Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ALFREDO M. BONANNO - "KÖZÖSSÉG"-KÓR (1987)

2016.12.02

 

Az anarchista tevékenység jelentősen visszaszorult az elmúlt években, kevés akcióra került sor akár a tömegek, akár adott csoportok szintjén. Azt látjuk, hogy ennek eredményeként újra felszínre került a kérdés, hogy miként tudnánk közelebb kerülni a „kommunizmushoz” vagy hogyan tudnánk olyan szituációkat kialakítani, melyekben nem csak hogy kifejezésre jutnak eszméink, etikai és kulturális értékeink, de arra is alkalmasak, hogy kielégítsék a szabadság iránti alapvető egyéni és kollektív szükségletünket. Másként fogalmazva, van egy olyan felvetés, hogy teremtsük meg azokat a kiindulási alapokat, melyek túlmutatnak a személyes és a politikai közötti hagyományos elválasztáson.   

Ez a növekvő igény napjainkban nem csak az anarchista mozgalomban, hanem a tőke elleni mozgalom egészében megjelenik. Ahogy a társadalmi struktúra alapvető megváltoztatásának reménye elenyészett a harctól való visszavonulás térnyerésével, felerősödött az azzal kapcsolatos aggodalom, hogy ne hagyjuk magunkat elsodorni az egyre nagyobb mértékű átalakulás által: „Az alapvető szükségleteink kielégítéséért kell harcolni, mivel semmiképp nem időszerű nagy, átfogó változásokról beszélni.”

A probléma, hogy ezek a felvetések két olyan útra vezetnek, melyek, ha közelről vizsgáljuk őket, ugyanabba a zsákutcába torkollanak ugyanazon a gettón belül. Az első, egyenesebb út a visszavonulásé: nem lehet semmit sem tenni, az ellenség túl erős. Nekünk is csak az eszméink terjesztésére kell alapoznunk (melyek akárhogy is, de magasabb rendűek), és nem ragaszkodhatunk a támadáshoz, ami csak represszióhoz vezet, és még inkább megnehezíti a mozgalom alapvető, a propagandára és az anarchista elmélet terjesztésére irányuló tevékenységét. A másik, kacskaringósabb út egy olyan szervezeti javaslathoz vezet, ami a közösség eszméjével kapcsolatos.

Sok elvtárs beszél a „közösségről”, bár nem mindig egy földrajzi területre korlátozódó dologként vagy olyan valamiként, ami bizonyos szükségleteket – akár alapvetőeket – elégít ki (vagy erre törekszik). Másfajta életszemléletet, kultúrát, valami újszerűt, különlegeset értenek alatta. A „közösség” ilyenformán elkerüli a konzervativizmus veszélyét, illetve azt, hogy üres jelszavak puszta ismétlőjévé váljon.

Azonban nagyon kevés szó esik erről a „közösségről” a struktúrája vagy másféle tagoltsága szempontjából, ami valamiféle képet adna annak „operatív” oldaláról. Úgy tekintenek rá mint egyfajta tudatos részvételre, mint az anarchizmus (ami valójában soha nem vegytiszta) sajátos ellentmondásaival kapcsolatos tudatosságra, és mint a szabadság és egyenlőség utáni olyanfajta vágyakozásra, amikor is az előbbi nem az utóbbi kárára valósulna meg vagy fordítva.  

Miért gondoljuk úgy, hogy ez az út azonos az elsővel, a kifejezett és nyílt visszavonulás útjával? Ezt könnyen megválaszolhatjuk. Azért, mert a forradalmi harc egy szervezeti tény itt és most, nem egyszerűen egy „kulturális forradalom” (ennek a fogalomnak a használatával nem Mao kulturális forradalmára utalok, amihez semmi közünk, és amely csak nevében volt „kulturális”). Mivel az osztályok közötti összecsapás nem hagy teret „peremvidékeknek” vagy szabad területeknek, melyeket a filozófiai gondolkodás valamiképp beszennyeződött irányzatain belüli manőverezéssel el lehetne érni. Mivel a forradalmár mindig saját maga fizet, és így tudatában van annak, hogy szembe kell néznie az „áldozatvállalással” is, azaz a tervek elhalasztásával, a szükségletek kielégítésének késleltetésével. Mivel bárkik, akik ténylegesen úgy határoznak, hogy támadást intéznek az elnyomók hatalma ellen, nem gondolhatják komolyan, hogy az utóbbiak békén fogják hagyni őket a szabadság és egyenlőség közötti „ideális” feszültségükkel. Mivel, ha tényleg azt akarják, hogy a „közösségi” életnek ezek a helyszínei egyáltalán kézzelfoghatóvá váljanak praktikus értelemben (és ne csak agytornát jelentsenek), nekik is tanújelét kell adniuk a jó szándéknak, azaz ki kell nyilvánítaniuk, hogy ellenzik az erőszakot, a kisajátítást, főképp egyéni értelemben, és hogy elutasítják az aktív szolidaritást azokkal, akik ténylegesen harcolnak és minden nap a halállal néznek szembe vagy a munkahelyen vagy másutt, ahol ellentétes érdekek ütköznek.   

Ezen a ponton a kihívást így kell megfogalmazni vagy legalábbis így tűnik számomra:

Beszélhetünk a „közösség” eszméjéről és erre korlátozhatjuk magunkat. Rendben van. De akkor egyértelműnek kell lennünk azzal kapcsolatban.

Vagy megpróbálhatjuk a gyakorlatba átültetni a közösség eszméjét. Rendben. Ebben az esetben konkrétabbnak kell lennünk a közösségi struktúrák, tevékenységek, a lehetőségek és a korlátok vonatkozásában.

Ami a második pontot illeti, csak elnagyolt kritikánk van a kapitalista helyzeten belüli mai önigazgatói kísérletekkel kapcsolatban, amely nem veszi számításba a sok egyéb problémát.

Azt kell mondjam, ha valaki tízezernyi, nem minden esetben tanulságos történelmi példával szembesül, mindig az a legjobb, ha egyet visszalép az eszmétől, nem számít, az mennyire jelentős, hasznos vagy tetszetős. És a „közösség” problémája kétségtelenül ilyen.

Nézzük csak meg! A „közösség” eszméje nem az anarchisták sajátsága. Ellenkezőleg, a filozófiai gondolkodás (az uralkodó osztály eszméinek tudományos kodifikációja) során munkálták ki a „társadalom” koncepciójával szemben.

Nem számítva azt a sajátos módot, ahogy Platón, Fichte és Hegel kezelte a „közösség” elgondolását, egy példa van, amit észben kell tartani: Marx és Engels elemzését a primitív közösségről, ahol az emberiség története kezdődött. Ez egy végső közösséggé válna, ahol a proletariátus története és az osztályharc megoldást nyerne. Ez a fajta filozófiai determinizmus Sztálin „közösségről” szóló elméleteiben jut teljesen tragikomikus kifejeződésre, melyek jól párhuzamba állíthatók a nemzeti szocialisták elméleteivel, akik nem csupán teoretikusok voltak, hanem „majdhogynem” egy „szent kultúra és nemzet közösségének” építészei (erőszakkal, természetesen).

Eddig nyilvánvalóan a „közösség” fogalmának nemzetek feletti interpretációja terepén vagyunk.

Azonban a fogalom másfajta megközelítését dolgozták ki a tudomány műhelyeiben; egy olyat, amely a legközelebb áll azokhoz az elgondolásokhoz, amik ma az anarchista mozgalomban viták tárgyát képezik. Ez a „közösséget” nem nemzetek feletti entitásnak tekinti, hanem az egyének közötti sajátos kapcsolatnak, más szóval „társadalmi viszonynak”. E szerint a nézőpont szerint az egyéni viszonyokat a közös érdek határozza meg, kölcsönhatást hoz létre, ami azt szolgálja, hogy egybeolvassza a „közösséget”.

Ezt a koncepciót először a német romantikus iskola, pontosabban egy vallásbölcselettel foglalkozó személy (Schleiermacher) fogalmazta meg 1799-ben, s az ő elképzelései kétségtelenül a „vallásról” – ami azt jelenti „összeköt” vagy „egybeköt” – alkotott fogalmához kapcsolódnak.

Majd 1887-ben Tönnies egy részletesebb leírásban természetes organizmusként jellemezte a közösséget egyfajta kollektív akaraton belül, melynek célja az uralkodó közös érdekek kielégítése. Ebben az organizmusban az egyéni vágyak és érdekek a legnagyobb mértékben elsorvadnak, míg a kulturális orientáció egy szinte szent dimenzióba kerül. Általános szolidaritás van valamennyi tag között. A tulajdon közös. Hatalom – legalábbis a mai értelemben – nincsen.

A Tönnies elemzésében vázolt modell az európai vidéki társadalom modellje a parasztok által lakott falvakban. Kropotkin a maga részéről másfajta valóságból merített (az oroszországi „mir”-ből), és más antropológiai irodalomból (angol nyelven), de meglehetősen hasonló modell volt a fejében.

Véleményem szerint a hiba abban rejlik, hogy azt hiszik, természetes olyan módon viselkedni, ami bizonyos közösségi helyzetekre és a közösségi érzés – mely bizonyos népek körében a társadalmi rend dezintegrációja előtt létezett – történelmi útjára jellemző. Másként fogalmazva, azt gondolták, hogy bizonyos közösségi intézmények túlélték a modern állam rombolását, és továbbra is léteznek csonka formában s ma is láthatóak, úgymint a család (vagy kiterjesztett család), szomszédsági csoportok, szövetkezetek stb. Mindez valójában nagyon naiv. Kevésbé naiv, de ugyanolyan elhibázott (következésképp veszélyes) azoknak a nézőpontja, akik azt állítják, hogy a közösség egyfajta „egység”, amit „szubjektíve” éreznek annak tagjai, míg a társadalom csupán egy objektív berendezkedésen keresztül ragadható meg.

Mindez nem von le a szolidaritás érzésének értékéből, az egyenlőségéből és az egyéni hatalom és tulajdon elutasításáéból, mindabból, amit a kizsákmányoltak nagyon is jól meghatározott formákban képesek voltak megvalósítani. Szintúgy nem von le az önszerveződés koncepciójából, azoknak a spontán kreativitásából és kezdeményezőkészségéből, akik a hatalom ellen vannak.

Amit itt meg akarok kérdőjelezni, az a „közösség” fogalmának érvényessége és a fogalom használatának lehetősége, ha csak a következő okok miatt is:

a.       ezen fogalom történetének fényében nem gondolhatjuk a közösségről, hogy az olyan értéket mutatna, ami különb a társadaloménál;

  1. ebből következik, hogy nem tekinthetjük a „közösséget” a reakcióval szemben a haladás kulturális öröksége részének;              
  2. a b) pontot bizonyítja a tény, hogy a fasiszta és reakciós mozgalmak is hivatkoztak – a maguk módján – a közösség fogalmára;
  3. nem könnyű megszabadítani a közösséget a szent vagy a kőbe vésett igazság aurájától. Ennek torzító hatása van a tagadhatatlanul jelen lévő szolidaritásra, ami teret nyer azon belül – egy olyanfajta szolidaritás, ami gyakran kritikátlanul kiterjed egy zászló alatt vagy egy jelszó mentén;
  4. egyáltalán nem lenne könnyű elkülöníteni a „közösség” fogalmát annak eredeti vidéki és paraszti alapzatától minden olyan velejárójával, melyek ma már időben távoliak és minden bizonnyal ellentétesek egy olyan általános helyzettel, amire a jelentős technológiai változás a jellemző.

Úgy tűnik, befejezhetjük azzal, hogy egyszerűen azt mondjuk, ahhoz, hogy rámutassunk a kizsákmányoltaknak az önszerveződésre való tényleges képességére, nincs szükség arra, hogy olyasféle fogalmakhoz folyamodjunk, mint a „közösség”, amely olyan szennyeződéseket hordoz magában, amiket nem könnyű kiszűrni.

Amikor ezt a fogalmat arra használják, hogy egy lehetséges szervezeti formára hivatkozzanak, becsapva magukat, miszerint ez meghaladná a forradalmi anarchista tevékenységnek azon korlátait, ellentmondásait, veszélyeit és traumáit, melyeket az elkerülhetetlenül magában hordoz a mélységes társadalmi szétszakítottság olyanfajta állapotában, mint a mai, akkor ki kell hogy fejezzem az egyet nem értésemet.

 

Forrás: http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita/2017dec1.html