Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JOHANN MOST - TULAJDONBESTIA

2014.02.17




 

„Semmisítsük meg gyűlölettel, a gyűlölet műveit!
 

Pusztítsuk el brutális erőszakkal, a brutális erőszak védőbástyáit!”
 

Az ember a legvérengzőbb ragadozó mind között. Ez a manapság oly sokat hangoztatott kijelentés, csak feltételesen igaz. Nem az ember, mint olyan ragadozó, hanem csakis a gazdasággal való összefüggésben számít annak. Minél gazdagabb az ember, annál mohóbban vágyik még nagyobb vagyonra. Ezt a szörnyeteget, amelyet nyugodtan nevezhetünk tulajdonfenevadnak és amely jelenleg a világot uralja, amely boldogtalanná teszi az emberiséget és amelynek az úgynevezett „civilizáció” fejlődésével kegyetlensége és fojtogató ereje egyre nő, fogjuk a következőkben leleplezni és kiirtását javasolni.
 

Nézzünk csak körül! Minden úgynevezett „civilizált” országban 100 emberből 95 többé vagy kevésbé nincstelen, míg 5 pöffeszkedő pénzeszsák.
 

Felesleges lenne minden mellékutat megemlíteni, amelyen ez utóbbiak vagyonukhoz jutottak. Az a körülmény, hogy az ő birtokukban van minden, miközben a többiek léte puszta vegetálás, már önmagában kétségtelenül bizonyítja azt, hogy ezen kevesek a sokak kárára gazdagodtak meg.
 

Ez a rablóbanda hol közvetlenül brutális ököljoggal, hol csalással és hazugsággal vette birtokába a földet és a rajta fellelhető összes javakat. Az öröklés és a többszöri kézről-kézre adás hagyománya „ősi, tiszteletreméltó” arculatot kölcsönzött ennek a rablásnak és elfedte valódi jellegét. Így a tulajdonfenevadat máig sem ismerték fel, sőt babonás félelemmel tisztelik.
 

És mindazok pedig, akik nem tartoznak a fent leírtak közé, ezek áldozatává váltak. A nincstelenek (szegények) ivadékai világrajöttükkor már nem találnak egy darabka szabad földet sem. Nincs olyan dolog, aminek még ne lenne „gazdája”. Munka nélkül azonban semmi sem lesz csak úgy; de a munkához ma már nem elegendő a képesség és az akarat, hanem kellenek szerszámok, nyersanyagok és élelmiszer is. A szegény ezért kényszerűségből azokhoz fordul, akik mindezen dolgokban bővelkednek.
 

És láss csodát! A gazdagok engedélyt adnak neki a további létezéshez. Ehhez azonban el kell adnia erejét és ügyességét. A gazdagok pedig rögtön a szegény ördög életmentőjévé nyilvánítják magukat, hiszen a munka igájába hajtva arra kényszerítik, hogy minden fizikai és szellemi erejét megfeszítve a végsőkig olyan újabb és újabb javakat termeljen, amelyhez ő maga egy ujjal sem nyúlhat. Korgó gyomra nem hagy időt arra, hogy elgondolkodjék azon, milyen igazságtalan üzletet is kötött.
 

És mivel milliók vannak hozzá hasonló helyzetben, így az a veszély is fenyegeti, hogy amíg ő gondolkodik, addig mások elfoglalják a helyét, és akkor megint ott van, ahol a part szakad. Feje fölött félelmetes suhogással csattog az éhség ostora. Az életben maradás érdekében énjét önként minden nap és minden órában el kell adnia a tulajdonfenevadnak.
 

Borzasztó idők voltak azok, amikor az uralkodó osztály rabszolgákra vadászott és akiket a keze közé kaparintott, azokat láncra verve erőszakkal munkára kényszeríttette. Szörnyű volt az a világ, amelyben a keresztény-germán rablók végigfosztogatva az országokat, a népek lába alól kihúzva a talajt, robotra kényszeríttették őket. De a gyalázat csúcsát mégis a mai „rend” jelenti: hiszen az emberiség több mint kilenctizedét fosztotta meg létfeltételeitől, túlélését a maradék egytizedtől tette függővé és önmaga eladására kárhoztatta. Ugyanakkor ezt a viszonyt mégis oly módon el tudja fátyolozni, hogy a modern idők jobbágyai – a bérrabszolgák – csak részben képesek felismerni jogfosztottságukat és szolgaságukat, és hajlamosak arra, hogy sorsukért a szerencsétlen véletlent okolják.
 

Ennek a borzasztó állapotnak örökké való fenntartása az „előkelő” világ egyetlen célja. A gazdagok egymás között sem mindig egységesek sőt, ahol csak lehet – egymással konkurálva – mindenféle üzleti trükkökkel, spekulációs fogásokkal próbálják egymást rászedni. De a proletariátussal szemben mégis mindig zárt ellenséges egységként lépnek fel.
 

Politikai ideáljuk ebből következően – minden liberális szólamot félretéve – egy lehetőség szerint erős és ütőképes rendőrállam.
 

Ha a szegény koldul, mert épp nem tudja magát eladni a kizsákmányolóknak vagy mert a tulajdonfenevad máris munkaképtelenné tette, akkor a jóllakott burzsoá csavargónak nevezi és rendőrért kiált; ütlegeket követel és fegyházba záratja a szegény ördögöt, aki nem akar éhen halni az élelmiszerhalmok árnyékában.
 

Amikor a munkanélküli az oly sokat dicsért önsegély eszközéhez nyúl, csak azt teszi kicsiben, amit a gazdagok nap mint nap büntetlenül megtehetnek azaz lop, de azért, életben maradhasson. A burzsoázia „erkölcsi” felháborodásának hangot adva szigorú arckifejezéssel kiszolgáltatja őt az állam börtönének, hogy ott még hatékonyabban (olcsóbban) kizsákmányolhassa.
 

A munkások összefognak, hogy közösen magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és ehhez hasonlókat csikarjanak ki a pénzeszsákoktól, akkor azok máris jajveszékelni kezdenek, hogy ez összeesküvés, amit azonnal meg kell akadályozni. Ha a proletárok politikailag szerveződnek, a burzsoázia az isteni világrend elleni vétekről papol, amit rendkívüli intézkedésekkel azonnal meg kell torolni.
 

S ha végül a nép lázadásra gondol, akkor a világon mindenütt felharsan a gazdag hiénák dühödt üvöltése. Vérszomjuk csillapíthatatlan.
 

A szegények élete a gazdagok szemében, amúgy sem ér semmit. A hajótulajdonos az egész legénység életét kockára teszi, ha arról van szó, hogy a félig korhadt lélekvesztőjéért magas biztosítási jutalékot csalhat ki. A rossz szellőzés, a túl mély fejtés, a hiányos dúcolás, stb. évente több ezer bányász halálát okozzák. Ugyanakkor növelik a hasznot és ezek után a bányatulajdonost a többi nem érdekli. A gyárak egyetlen kiskirálya sem foglalkozik azzal, hogy hány munkását darálják le a gépek, mérgezik meg a különféle vegyszerek vagy hogy hányan fulladnak meg lassanként a szennyezett levegőtől. A lényeg a profit.
 

A nők olcsóbbak mint a férfiak, ezért minden tőkés vámpír különös előszeretettel él asszonyi véren. Ráadásul női munkaerő olcsó szeretőként is szolgál. A gyerekhús a legolcsóbb, ezért nem csoda, hogy a modern társadalom kannibáljai állandóan ifjú áldozatokra fenik a fogukat. Nem kérdés, hogy mi történik ezek után szegény kicsinyekkel: lezüllenek és megnyomorodnak! Még zsenge fiatal korában ezrek süllyednek el akár örökre is a bányák síri sötétjében, addig a részvények emelkednek. Elég!
 

Mivel a burzsoázia – hála tőkéjének – minden új találmányt, csak ő vesz igénybe. Minden újabb gép ahelyett, hogy mindenki számára munkaidő csökkentést és életszínvonal emelkedést eredményezne, az egyiknek elbocsátást, a másiknak bércsökkentést és az egész proletariátust tekintve pedig erősödő elnyomást jelent. Ha azonban a termékek gyarapodását a néptömegek növekvő elszegényedése kíséri, akkor a fogyasztásnak csökkennie kell. Krízisek lépnek fel és akadozik a rendszer működése. A kevesek kezén felhalmozódó vagyon, a tömegek számára éhezést és járványokat jelent. Kézenfekvő, hogy milyen visszás mi több, tébolyult ez az állapot. A pénzeszsákok pedig csak a vállukat vonogatják. Persze csak addig, amíg nyakukba egy erős hurkot nem kötnek, az majd véget vet a vállvonogatásnak.
 

A munkást nem csak mint termelőt kopasztja meg az uralkodó osztály a legválasztékosabb módon, hanem mint fogyasztót is. Szegényes jövedelmét számtalan parazita próbálja a lehető leggyorsabban újra megkaparintani. Ha az áruk már mindenféle tőzsdén és nagykereskedelmi raktáron keresztülvándoroltak és felszámolták a különböző felárakat (alkuszok és spekulánsok nyereségét, a vámot és jövedéki adókat), akkor végre eljutnak a kiskereskedőkhöz, akiknek vevői szinte kizárólag proletárok. A nagytőkések kb. 10-20% hasznot szereznek ebből az áruforgalomból, míg a kiskereskedő a 100%-ra hajt. Ezen cél eléréséhez, mindenféle trükköt használ különösen az árhamisítás legszégyenletesebb módszerét alkalmazza. Ezen csalók rokonai a borpancsolók, pálinkakotyvasztók és egyéb méregkeverők, amelyek minden nagyvárosban és ipari negyedben megtalálhatók. Ezen kívül a háztulajdonosok is szüntelenül azon törik a fejüket, hogyan keseríthetnék meg a proletárok életét. A lakások egyre rosszabb állapotban vannak, a bérleti díjjak egyre magasabbak, a szerződések pedig egyre aljasabbak. Egyre több munkást zsúfolnak össze szűk hátsóépületekben, padlásokon és poloskákkal teli, dohos pincelyukakban. A börtöncellák gyakran tízszer jobb állapotban vannak, mint ezek.
 

Ha a munkásnak nincs állása, akkor spekulánsok egész hordája áll lesben, hogy lecsaphassanak rá és végleg tönkretegyék. Zálogkölcsönzők és hozzájuk hasonló gazemberek hiteleznek kis összeget óriási kamatra, a szegények legutolsó holmiijaikért. A szerződéseket rendszerint úgy fogalmazzák, hogy szinte betarthatatlanok legyenek, az elzálogosított holmi elvész és a proletár még egy fokkal lejjebb csúszik. Ezek a vérszopók persze rövid időn belül, óriási vagyonra tesznek szert. A legtöbb élősködő, még a koldust is igen jövedelmező figurának tartja. A mocskos menhelyek és nyomortanyák tulajdonosainak is a proletár fáradságosan megszerzett fillérjeire fáj a foga. Még maguk a tolvajok sem mentesülhetnek a tőkés kizsákmányolás alól. Ők azoknak a rafinált orgazdáknak és menedékhelyet adók rabszolgái, akik bagatell összegekért veszik át a rabolt értékeket. Azokat a szegény lányokat pedig, akiket a mai gyalázatos gazdaság kényszeríttet rá, hogy a prostitúcióra, a bordélytulajdonosok és hasonló szégyenletes teremtmények fosztanak ki, undorító módon.
 

Így megy a szegények sora, a bölcsőtől a sírig. Mindegy, hogy termel vagy fogyaszt, létezik vagy éppen hogy csak vegetál: mindenütt farkaséhes vámpírok serege veszi körül, akik a vére minden cseppjét magukénak követelik. Másrészről, a gazdagok sohasem hagynak fel a kizsákmányolással, még ha nem is képesek kapzsi szomjukat eloltani. Ha egy milliójuk van, akkor tíz milliót akarnak, ha száz milliója, akkor egy milliárd után sóvárog, stb. A kapzsisághoz mindig az uralkodni vágyás társul.
 

A tulajdon, nem csak az állandó gyarapodás eszköze, hanem a politikai hatalomé is. A mai tőkés rendszerben a megvásárolhatóság, szinte általános „bűn”. Rendszerint csak az a lényeg, hogy megállapítsák a megfelelő árat, azok megvásárlására akik alkalmasak beszéddel vagy hallgatással, írással, erőszakkal vagy bármi más eszközzel a tulajdonfenevadat szolgálni. Aranyba foglalt parancsolatainál fogva ő a valódi, mindenható istenség.
 

Európában és Amerikában több mint 500 000 csuhást tartanak azért, hogy (mint az „Istenpestisben” is olvasható) a néptömegeket megfosszák józan, emberi értelmüktől. Mindemellett számos „misszionárius” jár házról-házra, hogy ostobaságokkal traktáljanak és egyéb „szellemi garázdaságot” kövessenek el ellenünk. Az iskolákban mindent elkövetnek azért, hogy még azt a kis jót is, amit az olvasás, írás, számolás megtanítása magában rejthetne, tárgytalanná tegyék. Az általuk történelemnek nevezett maszlag olyan önhittséget szül, amely minden népet megfertőz és nem enged nekik felismerni, hogy elnyomóik már rég összeesküdtek ellenük és hogy alapjában véve az egész eddigi politika célja csakis, az uralkodók hatalmának megszilárdítása és a szegények gazdagok általi kizsákmányolásának biztosítása.
 

A továbbiakban a napi sajtók szennylapkreációi, számos irodalmi történelemhamisító, az ezer felé ágazó gyűlési és egyesületi élet izgága politizálói, az örökké mosolygó arcú parlamenti szószátyárok, akik állandóan ígéretekkel az ajkukon, de árulással a szívükben szónokolnak, és száz más többé vagy kevésbé hitvány politikus gondoskodik a lojalitás és a „rend” bóvlijával való befogásról. Különösen a szociális kérdés elködösítésében vesznek részt rablólovagok egész századai. A közgazdaságtan professzorai, a burzsoázia testőrszerepét játsszák azáltal, hogy az aranyborjút az élet alapjaként éltetik, és a munkás irhájának kicserzését az emberiség számára hasznos, „tudományosan alátámasztott” jótékonyságként mutatják be. ezen sarlatánok egy része mindemellett társadalmi reformokat javasol, azaz más szóval olyan eljárásokat, amelyek során a prémet úgy kell kimosni, hogy ne legyen nedves. Ezen kívül a munkásokat még mindenféle takarékossági és képzési receptekkel is felültetik.
 

Míg a tőkés rablóbandák ily módon az orránál vezetik a népet, addig a másik oldalon egyre hatékonyabban szélesítik ki tulajdonképpeni erőszakgépezetüket: egyre több hivatalt hoznak létre. Ezek élére Európában az egykori gazemberek (az úgynevezett nemesek) utódai kerültek, Amerikában pedig a legügyesebb állásvadászok és a legdörzsöltebb csalók, amelyek tulajdonképpeni célja, a proletariátus tekintélyelven alapuló gúzsba kötése és amelyek ezzel a céllal, még magasabb szintű sikkasztással és hamisítással való kellemes foglalatosságot is összeegyeztetik. Katonák, csendőrök, rendőrök, spionok, smasszerek, vámőrök, adószedők, végrehajtók, stb. egész seregét dirigálják. A törvényszolgák ezen utóbbi fajtái szinte mind, a nincstelen nép soraiból származnak és csak ritkán kapnak több fizetést, mint a proletárok. Mégis nagy buzgón játsszák a besúgó szerepét, szolgálnak és hallgatóznak, ők az állam körmei és fogai. Az államé, amely nem más, mint olyan csalók és kizsákmányolók hordájának politikai szervezete, akik ezen hatalmi és zsarnoki elnyomórendszer nélkül egyetlen napot sem élne meg, hogy el ne söpörné a kiszipolyozott és kifosztott nép felháborodása és jogos dühe.
 

A legtöbb régebb óta fennálló államban ez a rendszer külső formájában is élesen körvonalazódott. Az egész állami fegyelmi apparátus monarchikus vezetésben koncentrálódott, amely reprezentánsai, „Isten kegyeltjei”, ugyanakkor minden gazság netovábbjai. Bennük testesül meg az uralkodó osztály minden vétke, s bűne egészen a legszörnyűbbekig. Kedvenc időtöltésük a tömegmészárlás (háború); ha lopnak (márpedig ezt gyakran megteszik), akkor rögtön egész országokat, a milliókból százakat, sőt ezreket vesznek el. A nagyméretű gyújtogatás csak rémtetteik megvilágítására szolgál. Az a kényszerképzetük, hogy az emberiség semmi másra se jó, mint hogy szembeköpjék. Legfeljebb arra veszik a fáradságot, hogy országaik legszebb lányait és asszonyait állati vágyaiknak kiszolgáltassák. A többieknek joguk van „alattvalóként felfordulni”.
 

Ez a közvetlen sarc a koronás rablógyilkosoknak Európa szerte évi 200 millió márkát jövedelmez. Gyermeke a militarizmus, eltekintve a belőle fakadó anyagi és vérveszteségektől, évente további 4000 millió márkába kerül és ugyanekkora az az összeg, amelyet a 80 000 milliós állami adósságok kamata tesz ki és amelyet ezek a gazemberek viszonylag rövid idő alatt teremtettek. Ugyanígy a monarchizmus Európában évi 8200 millió márkába kerül, azaz több mint 10 millió munkás, vagyis 50 millió ember kenyéradójának a bére!
 

Amerikában a monarchisták helyét a monopolisták töltik be. És ha az Egyesült Államok állítólagos „szabad” köztársaságának monopolizmusa csak olyan mértékben is fejlődik tovább, mint az elmúlt huszonöt évben, akkor már csak a levegő és a napfény úszhatja meg a monopolizálódást. Az USA-ban 500 millió földterület, ami kb. hatszorosa Nagy-Britannia és Írország területének, mindössze egy emberöltő alatt került részben a vasúttársaságok, részben a nagybirtokosok (az európai arisztokrácia leszármazottai) kezére. Néhány évtized alatt Vanderbilt egyedül 200 millió dollárt vágott zsebre. Rablótársainak néhány tucatja mindent megtesz azért, hogy behozza őt. San Franciscót mindössze harminc évvel ezelőtt alapították és mára már 85 milliomos él ott! A hatalmas nagyszerű országban, melyben a „köztársaság” eddig alig száz évet élt meg, már egyetlen eddig felfedezett szén-, olaj-, és nemesfémlelőhely sincs a nép kezében, hanem mind egy maréknyi rámenős kalandor és rafinált gazember tulajdonába került.
 

Ezen tőzsdekirályok, vasúttulajdonosok, szénbárók és iparmágnások befolyásával szemben a „nép szuverenitása” csak üres szólam. Ezek a fickók zsebre vágták az egész Egyesült Államokat és ami az úgynevezett „szabad” törvénykezést és szavazati jogot illeti, hát az csak puszta maskarádé.
 

Ha már az élő fával ez történik, mit várhatunk a korhadt gerendától? Ha az ifjú amerikai „köztársaság” ily rövid idő alatt tőkés eszközeivel képes volt eltékozolni kimeríthetetlen természeti kincseit, akkor miért csodálkozunk azon, hogy hasonló okokból kifolyólag milyen következmények áldozata lett az elaggott, berozsdásodott Európa?!
 

Tényleg úgy tűnik, mintha az amerikai „köztársaságnak” átmenetileg semmi más kultúrtörténeti küldetése nem lett volna, mint hogy az Atlanti-óceánon innen és túl élőknek durva tényekkel bebizonyítsák, hogy mily undorító szörnyeteg a tulajdonfenevad és hogy sem a föld adottságai, sem az ország mérete, de még a politikai és társadalmi formák sem képesek befolyásolni ennek a ragadozónak az alattomosságát. Még akkor sem, ha annál veszélyesebbnek mutatkozik, minél kisebb szükségét érzi természet adta individuális kapzsiságának. A dolgozó emberiség ebből levonhatja azt a következtetést, miszerint ezt a szörnyeteget sem megszelídíteni, sem veszélytelenné, sem pedig közhasznúvá tenni nem lehet. Csakis egyetlen ellenszere létezik: könyörtelenül, irgalmatlanul és maradéktalanul el kell pusztítani!
 

Békés megoldásban senki se reménykedjen; a proletariátus legfeljebb gúny és nevetség tárgyává válhat akkor, ha gyermeteg módon petíciókkal, szavazatokkal és jámborságával akarja halálos ellenségét tiszteletben tartani.
 

Néhányan azt állítják, hogy a nép felvilágosodása változást hoz majd. Önmagában véve ez a megoldás is csak üres frázis marad, mert az egész nép felvilágosodása csak akkor lehetséges, ha a jelenlegi akadályokat elhárítjuk. Ez pedig nem történhet meg anélkül, hogy a mai rendszert teljesen egészében meg kell semmisíteni.
 

Ez persze nem azt jelenti, hogy ez irányba nem történhet illetve nem kell történnie valaminek. Nem! Aki a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát felismeri, az köteles felemelnie hangját annak érdekében, hogy a nép figyelmét felhívja erre. De óvakodnia kell attól, hogy célját tudálékos értekezések útján érje el. Hagyjuk meg ezt a tudomány tiszteletreméltó férfiúinak, akik ily módon az úgynevezett „művelt világ” nevében eltávolítják a humanitás sminkjét a ragadozó undorító pofájáról. Az a nyelv, amelyet a proletariátusnak meg kell értenie, egyszerűnek és erőteljesnek kell lennie.
 

Akik így tesznek, azokat örökké az uralkodók csürhéje mint lázadókat fogja gyűlölni és üldözni. Ebből láthatjuk, hogy az egyedül lehetséges és gyakorlati felvilágosításnak lázító jellegűnek kell lennie. Lázítsunk tehát!
 

Mutassuk meg a népnek, hogyan szedik rá a tőkések a munkásokat, hogyan próbálják meg a pártok, a sajtó és a csuhások megfosztani a proletárokat értelmüktől, hogyan állítják pellengérre őket nyomorúságos bér fejében, hogyan gyötrik őket halálra – míg végül el nem veszítik türelmüket. És akkor fel fognak lázadni és elpusztítják ellenségeiket.
 

A proletariátus forradalma, a szegények gazdagok elleni háborúja az egyetlen út, amely a felszabaduláshoz vezet.
 

Egyesek azonban kételkednek abban, hogy a forradalmak csak úgy maguktól robbannak ki. Ez így is van, de fel lehet rá készülni úgy, hogy a nép figyelmét felhívjuk a küszöbön álló eseményekre és hangsúlyozzuk a felkészülés fontosságát.
 

A kapitalista fejlődés – állítják a teoretikusok – a mindenkori kispolgárság kiirtása felé halad és mielőtt még létrejönnének a társadalmi forradalom előfeltételei, eléri a csúcspontját és továbblépése lehetetlenné válik. Általános nagyipari termelés és a vidéki nagyüzemi termelés csak akkor lesz lehetséges, ha a társadalom kommunista alapokon szerveződik meg és ha – ami ez utóbbi esetben magától értetődik – a technika fejlődésével a munkaidő rövidülése és a fogyasztás növekedése is lépést tart.
 

Ez könnyen megérthető:hiszen a nagyüzemben tízszer, illetve sok esetben százszor annyit termelnek, mint amennyit az illető munkások egyenértékű áruból elfogyasztanak. Ez idáig a fölösleg azért nem tűnt fel, mert az úgynevezett „nyereség” legnagyobb része újbóli tőkebefektetésre került és mert a fejlettebb ipari államok áruk tömegeit exportálták a kevésbé fejlett országokba. De most hirtelen elakadt ez a folyamat. Az iparosodás mindenütt óriási előrelépéseket eredményezett, mivel együtt jár a folyamatos export és import és ezért egyre kevésbé kifizetődőek az újabb és újabb tőkebefektetések, sőt az ilyen körülmények között szinte lehetetlennek tűnnek. Ennek a tarthatatlan helyzetnek köszönhetően irtózatos méretű világgazdasági válság veszi majd kezdetét.
 
 

 

Így hát minden megérett a kommunizmusra. Mindössze ellenségeit, a tőkéseket és segítőtársaikat kell megsemmisíteni. A küszöbön álló válság bekövetkeztekor a nép készen fog állni a harcra. És akkor majd az lesz a döntő, hogy meg van-e a megfelelően képzett forradalmi mag és hogy rendelkezik-e azokkal az eszközökkel, amelyekkel kikristályosíthatja maga körül a munkanélküliségtől és nyomortól elgyötört néptömegeket, hogy erőszakosan célba vegyék a fennálló rend szétzúzását.
 

Munkálkodjunk tehát mindannyian a forradalomért, addig míg nem késő! A nép vérszívói és zsarnokai fölött aratott győzelem nem maradhat el! 
 

 

Forrás: http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/johann-most/tulajdonbestia.html