Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZABÓ ERVIN - TÁNCSICS MIHÁLY

2014.02.17




Kedvező külső körülmények döntő befolyással vannak az ember életére. Ennek a régi mondásnak igazát semmi sem bizonyítja jobban, mint az az életpálya, amelyet Táncsics Mihály futott be. Ha ez a férfiú nem mint tanulatlan parasztfiú növekedik húsz esztendős koráig, hanem nemesi kúriában látja meg a napvilágot, kétségtelenül legkitűnőbb fia lett volna annak a korszaknak, amely minden más korszaknál inkább kedvezett az igazi tehetségek érvényesülésének, a 48 előtti reformkorszaknak.
Csodálatos életpálya! Veszprém megye Ácsteszér nevű helységében jön világra 1799. április 21-én. Apja horvát erede-tű kisgazda, anyja tót. (Akárcsak Petőfi, kinek apja szerb, anyja tót volt.) Húsz éves koráig hol apjánál, hol nénjénél cseléd, közben takácsinas és legény. Írni-olvasni jól-rosszul megtanult, elég képesítése volt hát abban az időben, amikor a tanító maga sem tudott többet, hogy hébe-korba segédtanítóskodjék is. A véletlen a Pest megyei Izsák községbe vetette, ahol először látott a tanítónál könyveket is, először hallott – tanító létére! – szerecsenekről, forró égövről, idegen országokról. Fölébred benne a tudásvágy. Az izsáki tanító – Zemán bácsi – bíztatására elvégzi Budán a tanítóképzőt, majd 1823-ban, 24 éves, bajuszos ifjú létére, belép Kecskeméten az első latin iskolába. „A sok apró gyerek közül úgy tűntem ki, mint a szamár a juhok közül” – írja életleírásában. „Csúfoltak, de én azzal nem törődtem.” Nevelősködésből, leckékből él s így végzi el a gimnáziumot. Megkezdi a jogi tanfolyamot, de be nem fejezi. Irodalmi működése véget vet ennek.
Alig van író, aki annyit és annyifélét írt, mint Táncsics Mihály. Elbeszélés és nyelvtan, útleírás és politikai értekezés, újságcikk és történelmi kézikönyvek, bölcseleti, közgazdasági, társadalomtudományi fejtegetések váltják egymást. Csodálatos szívóssággal, szinte a lángész határtalan bizalmával hivatása iránt írja meg azt, amit minden írásának egyetlen célja: a nép fölvilágosítása érdekében valónak tart, leírja, megírja újra, ha a cenzúra elkobozza, ha vándorlásainak, szegénységének, fogságainak viszontagságai elpusztítják.
Bőven kijutott ezekből Táncsics Mihálynak. Két nagy hibája volt: egyenes szókimondása és föltétlen önzetlensége. Szabad társadalomban, szabadságban növekedett emberek közt erények, gyakorlati hasznosságú tulajdonságok; a nemesi és az osztrák elnyomást nyögő Magyarországban nem teremhettek más gyümölcsöt, mint üldözést, börtönt és kizsákmányolást. Hogy Táncsics életének nem kevesebb, mint tizenhat esztendejét töltötte fogságban, s hogy ezerféle, bár oly sokszor gyermekes kísérletei csak folytonos nélkülözést teremtek – mindez jelleméből folyt.
Volt ő mindenféle. Nem lehetett valaki elég gazember, hogy meg tudta volna állni, hogy akár utolsó garasát is vele meg ne ossza, s nem volt oly nyomorúsága, amelyben elég alázatos vagy elég kemény lett volna, hogy mástól, mint akit arra igen méltónak tartott, segítséget elfogadott, vagy számta-lan adósától jogos követelését behajtotta volna. A „háziúr” hónapok hosszat száraz burgonyán élt, majd napszámos volt, majd országgyűlési képviselő, majd házaló, ki nyolcvan éves korában is könyveit hátán batyuban árulgatta utcahosszat, majd szerkesztő, cseléd, pénztáros, tanító, kertész – s mindig, minden körülmények közt lankadatlan író, eszméinek fáradhatatlan terjesztője.
Táncsics Mihály úgy él sokak emlékében, mint szocialista; ellenségei a társadalom, a tulajdon, a vallás ellenségének híresz-telték el; ő maga hol kommunistának, hol köztársasági demokratának, hol vörös republikánusnak mondja magát. Mi volt hát?
A közmondás szerint barátai után ítélhetjük meg az em-bert; a nyilvánosság terén működő férfiút hívebben jellemzi, hogy kik az ellenségei és micsoda üldöztetéseket élt át.
Táncsicsról tudjuk, hogy Népkönyve és a sajtószabad-ságról írt nézetei miatt 1847-ben fogságba került, amelyből 1848 március 15-én szabadította ki a márciusi ifjúság; a forradalmi vérbíróság ítélete elől felesége rejtegette példátlan éberséggel és ügyességgel nyolc esztendeig Pesten (az a kitűnő asszony, akinek képét örömmel adjuk, addig is, amíg külön jellemzésé-nek és méltatásának szerét ejtjük); 1860-ban az egyetemi ifjúsá-got március 15-ikének megünneplésére izgatta, amiért újra el-fog-ták, és ezért s Forradalom című, kéziratban terjesztett mun-ká-já-ért tíz évi börtönre ítélték, amiből hetet le is ült; 1869-ben a már alkotmányos kormány ítélte egy havi fogságra és 100 forint pénzbírságra Arany Trombita című lapja miatt. Azt is tudjuk róla, hogy nemcsak az abszolút osztrák hatalommal és az alkotmányos magyar hatalommal állott örökös hadilábon, hanem hogy egyetlen politikai pártnak sem volt tagja; „vesze-del-mes ember” volt ő, aki kellemetlen lehetett következetes igazság-szeretetével minden pártnak. Magában 1848-ban, a forradalom tüzében ellenségei voltak a nagy „demokraták”, a „forradalmárok” is, lapját, a Munkások Újságát üldözték, „majd minden oly cikkben – írja ő maga –, melyet a nagy sokaság érdekében meggyőződésem és az igazság erős hangján közöl-tem, néplázítást véltek fölfedezni... s ha más büntetést reám nem eszkö-zölhettek, a Munkások Újsága betiltását követelték.” Be is tiltották végre.
Üldöztetéseinek ez a hosszú lajstroma jobban megmondja, mi volt Táncsics Mihály, mint számtalan írása, amely mind az iskolázatlan, bár nagy elme hibájában, a rendszertelen össze-visszaságban, a töméntelen ismétlés átabotájában szenved.

„– A munkás népnek
Félszázadig apostola”

– énekli róla egyik híve. Csakugyan az volt, s ezért mindig méltó arra, hogy emlékét a munkásság kegyelettel őrizze.

Megjelent: Népszava Naptár, 1903