Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - AZ OLASZ SZOCIALIZMUS

2014.02.17

 

 

I. Roberto Michels: Il proletariato e la borghesia nel movimento socialista italiano. Saggio di scienza sociografico-politica. Torino, Fratelli Bocca 1908. pp. 399. . — II. Robert Michels: Die Entwicklung der Theorien im modernen Sozialismus Italiens. In Ferri, Die revolutionäre Methode. Leipzig, L. C. Hirschfeld 1908. p. 7-35.

Az olasz szocializmus irodalma egyike a leggazdagabbaknak. Kevés tény illusztrálhatja elevenebben azt a tételt, hogy a bürokratikus hatalomnak mily csekély a befolyása nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésre is, mint az olasz irodalom e nagy bősége. Németország a marxizmus kat-exochén országa. Százakat hivatásosan foglalkoztató pártszervezet, hivatalos folyóirat, pártiskola, üzletileg szervezett pártkönyvkereskedések stb. állanak ott a marxista irodalom szolgálatában. Olaszországban mindennek csírája is alig van. Mégis az olasz Marx-irodalom és marxista irodalom csak számra is alig marad el a német mögött (ha ugyan fölül nem múlja), továbbépítésében pedig – talán éppen mert ilyen hivatalos szervezet nélkül szűkölködik – Franciaországgal együtt egyenesen elhódította a németektől a kezdeményezést. Lehet mondani, hogy a marxizmus elmélete Németországban évek óta szinte egy lépést sem tett előre – ami új gondolat és koncepció a Neue Zeit-ban vagy egyebütt az utóbbi években világot látott, szinte kivétel nélkül nem-németektől vagy nem hivatalos szocialistáktól való –, míg más országokban, és éppen a latin nemzetek körében, szüntelenül azon dolgoznak, hogy a tudományok haladásával kiegészítsék és összhangba hozzák.

Amit a franciákról még néhány év előtt legsűrűbben a németek hangoztattak: hogy a külföld dolgaiban szinte naivan tudatlanok, azt ma sokkal nagyobb jogosultsággal lehet a németekre visszafordítani. A figyelmes szemlélő látását nem kerülhette el, hogy tíz-tizenöt éve mily lázas buzgalommal pótolják a franciák korábbi elzárkózásuk okozta hiányukat, mennyi könyvet fordítanak franciára, mennyit utaznak, mennyit foglalkoznak különösen a német tudomány és élet eseményeivel. Ellenben a gründlichkeit-jukról szinte hírhedt németek a tudományok minden terén sokszor oly fölényesen mellőzik az idegen irodalmat, hogy ha azelőtt biztos lehetett az ember, hogy német kézikönyvből vagy német monográfiából merítheti egy kérdésről a legteljesebb tájékozódást, ma szinte bizonyos, hogy – német viszonyokról és német szempontokról ugyan tovább is jól – de mindenről, ami Németország határán kívül esik, gyakran éppen a német könyv fog a leghiányosabban tájékoztatni.

A jelenség oka bizonyára a német iparnak és kereskedelemnek bámulatos föllendülése. A gazdasági dicsőség nemcsak a vagyonos osztályoknak szállt fejükbe, hanem az egész nemzetnek, tudósainak, munkásainak is. Az utóbbi években ismételten megesett német szocialista kongresszusokon és gyűléseken, hogy külföldi testvérpártokról, azok eljárásáról, sikereiről igen tájékozatlanul és talán ezért is igen fölényesen és kicsinylőleg nyilatkoztak. És érdekes, hogy a francia és olasz szindikalizmussal a hivatalos pártfolyóirat csak jóval azután kezdett foglalkozni, hogy Michels és Sombart radikális folyóiratokban több cikkben ismertették a munkásmozgalom ez új irányát.

Michels első helyen említett könyve is az Archiv für Sozialwissenschaft-ban megjelent hosszabb cikksorozatának átdolgozása. Mindenképpen örülnünk kell az új formának, nemcsak mert könnyen hozzáférhető alakban kaptunk igen alapos monográfiát az olasz szocializmusról – az Angiolini könyve (Cinquant’ anni di socialismo in Italia, 2a ediz., Firenze, Nerbini 1903.) a tudományos igényeket kevéssé elégíti ki –, hanem mert éppen azt a kérdését a szocialista mozgalomnak domborítja ki, amelynek tanulmányozására Olaszország a legalkalmasabb.

Mint könyvének címéből is kitűnik, Michels azt kutatja, hogy az olasz szocializmus mennyiben tisztán proletármozgalom és mily részt vesznek benne nem-proletár: polgári és intellektuel elemek? Minden lehető módot fölhasznál a párt összetételének pontos megállapítására. Sorra veszi a szocializmusnak az Internationalé-val kezdődő történetét, a pártvezérek szociális eredetét, a beírt (pártadót fizető) tömegek hovatartozását; analizálja a parlamenti választások statisztikáját és külön a szocialista választók társadalmi tagozódását, hogy végül arra, az olasz szocializmus ismerőjét nem meglepő következtetésre jusson, hogy bár a szocialista szavazatok összes száma messze mögötte marad a proletár és proletaroid választókénak, vagyis az olasz szocializmus még távolról sem hódította meg az egész proletárságot, mégis a proletárok teszik a pártban a többséget; de mellettük igen jelentékeny rétege van proletaroid elemeknek (törpebirtokosoknak, állami altiszteknek és kishivatalnokoknak, tanítóknak stb.) és kispolgároknak, továbbá intellektueleknek és alkalmazottaknak (magántisztviselőknek); és még sokkal nagyobb a nem-proletárok aránya a pártvezérek sorában, akik majdnem kizárólag burzsoák. (263-.) Vagyis arra a kérdésre, hogy az olasz szocialista párt nemcsak emberek szövetsége-e, akiknek egy az eszményük, hanem egy osztálynak nyilvánvaló képviselete-e, a felelet határozottan tagadó. (.)

Michels könyvének sok megállapításából és eredményéből főként ezt akarjuk kiemelni, mert igen fontos adat a szocialista pártok és egyáltalán a pártok lélektanához. Egész kétségbevonhatlanul bizonyították be a német választási statisztikából is, hogy a német szociáldemokrácia 3¼ millió választója közt is igen jelentős hányad a nem-proletár. Hogy a francia szociáldemokrata párt választói közül mennyi a proletár és mennyi a burzsoá, arról nincsenek számszerű adataink; de azt tudjuk, hogy a párt vezetésében ott is az intellektuelek predominálnak és hogy a hamisítatlan proletárok nem kis része, a szindikalisták, éppen nem azonosítják magukat a párttal. Ausztriában a párt összetétele valószínűleg csak annyiban különbözik a némettől, hogy több benne az agrárius elem. Vagyis Európa négy legnagyobb szocialista pártja már külsőleg sem képviseli azt az egységet, amit a politikai pártok közkeletű szocialista elmélete szerint mutatnia kellene.

Az ú. n. modern munkásmozgalmat – ez elnevezés a német marxistáktól ered – az jellemzi, hogy a szocialisták politikai párt formájában szervezkednek, a szocializmust politikai párt képviseli. Azt mondták, hogy így lesz eggyé az elmélet és a gyakorlat, így egyesülhet csak a szocializmus a munkásosztállyal. Mert a párt nem más, mint egy osztály gazdasági mozgalmának politikai képviselete, s így a szociáldemokrata párt sem lehet más, mint a munkásosztály képviselete, amely szemben áll a többi pártokkal, mint más osztályok gazdaságpolitikai képviselőivel. S íme, most sorban kitűnik, hogy míg egyrészt széles rétegei a gazdaságilag szervezett munkásosztálynak nem a szociáldemokrata párttal képviseltetik magukat, másrészt magában a szociáldemokrata pártban igen jelentékeny réteg nem tartozik a munkásosztályhoz. Vagyis az osztály és a párt állítólagos azonossága vagy egysége semmiképpen sem oly kézenfekvő tiszta dolog, amint azt némelyek hiszik.

Könyvismertetés nem alkalmas arra, hogy ezen megállapítást bővebben kifejtsük és az összes következtetéseket levonjuk belőle. Csak a legáltalánosabb következtetésre akarunk rámutatni, nevezetesen arra, hogy ha párt és osztály nem azonos társadalmi képződmény két megjelenése, másrészt a szocializmus a munkásosztály szükségszerű ideológiája, akkor a párt nem födheti a szocializmus fogalmát sem, s a szocializmus gyakorlati megvalósításának eszközei és útjai semmiképp sem merülnek ki azokkal, amelyeket a modern szocialista pártok programjai tartalmaznak. Vagyis a szocialista pártoknak, ha csakugyan az egész munkásosztály és csak a munkásosztály képviseletévé akarnak válni, lényeges módosulásokon kell átmenniök, úgy közkeletű elméletükben, mint általános gyakorlatukban.

Azt, hogy valami baj van a szocialista pártban, hogy a valóság nem egyezik az elmélettel, régen érzik már. Mindazok a küzdelmek, amelyek a reformizmus, revizionizmus, revolucionarizmus, Zurück auf Marx, Zurück auf Kant, szindikalizmus stb. jelszavai alatt immár egy évtizede folynak az Internacionáléban, ennek a belső disszonanciának kifejezései. Ennek a tisztulási folyamatnak igen sok érdekes epizódja, sok rejtett szála és bonyolódott göbje van, amelyeket talán csak későn fognak föltárni. Michels könyvében a legérdekesebb problémák egyikéhez találunk további értékes adalékokat.

Könyvének legjobb részletei azok, amelyekben az intellektueleknek az olasz szocializmusban való szerepéről beszél. Látjuk a Ferri füzetéhez írt bevezetéséből is, hogy az olasz elméleti szocializmus teljesen az ő művük; hogy intellektuelek voltak a szocializmus legelső propagálói, és hogy ma is az intellektuelekből kerülnek ki a hivatalos agitátorok, az újságírók, a revü-szerkesztők; hogy 1870 óta máig együttvéve hat valóságos munkás volt a párt parlamenti frakciójában, ellenben 1900 óta soha sem volt egyszerre 9 egyetemi professzornál kevesebb benne, s az utolsó választásokkor bekerült 24 szocialista közt is van 10 egyetemi tanár, 6 ügyvéd, 3 orvos stb., de nincs egyetlenegy munkás sem*, és hogy mégis az olasz szocialisták elkeseredett belső harcai, csakúgy mint Németországban, az intellektueleket vették célba, ott is az intellektuelek minden baj okai. Szinte mulatságos olvasni ezeknek a harcoknak vázlatát. Az intranzigensek, akiknek élén egyetemi professzor állt, Ferri, a munkások segítségével ki akarták üldözni azokat, akik nem proletárszármazásúak vagy egyetemet végeztek. Viszont a reformisták vezére, főispán fia és ügyvéd, Turati, azzal válaszol egy füzetében, hogy a forradalmi intellektuelek kispolgári származásúak és mert nem tudtak karriert csinálni, cserben hagyják osztályukat és a hirtelen megnövekedett szocialista pártba menekülnek; a munkások ismerjék föl végre hiú, fecsegő, tehetetlen, a proletárság valódi szükségleteit nem ismerő vezéreiket. Még különösebb lett a helyzet az intellektuelekre, amikor egy egyetemi magántanár és egy volt tüzérhadnagy, Arturo Labriola és Walter Mocchi vezetése alatt a szindikalizmus is bevonult a pártba és szintén az intellektueleket vette célba, de még sokkal hevesebben, mint a többiek, aminek folytán Ferriék és Turatiék hamarosan ki is békültek. Szinte úgy látszott, mintha az olasz szocializmus egész válságának csakugyan nem volna más oka, mint az intellektuelek. Nem emlékeztet az egész hajsza arra a másikra, amelyet az ostobák – mint Bebel mondta – indítanak meg, valahányszor bajban vannak: az antiszemiták zsidóüldözésére?

Michels erélyesen tiltakozik ellene, mintha a baj az aránylag kevésszámú burzsoától származnék. Igen érdekesen fejtegeti azokat a fajpszichológiai okokat, amelyek az olasz intellektuelek nagy csoportjait hajlamosabbakká teszik a szocializmus számára, mint például a még ma is középkori kasztszerűségben megmerevedett németeket; bizonyítja, hogy a párthoz való csatlakozás igen kevés vagy semmi anyagi előnnyel nem kecsegtet, minthogy a képviselők nem kapnak fizetést, a pártnak csak néhány fizetett alkalmazottja van, a pártlapok közül alig egy-kettő fizet stb. Éppen a burzsoá-szocialisták számtalan esetben sokkal inkább bizonyultak szellemükben proletároknak, mint a születésüktől proletár szocialisták. (.) Idézi Labriolát, aki maga is kénytelen bevallani, hogy a párt intellektueljei közt akadt akárhány „valósággal heroikus jellem, nemes lendületű lelkes organizátor, önmagával nem törődő emberbarát, akik pártmunkájukból semmi anyagi hasznot nem látnak, vagy nevetséges kárpótlásért a tevékenység és a lemondás hihetetlen tömegét áldozzák”. (.) Az olasz szocializmus nagy erkölcsi szépségei – mondja Michels – menthetetlenül elvesznének, ha az intellektueleket kiüldöznék. Ellenben tisztára proletármozgalom könnyen áldozatává esnék a teljes korrupciónak. „A munkássorból kikerült vezér” – folytatja – „nem óvná meg a pártot a korrupciótól, sem az elmélet terén, még kevésbé a gyakorlatén. Tanulmányunk során már elmondtuk, hogy az olasz Internacionáléban a burzsoák fényesebb bizonyítékait szolgáltatták politikai tisztességüknek, mint akárhány proletárvezér. Ugyanezt lehet elmondani más mozgalmakról. Franciaországban 1848-ban tizenegy munkásképviselő közül nem kevesebb mint tíz árulta el osztályát. Minél exkluzívabb valamely munkásmozgalom, annál könnyebben ejti meg a korrupció. III. Napóleon alatt a Fribourg és Tolain vezette tiszta proletármozgalom, az Egyesült Államokban ma a hírhedt bosses és munkásvezérek vezette, minden kapitalistának eladó mozgalom nem nagyon meggyőző példák arra, hogy csak a kérges tenyér tarthatja tisztán a pártot.” (376-.)

A megoldást Michels a szindikalizmusban látja, bár az olasz szindikalizmust helyenkint igen élesen bírálja, és fiatalos erőtlenségét egyáltalán nem kíméli. A szindikalizmus, amely nemcsak proletár, hanem forradalmi-szocialista is, amely egyesíti ugyan az osztályt az eszmével, de nem zárja ki az intellektueleket, akiket nem nélkülözhet nagy elméleti, tudományos és erkölcsi föladatai teljesítésében: ez az olasz szocializmus jövője.

Michels oly nagy anyagot ölel föl könyvében, hogy nehéz rövid ismertetés keretében teljesen számot adni róla. Egész sereg kérdést kellett mellőznünk, amelyekről pedig sok újat mond. A mezőgazdasági proletárság viszonya a szocialista párthoz, az anarchisták és szocialisták ellentéte, az olasz burzsoázia lélektana szembeállítva a némettel stb. számunkra különösen érdekes fejezetek. Sajnos, ezekre csak így lehet figyelmeztetnünk az olvasókat.

Hibája a sok adatot és nevet tartalmazó könyvnek betűrendes mutató hiánya.

* Az olasz egyetemi tanárok bérmozgalmának híréhez a Népszava (1908 július 10-iki szám) a következő megjegyzést fűzi: „Hát hiszen a tanár uraknak igazuk van, ha azt követelik, hogy becsületes fizetést adjanak nekik, ha már egyszer lekötik magukat valamely hivatáshoz. De hát miért dühösködnek az urak a munkásokra, ha ezek becsületes megélhetést követelnek munkaerejükért, tekintet nélkül arra, hogy képesek-e mindig elvégezni a tőlük megkövetelt munkamennyiséget. A munkás családja is rendszeresen akar táplálkozni, nemcsak a tanároké.” Ez a megjegyzés, amely más viszonyok közt találó lehet, az olasz egyetemi tanárokra alkalmazva igen komikusan hat. Tudtommal olasz egyetemi tanárok sohasem „dühösködtek a munkásokra”, ellenben mindig igen tevékenyen hozzájárultak, hogy „a munkás családja is rendszeresen táplálkozzék”. Aki csak annyit tud, amennyit mindenkinek tudnia kellene: hogy Antonio Labriola, a tudományos marxizmus ezen kitűnő képviselője, élete végéig háborítatlanul tanított a római egyetemen, hogy az olasz szocializmus szélső szárnyának vezetői – Ferri is és Arturo Labriola is – egyetemi tanárok, hogy pl. Ferri nemrégen múlt huszonötéves tanári jubileumát az egész olasz egyetemi világ egyhangúlag ünnepelte, már annak sem szabad ilyeneket leírnia. Michels egész sereg érdekes adattal illusztrálja az olasz egyetemi tanárok szerepét a szocializmusban. Már 1851-ben írta Benoit Malon: „les professeurs italiens semblent devoir marcher vaillamment dans les voies socialistes”. 1895-ben G. Macchi ankétet rendezett a szocializmusról; 105 író közül 75%, 63 tudós közül 78% vallotta magát szocialistának. Michels hatvan körül teszi ma a szocialista egyetemi tanárok és docensek számát és emlékeztet arra, hogyan szálltak síkra a fakultások, ha kellett, egy-egy szocialista kartársukért. Végül: a szocialista képviselők közt 10 egyetemi tanár van. 10 szocialista egyetemi tanár, az több mint háromszor annyi, ahány egyetemi tanár az egész német birodalmi gyűlésben ül. És amellett ezek az egyetemi tanárok nem holmi magyar Varkocs Fábiánok, hanem nemzetközi tudományos tekintélyek, mint Ferri, Gatti, Montemartini, Zerboglio stb. és a nem-képviselők közt Lombroso, Loria, Ciccotti, Labriola, Asturaro, Graziadei stb.

Mire mindenre nem jók az újságíró kaptafák!

Huszadik Század, 1908, 2. szám

 

Kommentár

Szabó Ervin ezt a recenziót egykori közeli ismerőse, Robert Michels (1876-1936) műveiről írta. Már 1902-ben levelezett Michelsszel, aki szociáldemokrata szociológus volt, aztán szindikalista lett, végül Mussolini bűvkörébe került. Műveiből a korabeli magyarországi baloldali sajtó publikált. Ugorjunk. Pannekoek a szociáldemokrata pártmozgalmakat egy 1936-ban írt művében (Párt és munkásosztály) régi munkásmozgalomnak hívta, ami akkorra már elavult és ellenforradalmi volt. (Tegyük hozzá, az volt születésétől fogva.) Szabó Ervin ebben a cikkében a szociáldemokrata pártokat – a német szocdemekre hivatkozva – modern munkásmozgalomnak nevezi. Gyorsan múlik el a világ dicsősége… talán még annyit a történethez, hogy derék forradalmáraink még időben szembekerültek ezzel a Gorgó-fejű szörnnyel…Óh, Kautsky, Bernstein, Lenin, Kun Béla, Che Guevara… Comandante…

B. K.

Forrás: http://barricade.hol.es/archivum/szabo_ervin_irasai.html