Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - BEVEZETÉS MARX „A GOTHAI PROGRAM KRITIKÁJA” CÍMŰ MŰVÉHEZ

2014.02.17



(A politikai párt szerepe a munkásmozgalomban)

A gothai programról szóló levél, amelyet itt közlünk, Marxnak leg-kevésbé ismert írásai közé tartozik. Azt kellene hinnünk, hogy a német szocialisták, akiknek szavai szerint marxizmus és német szociál-demokrácia egy és ugyanaz, nem mulasztanak el semmit, hogy a hívek és tanítványok a mester minden írását megismerhessék és azokból tanul-hassanak. Nem úgy van. Kötetnyi munkái Marxnak németül még egy-általán nem jelentek meg. Például a „The Eastern Question” [A Távol-Kelet problémája], a „Secret Diplomatic History of the Eighteenth Century” [A XVIII. század titkos diplomáciai története] stb. Mások, kisebbek, folyóiratok régi, nehezen megtalálható köteteiben vannak elte-metve, ha ugyan egyáltalán közzétették azokat. Így a gothai program kriti-kájáról is 1875-től 1891-ig, tehát teljes tizenhat esztendőn át, alig néhá-nyan tudtak, mert csak 1891-ben látott először nyomdafestéket a „Neue Zeit”-ben. Azóta sem adták ki újra, csak franciául jelent meg önálló füzetben. (Karl Marx: À propos d'unité. Lettre sur le programme de Gotha, traduit par G. Platon. Paris, G. Jacques & Cie 1901. p. 44. [Az egységről. Levél a gothai programról]). Pedig igen kevés doku-mentuma a marxizmusnak érdekesebb ennél. Közgazdasági fejtegeté-sek és fogalommeghatározások mellett, amelyek Marx némely gazdaság-elméleti tanát definiálják szabatosan – alig vannak Marxnak nyilat-kozatai, amelyek határozottabban jellemeznék a marxi szocializmust, mint ez a levél. Mindennél hitelesebben állapítja meg, hogy – legalább szerzője gondolatában és akaratában, de hitünk szerint objektíve is – marxizmus és államszocializmus nemhogy egyek volnának, hanem éppen ellentétes, egymást kizáró fogalmazásai a jövő társadalom rendjé-nek csakúgy, mint a mai munkásmozgalom formáinak és eszközeinek. Ez a megállapítás a maga idejében nagyon időszerű volt – és tudjuk, éppen ezért maradt titkon a levél –, de ma is az. Sőt ma talán inkább idején való, mint valaha. Ha a mai munkásmozgalom sokféle irányá-nak különbségeit tisztán akarjuk látni, alig találhatunk erre alkalma-sabb módot, mint ha az állam irányában való állásfoglalásukat vesszük szemügyre; mert ez az állásfoglalás ma, a politikai munkásmozgalom és a nagy parlamenti munkáspártok idejében és az állami minden-hatóság és mindenbe beavatkozás korszakában kiválóan praktikus kérdés, a legegyetemesebb és legsürgősebb gyakorlati probléma, amely a pártok és szervezetek minden egyéb akciójára rányomja bélyegét, s azok való lényegét bizonyára a legélesebben fejezi ki.
Amikor pártok és irányok lényegét meg akarjuk állapítani, óva-kodnunk kell attól, hogy programokra, írásokra, elméletekre: – szavakra irányítsuk megfigyelésünket. Amit Marx gothai levelé-ben mond: „hogy az igazi mozgalom egyetlen lépése többet ér, mint tucatnyi program” [Levél Brackéhoz. A gothai program kritikája] – mélyreható igazság, méltó arra, hogy minden becsületes pártmozgalom jeligéjéül szolgáljon. De bizonyos, hogy ez a jelige is a többi pártelvek sorsára jutna, nevezetesen, hogy csak szürke elmélet maradna, arra való, hogy a párt lobogóján ragyogjon, híveket toborozzon, de a gyakorlatban csak annyira érvényesüljön, amennyire azt a pártérdek kívánja. Valóban, kevés tény tette sok ember számára nehezebben elviselhetővé a közéletet, mint a fennen hirdetett elméletek és a gyakorlati valóság azon meg nem egyezése, amely a mai politikai élet legjellegzetesebb tüneménye. Olyan általános jelenség ez, annyira egyező tulajdonsága minden pártmozgalomnak, hogy lehetetlen abban véletlent látnunk, avagy azt az emberek rosszaságára és gyöngeségére visszavezetnünk. Nyilván a poli-tikai párt lényegében rejlő okok működnek itten, olyanok tehát, amelyek hatása alól a munkáspártok sem vonhatják ki magukat. Ez a tény napról napra nyilvánvalóbb. Önként fölmerül a kérdés: mi hát a politikai párt? Miféle jelentősége van a munkásmozgalom számára az állami hatalom meghódításának, ami tudvalevőleg minden párt célja? Ez a cél és eszköze, a politikai párt, felöleli-e az egész munkás-mozgalmat, avagy léteznek a munkásosztálynak feladatai és céljai, amelyek politikai párt keretében el nem férnek? Mi hát az igazi, a valódi munkásmozgalom? És mi ebben a politikai párt szerepe?
A kérdések tömege, amely Marx idézett kijelentéséhez ím fűződik, sokkal nagyobb és körére sokkal tágabb, semhogy egy bevezetés keretében megoldható volna. Tulajdonképpen a mai szocializmus minden gya-korlati problémája benne van, benne főként az államszocializmus kér-dése, amely körül – ha sokszor be nem is vallottan – a különböző szocialista irányok összes harcai folynak. Erről Engels egy dolgozata kapcsán fogunk e gyűjtemény harmadik kötetében szólni; itten helyénvalónak tartjuk, hogy csupán a politikai párt szerepéről a mun-kásmozgalomban ejtsünk néhány szót.


*

Minden modern államban, ahol a proletárság tömeges akcióra szervezkedett, a munkásmozgalom nagyjából két ágra szakadt: az úgynevezett gazdasági vagy szakszervezeti mozgalomra, és az úgy-nevezett politikai mozgalomra. Mindkettő ismét nagyjából két, szorosan megkülönböztethető irányt tartalmaz: az egyik a munkás-osztály autonóm, a többi osztályoktól független, sőt azzal ellentétes szervezkedésének és harcának elvét propagálja, míg a másik a munkások külön szervezkedésének szükségét tagadja, és a maga-sabb osztályok gazdasági és politikai szervezeteinek keretében igyekszik elhelyezkedni. A munkásosztály törekvéseinek ezen irányai és formái a különböző országokban igen különböző súllyal és jelentőséggel, a legtarkább színekben és árnyalatokkal jelent-keznek. Az ország politikai múltjának hagyományai, gazdasági fejlődésének sajátosságai, népesedési különösségek és sok egyéb tényező hat közre, hogy az egyik országban autonóm szakszervezeti mozgalom fejlődjék ki korábban és erősebben, a másikban a mun-kásság önálló politikai szervezetei hatalmaskodjanak el, a harma-dikban a kettő együtt jelentkezzék, a negyedikben meg talán nagy munkástömegek szinte egészen a többi osztályok törekvéseinek szolgálatában álljanak. Ebből a szempontból teljes joggal lehet a munkásmozgalom angol, francia, német és egyéb típusáról beszélni.
Az európai munkásmozgalomnak már korai fokán tettek kísér-leteket szocialisták, hogy a különböző országok mozgal-mait egy-ségesen szervezzék. Maga az Internacionálé – melyről az imént volt szó – nem volt más, mint erre való kísérlet. A mai nemzetközi szocialista és szakszervezeti kongresszusok fő célja szintén az, hogy egységes, általános irányelveket állapítsanak meg minden országok munkásmoz-galma számára. Mindazonáltal elméletben is, gyakor-latilag is az eltérések még igen jelentékenyek.
Mégis nem lehet észre nem venni, hogy a német szocializmus egy kimagasló elve mély gyökeret vert sok országban, és erősen előmoz-dította az egységre való törekvést. Ez az elv az, hogy a munkás-osztály szervezkedésének két ága, a gazdasági és a politikai mozga-lom, egyenlő értékű és egymást szükségesen kiegészítő formája a munkásosztály harcának. Az egyik a munkásság közvetlen gazda-sági, a munkaviszonyok javítására vonatkozó érdekeinek fegyvere, a másik arra hivatott, hogy a politikai hatalomban, az államban rejlő erőt kényszerítse a munkásosztály általános társadalmi, kulturális és politikai érdekei szolgálatába; a munkásosztály gazdasági hatalma a bázis, amelynek azonban útját egyengeti a politikai hata-lom, a szocializmussal megkoronáz a proletárság forradalmi dik-tatúrája.
Sokáig tartott, amíg az autonóm munkásmozgalom ezen kon-cepciója kialakult. Azt mondják némely marxisták, hogy ennek eredete is a „Kommunista Kiáltvány”-ban van. A „Kiáltvány” mondata, hogy „minden osztályharc egyszersmind politikai harc” [A Kommunista Párt kiáltványa, I. fej.] volna ezen elmélet kiindu-lása és bizonyítéka. De ez visszafelé bizonyítás. Tényleg az az elv, hogy a munkásságnak önálló politikai pártként kell szervezkednie, és önállóan kell a parlament meghódítására törekednie, ilyen formá-ban sem a „Kiáltvány”-ban nem fordul elő, sem a Marx és Engels szerkesztette negyvennyolcas hírlapokban nem vetődik fel, és sokáig idegen az osztályharcot valló munkásmozgalom gyakorlata számára is, mely mindenütt a közvetlen gazdasági harcra helyezte a súlyt, és ezzel ismét csak a közvetlen erőszakos forradalmat akarta előkészíteni és provokálni. A negyvennyolcas forradalmak leverése és a bekövetkezett reakció erősen mérsékelték ugyan a közvetlen forradalmi cselekvés hevét a tömegekben, de legkevésbé sem a Marxét és Engelsét. Ők tovább is a forradalmat várták. Nem ők voltak – Lassalle volt az, aki a hatvanas évek elején a törvényhozás befolyásolását és végül meghódítását tűzte ki a munkásmozgalom céljául, és ennek eszközéül az általános választójogot, illetve, ahol kell, ennek kivívását; a gazdasági harcról Lassalle nagyon keveset tartott.
A lassalle-i agitáció kétségtelen sikere hasonló útra terelte a kevés számú német marxistát, de csak több évi párhuzamos haladás és még inkább egymás elleni, túlnyomóan személyi csatározás után egyesült a két frakció. Hogy az egyesülésben melyik irány kereke-dett felül, azt a legközvetlenebbül érdekelt elméleti vezér, Marx, maga állapítja meg kritikai levelében. Semmi kétség sem lehet afelől, hogy az új párt gyakorlata tényleg tiszta lassalleanizmus.
Mégis az új párt elméletébe új elemek is vegyültek. Az osztály-harc hangsúlyozása erősbödött, az állam mindenhatósá-gába vetett hit gyöngült. De a találkozásban a munkásosztály és az osztály-harc régi képzete átformálódott. Többé nem úgy látják, hogy a munkásság abban a harcban szerveződik osztállyá, amelyben munka-bére megvédelmezésére tömörül a burzsoák ellen, és „állandó egyesületeket alakít, hogy az alkalomadtán kitörő fölkeléseknél föl legyen szerelve”, – hanem a választási csatákat vívó, a választók szavazatait egyesítő politikai párt lesz a munkások osztállyá szer-veződésének eszköze és osztályérdekeinek képviselete; nem a mun-kásosztály gazdasági szervezetei és autonóm gazdasági alkotásai többé a jövő társadalom azon csírái, amelyeknek – másokkal együtt – Marx szerint még a régi társadalom méhében kell kifej-lődniük, hogy új társadalom keletkezhessék, hanem a politikai uralomra jutott párt fogja az új gazdasági rendet az állam erejével megalkotni. Vagyis mindazok a funkciók, a történelmi hivatás a szocializmus megalkotására, amelyet a marxizmus régebben a mun-kásosztály harci szervezeteinek jelölt ki, az államra, illetve az annak meghódítására szervezkedett politikai pártra szálltak át. A párt elnyelte az osztályt.
Természetesen nem hiányoztak kísérletek, hogy a politikai mun-káspárt új eszméjét az osztályharc elméletével összeegyeztessék. Kutatás tárgya lett a pártok lényege, természete. Kimutatták a történetből, hogy a politikai pártok mindenkor gazdasági érdekek-nek, tehát osztályoknak képviseletei voltak; hogy a pártharc az osztályok küzdelmének áttétele a politika terére; párt és osztály alapjában azonos képződmények; a párt csakúgy szerve az osz-tályharcnak, mint tegyük a szakszervezet. Sőt még inkább az, mert egyetemesebb céljaiban és eszközeiben. Ebből következik, hogy a gazdasági mozgalom tulajdonképp csak előkészítő munkát végez; de ami ennek eredményeit megrögzíti, az állam hatalmával bizto-sítja és a jövő társadalomnak egész építményét megalkotja – az a politikai párt. A párt az osztályharc igazi szerve.

A politikai pártok ezen elmélete két alapvető hibában szenved. A múltra vonatkozólag merész általánosítás a hibája, a jelenre vonatkozólag a tényekkel meg nem egyezése. Mindkét hiba alapjá-ban rengeti meg az egész elméletet.
Amikor a pártok elmélete számára a történetből keresnek érve-ket, könnyen feledkeznek meg egy lényeges körülményről. Az állam-nak az a szervezete, amelyben a politikai pártok az utóbbi időben oly nagy jelentőségre tettek szert, nevezetesen a demokratikus kép-viseleti állam, Európában összevissza kétszáz évesnél alig hosszabb múltra tekint vissza, sőt a kontinensen száz évesnél is alig öregebbre. Nos, a politikai párt szerepe a képviseleti államban egészen más, mint ott, ahol a képviselet ismeretlen, más tehát ma, mint volt, legjobb esetben, száz év előtt.
Nem szükséges a képviselet eszméje körül kialakult nagy vitát itt fölmelegíteni. Itt elég megállapítanunk azt, hogy a parlamenti kor-mányzat előtti korszak nem ismerte, vagy csak igen korlátolt terje-delemben ismerte a képviselet eszméjét. Ennek folytán az akkori politikai pártok minden akciója – ha ugyanakkor is bátrabb kisebb-ség kezdeményezéséből fakadt – a párt minden egyes tagjának közvetlen cselekvő részvételét követelte meg. Minden pártakció az összes tagok közvetlen személyes felelősségével és veszélyével járt. Ebben a korban tehát, ha alakultak politikai pártok, inkább lehet-tek osztályharcoknak politikai exponensei; és sokszor azok is voltak.
Egészen más a politikai pártok funkciója a parlamenti kormány-zatban. Azoknak tömege, akik a politikai pártok osztályelmélete szerint a politikailag szervezett osztályt teszik, a legritkább esetben, sokszor egész emberöltőn át nem kerül abba a helyzetbe, hogy osztályérdekéért közvetlen és személyes felelősségét és veszé-lyét magával vonó cselekvéssel helyt álljon. A tömegeknek minden közvetlen funkciója normálisan az időközönként leadott szavazat-ban és bizonyos, a párt irányában teljesített anyagi szolgáltatásban merül ki, sőt legtöbbnyire még ez sem történik közvetlenül. De a szavazat is a legtöbb államban titkos, tehát még ezen több éves időközökben is ritkán jár személyes kockázattal; az esetleges anyagi szolgáltatások pedig ismét nem befolyásolják közvetlenül az állam-hatalmat, hanem éppen azok létének anyagi alapjai, akik közvetí-tők a tömegek és az államhatalom közt.
Mindenütt, ahol parlamenti kormányzat van, a közügyekben résztvevőknek egy új, addig ismeretlen osztálya támadt. A leg-fejlettebb demokráciákban, az Egyesült Álla-mok-ban és Angliában, ez osztály létezése a legkirívóbb, de megvan – talán patriarcháli-sabb és szentimentálisabb mázzal – azokban az államokban is, amelyek csak újabban öltöttek magukra parlamenti formákat. A hivatásos politikusok osztálya ez. Akik alkotják, sokszor nem rosszabbak, többnyire értelmesebbek azoknál, akiknek érdekeit állítólag képviselik. Parlamenti képviselők – akik nagyobbára az értelmi foglalkozásokat űzők sorából kerülnek ki –, az agitátorok-nak, politikai ügynököknek, pártalkalmazottaknak nagy, szürke tömege, amelyből csak az üldözött pártoknál válik ki egy-egy, a népesség átlagos erkölcsi és értelmi színvonalát fölülmúló egyén. A hivatásos politikusok ez osztálya lett a modern demokráciákban a politikai harcok valóságos, személyes, mindennapos, közvetlen harcosa. Ők szerepelnek ott, ahol a pártok erőviszonyainak végső eredőjét vonják: a parlamentben és az államkormány körül, és ott, ahol a politikai pártok erejét megalapozzák: a szavazatokat gyűjtő propagandában. Ők azok, akik az állam uralmában osztozkodnak, és ők teszik az állam uralmát a tömegeknek ízletessé vagy kellemet-lenné. Ők csinálják a pártprogramokat, ők formálják a gondolko-dást fölöslegessé tevő jelszavakat, ők szereznek közmunkát, köz-szállítást, hivatalt, privilégiumot, ők diktálják a törvényeket, és nekik engedelmeskedik a közigazgatás. Nem a politikai pártok, hanem a pártok képviselői uralkodnak az államon, és a hivatásos politikusok uralmát nem enyhíti más, mint a hivatásos végrehajtó szervek, a bürokrácia hatalma.
Ez nem jelenti azt, hogy a politikai pártok nem lehetnének gazda-sági érdekek kifejezői. Kétségen kívül a legtöbb esetben azok. Azonban mivé lesz az osztályérdekek – a gazdasági érdekek osz-tályérdekek – szigorú és tiszta differenciáltsága a pártok egymás közti versenyében, egymás szavazóit elhajtó tülekedésében, a hivatásos politikusok egymást túlkínáló szó-ára-datában? A modern pártok sem tudnának létezni, ha nem igyekeznének tömegszükség-leteket kielégíteni; de a politi-ku-sok nem tudnának létezni, ha csak egy, szigorúan differenciált gazdasági osztályt akarnának kép-viselni. Mert a politikai pártok csatái ma a parlamentben dőlnek el, és a parlamenti befolyás és hatalom alapja a szám, a többség demokratikus elve: ki küzdene parlamenti befolyásért, ha – bár-mily splendid isolationban is – örökké kisebbség akarna maradni?
Így hát semmiképpen sem lehet a mai politikai pártokat a kép-viseleti rendszer előtti pártokkal összevetni, és ezeknek gyakori és világos osztályjellegéből egyszerűen a modern pártok osztály-jellegére következtetni. A képviselet rendszere mély barázdát hasí-tott múlt és jelen közt; a képviseleti rendszerben a párt nem lehet osztályképviselet.

Azt mondják ezzel szemben, hogy ezt a nézetet a pártokról éppen a kisebbségben levő, tehát a vagyonos osztályok vallják, sőt tudato-san vagy tudatlanul, minden erejükkel gyakorlattá is teszik: hiszen különben nem tudnának a vagyontalan osztályokból annyi szavazót toborozni, hogy többségük legyen; ellenben az osztály-harc elmélete alapján szervezett tömegek, tehát a modern szociál-demokrata pártok, nemcsak hirdetik az osztálypárt elvét, hanem a valóságban is tiszta osztályképviseletet alkotnak, és ezzel a többi, a polgári pártokat is arra kényszerítik, hogy tiszta színt valljanak. Vagyis a szociáldemokrata párt bevonulása a parlamentbe és meg-erősödése ottan ugyanazt a tiszta differenciálódást idézi elő a politikai küzdőtéren, amelyet a gazdasági harcok mezején lá-tunk.
A legnagyobb szociáldemokrata pártol: összetételének vizsgálata bizonyítja, hogy ez az állítás sem nyugszik szilárdabb alapokon, mint a történeti bizonyítás.
Megbízható, részben hivatalos, részben magán statisztikai föl-vételekből, amelyeket a német birodalom és Ausztria, Franciaország és Olaszország választásairól a leadott szavaza-tok alapján csinál-tak, két tény domborodik ki világosan. Az egyik az, hogy vala-mennyi számottevő úgynevezett polgári párt szavazatainak jelenté-keny részét az ipari munkásság köréből kapja; a másik – ennél sok-kal fontosabb –, hogy a szociáldemokrata párt szavazóinak tetemes részét nem a munkásosztály, hanem más osztályok szolgáltatják.
Az első tényt, nevezetesen azt, hogy a vagyonos osztályok párt-hívei közt nagy számmal vannak ipari munkások, számszerűleg alig is kell bizonyítani. Ha nem így volna, akkor az általános választó-jog csakugyan egy volna a magántulajdon megszüntetésével; mert mivel minden államban jóval többen vannak olyanok, akiknek semmijük sincs, mint azok, akik magántulajdonnal bírnak, – az általános választójog eszmeileg a vagyontalanok uralmát jelenti a vagyonosok fölött. Mégis az általános választójog ezen logikus hatása a valóságban sehol sem következett be. Azt látjuk inkább, hogy bár a vagyon mind kevesebbek kezében gyűl meg, a polgári pártok még a legfejlettebb iparos államokban is számszerű többség-ben vannak. Ez nem lehetséges másként, minthogy a proletárság nagy tömegei azokat támogatják szavazataikkal. Olaszország leg-iparosabb tartományában, Lombardiában, az utolsó választásoknál 94 000 proletár választó volt, de a szocialista szavazatok száma csak 65 000, és ebből is nagy rész polgári eredetű; Pugliában 50 000 proletárválasztóval szemben csak 9500 szocialista szavazatot találunk. S így tovább.
Sokkal fontosabbak ennél azok a számok, amelyek félproletár és burzsoá elemeknek részesedését a szociáldemok-rata szavazatok-ban tüntetik fel. A szociáldemokrata pártok szeretik hangoztatni, hogy ők az összes elnyomottak pártja. Nyilvánvaló azonban, hogy a kapitalista társadalomban nem minden elnyomott egyúttal produk-tív termelő, vagyis a munkások gazdasági osztályának tagja. A nagyüzem szorongatta kisiparosok és szatócsok, az állami és köz-ségi bürokrácia kisfizetésű alsó rétegei, a mechanikus szellemi mun-kát végzők bizonyos csoportjai elnyomottak lehetnek, de a termelő-eszközök bizonyos fejlettsége fokán mindenesetre terméketlen gazdasági elemek. Semmiképpen sem munkások tehát, s így egy munkásosztály-pártnak nem jogosult tagjai. Mégis megállapíthat-ták, hogy a 2 107 000 szavazatból, amennyit a német szociáldemok-rácia 1898-ban magára egyesített, nem kevesebb mint 541 000 pol-gári szavazat volt; és hogy 1903-ban – a híres 3 milliós választás-kor – ismét körülbelül 750 000-re rúgott a polgári szocialista szavazatok száma. Ez mindkét választásnál az összes szocialista szavazatoknak jó egynegyede. Olaszországban az utolsó választás-nál, 1901-ben, a szocialista párt 326 000 szavazatot kapott, ho-lott a választó proletárok összes száma 256 000 volt, és ebből is, mint feljebb láttuk, jó rész a polgári pártokkal tartott. Nyilván-való, hogy itt a félproletár és burzsoá szavazatok aránya még na-gyobb, mint a német pártban.
De Olaszországénál sokkal nagyobb jelentőségű a német pártok és választók társadalmi összetétele. Németországban született meg az osztálypárt elmélete, sehol a világon nem pro-pagálták azt oly kérlelhetetlen erővel mint ott, nincs a világnak egyetlen szociál-demokrata pártja, amely akkora tömegnek parancsolna – s íme kitűnik, hogy negyven évi példát-lan agitáció után még ez a párt is korántsem osztálypárt. Hogy a szervezett, tehát az osztályharc alapján álló munkásság egy része sem szavaz rá, arra azt lehetne mondani, hogy idő kérdése; de hogy sok százezerre rúg félproletár és az intellektuális és vagyonos osztályhoz tartozó szavazóinak száma, ez a tény lehetetlenné teszi az osztálypárt fikciójának további fönn-tartását.
Az osztálypárt elméletével pedig megdől azaz elmélet is, amelynek igazolására szolgált, nevezetesen, hogy a politikai párt éppúgy szerve és eszköze az osztályharcnak, mint a gazdasági szervezet.
A történeti összehasonlítás és a statisztikai bizonyítás világában azt látjuk, hogy a demokratikus köztársaságban kirívóan, de a fej-lettebb képviseleti monarchiában is a politikai párt alkalmi egyesü-lés* bizonyos állami intézkedéseknek a parlament útján kikény-szerítésére. S így a pártok csak annyiban lehetnek az osztályharc szervei és eszközei, amennyiben az állam és a parlament azok. Nos, az állam és a parlament szerepe – bármilyen jelentékenynek lát-szik a mindennapos élet küzdelmeiben – a társadalmi fejlődésben sokkal kisebb, mint némelyek hirdetik.
Marx utasításainak legértékesebb részei közé tartoznak azok, amelyek az ideológiák uralmával végeznek. Más helyen kell ezekkel foglalkoznunk. Itten csak annyit, hogy tan, amely a gazdasági termelőerőkre alapítja a társadalom fejlődését, nem fér össze egy ideologikus képződmény, az állam mindenhatóságának tanával. S így lehetetlen, hogy az állam, illetve az állam uralmáért folyó politikai pártküzdelem ugyanolyan, sőt nagyobb és egyetemesebb szerepet játsszék a társadalmi fejlődésben, mint a gazdasági harc.
Az igazi osztályharc a gazdasági küzdelem terén folyik. Ott állnak egymással szemtől szemben a társadalom materiális termelő-erőinek képviselői, az ellentétes termelőviszonyok cselekvő alanyai: a gazdasági osztályok, nem alkalmi egyesülések, nem hangulatok, jelszavak, hivatásos hipnotizőrök szuggesztiója alatt összeverődött heterogén csoportosulások, hanem a természetes differenciálódás kényszerítő erejével létesült eredeti, homogén képződmények, a ter-melőviszonyok egy-egy típusának képviselői. Az államban és a parlamentben a megoszlás, az osztozkodás körül forog a harc; a gazdasági küzdelemben a különböző termelőerők képviselői állanak egymással szemben. Mely erők azok, amelyek a társadalmi fejlődés rugói: a termelőerők-e avagy a jövedelemmegoszlás hatalmai?
A marxizmus számára, amely a gazdasági termelés filozófiája, a válasz csak egy lehet.
És a szocializmus lelki előföltételei szempontjából is a gazdasági harc sokkal inkább látszik alkalmasnak, hogy a munkásosztályt szocialista gondolkodásra és érzésre nevelje, mint a politikai mozga-lom. Azon reális világnézet alapján, amellyel Feuerbach járult hozzá a történelmi materializmus kialakulásához, azt tartjuk, hogy puszta képzelődés és önámítás azt hinni, hogy kívülről avagy logikai úton lehetséges tudást szerezni, hogy inkább csak a köz-vetten átélés, az objektív realitással való folytonos, mond-hatnók szinte érzéki érintkezés az, ami gondolatainknak próba-köve, azok igazságának egyetlen hiteles mértéke, a lét, vagyis az objektív valóság, és a gondolat, vagyis a szubjektív tükrözés (Den-ken und Sein) egységének és azonossá-gának egyet-len alapja. Ha ez igaz az egyes egyénre vonatkozólag, még inkább áll a tömegekre. Mert az egyes értelmileg kiváló egyén esetleg képes arra, hogy puszta spekuláció útján az objektív igazságot meg-ismerje, de a tömeg erre sohasem képes. A tömeg igazságai sohasem mások, mint az objektív környezetben való közvetlen elhelyez-kedésének szubjektív reflexei, s minden egyéb hite vagy meggyőző-dése – normális viszonyok közt – csak addig él, amíg érzéki át-éléseivel össze nem ütközik. Nos, ha azt hisszük, hogy a szocializ-musban az objektív igazság jut kifejezésre, ha azt tartjuk, hogy nem önkényes spekuláció, hanem az objektív termelőerők és termelő viszonyok össze-ütközésének szükségszerű megoldása, hogy nem hangu-lat és szuggesztió, hanem a termelés jövő rendjének egyedül lehetsé-ges – bár ma csak logikus absztrakció útján kifejthető – ideo-ló-giája: akkor lehetetlen elhinnünk, hogy a lelkeket más harc készíthetné rá elő, mint az, amelyet a munkásosztály a maga reális valóságáért: gazdasági létéért folytat, amelyben napról napra a leg-közvetlenebb érintkezésben jut tudatára a termelő-erők és termelő-viszonyok ellentétének, amelyben nincs hangulat és spekuláció, hanem csupán a közvetlen gazdasági ellentéteknek kérlelhetetlen logi-kája. Mert ez a gazdasági harc a mindennapi élet, mindennapi cselek-vés, mindennapi átélés – a lelkek egyetlen alapos és megbízható idomítója. És ebben rejlik a gazdasági mozgalom túlnyomó nagy jelentősége a munkásosztály osztályharca és a szocializmus számára.
Nem akarjuk azért állítani, hogy a munkásság gazdasági harca attól kezdve, hogy megindult, tétovázás nélkül és határozottan az osztályharc nyomában halad. A munkásság gazdasági szervezkedése a munkásosztály fejlődésével tart lépést. A „Kommunista Kiált-vány” igen szemléltetően írja le, hogyan lesz az egyes munkások, majd egy gyár, majd egy szakma munkásainak harcából az egyes burzsoá ellen, a gépek rombolásából és gyárak gyújtogatásából idő-vel szervezett osztályharc. A munkásság osztállyá alakulásának ez a folyamata időben és térben egybeesik a burzsoáziának a politikai uralomért folyó harcával; ebben a harcban a proletárok a bur-zsoáziának segédcsapatai, annak ellenségei, az abszolút monarchia és a földbirtokosok ellen. (Vál. művek, I. köt. 76–77. old.)
Úgy tetszik nekünk, hogy a munkásság politikai szerepe, melyet a „Kiáltvány” annak idején kijelölt, manapság sem áll másban, mint a politikai demokrácia kiépítésében. A proletárság gazdasági szer-vezkedését bizonyos jogi és kulturális körülmények – politikai és polgári szabadságjogok, általános iskolakötelezettség, az állam és egyház elválasztása, s több efféle – tetemesen megkönnyítik. Eze-ket a körülmé-nyeket a polgári demokrácia nyújtja. Minthogy pedig a polgári demokrácia belső elvénél fogva csak a számszerű többség erejével győzheti le ellenségeit: az abszolutizmust és a feudaliz-must, számszerű többsége pedig csak a proletársággal együtt van: a munkásság, ha egyáltalán akarja a demokráciát, kénytelen a politikai akció terére lépni és a burzsoázia demok-ratikus akcióját támogatni.
Ebben van a politikai párt jelentősége és szerepe a munkásság osztályharca számára. Távol attól, hogy ez osztály-harc-nak közvet-len vagy éppen legfőbbrendű szerve volna – hiszen az osztályharc a gazdasági osztályok közt folyik, tehát elsősorban maga a bur-zsoázia ellen kell hogy irányuljon – a munkásság politikai pártja éppen arra alakul, hogy a burzsoáziát a polgári demokráciáért való harcában támogassa. Vagyis a politikai harc nem a munkásosztály ellensége ellen folyik, hanem éppen azért – nem a munkásosztály társadalmi és politikai szervezetéért – ami a szocializmus – hanem el-lensége társadalmi és politikai szervezetéért: a polgári demokráciáért.
Ezen a tényen nem változtat némely szociáldemokrata pár-tok-nak mégoly radikális osztályharc-programja és osztályharc-frazeoló-giája sem. A történetíró legnehezebb föladatai közé tartozik, hogy az elmúlt korok fönnmaradt írásos okmánya-iból, a cselekvő szemé-lyek elméleteiből, programjaiból, írásai-ból, harcuk céljairól és okai-ról táplált nézeteikből a cselekvé-sek valódi motívumait megálla-pítsa. Azt fogja tapasztalni, hogy a cselekvő egyének képzetei koruk változásairól a legritkább esetben egyeznek a valóságos történés lényegével, hogy tudatuk és a valóság közt sokszor áthidalhatlan űr tátong. Azt hisszük, a munkásság mai politikai mozgalmának jövő történetírói a szociáldemokrata pártok funkciójáról táplált vér-mes nézeteket épp ilyen illúzióknak, a reális történéssel meg nem egyező képzeteknek fogják látni; és valószínű, hogy a téve-dés forrá-sát is a politikai párt természetéről és az osztály-harc lényegéről fent kifejtett véleményekben fogják találni.
Olyan politikai munkáspárt, amely képes volna arra, hogy beérje a polgári demokrácia előkészítésének és kiépítésének ínunkájával, csupán azért, hogy megkönnyítse a munkásság osztállyá szervez-kedését és osztályharcát: hasznos munkása lehet a társadalmi fejlő-désnek. Az a politikai párt ellenben, amely oly igénnyel lép föl, hogy ő a proletárság igazi osztályszervezete, a munkásság osztály-harcának legfőbb és döntő orgánuma, amely magának követeli a szerepet, hogy a munkásosztályt a szocializmusba átvezesse – az olyan párt a csak a gazdasági szervezet és harc által betölthető szerepet bitorolja, zavart és rendetlenséget visz bele a munkás-mozgalomba, és végül az ellenség ügyét szolgálja akkor, amikor a munkásosztály egyetlen föladata többé nem az, hogy a polgári demokráciát erősítse és kiépítse, hanem inkább az, hogy a már kon-szolidált demokratikus államot dezorgani-zálja, a győzelmes bur-zsoázia uralmát minden politikai függelékével együtt elsöpörje. S így a parlamenti munkáspárt szerepe ott végződik, ahol a munkás-osztály sajátos és közvetlen politikai akciója kezdődik.

1909. január végén

Forrás: Bevezetés Marx „A gothai program kritikája” című művéhez. Eredetileg: Marx és Engels válogatott művei, II. köt. Politzer, Budapest, 1909. Másodszor: Szabó Ervin válogatott művei. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1958. 306–319. o.