Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GYELO TRUDA CSOPORT - A LIBERTER KOMMUNISTÁK SZERVEZŐDÉSI PLATFORMJA

2014.02.21

 

 

"Az 1917-23-as világforradalmi hullám leverése után proletár militánsok ezreinek kellet elmenekülniük azokról a terülekrõl, ahol a felkelésekben aktív szerepet vállaltak, hiszen a kapitalista terror, mégoly nagy igyekezete ellenére sem volt képes minden egyes forradalmár legyilkolására. A forradalmi mozgalom kétségkívül óriási csapást szenvedett el: a gyõztes ellenforradalom szinte teljesen szétzilálta azokat a struktúrákat, amelyeket a forradalom idején az osztállyá szervezõdés útján a proletariátus már meghódított. Szétverték és/vagy önmaguk ellenforradalmi karikatúrájává torzították a proletárszervezeteket, amelyek a kommunista világpárt, a világméretû osztály elõképeiként a harc centralizálásának feladatait végezték. A bolsevik szociáldemokrácia, amely magát “kommunizmusnak" titulálta a hagyományos szocdemekkel karöltve igyekezett a proletariátus osztályemlékezetét, vagyis osztályként való létének egyik alapját szétzilálni, meghamisítani. Ezek az irányzatok tulajdonképpen az osztály, mint olyan objektív tagadásáig jutottak el, hiszen az általuk adott osztály-meghatározások, csakúgy, mint gyakorlati tevékenységük a burzsoázia és a proletariátus közti alapvetõ antagonizmust elkendõzve, olyan koncepciókat tálaltak fel, mint a "szocializmus egy országban" leninista elképzelését, a szocializmus és a kapitalizmus "békés egymás mellett élésének" koncepcióját, a kapitalizmus szocialisztikus evolúciójának bernsteini vonalát stb. Mindezek az ideológiák az uralkodó osztály objektív létfeltételének, az osztályok negációjának tükrözõdései, amelyek aktívan hozzásegítették a burzsoáziát az osztálykonfliktus tompításához és a proletariátus atomizáltságának megerõsítéséhez

Az ellenforradalmi korszak azonban nem volt képes a proletariátus mozgalmának teljes elpusztítására. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt számára - és az marad a mindenkori burzsoázia számára is -, hiszen a forradalom nem egyének akaratának függvénye, hanem a tõkés rendszer terméke, elkerülhetetlen velejárója. A forradalom - és leverése - tanulságait rengetegen próbálták meg már közvetlenül a bukás után értelmezni, feldolgozni, és továbblépni azok alapján. Egy dolog egyértelmûnek látszott a tudatos proletárok, az új forradalmi hullám elõkészítõi között: a szociáldemokrácia - mind hagyományos, mind bolsevik értelemben - az ellenforradalom eszközeként leplezte le magát. Valójában fontos rámutatni, hogy a szociáldemokrácia nem forradalmi mozgalomként született meg, hogy aztán késõbb - általános vélekedés szerint 1914-ben - a proletariátus árulójává váljék. A kezdetektõl a tõke eszköze volt, minden megnyilvánulásában. Célja valójában soha nem az állam, az érték, a kapitalizmus diktatúrája elleni kommunista osztályharc volt, hanem a kapitalizmus megreformálása, engedmények kicsikarása, a munkásnak mint kizsákmányoltnak fenntartása helyzete némi felszíni javítása árán. Természetesen ez nem vonatkozik a proletárok azon millióira, akik szakításhiányból, az ellenforradalmi propaganda hatására stb. a II. Internacionálé pártjai keretében szervezõdött: magáról a szervezetrõl, a történelmi szociáldemokrácia ezen képviselõjérõl van szó, mint a kapitalizmus válaszáról, felkínált választási lehetõségérõl az osztályharccal szemben. A II. Intemacionálé vezetése már az alapító kongresszuson, 1889-ben megkezdte harcát a forradalmi elemek eltávolításáért, és minden jelentõs kérdésben azok ellen foglalt állást, akiket "anarchistáknak" tituláltak.

A forradalmi hullám vége felé, 1923-24-re a proletár militánsok jó része számára nyilvánvalóvá vált a bolsevizmus ellenforradalmi irányultsága is. Bár magából Szovjet-Oroszországból csak a fõbb hírek jutottak ki, de azétt a világ láthatta az egymás után következõ lépések tendenciáját:

A breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban a baloldali eszerek lázadásának leverése (1918), a mahnovscsina (kb. 1918-21) letiprása, Kronstadt (1921), és végül, de nem utolsósorban a NEP, a kapitalizmus összes elemének dicsõséges visszatérésének meghirdetése (1921) (1) jelentette a fõbb fordulópontokat. A bolsevikok Lenin és Trockij által fémjelzett "centruma" minden - a párton kívüli és belüli - forradalmi tiltakozást leszerelve következetesen képviselték a kapitalista termelés fenntartását, az érték diktatúrájának érinthetetlenségét. Már 1918 folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek be, és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket, a Fekete Gárdát, amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenséggel szemben. És a szervezett felfegyverzett proletariátusnál nincs ijesztõbb a kapitalizmus számára. Így a proletár frakciókat, akik a forradalom érdekében szembeszálltak az átfestett kapitalizmus államhatalmával, a bolsevik államban is anarchistának , baloldali elhajlónak nevezték, vagy még inkább - tagadva ezzel minden politikai szerepüket - egyszerûen köztörvényes bûnözõkként, banditákként kezelték õket.

A húszas évek elejére tehát a proletárok számára úgy tûnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus, illetve az a "baloldali" kommunizmus (2) amelyet a szociáldemokrácia minden lehetséges módon üldözött. A már említett orosz és ukrán anarchisták mellett ide sorolódtak egyrészt a német és holland tanácskommunisták, akik a németországi eseményekben szakadtak ki és fordultak szembe a bolsevik tendenciákkal, és pártjuk, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) fontos szerepet átszott a forradalmi hullám tanulságainak tisztázásában és a tõkés rendszerrel való szakítások elmélyítésében, számos frissen alakuló kommunista párt "balszámya", fõleg Angliában (Sylvía Pankhurst újsága, a Workers' Dreadnought és az "anarcho-marxisták") és Olaszországban (az Amadeo Bordiga körül csoportosuló intemacionalista kommunisták) a német anarcho-szindikalisták akiknek szervezete a Szabad Munkások Németországi Uniója (FAUD) a kezdeti forradalmi lendület után Rudolf Rocker vezetésével egyre inkább visszafogó erõként mûködött és a számtalan "anarchista" irányzat a világ számos táján. Sok esetben csupán személyekrõl beszélhetünk: Ernco Malatesta, Alexander Berkman, Emma Goldman önmagukban is irányzatokat jelentettek. Angliában a radikális kommunisták mellett erõs anarchista mozgalom mûködött, akárcsak Spanyolországban. De az ellenforradalom elõl menekülõ külföldi - és mindenekelõtt orosz - anarchisták leginkább Franciaországban találtak menedékre. (Mi itt csak Európáról beszélünk. Csupán megemlítjük, hogy ebben az idõszakban a forradalmi tevékenység súlypontja már Európán kívülre, elsõsorban Latin-Amerikára esik.)

Az a jelenség, amit ekkoriban tehát "anarchizmus" néven emlegettek, igen eltérõ, ellentmondásos csoportokat és irányzatokat takart. Összességében nem volt forradalmi sõt, éppett az adta ellenforradalmi jellegét, hogy bár számos elemében valóban a forradalomért harcolt, de az anarchizmust mint egy nagy családot, valamilyen közösséget szemlélte amelyben a különféle áramlatok egy éteri szinten ugyanazt akarják. Ez azonban nem volt igaz. Az "anarchista" csopottok legnagyobb része burzsoá jelszavakat hangoztatott, és tevékenységük csupán a szociáldemokrácia kiegészítése volt: tagadták az osztályharc centralizálását, az egyén kultuszát ûzték, elvetették a forradalom és a proletariátus diktatórikus jellegét. A legtöbben a termelõk önkormányzatát dicsõítették, vagyis az alap - az érték diktatúrája az emberi szükségletek felett - helyébe egy pusztán technikai kérdést - az irányítás módját - helyezték. Mások mindenekelõtt a tanácskommunisták és az anarchista kommunisták közül sokan - valóban kommunista kisebbséget alkottak, és folytatták forradalmi harcukat.

A francia számûzetésben szintén mindenfajta figura megtalálható volt Mindenki anarchizmusról szövegelt, és a legbornírtabb burzsoá elképzeléseket címkéztek fel ezzel az elnevezéssel. Tulajdonképpen ez a folyamat ugyanúgy - csak legfeljebb kisebb mértékben - az osztályharc lényegének elködösítésére irányuló hadjárat volt, mint amit a bolsevizmus vitt végbe látszólag a “másik oldalon”. Felmelegítették a régi álláspontot a "kommunizmus és az anarchizmus közötti szakadékról", mindkét mozgalmat - amely valójában egy és ugyanaz a mozgalom - kiherélve ezzel. A bolsevik nyomdák ontották az anarchistaellenes pamfleteket, a mahnovscsináról költött rágalmakat, és Lenin brosúráját, a "Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegségé"-t, amelyben a szerzõ markánsan szembehelyezkedett minden forradalmi irányzattal, és kiállt az elitpárt, a parlamentarizmus és a szakszervezeti harc mellett. De az "anarchista" oldal sem maradt adós - a "nagyok", mindenekelõtt Malatesta és Berkman idétlen érveket sorakoztatott fel az "autoriter szocializtnus", vagyis a "marxi" kommunizmus ellen. A korszak legjellemzõbb terméke egy "Bakunyin versus Marx" címû füzetke, amelynek ismeretlen "anarchista " szerzõje a bulvársajtó színvonalán elemzi a két irányzat "antagonizmusát". Ez méltó "anarchista" párja Lenin "kommunista" pamfletjének.

A franciaországi anarchisták legnagyobb szervezete, az Anarchista Unió (Union Anarchiste, UA) 1926 júliusában nagy vitát indított el egy kiáltvány körül, amelynek célja az individualista és a forradalmi anarchizmus, valamint a szindikalizmus álláspontjainak összebékítése lett volna. Az elmérgesedõ vitában az anarcho-kommunisták leszögezték, hogy semmiféle közös pontjuk nincs az individualistákkal és más burzsoá "anarchistákkal", ezétt elhagyták a szervezetet, megalakítva az Anarchista-Kommunista Uniót (UAC). Az új szervezet kijelentette, hogy "a harc egyetlen lehetséges formája a forradalmi anarchizmus, egyetlen lehetséges célja a kommunizmus; a kettõ egy és ugyanaz". Célként jelölték meg a "szakítást az anarchizmus Nagy Családjával", amely álközösségbe igyekezett olvasztani a forradalmi és ellenforradalmi irányzatokat. Az UAC többsége kiállt a harc centralizálásának szükségessége és a diktatorikus eszközök alkalmazása mellett, olyannyira, hogy 1927 folyamán még egy anarchista párt - értsd: centralizált harci szervezet, nem polgári párt - alakítása is felmerült. Ekkor az UAC-bõl kivált egy áramlat - a "szintezisták" , amely Sebastian Faure és az egykori mahnovista Volin vezetésével ismét a számtalan féle "anarchizmus" népfrontját, "szintézisét" vallotta, míg a forradalmi anarchisták megerõsítették szervezetüket Forrdalmi Anarchista Kommunista Unió (UACR) néven, amely 1930-ig mûködött.

Ezekben a harcokban részt vettek az orosz emigráns anarchisták is, akik között végig többségben voltak a forradalmi elemek. Õk már 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját, amely Munkásigazság (Gyelo Truda) néven újságot jelentetett meg Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov szerkesztésében. Ebben közölték le a csopott programszövegét, a "Liberter kommunizmus szervezõdési platformját", amely késõbb csak mint "a Platform" híresült el.

A Platform megjelenése nyomban dühödt vitákat kavart. Volin vezetésével a szintezisták támadást indítottak lapjukban, az "Egyesülés"-ben. "Az az állítás, hogy az anarchizmus csupán az osztályharc teóriája, egyoldalú nézõponthoz vezet" -jelentette ki Volin.

1927 február 5-ére a platformisták találkozót hívtak össze, amelynek célja egy netmzetközi forradalmárkonferencia megszervezése lett volna. Felállt egy ideiglenes Bizottság, Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyûlt résztvevõk kidolgozták a leendõ konferencia fõbb vitapontjait:

  1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
  2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
  3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
  4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának szükségszerûsége, mely szervezet az ideológiai és taktikai egységen, valamint a kollektív felelõsségvállaláson nyugszik;
  5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi forradalom megvalósításának érdekében.

A korszak szintjén ez igen forradalmi programnak számított, habár vannak benne idegenül csengõ elemek, így például a szakszervezeti munka bizonyos formáinak elfogadása: ennek lehetetlenségét az 1918-21-es német események nagyon jól megmutatták. 1920-ban Németországban még a forradalmi szindikalistákat tömörítõ legradikálisabb csoport, az FVGD-AS is a szakszervezeti tevékenység ellen fordult, és a forradalmi kommunistákkal egyesült a harc folytatására.

A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget mivel a rendõrség lecsapott a gyûlésre, és mindenkit letartóztattak. Machnót csak a francia anarchisták kampánya mentette meg a deportálástól. Végülis a "Forradalmi Anarchista-Kommunisták Nemzetközi Federációja" csak terv maradt, és többen a résztvevõk közül is szembefordultak vele (pl. Camillo Bemeri, a kiváló olasz anarcho-kommunista is, akit 1937 májusában Barcelonában majd Gerõ Ernõ tesz el láb alól). Az individualista oldalról is nagy támadás indult be, Malatesta vezényletével. Mahnoék 1927 augusztus 18-án megjelentették a "Válasz az Anarchista-Zûrzavaristáknak" címû visszavágást. Ebben kifejtik a forradalmi vezetés szükségességérõl vallott nézeteiket:

“Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek a mûve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezõk kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket." Ez az álláspont óriási szálkát jelentett az "egyén" szabadságát és a korlátlan individualizmust hirdetõ "anarchisták" szemében, akikrõl egyébként a cikk így emlékezett meg:

"Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát anarchistának nevezi valójában a legkevésbé sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon? - összegyûlnek, és kijelentik, hogy , ‘ mi egy család vagyunk', és ezt a vegyüléket 'anarchista szervezetnek' nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges."

Habár a nemzetközi szervezet nem jöhetett létre, a Platform jelentõs hatást gyakorolt több ország forradalmi anarchistáira. Franciaországban az állandó átalakulás fortyogásában a platformisták többször is ellenõrzésük alá vonták a legnagyobb anarchista szervezetet, de végül mindig szakítaniuk kellett vele. Ez fontos tanulság volt számukra arra, hogy soha nem érdemes törõdni az elavult, ellenforradalmi kötöttségeket hordozó szervezetek foldozgatásával, reformizálásával, hanem mindig, újabb szakításokon keresztül kell konkretizálni a proletariátus osztályprogramját. Olaszországban és Bulgáriában is alakultak platformista szervezetek, akárcsak Lengyelországban, bár ez utóbbi csupán az általános alapelveket vette át, és magát a Platformot, mint autoritert, elutasította.

Az 1939-45-ös háború szétzilálta az anarchizmus sorait, de miután a kapitalista béke nem hozott jelentõs változást a kapitalista háborúhoz képest, az osztályharcos tevékenység ismét megerõsödött. Ekkorra a bolsevikok - ideértve a trockistákat is - már eljátszották szerepeiket, és nemigen gyakorolhattak hatást a valóban osztályharcos proletár elemekre - legalábbis Európában. A forradalmi mozgalom több esetben ismét visszanyúlt a Platformig, és olyan, némileg ellentmondásos, de mindenképpen forradalmi irányultságú szervezeteket hozott létre, mint a Liberter Kommunista Szövetség (FCL) Franciaországban és az Anarchista Proletár Akciócsoportok (GAAP) Olaszországban az ötvenes évek elején, majd a különféle országokban mûködõ Forradalmi Anarchista Szövetségeket.

A Platform

Maga a szöveg, mint fentebb láttuk, olyan idõszakban jött létre, amikor az ellenforradalom - az 1917-23 as forradalmi hullám leverése után - ereje teljében volt. Így a szöveg érdeklõdésének homlokterében érthetõ módon a mozgalom zavarossága, szervezetlensége, a központosítás és az egységes gyakorlat teljes hiánya áll. Kétségtelen, hogry a végletesen centralizált és - legalábbis a proletárok harcával szemben egységes gyakorlatot folytató tõke erõivel szemben csak hasonló módszerekkel vehetõ fel a harc. A proletariátus harcának antidemokratikus, diktatórikus lényegét azonban az álanarchizmus minden erejét összeszedve támadta. Így a kívánatos egység csak nélkülük, ellenük valósulhatott meg.

A Platform helyesen leszögezi, hogy az anarchizus "nem egy gyönyörû utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma". Gyakorlat és elmélet burzsoá kettõssége helyett itt egy szerves egységrõl, a tõkés társadalom lerombolásának folyamatáról van szó, annak összes konkretizálódásában. A Platform végig az aktív valóságból indul ki, és annak megfelelõen próbál reagálni, nem érdeklik az elméleti "problémák", amelyekrõl a különféle "anarchológusok" hatalmas vitákat folytatnak (hordott-e Kropotkin virágmintás alsónadrágot, és lesz-e idõjárás-jelentes az anarchista társadalomban?).

A szöveg mindenekelõtt egy erõs, átfogó marchista szervezet megalakítását szorgalmazza. Ez talán ma egyértelmûnek tûnik, de abban a helyzetben nem volt az. Számos álanarchista magának a szervezettek a szükségességét is tagadta, de ha már létezik szervezet, akkor az csupán névleges, koordinációs valami legyen, amelyben az egyes személyek és alcsoportok belsõ autonómiával bírnak. Ez a demokratikus álszervezet aztán minden esetben bebizonyította teljes képtelenségét bárminemû forradalmi tevékenységre. A Platform készítõi ezért az egységes - forradahni - irányvonal és a szervezett közösségi gyakorlat mellett foglaltak állást. Ez rettentõ fontos lépés volt az anarchistáktól, hiszen éppen azokat a tabukat döntögették, amelyek az anarchizmus akadályait jelentették a valóban hatásos harcra.

A Platform kiemeli a szintézis alapján megvalósuló álszervezet értelmetlenségét. A szöveg célja tulajdonképpen nem más, minthogy egy kialakuló, nemzetközi anarchista-forradalmi szervezet, vagyis a kommunista proletár világpárt, az osztállyá szetvezõdött proletariátus programját nyújtsa. Ez a feladat azonban természetesen meghaladta a szöveg kereteit. Egyáltalában véve, ez a proletariátus forradalmi programja, habár létezõ és ható történelmi valóság, nem más, mint maga a forradalmi folyamat: senki, setmmilyen csoport sem lesz képes arra, hogy pontosan írásba fektesse le. Erre azonban nincs is szükség, hiszen az osztályharc konkretizálódásai során - amelyekbe az írott dolgok is éppgy beletartoznak - ez a program valamilyen mértékben mindig realizálódik. Ezekbõl az eseményekbõl, ha úgy tetszik, a tanulságok formájában, bizonyos jegyei levonhatók és kikövetkeztethetõek. Ilyenek mindenekelõtt a demokráciával való szakítás, a proletárdiktatúra, a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc, a pártok elleni harc, és az anarcho-kommunista forradalmi mag - rossz szóval az "élcsapat" - feladatai. Ezek a pontok nem jelennek meg mindig tisztán a Platformban sem.

A szöveg leggyengébb részei azokkal a konkrét teendõkkel foglalkoznak, amelyek a forradalom alatt, a termelés, fogyasztás, hadsereg stb. megszervezésérõl próbálnak meg valamilyen képet adni. Le kell szögezni, hogy a Platform - amely az álanarchizmussal való szakítás és a proletárforradalom néhány egyéb, igen fontos kérdésében kifejezetten messzire ment el - itt az utópiagyártás talajára téved. Ezekkel az utópiákkal éppen az a probléma, hogy akár még meg is valósíthatóak: alapjában ugyanis nem oldják fel az emberi tevékenység és a munka, az eszköz és az áru, a használati és a csereérték közti antagonizmust. A városok és a falvak közötti csere - bár jelentõs egyszerûsítéssel - pl. napjainkban is így zajlik... A platformisták nem látták át a proletárforradalom totálisan felforgató jellegét, azt a sajátosságát hogy a viszonyokat alapvetõen kell, hogy megváltoztassa. A fenti antagonizmusoknak már a forradalom elsõ percében pusztulniuk kell - egyáltalán, honnan számoljuk a fowadalom perceit... -, és nem elképzelhetõ az átmeneti, félig-kapitalista-félig-komnunista állapot. Bár a szöveg ezt maga is külön fejezetben szögezi le, rámutatva az átmenettel kapcsolatos koncepciók ellenforradalmi voltára, a második részben éppen egy ilyen állapotot vázol fel. A proletariátus diktatúrájának - amely nem az "átmenet szerve", hanem a forradalmi harc, a proletár osztály természete - formája az anti-állam, amely a ma fennálló rend teljes, aktív tagadása, mint ahogy a proletariátus, mint osztály léte már önmagában a burzsoá demokrácia tagadása.

A szöveg készítõi gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy a proletárok, illetve az õ szóhasználatukban ugyanezt jelentõ "munkások" "szabadságáról" és "függetlenségérõl" beszélnek. Íme, két újabb anarchista fétis, amelyet a szöveg nem volt képes túlhaladni. Ez a két fogalom csakis a kapitalista társadalomban bír jelentéssel. De mitõl szabad és független egy munkás? A kapitalizmustól? Attól nyilván nem, hiszen éppen az határozza meg létét, mint munkásét és mint társadalmi lényét egyaránt. Tehát éppen saját osztályától szabad és független, attól az erõtõl, amelynek célja nem más, mint ennek a társadalomnak - így a "munkás" szabadságának és függetlenségének is -, a totális lerombolása. Az érdekes az, hogy a szöveg gyakorlatban több esetben leszámol ezekkel az illúziókkal, amikor a centralizáció, az egységes szervezet mellett érvel. Támadták is ezért a szabadság bajnokai eleget.

Mint arra már korábban utaltunk, meglehetõsen zavaros a szakszervezetekkel szemben kifejtett álláspont is. Míg máshol világosan kiderül, hogy a forradalmi harc nem más, mint az anarchista kommunizmus, addig ebben a kérdésben a szerzõk különféle szinteket húznak, és a szindikalizmust egy harci formaként jelölik meg. Egyrészt látják a szakszervezetek ellenforradalmi szerepét, amit a forradalom idején a szindikalisták jó része maga is meglátott, másrészt hisznek még a javítás lehetõségében. Az általuk kifejtett elképzelés: anarchista befolyás alatt álló szakszervezet. Ez azonban önellentmondás: egy olyan szervezet, amely az általa lerombolni szánt (hiszen anarchista) társadalmat kívánja folyamatosan optimalizálni, éppen a lerombolását eredményezõ ellentmondások elsimítgatásával (hiszen szakszervezet). A proletariátus történelmi programja ugyanis NEM tartalmaz béralkukat, bejelentett sztrájkokat, szakszervezeti majálisokat és érdekegyeztetõ tanácsokat. Ellenben tartalmazza a bérmunka eltörlését, az erõszakos vadsztrájkokat, a harc eksztatikus örömét és az ellenséges érdekek diktatórikus elnyomását.

Nem kívánunk külön foglalkoztni a termeléssel és elosztással, a hadsereggel stb. foglalkozó résszel. Komolytalan, helyenként kifejezetten veszélyes álmodozások ezek önigazgatásról és önkéntességrõl stb. Egyfajta demokratikus mennyország, amely teljes ellentétben áll az általános rész elvárásaival. Annyit azonban hozzátennénk, hogy aki arra tesz próbát, hogy a jelen társadalom viszonyai között a kommunista társadalom leírásával próbálkozzon, az nem juthat tovább az álmodozásnál.

A szöveg végén a szerzõk újabb álanarchista fantommal kénytelenek megbirkózni, amely bizony elnyeléssel fenyegeti õket: a federalizmussal. Bár a szöveg egésze az osztállyá szervezõdés és a harc centralizálásáról szól a valóságban - és ezt az álanarchista nyüszögõk igen világosan látták - , addig a , szerzõk megijedtek saját elképzelésük konzekvenciájának, a centralizálás szükségességének verbális elismerésétõl. Ezt így próbálják megoldani, hogy megkülönböztetnek "rossz" és 'jó" federalizmust. A rossz az ego fontosságát hangsúlyozza, és az individualisták eszköze, míg a jó, nos, az tulajdonképpen már nem is federalizmus, mint kiderül, hanem centralizmus... Éppen a kérdés homályossága, pontosabban az e téren mutatkozó szakításhiány vezeti oda a szerzõket, hogy leírják azt a bõdületes burzsoá marhaságot a Szövetségi Végrehajtó Bizottságól. Hát ez bizony nem a "szervezett élcsapat"...

Röviden még egy fontos kritikai észrevétel: a szöveg folytonosan elkülöníti a parasztságot és a proletariátust. Holott ez utóbbi természetesen nem csak az "olajos kezû munkásokat" jelenti. A parasztság NEM társadalmi osztály, hanem egy munkamegosztási réteg. Burzsoák éppen úgy vannak a soraiban, mint proletárok (ez éppen így igaz végül is a munkásságra is, habár nyílván több a parasztburzsuj). Fontos tanulság azonban, hogy a parasztság a modern forradalmi mozgalomban, Európában, illetve azokon a tetületeken, ahol földjének többé-kevésbé valódi tulajdonosa volt (így Oroszországban nem!) inkább ellenfomadalmi szerepet játszott. A parasztság forradalmi potenciáljának túlbecsülése éppen a platformisták kicsit túlhangsúlyozottan orosz nézõpontjának köszönhetõ. Túlhangsúlyozzák a munka fontosságát is. Beleesnek abba a régi ouvrierista szakadékba, ami a szociáldemokrácia legrégibb fegyvere ellenünk: az, hogy legyünk büszkék a munkánkra, arra, hogy munkások vagyunk, szemben a "henye" buzsoáziával, harcoljunk a "munka társadalmáért"..! A kommunizmus azonban nem más, mint a munka, minden nemû munka totális tagadása, az emberi tevékenység megvalósítása az elidegenedett tevékenységgel szemben. Nemhogy nem vagyunk arra büszkék, hogy munkások vagyunk, hanem éppen ezért, a munka ellen lázadunk! "Mi a különbség szociáldemokraták és kommunisták között?" - tette fel a kérdést a Szituacionista Intetnacionálé a hetvenes évek elejé«: "A szociáldemokraták teljes foglalkoztatást akamak. A kommunisták teljes munkanélküliséget."

 

Végezetül még egyszer le kívánjuk szögezni, hogy a Platform nem szent szöveg, és több, mint nem hibátlan. Nem volt az 1926-ban sem. Célja azonban - mint ezt a szerzõk leszögezik - nem is egy Biblia létrehozása volt, hanem egyfajta vitaindítás, amely közös forradalmi tevékenységet eredményez a valóban forradalmi elemek között. Jobbat kívánni mi sem tudunk, mint hogy töltsön be ma is ilyen feladatot.

1 -   A NEP bevezetése persze nem a „kapitalizmus restaurációját” jelentette abban az értelemben, hogy elõtte, a hadi „kommunizmus” alatt az megszûnt volna. Még csak a proletár lázadásokra adott feleletként sem értelmezhetõ.Egyszerûen arról volt szó, hogy a kapitalizmus – amely bár súlyos veszélyek között, de a bolsevik állam jóvoltából végig fennmaradt s átvészelte az eseményeket – saját belsõ szükségleteinek megfelelõen vissza kellett, hogy térjen bizonyos minimális kapitalista elvárásokhoz amelyeket a hadi „kommunizmus” – a porosz mozgósítási törvények hû másolata – ideiglanesen nem tett lehetõvé. A NEP a szovjet kapitalizmus normalizálódádának, és nem megszületésének pillanata. 

 

2 - A „baloldali” jelzõt maguk ezek a kommunisták használták, hogy elkülönítsék magukat a szociáldemokrácia különféle „kommunista” frakcióitól , éppen úgy, ahogy néhány évvel korábban a bolsevikok áttértek a „kommunista” név használatára – elkülönülésüket kifejezendõ a hagyományos szociáldemokráciától.A kommunizmus azonban nem más , mint az a folyamaz, amelyben a proletariátus párttá szervezõdõ ereje megsemmisíti az érték , az állam, a pénz diktatúráját saját forradalmi diktatúrájának eszközeivel. Ennek a folyamatnak nincs „bal-„ és „jobboldala” , csupán harcosai és ellenségei vannak.A bolsevikok ennek a történelmi programnak az értelmében – ami az egyetlen lehetséges kommunista nézõpont – természetesen nem kommunisták , így hozzájuk képest nincs értelme viszonyítani egy csoport – illetve az egész proletariátus – kommunista természetét."


Forrás: Barikád Kiadó