Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA VÁLSÁGA

2014.02.17






Nehéz volna annak, aki a német szociáldemokrata parlamenti frakció szakadásának okait a nyilatkozatok és ellennyilatkozatok, a határozatok és ellenhatározatok áradatából akarná kikutatni, tiszta képet alkotnia az igazi indítékokról. Mert — a szélső jobbon és a szélső balon álló kis töredékek kivételével — az elszakadt kisebbség és a nagy többség egyformán ugyanazokra az elvekre, ugyanarra a programra, egyformán Marx és Engels nevére és hagyományaira hivatkozik a maga igazolására. Egyik sem ismeri el, hogy hűtlen lett az osztályharchoz vagy az internacionalizmushoz, és mindkettő azt vallja, hogy a veszedelemben forgó hazát védi csak, és internacionalizmusa nem jelent közönyösséget nemzete iránt; mindkettő azt hirdeti, hogy parlamenti képviselete osztályképviselet tovább is, és hogy állásfoglalását az állammal és a többi párttal szemben a munkásosztály érdeke szabja meg. Szóval: nem a magántulajdon, nem az osztályharc, nem a parlamentarizmus, nem az imperializmus tekintetében vallott elvi különbségek választják el egymástól a többséget és kisebbséget, hanem a mai helyzetben követendő taktika különböző megítélése. Ahogy a „Vorwaerts” számtalan, a helyzetet inkább bonyolító cikkei egyikében (április 6-i számában) be is vallotta, mondván:

„C s a k i s arról térnek el szögesen a nézetek, miben áll a proletárság történeti hivatása e z e k b e n a f e l e l ő s s é g t e r h e s, v é g z e t e s ó r á k b a n. Míg az egyik irány a polgársághoz való csatlakozásban, a politikának a nacionalista vágányokra terelésében, az összes, különlegesen proletár és szocialista elveknek és kötelességeknek a haza védelmének úgynevezett kötelessége mögé szorításában látja a z i d ő k p a r a n c s á t (das Gebot der Stunde), addig a kisebbség azt a nézetet vallja, hogy sohasem volt elvileg szocialista, önálló proletárpolitika szükségebb”[A].

És ennek megfelelően, logikusan a „Vorwaerts” a leghatározottabban tiltakozik az ellen, mintha a kisebbségnek pártbontó szándékai volnának. Ellenkezőleg:

„A kisebbség ismételten kijelentette, hogy a pártegységet a párt legmagasabb és legbecsesebb kincsének tartja, és senki lojális ellenfélnek nem szabad e fogadkozás becsületességében és komolyságában kételkedni.”

Valóban csak a mai helyzetnek végzetes komolysága magyarázza meg ily nézetek mellett a pártbontást. A háború után tehát újra egyesülnek a töredékek, s minden a régi kerékvágásba zökken? Avagy más jelentősége is van a szakadásnak?

Azt hisszük, hogy a mai két töredék újra egyesülni fog, s hogy a mai szakadás másnemű feszültség kisülése. A háború után két szocialista párt lesz ugyan Németországban, de nem a mai elvi és személyi csoportosulás alapján.

A német (s ugyanúgy a francia) szociáldemokrata párt állásfoglalása a már elhatározott háborúval szemben: a nemzeti védelem vállalása és a hadihitelek megszavazása csak azt lephette meg, aki a szociáldemokráciát még mindig szavai, programjai és nem objektív realitása alapján ítélte meg.

A szociáldemokrata párt mindenkori vezetői és reprezentatív elmélkedői szerint forradalmi osztályszervezet volt; a valóságban – szinte azt lehetne mondani: már jóval Bernstein és az egész úgynevezett revizionizmus föllépte előtt, és azután mind kirívóbban — parlamentáris reformpárt. A parlamentarizmus és a politikai párt természetében levő minden tulajdonsággal és minden következménnyel. A régi forradalmi elmélet hovatovább mind valótlanabb hagyomány, s mind alkalmatlanabb kölönc lett, amelyet utóbb már leghűségesebb s legügyesebb kezelője, a „Neue Zeit” szerkesztője sem tudott mindenkor megfelelően adaptálni, alkalmazni. Emlékezzünk az intranzigensen ortodox Mehring—Luxemburg—Pannekoek csoportnak pártütésére Kautsky ellen, jóval a háború előtt; s emlékezzünk az egykori halálos ellenfeleknek, a forradalmároknak és a reformistáknak mind teljesebb összevegyülésére a pártgyűléseket foglalkoztató g y a k o r l a t i kérdésekben, ugyancsak jóval a háború előtt.

A politikai párt természetéből folyik, hogy létének és fejlődésének minden szálával a mában és a holnapban, a közvetlen szükségletek szolgálatában és a közvetlen feladatok munkálásában gyökerezik. A parlamentarizmus rendszere okozza ezt, amely nem eszmények megvalósítására, hanem osztályellentétek kiegyeztetésére szolgáló gépezet; és a többségi elv, amely a tömegek jóindulatától teszi függővé a politikai hatalmat. A tömegek jóindulata pedig az idők során — és valamennyire művelt és politikailag iskolázott országokban — nem azé, aki sokat ígér, hanem azé, aki lehető sokat ad.

A háború Németországban is nem kicsi, tisztán forradalmi elvi alapon álló szocialista szektát lepett meg, hanem a birodalmi törvényhozás legerősebb parlamenti pártját. Ennek elhatározása nem lehetett az adott helyzetben más, mint ami a német nép nagy tömegét képviselő és annak hangulatával számoló nagy politikai párt természetéből folyik.

Ebben az állásfoglalásban, akkor — emlékezzünk — a német szociáldemokrácia szinte egy szálig egységes volt.

S a ma egymás ellen küzdő töredékek legmérgesebb érve kölcsönösen ennek a „múltnak” hánytorgatása.

Miért hát e szakadás?

Azt hisszük, több oka van: politikai, érzelmi és végül — elvi is.

Politikai oka: a háború stratégiai sikerei egyrészt, hosszú tartama másrészt oly új kül- és belpolitikai helyzetet: az 1914-iektől különböző szükségleteket, vágyakat, hangulatokat teremtett, amelyekkel számolni némelyek erkölcsi és pártpolitikai kötelességüknek tartják.

Érzelmi oka: a háború lelki megrázkódtatása fölkavart a mindennapos gyakorlati munkában nem érvényesülő, szinte végleg eltemetett, de látens ifjúkori eszményeket és meggyőződéseket. Csodálatos, hogy ez a hatás talán legkorábban a revizionizmus elvi vezérénél, Bernsteinnél nyilatkozott meg. És ugyancsak az ő változása szolgálhat átmenetül az elvi okokhoz, amelyek között a parlamentarizmus más értékelése vagy másféle magyarázata a legfontosabb.

De akik e tekintetben lényegesen eltérnek a többségtől, azok nem a hivatalos kisebbségben foglalnak helyet, sőt túlnyomórészt nem is tagjai a birodalmi gyűlésnek. Mindazonáltal puszta létezésük elég volt arra, hogy az első két oknál fogva a többséggel elégedetleneket a lázadásra lelkileg erőssé és képessé tegye.

Nyilvánvaló azonban, hogy a háború után ezek az indítékok aligha vetekedhetnek majd a közös elveknek és közös érdekeknek egységesítő erejével, és a mai többség és kisebbség aligha fog azután is elkülönülni. Ellenben azt hisszük, lesz másik, a hivatalos parlamenti párton kívül álló, ellene küzdő elvi szocialista csoport, amely erejét a demokráciának és a parlamentarizmusnak a háborúban bebizonyosodott tökéletlenségeinek propagandisztikus kihasználásából fogja meríteni.

Ez a csoport annál erősebb lesz, minél kevésbé érvényesülnek majd a háború után a tömegek érdekei, a demokrácia követelései. És ezért valószínűleg nemcsak Németországban lesz meg, hanem minden nyugat-európai országban.

Forrás: http://www.marxists.org/magyar/archive/szabo/misc/misc/szv.htm
 
Megjelent: Huszadik Század, 1916. I. köt. 398—400. old.