Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - BEVEZETÉS MARX "FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM" CÍMŰ MŰVÉHEZ

2014.02.17




Röviddel a forradalomnak Európa-szerte bekövetkezett bukása után Marx és Engels lemondtak egy időre a gyakorlati politikáról. Sokkal reálisabban fogták föl az eseményeket, semhogy hihették volna, hogy forradalmi bizottságok, emigránsok összeesküvései komoly eredménnyel járhatnak, ha fáradozásaik nem hazájukbeli tömegszükségleteknek kifejezése. Márpedig a forradalmat gazdasági föllendülés követte, s ennek örömei elfeledtették a burzsoáziával, hogy rövid dicsőség után a politikai hatalmat ismét a bürokráciának és a monarcháknak volt kénytelen átengedni; a munkásosztály pedig sokkal fejletlenebb és éretlenebb volt, semhogy önálló forradalmi akcióra szervezni lehetett volna, így a forradalom föltámasztásáról szó sem lehetett.

A rákényszerített nyugalom ezen idejének Marxnak számos igen értékes munkáját köszönjük. Azt a gondolatot, amelynek alkalmazását először a „Kommunista Kiáltvány”-ban találjuk: a történelem materialista fölfogását következetesen kezdte értékesíteni legelőbb is az éppen lejátszódott események megítélésében; s lehet mondani, hogy a „New York Tribune” hasábjain 1851 és 1852-ben közölt cikksorozata a német forradalomról — amelyet könyvalakban először lánya, Eleanor Marx-Aveling adott ki „Revolution and Counter-Revolution in Germany in 1848” címmel, 1896-ban — és III. Napóleon államcsínyjéről írt füzete — „Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte” — klasszikus példái és megbecsülhetlen okmányai annak, mennyire új világításban tűnnek föl harcok, személyek, politikai változások a történelmi materializmus nézőpontjából.
*

Nézzünk meg még ma is, ötven évvel Marxnak a történetírásban új korszakot nyitó dolgozatainak megjelenése után akárhány történeti kézikönyvet, monográfiát vagy okmánygyűjteményt: kilenctized része teljességgel nem látja másban még az imént lezajlott 48-as forradalom kitörésének és bukásának okait is, mint „a vezetők egyikének vagy másikának törekvéseiben, tehetségeiben, hibáiban, tévedéseiben vagy árulásában”; olvassuk el ellenben Marxnak történeti értekezéseit, s mi is azt mondjuk majd vele például a párizsi forradalomról, hogy „egyetlen ép elméjű ember sem hiheti el, hogy tizenegy, jóban-rosszban egyaránt középszerű egyén három hónap alatt tönkretehessen egy harminchat millió főnyi nemzetet”; — hanem hogy a forradalom „önként fakadt, ellenállhatatlan megnyilatkozása olyan nemzeti kívánságoknak és szükségleteknek, melyeket, ha világosan nem is fogott föl, de erősen átérzett számos osztály”, „hogy a forradalmi rázkódások mögött társadalmi szükségleteknek kell lappanganiuk, amelyeknek kielégülését elévült intézmények gátolják”.

Ha társadalmi szükségletekben keressük a történelmi események rugóit, egész más a munka, amely a történetíróra háramlik, sőt egészen más képet ölt maga a történelem is. Nem a királyok, államférfiak és hadvezérek viselt dolgainak krónikája többé; nem a háborúk, a győzelmek és a vereségek leírása foglalkoztatja; nem hajhássza a diplomáciai szövevények bonyodalmait. Mindez háttérbe szorul sokkal kevésbé érdekes események és állapotok megismerésére és leírására irányuló törekvés előtt. Megjelennek azok a tényezők, amelyek az emberiség mindennapi életét, mindennapi öntudatát, mindennapi akaratát alakítják: a gazdasági viszonyoknak állapota, és ezzel kapcsolatban az emberi tudomány mindazon részeinek fejlődése, amelyek a társadalom mindenkori termelőerőit determinálják; a társadalom rétegződése, az osztályok, amelyekhez tartozás az emberek viszonyát egymáshoz és a társadalom összes kérdéseihez megszabja; az osztályok lélektana, gazdasági és társadalmi helyzetükből folyó szükségleteik, és azok a jogi és politikai rendszerek, amelyek az új tömegszükségletek kielégítését gátolják. Mindez, lehet, nélkülözi azt az érdekességet, amelyet a történelemnek személyesítése egyes emberek viselt dolgaiban magában rejt; és kétségtelenül nagyobb igényeket támaszt a történetíró látóköre, műveltsége, tudása, éleslátása iránt, mint a régimódi krónikaírás, mert ez már k u l t ú r t ö r t é n e t vagy t á r s a d a l o m t ö r t é n e t, az ember minden életnyilvánulásai okozati összefüggéseinek földerítése. De hogy az egyedüli helyes, termékeny történetírás, azt a régi történelemnek a társadalmi fejlődés rugóinak megismerése számára tökéletes meddősége elegendően bizonyítja.

Más összefüggésben akarjuk a Marx—Engels-féle új társadalomtudományi módszernek, a történelmi materializmusnak minden oldalú méltatását megkísérelni. Itten csak egy kérdéssel akarunk vázlatosan foglalkozni, amely önkéntelenül fölmerül Marx történeti dolgozatainak olvasásánál, amelyekben először látjuk hatékonyan az új, a kultúrtörténeti módszert.

Marx kiküszöbölni igyekszik a 48-as eseményeknek azt a szemléletét, amely a cselekvő egyének, a vezetők tetteit, cselekvését tolja előtérbe, és helyette a működő tömegerők elemzésében keresi az események magyarázatát. Ha viszont emlékünkbe idézzük azoknak a nagy neveknek légióját, melyeket a forradalom fölszínre vetett, méltán tolul ajkunkra a kérdés: mi hát a történelmi materializmus világában a n a g y e m b e r e k, a n a g y s z e m é l y i s é g e k s z e r e p e, j e l e n t ő s é g e?

Emlékezünk, hogy Marx és Engels, legalábbis attól kezdve, hogy Feuerbach hatása alá kerültek, szocialisták voltak abban az értelemben, hogy csak a társadalmi embert ismerték (Gemeinmensch-Kommunist); a „Heilige Familie” sem más, mint polémia Bruno Bauer szélső individualizmusa ellen. De ugyanakkor az emberiség megváltását a szenvedő emberiség és a gondolkodó emberiség összeműködésétől várták, amelyben a szenvedő emberiség: a munkástömegek a passzív, a gondolkodó emberiség: az intellektuális kisebbség az aktív elem.

Későbbi műveikben ez a szembeállítás eltűnik, és vele a szellemi és a testi munka megkülönböztetése. Ez azonban nem jelenti a szellemi munka tagadását. Csak más a megjelenési módja. A tömegek a maguk kebeléből megteremtik, ha szükség van rájuk, a vezetőket, kik mozgalmuknak célt és irányt szabnak; a tömegekből kiválnak az öntudatos kisebbségek, amelyek a mozgalmakat megindítják, a cselekvés percében a tömegeket magukkal ragadják, az új rendet szervezik, erősítik, fönntartják.

A történelmi mozgalmaknak ezen marxi koncepciója eleve kizárja a differenciálatlan, a tagjaikban egyforma tömegeknek föltevését; logikai folyománya pedig a tovább differenciált, individualizált — a kiváló egyéniségek létezésének és történelmi jelentőségének elismerése.

Mindazonáltal csak egy helyet tudunk a Marx—Engels-féle rendszerben, ahol a nagy emberek szerepéről kifejezetten esik szó: ez is Engelsnek egy magánlevelében, melyet újabban a „Dokumente des Sozialismus” 1902. évi októberi füzetében adtak ki[A]. Azt mondja itt Engels:

„Az emberek maguk csinálják történelmüket, de eddigelé nem közakarattal közterv szerint, még határozottan körülhatárolt adott társadalomban sem. Törekvéseik keresztezik egymást, és éppen ezért minden ilyen társadalomban szükségszerűség (Notwendigkeit) uralkodik, amelynek kiegészítése és megjelenési formája az esetlegesség (Zufaelligkeit). A szükségszerűség, amely minden esetlegességen végre keresztülgázol, végeredményben ismét a gazdasági. Itt jönnek azután az úgynevezett nagy emberek tekintetbe. Hogy ilyen vagy olyan, és éppen az lép föl bizonyos időben, bizonyos országban, természetesen tiszta véletlen. De próbáljuk őt eliminálni: tüstént jelentkezik a kereslet más után, és ez a más előkerül, tant bien que mal, de időfolytán előkerül. Hogy Napóleon, éppen ez a korz [korzikai], lett a katonai diktátor, akire a saját harcaiban kimerült francia köztársaságnak szüksége volt, az véletlen; de hogy Napóleon hiányában más töltötte volna be a helyet, azt bizonyítja az, hogy mindenkor akadt ilyen ember, mihelyt szükség volt rá: Caesar, Augustus, Cromwell stb. Ha Marx föl is fedezte a történelmi materializmust, Thierry, Mignet, Guizot, valamennyi angol történetíró 1850-ig a bizonyítéka, hogy megvolt a törekvés, hogy megtalálják, és hogy Morgan is fölfedezte ugyanezt a fölfogást, bizonyítja, hogy az idő megérett számára, és hogy föl kellett fedezni”.

Engelsnek ez a nézete teljesen egyezik a pozitív részletkutatás eredményeivel. Szó sem lehet róla, hogy a nagy emberek megjelenése meteorszerű esemény volna, amely a földi okozatiságok körén kívül esik. Kiváló egyéniségek mindig vannak, minden társadalomban, minden országban. Hogy mely téren érvényesülnek: a spekulatív vagy a gyakorlati tudományokban, a politikában, a hadviselésben, vagy a művészetben, nem speciális tehetségeik kérdése — a nagy emberek többnyire egyetemes tehetségek —, hanem attól függ, hogy az érvényesülésnek mely terve a legkedvezőbb az idő tájt, hogy a társadalmi életnek mely területén keresnek a legerősebb, a legsürgősebb társadalmi szükségletek kielégítést. Amit a zseni létrehoz, újat, nagyot, az rendszerint már sokaktól keresett és előkészített eredmény, egy eleven hiánynak pótlása a társadalmi szükségletek oly terén, ahol akkor az összességnek legsürgősebb érdekei középpontosulnak, és így az egyén érvényesülésének esélyei a legkedvezőbbek.

Ha ilyképp a nagy emberek létezése jól megfér a történelmi materializmusnak baráttól és ellenségtől egyaránt gyakran félreértett objektivizmusával és tömegimádatával, könnyű kimutatni, hogy a nagy emberek szereplésének s z ü k s é g e s s é g e is összefér a történelmi eseményeknek objektív tömegerők működésére alapításával.

Az emberi tudat és akarat, az emberi lélek törvényeiből folyó szükségesség ez. Ha azt tartjuk, hogy a tömegek valóságos élő szervezetek külön, saját tömeglélekkel, akkor, igaz, elesik annak a szükségessége, hogy a tömeg akarata valamely tagjának lelkében formálódjék ki; — ha azonban a tömeglelken nem értünk egyebet, mint a tömeget alkotó egyének tudatainak olyan összetételét, amelyben az egyéni tudatok módosulnak ugyan, de nem alkotnak az egyéni tudatoktól függetlenedett, önálló szervet: akkor a tömeg érzéseinek, vágyainak, véleményeinek egy egységes tudattá, egységes akarattá alakulása nem történhet egyebütt, mint a tömeghez tartozó valamely egyén tudatában, lelkében. Ez az egyén kétségkívül az lesz, aki a tömegóhajtásokat, véleményeket, törekvéseket a leggyorsabban, a legáltalánosabban ismeri föl, azokat logikus gondolatsorrá fűzi és közölni a legjobban képes. Ő lesz tehát az, aki a tömegnek akaratát kifejezi, s azt az akaratát megvalósító cselekvésre vezeti: ő a nép vezére, a hős, a n a g y e m b e r.

De nyilvánvaló, hogy senki e funkciót tartósan nem töltheti be, ha nem azoknak a tömegérzéseknek, vágyaknak, törekvéseknek, szóval azoknak a t ö m e g s z ü k s é g l e t e k n e k a gyúpontja, amelyek a tömegben az uralkodók, a legerősebbek, a legsürgősebbek; éppoly bizonyos, hogy sürgős kielégítésre törő erős tömegszükségletek nélkül nincsenek nagy emberek, illetve — hogy egészen szabatosan fejezzük ki magunkat: nem látjuk őket, mert érvényesülésük számára nincsen hely.

Így hát teljesen igazoltnak tarthatjuk Marx eljárását, hogy a forradalom és ellenforradalom okozati összefüggéseit kutatva, nem a vezetők törekvéseiből, tehetségeiből, hibáiból vagy tévedéseiből indult ki, hanem a tömegszükségletekben és az ezeket megszabó gazdasági, társadalmi és értelmi viszonyokban kereste a politikai változások okait. S hogy ez a történeti módszer pompásan bevált, annak éppen az itt következő, immár ötven éves, de ma is elevenen élő dolgozatok a bizonyítékai.

Forrás:  Marx és Engels Válogatott művei, I. köt.
Budapest 1905, Politzer.

 

[