leromboló, s a hitet helyettesítő tudományt, de abban különböznek, hogy az előbbiek elő akarják írni, az utóbbiak pedig népszerűsíteni igyekeznek, hogy az emberi csoportok, felismerve igazságát, spontánul, szabadon, alulról felfelé megszerveződhessenek és föderációkat alkothassanak, saját lendületükből, valódi érdekeiknek megfelelően, és sohasem valamilyen előre lefektetett, s valamiféle magasabb rendű intellektusok által a tudatlan tömegekre kényszerített terv szerint.

A forradalmi szocialisták úgy vélik, hogy a tömegek ösztönös vágyaiban és valódi szükségleteiben sokkal több a praktikus és intellektuális józan ész, mint az emberiség összes doktorának és tanítójának mélységes intelligenciájában, akik annyi hasztalan kísérlet után, hogy boldogítsák az emberiséget, még mindig saját erőfeszítéseik növelésére vágynak. A forradalmi szocialisták épp ellenkezőleg gondolják, nevezetesen, hogy az emberiség épp elég ideig hagyta kormányozni magát, s hogy a boldogtalansága nem ebből vagy abból a kormányformából ered, hanem magának a kormánynak az elvéből és tényéből, bármilyen legyen is az.

Végül ez ugyanaz a már történelmileg létező ellentmondás, amely egyfelől a német iskola által kidolgozott, s az amerikai és angol szocialisták egy része által elfogadott tudományos kommunizmus, másfelől az átfogóan kidolgozott, s ezekig a végső következményekig elvitt proudhonizmus között van, melyet a latin országok proletariátusa fogad el.[1] A forradalmi szocializmus épp most tett kísérletet egyszerre nagyszerű és praktikus első bemutatkozásra, a Párizsi Kommünben.

Híve vagyok a Párizsi Kommünnek, mely, mert lemészárolták és vérbe fojtották a monarchista és klerikális reakció hóhérai, annál elevenebbé és hatalmasabbá vált az európai proletariátus képzeletében és szívében. Mindenekelőtt azért vagyok híve, mert az állam merész és nyílt tagadása volt.

Rendkívül jelentős történelmi tény, hogy az államnak ez a tagadása épp Franciaországban jelent meg, amely mostanáig a par excellence politikai centralizáció hazája volt, s hogy épp Párizs, a nagy francia civilizáció történelmi forrása ragadta magához a kezdeményezést. Párizs, levéve saját koronáját és lelkesen bejelentve saját bukását, szabadságot és életet adott egész Franciaországnak, Európának, az egész világnak! Párizs, újra megerősítve történelmi képességét a vezetésre, megmutatta az emancipáció és az üdvözülés egyetlen útját minden leigázott népnek (és melyik embertömeg nincs leigázva?). Párizs halálos csapást mért a polgári radikalizmus politikai hagyományára, és megteremtette a forradalmi szocializmus igazi alapját! Párizs ismét magára vonta Franciaország és Európa reakciós gengsztereinek átkait! A romjai alá temetett Párizs súlyos ellentmondást hirdet a diadalmas reakciónak: saját katasztrófájával védte meg Franciaország becsületét és jövőjét, s azt bizonyítja egy megvigasztalt emberiségnek, hogy ha a felsőbb osztályokból el is tűnt az élet, az intelligencia és az erkölcsi erő, elevenen és lehetőségekkel telten megmaradt a proletariátusban! Párizs bevezette az új korszakot, a néptömegek végső és teljes emancipációjának és szolidaritásának, méghozzá - s ez tény - államhatároktól független s azokat semmibe vevő szolidaritásának korszakát. Párizs lerombolta a hazafiságot, s romjain felépítette az emberiesség vallását! Párizs humanistának és ateistának nyilvánította magát, s a vallás képzelgéseit a társadalmi élet nagy realitásaival és a tudományba vetett hittel helyettesítette, a vallási, politikai és jogi erkölcs nagy hazugságait és igazságtalanságait a szabadság, igazságosság, egyenlőség és testvériség elveivel, az emberi erkölcsiség örök alapjaival váltotta fel! A hős Párizs, a racionális és hű város még dicső bukásában és lerombolásában is bebizonyította energikus hitét az emberiség rendeltetésében, és energikusabban és elevenebben hagyományozza ezt a hitet az eljövendő generációkra! A legnemesebb szívű gyermekei vérével átitatott Párizs tulajdonképpen a megfeszített emberiség, melyet egész Európa nemzetközi és összehangolt reakciója szögezett keresztre az összes keresztény egyház, és a gonoszság főpapja, a pápa, közvetlen inspirációjának hatására. De a nép legközelebbi és szolidaritáson alapuló forradalma Párizs feltámadása lesz.

Ez az örökre emlékezetes Párizsi Kommün kéthónapos létezésének és bukásának igazi jelentése, s ezek mérhetetlenül jótékony következményei.

A Párizsi Kommün túl rövid ideig tartott, s belső fejlődését túlságosan gátolta az a halálos küzdelem, melyet a versailles-i reakció ellen kellett vívnia, mintsem hogy képes lehetett volna - nem azt mondanám, hogy alkalmazni, de - továbbfejleszteni szocialista elméleti programját. Továbbá azt is fel kell ismernünk, hogy a Kommün tagjainak többsége nem volt a szó szoros értelmében szocialista, s ha annak látszottak, ennek nem személyes meggyőződésük, hanem az volt az oka, hogy az események, környezetük természete, pozíciójuk kényszerei ellenállhatatlanul sodorták őket előre. A szocialisták, akiknek vezetője természetesen Varlin barátunk lett, a kommünben törpe kisebbséget alkottak, a legjobb esetben is csak tizennégy, tizenöt tagjuk volt ott. A többiek jakobinusok voltak. De tudnunk kell, hogy jakobinus és jakobinus között különbségek vannak. Vannak jogász és doktrinér jakobinusok, mint például Gambetta úr, akiknek pozitivista republikanizmusa, ez az önhitt, zsarnoki és formális republikanizmus, amely elutasítva a régi forradalmi hitet, s az egység és a hatalom kultuszánál egyebet a jakobinusságból sem tartva meg, átadta a népi Franciaországot a poroszoknak, később pedig a reakció hazai erőinek; és vannak nyíltan forradalmár jakobinusok, 1793 hitének hősei és utolsó őszinte képviselői, akik képesek feláldozni jól felfegyverzett egységüket és hatalmukat a forradalom szükségleteinek, s lelkiismeretük nem alázkodik meg a reakció arcátlansága előtt. Ezek a nagylelkű jakobinusok, akiknek Delescluze a vezetőjük, ez a nagy lélek és nagy jellem, mindenekelőtt a forradalom diadalát kívánják. És mivel nincs forradalom néptömegek nélkül, s mivel ezeknek a tömegeknek mindenekelőtt szocialista ösztönük van, s nem tudnak már másfajta, csak gazdasági és társadalmi forradalmat csinálni, a jóhiszemű jakobinusok egyre inkább hagyva, hogy elragadja őket a forradalmi mozgalom logikája, végül - önmaguk ellenére - szocialisták lesznek.

Pontosan ez történt azokkal a jakobinusokkal, akik részt vettek a Párizsi Kommünben. Delescluze és vele együtt sokan mások általános irányukat és ígéreteiket tekintve kifejezetten szocialista programokat és proklamációkat írtak alá. De mivel minden jóhiszeműségük és jószándékuk ellenére inkább csak a külső nyomás, mint a belső meggyőződés miatt szocialisták, és mivel nem volt idejük és erejük meghaladni és elnyomni magukban egy sor burzsoá előítéletet, amelyek ellentmondanak újabbkeletű szocialista világképüknek, megérthetjük, hogy mivel ez a belső konfliktus megbénítja őket, soha nem tudnak megszabadulni az általánosságoktól és megtenni azokat a döntő lépéseket, amelyek egyszer s mindenkorra megszüntetnék a szolidaritásukat és minden kapcsolatukat a burzsoá világgal.

Ez nagy szerencsétlenség volt a Kommün számára és önmaguk számára is: megbénultak tőle és megbénították a Kommünt; de nem tehetünk szemrehányást nekik ezért, mintha hibát követtek volna el. Az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra, és természetüket vagy szokásaikat sem tudják tetszésük szerint alakítgatni. Ezek az emberek bebizonyították az őszinteségüket: hagyták magukat legyilkolni a Kommünért. Ki merhet többet kívánni tőlük?

Annál is inkább megbocsáthatunk nekik, mert Párizs népe, mely gondolkodásukra és cselekedeteikre hatott, maga is inkább ösztönösen, mintsem valamilyen ideológia vagy átgondolt meggyőződés alapján volt szocialista. Minden vágyuk maximálisan és kizárólagosan szocialista, de eszméik vagy inkább ezek hagyományos megjelenései még egyáltalán nem jutottak el erre a szintre. Még mindig rengeteg jakobinus előítélet, diktatórikus és kormányzati elképzelés él a nagy francia városok, sőt Párizs proletariátusában is. Még nem törlődött ki teljesen lelkükből a tekintélytisztelet, a vallásos nevelés végzetes terméke, amely minden romlottság, gonoszság és szolgalelkűség történelmi forrása a népek körében. Ugyanennyire igaz az is, hogy ettől még a nép legintelligensebb gyermekeinek a legmeggyőződésesebb szocialistáknak sem sikerült teljesen megszabadulniuk. Kutassuk át a tudatukat, és meg fogjuk még találni ott a jakobinust, a kormánypártit valamilyen homályos zugba tolva, aki nagyon szerény lett ugyan, de még nem teljesen halott.

Ráadásul az a kisszámú meggyőződéses szocialista, aki résztvett a Kommünben, rendkívül nehéz helyzetben találta magát. Mivel nem érezték úgy, hogy kellőképpen támogatja őket a párizsi népesség nagy tömege (emellett a Nemzetközi Szövetség szervezete is nagyon tökéletlen, alig néhány ezer egyén tartozik hozzá), naponta harcolniuk kellett a jakobinus többséggel. És milyen körülmények között! Kenyeret és munkát kellett adniuk több százezer munkásnak, meg kellett szervezniük, fel kellett fegyverezniük őket, s emellett oda kellett figyelniük azokra a reakciós manőverekre, amelyek egy ilyen hatalmas városban zajlottak, mint Párizs, amelyet közben ostromoltak, éhínség fenyegetett, s ki volt téve a magát a poroszok engedélyével és kegyéből Versailles-ban létrehozott és fenntartott reakciós csoport minden mocskos trükkjének. Forradalmi kormányt és forradalmi hadsereget kellett szembeállítaniuk a versailles-i kormánnyal és hadsereggel, vagyis annak érdekében, hogy felvegyék a harcot a monarchista és a klerikális reakcióval, reakciós, jakobinus módon kellett megszervezniük magukat, elfelejtve vagy feláldozva azt, amiről maguk is tudták, hogy a forradalmi szocializmus első számú feltétele.

Nem természetes-e, hogy ilyen körülmények között a jakobinusok, akik a legerősebbek voltak, mert ők alkották a többséget a Kommünben, s akik emellett a kormányzati szervezet sokkal jobb ösztönével, hagyományával és gyakorlatával rendelkeztek, mérhetetlen előnyre tettek szert nagyobb előnyre, mint amilyenre tettek, hogy nem tették kizárólagosan jakobinus jellegűvé a párizsi felkelést, hanem épp ellenkezőleg, megengedték maguknak, hogy belevigyék őket egy társadalmi forradalomba.

Tudom, hogy sok, elméleti elképzeléseiben roppant következetes szocialista azért tesz szemrehányást párizsi barátainknak, hogy nem mutatkoztak eléggé szocialistának a forradalmi gyakorlatukban, miközben a burzsoá sajtó szócsövei azzal vádolják őket, hogy túlságosan is híven követték szocialista programjukat. Hadd tegyem félre egy pillanatra a sajtó aljas denunciánsait; én a proletárfelszabadítás szigorú teoretikusaival szeretném megértetni, hogy igazságtalanok párizsi barátainkkal. Mert a legpontosabb elméletek és ezek gyakorlati kivitelezése között hatalmas távolság van, amit nem lehet néhány nap alatt eltüntetni. Akinek volt szerencséje például Varlint ismerni, hogy csak egyet nevezzek meg azok közül, akik biztosan meghaltak, az tudja, hogy neki is és barátainak is milyen szenvedélyesek, megfontoltak és mélyek voltak szocialista meggyőződései. Olyan férfiak voltak, akiknek lelkes rajongását, odaadását és jóhiszemű emberek voltak, tele voltak bizalmatlansággal önmaguk iránt, amikor szembesültek azzal a hatalmas munkával, melynek életüket és gondolkodásukat áldozták: oly keveset számítottak! Ráadásul az volt a meggyőződésük, hogy a társadalmi forradalomban - ami ebben éppúgy, mint minden másban is, szöges ellentéte a politikai forradalomnak - az egyén cselekedete szinte semmit se számít, minden a tömegek spontán akcióján múlik. Az egyén nem tehet mást, mint hogy kidolgozza, tisztázza és népszerűsíti a népi érzelemnek megfelelő eszméket, ezen felül szüntelen erőfeszítéssel hozzájárul a tömegek természetes erejének forradalmi megszervezéséhez, de mást nem tehet. Semmi más nem történhet, nem szabad hogy történjék, csak az, amit a nép maga visz véghez. Máskülönben a politikai diktatúránál kötnénk ki, vagyis az állam, a privilégiumok, az igazságtalanságok és mindenfajta állami elnyomás helyreállításánál, s kanyargós, de logikus úton a néptömegek politikai, társadalmi és gazdasági szolgaságának visszaállításához érkeznénk.

Varlin és barátai, mint minden őszinte szocialista, s mint általában minden, a nép körében született és nevelkedett munkás, a legnagyobb mértékben osztotta ezt a tökéletesen jogos előítéletet ugyanazoknak az egyéneknek a szakadatlan beavatkozása ellen, a felsőbbrendű személyiségek által gyakorolt hatalom ellen, s mivel mindenekfölött igazságosak voltak, ezt a körültekintést, ezt a bizalmatlanságot magukra éppúgy vonatkoztatták, mint mindenki másra.

Ellentétben az autoritárius, kommunista típusú gondolkodással - amely véleményem szerint tökéletesen hibás -, hogy tudniillik egy szocialista forradalmat el lehet rendelni és meg is lehet szervezni, diktatúra vagy valamilyen forradalomból származó nemzetgyűlés segítségével, barátaink, a párizsi szocialisták azt gondolták, hogy forradalmat nem lehet csinálni, sem végkifejletéig juttatni a tömegek, a nép csoportjainak és szövetségeinek spontán és folyamatos cselekvése nélkül.

Párizsi barátainknak ezerszeresen igazuk volt. Mert valóban, hol van az a fő, bármily ragyogó is; vagy - ha valaki kollektív diktatúráról kíván beszélni, melyet több száz, felsőbbrendű képességekkel megáldott ember gyakorolni - , hol vannak azok az elmék, amelyek elég erőteljesek és sokrétűek ahhoz, hogy átfogják azt a végtelenül sokféle és változatos vágyat, kívánságot és valódi érdeket, amelyek végösszege alkotja egy nép kollektív akaratát, és feltaláljanak egy olyan társadalmi szervezetet, amelyik mindenkit kielégít? Ez a szervezet nem lehet más, csak Prokrusztész-ágy, melybe az állam többé vagy kevésbé nyilvánvaló erőszakkal bele képes fektetni a boldogtalan társadalmat. Ezidáig mindig ez történt, és a társadalmi forradalom pontosan ennek az erőszakkal létrehozott régi típusú szervezetnek kell hogy véget vessen azáltal, hogy visszaadja teljes szabadságukat a tömegeknek, csoportoknak, kommunáknak, szövetségeknek, sőt egyéneknek; és azáltal, hogy egyszer s mindenkorra szétzúzza az állam minden erőszakos ténykedésének, hatalmának, és magának az állam létezésének történelmi okát. Az állam bukásával el kell tűnnie a törvény minden igazságtalanságának és a különböző vallások minden hazugságának, mert ez a törvény és a vallások sohasem voltak mások, mint az állam által garantált, engedélyezett és képviselt erőszak kikényszerített (ideológiai és tényleges) megszentelése.

Nyilvánvaló, hogy a szabadság sohasem adatik meg az emberiségnek, és hogy a társadalom, az összes csoport és helyi szervezet, valamint a társadalmat alkotó összes egyén valódi érdekei csak akkor elégülhetnek ki valóban, ha nem lesz többé állam. Nyilvánvaló, hogy a társadalom úgynevezett általános érdekei, amelyeket állítólag az állam képvisel, tulajdonképpen a régiók, a kommunák, a szövetségek, s az államnak alávetett egyének pozitív érdekeinek folyamatos és állandó tagadásai; s hogy az összes ilyen általános érdek absztrakció, képzelgés és hazugság; s hogy az állam olyan, mint egy nagy mészárszék és egy hatalmas temető, ahol ennek az absztrakciónak az árnyékában és ürügyén nagyvonalúan és képmutatóan feláldozzák és eltemetik egy nemzet összes valódi aspirációját és eleven kezdeményezését. És mivel semmilyen absztrakció nem létezik önmagától és önmagáért, s nincsenek lábai, amelyekkel sétáljon, sem kezei, amelyekkel létrehozzon valamit, s gyomra, hogy megeméssze azt az áldozattömeget, amelyet felfalatnak vele, világos, hogy éppúgy, ahogy a vallási vagy égi absztrakció, az Isten, valójában egy kiváltságos kasztnak, a klérusnak az állam szintén egy osztálynak a nem kevésbé valóságos és pozitív érdekeit képviseli: a burzsoáziáét, amely leginkább, sőt talán kizárólagosan kizsákmányolja ma a népet, s ráadásul el akar nyelni mindenki mást. S ahogy a klérus mindig megosztott volt, s ma még inkább hajlamos kettéosztódni egy nagyon hatalmas és nagyon gazdag kisebbségre, s egy nagyon alárendelt és meglehetősen szegény többségre, ugyanúgy a burzsoázia - s különböző társadalmi és politikai szervezetei az iparban, a mezőgazdaságban, a bankvilágban s a kereskedelemben, és az állam igazgatási, pénzügyi, bírói, egyetemi, rendőrségi és katonai funkcióiban - minden nappal közelebb kerül ahhoz, hogy egyfelől egy valódi uralkodó oligarchiává, másfelől számtalan teremtmény tömegévé forrjon össze, akik többé-kevésbé gőgösek és többé vagy kevésbé esendők, állandó illúzióban élnek, s egy ellenállhatatlan erő, a jelenlegi gazdasági fejlődés menthetetlenül egyre jobban visszalöki őket a proletariátusba, s arra kényszeríti őket, hogy vak eszközként szolgálják ezt a mindenható oligarchiát.

A társadalom valódi emancipációjának első és kikerülhetetlen feltétele az egyház és az állam eltörlése; ez után (és csak ez után) szervezheti meg és kell magát másképp megszerveznie; de nem fentről lefelé és valamilyen ideális terv szerint, melyet néhány bölcs ember vagy tudós álmodott meg; s nem is rendeletekkel, melyeket valamilyen diktatórikus erő bocsátott ki; és nem is valamilyen általános választójog alapján választott nemzetgyűlés segítségével. Egy ilyen rendszer, mint már mondtam, elkerülhetetlenül egy új állam megteremtéséhez, következésképp egy kormányzati arisztokrácia kialakulásához vezetne, vagyis egy egész osztályéhoz, amelynek semmi köze nem volna a néptömegekhez. Biztos, hogy ez az osztály újra elkezdené kizsákmányolni a népet, s leigázná a közjó ürügyén vagy az állam megmentése érdekében.

A jövő társadalmi szervezetének alulról fölfelé kell megszerveződnie úgy, hogy a munkások szabad társulásai vagy föderációi először uniókban, aztán kommunákban, régiókban, nemzetekben és végül egy nagy nemzetközi és univerzális föderációban egyesülnek. Csak így valósulhat meg a szabadság valódi és életet adó rendje és a közjó, az a rend, amely egyáltalán nem tagadja, hanem épp ellenkezőleg, igenli az egyének és a társadalom érdekeit, és harmóniát teremt köztük.

Állítólag az egyének és a társadalom érdekeinek univerzális szolidaritása és harmóniája sohasem valósulhat meg a gyakorlatban, mert a társadalom érdekei, lévén ellentétesek, nincsenek abban a helyzetben, hogy maguktól kiegyensúlyozzák egymást, vagy hogy egyáltalán valamiféle megértés jöjjön létre köztük. Erre az ellenvetésre azt válaszolom, hogy ha az érdekek mind a mai napig sehol sem kerültek kölcsönös harmóniába, ennek az állam az oka, amely feláldozta a többség érdekeit egy kiváltságos kisebbség hasznáért. Az egyéni érdekek nevezetes összeegyeztethetetlensége és harca a társadalmi érdekekkel épp ezért nem más, mint politikai ámítás és hazugság: azt a teológiai hazugságot erősíti meg, amely kitalálta az eredendő bűn doktrínáját, hogy megszégyenítse az embert, és megfossza saját értékének tudatától. Az érdekek konfliktusának épp ilyen hamis eszméjét szintén álmok hintették el, a teológiával köztudottan közeli rokonságban lévő metafizika álmai. A metafizika, mivel nem ismeri el az emberi természet társadalmi jellegét, a társadalmat egyének mechanikus összegének tekinti, teljesen mesterséges képződménynek, amely hirtelen jött létre valamilyen formális vagy titkos szerződés értelmében, amit szabadon vagy másképp kötöttek valamilyen magasabb rendű hatalom sugallatára. Az egyének, mielőtt a társadalomban egyesültek volna, halhatatlan lélekkel voltak felruházva, és tökéletes szabadságot élveztek.

De ha a metafizikusok azt állítják, hogy az emberek, különösen azok, akik hisznek a lélek halhatatlanságában, szabad lények a társadalmon kívül, akkor óhatatlanul az alábbi következtetéshez jutunk: az emberek csak azzal a feltétellel egyesülhetnek társadalommá, hogy feladják szabadságukat, természetes függetlenségüket, és feláldozzák személyes, majd helyi érdekeiket. Ez a lemondás és önmaguknak ez a feláldozása ennek az érvnek az alapján annál szükségszerűbb, minél számosabbá válik a társadalom, s minél bonyolultabb a szervezete. Ebben az esetben az állam az egyéni áldozatok kifejeződése. Ez az absztrakt forma, mely egyben erőszakos is, mondanunk sem kell, hogy egyre inkább tönkreteszi az egyéni szabadságot a "közjó" néven ismert hazugság nevében, habár nyilvánvaló, hogy kizárólag az uralkodó osztály érdekeit képviseli. Ily módon az állam minden egyéni és általános szabadság és érdek szükségszerű tagadásaként, sőt megszüntetéseként jelenik meg előttünk.

Látjuk itt, hogy a metafizikai és a teológiai rendszerekben minden következetesen összekapcsolódik és következetes magyarázatot nyer. Ezért képesek, sőt kénytelenek e rendszerek logikai védelmezői könnyű lelkiismerettel folytatni a néptömegek kizsákmányolását az egyház és az állam segítségével. Miközben megtömik a zsebüket és eloltják lelkük minden szomját, azzal vigasztalják magukat, hogy mindezt a nehézséget isten dicsőségére, a civilizáció győzelméért és a proletariátus örök boldogságáért vállalják magukra. Mi azonban, akik nem hiszünk sem istenben, sem a lélek halhatatlanságában, sem az egyéni akaratszabadságban, azt állítjuk, hogy a szabadság, legbonyolultabb és legtágabb értelmében - és így kell értenünk -, az emberiség történelmi fejlődésének célja. Teológus és metafizikus idealista ellenfeleink egy különös, de logikus kontraszt folytán a szabadság elvét tekintik elméleteik talpkövének és alapjának, hogy nagyon egyszerűen és óhatatlanul eljussanak az emberek leigázásához. Mi, akik elméletben materialisták vagyunk, a gyakorlatban megpróbálunk megteremteni és tartóssá tenni egy nemes és racionális idealizmust. Ellenségeink, a vallásos és transzcendentális idealisták egy gyakorlati, véres és gonosz materializmushoz jutnak annak a logikának az alapján, amely szerint minden fejlődés az alapelv tagadása. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy az ember anyagi és erkölcsi fejlődése és intellektuális gazdagsága éppúgy, mint kétségtelen függetlensége annak eredménye, hogy társadalomban él. A társadalmon kívül az ember nemcsak, hogy nem volna szabad, de egyáltalán nem is válhatott volna igazi emberré, vagyis olyan lénnyé, melynek tudata van, gondolkodik és beszél. Az intelligencia és a kollektív munka kombinációja késztethette egyedül arra, hogy elhagyja a vadságnak és durvaságnak azt az állapotát, amely eredeti természetét vagy inkább további fejlődésének kiindulópontját alkotta. Mélységesen meg vagyunk győződve arról az igazságról, hogy az emberek egész élete - érdekeik, hajlamaik, szükségleteik, illúzióik, sőt ostobaságaik is, éppúgy, mint az erőszak és az igazságtalanság megnyilvánulásai és minden látszólag akaratlagos cselekvés - a társadalomban való élés elkerülhetetlen erőinek következménye csupán. Az emberek nem tudják elfogadni a kölcsönös függőség eszméjét, mégsem tagadhatják a külvilágban a jelenségek közt létező kölcsönhatást és összefüggést.

Magában a természetben a jelenségeknek ez a csodálatos kölcsönhatása és hálózata bizonyára nem jön létre harc nélkül. Ellenkezőleg. A természet erőinek harmóniája csak annak az örökös küzdelemnek a tényleges eredménye, amely az élet és a mozgás abszolút feltétele. A természetben és a társadalomban is, a rend harc nélkül maga a halál. Ha a rend természetes és lehetséges a világegyetemben, akkor ez csak azért van így, mert ez a világegyetem nem valamilyen előre elképzelt és valamilyen felsőbb akarat által kivitelezett terv szerint van kormányozva. A törvények istentől származó rendszerének teológiai hipotézise nyilvánvaló képtelenséghez, s minden rendnek, sőt magának a természetnek a tagadásához vezet. A természeti törvények csak annyiban valóságosak, amennyiben a természetben rejlenek, vagyis nem rögzíti őket semmiféle hatalom. Ezek a törvények csak a dolgok fejlődésének, s e roppant változékony, tünékeny, de valóságos tények kombinációjának egyszerű megjelenései vagy folytonos változásai. Mindez együtt alkotja azt, amit "természetnek" nevezünk. Az emberi intelligencia s annak tudományos képessége megfigyeli, kísérletileg ellenőrzi, majd újra egyesíti ezeket a tényeket egy rendszerben, s törvényesnek nevezi őket. A természet maga azonban nem ismer törvényeket. Öntudatlanul működik, s megjelenítve magában az elkerülhetetlenül feltűnő és ismétlődő jelenségek végtelen változatosságát. E működés elkerülhetetlenségének köszönhető, hogy az univerzális rend létezhet és valóban létezik is.

Ugyanez a rend jelenik meg az emberi hatalomban is, amely állítólag nem természetes módon alakult ki, de valójában az események természetes és elkerülhetetlen folyásának engedelmeskedik. Csak a többi állattal szembeni felsőbbrendűsége és a gondolkodás képessége vitt az ember fejlődésébe egyedi jelleget - amely, hadd jegyezzük meg futólag, egészen természetes - abban az értelemben, hogy mint minden, ami létezik, az ember is, az erők működésének és egyesülésének anyagi terméke. Ez az egyedi jelleg a gondolkodás képességében, vagy inkább az elvonatkoztatás és az általánosítás képességében áll, amelynek segítségével az ember ki tudja vetíteni magát gondolatban, s idegen és külső tárgyként képes vizsgálni magát. Azzal, hogy saját szintje fölé emelkedik az eszmék közegében, ahogy a környező világból is kiemelkedik, eljut a tökéletes absztrakció, az abszolút semmi megjelenítéséhez. És ez az abszolútum nem kevesebb, mint az absztrakció képessége, amely elutasít mindent, ami létezik, s a teljes tagadáshoz érkezve megnyugszik. Ez már a gondolat legmagasabb absztrakciójának határa: ez az abszolút semmi az isten.

Ez minden teológiai tan jelentése és történelmi alapja. Az első emberek és társadalmak, nem értvén a természetet és saját gondolkodásuk anyagi okait, s nem véve tekintetbe a rájuk jellemző természettörvényeket sem, kétségkívül nem sejthették, hogy abszolút fogalmaik csak az absztrakt eszmék felfogását lehetővé tévő képesség eredményei. Ezért kezelték úgy ezeket a természetből vett ideákat, mintha valóságos tárgyak lennének, amelyekkel szemben magának a természetnek a valóságossága is megszűnik. Aztán a fejükbe vették, hogy imádják saját fikcióikat, az abszolútról alkotott lehetetlen elképzeléseiket, s mindenfajta tiszteletben részesítik őket. De szükségük volt rá, hogy valamiképp megfoghatóvá tegyék a semmi, vagyis az isten absztrakt eszméjét. Ezért aránytalanná növesztették az istenség fogalmát, s felruházták mindazzal a jó és gonosz tulajdonsággal és hatalommal, amivel csak találkoztak a természetben és a társadalomban.

Így kezdődött és fejlődött ki történelmileg minden vallás a fetisizmustól a kereszténységig. Nem szándékozunk belemerülni a vallási, teológiai és metafizikai képtelenségek történetébe, még kevésbé kívánunk beszélni azoknak az inkarnációknak és isteni vízióknak a fokozatos kibontakozásáról, amelyeket a barbárság századai hoztak létre. Mindenki tudja, hogy a babona borzalmas szenvedéseket szül, s könny- és vérpatakhoz vezet. Hadd mondjunk csak annyit, hogy a szegény emberiségnek ezek az undorító tévelygései elkerülhetetlen történelmi események voltak a társadalmi szervezetek normális növekedésének és evolúciójának folyamatában. Ezek a tévelygések ültették el a társadalomban azt az emberek képzeletét uraló végzetes eszmét, hogy a világegyetemet valamilyen természetfölötti erő és akarat kormányozza. Századok követték egymást, s a társadalmak annyira hozzászoktak ehhez az elképzeléshez, hogy végül megsemmisítették magukban a további fejlődésre való hajlamot, sőt a fejlődéshez szükséges képességeket is.

Először néhány egyén, aztán néhány társadalmi osztály nagyravágyása eleven elvvé tette a szolgaságot és a hódítást, s az istenség eme borzalmas eszméjét minden másnál mélyebben elplántálta. Azóta nem létezik olyan társadalom, amelynek ne az egyház és az állam, e két intézménye volna az alapja. Ezt a két társadalmi csapást védelmezi minden dogmatikus.

Alighogy megjelent ez a két intézmény a világban, azonnal két kaszt szerveződött: a papoké és az arisztokratáké, akik nem vesztegetve az időt, mélyen belenevelték a szolgává tett népbe, hogy az egyház és az állam szükségszerű, hasznos és szent.

Mindennek az volt a célja, hogy a brutális szolgaságot legális szolgasággá változtassák, melyet a legfőbb lény akarata hozott létre és szentelt meg.

De vajon őszintén hittek-e a papok és az arisztokraták ezekben az intézményekben, amelyeket minden erejükkel támogattak saját érdekükben? Nem csak csalók és ámítók voltak? Nem, azt hiszem, hogy egyszerre voltak hívők és csalók.

Ők is hittek, mert természetesen és szükségszerűen részesei voltak a tömeg tévelygéseinek, és csak később, a régi világ dekadenciájának korában váltak kétkedőkké és szégyentelen csalókká. Egy másik ok is lehetővé teszi, hogy az államok alapítóit őszinte embereknek tekintsük. Az ember mindig könnyen hisz abban, amiben hinni szeretne, s ami nem ellenkezik az érdekeivel. Még akkor is, ha intelligens és tájékozott. Az önimádat és az a vágy, hogy szomszédaival éljen, s hasznot húzzon azok tiszteletéből, mindig arra készteti az embert, hogy higgyen abban, ami kellemes és hasznos. Meg vagyok győződve például arról, hogy Thiers és a versailles-i kormány nem kis áron voltak kénytelenek meggyőzni magukat arról, hogy több ezer férfi, nő és gyermek meggyilkolásával Párizsban Franciaországot mentették meg.

Ám a régi és modern idők papjai, jósai, arisztokratái és középosztálybeli polgárai attól, hogy képesek voltak őszintén hinni, még csalók maradtak. Lehetetlenség elfogadni, hogy hittek minden képtelenségben, amelyből a hit és a politika áll. Arról a korról nem is beszélek, amikor Cicero szavaival: "két jós nem tudott egymás szemébe nézni nevetés nélkül". Azután, nehéz elképzelni még az általános tudatlanság és babona korában is, hogy a napi csodák feltalálói meg lettek volna győződve ezeknek a csodáknak a valódiságáról. Ugyanezt mondhatjuk a politikáról is, amit a következő néhány szabály foglal össze: "A népet oly módon kell alávetni és kizsákmányolni, hogy ne siránkozzon túl sokat a sorsa miatt, ne felejtsen el engedelmeskedni, s ne legyen ideje ellenállni és fellázadni."

Hogyan képzelhetjük mindezek után, hogy azok az emberek, akik foglalkozássá változtatták a politikát és ismerik annak céljait - az elszigetelten vagy tömegesen elkövetett igazságtalanságot, erőszakot, hazugságot és gyilkosságot -, őszintén hihettek a politika művészetében és az államban mint a társadalmi elégedettség megteremtőjében? Kegyetlenségük ellenére sem butulhattak el ennyire. Minden korszakban az egyház és az állam volt a bűn nagy iskolája. A történelem tanúsítja bűntetteiket: mindenütt és mindenkor a pap és az államférfi volt a nép tudatos, módszeres, kérlelhetetlen és véres kezű hóhéra.

De hogyan békíthetünk meg két, egymással látszólag olyan összeegyeztethetetlen dolgot, a csalókat és a megcsalatottakat, a hazugokat és a hívőket? Logikailag ez nehéznek látszik, de valójában - vagyis a gyakorlati életben - ezek a dolgok nagyon gyakran fordulnak együtt elő.

Az esetek döntő többségében a nép meghasonlottságban és örökös félreértésben él. Általában ezt észre sem veszik, addig tehát, amíg valamilyen rendkívüli esemény fel nem ébreszti őket megszokott álmukból, s rá nem kényszeríti őket, hogy magukba nézzenek és szétnézzenek maguk körül.

A politikában éppúgy, mint a vallásban, az ember puszta gépezet a kizsákmányolók kezében. De a rablók és kifosztottak, elnyomók és elnyomottak mind egymás mellett élnek, s egy maroknyi egyén kormányozza őket. Ezek ugyanazok a minden politikai és vallási előítélettől mentes emberek, akik tudatosan gyötörnek és elnyomnak. A XVII. és a XVIII. században a nagy forradalom kitöréséig éppúgy, mint napjainkban, ők uralták Európát, jóformán kedvük szerint. Hinnünk kell abban, hogy uralmuk nem tarthat már soká.

Míg a fővezérek teljesen tudatosan csapják be és vezetik félre a népet, szolgáik vagy az egyház, illetve az állam talpnyalói azon buzgólkodnak, hogy fenntartsák e gyűlöletes intézmények szentségét és integritását. Ha az egyház - ahogy a papok és az államférfiak többsége hirdeti - szükséges a lélek üdvözüléséhez, az állam éppúgy szükséges a béke, a rend és az igazságosság megőrzéséhez, s az iskolák dogmatikusainak ezt kell kiáltaniuk: "Egyház és állam nélkül nem lesz se civilizáció, se haladás!"

Szükségtelen az örök üdvözülés problémáját tárgyalnunk, mivel nem hiszünk a lélek halhatatlanságában. Meg vagyunk győződve arról, hogy az emberiség, az igazság és a haladás szempontjából káros dolgok közül az egyház a legkárosabb. Hogy is lehetne ez másképp? Nem az egyház gondoskodik talán a fiatal nemzedékek, mindenekelőtt a nők megrontásáról? Nem az egyház teszi tönkre a logikus gondolkodást és a tudományt dogmáival, hazugságaival, ostobaságaival, gyalázkodásával? Nem az egyház támadja-e az ember méltóságát azzal, hogy elferdíti benne a jogok és az igazság fogalmát? Nem tetemként adja-e vissza azt, ami élő, nem veszejti-e el a szabadságot, nem az egyház prédikálja-e a tömegek örökös szolgaságát néhány zsarnok és kizsákmányoló kedvéért? Nem az egyház, ez a hajthatatlan egyház próbálja-e állandósítani a sötétség, a tudatlanság, a szegénység és a bűn uralmát?

És ha századunk haladása nem csalóka álom, akkor el kell söpörnie az egyházat.


(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Mihail Bakunyin: The Paris Commune and the Idea of the State. In: Anarchy, Vol. 1. No 5., 1971.)



JEGYZET

[1] A szláv népek lényegében nem politikai ösztöne egyaránt elfogadja és a jövőben fokozatosan hajlani fog rá.
Forrás: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1850.htm