Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - BÖHM VILMOS - A "SZINDIKALIZMUS AZ ÍRÓASZTALNÁL" -VITA

2014.02.17



SZINDIKALIZMUS AZ ÍRÓASZTALNÁL

A modern munkásmozgalom mindkét ágazatában – a szakszervezeti és pártmozga-lomban – a gyakorlati politika mellett az elméletnek igen fontos szerepe van. A helyes elmélet a gyakorlati mozgalom vezetőinek nagy értékű útmutatója és tanácsadója lehet, segítségével megállapíthatják a mozgalom-ban szerzett tapasztalatok értékét és hasznát.
Azonban az elmélet egyúttal csak az eset-ben állja meg a helyét, ha megállapításait és tanításait nemcsak elvont tudományokból, hanem a gyakorlati mozgalom megfigyeléséből, tanulságaiból és eredményeiből szűri le, ha megállapításaiban és következtetései-ben a létező viszonyokkal is számol.
Az elmélettel foglalkozók, sajnos, vajmi gyakran kerülnek kényelmetlen helyzetbe, mert az elvont tudományok sok időt rabló tanulmányozása folytán a gyakorlati moz-galmat, idő híján, nem ismerhetik meg eléggé, gyakorlati kérdések megí-té-lé-sénél – a legjobb akarat ellenére – helytelen alapból kiindulva, helytelen következtetésekre jutnak.
E megállapításra alkalmat „Marx és Engels válogatott művei” most megjelent II. kötetében közzétett Karl Marx „A gothai program kritikája” című közleményéhez Szabó Ervin által írt magyarázó bevezetés eszmemenete adott.
Szinte érthetetlen módon Marx párt-programkritikáját használja fel Szabó Ervin annak a bizonyítására, hogy a mun-kásság politikai harcai fölöslegesek, hogy a szociáldemokrata párt nem a munkásosztály valódi képviselete, hogy a politikai párt nem lehet igazi szerve a munkásság osztályharcának. Marx tanításait alaposab-ban igazán nem lehet elmagyarázni, mint ahogy azt Szabó Ervin a fentemlített cikké-ben tette.
Különben e „magyarázat” előttünk eléggé ismerős megálla-pí-tá-so-kat tartalmaz. Bakunyin, Griffelhues, dr. Friedeberg és elvtársaik az egyik szélsőség képviseletében évtizedek óta han-goz-tatják ezen alaptalan vádakat: Lebius-Biétry és sárga társai a jobboldali szélsőség nevében szintén „tudományos meg-ál-la-pítás” alapjain ítélik el a munkásság politikai szer-vezkedését. Sőt a németországi Arbeitgeber Verband, az osztrák Arbeitgeber Bund és a magyar kutyaszövetség egyértelműen szinte féktelen módon uszítanak a munkásság politikai pártja, mint a munkáltatók érdekeit közvetlenebbül sértő gazdasági szakszer-vezetek ellen.
A francia szindikalisták lelkesednek az általános sztrájkért, az antimilitarista propa-gandáért. Szabó Ervinnel együtt lebecsülik a parlamentarizmust és e taktikának az eredménye, hogy Franciaországban hatalmas és erős ipar mellett a munkásság munka-bére átlagban alacsonyabb, mint a többi ipari országok átlagos munkabére, munkaidő tekintetében pedig a francia munkások az egész ipari Európában a legrosszabb hely-zetben vannak. Tagadhatatlan ugyan, hogy Franciaország szociálpolitikai intézmények dolgában felveszi a versenyt Európa többi ipari államaival, azonban az utóbbiakat már a szindikalisták által megvetett és gyűlölt politikai párt szerezte meg a munkás-ságnak. A munkáltatók is ismerik a politikai szervezkedés hatalmát, tudjak, hogy a mun-kásosztály osztály-harcának a szakszervezeti mozgalom mellett nélkülöz-hetetlen és egyen-rangú tényezője a munkásság politikai szer-vezkedése és éppen ezért a rendelkezésükre álló hatalom minden eszközével üldözik a mun-kásság politikai képviseletét. A szakszervezeti mozgalom „az igazi osztályharc” ered-ményeit is csak a politikai mozgalom segít-ségével, intézményes biztosíté-kokkal és törvényes rendelkezésekkel tudja állandósítani és fejleszteni. A magyarországi szakszervezeti mozgalom kötetekre rúgó anyagot nyújt annak a bizonyítására, hogy a szakmozgalom évtizedes harcainak ered-mé-nyeit – politikai erő és törvényes biztosítékok híján – mun-kál-tatók a politikai halalom birtokában, annak segítségével egyszerűen fel-rúgják és megsemmisítik. Ezen igazság meg-ismeréséhez nem is kell egyéb tudomány, mint 1 évi szakszer-ve-zeti működésből leszűrt ta-pasztalat. A munkáltatók érdekkép-viseletei és sárga csatlósaik csak a gazdasági harc, tehát „az igazi osztályharc” megbénítása és tönkre-tevése céljából hirdetik a munkásság poli-tikai absztinenciájának szükséges-ségét.
„A képviseleti rendszerben (modern parla-mentarizmus. – A cikkíró.) a párt nem lehet osztályképviselet” írja Szabó Ervin és ezen állításának bizonyítására kiemeli egyrészt, hogy a polgári pártok szavazóinak jelen-tékeny része a munkásosztályból kerül ki, másrészt a szociáldemokrata pártok szava-zatainak nagy része polgári eredetű.
Hogy a polgári pártok szavazóit nagy részben a munkásság köréből nyeri, ez, – sajnos – igaz, azonban nem bizonyít Szabó Ervin állításának igazsága mellett, leg-feljebb ebből megállapítható, hogy még nagy számban vannak félrevezethető mun-kások, kik a hazafias, vallási és egyéb hazug jelszavak tömegén keresztül még nem tudják igazi osztályképviseletüket meg-találni, egyúttal bizonyítja, hogy a modern államban a politikai hatalom birtokosai ezerféle módot, terrort és befolyást talál-nak a munkásszavazatok megnyerésére és kikénysze-rítésére. Ez a körülmény inkább közvetve bizonyítja a politikai hatalom elnyeréséért folyó küzdelem jogosságát és helyességét, mert érdekünk, hogy a politikai hatalom fegyverét kicsavarjuk ellenfeleink kezéből. A félrevezetett munkásság érzi és tudja az osztályállam különféle munkás-ellenes hatalmi tényeit, azonban a hatalmi terror ellen cselekedni még nem elég erős, mert még nem eléggé szervezett. A szak-szervezeti és politikai szervezkedés nagy arányú fejlődésének egyik kedvező ered-ménye, hogy mindinkább csökkenti a polgári pártok munkásszavazatait és növeli a munkás-pártokra szavazók számat.
Németországban például 1881-ben az összes leadott szarvazatok csak 6,1%-át kapta a szociáldemokrata párt, míg a szavazatok 93,9%-át a többi polgári pártok jelöltjei kapták. 1890-ben a szociáldemokrata párt már 19,7%-át kapta a leadott szavazatok-nak a polgári pártok 80,3%-ával szentben, míg 1907-ben a polgári pártok óriási eről-ködése – és a liberális-konzervatív blokk – ellenére a szociáldemokrata szavazatok 28,8%-át tették ki az összes leadott szava-zatoknak, míg az összes polgári pártok már csak 71,2%-át kapták a szavazatoknak.
Honnan veszi Szabó elvtárs azon igazán érdekes és eredeti kijelentéséhez az alapot, mely szerint Németországban „a szervezett, tehát az osztályharc alapján álló munkásság egy része sem szavaz” a szociáldemokrata pártra, az valószínűleg örök időkre Szabó elvtárs titka marad. Az ide vonatkozó adatok ugyanis az ellenkezőjét bizonyítják. A „Sta-tistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich” (1909. évi kiadás, 301. oldal) szerint az 1907. évi németországi választásokon a szociáldemokrata párt 3.259.000 szavazatot kapott. Szabó Ervin említi (Marx, Engels II. kötet, 407. oldal), hogy a választásokon körülbelül 750.000-re rúgott a szociáldemokrata pártra szavazó polgári szavazatok száma, marad tehát még 2.509.000 szavazat. Miután 1907-ben az osztályharc alapján álló szakszervezetekben 1.865.506 szervezett mun-kásság tömörült, a németországi szakszervezeti élet és szellem ismerői joggal állíthat-ják, hogy a polgári szavazatok levonásával fennmaradó 2.5 millió szavazat elsősorban az osztályharc alapján álló munkásság szavazataiból került ki.
A szociáldemokrata pártok polgári szava-zatait sem olyan sötét színben, mint Szabó elvtárs. Nem, mert helytelen és a tényekkel szemben áll Szabónak azon állítása, amely szerint „a nagyüzem szoron-gatta kisiparosok és szatócsok az állami és községi bürokrácia kisfizetésű alsó rétegei, a mechanikus szellemi munkát végzők bizo-nyos csoportjai elnyomottak lehetnek, de a termelőeszközök bizonyos fejlettsége fokán mindenesetre terméketlen gazdasági elemek. Semmiképpen sem munkások tehát és így egy munkásosztálypártnak nem jogosult tagjai”. Minden valószínűség szerint az állami és községi bürokrácia tényleg ter-méketlen gazdasági elemei nagyon kevés szavalattal járultak hozzá a német szociál-demokrata párt 750.000 polgári szavazatához, bizonyos azonban, hogy a szavazatok egy igen tetemes része a mechanikus szellemi munkát végzők köréből került ki, ezek pedig tudományos megállapítás szerint és gyakor-lati szempontból is, a termelő gazdasági elemekhez, a munkásokhoz számíthatók és így jogos tagjai lehetnek egy munkás-osztálypártnak. Ezen megismerés alapján „az igazi osztályharc” képviselői, a ham-burgi szakszervezeti kongresszuson ilyen irányú határozatot is hoztak. (Lásd 1908. évi németországi szakszervezeti kongresszusi jegyzőkönyv 34–35. old.) De egyebekben hová tartoznának a kisiparosok, szatócsok, hivatalnokok? A munkáspártból Sz. elvtárs kizárja őket. A tőkésekhez – nagy bánatukra – nem tartozhatnak. Új középosztály létezését valószínűleg Sz. elvtárs is tagadja. Ésszerű tehát, hogy ezek az elemek ahhoz a párthoz csatlakoznak – a hatalom nyo-mása következtében azonban nem nyíltan – amely gazdasági érdekeiket legjobban tudja megvédelmezni. A politikai hatalom demokratizálása, a fogyasztási adók ellenzése, az erős progresszív egyenes adózás követelése, kultúrprogramunk, a legszélesebb alapú szociálpolitika, egytől-egyig oly program-pontok, amelyek már ma is lehetővé teszik a kispolgári elemek csatlakozását pártunk-hoz. Sajnos, e csatlakozás alig jelentkezik máshol, mint a mechanikus szellemi munkát végzők csoportjánál, mert ezeknek gazda-sági érdekei pillanatnyilag is teljesen azo-nosak a munkásság érdekeivel, míg a kisiparosok, szatócsok a gazdasági harcok látszólagos és pillanatnyi áru- és munkaerő-drágító hatása miatt idegenkednek a szo-ciáldemokrata pártoktól.
Bármely polgári elem csatlakozása azon-ban nem foszthatja meg a szociáldemokrata pártokat munkásosztálypárt jellegétől, mert például Németországban a 750.000 polgári szavazattal szemben 2.509.000 munkássza-vazat áll, mely számbeli többég bizonyára megadja a szociáldemokrata párt munkás-osztálypárt jellegét.
„Az igazi osztályharc a gazdasági küz-delem terén folyik”, írja Sz. elvtárs és meggyőző érvekkel bizonyítja a gazdasági küzdelem hasznosságát, az abban rejlő igazságokat: azonban, sajnos, elfeledkezik arról, vagy legalább nem említi, hogy a gazdasági mozgalomnak vannak más, har-cok árán szerzett kézzelfogható eredményei is, ezeket pedig tartani és biztosítani kell, míg a munkásságnak a szervezkedéssel arányosan fokozódó szociálpolitikai igényeit is ki kell elégíteni. Már pedig más úton, mint az osztályharc politikai részének ki-használásával e téren számottevő eredmé-nyeket nem lehet elérni. A munkásság politikai harcai és sikerei kényszerítették német tőkések hatalmi érdekképviseleteit az iparfelügyelet, az iparbíróság, a sztrájkjog, a betegség-, a baleset-, az aggkori- és rokkant-biztosítás megalkotására, mely intézmények ha arra is elégíthetik ki teljesen a munkás-osztály igényeit, óriási haladást jelentenek például a mi állapotainkhoz képest, ahol a mun-kásság politikai jogtalanságban sínylő-dik. Az osztrák általános választójog alap-ján megerősödött osztrák szociáldemokrata párt első jelentős eredménye a magánalkal-mazottakról és az általános munkásbiztosí-tásról szóló két törvénytervezet volt, amelyek hatalmas lépéssel előbbre viszik az ausztriai szociál-politikát az összes országok szociálpo-litikájával szemben. Vagy állíthatja-e Szabó Ervin, hogy az osztrák munkás-ság politikai küzdelme és hatalmas választási sikere nélkül megcsinálták volna-e a javaslatokat? Bizonyára nem. Az osztrák munkás-osztály-képviselet, a szociáldemokrata párt politikai hatalmá-nak erejével majd gondoskodik róla, hogy a polgári pártok nemzetiségi obstruk-ciója ellenére e javaslatok a munkásság érdekeinek kielégítésére mielőbb törvénnyé váljanak.
Különben nem tudom, hogy mely eredm-ények csábíthatják a magyar munkásságot az antiparlamentaristák táborába. Talán a francia szindikalisták által elért eredmé-nyek, akiknek szer-ve-ze-te a leggyengébb alapokon áll a világ összes szakszer-vezetei között? Ha a francia szakszervezetek a gyenge, a céltalan helyi szervezetek helyébe az anyagi áldozatokkal járó gazdag és erős központi szervezeteket fogják kiépíteni és az erőket szétfor-gá-cso-ló szindikalizmus he-lyett az erős politikai munkás-osztálypártot fogják támogatni, akkor a francia munkásság küzdelme is nagyobb és szebb eredmé-nyekre számíthat.
A legutóbbi napokban a Párizsban tanács-kozó nemzetközi szakszervezeti titkári érte-kezlet – tehát az „igazi osztályharc kép-viselője” – is figyelmébe ajánlotta a fran-cia szindika-lis-ták-nak a többi nemzetek munkásságának jól bevált taktikáját az egy-sé-ges, egymás mellett haladó centralizált szakszervezeti és politikai pártmozgalmat.
Igen sajnálatos körülmény, hogy oly jeles teoretikus, mint Szabó Ervin elvtárs, a ma-gyar szocialista pártirodalom – éppen Marx műveinek – terjesztését használja fel a mi viszonyaink mellett szerencsére nem érvényesíthető tévtanok terjesztésére. Rendkívül fontos, szegényes pártirodal-munk szempontjából megbecsülhetetlen ér-téke van Marx tanai terjesztésének, azon-ban jóvá nem tehető hiba, hogy Marx könyveit és cikkeit olyan magyarázatokkal, beveze-tésekkel fűszerezik, amelyek sem oda nem tartoznak, sem pedig a szöveg értelmét he-lyesen nem magyarázzák. Szabó tendenció-zus magyarázata csak megaka-dályozza a szöveg valódi értelmeinek helyes magyará-zatát.
Szükségesnek és elsőrangú pártérdeknek tartjuk Marx ismeretét minél szélesebb kö-rökben terjeszteni, azonban óva intünk mindenkit, hogy a Marxista tanok leple alatt ismertetett szindikalista magyarázatok értelmében tanulmányozza Marx örökbecsű műveit.
A gothai program kritikájához írt kísérő levelében írja Marx, hogy „az igazi moz-galom egyetlen lépése többet ér, mint tucatnyi program”. Aranyigazság. Az igazi mozgalom – legyen az gazdasági vagy po-litikai – mindig hasznos a munkásság osztály-harcára. A parlamenti küzdelmet a munkásság osztály-har-cában mi is csak esz-köznek tekintjük, a parlamenti krete-nizmus bizonyára nem ideálunk, azonban a politikai mozgalom szükségességét mindenütt, de kü-lönösen Magyaror-szá-gon, a politikai jogta-lanság klasszikus hazájában, minden-ki-nek el kell ismernie, aki a munkásság gyakorlati küzdelmeiben részt vesz.
Amíg a magyar munkásság politikai küz-delmének legközelebbi célját, az általános választójogot, el nem érte, amíg mun-kásság jelen politikai harcainak sikere nem lesz, addig Magyarországon a munkásság gazdasági harcainak – tehát az igazi osztályharcnak vajmi kevés eredménye lehet. Csak a politikai jogok birtokában tudjuk rákényszeríteni a tőkésosztályt a nehéz szakszervezeti harcok és küzdelmek árán szerzett gazdagági és kulturális ered-mények tiszteletben tartására, csak politikai jogok birtokában tudjuk azokat tartósan biztosítani.

bv.
[Böhm Vilmos]


„TÉVTANOK” A SZINDIKALIZMUS KÖRÜL

I.

A Vas- és Fémmunkások Lapja 42. számában bv. jegyű szerző bírálja Marx gothai program-kritikájához írt bevezetésemet. „Igen sajnálatos” körülménynek mondja a szerző, hogy „szinte érthetetlen módon” Marx írásait használom fel „tévtanok” terjesztésére, „jóvá nem tehető hibát” lát abban, hogy Marx könyveit olyan magyará-zatokkal fűszerezik, amelyek „sem oda nem tartoznak, sem pedig a szöveg értelmét helyesen nem magyarázzák” és „óva int mindenkit”, hogy „a marxista tanok leple alatt” közölt „tendenciózus magyarázatok” értelmében tanul-mányozza Marx műveit.
Mielőtt a cikk egyéb részét alkotó tárgyi érvekkel foglalkoznám, legyen szabad előbb ezekre a hangulatkeltő szemrehányásokra felel-nem. Mert az idéztem szavak nem mon-danak kevesebbet, minthogy ravaszul visszaéltem a helyzettel és arra használtam fel Marx és Engels műveinek magyar kiadását, hogy oda nem tartozó, de tendenciózus szindi-kalista propagandát űzzek benne. Szóval kétféle tekintetben vétettem: mint szerkesztő túlléptem hatáskörömet és olyan magyarázatokkal kísértem Marx és Engels mű-veit, amelyek nem odavalók; másodszor, mint magyarázó, nem az igazságot tartottam szemem előtt, hanem tendenciózusan, tehát szándékosan, rosszhiszeműleg félremagyaráztam a mesterek írásait.
Meg vagyok győződve, hogy bv. maga sem volt vádjai horderejével egészen tisztában, s hogyha mégis tudatosan írta, amit írt, nézetei az írói és tudományos morálról mások, mint az enyéi-mek. Én az előbbi, az én szememben reá ked-vezőbb feltevésből indulok ki. És hogy minden hasonló vádnak – ami (ahogy a hangulatot ismerem) bizonyára ismételten fog még meg-szólalni a szaksajtó hasábjain – egyszer s mindenkorra elejét vegyem, kérdem: Olvasták-e a morálkritikusok Marx és Engels műveinek első kötetét? Olvasták-e abban bevezetéseimet? Észre-vették-e, hogy azok éppúgy önálló értekezések, mint a második kötetben lévők? És emlékeznek-e végül arra, hogy – amennyiben a pártbeli kritika ezzel a kötettel egyáltalán foglalkozott – senki sem mondta, hogy bevezetéseim nem oda való magyarázatok? Sőt inkább azt mond-ták, hogy magyarázó és kritikus bevetéseim megele-venítik a mesterek írásait és közelebb hozzák az olvasóhoz.
Mindezt nem azért kérdem és állítom, hogy kérkedjem vele. Ilyesmi igazán nem kenyerem. Hanem ha jogosak e kérdéseim – mint ahogy azok –, tovább kérdem: Volt-e ezek után jogom a második kötetet éppen úgy szerkesztenem, mint az elsőt? Ugyanolyan „oda nem való” beveze-tésekkel ellátnom? Igen vagy nem? Ha nem: miért nem mondták meg mindjárt?
De – szól a második vád – nemcsak az a baj, hogy magyarázataim „nem oda valók”, hanem még inkább az, hogy „tendenciózusak”, hogy „elmagyarázzák” Marx tanait.
Tudós emberről becsületes tudományos íróról nem lehet rosszabbat, inkább diszkvalifikálót mondani, mint ami ebben a szemrehányásban foglaltatik. De én újra feltelizem, hogy bv. csak azt akarta mondani, hogy rosszul, helytelenül magya-rázom Marxot. És akkor újra kérdem: Hát nem olvasta az első kötet bevezetését? Nem olvasta a második kötet füzeteiben A né-met parasztforradalom bevezetését, amely ugyancsak közel öt éve látott napvilágot? Nem vette észre, hogy már akkor nyíltan szindikalis-tának vallottam magamat, szindikalista „tév-tanokat” hirdettem? Igaz, sokkal kevésbé agresszíven, mint újabb bevezetéseimben. De mégis nyíltan és kifejezetten. Miért nem volt hát magyarázatom akkor „tendenciózus el-magyará-zás”?
Az én szerkesztői működésemmel szemben – a dolog tárgyi részétől eltekintve – csak egy kifogás állja meg a helyét s ez az: nem lett volna szabad rám bízni. Ez igazolható álláspont volna. De rám bízni a mun-kát, elfogadni az első kötetet, három évi betegségem után újra rám bízni – nem is rám bízni: rám kényszeríteni, bár tudják, hogy szindikalista tendenciáim időközben teljesen megértek és azokat éppenséggel nem leplez-getem! – s aztán – ha burkoltan is – morális megítélés alá vonni eljárásomat: ezt a leghatá-rozottabban vissza kell utasítanom. Én nem árultam zsákban macskát – és senkit sem kér-tem, hogy az én portékámat vásárolja.


II.

Térjünk át a kérdés tárgyi részére. Miért ír-tam állítólag „oda nem tartozó” bevezetéseimet?
Nyilván azért, mert szerkesztői feladatomnak tartottam, hogy megírjam.
Mi volt Marx és Engels Válogatott Művei szerkesztőjének feladata?
Az első kötet bevezetésében részletesen kifej-tettem, miben látom én azt. Megmondtam ott, hogy a korlátolt terjedelmű gyűjteményben lehe-tőleg teljes képét szeretném nyújtani Marx és Engels tudományos és politikai egyéniségének; hogy ez a kép egyrészt a gyűjtemény kis terje-delme, másrészt a magyar olvasóközönség elő-ismereteinek hiányossága miatt nem lesz teljesen Marx és Engels saját írásaiból összeállítható; s hogy ennek folytán kénytelen vagyok „az így elkerülhetetlen hiányokat, réseket a marxizmus rendszerében, a mestereké helyett a magam gyönge szavával pótolni, kitölteni: erre szolgál-nak az egyes darabokat megelőző szerkesztői bevezetések.”*
Nem emlékszem, hogy ez a program, vagy akár maguk az első kötetben közölt s jóval a program előtt megjelent bevezetéseim ebből a szerkesztési szempontból bármiféle ellenvetést váltottak volna ki. Ennek megfelelően joggal hihettem, hogy helyesen cselekszem, amikor a Kommunista Kiáltvány elé bevezetésül arról írok értekezést, hogy Marx és Engels hogyan fejlődtek szocialistákká, amikor A magyar for-radalom bevezetéséül a nemzetiségi kérdésről, magáról a 48-as forradalomról és Kossuth Lajosról mondok el kiegészítő és helyesbítő dolgokat, a Forradalom és ellenforradalom bevezetésében a vezetők, a nagy emberék szere-péről beszélek, III. Napóleon államcsínyét arról való elmélkedéssel vezetem be, hogy a történelmi materializmus szempontjából mit jelen-tenek az államformák és az alkotmányformák. És így tovább.
Mindezen értekezések célját abban láttam, hogy olyan kérdésekről nyújtsanak a magyar olvasó-nak a marxizmus nézőpontjaiból felvilágosítást, amelyekről e gyűjteményben Marx és Engels maguk nem jutnak szóhoz; vagy pedig – me-gint a marxizmus szellemében – helyesbítsem, kiegészítsem, továbbfejtsem a marxizmusnak a mesterek halálával félbemaradt épületét.
Hogyan csinálhattam volna ezt másként? Talán Marx írásaiból vett szemelvényeket, idé-zeteket közöljek ott, ahol valamely kérdésről egész darabot nem adhatok? És ahol kiegészí-tésről, mai ismereteinkkel összhangzásba hozás-ról van szó, ott talán a Neue Zeit cikkeit citál-gassam?
Bizonyára sem ezt, sem azt nem tehettem. Más sem tette volna. Nem tehettem mist, mint hogy önálló értekezésekben a magam véleményét mondjam el a felmerülő kérdésekről. A magam véleményét, aki marxistának tartom magamat. Marxista véleményeket tehát. Legalább az én hitem szerint.
És itt érünk a vita másik kérdéséhez. Az „el-magyarázáshoz”. A „tendenciához”. Miért írtam szindikalista tendenciájú bevezetéseket Marx írá-saihoz?
Mát ugyan milyeneket írjak?
Marxista tendenciájúakat – persze!
De hát melyik az igazi Marxizmus?
Eduard Bernstein marxistának vallja magát, és Karl Kautsky is. Viktor Adler azt hiszi, hogy ő az igazi marxista, és Filippo Turati sem adja alább. Jules Guesde is marxista, és Émile Vandervelde is az, és Van Kol is. Belfort Bax marxista folyóiratot szerkeszt Angliában, de koronként „úr”-azza Kautskyt. Ferri szerencsésen kimutatja, hogy a marxizmusban csúcsosodik ki Darwin és Spencer tudománya, de sohasem ol-vastam, hogy Kautsky elismeréssel nyilatkozott volna róla. Plehanov a marxizmus első fáklya-vivője volt Oroszországban, de Leninék azt ír-ják róla, hogy tudatlan kompilátor. És így tovább – a végtelenségig.
Hát melyik az igazi marxizmus!?
„Melyiket szeressem?” – kedves elvtársaim Marxban!
Úgy-e, nem írhatok mást, mint amit én hiszek. Nem magyarázhatom mással, mint ahogy én látom a dolgokat. Nem egészíthetem ki mással, mint amit én látok igaznak. És nem fejleszt-hetem tovább másként, mint ahogy az én agyam-ban tükröződnek a világ folyton folyó, változó, fejlődő dolgai.
Mert még nem érkeztünk el odáig, hogy valamely „emberfölötti” hatalom kinyilatkoztassa: ez és ez az igazi, az egyedüli, az üdvözítő marxizmus. Kautsky az én szerelmetes fiam, vagy Bernstein, vagy Guesde. Kiben nékem kedvem telik. És aki mást tanít, mint ők: „tév-tanokat” hirdet. Miért is kárhozott legyen! És lelke az ördögé!





III.

Szépen van, jól van, de hát mi köze Marxnak a szindikalizmushoz? Vagy inkább a szindikaliz-musnak Marxhoz? Mert erről van szó.
Csakugyan erről van szó. Sőt tulajdonképpen csak erről van szó.
Feleljünk hát erre is, ha ugyan e helyen erre is csak egész röviden. Másutt lesz majd helyén, bővebben nyilatkoznom a szindikalizmus viszo-nyáról a marxizmushoz.
És ezért ne várja tőlem senki, hogy talán frappáns Marx-citátumokat tálaljak fel a rokon-ság bizonyítására. Tehetném ezt is. Ám erre igazán nincs szükség.
Azt se várják, hogy visszafelé követvén a modern szindikalista mozgalom és szindikalista elmélet fejlődését, kimutassam, hogy ezeknek is Marx az apjuk, a megindítójuk, a megalapozójuk. Ez nem volna igaz.
Alig van mozgalom és elmélet, melynek erede-tét oly kevéssé lehetne egy ember kezdeménye-zésére visszavezetni, mint a szindikalizmusét. Marxra sem. Maga a mozgalom sokkal fiatalabb, semhogy Marx személyesen részt vehetett volna benne; elmélete pedig csak most, napjainkban, kezd kialakulni. Még vajúdik, még kusza, formát-lan, ellentmondá-sokkal tele. Nem látszik rajta egy agynak egy szögből kifutó szabályos ki-kristályosodása, egy gondolkodónak mindenfelé egyfor-mán simító keze, egy íróművésznek minden részletet lemérő, egyensúlyozó, harmonikus arányos vonalak közé szorító gondja. Igazi senkifia.
Mégis az új elmélet mindenütt, ahol feltűnik, meglepően egyező vonásokat mutat. Csak az elmúlt évszázadok naiv tömegmozgalmaiban, a középkori kommunisztikus parasztláza-dásokban, a vallásos ihlet tömeges megjelenéseiben ismerjük a tömeglélek ilyen spontán megnyilatkozásainak mását.
Minálunk, ha szindikalizmusról esik szó, a franciákra gondol mindenki. Azokat szidja. Francia intellektuelleket okol érte. Pedig világo-san kimutatták már a szindikalizmus polgári történetírói, hogy jóval hamarabb volt szindika-lizmus és szindikalista teória, mintsem szindika-lista teoretikusok.
Senkinek sem jut eszébe, hogy van holland, svéd, angol, német forradalmi szindikalizmus, amely, hogy valaha érintkezett volna a francia teóriával: senki sem bizonyíthatja.
De egészen bizonyos, hogy Földünk másik felén, Amerikában és Ausztráliában, van egy forradalmi szindikaliz-mus, amely minden európai befolyástól függetlenül, anélkül, hogy tagjainak és vezetőinek csak sejtelmük is volna arról, hogy Európában is van hasonló mozgalom (mint ahogy az európai szindikalisták közt is igen kevesen vannak, akik amerikai elvtársaik létéről tud-nak), szinte öntudatlanul keletkezett és lett azzá, ami.
Az industrial unionism ez a mozgalom. (A szindikalizmus szót nem is ismerik.)
Vegyük elő ennek az iránynak bármely füzetét, újságát, kiáltványát.
„A munkásosztálynak és a munkáltató osztály-nak” – mondja az Industrial Workers of the World programja – nincs semmi közössé-gük ... E két osztály közt harcnak kell lennie, mindaddig, amíg a világ munkásai osztállyá szervezve, birtokukba veszik a földet és a terme-lés eszközeit, és leromboljál, a bérrendszert.”
„Az emberiség társadalmi viszonylatai – mondja egy kis füzet (Industrial Combinations) – „az ipari csoportosuláson alapulnak. A politikai, jogi és egyéb intézmények nem mások, mint tükörképei a termelőeszközök uralkodó tulajdon-formá-jának.”
„Az osztálynak, amely a szükségleti tárgyak, vagyis az emberiség gazdasági javainak ura és kezelője, a maga védelmére és hogy hatalmát örökössé tegye, arra kell törekednie, hogy mind-ezen intézményeket összhangba hozza a gazda-sági érdekekkel, amelyek cselekvését irányítják. Viszont annak az osztálynak, amely arra törek-szik, hogy az ipar gazdasági alapját megváltoz-tassa, mihelyt sikerült a változást megvalósítania, az összes társadalmi viszonylatokat oly intéz-ményekbe kell foglalnia, amelyek azt a gazdasági rendszert tükrözik vissza, amely az előbbit fel-váltotta.”
A munkásosztály öröksége, hogy felhasználja a termelés pro-cesszusában és formájában elért nagy tökélyt, amelyet egy most hanyatló társada-lom kezdeményezett, amikor uralomra jutott.”
„El kell ismernie, hogy a társadalomnak ez a most hanyat-ló rétege szolgáltatja a dolgok új rendjének építőanyagát ... Ezért a munkások-nak ismerniök kell a mai társadalom ipari ter-melésének bonyolult csoportosulását, tudományos elrende-zését. Akkor képesek lesznek majd saját ipari szervezeteiket megfelelően felépíteni és megszervezni. Akkor majd jobban értik meg korunk társadalmi viszonylatait és készülhetnek arra, hogy hasznát vegyék ismereteiknek, amikor a tár-sadalom ipari szerkezetét megváltoztatják.”
„Akkor lesznek valóban alkalmasak arra, hogy a társa-dal-mi viszonylatok magasabb fokozatának előmozdítói, hordozói és védelmezői legyenek, az új társadalomnak, amely annak az eredménye, hogy az élet javainak tulajdonát megváltoz-tatták.”
„A gazdagságok termelői” – írja az Indus-trial Union Advocate – „mindenhatók, mihelyt iparágak szerint szervez-ked-tek. Megalkothatják a szövetkezeti társadalmat, anélkül, hogy a poli-tikusok vagy szakegyleti fakírok beleegyezésére lesnének.”
Az idézeteket soká folytathatnók. De ennyi talán elég. Aki csak valamelyest ismeri az euró-pai szindikalizmus törekvéseit és nyilatkozatait, lehetetlen, hogy meg ne lássa az amerikai moz-galommal való benső rokonságát.
Itt is, ott is a modern társadalom jelenségei-nek az ipari szervezetre visszavezetése; itt is, ott is kérlelhetetlen osztály-harc hirdetése; mind-kettő a munkásnak termelő minőségére apellál és az iparágak szerint szervezett és a termelés mecha-nizmusát teljesen ismerő munkáscsoportokra bízza a jövő társadalom szervezését; mindkettő kizárja ennek folytán a gaz-dasági termelésben részt nem vevők – a politikusok – közre--működését a jövő társadalom megalkotásának munkájából.
Ezek a forradalmi szindikalizmus legjellegzete-sebb tételei, ahogy a szindikalista militánsok közvetlen nyilatkozataiban Európában is, Ameriká-ban is szinte egyformán kialakultak. És én azt hiszem, lehetetlen ezeknek az alapvető tételeknek rokonságát a marxizmus alapvető tanaival észre nem venni.
Hogy ma ki az igazi marxista, vagyis ki értel-mezi helyesen és fejleszti tovább logikusan Marx tanait, az – ismétlem – egyéni nézet dolga. De hogy melyek Marxnak azon tanai, amelyek mint szocialistát a többi szocialista teore-tikustól megkülönböztetik – tehát azok a tanok, amelyek az ő külön szocialista egyéniségét meg-határozzák – arról, azt hiszem, alig lehet nézet-elérés. Nos, a levezettem szindikalista tételek szinte teljesen összevágnak Marx legsajátosabb, legegyénibb tanaival, testi-lelki rokonok ezek.
Mert agyán ki tagadhatná, hogy Marx a ter-melés filozófusa volt, hogy történelmi materializ-musa éppen abban különbözik más szocialisták és szociológusok hasonló tanaitól, hogy ő a ter-melő erőkre, a termelés szervezetére alapítja az egész társadalmat, hogy az ő szemében az osz-tályok értékét a termelés szervezetében elfoglalt helyük, termelő szerepük szabja meg csupán; hogy éppen azért, mert nem holmi fogyasztó szocializmust hirdetett, hanem produktív szocializ-must, volt a kérlelhetetlen osztályharc teoreti-kusa; és hogy mindezek folytán nagy bizalmat-lansággal volt mindennemű közvetítő, a gazda-sági termelésben közvetlenül részt nem vevő társadalmi rétegek iránt, hogy lenézte a csak-politikusokat!?
Nem mondom én, hogy Marx gyakorlati tevé-kenysége mindig fedte teoretikus nézeteit. Em-ber volt ő is, amellett számolnia kellett az exigenciákkal, a lehetőségekkel. Tévedhe-tett. De hiszen gyakorlati megjelenésétien a szindikaliz-nus sem egyforma mindenütt.
Franciaországban az antimilitarizmus sajátos harci eszköze a szindikalizmusnak. Amerikában nem tudnak róla. Mi szükségük is volna rá egyelőre!
Amerikában kevesebbet beszélnek a direkt akcióról, tehát a politikáról, de többet a terme-lés szervezéséről. Érthető. Franciaországban még vannak demokratikus feladatok, tehát van ellen-zékük is. Amerikában közelebb vannak a kapi-talista termelés végső kifejlődéséhez.
De mindezek a gyakorlati különbségek nem ronthatják le azt a tényt, hogy mindkét mozga-lom nagyjából ugyanazon elvi, elméleti alapon nyugszik. Ez az elvi alap pedig – az én meggyőződésem szerint – édes testvére az elméleti marxiz-musnak.
Ez a megállapítás pedig egyúttal felelet nem-csak arra a kérdésre, hogy mi köze a szindika-lizmusnak Marxhoz, hanem arra is, hogy mi közöm nekem mint a Marx-kiadvány szer-kesz-tő-jének, a szindikalizmushoz? Mint marxista és szindi-kalista, nem írhattam más bevezetéseket, más kiegészí-téseket és más jegyzeteket, mint marxisztikusokat és szindikalistákat.
Én most bizonyítottam, hogy Marx és a szindi-kalizmus rokonok. Akik ezek után is kétségbe vonják jogomat, hogy szindikalizmust hirdetek Marx művei kapcsán, azoknak ezután azt kell bizonyítaniok, hogy a kettőnek, elméletüknek, semmi közük egymáshoz. Mert az elméletről van szó. Nem holmi munkaidőstatisztikákkal kell jönniök.
Ez más térre tartozó kérdés. Hanem azért majd megfelelek majd erre is.


IV.

A legkedvesebb, és különösen a magyarországi polémi-ákban leggyakrabban hallatott érv a szin-dikalizmus ellen az, hogy a szindikalista szak-szervezetek gyakorlati eredményei – illetve eredménytelenségei – elméletüknek legtalálóbb cáfolata. Bv. cikkében is nagy szerepet játszik ez az érv. Ő is arról beszél, hogy a francia szindikalisták szervezete „a leggyengébb alapo-kon áll a világ összes szakszervezetei között”, hogy „Franciaországban hatalmas és erős ipar mellett a munkásság munkabére átlagban ala-csonyabb, mint a többi ipari országok átlagos munkabére, munkaidő tekintetében pedig a francia munkások az egész ipari Európában a legrosszabb helyzetben vannak”. És így tovább.
El kell ismernem, hogy a forradalmi szindi-kalizmus kritikusai, amikor erről az oldalról támadják ellenfelüket, sokkal erősebb helyzetet foglalnak el, mint az elméleti bírálók. Valóban tömegmozgalom értékét nem mérhetjük más mér-tékkel, mint az elért gyakorlati sikerekkel, és a szindikalizmus igaza szempontjából teljesen mel-lékes, hogy a marxizmus igazat ad-e neki, vagy sem. Ennek megfelelően írtam magam is Szin-dikalizmus és szociáldemokrácia című füzetem előszavában : „Nem az elmélet a döntő, hanem a gyakorlat. A szindikalista elmélet lehet kez-detleges, sőt gyakorlata is lehet kezdetlegesen ingadozó, de valóságos sikerek: gazdasági és politikai hatás dolgában még sem áll mögötte némely, sokkal jobban megalapozott és sokkal simábban kicsiszolt mozgalmaknak.” Nagyon is hajlandó vagyok tehát a szindikalizmus igazá-nak döntő kritériumául a gyakorlati sikert tekin-teni. Ebben tehát egyek volnánk bv.-vel. De ezzel aztán vége is az egyezésnek.
Mert utaink bizonyára mindjárt elválnak, mi-helyt a siker fogalmát kissé boncolni kezdjük. Nem, mintha a munkásszervezetek sikerét én is nem a munkaviszonyok (munkaidő, munkabér, munkanélküliség, bánásmód, stb.) javulásában látnám; hanem elválnak akkor, amikor a munka-viszonyok változásainak előfeltételeit vizsgáljuk.
Á közkeletű felfogás ugyanis az, hogy a munkaviszonyok változása – javulása vagy rosszabbodása – első sorban a szakszervezetek-től függ. Sok taggal bíró, gazdag pénztárral felszerelt szakszervezetek jó munkaviszonyokat biztosítanak; kis taglétszámú, szegény szakszer-vezetek következménye szükségképpen a munka-viszonyok kedvezőtlensége. Ezt a felfogást láttuk például érvényesülni azokban a szenvedélyes és keserű vitákban, amelyeket a Correspondenz-blatt der Generalkommission der Gewerk-schaften Deutschlands mosta-nában Kautsky ellen folytatott, és amelyekben sorra felsorakoz-tatta az egyes szakmák munkastatisztikáját annak bizonyítására, hogy miféle javulásokat köszönhetnek szakszervezeteiknek. Ugyanennek a felfogásnak ad kifejezést bv. is a francia szak-szervezetekre vonatkozólag.
Ezzel szemben jó lesz föleleveníteni egy, ré-gebben szintéti nem ismeretlen, de a szervezet; formák fölötti viták által háttérbe szorított fel-fogást, amely szerint a munkásosztály gazdasági helyzetét első sorban és főként az általános gaz-dasági konjunktúrától, az iparág, vagy az egész nemzeti ipar, vagy a világipar helyzetétől függ. Kedvező viszonyok az iparágban, valamely or-szág iparának emelkedése, az egész világpiac lendülése a munkaviszonyok javulását jelentik az iparág, az ország vagy a világipar munkásai számára; kedve-zőtlen gazdasági viszonyok ellen-kező hatást gyakorolnak a munkaviszonyokra.
Szokták ugyan emlegetni ezt a teóriát is akkor, amikor a munkaviszonyok rosszabbodását kell megokolni. Ilyenkor min-dig a rossz ipari konjunktúra a bűnös. Soha a szervezet. Ellenben amikor javulnak a munkaviszonyok: minden érdem a szakszervezeté. És a jó konjunktúráról csak úgy mellékesen esik szó.
A legújabb gazdasági és munkastatisztikából frappáns adatokkal bizonyíthatnók, mennyire szoros a kapcsolat ipari viszonyok és munka-viszonyok közt. A legszorosabb párhu-zam-ba állíthatjuk az országokat egyrészt ipari fejlődé-sük foka és tempója, másrészt munkaviszonyaik szempontjából. Amely ország ipara fejlettebb, abban a munkaviszonyok kedve-zőbbek, mint az iparosságra egy fokkal alatta levőben; minél gyorsabb egy országban az ipari fejlődés tem-pója, a munka-viszonyok javulása annál gyor-sabb. De ezeket a bonyolult és hosszadalmas statisztikákat az Egyesült Államok, Anglia, Német-ország, Franciaország viszonyairól itt fel nem sorakoz-tathatjuk. Alkalmasabb helyen szíve-sen szolgálunk velük.
Mi következik ebből a mi kérdésünkre?
Nem kevesebb, mint az, hogy a munkaviszo-nyok nívójának megállapításában nem a szak-szervezetek az első tényező. Hanem az első tényező az ipar általános helyzete, vagy esetünk-ben – mivel különféle országok munkaviszo-nyainak összehasonlításáról van szó – az ország indusztrializmusának foka és indusztrializálódásá-nak tempója. Ezek adják meg a munkaviszonyok változásának lehetőségeit és határait.
Ha tehát Franciaországban állítólag kedvezőt-lenebbek a munkaviszonyok, mint Németország-ban, annak okát nem a két ország szakszerve-zeteinek eltérő jellemében kell első sorban keresnünk, hanem inkább abban, hogy az in-dusztrializmus lépcsőzetén Franciaország néhány fokkal lejjebb áll, mint a Német birodalom. Ha minden a szakszervezetektől függne, hogyan magyaroznók meg akkor azt a tényt, hogy a német munkaviszonyok viszont kedvezőtlenebbek az angoloknál? Hiszen a legtöbbek szemében tudvalevőleg a németek képvi-selik ma a modern szakszervezkedés ideális típusát. Számra túl-szárnyalták a régi angol szakszervezeteket; szer-vezetük sokkal centrálisabb és egységesebb; tel-jesen kooperálnak egy nagy politikai párttal, amellyel jóban-rosszban kölcsönösen támogatják egymást; telt pénztáraik, hatalmas sajtójuk, lé-giónyi hivatalnokuk, engedelmes, fegyelmezett tömegeik vannak! A munkaviszonyok Angliában mégis jobbak. Ugye ebből még sem következ-tetünk arra, hogy az angol szakszer-vezetek kü-lönbek a németeknél!? Hanem inkább elfogad-juk azt a magyarázatot, hogy Anglia indusztriá-lisabb, iparosabb ország. Ugyanez áll a francia és német állapotok viszonyára is.
Ennek megfelelően azt a másik tényt: hogy a német munkásság helyzete az utóbbi években gyorsabb tempóban emelkedett, mint az angolé, szintén nem szakszervezeteik működésére, hanem első sorban arra az elsődleges és közismert tényre fogjuk visszavezetni, hogy a német ipari fejlődés az utóbbi években óriás léptekkel haladt előre, az angol ellenben – ha ugyan az angol indusz-trializmus foka még mindig magasabb – arány-lag jóval lassabban.
De hát mi ezek után a szakszervezetek sze-repe?
Amióta a közgazdaság uralkodó törvénye a szabad verseny, azóta mindenkinek, aki ezen gazdaság keretében az úgynevezett nemzeti jöve-delemben részesedni akar, helyét a jövedelem-megoszlás rendjében úgy kell kiverekednie. A nemzeti jövedelem bizonyos pillanatban adott egész, amelyből ami az egyiknek jut, a másiknak rovására megy. Minél nagyobb tehát a nemzeti jövedelem, annál nagyobbak a lehetőségek a gazdaság egyes elemei számára, annál tágabbak a határok, amelyek közt harcuk a jövedelemért – és maga a jövedelem – mozoghat. Végered-ményben mindenkinek annyi jut, amennyi a ter-melésben elfoglalt pozíciója fontosságának meg-felel, illetve, amennyi szükséges ahhoz, hogy még arra bírja, hogy termelő funkcióját teljesítse.*
A jövedelemért folytatott ezen harc folyik az egyesek, és folyik a nemzeti termelés különböző funkcióit ellátó csopor-tok: az osztályok közt. Több – itt most nem részletezhető – körül-ményből rájöttünk arra, hogy az osztályok harca a jövedelemmegoszlás legfontosabb szerve.
Az osztályok harca tömeges mozgalom, s mint minden tömegakció, az erőknek legcélirányosabb szervezését követeli meg. A tömegekben levő erők organizációja az, amit köznyelven szervez-kedésnek, aminek külső formáját szervezetnek nevezzük. A szervezetek – ma szakszervezetek – a munkásosztály organizációja a nemzeti jövedelem lehető legnagyobb részének kiküzdésére.
De miként láttuk: maga a nemzeti jövedelem nagysága nem a szervezetektől függ, hanem az ország iparosságának fokától. A szakszervezetek funkciója tehát – itt csak a jövedelemmegoszlás, szorosabban a munkaviszonyok szempontjából vizsgáljuk – nem jövedelmet teremtő, hanem csak arra irányul, hogy az ország mindenkori gazdagsága szabta határok közt a munkásosztály részesedési lehetőségét kihasználják, kivere-kedjék.
S így a szakszervezetek gyakorlati sikereit – hogy végre visszatérjünk kiindulópontunkra – nem mérhetjük azon, hogy egyik országban a munka-viszonyok jobbak-e vagy rosszabbak, mint a másikban (mert az emelkedés vagy süllyedés szélső határait, kereteit, mint láttuk, más ténye-zők szabják meg), hanem csak azon, hogy a magasabb részesedés lehetőségeit hogyan igye-keznek, és hogyan sikerült kihasználniok. Hogyan verekednek? Megverik-e az ellenfélt – a mun-káltatókat – vagy az veri meg őket? Nyilván-való, hogy minden nyert ütközet közeledés a részesedési lehetőség szélső határához, minden vereség a lehető részesedés határáról leszorí-tás (vagy esetleg annak a jele, hogy a része-sedés lehetősége nem javult: a nemzeti jövede-lem nem emelkedett).
Ezek szerint nem az dönti el a szakszervezetek értékét, hogy sok-e a tagjuk, vagy kevés, teli-e a pénztáruk vagy üres, magas járulékot fizetnek-e vagy alacsonyat, hanem – ismételjük: mindig csupán a munkaviszonyok javítása szem-pontjából beszélünk – egyedül az, hogy milyen ered-ménnyel verekesznek. Sok sztrájkot veszítenek-e vagy keveset? Nagyobb tömegre terjed-e ki a sztrájk hatása vagy kisebbre? Olyan irányban használják-e ki a munkaviszonyok javításának lehetőségeit, amely további emelkedések utját egyengeti, avagy közvetlen eredményeket becsül-nek többre? stb.
Mindezekre a kérdésekre a nemzetközi sztrájk-statisztika felel meg. Amelynek igen jó összeállí-tását bírjuk Maximilian Meyer Statistik der Streiks und Aussperrungen im In- und Aus-lande (Leipzig, Duncker u. Humblot, 1907) című művében; és a Handwörterbuch der Staatwis-senschaften harmadik kiadásának első kötetében; és még néhány más munkában, az egyes orszá-gokra nézve különösen a hivatalos sztrájk-statisztikákban.
Nos, ezek a nemzetközi sztrájkstatisztikai összehasonlí-tások igen feltűnő jelenségre figyel-meztetnek. Az tűnik ki belőlük, hogy a szerve-zeti formáknak, általában a szakszer-vezkedés országonként különböző módszereinek befolyása a bérharcok eredményére távolról sem olyan, hogy abból a szervezkedés egyik vagy másik módszerének fölényére csak távolról is kény-szerítő következtetést vonhatnánk.
Mit mutat például a német és francia sztrájk-statisztika összehasonlítása a sztrájkok eredménye szempontjából?
Álljon erre a következő kis táblázat:

A sztrájkok eredménye az 1899/904. évek átlagában:

    Német-    Francia-
    ország    ország
    %    %
Győzelem     22,1    24,1
Egyezség     32,0    38,3
Vereség     45,9    37,6

Azt látjuk ebből, hogy az 1899/904. években „az anyagi áldozatokkal járó gazdag és erős szervezetek” a sztrájkoknak Csak 22,1%-át nyerték meg, ellenben „a céltalan helyi szerve-zetek” azok 24,1%-át; hogy „az erős politikai munkáspártot támogató” német szervezeteket az esetek 45,9%-ában verték meg, ellenben „az erő-ket szétforgácsoló szindikalizmus” a sztrájkok-nak csak 37,6%-át vesztette el.
Igen ám – fogja erre mondani bv. elvtársam – ezek régi számok! A német szakszervezetek diadalmas kibontakozása azonban csak a leg-utolsó évek műve. Újabb adatokat lássunk!
Hát nézzük azokat. Tessék még egy táblázat:

A sztrájkok eredménye 1905/907-ben:


Év    Németország    Franciaország
    Győ-zelem    Egyez-ség    Vere-ség    Győ-zelem    Egyez-ség    Vere-ség
1905
1906
1907    22,0
18,4
19,1    22,17
21,27
20,63    43,50
41,23
38,43    34,33
37,50
40,94    40,4
45,0
38,0    37,6
36,6
42,9

Azt látjuk ebből, hogy a legutolsó három év-ben is a franci-ák győzelmi arányszáma mind-annyiszor kedvezőbb, vereségi arányszámuk pedig csak egy évben rosszabb valamivel.
És akárhogy forgassuk a két ország sztrájk-statisztikáját, akármilyen szempontból kombinál-juk az adatokat: nincsen mód rá, hogy az annyira felmagasztalt, gazdag, népes, fegyelmezett, centrális stb. német szakszervezetek javára bil-lenjen a siker mérlege. Apró ingadozások van-nak. Hol ez van előnyben; hol a másik, de több-nyire mégis a francia szindikalizmus számered-ményei kedvezőbbek.
Nézzük például – megint az 1899/904. évek Meyer kiszámította átlagában –, hogy kik bír-ják tovább a sztrájkokat: a gazdag sztrájk-pénztárakkal rendelkező „áldozatkész” németek avagy a szegény franciák?

A sztrájkok tartama:

    30 napon    30 napon
    alul    túl
    %    %
Németország    81,1    18,9
Franciaország    90,1    9,9

Úgy látszik itten, hogy a németek a sztrájkok nagyobb számát bírják 30 napon túl nyújtani. De mindjárt módosul a kép, ha abból a szem-pontból nézzük, hogy hány munkás van ezekben a sztrájkokban érdekelve.

A sztrájkolók részvétele időtartam szerint:

    30 napon    30 napon
    alul    túl
    %    %
Németország    64,8    35,2
Franciaország    64,0    36,0

Igaz tehát, hogy Németországban az esetek nagyobb hányadában hosszabb az ellentállás; de majdnem egyforma, sőt a franciákra valami-vel kedvezőbb, ha a résztvevő munkások szem-pontjából nézzük. Azt látjuk, hogy Francia-országban a sztrájkolók 36,0%-a tart ki egy hónapon túl, Németországban ellenben csak 35,2%-a.
De talán a kis, szétforgácsolt helyi szerveze-tek nem tudnak bérharcaikban nagy tömegeket mozgósítani és a sztrájkolók kitartásának ezen kedvező arányáért az érdem igen kis csoportot illet? Ez sem áll. Sőt!
Nézzük, átlag hányan vettek egy-egy sztrájk-ban részt. Ez alkalommal tekintsük egyszer Anglia adatait is, mindjárt megértjük, miért.

Egy sztrájkra eső sztrájkolók száma:

    Német-     Francia-    Angol-
    ország    ország     ország
1899    77    239    192
1900     86    247    209
1901     52    213    174
1902     51    415    264
1903     61    217    242
1904     61    264    159

Mit látunk? Azt, hogy egy-egy német sztrájk sosem mozgó-sít több munkást, mint átlagban 50–80-at, ellenben a „gyen-ge” franciák mind-annyiszor százakat ragadnak maguk-kal. S hogy ez nem pusztán temperamentumos szalmatűz, mutatja a „komoly” Anglia példája, ahol ugyan-ezek az átlagszámok alig valamivel alacso-nyabbak.
Folytathatjuk a számok kombinálását akár-meddig – és ha kívánják, meg is tesszük –, mindig ugyanarra az eredményre jutunk: Hol a németek verekesznek több sikerrel, hol a fran-ciák, de nagyjából mégis a franciák sikerei nagyobbak.
Úgy látszik tehát, hogy nem feltétlenül bizo-nyos, hogy a szakszervezkedés német típusa az előbbrevaló, és úgy látszik, hogy a francia szindikalizmus eredményei távolról sem olyan szánalmasak, ahogy azokról minálunk – a németeket utánozva – papagájszerűen fecsegni szokás. Legalábbis az tűnik ki adatainkból, hogy a szakszervezetek értékének vannak más kritériumai is, mint a nagy taglétszám és a teli pénztár; sőt talán az is lehetséges, hogy – bizo-nyos körülmények közt – többre megyünk kis taglétszámú és szegény szervezetekkel, mint a nagyokkal és gazdagokkal.


V.

Amily kritikátlan és ingatag előzményekből indult ki bv. a szindikalista szakszervezetek dolgában, éppen olyan megbíz-ha-tat-lanok és labilisek fejtegetéseinek azon részei, amelyekben a szindi-kalizmus politikai elméleteit és gyakorla-tát is-merteti és bírálja.
Hogy legelőször ennek az ismertetésnek meg-bízható-ságá-ról beszéljek, kérdem: Hol mondtam én azt, hogy „a mun-kás-ság politikai harcai fölöslegesek?” Hol „ítéltem el” a mun-kás-ság poli-ti-kai szervezkedését? És egyáltalán mely cikkeim, mondata-im vagy szavaim azok, amelyek-ben a szociál-demok-rata párt létjogosultságát kétségbe vontam volna?
Aki, hozzászokott ahhoz, hogy a társadalom jelenségeit az okozatiság szempontjából vizsgálja, és meg van arról győződve, hogy a társadalmi tömegmozgalmak nem egyes, még oly kiváló egyének tudatos célkitűzésének eredményei, ha-nem a tömeg-szükségletek kifejezései – az nehe-zen és ritkán fog arra hajlani, hogy bármily tömegmozgalmat „elitéljen”, vagy „fölösleges-nek” mondjon. Még akkor sem fogja ezt tenni, ha azt is tartja, hogy a tömegek célkitűzései sokszor hamisak, szükségleteiknek tudatukban való tük-röződése, vagyis képzeteik, nézeteik, elmé-leteik arról, amire szükségük van, nem fedik a valósá-got. Mert minden körülmények közt azt kell feltennie, hogy ha hamis irányban is, vagy hamis elméletek útmutatása szerint is, de moz-galmaik mindenképpen kielégítést követelő szükség-le-te-ik kifejezései. Lehet tehát arról beszélni – és minden teoretikus-nak és minden jó harcosnak tényleg ez a feladata – hogy a reális szükségletek ki-elégítésére alkalmas irányba igyekezzék terelni valamely tömegmoz-gal-mat, de semmi esetre sem fog arra mo-rá-lis mértéket alkal-mazni, vagy azt pláne fölöslegesnek monda-ni.
Annál kevésbé fogja ezt tenni, ha azt látja, hogy valamely tömegmozgalom nemcsak kis körben – tegyük: egy országban – jelentkezik, hanem, azonos előfeltételek közt, valamennyi országban felbukkanó jelenség.
Kétségtelen, hogy a szociáldemokrácia – vagy helyeseb-ben: a munkásság parlamenti-politikai mozgalma – ilyen jelenség. Nincsen ipari or-szág, amelyben a munkásosztály tetemes része – önálló pártban vagy más demokratikus pártok keretei közt – ne harcolna az állam demokrati-kus átszerve-zé-séért és egyéb törvényhozási alko-tásokért. S így fel kell tennünk, hogy létezése társadalmi szükséglet, illetve társadalmi szükség-letet elégít ki.
Természetes ezek után, hogy nemcsak más írásaimban, hanem abban a bevezetésben is, amely ellen bv. támadásait intézi, határozottan és kifejezetten elismertem, hogy „a munkásság, ha egyáltalán akarja a demokráciát, kénytelen a politikai akció terére lépni”; azt is mondtam, hogy a „politikai munkáspárt ... hasznos mun-kása lehet a társadalmi fejlődésnek”.* Hasonlóan nyilatkoztam más írásaimban is.
Mindezt pedig nemcsak abból a szinte univerzá-lis tényből vezettem le, hogy az ipari országokban, fejlődésük bizonyos pontján a munkásság óvhat-lanul belekap a politikába, hanem megint határo-zottan és kifejezetten a politikai demokráciának azon képességéből, hogy a munkásság osztállyá alakulását és osztályharcát megkönnyíti. Ezt is bárki könnyen megállapít-hatja írásaimból.
De hát ékkor miben térek el a közkeletű marxizmustól és szociáldemokráciától?
Az én felfogásom ott hajlik el ezektől, hogy következe-te-sen alkalmazom a történelmi materia-lizmus módszerét a társa-da-lom minden jelensé-gére és alakulására. A szociáldemokrata pártra is. A dolgok azon alapvető nézéséből kiindulva, hogy a gazdasági termelő erők és azok szerve-zete a társadalmi élet elsődleges tényezője, megállapítom, hogy az állam, illetve a demo-kratikus állam uralmának szervei: a pártok – és köztük a szociáldemokrata párt is – csak másodlagos tényezői a társadalmi harcoknak; és másodszor a képviseleti rendszernek és a pártok természetének elemzése alapján kimutatom, hogy a politikai pártok – és köztük megint a szociál-demokrata párt – is nem lehetnek egy gazda-sági osztálynak a képviselete.
Ezen megállapítások a mai szociáldemokrácia két alapvető dogmájába ütköznek. Először abba, hogy párt és gazdasági szervezet két egyenrangú tényezője a munkásság osztályhar-cának; másodszor abba, hogy a politikai párt épp olyan osztályképviselet, mint a gazdasági szervezet. Minthogy tudom, hogy milyen féltékenyen ápolt elvei ezek a modern munkásmozgalom túlnyomó többségének, támadásomat a közgazdaságtani és filozófiai spekulációból fakadó érvekkel éppen úgy támogatom, mint részletes statisztikákkal.
Mivel cáfolja ellenben bv. az én megállapítá-saimat? Az elsőre azzal felel, hogy a gazdasági mozgalom kézzelfogható eredményeit „tartani és biztosítani kell”; a másodikra azzal, hogy statisztikai adataim helyességét „a tényekkel ellentétben állóknak” mondja, mert a szervezett munkásság kivétel nélkül a szociáldemokrata párttal szavaz és mert a szociáldemokrata párt-tal szavazó állítólagos polgári elemek igenis el-nyomottak, nem polgárok, tehát odavalók.
Azt kell ezekre mondanom, hogy bv. ellen-érvei csak az én malmomra hajtják a vizet. Nem mondja ő maga, hogy a poli-tikai szer-vezet feladata a gazdasági szervezet ered-ményeinek tartása és biztosítása? Vagyis a gazdasági fejlődés, a gazdasági szervezet, a gazdasági mozgalom az előkészítő, a teremtő, az alkotó, és a politikai hatalom, a politikai szer-vezet csak azt foglalhatja jogi szabályokba, ami a gazdasági erők harcából kész eredményként kialakult. Vagyis a politikai hatalom csak másodlagos tényező, és szerepe nem más, mint a gazdaság eredeti, elsődleges alakulásainak meg-rögzítése. Hiába dekretálja az állam, hogy a munkabér ne legyen kisebb egy bizonyos mini-mumnál: a munkabér magasságát tovább is mégis a kereslet és kínálat viszonya fogja sza-bályozni. Hiába alkotja meg az állam a legszebb szociálpolitikai törvényeket: azoknak valóságos alkalmazását mégis a munkáltatók és munkások gazdasági hatalmának kölcsönös viszonya fogja formálni. És hiába mondja ki az állam a ter-melő eszközök szocializálását: a szocializmus mégis csak akkor lesz meg, ami-kor a termelő eszközök fejlődése a szocializáltság állapo-tába eljutott.
Mindezek nem új dolgok és mégis el kell hogy mondjuk. Hiszen bv. cikkéből is látjuk, hogy már annyira túlárad a politikai hatalom értékelése, hogy a politikusok olyan érzékenyek, hogyha valaki csak kellő mértékére akarja le-szállítani a politikát: kígyót-békát kiáltanak és izgalmukban úgy látják, hogy az egész házat le akarják bontani a kritikusok. Pedig csak helyesen akarják megalapozni.
Túlságosan is szívükhöz aszott némelyeknek a párt. El sem tudják képzelni, hogy jöhessen idő, amikor a munkásság osztályharcában még az a redukált szerep sem jut majd a parlamenti pártnak, amelyre a társadalmi mozgalmak gazdasági alapjainak nézése kell hogy leszorítsa. És félel-mük-ben még a kézzelfogható, mennyi-ségileg meghatározott tényeket is elhalványítják.
Azt mondja például bv., hogy „azon igazán érdekes és eredeti” kijelentésem alapja, amely szerint Németországban még a szervezett mun-kásság egy része sem szavaz a szociáldemokrata pártra, „valószínűleg örök időkre Sz. elvtárs titka marad”. Valóban el kell ismernem, hogy erre az egy állításra közvetlen bizonyítékom nincs. Nem ismerek olyan statisztikát, amely a szervezett munkások szavazatainak megoszlását tüntetné fel. Mégis fönntartom, mert igen jó köz-vetett bizonyítékok támogatják. Mert vajon nem nagyon beszédes adat, hogy a szociáldemokrata ideáltól állítólag annyira áthatott szervezett munkások igen kis hányada vesz részt a poli-tikai mozgalomban? Berlinben például 1906-ban a szakszervezetek tagjainak csak 16½%-a volt politikailag szervez-ve.* Pedig Berlin tudvalevő-leg egyik legfőbb fészke a német szociáldemo-kráciának. És vajon nem kell, hogy óvatos-ság-ra intsen az a másik tény, hogy még a német szakszer-vezetek tagjainak fluktuációja is még ma is óriási, hogy például a legnagyobb és leg-erősebb szervezetben: a német vas- és fém-munkásokéban is még tavaly körülbelül 50%-os a fluktuáció, és alig néhány százaléka a tagok-nak van benn 5–10 éve? Joggal hasonlíthatták tehát még a német szakszervezeteket is nagy méhkashoz, melyekben örökké ki-bejár a nép. És nagyon alacsonyra kell hogy becsülje bv. elvtársam a szociáldemokrata ideált, ha azt hiszi, hogy ez a méhraj elejétől végéig, ki hat hét alatt, ki hat hónap alatt magáévá teszi és a titkos szavazásoknál mint egy ember a szociál-demokrata pártra szavaz. Talán nem egészen jogosulat-lan az a föltevés, hogy ezek közt a vándormadarak közt nem kevés akad olyan, aki régi szokásokhoz, régi pártokhoz hű marad továbbra is.
Bezzeg némely német szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők nem látják olyan rózsás színben a szervezett munkások öntudatosságát és elvhűségét. „Azelőtt” – írja Hermann Fleissner a Neue Zeit-ban (Jg. 23, Bd. 2, p. 700) – „ami-kor a szakszervezetek még kicsinyek voltak … kicsi volt a sereg, de jól fegyelmezett, minden helyzetben megbízható katonáink voltak. Aki a szervezetbe belépett, csak érett meggondolás után tette meg e lépést, osztálytudatból tette. A be-lépők már fel voltak világosítva. Ma éppen a számra legerősebb szervezetekben ... meglehető-sen indifferens tömegekkel van dolgunk ... Hányan fizetik járulékaikat, anélkül, hogy a szervezettel törődnének, anélkül, hogy sejtelmük is volna azok valódi jelentőségéről.” És ezekről a tömegekről teszi fel bv., hogy egytől-egyig a szociáldemokrata párt rendíthetlen katonái. Már én akkor inkább hiszem, hogy H. Ströbelnek van igaza, aki azt írja: „A dolog, sajnos, úgy áll, hogy a szervezett munkások tömege az évek óta követett ,neutralitás’ folytán politikai-lag indifferens.” (Neue Zeit, Jg. 23, Bd. 2, 564.)
És mit mond bv. az (1903-ban, 3 millió közt, és nem 1907-ben, 3.259.000 közt) 750.000 pol-gári szavazathoz? Hogy „helytelen és a tények-kel ellentétben áll”. Mert ugyan „hova tartozná-nak a kisiparosok, szatócsok, kishivatalnokok?... Ésszerű, hogy ezek az elemek ahhoz a párthoz csatlakoznak, amely gazdasági érdekeiket leg-jobban tudja kielégíteni.” Vagyis bv. egy mennyi-ségi állapot meghatározására óhajtással felel. Nos, ez az óhajtása a legtöbb országban, sajnos, beteljesedett, de ez sem azon a tényen nem vál-toztat, hogy ezek az elemek nem proletárok, sem azon a másik tényen, hogy a szociáldemok-rata párt proletár osztályjellegét, osztályszüzes-ségét lerontják. bv. azt mondja, hogy a szociál-demokrata párt programpontjai „már ma is lehetővé teszik a kispolgári elemek csatlakozá-sát pártunkhoz”. Én is ezt mondom. De azért a szociáldemokrata párt mégis osztálypárt, ugye? Fura logika, különösen, ha az ember még annak a nyilván meghaladott elméletnek híve, hogy a kispolgárság pusztuló, a proletárság ellenben azt kiszorító, feltörekvő osztály. Hogy lehet egyszerre két ellenkező irányba haladó osztály érdekeit szol-gálni, arra megtámadott cikkemben van a felelet. bv. csak illusztrációt szolgáltatott hozzá, és ezért hálás is vagyok iránta.


VI.

Befejezésül egy szót az „íróasztal-szindikaliz-musról”. Így nevezi t. i. bv. az én szindikaliz-musomat – régi recept szerint. Miért? Mert „az elmélet csak akkor állja meg helyét, ha meg-állapításait és tanításait ... a gyakorlati moz-galom megfigyeléséből, tanulságaiból és ered-ményeiből szűri le...”. Én tehát nyilván nem tettem ezt. Meg is mondja bv., miért: „az elvont tudományok sok időrabló tanulmányozása foly-tán ... idő híján”.
Én ugyan hivatkozhatnám a magam igazo-lására némely régi, személyes dolgokra, például időkre, amikor a Népszavát még a Lázár-utcai pincében írtuk, sztrájkokra s több effélére, hivatkozhatnám – ne vegyék szerénytelenség-nek – más teoretikusokra, például Marxra és Engelsre, akik tudtommal szintén nem gyárban vagy műhelyben írták munkáikat, stb., de mind-ezek helyett mondhassak csak egyet, s ez az:
Én minden tételemet, minden mondatomat történelmi tényekkel, számszerű adatokkal, a gyakorlati élet közérvényű megfigyeléseivel tá-mogattam, s nincs egyetlen mondatom, amelyet ilyen, a valóságos élet és történet köriből vett pozitív érvvel bizonyítani ne tudnék. Nem kivá-nok mást, mint hogy ellenfeleim ugyanilyen íróasztal-módszerrel bizonyítsák a régimódi szociáldemokrácia igazát. Akkor eredményes, gyümölcsöző vita kerekedhetnék. De hamis vagy felületesen megfigyelt ténybeli adatokon, vagy régi, a valóságos élet által megcáfolt schlag-wortokon lovagló érvelés nem fogja a munkás-ságot közelebb vinni az igazság megismeréséhez. Márpedig talán a munkásságról volna szó és nem régi elméletekről és megszokott gondolatok-ról, amelyekről – úgy látszik – nehéz letenni.
Vagy talán másról is volna szó?

Szabó Ervin


SZINDIKALIZMUS, MARXIZMUS, SZAKSZERVEZETI EREDMÉNYEK

I.

Szindikalizmus az íróasztalnál című cikkemre Szabó Ervin szaklapunkban öt cikkben válaszolt. Bírálatom keretében felvetett kifogásaimra csak el-vétve válaszol, ellenben hosszú cikkekben újabb kérdések felvetésével eltereli a figyelmet a tulajdon-képpeni tárgyat képező „Gothai program kritikájáról” szóló magyarázatról. Nem követ-hetem Szabó Ervint a vita elnyújtásának terére, részben mert nézetem szerint céltalan volna, részben pedig mert szaklapunk szűk tere nem engedi meg, hogy hónapokra terjedő elméleti vitatkozást folytassunk, azonban a már felvetett kérdések tárgyalásába belebo-csát-ko-zom. Mielőtt Szabó cikkeinek tárgyi részével foglalkoznék, két – Szabó által felvetett – a tárgyhoz nem tartozó dologra akarok rámutatni.
Szabó Ervin cikkeinek befejező részében a következőket írja: „Hamis vagy felületesen meg-figyelt ténybeli adatokon vagy régi, a valóságos élet által megcáfolt schlagwortokon lovagló ér-velés nem fogja a munkásságot közelebb vinni az igazság megismeréséhez. Már pedig talán a munkásságról volna szó és nem régi elméletekről és megszokott gondolatokról, amelyekről – úgy látszik – nehéz letenni.
Vagy talán másról is volna szó?”
Ugyebár ez burkolt gyanúsítás? Méltatlan a komoly tudóshoz, helytelen és csúnya módja a tárgyilagos vitának. Úgy tetszik azonban, hogy Szabó Ervin sem tud megszabadulni a szindika-listák szokásos harcmodorától, amelynek fő-fegyvere a szociáldemokraták és a szociáldemok-rácia elleni vitában – a gyanú-sítás. Feleletül elégnek találom, ha Szabó Ervinnel szemben megállapítom a tényt, hogy még a tudós Szabó Ervin is kénytelen érvek hiányában az erősebb-nek látszó, azonban valójában nagy gyöngeségre mutató fegyverét használni. A gyanúsítás tár-gyával nem foglalkozom. Engem nem érint – nem is érinthet –, lényegét nem kutatom, a vitás kérdéseket nem dönti el, tehát – a gyanú-sítás tényének megállapításán kívül – tovább foglalkozni azzal nem érdemes.
A második, a tárgy tudományos részével szoro-san össze nem függő része a vitának Szabó Ervinnek azon állítása, hogy a „Marx-Engels” második kötetének szerkesztését csak kénysze-rű-ségből vállalta el, sőt írói érzékenykedése odáig terjed, hogy a bírálatra adott válaszában ki-jelenti, hogy „ő senkit sem kény-sze-rített az ő portékájának megvásárlására”. A magam részé--ről szíve-sen elismerem Szabó Ervin személyi igazát, sőt könnyel-mű-ségnek tartom, hogy szociál-demokrata megbízók a szindi-ka-lis-ta Szabó Ervinre bízták Marx-Engels válogatott műveinek ma-gya-rázását, – azonban a megbízók hibája nem men-te-sítheti Szabót a tudományos felelősség terhe alól és nem kényszerítheti a tárgyilagos bírálót a kiadók vagy megbízók kritizálására. Szabó Ervin Marx-magyarázata bírálásánál engem a megbízók egyáltalán nem érdekelnek, azok felelősségre voná-sát más, hivatottabb fórumra bízom. A bírálat jogát nem ütheti el Szabó Ervin azon kijelentéssel sem, hogy ő senkit sem kény-szerített portékájának megvásárlására; a tudós, az író közrea-dott porté-kája a nagy nyilvános-ságé, vásárolni és megbírálni a portékát minden-kinek, aki hozzávaló tudással rendelkezik – joga van.


II.

Szabó különös rossz néven veszi, hogy a gothai program kritikájáról szóló magyaralzatát tendenciózus elmagyará-zás-nak nevezem. Hivat-kozik arra, hogy ő a „Kommunista kiáltvány” elé szintén írt bevezető értekezést, melyben fej-tegette, hogy Marx és Engels hogyan fejlődtek szocialistákká, továbbá hogy „A magyar forra-dalom” bevezetéséül a nemzetiségi kérdésről, magáról a 48-as forradalomról és Kossuth Lajos-ról mondott el kiegészítő és helyesbítő dolgokat és hogy a többi iratokat is ellátta különféle magyarázatokkal, anélkül, hogy a kritika mind-ezeket kifogásolta volna. Szabó elfelejti, hogy én nem a tárgyilagos magyarázatot kifogásoltam, hanem éppen azt helytelenítettem, hogy míg az első kötetben megjelent munkákhoz a tárgyhoz tartozó magyarázatokat fűzött, addig a második kötetben megjelent dolgozatokat – különösen a gothai program kritikájáról szóló részt – többnyire a tárgyhoz nem tartozó magyaráza-tokkal látta el.
Szabó meg is írja a szerkesztői jegyzetekben, hogy „a Marx-féle program kritikai érdekessége és értéke élesebben dom-borodnék ki, ha hát-teréül és keretéül megrajzolhatnók a német szocializmus és szociáldemokrácia történetét és különö-sen a szerepet, amelyet Lassalle játszott benne. Sajnos helyünk nem engedi ezt s csak egynéhány jellegzetes tény megállapítására kell szorítkoznunk.” Én azt tartom, ha Szabó helyesen akart volna megfelelni szerkesztői feladatának, ha bevezetéseiben tényleg a tárgy értelmét magyarázó cikket akart volna írni, akkor nem a politikai partok elméletéről, a hivatásos poli-tikusok osztályáról, a németországi szociáldemo-krácia szavazatainak megvizsgálásáról írt volna hosszasan, hanem a szűk térre való tekintettel megrajzolta volna azt a mozgalmat és azokat az elméleteket, amelyek a gothai programot fel-színre vetették, amelyek annak kompromisszumszerű megalkotását szüksé-ges-sé tették. Ezen magyará-zatok egyrészt lehetetlenné tették volna, hogy tudo-mányos munkásságában tendenciózus elmagyará-zással vádolhassák, másrészt sikeresebben szolgál-hatta volna a Marx-magyarázás nehéz, azonban szükséges feladatát.
Marx a gothai program kritikájában élesen állást foglal az államsegéllyel szervezendő ter-melőszövetkezetek társadalmi kérdést megoldó szerepe ellen, egyúttal éles bírálat alá veszi az osztályállam formáit és a szervezetében rejlő ellentéteket, Marx osztályállamellenes nyilatkoza-tát használja fel Szabó az állami politikai hata-lom elnyeréséért küzdő politikai munkáspárt elleni támadásra, a politikai munkásmozgalom káros voltának bizonyítására. Cikkében nem említi azonban, hogy csak különös körülmények – Mehring szerint – az eisenachi párt politikai értékének túlbecsülése, a lassallisták lebecsülése és a paktumszerű programalkotás érlelték meg Marxban a gothai program kritikájában megnyilatkozó kíméletlen bírálatot és hogy Marx az államszocializmus elvi ellensége, küz-delmekben gazdag életének legnagyobb részét a munkásság gazdasági és politikai mozgal-mának szentelte és hogy élete végéig a külön-bözi, országok politikai munkásmozgalmával szoros érintkezésben állott. Nem vesz tudomást arról Szabó, hogy ugyanaz a Marx, akinek kötetekre menő munkáiból csak egynéhány mondatot tudnak kiragadni, amelyben hatalmas tudással és politikai éleslátással bírálja a mun-kásság politikai mozgalmának kinövéseit, a hibák kritizálásával még nem azonosítja magát azokkal, akik az ő írásai alapján a politikai munkásmozgalmat mindenképpen károsnak tart-ják, annak szükségszerűségét tagadják. Marx, aki a Kommunista kiáltványban 1848-ban (Marx-Engels vál. műv. I. 81. old.) írja, hogy: „a kom-munisták legközelebbi célja ugyanaz, mint vala-mennyi többi proletárpárté: a proletárság osz-tállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalomnak meghódítása a proletárság által”, aki „III. Napóleon államcsínye” című, 1852-ben megjelent cikkelyében (u. o. 345. oldal) a következőket mondja: „az 1850. május 31-iki választótörvény kirekesztette (a proletár-ságot – a cikkíró) a politikai hatalomban való minden részvételből. Magát a harcteret vonta el tőle. Visszavetette a munkásokat abba a pária-helyzetbe, melyet a februári forradalom előtt foglaltak el”, aki a „Nemzetközi munkásszövet-ség üzeneté”-ben (Marx-Engels vál. műv. II. köt. 392. old.) 1864-ben azt írja: „A munkásosz-tályoknak ezért kötelességük politikai hatalmat hódítani. Úgy látszik, hogy ezt meg is értették, mert Angol-, Német-, Olasz- és Franciaország-ban egyidejű megújhodás és a munkáspárt politikai újjászervezése felé való egyidejű törek-vés keletkezett”, ugyanaz a Marx nem lehet a politikai mozgalom ellenzője. Egyes kiragadott idézetek alapján nem lehet és nem szabad Marxot a munkásság osztályharának politikai része ellen kijátszani.
Szabó Ervin fejtegetései a marxizmus és a szindikalizmus viszonyáról sem állják meg helyieket a tárgyilagos kritika tüzében. E viszony szoros voltának bizonyítására Szabó egy ameri-kai szindikalista szervezetnek írásait citálja. Megtanuljuk azokból, hogy az amerikai szindi-kalisták is vallják az osztályharc álláspontját, hogy „az emberiség társadalmi viszonylatai az ipari csoportosuláson alapulnak. A politikai, jogi és egyéb intézmények nem mások, mint tükörképei a termelő eszközök uralkodó formájá-nak”. „A gazdaságok termelői mindenhatók, mihelyt iparágak szerint szervezkedtek. Meg-alkothatják a szövetkezeti társadalmat, anélkül, hogy politikusok vagy szakegyleti fakírok bele-egyezésére lesnének.” Ezek mind gyönyörű szép idézetek, azonban csupán oly állítások, melye-ket minden szociáldemokrata minden fenntar-tás nélkül aláírhat. Mi voltunk és vagyunk azok, akik minden alkalommal hirdetjük az osztály-harc szükségességét, az ipari szervezkedés fon-tosságát és sehol sem állítottuk, hogy a szak-egyleti fakírok vagy politikusok beleegyelése volna szükséges a szövetkezeti társadalom meg-alkotására. Szabó idézetei nem bizonyítanak egyebet, mint hogy az amerikai szindikalisták szintén nem szeretik a szakegyesületi fakírokat és politikusokat és hogy az amerikai gazdasági viszonyok már odáig fejlődtek, hogy a mun-kásság egy része komolyan foglalkozhat a ter-melés szervezésével. Sajnos, mi, Magyarországon, gazdasági visszamaradottságunk folytán, e gon-dolat megvalósításától még nagyon távol állunk. Ha gyakorlatban Szabó Ervin direktívákat tud adni a magyarországi társadalmi, szövetkezeti termelés megvalósítására és a termelő, produktív szocializmus megalkotására, mi szívesen követ-jük őt. Nem hiszem azonban, hogy a gazdasági előfeltételek híján Szabó Ervin esetleges vállal-kozása sikerrel járna.
Az amerikai szindikalisták fentidézett elvei, programja még a marxizmus és a szindikalizmus közösségét sem bizonyítják, nem tudta és nem tudja azt bebizonyítani Szabó Ervin sem, mert képtelen elhomályosítani azon tényt, hogy a szindikalisták egynémely elméletben elfogadják ugyan Marx tanításait, azonban a munkásmoz-galom gyakorlati harcában nem követik sem Marxot, sem elméletét. A szindikalisták a gya-korlati harcban nem hivatkozhatnak Marxra, mert az osztályharc álláspontjának elismerése mellett, az osztályharcot – a gyakor-lati tömeg-mozgalmak eddigi sikereivel ellentétben – egy-oldalú fegyverekkel akarják megvívni, megtagad-ják a forradalmár Marx tanításait, aki minden-kor résztvett a munkásság politikai hatalmának elnyerése érdekében folytatott küzdelmekben. Szabó Ervinnek ismernie kell Mark nézeteit a politikai szabadságok, az általános választójog, a gyülekezési szabadság szükségességéről, e nézetek pedig homlokegyenest ellenkeznek a szin-dikalisták gyakorlati politikájával.
De tagadják vagy legalábbis nem követik a termelés szervezésében a termelő szerepét meg-állapító marxista tanokat, mert gyakorlati politi-kájukkal lehetetlenné teszik a termelők minél nagyobb tömegének egységes szervezését. A szin-dikalista széttagolt, egymástól független szerve-zetek, legalább nézetem szerint, nem nagyon nevezhetők a termelők egységes szervezésének. A németországi mintára szervezett szakszer-ve-ze-tek e téren is nagyobb eredményeket mutathat-nak fel, mint a szindikalisták. Szakszervezeti eredmények kérdésében azonban Szabó más véleményen van.


III.

Szabó elmélete szerint a munkaviszonyok nívó-jának megállapításában nem a szakszervezetek az első tényezők, a nemzeti jövedelem nagysága nem a szakszervezetektől, hanem az ország iparosságának fokától függ.
Mindenekelőtt tagadom, hogy az ország iparos-ságának foka volna első tényezője a munka-viszonyok nívójának. Anglia és Németország idézett különleges példája még nem bizonyítja Szabó igazát. Angliában tényleg kedvezőbbek a munkavi-szo-nyok, mint Németországban, első-sorban mert Anglia szakszer-ve-ze-tei 60–80 évvel előbb harcoltak már egységes ipari szervezetek-ben a munkaviszonyok fokozásáért, mint a német szakszervezetek, másodsorban Anglia – évtize-deken fennállott, monopóliumnak nevezhető – ipari egyedállósága lehetővé tette az angol munkaviszonyok kedvező fejlődését. Azonban Angliában is csak a szakszervezetek ereje tudta a gazdasági fejlődést a munkásság előnyére ki-aknázni.
Másként áll a viszony Franciaország és a többi európai országok között. Franciaország az indusztrializmus lépcsőzetén magasabb fokon áll, mint például a skandináv országok bármelyike, Hollandia vagy Ausztria. Ennek ellenére a munkaviszonyok ezen országok között Francia-országban a legrosszabbak. Áll ezen állításom különösen a munkaidőre és munkabérre vonat-kozólag. Josef Steiner „A francia szakszervezetek szervezeti krízise” című cikkében (Die Neue Zeit, 1909. évfolyam, 27. szám, 18. oldal) a munkaviszonyok egyenlőtlenségéről és ingadozá-sáról a következőket írja: „Egyes szakmákban a munkabérek Párizsban némely esetben négyszer olyan magasak, mint a vidéken.” „Még Párizsban is csak kivételesen találhatunk 10 óránál rövi-debb munkaidőt, ellenben ennél hosszabb munka-idő nem tartozik a ritkaságok közé.”
Azt hiszem fölösleges munkát végzek, ha a bérviszonyok egyenlőtlenségének káros voltát tovább fejtegetném. A 10 órás munkaidő szintén elég szomorú fényt vet a francia szervezetek munkálkodására.
A franciaországi munkaviszonyok mellett más-ként áll a helyzet azokban az országokban, hol a szakszervezetek nem a generálsztrájk propa-gálásában látják egyedüli céljukat, hanem az ipari munkásság gazdasági és politikai egységes szerve-zésével küzdenek a munkaviszonyok kedve-zőbbé tételéért.
Angliában, Németországban, a skandináv álla-mokban, Dániában, Hollandiában, Ausztriában, mindenütt jobb álta-lá-nos munkaviszonyokat talál a munkás, mint Franciaországban, a munkaidő pedig ezen államok szakszervezeti munkásai többnyire szerződésileg biztosították maguknak a 10 órán aluli munkaidőt. Még Magyarországon is az egyes szakszervezetek munkásai, mint például a nyomdászok, asztalo-sok, grafi-kusok, kárpitosok, kőművesek, könyv-kötők, villanysze-relők, műsze-részek stb. már csak 9 órát vagy ennél kevesebbet dolgoznak naponta. Márpedig a szakszervezetek feladatai között a munka-idő kérdése a legnehezebben megoldható probléma, amely csak erős ellen-álló képességgel rendelkező szakszer-vezetekkel oldható meg. A francia szindikalista szervezetek helytelen irányú taktikáját és gyengeségét semmi sem bizonyítja jobban, mint azon tény, hogy a munkaidő fontos kérdésében egyáltalán képte-lenek jelentősebb eredményeket elérni.
Ha egy ország munkásságának munkaviszonyait első-sorban a szakszervezetek erejétől tesszük függővé, azért nem tagad-ha-tó el, hogy az ország iparosságának foka igen fontos té-nyezője a munkaviszonyok kedvező vagy kedvezőtlen vol-tának.
A közgazdaságtan azonban azt tanítja, hogy az ország indusztriális fejlődése, a nemzeti jö-vedelem nagysága, az ország lakosságának fogyasztóképességétől függ. Márpedig a munka-bér folytonos fokozásáért, a munkásság gazdasági és kulturális igényeinek kielégítéséért küzdő szakszervezetek lényegesen emelik a lakosság fogyasztóképességét, ezáltal közvetlenül növelik a nemzeti jövedelmet. Miután a fogyasz-tó-képes-ség, a nemzeti jövedelem szaporítása, azaz a munka-bérek és az igények folytonos fokozása elsőrendű feladatuk a szak-szer-vezeteknek, azok közvetlen tényezőivé válnak az or-szág ipari fejlődésének és a nemzeti jövedelem gyarapí-tásának. Mai alakulásukban eredményt csak azok a szer-vezetek tudnak felmutatni, amelyek a legalkal-masabb fegyve-rekkel rendelkez-nek e célok el-érésére.
Miután Szabó is elismeri, hogy a kapitalista társadalomban a szakszervezetek egyik legfonto-sabb célja a nemzeti jövede-lem-ből való lehető legnagyobb részesedés „kivere-ke-dése”, tehát nem tüntetheti fel eredménynek a „verekedések” és a „vere-kedők” (a sztrájkolók és sztrájkok) nagy számát, hanem csak a „verekedésből” eredő közvetlen nyereség, amit közönséges nyelven magas munkabérnek és rövid munkaidőnek neveznek, tekintheti szakszervezeti eredményül. (A szakszervezetek egyéb feladatairól e helyütt ne essék szó, mert még hosszabbra nyújtaná e fejtegetéseket.) Szabó Ervin azonban nem „holmi munkaidő-statisztikákkal”, hanem különös hely-ről származó sztrájkstatisztikával bizonyítja a francia szindikalisták által elért eredményeket.


IV.

Mielőtt Szabó idevonatkozó állításának cáfo-latába bocsátkoznék, bebizonyítom, hogy adatai helytelenek, tehát bizonyításra nem alkalmasak. Szabó ugyanis adatokkal bizonyítja, hogy a francia szindikalisták több győzelmes sztrájkot mutathatnak fel, mint a német szakszervezetek, hogy a francia munkások tovább bírják a hosszú sztrájkokat, mint a németek és végül, hogy Franciaországban egy-egy sztrájkban több mun-kás vesz részt, mint Németországban vagy Angliá-ban. Hogy ez adatok mennyire igazolják a francia szakszer-ve-zeti eredményeket, azt utóbb fogom kimutatni. Előzőleg csak arra szorítkozom, hogy bebizonyítsam Szabó forrásainak megbíz-hatatlanságát, amely bizonyítékok bizonyára megdöntik Szabó állításainak különben is gyenge alapokon nyugvó pilléreit.
Szabó adatait Maxmilian Meyer „Statistik der Streiks und Aussperrungen im In- und Auslande” című művéből meríti; cikkében megjegyzi, hogy a nemzetközi sztrájkstatisztikának e műben „igen jó összeállítását” bírjuk.
Csodálom Szabó Ervint, az alapos tudóst, a szociálpoli-ti-kust, aki ezen adatok felhasználása és megdicsé-ré-sük előtt nem kutatta, honnan kerültek elő. Megbízhatóságukat a következők-ben ismertetem:
Meyer hivatalos állami statisztikai adatok alapján írta meg művét. Franciaország és Német-ország hivatalos állami munkásstatisztikája között azonban van némi különbség. Németország hiva-talos állami sztrájkstatisztikájáról a Correspon-denzblatt der Generalkommission der Gewerk-schaften Deutschlands évről-évre megállapítja, hogy rosszakaratú, hamis, a munkál-tatók be-mondása alapján készült adatok, amelyek munkás-ellenes statisztikai kimutatások alapjául szolgál-nak. Ugyanezen lap 1909. november 27. számá--ban Karl Legien, a németországi szakszervezeti tanács titkára, az állami munkásstatisztikáról a következőket mondja: „Aligha találkozik szociál-politikus, akár Németországban, akár a kül-földön, aki a hivatalos sztrájk-sta-tisz-tikát komolyan venné.” „Oly statisztika, amely legfon-tosabb részeiben hamis, amelynek elkészítésénél a tudó-sítók, az adatgyűjtők fantáziája messzemenő szerepet játszik, nem lehet helyes. A hivatalos statisztika bebizonyíthatólag hamis.” A Correspondenzblatt állításait megdönthetetlen adatok-kal bizo-nyít-ja, ezeket a Correspondenzblatt évek óta rendszeresen közöl-te. Az állami munkásstatisztika megbízha-tó-ságát jellemzi a statisztikai hivatal 1904. évi jelentése, melyben a hivatal bevallja, hogy „adatait kizárólag alárendelt rendőri szer-vek bemondása alapján nyeri”. Aki ismeri a német-országi rendőrközegek munkásellenes hangulatát, a német bürokrácia és a munkál-ta-tók szak-szervezet- és sztrájkellenes hangulatát, az könnyen megért-heti, hogy miért regél a németországi hivatalos munkás-statisztika többnyire elveszett sztrájkokról, dacára annak, hogy a megbízható-ságával szintén páratlanul álló szakszervezeti statisztika évről-évre bebizonyítja az elveszett sztrájkokról szóló hazug mesék tarthatatlanságát. Alább táblázatosan bizonyítom, hogy Szabó a németországi helyesen megállapított szakszerve-zeti statisztika alapján nem juthatott volna a hamisított hivatalos statisztika segítségével meg-állapított következtetésekre. Én hiszem, hogy Szabó nem tudatosan használta fel a hamis adato-kat tartalmazó hivatalos statisztikát.
A francia hivatalos állami statisztika nem mondható annyira rosszhiszeműnek, mint a német, s habár ezt sem tartom csalhatatlannak, minden-esetre megbízhatóbb, mint a tendenciózus német. Ugyanis Franciaországban a munkásü-gyekre vonat-kozó statisztikát az 1891. évi június 20-iki tör-vény alapján létesített munkaügyi hivatal gyűjti. Ugyancsak ezen törvény alapján kiadott rendelet-ből megállapítható, hogy a munkásügyi hivatal állandó adatgyűjtőket (és nem alárendelt rendőr-fogalmazókat) foglalkoztat a munkásügyi statisz-tika elkészítése céljából. A munkásügyi statisztiká-nak még megbízhatóbb formáját állapítja meg az 1900. évi szeptember 17-iki rendelet alapján létesített munkásügyi tanácsok által végzett adat-gyűjtés.
Ugyanis a munkásügyi tanácsok szakosztályaiban a munka-adók és munkások egyenlő arányban foglalnak helyet. Úgy a munkaadó- mint a munkástagok demokratikus választó-rend-szer alap-ján választatnak meg, amennyiben aktív és passzív választójoggal van minden 25 éves mun-kásnak és munka-adónak nemre való tekintet nélkül. Munkásképviselőket csak a munkások, munkáltatóképviselőket csak a munkáltatók vá-laszthatják. E munkásügyi tanácsok minden kimutatásukat, jelentésüket, véleményüket a mun-kások és munkaadók szakegy-leteinek egyetértő nyilatkozatai alapján kötelesek elkészíteni. E helyről kikerülő statisztika mindenesetre megbíz-hatóbb, mint a néme-tek a munkaadók egyoldalú adatai alapján készült kimutatása.
A magam részéről szívesebben használnám az összeha-son-lí-tó statisztikánál a francia szervezetek által készített kimutatást, – sajnos – ilyen nem létezik. A szindikalisták – jog-gal – le-becsü-lik a szakszervezeti statisztikát, mert min-den adata taktikájuk és magatartásuk ellen bizonyít.
Azonban beszéljenek a számok!


A sztrájkok eredménye az 1899/904. évek átlagában

    Németor-szág-ban Szabó adatai szerint    Francia-országban    Németor-szág-ban a General-kommission adatai szerint
    százalék
Győze-lem    22,1    24,1    47,1
Egyez-ség    32,0    38,3    21,4
Vereség    45,9    37,6    27,9
Ismeretlen eredmény    –    –    3,6


 
Németország-ban a General-kommission adatai szerint    Ismeretlen eredmény    százalék    1,9    –    5,5
    Vereség        21,0    23,8    22,0
    Egyez-ség        23,5    22,4    24,6
    Győze-lem        53,6    53,8    47,9
Francia-országban    Vereség        34,33    37,50    40,94
    Egyez-ség        43,50    41,23    38,43
    Győze-lem        22,17    21,27    20,63
Németország-ban Szabó adatai szerint    Vereség        37,6    36,6    42,9
    Egyez-ség        40,4    45,0    38,0
    Győze-lem        22,0    18,4    19,1
Év    1905    1906    1907

 Mit mutatnak e számok? Mindenek előtt gyö-nyörűen bizonyítják a Szabó használta német állami statisztika hazu-do-zó képességeit és vilá-gosan kimutatják, hogy a német szerve-ze-tek százalékokban mégegyszer annyi sztrájkot nyertek éven-ként, mint a franciák. Az adatgyűjtő „ala-csonyrangú rendőr-tiszt-viselők” jól megfeleltek a megbízóik részéről rájuk bízott feladatnak, mert sikerült bebizonyítani (?), hogy a szakszer-ve-ze-tek és sztrájkok ártalmasak, mert a bérmoz-gal-mak-nak csak egy kis része jár kedvező eredménnyel. Szerencsére a német-országi szakszervezetek nem titkolják el – úgy mint a franciák – a szakszervezeti eredményeket, nem pizzák a „pá-rtatlan” államra a szakszervezeti eredmények ki-mutatását, hanem szor-gal-masan és pontosan gyűjtik az adatokat és csinálnak tanul-sá-gos sta-tisztikát. És ami a legfontosabb az adatgyűjtés munkájá-ban, nagyon pontos, nagyon részletes, országrész és szakma-szerinti, mindenki által könnyen ellenőrizhető statisz-ti-kát készí-tenek. Számtalan esetben megdönthetetlen adatok alap--ján mu-tat-tak rá a német szakszervezetek az ál-lami adat-gyűj-tés hiányá-ra, bebizonyí-tották, hogy az állami statisz-ti-ka tendenciózusan hazudott, a statisztikai hivatal pedig hallgat, mint dinnye a fűben, nem cáfol, mert nem tudja az igazságot megcáfolni.
Szabó Ervinnel szemben megállapíthatom, hogy téves – való-színűleg önhibáján kívül –, va-lótlan azon állítása, mintha a francia szakszer-vezetek nagyobb eredményeket értek volna el, mint a németek. Ellenkezőleg az 1899–1907. évek átlagában a német szakszervezetek a sztráj-kok 49%-át nyerték meg, míg a franciák gyenge szervezetei a sztrájkok alig 22,3%-át tudták csak megnyerni, ellenben a franciákat az esetek 37,5%-ában ver-ték meg, míg a németek a sztráj-kok 25,5%-át vesztették csak el.
Ugyebár „az erős politikai pártot támo-gató”, „az anyagi áldo-zatokkal járó gazdag és erős szervezetek” mégis csak fölöt-te állnak ered-mények dolgában a ,,céltalan helyi szervezetek”-nek és az „erőket szétforgácsoló szindikaliz-musnak”.
Ami Szabó további adatait illeti, t. i. a sztráj-kok tartamát és a sztrájkolók részvételét, idő-tartam szerint, ezekben az adatok helyességének további megvizsgálása nélkül is szívesen áten-gedném a dicsőséget a francia szervezeteknek, ha a dolog olyan egyszerű volna, amint azt Szabó cikkében egyszerűen beállítja. A sztrájkok idő-tartami mértékének meghatározásánál először is megvizsgálandó, hogy támadó vagy védelmi sztrájkokról van-e szó, kizárás volt-e a harc oka és nem utolsó tényezője a sztrájk időtartamának a harcban álló munkáltató szervezet ereje sem. Föltéve, hogy Szabó e körülmények figyelembe-vételével külön-külön helyesen szembeállította volna e különböző harcok időtartamát, föltéve, hogy ezekután is állíthatná, hogy a francia mun-kások átlag hosszabb sztrájkokat vívtak, mint a németek, mennyiben bizonyítana e körülmény a francia szervezetek ereje, helyes harci taktikája mellett?
Kellő módon értékelem ugyan a munkásság osztályhar-cá-ban annyira szükséges szolidaritás érzésének ápolásánál a sztrájk nevelő hatását, mindazonáltal a munkásmozgalomban sem vagyok hajlandó a harc eredményét annak időtartama szerint megbecsülni. Minden harci taktikának alapfeltétele az ellenség lehető leggyorsabb legyűrése és a harc kitűzött céljának elérése. A harc nem lehet cél, csak eszköz. Sok hosszú ideig tartó sztrájk még nem tekinthető szak-szervezeti eredménynek. Tudvalevő, hogy minden harc fáradsággal, áldozatokkal és veszteséggel jár. Minél hosszabb ideig tart a harc, annál több az áldozat és a veszteség. Lehetőséghez képest rövid ideig tartó harcok, aránylag kevés áldozat a harc céljának eredményes kiküzdése a vezér-eszméje az előrelátó, szervezete fejlődését szem előtt tartó szakszervezeti politikusnak. Bizony, jogosan elsöpörnék azt a szakmai vezetőséget, amely a hosszú harcok-ban keresné szervezetének sikereit.
Magas munkabér, rövid munkaidő, anyagilag erős szakszer-ve-zet, a tagok harci készségének fejlesztése: e kérdések helyes és célszerű megoldása jelzi a szakszervezet sikerét.
Eredménynek tekintem pl. a németországi, közel 150.000 tagot számláló famunkásszervezet által elért, az alábbiakban kimutatott munkaidő-rövidítést és munkabéremelést:


    1893    1897    1902    1906
Heti munkaidő órák-ban    61,05    59,03    58,03    57,–
Heti munkabér már-kában, átlag    18,69    19,96    21,79    25,18

Tizenhárom év alatt a heti átlagos munkaidőt 4,5 órával megrövidítették, ezzel párhuzamosan a heti átlagos munkabér 6,49 márkával magasabb lett. Ugyancsak ezen idő alatt a szer-ve-zet tag-létszáma 42.576 tagról 151.717 tagra szaporodott. Kötete-ket lehetne írni a németországi szakszer-vezetek által elért sike-rek-ről, felsorolhatnám a „Kautsky–Correspondenz-blatt”-vitá-ban ismertetett szakszervezeti eredményeket, melyeknek min-den adata a központosított, anyagilag erős szakszer-vezetek taktikája mellett bizonyít. Végnélküli cikkeket írhatnék az ipari-lag fejletlen Magyar-ország szakszervezeteinek, pl. nyomdászok, gra-fikusok, famunkások, könyvkötők, építőmun-ká-sok, vas- és fémmunkások és még egy csomó itt fel nem sorolt szervezet által elért sikerekről, amelyek nem bizonyítják ugyan a hosszú sztráj-kok szükségességét és eredményességét, ellenben érthető tanúságot tesznek az általunk követett helyes szakszervezeti politika mellett.
A helyszűke, sajnos, nem engedi meg ez ügyben a bizonyítékok további felsorolását, azt hiszem, különben is fölös-leges munkát végeznék. Lapunk olvasói eléggé ismerik szakszervezeteink eredményeit, Szabó Ervint pedig „holmi munka-idő-statisztikákkal úgy sem lehet meggyőzni.


V.

Kétségtelenül elismerem, hogy Szabó mindez-ideig nem nyilatkozott határozottan (?) a poli-tikai mozgalom szükségte-len-sége mellett. E kér-désben Szabó mindezideig bámulatraméltó határozatlanságot tanúsított, remélhetőleg azonban a megígért – e vitától független megnyilatko-zásában tisztázni fogja idevonatkozó álláspontját. Előző cikkemben megállapítottam – és ezt fenn-tartom –, hogy írásának tendenciája, gondolat-menete a politikai mozgalom ellen irányul. Nem állítja ugyan, hogy a politikai mozgalom fölösle-ges, azonban megállapítja, hogy „Az a politikai párt ellenben, amely oly igénnyel lép fel, hogy ő a proletárság igazi osztályszervezete, a mun-kásság osztályharcának legfőbb és döntő orgá-numa, amely magának követeli a szerepet, hogy a munkásosztályt a szocializmusba átve-zesse – az olyan párt a csak a gazdasági szervezet és harc által betölthető szerepet bito-rolja, zavart és rendetlenséget visz bele a mun-kásmozgalomba és végül az ellenség ügyét szol-gálja akkor, amikor a munkásosztály egyetlen feladata többé nem az, hogy a polgári demok-ráciát erősítse és kiépítse, hanem inkább az, hogy a már konszolidált demokratikus államot dezorganizálja, a győzelmes burzsoázia uralmát minden politikai függelékével együtt elsöpörje”. (Marx–Engels vál. műv. II. 410. old.)
Ki bírálja el, hogy mikor lép fel a politikai munkáspárt az osztályharc döntő és legfőbb orgánumaként? Ki határozza meg, hogy mely esetben bitorolja a politikai párt a gazdasági szerve-ze-tek szerepét? Ki más, mint a szindi-kalisták! Esetről-esetre az-zal vádolják a szociál-demokrata pártot, hogy a gazda-sági szerve-zetek szerepét bitorolja, tehát fölösleges kelléke a pro-letárság osztályhar-cának.
Szabó abban különbözik a többi szindikalis-táktól, hogy ő nem állítja, hogy a politikai mozgalom fölösleges vagy káros volna, azonban megállapítja, hogy szerepe a munkásság osztály-harcában csak „másodlagos” (?) lehet.
Mindenesetre értékes és megbecsülendő enged-mény szindikalista részről. Nézeteink e tárgyban csak annyiban térnek el, hogy én nem tudnám és nem merném a politikai harc „másodlagos” szerepét oly biztossággal megállapítani, mert szerény nézetem szerint a politikai mozgalom is kizárólag a munkásság gazdasági érdekeit szol-gálja, ennélfogva jogosan számot tarthat a gaz-dasági harcok tényezői között az első-sorban való szereplésre. Hiába hivatkozik Szabó a tör-ténelmi materializmusra, amidőn azt állítja, „hogy a gazdasági termelőerők és azok szervezete, a társadalmi élet elsődleges tényezője; mert a szo-ciáldemokrata pártok sem egyebek, mint a gaz-dasági termelőerők más formájú szervezete és nem veszítik el eme lényegüket, ha szavazóik között akad egy – vagy akár százezer polgár is. Az osztályellentétek természetes követelmé-nyeként a szociáldemokrata pártok szavazóinak túlnyomó nagy többsége a munkásosztályból kerül ki, mely körülmény elég garanciát nyújt arra nézve, hogy az osztály-harcot valló szociál-demokrata párt kizárólag a munkásosztály gaz-dasági érdekeit képviselje. Nem bizonyítják e tények ellenkezőjét a német szakszervezetek óriásinak feltüntetett fluktuációja (amely a vas- és fémmunkásoknál nem volt 50%-os, hanem az 1908. évi rossz gazdasági viszonyok dacára alig érte el a 25%-ot), sem a politikai szervezetek tagjainak számbeli kisebbsége a szakszervezeti tagok mögött, sem pedig a „Die Neue Zeit” cikkeiből kiszakított idézetek, amely cikkek min-dent inkább bizonyítanak, mint Szabó álláspont-jának helyességét. Ha minden egyes szociáldemo-krata szavazó még nem is meggyő-ző-dött, öntu-datos, harckész katonája a szociál-demokrata esz-méknek, ha a pártra szavazók többsége még nem ismeri fel az állandó politikai szervezkedés, a politikai párthoz tartozan-dóság fontosságát, az legfeljebb azt bizonyítja, hogy az agitáció, a felvilágosítás még eddig nem tudta meggyőzni az összes szavazókat a politikai szervezkedés szükséges-ségéről. A német szociáldemokrata párt különben e téren is derekas munkát vé-gez. 1905-ben alig 300.000 tagja volt a pártszerve-zeteknek, míg 1909-ben már 571.050 férfi- és 62.259 nőtagot számláltak a szociáldemokrácia politikai szervezetei.
A politikai szervezetek aránylag alacsony taglétszámával nem lehet a politikai mozgalom másodlagos szerepét megálla-pítani, mert tudni-való, hogy a politikai pártszerve-zethez való tartozandóság rendkívül nagy áldozatkészsé-get, a szociál-demokrácia elveinek teljes meg-értését feltételezi az anyagiakban amúgy is gyenge munkásembertől, aki néhol 10–20 fillér heti járulékot fizet a politikai pártszervezet pénztárába, fokozott mértékben kénytelen agitá-ciós munkát végezni, anél-kül, hogy ezért pillanat-nyilag érezhető bármiféle ellenszol-gál-ta-tás-ban részesülne. A politikai pártszervezetek taglét-számával egyáltalán nem bizonyítható a szociál-demokrata eszmék meg-ér-té-se vagy elterjedése; 1.100.000 előfizetője van a németországi párt-lapoknak – tehát közel kétszerannyi, mint a pártszervezetek taglétszáma –, a szaklapok hetenként közel 2.000.000 példány-ban terjesztik és hirdetik a szociáldemokrata eszméket és elveket, nevelik a harcosokat, felrázzák a mun-kásságot nem-törő-dömségéből, fejlesztik a mun-kásságban az osztályharc legerősebb fegyverét – az osztályöntudatot. A sajtó hatalmas agitációjá-nak, felvilágosító munkájának köszönhető, hogy az 1903. évi németországi hárommilliós válasz-tásnál a szociáldemokrata pártra szavazó „Mitläuferek” elmaradása ellenére az 1907. évi választásnál még mindig hárommilliónál több volt a szociáldemokrata szavazók száma. Ezek nem voltak ugyan mind tagjai a pártszervezetek-nek, azonban szociál-de-mok-raták voltak, akik a polgári pártok koalíciója, a polgári sajtó féktelen agitációja, a munkáltatók terrorizmusa elle-nére, a szociáldemokrata pártra nézve kedvezőtlen politikai helyzet dacára is fenntartották szociál-demokrata meggyőződésüket és a szocialista jelöltekre szavaztak.
Mit jelent e ténnyel szemben Szabó gúnyoló-dása a polgári szavazatok felhánytorgatásával?! A szociáldemokrata párt tisz-tá-ra munkásosztály-párt. Taktikáján nem változtat és nem változ-tat--hat a polgárság időközi támogatása. Ha a pol-gárság időkö-zön-ként és esetenként a szociál-demokrata párt küzdel-meiben látja érdekeinek védelmét, az még nem jelenti a munkásosztály érdekeinek elárulását, legfeljebb azt bizonyítja, hogy két ellentétes érdekű osztály gazdasági érdekei eseten-ként azonosak lehetnek. A világ-történelem is, Magyarország jelen politikai helyzete is elegendő példát szolgáltat állításom igazolására. Hiszen Szabó is elismeri a munkás-ság politikai mozgalmának jogosultságát a pol-gári demokrácia megterem-téséig, ezzel tehát elismeri a polgárság és a munkásosztály bizonyos érdekközösségének fennállását; miért ne állhatna fent itt-ott egyes kérdésekben az érdekközösség a polgárság és a munkásság között, amidőn az utóbbiak már mint politikai tényezők szerepel-nek? Ez az érdekközösség egyáltalán nem érinti a munkásság osztályharcát és nem fosztja meg a szociál-demokrata pártot a munkásosztálypárt jellegétől. A szociál-demokrata párt lehetőleg egyesíti az összes elégedetlen társa-dal-mi eleme-ket, politikáját azonban kizárólag a társadalmi termelőerők, azaz a munkásosztály érdekei dik-tálják.
A politikai munkásmozgalom ereje elsősorban a szociáldemokrata eszme terjedésében, a program híveinek szaporodásában rejlik és csak másodsorban kereshető a politikai párt-szervezetek taglétszámának mindenesetre fontos gyarapodásában. A politikai pártszervezetek az agitáció, az elvek, az eszmék terjesztését és nem a társadalmi kérdés megoldását szolgálják. Legyen nyugodt Szabó Ervin, mi sem hiszünk abban, hogy a szocializmus akkor fog megvaló-sulni, amikor az utolsó szervezetlen munkás belép a szociál-demok-rata pártba, ismerjük azonban a politikai munkásmozgalom óriási agitacionális értékét s azt a munkásság osztály-harcában feltétlenül szükségesnek találjuk. Amíg a munkáltatók nem alakítanak tiszta politika-ellenes, szindikalista munkáltató szer-ve-zeteket, amíg a munkáltatók gazdasági érdekeik és osztály-helyzetük védelmében igénybe veszik a politikai hata-lom nyújtotta előnyöket, addig az osztályharcban elenged-hetetlen, a gazdasági mozgalommal egyenrangú szerepe lesz a politikai munkásmozgalomnak. A munkásság gazdasági harcaiban küzdelmek árán szerzett gazdasági előnyöket és eredményeket igenis tartani és biztosítani kell, a harc fegyvereit, a politikai szabadságokat meg kell szerezni, márpedig a kiharcolt eredmények biztosítása, a harc fegyvereinek megszerzése ugyanolyan fontos feladata a munkásmozgalomnak, mint a gazda-sági előnyök kiküzdése. Egyik a másik nélkül fabatkát sem ér, mert hiába küzdünk, ha az eredményt nem tudjuk megtartani. Ezen indokok alapján és nem „a megszokott gondolatok és elvek” kedvéért tartjuk ugyanoly fontosnak és szükségesnek a politikai munkásmoz-galmat, mint a közvetlen, „az igazi” gazdasági osztályharcot.
Különben mit nyújtanak nekünk elvekben, programban, taktikában a szindikalisták, amiért érdemes volna a jól bevált, az eredményeket biztosító eddigi harcmodort elvetni? Mindezideig csak negatívumokat hirdettek szindikalista ba-rátaink. Nem jók a központosított szakszervezetek, szükségte-lenek szakszervezeti hivatalnokok, „mert korrumpálják a mun-kás-mozgalmat”; akadályai a munkásság közvetlen cselek-vé-sének (a direkt akciónak), „nem kell parlamenta-rizmus”. Pozitív munkának tekintik, ha támadják – a polgári társadalom helyett – a szociáldemokráciát, a harcoló proletárság érdek-kép-viseleteit, hirdetik az antimilitarizmust, az egyéni cselekvés(?) szükségességét, míg a társadalmi kérdés meg-oldását a generálsztrájkban keresik. Programju-kat, elveiket kapkodás, reális alap híján ha-tározatlanság jellemzi, taktikájuk céltalan és amint bebizonyítottam, eredménytelen. A szindika-listák generálsztrájkos taktikája, folytonos, az erőviszonyokkal nem számító sztrájk- és puccs-politika, erőpróbákat kényszerít a proletárságra, amely az ennek nyomán járó kudarcok hatása alatt veszít forradalmi erejéből. A Pougetok, akik azt hirdetik, hogy a sztrájkban álló mun-kásságot a még dolgozó munkásság újabb sztrájkjaival kell segíteni, akik erkölcstelennek tartják a sztrájksegélyt, akik azt prédikálják, hogy a munkásság csak akkor fog majd fel-szabadulni a tőke rabsága alól, ha megtanulta a generálsztrájk fegyverét használni, azok többet ártanak a munkásság osztályharcának, mint amennyit a tőkésosztály bármely erőszakos táma-dása. Mi forradalmárok vagyunk, forradalmi munkásságunk legfőbb kötelességének ismerjük a harcos tábort, a proletárság anyagi és kulturá-lis megerősítését, hatalmassá tételét, minden eszközt felhasználunk a proletár-osz-tály egységes forradalmi szervezésére, egyetlen célunknak te-kintjük a munkásosztály gazdasági és politikai mozgalmainak egyöntetű küzdelmével diadalra segíteni a proletárság igaz ügyét. Az osztály-ellentétek kiélezésével a társadalmi élet minden pontján a termelő erők, a dolgozó milliók egy táborba való egyesítése, a munkásság gazdasági helyzetének sikeres fejlesz-té-sével egy harcra kész forradalmi sereget nevelni a mi törek-vé-sünk. Évtizedes küzdelmek és harcok, a gyakorlati munkás-mozgalomból leszűrt tanulságok erősítet-ték meg bennünk jól bevált taktikánk iránti erős bizalmunkat. A mi taktikánkban nem „meg-szokott ósdi gondolatokról és elméle-tek-ről”, nem a „régimódi szociál-demokrácia igazának” min-denáron való bizonyításáról, de nem is tudo-mányos Rechthabereiről, íróasztali, a gyakorlati élettel nem számolt puccsforradalmiságról, hanem kizárólag a munkásmozgalom küzdelmeinek sike-réről, az „igazi osztályharcról”, a munkásság érdekeinek figyelembevételéről van szó, Szabó elvtárs. Semmi másról!
Szabó Ervin „új irányú marxizmusának” rendszerbe foglalá-sát, részletes programját mi nyugalommal és érdeklődéssel vár-juk. Tanításai-nak, elveinek a gyakorlati élethez való alkalmaz-ko-dásáig már megmaradunk a „régimódi szociálde-mok-ráciánál”, amelyben talán már sok a „megszokott gondolat”, azonban kézzelfogható eredményeket is biztosít, a végcélért folyó küzde-lemben hatásosabb fegyverekkel is rendelkezik. Márpedig harcosoknál, a gyakorlati élet embereinél a taktika mérlegelésénél e két szem-pont döntő fontosság-gal bír.

Böhm Vilmos



UTOLSÓ SZÓ A SZINDIKALIZMUSRÓL

Böhm Vilmos cikkeire – sajnos – nem válaszolhatok oly terjedelmesen és rendszeresen, mint kellene. Érzem, hogy elég volt e lapban a három hónapon át húzódó vita. Mindazonáltal némely mondatait nem hagyhatom válasz nélkül. Hogy rövidebben végezhessek, pontokba szedem mondanivalómat.
Először azokkal az „érvekkel” kell foglalkoz-nom, amelyek személyemet érintik és motívumai-mat jellemzik rosszhiszeműen; olyanokkal is kell foglalkoznom, amelyek okfejtésemet kuszáljak össze, amikor szavaim összefüggését széttépik vagy nagy emfázissal hangoztatnak és ismétel-nek gondolatokat, amelyeket én mondtam, hogy úgy tűnjön fel a dolog, mintha nem én mondtam volna; végül tárgyi érvekkel is van dolgom.
1. Böhm azt állítja, hogy kifogásaira „csak elvétve válaszolok” és „újabb kérdések fel-vetésével elterelem a figyelmet a tulajdonképpeni tárgyról”. Ezzel a semmivel sem bizonyított állítással szemben követelhetem, nevezze meg Böhm egyetlenegy kifogását, amelyre nem vála-szoltam és egyetlenegy kitérésemet, amely nem a szindikalizmusról szól. Hiszen talán arról volt szó: Íróasztal-szindikalizmusnak címezte Böhm első cikkét. Ha ez sikerül Böhmnek, akkor el-ismerem, hogy olyan gyáva fickó vagyok, aki kitérek a vita elől, vagy olyan tudománytalan, hogy amire válaszolni nem tudok, ott meg nem hajlok az ellenfél igaza előtt, hanem ravaszul elterelem a figyelmet. Ha ez nem sikerül Böhmnek: az olvasókra bízom, hogy a polémia ezen módját jellemezzék.
2. Böhm azt állítja, hogy én „érvek hiányá-ban” „a szindikalisták szokásos harcmodorához” nyúlok: a gyanú-sításhoz. Ami az érvek hiányát illeti: ha nem voltak érveim, mire válaszolt Böhm négy cikken át? A „gyanúsítás” pedig! Ugyan, de jó prügelknabe lett a szindikalizmus és de jó mumus mindennemű támadások ellen! Ha valaki kétségbe-vonja egy szociáldemokrata vezér abszolút jóhiszeműségét, menten „gyanúsító szindikalistának” bélyegzik. Mintha szociál-demo-kraták sohasem mondták volna és mondanák némely szociáldemokrata elvtársaikról, hogy önző érdekeket is követnek stb. Guesde és társai, akik Jaurès elvtársukat és társait a sárga földig le-gyanúsították, bizonyára szindikalisták! És Kautsky, Mehring és társai, akik csak pár hónapja gyanúsították meg Bernsteint egy libe-rális lapba írt cikkéért direkt anyagi motívu-mokkal: bizonyára szintén szindikalisták! És akik – uram bocsá’! – Magyarországon is mertek néha vá-da-kat emelni vezető szociál-demokrata személyek ellen, azok ugye szintén mind szindikalisták voltak!? És a „gyanúsítás”, ugye, a szindikalisták fő- és kizárólagos fegy-vere?
3. Böhm szememre veti „írói érzékenykedése-met”, mely „odáig terjed, hogy kijelentem, hogy senkit sem kénysze-rí-tettem portokám vásárlására”, már pedig ez „nem mentesíthet a tudományos felelősség alól”. A tudományos felelősséget én a Válogatott Művek II. kötetének előszavában kifejezetten vállalom és így csak rosszhiszemű értelmezés láthatja a felrótt kitételben a kibújni akarást. Ellenben minden jóhiszemű olvasó előtt nyilvánvaló, hogy amit „portékának” nevezek, az nem a kész könyv – amelyet én annál kevésbé kínálhatok, mert sem kiadója nem vagyok, sem könyvkereskedő –, hanem agyam-nak gondolatai, amelyek talán mindaddig az enyémek, amíg valaki meg nem vette. És talán nem „írói érzékenykedés”, hanem igenis jogos védelem, ha támadások ellen, amelyek jogomat – hogy azt írjak, amit hiszek, – vonják két-ségbe és erkölcsi elítélést tartalmaztak, amiért azt írtam, amit írtam, megállapítom, hogy én nem árultam zsákban macskát és mindenki tud-hatta, hogy mit fogok írni.
4. Böhm jólesően citálja kétszer is „holmi munkaidő-statisztika” kitételemet. Rajta, de csak ott, ahol, és amire én alkalmaztam. Tovább is azt tartom, hogy a marxizmus és szindikalizmus elméleti rokonságát nem lehet „holmi munkaidő-statisztikákkal” eldönteni, hanem csak az elméletek összevetésével. Ellenben aki ezt a kitételemet oly összefüggésben citálja rám, ahol statisztikák-ról van szó és különösen akkor, amikor én magam is bőségesen élek azokkal: az tudatosan meghamisítja szavaimat.
5. Böhm azt állítja, hogy fejtegetéseim a marxizmus és szindikalizmus viszonyáról „sem állják meg helyüket a tár-gyilagos kritika tüzében”, mert bár „gyönyörű” amerikai idé-zeteimet „minden szociáldemokrata minden fenntartás nélkül aláírhatja”, mégis „Szabó Ervin képtelen el-homá-lyosítani azon tényt, hogy a szindikalisták... a munkás-mozgalom gyakorlati harcában nem kö-vetik sem Marxot, sem elméletét”. Hát én is azt tartom, hogy idézeteimet nem ugyan minden szociáldemokrata, de igenis minden marxista aláírhatja: hiszen épp ebből következtettem a marxizmus és szindikalizmus elméleti rokonságát. Ami azonban a gyakorlatot illeti, nem tudom, mit akar Böhm bizonyítani. Amikor azt írtam, hogy „Marx gyakorlati tevékenysége nem mindig fedte teoretikus, nézeteit” – ezzel azt is meg-mondtam, egyebütt is nyíltan és igen nyoma-tékosan kimondtam, hogy a szindikalista gyakor-lat nem indul Marx gyakorlata – de igenis (legalább azt hisszük) Marx elmeléte után. Hol itt az elhomályosítás, tisztelt ellenfelem!? És mit bizonyítsanak ezek után Böhm hosszú idézetei Marx politikai állásfoglalásáról?
6. Böhm tagadja, hogy az ország iparosságá-nak foka volna a munkaviszonyok nívójának első tényezője és kijelenti, hogy „Franciaország az indusztrializmus lépcsőzetén magasabb fokon áll, mint, például a skandináv országok bár-melyike, Hollandia vagy Ausztria. Ennek ellenére a munkaviszonyok ezen országok között Francia-országban a legrosszabbak”. Böhm ezen tagadá-sát és állítását semmivel sem bizonyítja, hacsak Steiner Józseftől való idézeteit nem fogadjuk el bizonyítéknak, vagy azon állítását, hogy az angol munkások „60–80 évvel előbb harcoltak már egységes ipari szervezetekben”, ami, sajnos, még ma, 60–80 évvel később sem igaz, mert Angliá-ban 1906-ban 2 millió 106.283 szervezett munkás közül összesen 630.933 volt a központ köteléké-ben. (Lásd: Vierter internationaler Bericht über die Gewerkschaftsbewegung 1906. 8. l.) De elméleti okfejtésemet sem cáfolja. Ez tu-lajdonképpen fölmentene a kötelesség alól, hogy állítására csak egy szóval is reflektáljak. Mégis – nehogy megint azt mondhassa, hogy „kitérek” érvei elől – nemcsak kijelentem, de ha a Vas- és Fémmunkások Lapja szerkesztősége meg-engedi, a részletes bizonyítást is bármikor felajánlom, hogy amennyire a statisztikával (amely tudvalevőleg éppen ezen a téren igen súlyos nehézségekkel küzd) érvelni leltet: Francia-országban a munkaviszonyok még 5–6 éve munkabér dolgában kedvezőbbek voltak a néme-teknél, munkaidő dolgában valamivel kedvezőtle-nebbek; legújabban a németekkel szemben mind-két tekintetben kedvezőtlenebbekre fordultak, de nagyban és egészben feltétlenül kedvezőbbek az összes, Böhm által felsorolt többi európai országo-kénál. Addig is csak az amerikai és angol munkás, statisztikai hivataloknak nemcsak a „polgári” tudomány, hanem minden hozzáértő szociál-demokrata (például Kautsky, Ad. Braun, Roth-stein, stb.) által is mintaszerűeknek elismert felvételeire utalok, különösen a következő kettőre: 1.) Wages in the United States and in Europe, 1890–1903. Bulletin of te Bureau of Labor. No. 54. 1904. – 2.) Report the an enquiry bey the Board of Trade into working-class rents, housing and retail prices, together with the rates of wages in the principal industrial towns of the United Kingdom, France and Germany. London, Wyman & Sons, 1908. Há-rom folió kötet.
7. De hogy’ is merek én statisztikákra hivat-kozni, én, aki azt sem tudom, hogy a német hivatalos sztrájkstatisztika fabatkát sem ér és így a francia hivatalos sztrájkstatisztikát, bár „az sem csalhatatlan, de mindenesetre meg-bízhatóbb”, csak a Correspondenzblatt statisztiká-jával lehet összevetni!?
Böhm többször megtisztel ugyan az „alapos, komoly stb. tudós” jelzővel – köszönet is ezért! –, de azért mégis felteszi rólam, hogy a Cor-respondenzblatt statisztikáját nem ismerem. Vagy ha ismerem, úgy látszik, agyon akarom hallgatni.
Tisztelt ellenfelem, higgye meg, hogyha nem is volnék idestova tíz esztendeje rendes olvasója a Correspondenzblatt-nak, akkor is gondoltam volna arra, hogy a felhasználtam statisztikákat megbízhatóságukra vizsgáljam. Én is jól tudom; hogy a hivatalos német sztrájkstatisztika rossz.
De más valamit is tudok: azt, hogy a francia sem jó. Érzi ezt Böhm is s hogy annál feketébb szín-ben tüntesse fel tudatlanságomat, sok minden jót elmond róla. Így például azt, hogy Francia-országban a paritásos munkásügyi tanácsok nyi-latkozatai alapján készítik a sztrájkstatisztikát; hogy a francia munkásügyi hivatal állandó adatgyűjtőket (és nem alárendelt rendőrközegeket) foglalkoztat, stb. Ez mind nagyon szép, igaz is részben, csak az a baj, hogy a sztrájkstatisztiká-hoz nincs semmi köze: mert a Conseil supérieur du Travail és a Conseils de prud’hommes min-denhez hozzászólhatnak, csak a „munkás-statisztika kivitelére nem gyakorolnak oly be-folyást, mint az osztrák vagy német tanácsok” – mondja a tényeknek megfelelően helyes disztinkcióval a „Die Fortschritte der amtlichen Arbeiterstatistik” című kiadvány (98. l.); a hivatalos kiküldöttek (enquêteurs) pedig szintén nem vonatnak be a sztrájkstatisztikába, mert azt nemcsak 1900-ban, de még 1905-iki rendelet szerint is kizárólag a prefektusok (főispánok), tehát politikai közegek szolgáltatják.
 Azt mondhatná erre Böhm, hogy azért a francia sztrájkstatisztika mégis lehet jó (vagy jobb). A francia főispánok intelligensebb embe-rek, mint a német rendőrőrmesterek, és különb adatokat szolgáltatnak.
Sajnálom, hogy ezt az illúziót is le kell rom-bolnom. Olvassuk csak, mit mondanak Francia-országban a hivatalos sztrájkstatisztikáról:
„A körlevelekben foglalt utasításokat nem követték mindig elég szabatosan: sok esetben és sok megyében komoly sztrájkokat nem jelen-tettek be, vagy igen tökéletlenül és hiányosan írták le azokat.”
„Mindenkor elég súlyos dolog, hogy a munkások nem találnak más módot differenciáik ki-egyenlítésére, mint a munkabeszüntetést és a főispán urak rosszul tették, hogy gyakran azt hitték, nem kell a munkabeszüntetést bejelente-niök, mert rövid vagy kevés munkásra kiterjedő volt...”
„Nem lehet a kérdőívek kitöltésében a leg-nagyobb gondosságot és a legszigorúbb szaba-tosságot elég nyomatékosan ajánlani és óvni kell attól, hogy a számokat kikerekítsék, amire való hajlandóságot túlságos gyakran kellett megállapítanom.”
„A hiányok, melyeket a kitöltött kérdőívek-ben a munkaidőre és munkabérre vonatkozólag konstatáltam ... nem engedték, hogy a sztráj-kok exakt képét lássuk és a sztrájkolók által hozott áldozatokat megismerjük.”
Ugyan ki beszél így? Talán valamely szindi-kalista, aki „lebecsüli a szakszervezeti statisz-tikát?”* Vagy talán egy buzgó „munkásbarát” szocialista miniszter? Millerand? Viviani? Ó nem! Így a derék M. Trouillot beszél, a radi-kális miniszter, a főispánokhoz intézett, 1905. december 15-éről keltezett körlevelében. (Lásd Statistique des grèues et des recours á la con-ciliation pendant l'année 1905. Paris, Imprimerie Nationale 1906. p. 665–670.) Lehet, hogy Böhmöt ez sem fogja megingatni nagy bizalmá-ban. Mi azonban tudjuk, hogy a főispánokhoz minisz-terek nem szoktak olyan hangon leírni, mint Legien a munkás-statisztikai hivatalhoz, még akkor sem, ha ugyanazt mondják. S így nyilvánvaló, hogy a francia sztrájkstatisztika körülbelül éppen olyan jó vagy rossz, mint a német. Mert ami erre áll, áll arra is, aminthogy a franciáról beszélvén, mondta Paul Louis: „Ter-mészetesen minden jóravaló hivatalos statisztika a sztrájkot elvetendőnek kell hogy beállítsa.” (Die Streiks in Frankreich. Neue Zeit, XXIII. 2. p.[…]) Amit különben maga a miniszter is tesz.
Mi [marad m]eg ezek után Böhm szép össze-állítá[sából?] Semmi. Valamennyi hivatalos sztrájk[statiszti]ka hiányos és ennek folytán nem-csak le[…] kell is, ha összehasonlító anyagot keresünk, ezeket és csak ezeket felhasználni. Annál inkább, mert a Correspondenzblatt sztrájkstatisz-tikája még rosszabb és a németek maguk sem hisznek benne. Feltehetnők-e különben, hogy amikor állítólag majdnem 80%-át a sztrájkoknak megnyerik, mégis egész szakszervezeti taktikájuk arra irányul, hogy a sztrájkokat kiküszöböljék? Ugyan! Csak nem a rongyos 20% vereségért!?
8. Böhm azt állítja, hogy a politikai mozgalom szükséges-sége dolgában „mindezideig bámu-latraméltó határozatlansá-got” tanúsítottam. En-nek bizonyítására citál megtámadott cik-kemből és mindjárt feleletül rá kérdi: „Ki határozza meg, hogy mely esetben bitorolja a politikai párt a gazdasági szervezetek szere-pét?” Egy hasábbal odébb pedig azt mondja: „Hiszen Szabó is elismeri a munkásság politikai mozgalmának jogosultságát a polgári demokrácia megterem-téséig.” És mégis „bámu-latraméltó határo-zat-lanság”. Hát akkor honnan tudja Böhm, hogy elismerem a politikai mozga-lom jogosultságát és meddig?
Persze hogy elismerem! És elismerem „ezzel a polgárság és a munkásosztály bizonyos érdek-közösségét” is? Ó, nem-csak ezt, hanem azt is mondom, hogy a szociáldemokrácia alapjában és lényegében nem más, mint demokrácia, ennek egyik, ter-mé-sze-tesen legszélsőbb iránya. És ezt bizonyítom is. És pedig bizonyítom többek közt azzal, hogy a polgárság nem „időkö-zi-leg” tá-mogatja a szociáldemokráciát, hanem még Német-ország-ban is szavazatainak jó egynegyedét évtizedek óta állandóan szol-gál-tatja, még 1907-ben is. És azzal, hogy még a szakszer-vezetek tagjai sem mind szociáldemokraták. Minderre Böhm csak tagadással tud felelni, vagy olyanokat ad szájamba, amiket én nem mondtam és amik okfejtéseimet kiforgatják. „A politikai szerveze-tek alacsony taglétszámából” állapítom én meg „a politikai mozgalom másodlagos szerepét”? Hol? Vagy a Neue Zeitból azért citáltam, hogy azt bizonyítsam, hogy „min-den egyes szociál-demokrata szavazó még nem is meggyőző-dött, öntudatos, harckész katonája a szociáldemok-rata eszmék-nek”? Emlékezzék vissza, tisztelt ellen-felem, első cikkére, amely-ben azt írta: „honnan veszi Szabó elvtárs azon igazán érdekes és ere-deti kijelentéséhez az alapot, mely szerint Német-országban a szervezett munkásság egy része sem szavaz a szociáldemokrata pártra, az való-színűleg örök időkre Szabó elvtárs titka ma-rad”. Hát hogy ezen „örök titkot” megoszthas-sam Böhm elvtárssal, citál-tam a Neue Zeitból. És nem a „másodla-gosság” stb. bizonyí-tásá-ra. Micsoda vitamodor!
9. Böhm végül újra elmondja a szindikalis-tákról a régi kliséket. Ezekkel szemben ne-héz vitázni. Mit mondjunk ilyesmikre: „po-zitív munkának tekintik, ha támadják – a polgári társa-dalom helyett – a szociáldemo-kráciát”, „a Pouget-k ... erkölcstelennek tartják a sztrájksegélyt”, „íróasztali puccsforra-dal-miság” stb. Ha Böhm ezeket hiszi is, akkor csak azt mondhatom: sohasem olvasott egyetlenegy szindikalista írást. Van-e ilyen körülmények közt joga a szindikalizmusról írni? Magyar-országon sok minden szabad. De még itt is az irodalmi és tudományos erkölcs első követelmé-nyének tartják, hogy az ember csak arról írjon, amit tud. Azt pedig nem teszem föl, hogy nem hiszi azokat a dolgokat, amiket ír; mert akkor a tudományos erkölcs második szabályát kell figyel-mébe ajánlanunk: becsületes ember csak azt írja le, amit hisz.
10. Végezetül: Néhány kisebb jelentőségű ki-fogásra és állításra helyszűke miatt nem felel-hettem. Bárhol és bármikor nyújtanak rá módot, írásban vagy szóval, bárkinek rendelkezé-sére állok ezek tekintetében is.

Szabó Ervin




Forrás: Böhm Vilmos: Szindikalizmus az íróasztalnál. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1909. október 21.

Szabó Ervin: „Tévtanok” a szindikalizmus körül. Vas- és Fém-munkások Lapja, 1909. november 11., 18., 25., december 9.

Böhm Vilmos: Szindikalizmus, marxizmus, szakszervezeti eredmények. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1909. december 23., 30., 1910. január 6., 20.

Szabó Ervin: Utolsó szó a szindikalizmusról. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1910. február 3., 10.