Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - FOURIER

2014.02.17



(Az utópisták.) Nagy tanítómestereinket, Marxot és Engelst, kik a mai tudományos szocializmus igazságait világosan és rendszeresen átlátták, évtizedekkel megelőzte néhány férfiú, kik ez igazságok egyikét-másikát homályosan és rendszerte-lenül megsejtették. Elfogadtak, kigondoltak valamely elvet, mely nekik csodálatosnak és tetszetősnek tűnt fel. Mint ahogy a szerelmes egyebet se lát, csak kedvesét és hajlandó elhinni, hogy más nincs is a világon, se jobb, se tökéletesebb, se parancsolóbb, – úgy néztek az utópisták arra az eszmére, melyből rajongva kiindultak. Ahelyett, hogy szemügyre vették volna a való életet, az utópisták tökéletes álomvilágot eszeltek ki és a valóság keserűségét abba gyömöszölték. Hitvallásunk gyöngéd, játékos gyermekkora volt ez, aranyszövetű álmokkal, rózsaszínű mesékkel. Még a kar nem izmos, az ököl nem súlyos, a tekintet nem öntudatos, mint ma, hogy férfikorát éli a szocializmus.
(Ifjúsága.) Charles Fourier* 1772. április 7-én Besançonban született, Franciaországban. Atyjától örökölt jelentékeny vagyonát Lyon ostrománál elvesztette, de azért barátaitól soha egy fillért sem fogadott el. Bár vézna testalkatú volt, mégis már gyermekkorában az erősebbekkel szemben mindig gyengébb játszótársainak fogta pártját. Apja kereskedőnek adta, de az ifjú Charles-t, mint lyoni főnöke kijelentette, „a gondviselés nem áldotta meg üzleti érzékkel”; annál jobban szerette azonban a földrajzot, zenét és virágkertészetet. Katonai iskolába akart lépni, de polgári származása miatt nem vették fel, azért kereskedelmi utazónak szerződött. Üzletileg meg-látogatta Parist, Németországot, Belgiumot és Hollandiát. Meggyűlöli saját foglalkozásának, a kereskedelemnek erkölcstelenségét. Gyalázatos hivatásnak tekinti a csere bérét, akár a régi görögök és rómaiak. Megírja könyveit, melyekben az elszigetelt egyének versenyét természetellenesnek, ezért vészthozónak jelenti ki.
(Fourier az önérdekről.) Körülbelül azzal csúfolja korának társadalmi rendjét, hogy abban minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az orvos sok beteget szeretne. Az ügyvédnek mentől bonyolultabb perpatvarban telik öröme. Sok és gazdag temetésért imádkozik a pap. Az uzsorás éhínséget kíván, az építőmester pusztító tűzveszedelmet, a borkereskedő, ha tele a pincéje, nyárvégi jégverést. „A nemzetgazdák”, mondja keményen, „csak tolvajokat tudtak teremteni, valamennyi bölcselkedő és polgárosult nemzet tolvajokból áll.”
(A törvényről.) De vajon „a civilizáció gyöngye” a „szabad” alkotmány nem védi-e meg az összesség érdekeit az egyéni önzés túltengésével szemben? „Hogyan beszélhetnek szabad-ság-ról a népnek, – feleli találóan Fourier – ha még azt a kedve ellenére való munkát sem tudják neki biztosítani, melytől ma léte függ?” És más helyen: „az éhezőnek édes-keveset használ-nak azzal, ha ahelyett, hogy ebédet adnának neki, elolvastatják vele az alkotmány pontjait.” Fourier éles szeme észrevette a szörnyű ellentmondást, mely Európa nagy részét közjogilag, írott malaszt gyanánt népuralomhoz juttatta, de a társadalmi kasztokban, a magánjogban, a kenyérkér-dés-ben a régi római császárok föld-, pénz- és gabonauzsorások örökét érintetlenül hagyta. Élesszemű úttörőnk látta jól, hogy a proletariátus számára a legcifrább alkotmány is csak: „Nesze semmi, fogd meg jól!”
(A házasságról.) A rohadás ott van a legkisebb társadalmi közösségben is. Házasságnak nevezik és állítólag nagy tiszte-letben tartják. Pedig már az első napokban érezhető a házas-felek közt – kiket piszkos anyagi érdek vagy gyávaság hozott és tart össze – az ízlések és hajlandóságok eltérése; perpatvarok vannak a látogatások, étkezések, mulatságok, kiadások miatt. Minden kényszerű engedelmesség lealázó és meggyalázó arra, aki engedelmeskedik. Az ember szabadságot és változatosságot keres. A növények és állatok természete is megköveteli a változást, keresztezés nélkül elfajzanak. Vetésforgó nélkül kimerül az anyaföld. A táplálkozásban való változatosság könnyíti az emésztést. Szóval: az egész természet változatosság után kiált. Hogyan maradhatna az ember állhatatos? És valóban, a férfi csakúgy, mint a nő, háremet óhajtana magának, ha alárendeltség, erkölcs és törvény nem akadályoznák, A komoly hollandusok, kik hazájukban oly igen erkölcsösek, Batáviában mindenféle színű asszonnyal népesítik be háreme-iket. Fourier tehát a családi életnek csupán árnyoldalait és a szerelem szabadsá-gának csakis csillogását látta meg. Le nouveau monde (Az új világ) c. könyvében a női nem szabadsága mellett tör lándzsát: „A társadalmi rend fejlődése – mondja – arányos a nőknek a szabadság felé való haladásával és viszont a társadalmi rend hanyatlása karöltve jár a nők szabadságának alkonyával.”
(A nevelésről.) A szabad szerelem elvének leggyőzelmesebb ellenfele a nevelés kérdése. Mi történjék a szerelem gyümöl-csé-vel, ki gondozza a tehetetlenség éveiben a kis gyámolta-lant, ki feleljen érte, ki neveljen belőle egész embert a társadalom számára? Ki fogadja be az ágrólszakadtat? Fourier erre is megfelel. A Fourier emberei községet alkotó szövetke-zet-ben élnek. Neve falanszter (phalanstére), tagjainak száma 2–3000, kik boldogan, megelégedetten, egymást támogatva élnek a közös palotában. Ebben a falanszterben más a gyermek sorsa, mint eddigelé. A szélső korbelieknek, a csecsemőknek és az öregeknek gondozása az összesség feladata. Az ápolást azok a nők végzik, kiknek erre különös hajlamuk van. Éjjel-nappal váltakozva töltik be hivatásukat egy-másfél óráig, aztán mennek más munkakörbe. Állandóan orvosok állanak rendel-ke-zésre, akiket az egészségesek és nem a betegek számához mérten díjaznak. A gyermekek csak felemelő éneket, szívhez szóló zenét hallanak, a legszebb képeket látják, a legkitűnőbb játékokkal játszanak. Az anyáknak is joguk van beállani a gyermekápolók testületébe, ha nem, akkor megjelennek a csecsemők szoptatására szánt órákban és különben is fölkeres-hetik gyermekeiket, amikor csak tetszik. A nevelésben Fourier fel akarja használni a természetadta hajlamokat, azt az ösztönt, hogy a gyermek szeret nagyobbak-hoz csatlakozni, utánozni stb. Kilenc éves koruktól már bősége-sen tehetnek hasznos szolgálatokat a falanszternek. A pajkos, bátor gyermeket, aki minden lében kanál, és a jobb, szelídebb, engedelmesebb természetűt kiválogatja és bátrak meg szelídek csapatába osztja őket. Amazokban a többség fiú, emezekben leány. A pajkosok hadseregét korán fegyelmezik, szervezik és lelkesítik. Ezek végzik a kellemetlenebb testi munkákat: tisztítják a szemetet és hulladékot, gyomlálnak, mérges kígyót irtanak és apró lovaikon mindenütt vágtatva megjelennek, vala-hol csak baj van. A szelídek csapatja ünnep-ségeknél a szellemi élveze-tekről és díszletekről gondos-kodik és ápolja a kertet. A pajkosok a nagy házi állatokat, a szelídek a galambokat, házi szárnyasokat és éneklő madarakat gondoz-zák. 15–36 éves korukban kezdődik a szerelmi ösztön szerepe. Itt is csoportok alakulnak, a korán és későn szeret-ke-zőké; utóbbiak 19–20 éves korukig nem áldoznak a szerelemnek, ezért a közönség részéről nagy tisztességben állanak.
(A falanszter élete.) A falanszter az emberi ösztönök természetes egyensúlyán alapszik. Ezt az egyensúlyt Fourier kiindulási pontul fogadja el, anélkül, hogy bebizonyítani tudná, íme utópizmusának jellemző vonása. Az emberi ösztönök teljes kielégítése zavar, hiány és akadály nélkül teszi – szerinte – az emberek boldogságát. Háromféle ösztön kielégítése idézi elő a boldogságot: 1. az érzékiek (látás, hallás stb.), 2. az érzelmiek (barátság, szerelem, becsvágy stb.), 3. a sor ösztönök és pedig a) a versengés (cabaliste), b) a változatosság (papillone) és c) az összetartó lelkesedés (composite) ösztöne. Miként lehet ezeket az ösztönöket legteljesebben kielégíteni? Mindenekelőtt: más emberekkel való szerves társulásra van szükség. A munka elkerülhetetlen, de ki tagadná, hogy ma a munka ellentmond ösztöneinknek? Arra törekedjünk tehát, hogy minden munka élvezetes legyen és hogy minden élvezet a társadalomnak hasz-nos munkát végezzen. Ez csak úgy lehetséges, ha senki sem dolgo-zik kedve ellenére, ha ki-ki csak azt a munkát végzi, mely-hez hajlama és tehetsége van (ez – szerinte – az egyedüli helyes és eredményes munkamegosztás). Felteszi – ismét a képzelettel helyettesítvén a tudományos megfigyelést –, hogy így minden szükséges munkára kényszer nélkül akad vállal-kozó. Úgy véli u. i., hogy a természetben ahány az ösztön, annyi a gyönyör, ahány a vágy, annyi a teljesedés lehetősége: „zsák a foltját meg-le-li”. A változatosság ösztönére hivatkozva, – kívánja, hogy ki-ki egyazon munkában legfeljebb két órát töl-tsön egy nap, mert az angol munkamegosztás megfosztja az embert emberi méltó-sá-gától. A végletekig vitt munkamegosztás embere – s a nagyi-par ma már jóformán ilyenné tett valameny-nyiünket – egyolda-lú, önző, gyorsan fárad, ügyetlen, folyton másra szorul, testileg és szellemileg elkorcsosul. Igaz, abban az egy dologban tökély-re viszi, de minden egyébben kontár, esetlen marad, életet rövidíti, szeretet és bizalom híján folyto-nos aggódásban él. Nem képes rá, hogy „ember legyen mindig, minden körülményben”. Nem így a falanszterben. Kisebb cso-por-tok-ra és nagyobb sorokra tömörülve dolgoznak férfiak, nők hatalmas kertek övezte műhely-csoportokban, vagy a környe-ző földeken. A műhellyel párhuzamosan külön palotá-ban vannak a lakások, napjában többször gazdag lakomák üdítik a falan-szter lakóit. Fourier u. i. egy percig sem kételke-dik, hogy a kedv-vel végzett váltakozó munka a termelés óriási bőségét fogja előidézni s hogy idő és étel-ital több lesz a kelleténél. Másfél órát dolgozik pl. műhelyében az izmos karú kovács, ak-kor lemegy rózsát nyesni a kertbe, majd két órát kapál a földe-ken, hogy utóbb fát segítsen vágni. Mindenki kedvvel, bő és biztosított jutalom reményében fog dolgozni. Az ösztönök egyensúlya mindent szabályoz, ez Fourier álomvárá-nak alapkö-ve. Rajongva hitte, hogy igaz, de a bizonyítással adós maradt.
(Fourier és a valóság.) A falanszterben Fourier nem akarta eltörölni a magánvagyont. Megtartja a pénzt mint érték-csereeszközt, gazdagok és szegényebbek laknak az ő álomvárában, előbbiek szebb, kényelmesebb lakást kapnak s a jövedelemelosztásban a tőkére a jövedelem 4/12-e a munkára 5/12-e és a tehetségre 3/12-e jut. Fourier nem látta meg a tőkében minden álmának megölőjét. Beleillesztette gondolat-mene--tébe, mint ahogy a tapasztalatlan gyermek gyanútlanul játszik a tűzzel. Ha a dolog mélyére nézünk, látjuk, hogy első sorban tervei megvalósítása és sietetése kedvéért tett kedvező engedményeket a gazdagoknak és a tökének. A vagyonosokat is boldogítani akarta – a maga módja szerint. Osztályharc helyett (melyhez az ő korában még hiányzott a gazdasági fejlődés hatalma és a szervezett öntudatos proletariátus) meg akarja nyerni az uralkodó osztályokat. Ki tenne neki szemrehányást, amiért hogy nem tudott aratni – tavasszal? Egymásután kopogtat Napóleonnál, a Bourbonoknál, a szabadelvűeknél, a reakciós Thierst és lord Byront is felkeresi és Rothschildnak a földgolyót elborító falanszterek rendsze-rében felajánlja a jeruzsálemi királyságot! Még nem érkezett meg ahhoz az átlátáshoz, hogy ezt a világot nem a gazdagok jósága, nem a hatalmasok könyörülete, hanem a felülkerekedő néposztályok erős küzdelme fejleszti, változtatja, löki előre.
Élete utolsó tíz évében a délelőtt egy bizonyos órájában párizsi lakásán várta Fourier azt a milliomost, aki falanszterje megvalósí-tására a milliókat rendelkezésére bocsátja. Nem tudta még, hogy a társadalom változásának természetes törvényei vannak, akár a búzaérésnek vagy a méhmagzat növekedésének. Emberek kénye-kedve szerint se pénzzel, se anélkül nem lehet gyúrni, formálni az emberek társas életét. Ez az oka, hogy a tanítványai által létrehozott falanszterek egytől-egyig dugába dőltek. Nem volt valóságos fundamentu-muk, mint ahogy nincs a délibáb városának. Fourier álmai pedig – vakbuzgóan hitt bennök – egyre merészebben kalan-doz-nak és nevetséges ellenmondásokba keverik. Világcsászár-ság eszméjét pendíti meg Konstantiná-poly székhellyel és a királyságok és arisztokráciák cifra ranglétráját építi meg. Csapongó képzelete a falanszterek jövőjét a legképtelenebb tökéllyel ékesíti: a föld görbe tengelye – úgymond – kiegyene-sedik, elmúlnak az időjárás viszontagságai, Szibéria jégmező-in narancsvirágok fognak illatozni s a kártékony állatok vagy beadják a derekukat, vagy kipusztulnak. Kiszámítja, hogy az emberek átlagban 144 évet fognak élni, s. í. t. Szóval: gyermek volt képzeletében és rajongva várta a teljesedést, mint a hitvalló a megváltást.
(Halála.) Béranger, nagy francia költő, egy ódában Jézushoz hasonlítja Fouriert és az ő különös, férfias bánatával mondja róla: „Un fou qui meurt...” (egy bolond, aki meghal). Szegényes párizsi lakásán töltötte mesterünk élete őszét. Az öregség tö-re-del-me nem rémítette. Egy angol bölcs, David Hume önma-gáról már mint halottról beszél önéletrajzában. Fourier, ellenke-zőleg, már életében rajongva hitte eszméi halhatatlan-ságát. Ha vé-gig-sietett Párizs utcáin, az öregebbek megfordultak utána: „í-me, ott megy az a különös bolond!” És ő csak nyugod-tan járta é-le-te decemberi havát, kikiáltva bolondnak, de lelké-ben rendü-let-len öntudattal. Talán szíve gyökeréig áthatotta a sejte-lem, hogy ez a sorsa mindazoknak, akik korán születtek erre a világ-ra. 1837. október 8-án reggel gazdasszonya halva találta ágya előtt.
Testét letették Párizs vérázott földjébe, az ősi földbe, talajába a szenvedésnek és a szabadságnak, de csak úgy, mint ahogy ültetéskor földbe tesszük a majdan sudárba szökkenő fának gyökerét. Victor Considérant, Fouriernek a halottasnap után is még 56 évig rendületlen tanítványa, minden igaz szocialista szívéből mondotta e szavakat: „A mi személyünk? Az semmi! Eszméink teszik a társadalom boldogságát. De a vihar közepet-te, ama hajóról, mely gondolatainkkal van megrakod-va, mi is elénekelhetjük karban: »Óceán, vén óceán, bősz habjaid megre-cseg-tették hajónk bordáit, de hullámaid egyben elsodorják a kikötőbe!«”

 

 

Megjelent: Népszava Naptár, 1904