Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MAHNOVCSINA 1.

2014.02.21





 

„1917 áprilisában összefutottam Trockijjal egy párizsi nyomdában, amely elsősorban különböző orosz balos szervezetek számára dolgozott. (...) Természetesen a forradalomról beszélgettünk. Ekkor már mindketten arra készültünk, hogy elhagyjuk Franciaországot és `oda' menjünk. Egyszer azt mondtam Trockijnak: `Mindent egybevetve, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ti, baloldali marxisták végül magatokhoz ragadjátok a hatalmat Oroszországban. (...) És aztán jaj nekünk, anarchistáknak! Mihelyt megszilárdul a hatalom a kezetekben, üldözni kezdtek, majd lepuffantotok minket, mint a kutyákat.'

-`Ugyan már, elvtárs! - vágott vissza Trockij. Megátalkodott, javíthatatlan képzelgők vagytok. Mi választ el minket tulajdonképpen ebben a pillanatban? A módszer egy kis részlete, amely teljesen jelentéktelen. Ti éppúgy forradalmárok vagytok, mint mi, és végül is mi éppúgy anarchisták vagyunk, akárcsak ti. Csakhogy ti az anarchiátokat minden előkészület és átmenet nélkül azonnal meg akarjátok valósítani, míg mi, marxisták úgy gondoljuk, hogy nem lehet egyetlen ugrással elérni a szabad társadalmat. (...) Alapjában véve nagyon közel állunk egymáshoz, fegyvertársak vagyunk (...). És még ha nem is egyezik mindenben a véleményünk, akkor is túloztok, ha azt feltételezitek, hogy mi, szocialisták esetleg nyers erőszakkal lépnénk fel az anarchistákkal szemben! (...) Nem! Hogyan is feltételezhettek akár egyetlen pillanatig is ilyen abszurditást!'”
(Volin)

Tartalom:

Előszó
1. Jegyzetek a földrajzhoz
2. A forradalom Oroszországban és Ukrajnában
3. Ki volt Mahno?
4. A partizán-taktika
5. A hetman bukása
6. A „petljurovscsina”
7. Belső építkezés
8. Gyenyikin
9. Első egyezmény a bolsevikokkal; az első árulás
10. Grigorjev
11. Második egyezmény a bolsevikkal; a második árulás
12. Az anarchisták Hosszú Menetelése
13. Belső újjászervezés
14. Harmadik egyezmény a bolsevikokkal; a harmadik árulás
15. Vrangel
16. Negyedik egyezmény a bolsevikokkal; a negyedik árulás
17. A mahnovscsina végleges veresége
Függelék - A mahnovscsina dokumentumaiból
Irodalomjegyzék

„Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.”
Marx - Engels: A kommunista párt kiáltványa, 1848

„Nem létezik egységes emberiség,
csak az osztályokra szakadt emberiség,
Szolgák és Gazdák”
Arsinov - Mahno - Mett: A Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja, 1926

Előszó

Ritkán hallgattak el olyan sikeresen és rágalmaztak olyan kitartóan történelmi eseményt, mint a mahnovscsinát, ezt a forradalmi kísérletet Ukrajnában, amelynek négy éven keresztül kellett megállnia a helyét a fehér ellenforradalmárok és a „vörös” pártdiktátorok elleni állandó harcban. Az uralkodó osztály szolgálatában álló történetírók alapvető feladata a proletár ellenállás emlékeinek meghamisítása, elkendőzése. Ez persze nem puszta passzió számukra, hanem annak egy - fontos - eszköze, hogy meggátolhassák a proletariátus harcoló osztállyá szerveződését, azt, hogy a forradalmi erők megismerjék, felhasználják addigi harcaik eredményeit és tanulságait. A mahnovscsina történetét azonban még ehhez mérten is különösképpen elhallgatták. Hogy mi ennek az oka? Reméljük ez a rövid brosúra némileg választ ad erre a kérdésre.

Az ukrán felkelő parasztok és munkások mozgalma - amely katonai és szellemi vezetőjéről, Nyesztor Mahnóról kapta a „mahnovscsina” elnevezést - egy kb. 70 000 négyzetkilométer kiterjedésű és 7 millió lakosú területen működött. Az osztályokra szakadt emberiség történetének során oly ritka alkalmak egyikeként itt sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismer kormányt és kizsákmányolást, amelyben nem uralkodik sem a tőke sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a csereérték és a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát. Olyan próbálkozás volt ez, amely a mindennapi tevékenységet a paraszti- és munkáskommunák elvei alapján igyekezett megszervezni, és a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ugyanakkor harci közösség, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak. Demokratizmusa, az autonómia és önigazgatás túlzott istenítése éppen úgy okai voltak bukásának, mint a fehér és bolsevik külső ellenség csapásai. Bár a mahnovscsina a gyakorlatban felismerte, hogy a tőke, a magántulajdon mindennapos diktatúrájával szemben csak az osztállyá szervezett proletariátus diktatúrája, a kapitalista viszonyok feletti és elleni diktatúra, a bérmunka elleni diktatúra képes győzelmet aratni, de megijedt ennek a felismerésnek a totális alkalmazásától. Mint látni fogjuk, a döntő pillanatokban szinte mindig engedtek a „demokrácia”, a „népi kezdeményezés”, a „többség”, a „pluralizmus” kísértéseinek. Ez belülről is olyan mértékben meggyengítette a proletárszervezetet, hogy egyik fő oka lett a bukásának. De ellenségei „mindkét oldalon” felismerték, hogy közös, nagy ellenségük éppen a valódi kommunizmus, a proletariátus forradalmi diktatúrájának lehetősége. És a bolsevikok számára, akik az osztállyá szerveződött proletariátus diktatúráját a párt diktatúrájára cserélték fel, 1 valóban rémisztő volt a proletariátus maga is.

Mindazonáltal nagyon lelkesítően hangzik: 1917 és 1922 között Ukrajnában megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Olyan társadalom, amely a megállapodások, kölcsönös szolidaritás és segítségnyújtás alapján állt, és amelyet az a súlyos tapasztalat kovácsolt össze, hogy mind a fehér reakció, mind a bolsevikok szociáldemokrata diktatúrája halálos ellenségei voltak az efféle valódi, gyakorlati kommunizmusnak. Az anarchista gondolkodók elképzeléseit az uralomnélküli társadalomról évszázadok óta utópisztikusnak gúnyolták; Ukrajnában azonban életre keltek ezek az álmok. Az anarchizmus vörös-fekete zászlaja alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, -színházak, -újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak - részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei -, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség.

Kezdettől fogva kedvezőtlen előjelek kísérték ezt a hatalmas forradalmi kísérletet: a mahnovscsina első órájától az utolsóig elkeseredett harcban állt a fehér reakcióval, majd később az új, szociáldemokrata cárok „Vörös Hadseregével”. Soha, semmi sem teheti elkeseredettebbé az elnyomók gyűlöletét áldozataik iránt, mint amikor azok felegyenesedve megpróbálják széttépni súlyos láncaikat. Egymásra talált a tőkés világ minden frakciója Vrangeltől Leninig: szent háborúra szövetkeztek az anarchista kommunizmus kísértete ellen! Közel egymillió parasztnak és munkásnak kellett halállal lakolnia szabadságszeretetéért. A „vörös” és fehér győztesek bosszúja véres termést aratott. A mahnovisták állandó, kényszerű harci erőfeszítései természetesen a belső újjáépítési munka rovására mentek. A forradalmárok sokat ígérő terveit és reményteljes kezdeményezéseit gyakran meghiúsította a „vörös” és fehér burzsoázia dühödt pribékjei elleni küzdelem. Azt kell mondanunk, hogy az ukrajnai proletariátus szinte minden energiáját a háborús erőfeszítésekre kellett, hogy pazarolja. Mégis, hihetetlen teljesítményeket nyújtottak ezek az emberek a felszabadított területeken.

Ez a tény nyújtja a kulcsot a mahnovscsina megértéséhez is. A mozgalom gyökerei az évezredek óta elnyomott póroknak abból az álmából eredtek, hogy „idegen” és „hazai” elnyomóiktól egyszer s mindenkorra megszabaduljanak. Volin, az orosz forradalom harcosa és történésze így ír erről: „Ez a mozgalom Mahno személye nélkül is éppen úgy létrejött és helytállt volna. Hiszen az az erő, az az élő tömeg, amelyből ez a mozgalom állt, és amely Mahnót, mint rátermett, harcos vezetőt a reflektorfénybe emelte, éppúgy létezett volna nélküle is.”

Épp ez a tény veti fel a tolakodó kérdést: mi lett volna, ha lett volna alkalma a mozgalomnak a szabad kibontakozáshoz? Ha a mahnovscsina a kétfrontos harc hatalmas erőfeszítései ellenére is ilyen hatalmas lépést tudott megtenni az uralomnélküli társadalom irányába, elérték volna-e teljesen, ha minden energiájukkal erre a célra tudtak volna koncentrálni? Vagyis az a mód, ahogyan a mahnovscsinában tömörülő forradalmárok hozzáláttak egy kizsákmányolástól mentes emberi közösség felépítéséhez, elvezethetett volna-e a valóságos kommunizmushoz?

Bizonyos szempontból fölösleges feltenni ezt a kérdést. Először is a történelemben nem létezik „mi lett volna, ha...”, másodszor a forradalmi kísérletek a történelem során mindig azonnal a porondra szólították az ellenforradalom erőit is. 1871-ben a Párizsi Kommün idején, 1921-ben a kronstadti felkelésnél, az 1936-os spanyol forradalomban, hogy csak néhányat említsünk. Emellett azt is le kell szögeznünk, hogy a kommunista társadalom ellenségeit nem csak a szükségszerűen reakciós és elnyomó, nyíltan polgári-kapitalista erők oldalán kell keresnünk, hanem azok közt a „forradalmárok” között is, akik Karl Marx tanait leninizmus-sztálinizmussá korcsosították, és akik a proletárok kizsigerelésében és megvetésében, a forradalom, a valódi kommunizmus gyűlöletében bármely hagyományos kapitalista frakcióval vetélkedhetnének.2 Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi mahnovscsinát nem a fehér csapatok számolták fel végérvényesen, hanem Lenin és Trockij „Vörös Hadserege”, a bolsevikok által félrevezetett és/vagy erőszakkal a frontra hurcolt proletárok ereje. Hiszen a burzsoázia egyetlen esélye a felkelő proletariátus erejével szemben az, ha képes a forradalmi mozgalom megosztására, a proletár célok elferdítésére. 1917-ben a bolsevik szociáldemokraták játszották el ezt a hálátlan szerepet, és jól mutatja az akkori forradalmi hullám jelentőségét, hogy a világtőkének jó hetven éven keresztül szüksége volt annak leverőire.3

A mahnovscsina bukásának természetesen alapvetően külső okai voltak: habár az 1917-23-as forradalmi hullám szinte az egész világot megmozgatta, de a világforradalom elmaradt. Márpedig a proletariátus forradalma csak világméretekben képzelhető el. Érjen bár el bármilyen magas szintet a kommunista harc egy-egy területen, országban, kontinensen, ha az nem terjed ki mindenhová, ha maradnak olyan területek, ahol a tőke uralkodik, akkor a forradalom bukásra van ítélve. A forradalmi fellendülést mindenütt sikerült leverni a tőke erőinek, és a mahnovscsina így az első pillanattól kezdve defenzívába szorult, megfosztva szinte minden internacionalista kapcsolattól. Ez azonban nem von le semmit az ott történt események fontosságából. Az egész világméretű forradalmi hullám szempontjából tragikussá vált az a körülmény, hogy az egyes területek forradalmi erői nem voltak képesek egymással hatékony kapcsolatokat teremteni. Hiszen a mahnovscsina harcaival egy időben számos más területen - mindenekelőtt persze Oroszországban - zajlottak felkelések. Hogy csak az európai területeket említsük, 1918-tól 1921-ig Németországban, 1918-19-ben Magyarországon, 1920-22-ben Olaszországban, 1922-23-ban Bulgáriában stb. folytak igen fontos küzdelmek. És nem a mahnovscsina volt az egyetlen forradalmi erő, amely önmagát megszervezve a proletariátus harci pártjaként igyekezett a mozgalmat irányítani. De az olyan forradalmi szervezetek, mint a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD), a bolgár tesznyákok vagy az olasz internacionalista kommunisták még egymással sem találták meg a valódi akcióegységet. Bár képviselőik általában már 1919-21 folyamán felismerték azt, hogy a bolsevizmus ellenforradalmi, és az új Internacionálé célja a reformizmus és az opportunizmus fegyverének alkalmazása a „szektás” forradalmi kommunisták ellen, de illúzióik, a bolsevizmussal való nyílt szakításra való képtelenségük - és nem utolsósorban a földrajzi elszigeteltség - képtelenné tette őket a lényegi együttműködésre.4 És az ukrajnai felkelés hírei nem jutottak el a külvilágba. Így, bár az adott korszakban maguk a proletárok gyakran felülemelkedtek a szervezeteiket egymással szembe állító „ideológiai” ellentéteken,5 maguk a szervezetek sajnos mégis - bár egészen más értelemben, mint ahogy azt a bolsevikok rájuk sütötték - szektásak maradtak: a gyakorlati aktivitás helyett leginkább a „zászlóról” vitatkoztak, és ez az „idealizmus” komoly problémákat eredményezett.

Ugyanakkor nagyon fontos megnézni azt, hogy a mahnovscsina tevékenységében melyek voltak azok az elemek, amelyek valóban a proletárok harcának közösségét erősítették, és amelyek előremutató példák lehetnek a mai forradalmi antikapitalista harcban is. Persze nem mint „tiszteletreméltó” események, amelyeknek az évfordulóján kisúttörők (ízlés szerint esetleg kiscserkészek) éneklik el a nemzeti himnuszt, hanem olyan tanulságok, amelyeknek a figyelembevételével mai harcunk válhat hatékonyabbá, és elkerülhetjük a múltban már esetleg elkövetett hibákat. Hiszen a mahnovisták akkori harca - a mi mai harcunk is.

A mahnovscsina több mint 70 évvel ezelőtt bukott meg, azonban története még ma is aktuális a társadalmi forradalom régi-új perspektíváiról szóló vitákban, és fölöttébb fontos tanulságokat hordoz. Mert a „kommunista” szociáldemokrácia (ugyanaz az erő, amely Kronstadtban, Ukrajnában, Mexikóban, Spanyolországban stb. az eddigi legjelentősebb forradalmi kísérleteket az átmenetileg vörösre festett burzsoázia javára lemészárolta, amely vérbe fojtotta a magyarországi proletárdiktatúra kezdeményeit 1919-ben, amelynek pribékjei lemészárolták és kivéreztették a német proletariátust 1918-23-ban) készülődik, hogy világszerte újra szalonképes legyen a kizsákmányoltak szemében. A proletárok növekvő elégedetlenségét befogni, mederbe terelni, majd legyilkolni a forradalmat: a feladat változatlan. És habár a szociáldemokrata pribékek új álarcot öltöttek a hiteltelenné vált régi helyett, ne tévesszenek meg minket: ma is bármikor készen állnak arra, hogy a lázadó proletárok hátába döfjék a kést. A raktárban bevetésre készen vicsorognak a szociáldemokrata hóhérok: az új Sztálinok, Noskék, Kun Bélák,6 Caballerók... Ugyanarra szolgálnak, mint minden más politikai erő: a kapitalizmus barbár rendjének fenntartására, bármi áron.

Ezért is roppant fontos a mahnovscsina történetét a felszínre hozni a feledésből, és felvenni a harcot az ellenség torzításai ellen. A proletariátus szükséglete, hogy tanuljon a forradalmi mozgalom történelmi eredményeiből és hibáiból. Ez azonban csak egyféle módon válik lehetségessé: ha visszavesszük, újra elsajátítjuk osztályunk történelmét. Ez ennek a brosúrának is a közvetlen célja.

Nagy nehézséget jelent a megfelelő forrásanyag előteremtése, mert a mahnovscsináról megjelent írások nagy része részrehajló, illetve nyíltan rágalmazó. Nem meglepő persze, hogy a Szovjetunió történelmi irodalmában szinte egyetlen egyszer sem említik név szerint Mahno mozgalmát, vagy ha rájuk terelődik a szó, mindig „banditákról” és „bűnöző hordákról” beszélnek.7A mahnovistákat a szovjet szépirodalom és történettudomány általában összemossa a különféle ukrán nacionalista bandákkal, amelyek ebben a zűrzavaros korszakban meglehetősen dúsan tenyésztek. Ugyanakkor a polgári történetírók sem tudták a mahnovscsina bolsevikok elleni harcát a maguk javára kihasználni a mozgalom egyértelmű forradalmi tendenciái miatt. Hiszen számukra is világos volt, hogy ebben a harcban a tőke igazi ellenségeként nem a bolsevizmus, hanem a forradalmi anarchista kommunizmus lépett fel. A bolsevikok számára roppant fontos volt, hogy Szovjet-Oroszországban egyáltalán ne ismerjék meg a mahnovscsina igazi jellegét, mert ezzel a bolsevik pártdiktatúra önnön megcélzott társadalmi bázisát, a munkásosztályt és a parasztságot, azaz a tulajdonképpeni proletariátust 8 idegenítette volna el magától. Lehetetlen lett volna tehát bemutatni azt, hogy a bolsevik terror által felszámolt anarchista mozgalmak valóságos célja az volt, amiről a bolsevik vezérek csak pofáztak: nevezetesen az osztálynélküli társadalom, vagyis a kommunizmus megteremtése. És a Kremlben lazacot és kaviárt zabáló bolsevik ideológusok számára mi sem volt rémisztőbb, mint azt látni, hogy igenis van olyan proletárerő, amely valóban meg akarja valósítani az állam és az uralom, a tőke és a kizsákmányolás megszüntetését. Ez volt az ő igazi ellenségük, és ennek megfelelően nem ismertek vele szemben kíméletet.

Maga a mozgalom kevés írásos anyagot, eredeti dokumentumot hagyott hátra, ezért alapvetően a szemtanúkra és mozgalom részvevőinek visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk. Volin így ír erről: „Ez a mozgalom a nép legalsóbb rétegeinek a mozgalma volt, azoké, akik a parádéért folyó hajszát, a pompát, uralmat és dicsőséget viszolygással fogadták. A mozgalom az orosz határterületeken fejlődött ki, távol a nagy központoktól, behatárolt körzetekben, és ezért lényeges, sajátos vonásait határain kívül alig ismerték. Majdnemegész idő alatt hallatlanul nehéz, megerőltető harci feltételek között kellett helytállnia, körülvette az ellenség, és a munkástömegeken kívül szinte nem volt egyetlen barátja sem, a kormányzó pártok kíméletlenül elnyomták. Később legaktívabb embereinek kilencven százalékát, férfiakat és nőket egyaránt, elveszítette, sem ideje, sem lehetősége, de még csak szüksége sem volt arra, hogy műveit, kiáltványait és gondolatait összegyűjtse és hátrahagyja az utókornak. Egyszóval: ebből a mozgalomból csak kevés élő,közvetlen nyom és emlék maradt hátra. Amit ténylegesen adott, azt nem jegyezték fel a krónikákban. Okiratait nem terjesztették tovább és nem őrizték meg.”

Hogy a különféle kapitalista (köztük bolsevik) történelemhamisítók meséit egyszer és mindenkorra leleplezzük, hogy ne legyen kétségünk a szociáldemokrácia őszintén ellenforradalmi jellegéről, és hogy a holnap forradalmának a javára a tegnap hibáiból tanulhassunk, megpróbáltuk a meglévő anyagokból ennek a forradalomnak az alaptendenciáit és krónikáját utólagosan lejegyezni.

Külön fontosnak tartjuk kiemelni, hogy ebben az írásban nem szándékozunk megfelelni a „történettudomány”, mint burzsoá diszciplína ismérveinek. Nem törekszünk arra az „objektivitásra”, amely ennek a tudománynak a fétise, de amelyet, mint konkrét osztály-meghatározottsággal bíró ideológiatermelő és -tükröző, természetesen sohasem érhet el. Minden ideológia, tudomány stb. a két osztály közötti küzdelem közvetett terméke. A polgári történettudomány „objektivitása” nem más, mint igyekezet a kizsákmányolás rendjének fenntartására: osztályobjektivitás. Ezzel szemben naiv idealizmus lenne a „tiszta objektivitás” igényével fellépni. Mi tudatosan egy másik tudományos objektivitást vállalunk: a proletariátus elméleti osztálytudatának kifejezését. Ezért a tőkés rend történelmi meghaladásának álláspontját képviseljük. Írásaink konkrét célja a proletariátus osztályemlékezetének fenntartása és megerősítése, a tanulságok levonása és felhasználása mai harcunkban.

A visszaemlékezések, memoárok óhatatlanul szubjektívek, de felvázolják azt a folyamatot, amely egy darabja a két osztály közötti évszázados küzdelemnek. Ezek az alapvonalak a fontosak, nem az egyes események jól feldolgozott ellenőrizhetősége. Ezért - és az egyszerűség kedvéért is - mellőztük aterjedelmes szakapparátust, hiszen nem célunk vele „hitelesebbé” tenni ezt a brosúrát. Így lábjegyzeteink szinte minden esetben magyarázóak, nem forrást megjelölőek. Az írás végén azonban rövid áttekintést adunk a szakirodalomról, aminek alapján a kérdés iránt érdeklődők alaposabban utánanézhetnek a dolgoknak.

1. Jegyzetek a földrajzhoz

A felkelő mahnovisták által ellenőrzött területet nem lehet pontosan behatárolni; határai a támadó ellenséggel szembeni frontok voltak. A harcok folyamán a rohamozó fehér és „vörös” csapatoknak többször is sikerült mélyen behatolni ide; egyszer még arra is rákényszerítették a felkelők seregét, hogy teljesen vonuljanak vissza a területről, ám ez részben a mahnovisták gerilla-taktikájához tartozott: hátrálni, mozgékonynak lenni, a túlerőben lévő ellenséget gyorsan és váratlanul letámadni. Még ha az ellenséges csapatok rövid időre el is foglalták a területet, az újjáépítő, szervező tevékenység mégis anarcho-kommunista szellemben folyt tovább a felkelő rajonban. A parasztkommunák egyszerűen hagyták lerohanni magukat, és mindaddig aktívan vagy passzívan ellenálltak, amíg gerillaseregük újra fel nem mentette őket. Az ellenség a harc 4 éve alatt egyszer sem volt képes a rajont ténylegesen, területileg elfoglalni.
A „forradalmi felkelés ” területe majdnem teljesen kör alakú volt. 280 km hosszú és 250 km széles, több kormányzóságot felölelt és mintegy 7 millió lakost számlált. Központja Guljajpolje volt, egy néhány kézműves- és ipari üzemmel rendelkező mezőgazdasági város, amely mindazonáltal fontos útvonalak kereszteződésében feküdt. Ez a várost a környék kereskedelmi központjává tette, míg a mahnovscsina számára stratégiai előnyöket biztosított. Guljajpolje lett a mozgalom kiindulópontja, de véres harcok, valamint a mahnovisták számos sikeres kísérletének a színtere is volt. A város mintegy 30 ezer lakost számlált, vasöntödékkel, vasútépítő-műhelyekkel valamint mezőgazdasági üzemekkel rendelkezett. A felkelő terület déli része egészen az Azovi-tengerig húzódott, és Bergyanszk kikötővárost is ellenőrizte.
A harcok folyamán a mahnovisták időnként ki tudták terjeszteni befolyásukat Harkov és Jekatyerinovszláv, Taganrog és Rosztov nagyvárosokra is, és átmenetileg még a Krím-félszigetet is elfoglalták Szevasztopollal együtt.
Ukrajnának ez a délkeleti része főként agrárvidék volt. Ennek megfelelően a mahnovscsina mindenekelőtt a parasztok mozgalma lett, hasonlóan Kína gyarmatellenes harcához.
Mégis nagy visszhangot keltettek a felkelők jelszavai a városi munkásság körében is, és hatásukra ott is termelőkommunák és gyári szovjetek alakultak, úgyhogy hiba lenne a mahnovscsinát csupán parasztfelkelésként emlegetni. Mindazonáltal mégis vidéken volt a legsikeresebb, a mahnovistáknak a nagyvárosokban sohasem volt elegendő befolyásuk ahhoz, hogy eszméiket ott is olyan következetesen tudják érvényre juttatni, mint az ország több más részén.
Ukrajna nagysága összességében Franciaország területének mintegy 4/5-öd részét teszi ki, ennek nagy része a híres feketeföld-terület, amelyet igen termékeny lösztalaj borít. Ezen a zsíros talajon a gabona, a zöldség és más haszonnövények is megteremnek, de az állattenyésztés is hagyományosan elterjedt. Ukrajnát ugyanakkor számos folyó és több helyen hegyszorosok is tagolják, amelyek gyakorta megnehezítik a közlekedést és a területek közötti kapcsolattartást. Nagy erdős területek és tavas vidékek váltakoznak szántóföldekkel és óriási pusztákkal.
Történelmileg nézve Ukrajna évszázadok óta őrzött valamiféle önállóságot, amely akkor sem tűnt el teljesen, amikor az orosz birodalom bekebelezte. A fegyveres partizáncsoportok alakulásának is jelentős hagyománya van ezen a területen.
A harcok kezdetén a terület nyugaton, az Osztrák- Magyar Monarchiával, illetve annak az első világháború alatt elfoglalt területeivel volt határos, északon Belorussziával, keleten pedig egybefolyt a Volga ingoványos vidékeivel.

2. A forradalom Oroszországban és Ukrajnában

Rengeteget lehetne írni az 1917-es orosz forradalmi hullámról, arról a nagyszerű eseményről, amelynek során a forradalmi proletariátus az eddigi történelem folyamán a legközelebb került ahhoz, hogy elpusztítsa a kizsákmányolás társadalmát, és felcserélje azt az egyetemes emberi társadalomra, a kommunizmusra(***). Különösen itt, egy olyan országban lenne fontos evvel a kérdéssel részletesen foglalkozni, ahol hosszú évtizedekig hazudoztak nekünk erről a forradalomról, ahol a forradalom eltipróit állami hódolat illette, és szentként kellett tisztelni őket. Az oroszországi forradalmat nem Lenin és egy maroknyi bolsevik elvtársa vívta meg, hanem az oroszországi proletárok milliói. A bolsevikok, akik már 1917 februárja óta visszahúzó erőt próbáltak kifejteni a tömegekre, nem igazán kívántak felkelést. Vita kerekedett a központi bizottságban is, ahol Lenin szinte egymaga képviselte a felkelés kirobbantásának politikáját, míg a többség elvetette, illetve elodázta volna a fegyveres felkelést. A felkelés azonban, függetlenül önjelölt vezéreinek akaratától, mégis kitört.
A bolsevikok, és általában a szociáldemokraták már a februári forradalomtól is zavarba jöttek. Hiszen ők szentírásként tartották magukat Marx szavaihoz, amelyben nem a lényeget, a forradalmi elméletet, hanem a minden problémára komplett megoldást kínáló csodaszert látták. Szelleme helyett betűihez ragaszkodtak. A munkásmozgalom marxi ágának Marx halála után hosszú ideig nem teoretikusai, hanem csak Marx-epigonjai, filiszterei támadtak (sajnos, be kell látni, hogy maga Engels is egyre inkább elszakadt a kommunizmustól), akik doktriner „marxizmusuk” védőbástyája mögül magasról leszarták a tömegek, a proletárok véleményét, gyakorlatát(***). Ezek a szociáldemokrata vezetők magukat egy misztikus „forradalom” varázslómestereinek tartották, amely forradalom előre megírt forgatókönyvét csakis a beavatottak ismerhetik(***).
Ennek megfelelően a szociáldemokraták - Kautskytól tulajdonképpen Leninig, aki valójában mindig is kautskysta maradt - nem tartották eléggé érettnek Oroszország gazdasági-politikai viszonyait egy forradalom kitörésére. „A proletariátus még nem érett meg a forradalomra” - szajkózták. A forradalom azonban mégis kitört, nagyon is kézzelfoghatóan. És a szociáldemokrata csoportok, amelyek évtizedek óta a kis lépések taktikáját követték ott álltak megdöbbenve. Persze hamar feltalálták magukat, és azonnal megpróbálták ellenőrzésük alá vonni az eseményeket. Erre a bolsevikok, és személyesen Lenin igen megfelelőek voltak, hiszen nem kompromittálták magukat a háború során, amikor is éppen ők voltak szinte az egyetlenek (mármint a szociáldemokrácián belül), akik forradalmi politikát követtek, és a forradalmi defetizmust hirdették. Ez lényegében azt jelentette, hogy a proletároknak fegyvereiket „saját országuk” burzsoáziája ellen kell fordítaniuk, és az burzsoáközi háborút polgárháborúvá, vagyis osztályháborúvá változtatniuk. Olyan fontos lépés volt ez, amely a proletariátus programjának egyik alapvető pontjára világított rá.
A forradalmi tömeg azonban nem pártforradalmat akart. És az önjelölt vezetők - időlegesen - arra kényszerültek, hogy átvegyék a proletárok anarchista-kommunista követelését: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”. Ez világos jelzés volt minden párt és politikai erő számára arról, hogy mit akarnak a proletárok: megszervezni saját irányításukat, harcukat a burzsoázia erői ellen. Likvidálni a vezetést és a kormányt, az igazgatókat és a papokat, a katonatiszteket és a gyártulajdonosokat. Természetesen ezeknek a szovjeteknek részben semmi közük ahhoz, amit később a „Szovjetunió” nevében elkövettek a vörösre festett burzsoá politikusok. Ezek a szovjetek nem voltak mások, mit maguk a harci osztályba forrott termelők: a munkások, parasztok, katonák. Legnagyobb problémájuk azonban az volt, hogy nem voltak képesek felülemelkedni a burzsoá demokratikus működéseken, és így a szovjetekben kevés kivétellel nem a legelszántabb osztályharcos hang volt az irányadó, és akkor még nem is beszéltünk a nyíltan ellenforradalmi szovjetekről. Így a szovjethatalom követelése forradalmi programból egy pusztán formai követeléssé silányult, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy semmiféle szervezeti forma önmagában nem képes a forradalmi tartalmat garantálni. A szovjetek üres és tehetetlen formává váltak csupán, a proletár harci szervezet karikatúráivá, demokratikus diskurzusok tribünjeié. Lényegében ez okozta vesztüket is: a tétovázó, lazán szervezett szovjetek forradalmi vitáikban lassan és észrevétlenül elvesztették kezdeti erejüket: egyrészt demokratikusan az ellenforradalom irányába lökődtek, másrészt teret vesztettek a remekül szervezett politikus-akarnokokkal szemben.
A forradalmi tömeg követelései „benne voltak a levegőben”. Ez azonban nem az oroszországi anarchista csoportoknak volt köszönhető, amelyek gyengék és meglehetősen szervezetlenek, egymástól is elszigeteltek voltak. Ugyanakkor nem tudtak megmérkőzni a bolsevikokkal a forradalom vezetéséért, hiszen az anarchisták nem is törekedtek erre. Eszméik azonban, a rabszolgalétet kikényszerítő állam képviselőivel szembeni lázadás tudata, amelynek Oroszország számos távoli részén nagy hagyományai voltak, beleivódtak a kizsákmányoltak tudatába. Ily módon, habár az anarchisták semmiképpen nem tekinthetőek a forradalom vezetőinek, de az anarchista-kommunista hozzáállás, a proletárforradalmi viszonyulás nélkülük is hatásosan megjelent a gyakorlatban. Ez a valódi anarchistáknak voltaképpen meg is felelt, hiszen így elháríthatták maguktól az örök dilemmát: mi a lényegesebb, az, hogy forradalmi legyen egy mozgalom, vagy az, hogy autonóm..? A bolsevikoknak azonban más volt az elképzelésük, hiszen ők semmi esetre sem kívántak autonómiát, de a forradalmiságot is csak szigorú állami keretek között tudták elképzelni. Törekvéseiknek megfelelően először kénytelenek voltak eljátszani a színjátékot, hogy egyetértenek a tömeg követeléseivel, de valójában mindez csak addig tartott, amíg elég erőssé nem váltak ahhoz, hogy a hatalmat megragadhassák. Ebben valójában nem különböztek bármely más burzsuj frakcióktól, hiszen szépen ígérgetni, alakoskodni mindnyájan tudnak, de aztán mindnyájan lecsapnak a kizsákmányoltakra, fegyverrel és/vagy törvényekkel. Így lett hamarosan az ipari és mezőgazdasági termelés önszerveződéséből, az áru-viszony lerombolásából fékeveszett állami centralizáció, a termelés hisztérikus fokozása, a munkaerő sosem látott mértékű kizsákmányolása - és mindez a „kommunizmus” nevében! A munkások és parasztok kivívott szabadságát újra elvették, és minden ellenkezést véres megtorlás követett. A hatalom - éppen a valóban forradalmi erők szervezetlensége, a világos politikai cselekvés hiánya miatt - érett gyümölcsként pottyant a bolsevik vezetés ölébe, amely a forradalomban valójában nem is játszott döntő szerepet(***).
A proletárok elégedetlensége persze nőttön nőtt, hiszen ők nem ilyen lovat akartak: a cár helyett most egy politikai párt diktatúrája ült a nyakukban, ahelyett, hogy ők szervezték volna meg saját diktatúrájukat a kizsákmányolás viszonyai felett, és saját pártjukat, a proletariátus világméretű osztálypártját, a felforgatás pártját szemben a tőke, a rend pártjával. A proletariátust most saját nevében nyomták el. Persze azért a bolsevik taktika sem volt egyértelmű. A bolsevikok - beleértve még a vezetést is - többsége minden kétséget kizáróan őszinte forradalmár volt, akik valóban hittek abban, hogy ez az „új államalapítás” vezet majd a proletariátus felszabadításához. Doktriner-szektás politikájuk, és az, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a társadalom gazdasági átalakítását - Marx munkásságából csak a politikai vonatkozásokat emelték ki, amelyek önmagukban értelmetlenek - vezetett részben a forradalom bukásához. Forradalmat hirdettek, de folytatódott a munkaerő kizsákmányolása, megmaradt az áru, forradalmi internacionalizmus helyett nacionalista honvédelembe kezdtek...(***)
Az elején még több anarchista, kommunista szervezet együttműködött a bolsevikokkal, de amint a fentebb említett tények nyilvánvalóvá váltak, ezek a csoportok bírálni, majd támadni kezdték a bolsevik vezetést(***). A bolsevik párt az „oszd meg, és uralkodj” elvének mestere volt; egymásnak ugrasztotta ellenfeleit, és megrágalmazta őket. A későbbi koncepciós perek ügyészei és bértollnokai ekkor tanulták meg a hivatásszerűen űzött felháborodás tudományának alapvonalait(***). 1918 folyamán a bolsevikok szinte mindenütt megkezdték a katonailag sokkal gyengébb forradalmi szervezetek eltiprását: a nem bolsevik kommunista pártokét, a baloldali eszerekét, akik fellázadtak a breszt-litovszki béke megkötése és az élelmiszerspekulációk ellen, és a különféle anarchista csoportokét. A Szolovki-szigeteken felállított koncentrációs táborokba már 1920 folyamán megérkeztek az első foglyok, akik azonban forradalmárok voltak, nem bankárok vagy feketeszázasok. (Érdekes adalék: a bolsevik kormányzat ugyanekkor hevesen udvarolt a berlini Anarcho-szindikalista Internacionálénak (IAA - Nemzetközi Munkásszövetség), amelynek képviselőit meghívta Szovjet-Oroszországba...) Azok az anarchisták, akik megúszták a lövöldözéseket és a letartóztatásokat, ismét illegalitásba vonultak. Hiábavaló volt az anarchista delegációk felszólalása a „Vörös” Szakszervezeti Internacionálé kongresszusán. Az utolsó engedélyezett anarchista demonstráció Szovjet-Oroszországban 1921 februárjában volt, Pjotr Kropotkin temetésén.
Pjotr Arsinov így ír erről az időszakról: „Ez...a néhány tucat falu és néhány ezer paraszt a bukás rémét idézte fel a bolsevikok számára azzal, hogy nem engedelmeskedtek, és mindenféle kormány nélkül akartak élni. Mindenesetre a moszkvai és számos másik pártbizottság kénytelen volt géppuskákkal felszerelkezni, amikor 1919 április közepén feloszlatta az anarchista szervezeteket (...) Hála annak a bizonyos rövid ideig tartó októberi bizalomnak, amelyet a munkások a bolsevikokkal szemben tanúsítottak, ez utóbbiaknak sikerült - persze csak általánosságban - könnyen és gyorsan megnyerniük a tömeget, miközben a forradalom helyébe a párt állami-politikai intézkedéseit állították. Ezzel el is intézték az oroszországi forradalom sorsát.”

Egész más irányt vettek az események Ukrajnában. A bolsevikok itt nemigen rendelkeztek komolyabb erőkkel, nem voltak támogatóik, legfeljebb néhány értelmiségi. A parasztok és a munkások között befolyásuk teljesen elhanyagolható volt. Az „októberi fordulat” itt csak 1917-18 fordulóján játszódott le; addig az országot a nacionalista nemzeti burzsoázia Petljura vezette kormánya, a Központi Rada irányította. A forradalom alatt itt is létrejöttek a szovjetek, amelyek azonban a bolsevikok gyengesége miatt nem kerültek a pártpolitika uszályába. A gyárak vezetését a munkások önkormányzatai vették át, míg a parasztok a nagybirtokokat foglalták el, gyakran véres jelenetek árán. Az ukrán kormánynak nem volt elég ereje ezeknek a jelenségeknek a hatásos elfojtásához, így már 1917 végén lényegében kialakult annak lehetősége, hogy a munkások és parasztok a központi hatalomtól függetlenül szerveződhessenek meg. Ez a mozgalom aztán társadalmi szerveződésében saját proletárérdekeinek megfelelő utakat keresett, nem véve tudomást a kormányzatról és annak akaratáról. Ez hibaként is felróható: gyakran elfeledkeztek ugyanis a forradalom expanziójának szükségességéről, így a mozgalom - habár hatalmas területen - meglehetősen belterjes maradt.
Mindez megváltozott azonban, amikor a német és osztrák-magyar csapatok a bolsevik kormánnyal kötött breszt-litovszki paktum értelmében megszállták Ukrajna területét. A megszálló hatalom igyekezett semmissé tenni a rövid időszak eredményeit, és visszaállítani jogaikba az ipari és mezőgazdasági kizsákmányolókat. Létrehozták a „független” ukrán bábkormányt Szkoropadszkij hetman vezetésével. Napirenden volt a parasztok kifosztása, és a garázdálkodás elleni tiltakozások vérbefojtása. Ezekben természetesen régi jó szokásuk szerint a német csapatok jártak az élen. A vidék kifosztására jellemző, hogy a megszálló csapatok ellátó-parancsnokságának jelentései a vasúti szállítás túlterheléséről panaszkodtak: nem volt elég mozdony, vasúti kocsi és elegendő pálya a rablott javak nyugatra szállításához, pedig a tehervonatok éjjel-nappal jártak.
Nem volt nehéz rájönniük a parasztoknak, hogy mit jelent a megszállás és a hetman uralma: rablógazdálkodást, pogromokat és a forradalom minden vívmányának felszámolását. Számos faluban kitört a forradalmi felkelés, egymástól függetlenül, de azonos célokkal. Vagyis a mahnovscsina nem Nyesztor Mahno teremtménye volt, hanem a forradalmi cselekvés szükségszerűsége, a lázadó proletárok műve. A felkelők partizán-alakulatokba szerveződtek. Ennek a hadviselésnek Ukrajnában már a középkori kozák szicsek hadviselése óta nagy hagyományai vannak. A gerilla-módszer, amely nem a vakfegyelmen és a megtorlástól való félelmen, hanem az önálló felelősségen és a közös cél szeretetén alapul, hatásos lehet óriási túlerővel szemben is. Ha a gerilla élvezi a lakosság támogatását, akkor szinte legyőzhetetlen. Ezen a módszeren vérzett el Napóleon Oroszországban, de később részben ez verte vissza Hitler hadseregét is. Alkalmas volt tehát egyrészt a megszállók elleni harcra, másrészt arra, hogy a harc tüzében megedzze, kölcsönös felelősségvállalásra, szolidaritásra oktassa a partizánokat és az őket támogató lakosságot. A partizánok 20-30 fős lovas egységei a gyors támadások és visszavonulások, hirtelen rajtaütések, szabotázsakciók és merényletek taktikáját követve komoly veszteségeket okoztak az ellenségnek.
Persze a hatalom sem ült tétlenül: megtorló rajtaütéseikkel azonban csak az emberek elkeseredését, a partizánok bázisát növelték. Nem is kellett jobb propaganda a partizánharcnak, mint az őrjöngve rabló-gyújtogató német és magyar hordák. Mivel a felkelés központi területeire (mintegy 100 km-es sugarú kör Guljajpolje körül kb. kétmillió lakóval) a kormánycsapatok nemigen mertek behatolni, ezért megtorlásaik mindig a szélső területeket sújtották. Ezekkel azonban felébresztették a falvak gyűlöletét, és így a felkelés területileg is egyre inkább kiterjedt, és az egyik nap még szélső falu a támadás hatására másnap már stabil magnak számított.
Bár a kimondhatatlan emberi kínt tekintve roppant cinikusan hangzik, de így járult hozzá Ukrajna megszállása ahhoz, hogy a kizsákmányoltakban kialakuljon a forradalmi cselekvés szükségességének tudata, amely hozzásegítette őket a kapitalizmus korlátainak áttöréséhez. A mahnovscsina létrejöttekor már széles és autonóm forradalmi mozgalomra támaszkodhatott.

3. Ki volt Mahno?

Nyesztor Ivanovics Mahno szegényparaszti család fiaként született 1889 október 27-én Guljajpoljéban. Apja korán meghalt, és Nyesztor négy kiskorú testvérével együtt anyjára maradt. Hét éves volt, amikor mint pásztor dolgozni kezdett, később pedig napszámosnak szegődött el ukrán és német földbirtokosokhoz. Érdeklődő gyerek volt, aki önként eljárt a környék egyetlen iskolájába. Napszámosként gyakran saját bőrén tapasztalta azt, hogy munkaadói számára ő és társai nem emberi lények, pusztán jó hasznot hozó igásállatok. Hamar meggyűlölte a gazdagokat.
16 éves koráig nem került kapcsolatba a politikai élettel. Társadalmi és forradalmi elképzelései spontán módon fejlődtek, csupán hozzá hasonló parasztok és proletárok szűk köreiben. 1905-ben, az oroszországi forradalom kitörése kiszabadítja elszigetelt életéből. 17 éves volt ekkor, telve forradalmi lelkesedéssel, bármely tettre készen a munkások felszabadításának érdekében. Miután megismerkedett a guljajpoljei politikai szervezetekkel, a kropotkini vonalat követő anarcho-kommunistáknál kötött ki. A forradalom leverése után is aktív anarchista militáns maradt, szervezkedett a gyárban, ahol öntőként dolgozott, és részt vett számos, a cári hatóságok és a gazdagok elleni direkt akcióban. 1908-ban egy merénylet miatt (valójában többet is elkövetett) kötél általi halálra ítélték, amit fiatal korára való tekintettel életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak.
A hírhedt moszkvai Butirki-börtönbe került, amely forradalmárok nemzedékeinek süllyesztője, de ugyanakkor iskolája is volt a cári időkben (majd később, a bolsevikok alatt is...). Itt rengeteg anarchistával, eszerrel, szocialistával ismerkedett meg. Összebarátkozott a szintén itt ülő anarchista Pjotr Arsinovval is, aki lelkesen segítette őt „műveltségének” hiányosságait kipótolni. A börtönben Mahno foglalkozott orosz nyelvtannal, irodalommal, matematikával és közgazdasággal, de mindenekelőtt végeérhetetlen politikai vitákat folytatott elvtársaival az anarchista cselekvésről és az oroszországi forradalom lehetőségéről. Hasonlóan számos más olyan forradalmárhoz, akik a legalsó rétegekből származtak, Mahno is „népi egyetemként” használta fel börtönéveit... Későbbi forradalmi cselekedeteiben nagy szüksége is volt az ott megszerzett politikai tudására.
Mahno büntetésének kezdetétől rossz viszonyba került a börtönhatóságokkal. Mivel újra és újra szembeszegült a börtön rendjével, rossz magaviselete miatt súlyosbításként állandóan láb- és kézbilincseket kellett viselnie. A börtön nyirkos kazamatáiban töltött hosszú szigorított fogdabüntetései alatt tüdőbajt szerzett, amit soha többé nem tudott kiheverni, és később halálát is ez okozta.
1917 március 2-án a felkelő munkások megnyitották a Butirki kapuját. Mahno azonnal Guljajpoljéba sietett. Az ottani parasztok hősként fogadták, hiszen ő volt az egyetlen politikai fogoly, aki a városból származott, és mindenki tudta róla, hogy már akkor is forradalmár volt, amikor ez még nem volt divat. Visszatérése után azonnal hozzálátott a forradalmi munkához, legelőszőr városának és a környéknek parasztjait szervezte meg. Létrehozta a „Béresek Szakszervezeti Szövetségét”, egy munkáskommunát és a helyi parasztok szovjetét. Akkoriban a parasztok egyesítése és egy erős szövetségbe való megszervezésének a gondolata foglalkoztatta, hogy képesek legyenek egyszer s mindenkorra elűzni a földesurakat és a politikai vezetőket, hogy a saját kezükbe vehessék az életük irányítását. Ebből a célból állt a parasztok szerveződésének az élére, egyrészt, mint propagandista, másrészt, mint a tettek embere.
1917 októberében a parasztszovjet elnöke volt, hasonló funkciót töltött be a fém- és fafeldolgozó munkások szakszervezeti szövetségének központi bizottságában és a guljajpoljei járás paraszt- és munkástanácsában. Ezeket a „címeket” azonban igazi anarchista módjára nem mint hatalmat, hanem mint felelősséget viselte. Persze az akkori szakszervezetek elnökeként nem úgy kell őt elképzelnünk, mint a mai dagadt szakszervezeti funkcionáriusokat (***). Címe elsősorban annyit jelentett, hogy ő látta át legjobban az ügyeket, tudott írni-olvasni, és mindenki meg volt győződve forradalmi céljairól. Megbíztak benne, hiszen elnökként neki kellett végeznie az összes ügyes-bajos szervezési munkát is.
A szegényparasztok és a napszámosok erejére támaszkodva földfoglalást hajtott végre 1917 augusztusában. Összehívta a terület összes földbirtokosát, átadatta velük a földjeikre és épületeikre vonatkozó minden dokumentumukat. Minden vagyontárgyat gondosan listába vett, és azután jelentést tett először a helyi szovjet ülésén, majd a körzet szovjetjeinek a kongresszusán, végül a szovjetek regionális kongresszusán. A föld használatának a kérdésében egyenlővé tette a földbirtokosokat és a kulákokat a szegény dolgozó béresekkel. Mahno javaslatára a kongresszus úgy döntött, hogy földbirtokosok és a kulákok pontosan ugyanannyi földet és szerszámot tarthatnak meg, amennyit az egyes szegény parasztoknak és nincsteleneknek kiosztottak. A kiosztott földeken megszerveződött az agrárproletárok kommunája. A példa ragadós volt, és a környéken számos követőre talált. Jekatyerinoszláv, Tavride, Poltava, Harkov kormányzóságokban valamint egyéb helyeken számos parasztkongresszus követte a guljajpoljei példát. Ekkoriban lett Mahno a térség parasztmozgalmának vezéralakja, annak a mozgalomnak, amely elvette a nagybirtokosok földjét és javait; és ha a nagybirtokosok nem álltak kötélnek, akkor gyakran lógtak róla: az ellenszegülőket szükség esetén kivégezték. Így vált Mahno a gazdag helyi burzsoázia legrettegettebb ellenségévé.
A német és osztrák-magyar megszállás alatt a guljajpoljei Forradalmi Bizottság egy, a felkelő parasztokból és munkásokból álló szabadcsapat szervezésével bízta meg, amelynek az volt a feladata, hogy a megszállók és a Központi Rada (Ukrajna legfelsőbb kormánya) ellen harcoljon. Ezt rövid idő alatt sikerült megszerveznie, és jókora lovascsapatát a német csapatoktól rabolt felszereléssel fegyverezte fel. Azonban a túlerő visszaszorította Taganrogig és Rosztovig, csapatainak egy része az ellenség kezébe került. Mahno újabb harcosokat toborzott, és Taganrogba regionális anarchista konferenciát hívott össze az ukrajnai partizánháború megvitatásának céljából. Ez a terület és ez a lovascsapat lett a mahnovscsina magja, és itt mutatkozott meg először Mahno átlagon felüli katonai-stratégiai tehetsége és szervezőkészsége.
1918 júniusában Mahno Moszkvába utazott, és konstatálta, hogy az anarchista mozgalmat a bolsevik vezetés már jórészt szétzilálta és fél-illegalitásba kényszerítette. Az orosz anarchisták túl gyengék voltak ahhoz, hogy a mahnovscsinának bármilyen hathatós támogatást nyújtsanak. És persze számos íróasztal-anarchista, sok individualista tökfej nem is igazán bízott meg az ukrán elvtársban, nem tartották igazi anarchistának, nem vették komolyan. Mahno, aki részt vett a moszkvai regionális anarchista konferencián, elégedetlenül távozott: „Mozgalmunkat még mindig tisztán filozófiai alapelvek irányítják a néptömegek iránti viszony kialakításában és mindennapos harci gyakorlatában. Ezért az állami szocializmus eszméjével szembeni minden fölénye ellenére az anarchista eszme nem elég erős, hogy meggyőzze a dolgozó tömegeket: ha támogatják, ha követik, eljutnak az egyéni és társadalmi élet szervezésének szabadabb, boldogabb, felsőbbrendű formáihoz.” Általában a moszkvai anarchisták közül szinte senki sem fogta fel az igazi fontosságát és mértékét annak, ami Ukrajnában elkezdődött. A kevés kivétel közé tartozott Volin, a fiatal anarcho-szindikalista, aki később csatlakozott is a mahnovscsinához, és annak történetírójává lett. Ekkor találkozik Mahno Kropotkinnal is, a híres anarcho-kommunista militánssal(***), akit többé-kevésbé még a bolsevikok is tiszteltek (Moszkvában utcát neveztek el róla...). A találkozásra később így emlékezett vissza: „Olyan kedvesen fogadott, ahogyan még senki. Sokáig beszélgettünk az ukrajnai parasztokról. (...) Amikor tanácsot kértem tőle azzal kapcsolatban, hogy át akarok jutni Ukrajnába a parasztok között végzett forradalmi tevékenység végzésére, kategorikusan megtagadta, hogy tanácsot adjon. Ez a kérdés az ön életére, elvtárs, nagy veszélyt jelent, és más nem döntheti el. Csak búcsúzáskor tette hozzá: Jusson eszébe, kedves elvtárs, hogy a harc nem tűri az érzelmeskedést. Az önfeláldozás, az akarat és lelkierő mindent legyőz a kitűzött célhoz vezető úton.” Látható, mennyire képtelen volt Kropotkin bármiféle felelősséget is vállalni a forradalmi mozgalom vezetésében. Semmitmondó tanácsait is óvatosan osztogatta. Ebből az irányból Mahno nem számíthatott semmiféle segítségre...
Találkozott Leninnel is. Nehéz megítélni, hogy Leninnek mik voltak a tervei a fiatal anarchistával, de a legvalószínűbb, hogy ekkor még őszintén támogatta az ukrajnai mozgalmat a hetmannal és a megszállókkal szemben. Ugyanakkor Lenin, aki mindig igyekezett precíz és naprakész információkat kapni, kíváncsi volt az ukrán helyzetre - Mahno elmondásában. Ráadásul volt ekkor a bolsevikoknak elég bajuk, nem értek rá Ukrajnával is foglalkozni: ez csak később került napirendre. A találkozót Jakov Szverdlov szervezte, aki akkor a párt végrehajtó bizottságának az elnökeként működött, és meglátta Mahnoban az ukrajnai helyzet kulcsfiguráját, akit mindenképpen be kell mutatni Leninnek. A kétórás beszélgetésre, amin Szverdlov is jelen volt, Mahno később, már Franciaországi száműzetése idején így emlékezett vissza:
„(...) ismét a Kremlben voltam, a Munkás- Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult:
-Kérem, ezt két órára fejezze be - mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni.
Először is, honnan jöttem? Aztán, hogyan fogadták az ottani parasztok a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót; hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával?(***) Ha igen, akkor mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?..
Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival - a jobboldali szocialistákkal és szövetségesekkel - vívott harcában.
-Ön úgy véli, hogy a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? - kérdezte Lenin.
-Igen - feleltem.
-Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.
-És ez talán baj? - kérdeztem.
-Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.
-Számomra ez hízelgő - mondtam, mosolyomat elfojtva.
-Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött - ismételte meg Lenin, és hozzátette: - De az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat - mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett - már most túlélte magát.
Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus.
Szverdlov félbeszakított: -Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében?
-Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni - feleltem.
-De minek a nevében kellene terjeszteni? - vette át a szót Lenin.
-Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?
Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.
-Én talán ezt mondtam? - kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.
Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a „vörösgárdisták forradalmi bátorságáról” esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amelyre csak olyan ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.
-1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik „forradalmi bátorságával”... Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs másod- vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.
-Hogyan? Ön szerint nem így van? - kérdezte Lenin.
-Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt Ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyílván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni...
-Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista-osztagokat alakítsanak és szembeforduljanak az ellenforradalommal? - kérdezte idegesen Lenin.
-Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is annyira magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen, és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők - tettem hozzá befejezésül - határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk - különösen nálunk, Ukrajnában - ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.
Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:
-Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos. - Szverdlovra nézett, és hozzátette:
-A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.
-Igen, igen - helyeselt azonnal Szverdlov.
-Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? - kérdezte tőlem Lenin.
Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig; a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.
-Illegálisan?
-Igen.
-Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra - mondta Lenin Szverdlovnak - de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért... Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:
-Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért...
Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a moszkvai és a többi, más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:
-Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák...
-No, ezt nekünk ne mondja - nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat a forradalmár számára több, mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg - ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.
Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:
-Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel...
Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:
-Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.
-Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak - fűzte hozzá Lenin.
Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.
-De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a „jelent” és nincsenek vele reális kapcsolatban - alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt.
A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét.
Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését - de ezek megcáfolhatatlan tények.
Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat... Ezeknek több, mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai - Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám - mind anarcho-kommunisták. És még magamról, és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról, a forradalmat végző rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem... Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a „jelenben”, a „jövőről” pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.
Lenin tanácstalanul széttárta a karját:
-Lehet, hogy tévedek...
-Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért - én legalábbis így gondolom - mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről és a mi ezekben játszott szerepünkről.
-Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk - erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót.”(Vadász Sándor fordítása)
Lenin és Mahno ebben a beszélgetésben egyetértett abban, hogy a jövő fogja megmutatni, melyik forradalmi koncepció a hatékonyabb. Mahno meg volt győződve róla a Leninnel folytatott szinte elvtársias beszélgetés után, hogy a bolsevikokkal való békés versenyben fog majd kiderülni: melyik eszme az életképesebb. A valóság azonban, mint azt a „Vörös” Hadseregnek a mahnovisták elleni brutális és alattomos támadásai nemsokára ékesen bizonyították, nem volt ilyen idilli. Persze tegyük hozzá, hogy a bolsevik párt történetében nem ritka ez a fajta „altató” taktika. És nem Mahno volt az egyetlen, aki felült neki...
Mahno egy koffernyi illegális propagandaanyaggal tért vissza - a bolsevikok segítségével - Ukrajnába. Hajszálon múlott, hogy utazása közben nem lőtték le a németek. Guljajpoljében rettenetes hír várta: a megszállók az ő híre miatt agyonlőtték teljesen rokkant bátyját, és házát felgyújtották. Ekkor kezdődött meg hároméves elkeseredett harca a bel- és külföldi ellenforradalmi csapatok ellen. Ebben a harcban mutatkozott meg igazán Mahno szerepe: egyrészről a gerilla-taktika virtuóza, aki mindig más módon okoz vészes meglepetést az ellenségnek, másrészt a forradalmár szervező, a kommunista társadalom kísérleti laboratóriumának munkása. Inkább érzelmileg volt forradalmár, nem volt kimagasló teoretikus(***). A gyakorlatban azonban osztályöntudatára (na meg osztálygyűlöletére) hallgatva többnyire helytálló döntéseket hozott. Szemben azzal a mocskos rágalomhadjárattal, amit a sztálinista és nyugati történetírás összehordott róla, hogy rablóvezér image-ét megteremtsék, viszonylag „szerény”, bár semmiképpen sem aszketikus életet élt. Néha napokat töltött nyeregben, és 20 órákat dolgozott: mint bárki más a mahnovscsina harcosai közül. Felrúgta ugyanakkor a polgári viselkedés normáit: propagálta és gyakorolta a szabad szerelmet. Ezt persze aztán minden ellensége, mindenekelőtt a bolsevikok állandóan a szemére hányták. Mahno nem is lehetett rendes forradalmár, hiszen „kicsapongó életet élt”. A kor bolsevik ideálja ugyanis a rettenthetetlen forradalmár volt, aki példás házasságban él kissé ugyan ostobácska, de lelkes feleségével... a példát talán éppen Lenin és Krupszkaja kapcsolata szolgáltatta..? Persze nem erről van szó. A bolsevik prüdéria jól megmutatta, hogy a bolsevik forradalmiság alapvetően polgári pályákon mozgott, és evvel a szinte biedermeier családideállal is elsősorban az elnyomott - és mégsem olyan nagyon „buta” - bolsevik nők (mindenekelőtt Kollontaj vagy éppen Krupszkaja, de másrészről pl. Luxemburg és Zetkin is) próbáltak meg szakítani, nem a férfiak...(***)
Más források arról számoltak be, hogy Mahno alkoholista volt. Bár ezt több kortársa cáfolja, de maga Mahno valóban panaszolja azt, hogy voltak időszakok amikor sokat ivott. Mindig próbált azonban ez ellen harcolni magában, többé-kevésbé eredményesen (később az emigrációban alkoholizmusa elhatalmasodott rajta). Ennek a brosúrának persze nem az a szerepe, hogy kiderítse, ivott-e Mahno, vagy sem. Ez teljesen érdektelen, és aki makulátlan hősöket akar hús-vér emberek helyett, az olvassa a bolsevik történészek Leninről és Sztálinról szóló ódáit (erről szegény Lenin nem tehet), vagy a Szentek Életét... Az a tény, hogy Mahno gyakran nézett a pohár fenekére semmivel sem teszi őt kevésbé fontos harcossá. Alkoholizmusának boncolgatása rokon azokkal a felháborodott kommentárokkal, amelyek a forradalmi fosztogatásokról, az italraktárak feltöréséről stb. számolnak be. A forradalom azonban nem babazsúr, hanem „az elnyomottak fesztiválja”, akik a tulajdont tagadva eksztatikusan adják meg maguknak azt, amiről addig csak álmodozhattak. Nem az alkoholizmust dicsőítjük itt, ami csak egy a burzsoázia által nyújtott lehetőségekből az „élet” (mármint amit ők annak neveznek) elviselésére. Inkább az aszketizmussal szállunk szembe, amely nem más, mint a valódi emberi élet minden lehetőségének idealista tagadása. Történetünk szempontjából pedig különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy bár kulcsszerepet játszott az eseményekben, de számtalan ismeretlen nevű proletár éppen olyan önfeláldozóan harcolt a forradalomért, mint Nyesztor Mahno. És sokan közülük nyilván ittak is...
A mahnovisták nyitottak voltak minden új kezdeményezésre, ami a proletárok felől érkezett, hiszen ők maguk voltak a forradalmi proletariátus. Tökéletesen megtestesítették a harcra kelt proletariátust, amely forradalmi diktatúrát gyakorol az ellenforradalom felett. Nem akartak államot, irányítást, hatalmat: az ellenség elpusztítását akarták, a kizsákmányolás lerombolását. Mahno többször hangoztatta, hogy ők nem akarják a régi hatalmat újjal felváltani, ami parancsol és tanácsokat oszt majd a tömegeknek. A mahnovisták célja a forradalom kiterjesztése volt, és a forradalmi diktatúra törvényszerűségeinek mind ők, mind maga Mahno maradéktalanul alávetették magukat.
Mahno többször is súlyosan megsérült a harcok során, tífuszt is kapott. Több merényletet kíséreltek meg ellene. A harc közben ő, az egykori analfabéta autodidakta sohasem felejtkezett el a „műveltség”, a forradalmi tudás fontosságáról. A mahnovscsina iskolái, melyek párjukat ritkították, az antiautoriter pedagógia tolsztoji-ferreri vonalát követték és - ami fontos - militarizálták.
Mahno ott volt mindenütt, és nem volt ott sehol sem. Hol itt, hol ott bukkant fel a felkelés területén, hogy döntéseivel, tanácsaival szervezze a közös harcot.
Politikailag széles látóköre sokkal többé tette őt, mint hogy csupán egy „anarchista Robin Hoodot” lássunk benne.

4. A partizán-taktika

A felkelő csapatok célja nem a honvédelem volt, hanem az, hogy a városokban és a falvakban biztosíthassák az agitáció és a szervezkedés feltételeit. Erre a célra tökéletesen megfelelt az itt-ott rajtaütésszerűen felbukkanó és lecsapó partizánalakulat, amelyben az egyéni és kölcsönös felelősségérzeten, szolidaritáson és a közös cél tudatán alapuló új, centralizált forradalmi haderő kialakulása is természetesebben ment végbe. Az ellenség azonban meglehetősen erős volt. Ez egyrészt a hetman parancsnoksága alatt álló ukrán „vartából”, egy nacionalista érzelmű seregből állt, másrészt ide tartoztak a német és osztrák megszálló alakulatok, valamint a magyar különítmények, amelyek különleges, kirívó kegyetlenségükkel szereztek hírt maguknak. A mahnovisták felléptek az ellenük agitáló és harcoló nagy- és középbirtokosok, papok, műhelytulajdonosok ellen is, akik nem akartak belenyugodni kiváltságaik elveszítésébe. Az ukrán parasztok többnyire már kisgyermek koruk óta remekül lovagoltak, és a partizáncsapatok akár napi 200 kilométert (!) is képesek voltak megtenni. Gyalogságukat gyors, könnyű szekereken (tacsankákon) szállították, és ennek a mozgékonyságnak köszönhették, hogy támadásuk többnyire váratlan volt és eredményes a túlerőben lévő, jobban felszerelt ellenséggel szemben is. Ezt a hadviselési technikát, amelyet Mahno állítólag a huszita harcokról szóló művek olvasásakor alakított ki, átvette tőle a „vörös” Első Lovashadsereg is, amelyet Bugyonnij vezetett, gyakran éppen a mahnovscsina ellen. Iszak Babel így ír erről méltán híres könyvében, a Lovashadseregben:
„A testvérháború szeszélye folytán a pópai meg a közönséges hivatalnoki bricska fenyegető és mozgékony harceszközzé lépett elő, új hadászatot és harcászatot teremtett, eltorzította a háború megszokott ábrázatát, megszülte a tacsanka hőseit és a tacsanka lángelméit. Mahno, akit megfojtottunk, ilyen volt: a tacsankát tette meg titokzatos és furfangos stratégiája tengelyének. Ilyen volt ez a Mahno, aki megszüntette a gyalogságot, a tüzérséget, sőt, a lovasságot is, és ezek helyett az ormótlan és nehézkes fegyvernemek helyett háromszáz géppuskát erősített a bricskákra. Ilyen fickó volt ez a Mahno, sokoldalú, akár a természet. Csatarendbe felfejlődő szénásszekerek városokat vesznek be. Lakodalmas szekérmenet érkezik a járási végrehajtó bizottság épülete elé, hirtelen össztüzet nyit, és a nyápic kis pópa az anarchizmus fekete zászlaját lengetve követeli, hogy a helyi hatalom adja ki a burzsujokat, adja ki a proletárokat, adjon bort, és szolgáltasson muzsikát.”
Fontos szerepet játszott még a lázadók sikereiben helyismeretük is, de a legfontosabb az volt, hogy a helyi lakosság támogatását élvezték akcióikban, mivel tulajdonképpen ők maguk voltak a helyi lakosság.
A mahnovisták rajtaütései nemegyszer vakmerőek voltak: hol egy városi politikai nagygyűlésen jelentek meg, amit a hetman rendezett, hol hátulról lovagoltak be az ellenséges tüzérségi állásokba. Mahno és emberei többször is elvegyültek ál-egyenruhában a hetman katonái között, és felszólították a katonákat, hogy azonnal lovagoljanak velük, és fogják el a veszélyes Mahnot, akit nem messze már bekerítettek. Evvel a csellel aztán rengeteg foglyot sikerült ejteni, hiszen Mahno fejére a hetman és a megszállók csillagászati összegű vérdíjat, ötszázezer rubelt tűztek ki. Gyakran törtek be a német hadállásokba is, ahol a katonákat néhány percig sakkban tartva összegyűjtötték a fegyvereket, és német nyelvű agitációs iratokat és röpcédulákat hátrahagyva távoztak.
A harc mindkét oldalon kíméletlen volt. A megszállók és hazai segítőik mindenkit legyilkoltak, akiről csak akár a gyanú is felmerült, hogy köze van a mahnovscsinához. Egész falvakat irtottak ki így. Ugyanakkor Mahno és emberei sem kegyelmeztek az ellenséges tiszteknek, földbirtokosoknak, akik közül sokat kegyetlenül megkínoztak. Az évszázados elnyomattatás és megaláztatás némileg érthető reakciója volt ez: a felegyenesedő nép veszett dühe a kizsákmányolók ellen, a tömény osztálygyűlölet. A közkatonákat azonban újra szabadon engedték azzal, hogy térjenek vissza „hazájukba”, és az ottani proletariátust tudósítsák az ukrajnai társadalmi háborúról, propagálják a forradalmat. Útravalóul ellátták őket propagandaanyaggal, politikai irodalommal, gyakran némi pénzzel is. Ez az eljárás naivnak tűnhet, hiszen volt olyan katona, akit a mahnovisták négyszer-ötször is elfogtak. Ez nem ritkán egyszerűen azon múlott, hogy az elengedett katonákat saját katonai rendőrségük elfogta, és újra besorozta. De még ha nyílván sokan a seggüket törölték is ki a mahnovista propagandával, akadtak olyan katonák, akik otthon vagy saját egységeiknél valóban forradalmi propagandába kezdtek. Az osztrák egységek parancsnokainak jelentései egyre növekvő nyugtalanságról, és kommunista agitációról panaszkodtak. Természetesen a dolog relatíve alacsony hatásfoka a mahnovistákat nem késztette módszerük megváltoztatására. Nem hivatásos katonák voltak, alávetve egy abszurd parancsoló-mechanizmusnak, hanem munkások és parasztok, lázadó proletárok: az elfogott katonák osztályostestvérei. Nem voltak hajlandóak a rájuk kényszerített kegyetlen harcban harcuk emberi céljáról megfeledkezni. Csak az osztályellenséget voltak hajlandóak likvidálni, vele azonban nemigen tétováztak. Ha valaki az elvont anarchista ideálokat kívánná számon kérni a mahnovscsina háborús cselekedetein, és azt mondja, hogy a tisztek és földbirtokosok likvidálása „bűn” volt, annak csak azt válaszolhatjuk, hogy ez így igaz. Ebben a társadalomban mindig az a bűnös, aki fel akarja forgatni a viszonyokat, aki nem fogja be a pofáját, aki nem akarja tűrni a kizsákmányolást, a nyomort, a megaláztatást. És a jó állampolgárok, meg az „igyénnij” anarchisták(***) mindig megkapják az állam elnéző mosolyát. Az állam szempontjából a tökéletes anarchista melegházi virág, különleges primőrárú: nem veszélyes, de látványos, remek szelep a társadalom valagán. Mahno és emberei nem ilyen remek szalonanarchisták voltak, hanem osztályharcosok, akik nem sokat törődtek a humanizmus polgári jelszavaival.
Nem Mahno seregei voltak az egyedüliek, amelyek ebben az időben gerilla-módszerek szerint tevékenykedtek Ukrajna területén. Éppen ilyen spontán összeverődött, önszerveződő csapatok voltak Bergyanszk körzetében Kurilenko vezetésével, valamint Scsusz és Petrenko-Platonov csapatai Dibrivszki, illetve Kisenszki körül. Sikeres működésüket szintén az biztosította, hogy tagjaik paraszti származásúak voltak, akik fenntartották az állandó kapcsolatot a helybeliekkel. A legtöbb partizán nappal békés parasztként a földeken dolgozott, és csak éjszaka fogtak össze a közös akciókban, hogy reggel megint törvénytudóan munkába álljanak. Azok a parasztok, akik nem fegyverrel harcoltak, a felkelők ellátásáról, szállításáról és elrejtéséről gondoskodtak, tájékoztatták a partizánokat az ellenséges hadmozdulatokról stb. Nap mint nap ők is kockára tették az életüket, hiszen a partizánokkal való együttműködés minden formájának büntetése csak egy lehetett: a halál. Az a tény, hogy a kegyetlen megtorlás ellenére a parasztok mégis magától értetődően támogatták a partizánokat, jól mutatja a helyzetük reménytelenségét, azt, hogy csakis saját forradalmuk győzelmében bízhattak.
A mahnovista sereg legfontosabb alapelvei közé tartozott a szigorú önkéntesség. Soha nem alkalmaztak a területen hadkötelezettséget vagy kényszersorozást, de erre nem is lett volna szükségük: annyi önkéntes jelentkezett, hogy időnként a jelentkezők 90%-át kellett fegyverhiány miatt elküldeni. Számos frontszakaszon a parasztok leváltották fegyvereikről a fáradt harcosokat, és ők tartották az állásokat, amíg azok pihentek. Nem is lehetett volna a forradalmi harcot másként megvívni, mint tudatos, önkéntes harcosokkal. Az erőszakkal besorozott katona pusztán csak félelemből engedelmeskedik, és jól tudja azt, hogy saját tisztje a legfőbb ellensége. A mahnovscsina haderejében a vezetők (a Legfőbb Haditanács és a csoportfelelősök) kiválasztása hozzáértésükön és társaik bizalmán alapult. Vezetők és „közkatonák” egyaránt tudták, hogy saját magukért harcolnak, nem a gyűlölt gazdagok érdekeiért, vagy valamilyen politikai elit uralmáért. Ebben rejlik a centralizált gerilla-milícia abszolút felsőbbrendűsége a reguláris hadseregek felett (***). Nem kétséges, hogy ha a mahnovscsina rendelkezik megfelelő mennyiségű fegyverrel, akkor a „vörös” és fehér burzsoázia sokáig emlegette volna az Ukrajnában kapott leckét...
Mind a szovjet, mind a polgári történetírás(***) fosztogató banditáknak állította be a mahnovistákat. Ez azonban értelmetlen: a körzet minden falujából és városából tartoztak emberek a csapatokba, és a partizánokban erősen élt annak a tudata, hogy ők nem más, mint a felfegyverzett nép. Nem fosztogattak saját maguktól. Tény azonban az, hogy a nagybirtokoknak, egyházi földeknek, udvarházaknak nem volt kegyelem: a mahnovisták visszavették azt a kizsákmányolóktól, amit azok a nép véréből és verítékéből összeharácsoltak maguknak. A másik dolog, amely a bandita-sztorihoz alapot szolgáltatott, az nem más, mint a mahnovisták kinézete, viselkedése. Annak, aki a reguláris csapatok fegyelméhez szokott, meglepő látvány lehetett a mahnovista osztag, ahol nem volt egyenruha, tisztelgés, a csoportvezetőt csak akció közben lehetett megkülönböztetni a többiektől, és minden feladatra más vezetőt találtak, és ahol nem volt halkszavú alázat a katonák között. Persze egy jólnevelt történész ebből, és abból, hogy kifejezetten károsak voltak a gazdagok egészségére, rögtön levonta a következtetést: banditák. Természetesen kilengések, tévedések mindig akadtak: az azonban csak növeli a galamblelkű historikusok elszörnyedését, hogy a mahnovisták saját soraikon belül is kíméletlenül leszámoltak az ellenséges tendenciákkal. Ha valaki véletlenül hibázott, akkor nem büntették, hiszen annak nem lett volna értelme. De ha valakire rábizonyosodott, hogy tudatosan követett el olyat, amit a csapat tagjai bűnnek tartottak, akkor nem sokat teketóriáztak vele. Ez a hozzáállás jellemezte a mahnovscsinát az Ukrajnában oly elterjedt antiszemita megnyilvánulásokkal szemben is. Bár tény, hogy voltak ilyen jellegű fosztogatások, és a felkelők soraiban harcoló ukrán parasztok között voltak antiszemita érzelműek, a mahnovisták köreiben szervezett pogromokra soha sem került sor. Az, hogy az önfenntartó célú rekvirálásoknak zsidók is áldozatai voltak, természetes. De az antiszemita propagandát és az ilyen célú fosztogatást a felkelő hadsereg szigorúan, statáriális halállal büntette. Maga Mahno több kiáltványában is leszögezte, hogy a proletariátus elnyomói ellen folyik a harc, nemzetre való tekintet nélkül.
Ez a fajta hadviselés igen ütőképes volt, amire sokan azt mondják: hogyan lehet úgy harcolni, ha nincs egy biztos tekintély, akinek a parancsait mindenki gondolkodás nélkül köteles teljesíteni? Hogy lehetséges a harc, ha a katonák csata közben vitatkoznak? Nos, természetesen a mahnovisták nem csata közben, hanem csata előtt vitatkoztak, és amit ott, közös konszenzus alapján a legjobb megoldásként elfogadtak, azt hajtották végre. Ez alól nem lehetett kibújni: a közösség, illetve a közösség által kiválasztott felelős döntéseit végrehajtották azok is, akiknek az egyéni véleménye esetleg más volt. A mahnovisták ugyanis anarchisták voltak, tehát kommunisták: a közösségre helyezték a hangsúlyt, amely biztosítja az egyéni kiteljesedést, és nem az egyénre a közösséggel szemben. Nem volt náluk kevésbé individualista közösség, de a harc szükségletei természetesen azt kívánták, hogy az adott pillanatban az utasítások egy pontból jöjjenek, az akciónak legyen egy irányítója. A közösség állandó vitái biztosították, hogy minden akcióra a legrátermettebb irányítót válasszák, akiben mindenki megbízik. Ezenkívül az akcióban részt vevő minden egyes katona tudatában volt az akció teljességének, céljának, annak, hogy mi a fontosabb és mit lehet elhanyagolni. Nem egy elvont parancsot kapott valami általa ismeretlen koncepció kis csavarjaként, hiszen ő maga is részt vett az akció megvitatásában.
Ez a felépítés nemcsak a hadsereget jellemezte, hanem - persze mindig más és más ismérvek alapján - az egész társadalmi működést a házépítéstől a kenyérsütésig. Az öncélú hatalom létrejöttének pedig gátat vetett az az eljárás, hogy minden irányító egy adott feladat végrehajtásáért felelt, és ebben a feladatban adhatott ki utasításokat. A feladat végrehajtása után megbízatása automatikusan megszűnt. Ugyanakkor azonban az irányítás nem személyek, egyes egyének kezében összpontosult, hanem a közös cél volt a meghatározó, amelynek az egyes személyek csupán kifejezői voltak. Habár ebben a kérdésben számos demokratikus gyengeség nyilvánult meg, alapvetően a mahnovscsina tendenciája az organikusan, a forradalmi cél által centralizált harci közösség irányába mutatott.
Álljon most itt egy jellemző történet Arsinov könyvéből:
„Körülbelül 1918 szeptemberében kapta Mahno társaitól a „Batkó” - az ukrajnai forradalmi felkelés általános vezetője (batkó: kb. apácska, főnök) becenevet. Ez a következőképpen történt: A helyi pomescsikok (földbirtokosok) a nagyobb központokban, a kulákok és a német megszálló hatóságok elhatározták, hogy bármi áron megölik Mahnot és megsemmisítik csapatait. A Mahno elleni döntő küzdelemre a pomescskikok létrehoztak a saját és a kulákok fiaiból egy különleges önkéntes különítményt. Szeptember 30-án ez az osztag, a német-osztrák csapatok segítségével erős katonai posztok felállításával az utakon, sarokba szorította Mahnot Nagy-Mihajlovka térségében. Mahnonak mindössze 30 embere és egyetlen gépfegyvere volt. Nem maradt más lehetősége, mint az ellenséges csapatok között lavírozva-harcolva visszavonulni. A dibrivki erdőhöz érve Mahno rendkívül nehéz helyzetben találta magát. Az ellenség elzárta a visszavonulás minden útját. Az osztaggal lehetetlen lett volna áttörni, de külön-külön menekülni nem volt összeegyeztethető forradalmár önbecsülésükkel. A csapatból senki sem akarta elhagyni a vezetőjét, hogy úgy mentse a bőrét. Némi gondolkodás után két nap múlva úgy döntöttek, hogy visszatérnek Nagy-Mihajlovkába (Dibrivki). Az erdőszélen azonban néhány paraszttal találkoztak, akik figyelmeztetni jöttek őket, hogy Dibrivkiben erős ellenséges csapatok állomásoznak, és hogy menjenek gyorsan inkább valahova máshová. Ez az információ nem állította meg Mahnot és partizánjait. A síró asszonyok nem tudták visszatartani őket, visszaindultak Mihajlovkába. Óvatosan közelítették meg a falut. Mahno néhány társával felderítőként előre ment. Egy hatalmas ellenséges tábort láttak a templom előtti téren, géppuskák tucatjait, többszáz hátaslovat és lovasok csoportjait. A parasztoktól megtudták, hogy egy osztrák zászlóalj és a pomescsikok különleges osztaga állomásozik a faluban. Visszavonulásról már nem lehetett szó. Ekkor Mahno szokásos konokságával és határozottságával így szólt társaihoz: „Nos barátaim! Itt most mindannyiunknak el kell készülnünk a halálra...” A helyzet nem sok jót igért, de az emberek határozottak voltak és telve lelkesedéssel. Mind a harmincan csak egy utat láttak maguk előtt, és ez az ellenség, az ezer jól felfegyverzett katona felé vezetett. Mind tudatában voltak annak, hogy a biztos halálba indulnak. Felindultak és izgatottak voltak, de egyikük sem veszítette el a bátorságát.
Ebben a pillanatban az egyik partizán, Scsusz(***) ezekkel a szavakkal fordult Mahnohoz: „Ettől a pillanattól fogva te mindannyiunk Batkója leszel és esküszünk, hogy veled együtt fogunk meghalni a felkelők soraiban!”
Ezután az egész csapat megesküdött, hogy soha sem hagyja el a felkelők sorait és, hogy Mahnot az egész forradalmi felkelés általános Batkójának tekintik. Ezek után felkészültek a támadásra. Scsuszjt egy 5-7 fős csoporttal kijelölték, hogy oldalról támadja meg az ellenséget. Mahno pedig a többiekkel szemből támadott. A partizánok vad hurrá kiáltással, szablyáikat, puskákat, revolvereiket forgatva az ellenség kellős-közepébe vetették magukat. A rajtaütésnek megdöbbentő hatása volt. A katonák, akik egyáltalán nem számítottak semmiféle támadásra, elveszítették a fejület és pánikszerű menekülésbe kezdtek. Kisebb csoportokban és egyenként mentették a bőrüket, elhagyva a lovakat, a fegyvereket és a géppuskákat. A partizánok nem hagytak időt arra, hogy az ellenség magához térjen vagy, hogy megállapíthassa, hogy mekkora támadás érte, és ellentámadásba menjen át. A felkelők kis csoportokban üldözésbe vették a menekülőket és teljes vágtában vágták le őket. A pomescsik-különítmény egy része a Volhja folyó felé futott, ahol a parasztok - akik a csata közben csatlakoztak a felkelőkhöz - a vízbe fojtották őket. Az ellenség teljes vereséget szenvedett.
A különböző irányokból összesereglő helyi parasztok és forradalmi felkelő csapatok ünnepelték a hősöket. Mahnot egyhangúan a teljes ukrajnai forradalmi felkelés Batkójának kiáltották ki.”

5. A hetman bukása

A felkelő mozgalom növekedésével a mahnovscsina számos területet teljesen megtisztított az ellenséges csapatoktól. Sikerült Guljajpolje tartós elfoglalása is. Ezeken a helyeken nyomban gőzerővel kezdtek hozzá a társadalom forradalmi átformálásához.
A hetman hatalma valójában kizárólag a külföldi csapatokon nyugodott. Saját ereje jelentéktelen volt, hiszen az ukránok többsége ellenségesen viszonyult a nacionalista, burzsoá-földesúri vezetéshez, a hetman németbarátságához. A hetman az ukrán paraszt számára a gyújtogatást és kényszertoborzást, a zsidó kiskereskedő számára a pogromokat, a városi értelmiség számára a megaláztatást jelentette, és mindenki szemében a külföldi megszállást reprezentálta. A német és osztrák-magyar parancsnokság közel félmillió katonát állomásoztatott Ukrajna területén.
Ez a haderő azonban már túl volt a világháború rettenetes csatáin, a tisztek önkényeskedésein, a lövészárok borzalmain, az otthonról kapott, megcenzúrázott leveleken, amelyben szeretteik mégis éhínségről és terrorról számoltak be nekik. Ezek a katonák látták, hogy hogyan hal meg egy gránát repeszeitől társuk a kavernákban, és látták a tiszt urak és tábori lelkészek vad tivornyáit a front hátsó vonalaiban. És hallottak az otthoni eseményekről: Németország, Magyarország, Ausztria a forradalom tüzében égett. A csapatok demoralizáltak voltak, vagy inkább rátaláltak saját osztályuk moráljára: az ellenséget már saját tisztjeikben látták. Belefáradtak a háborúba, haza akartak menni, és gyűlöltek mindenkit, aki ennek útjába állt. Termékeny talajra hullott hát köztük a mahnovisták forradalmi agitációja.
1918 végén a német és osztrák-magyar parancsnokság belátta a helyzet tarthatatlanságát: fel kellett adniuk Ukrajnát, mielőtt katonáik között általános forradalmi zendülés tört volna ki. A német hadsereg és a német államrend összeomlani látszott: november 9-én a berlini felkelés hatására II.Vilmos császár lemondott. November 10-én azonban felállt az új, szociáldemokrata kormány, amely nemsokára vérbe fojtotta a proletárfelkelést. A megszálló csapatok kivonulása után a hetman hatalma kártyavárként omlott össze: Szkoropadszkij hetman és a nagybirtokosok Németországba menekültek, csapataikat pedig a mahnovisták és a többi gerilla-egység egy hét alatt felmorzsolták. Kijevben Petljura vezetésével az ukrán nacionalisták ragadták meg a hatalmat, de befolyásuk nem ért még messzire: a mahnovscsina igazgatta ekkor Dél- és Kelet- Ukrajna nagy részét. Petljura azonnal tárgyalásokat kezdett az antanthatalmakkal, akik 1918 őszén már két francia és két görög hadosztályt vezényeltek Ukrajna ellen. Petljura nem volt más, mint Szkoropadszkij hetman - antantbarát kiadásban.
A hetman bukása mindazonáltal igen fontos volt a mahnovscsina számára: egyrészt a rövid átmeneti békeidőben alaposabban figyelhettek oda a társadalmi kérdésekre, és megerősödött a lakosságnak a forradalom erejébe vetett bizalma, másrészt az elvonuló csapatoktól vakmerő rajtaütésekkel jelentős mennyiségű modern fegyvert és hadianyagot zsákmányoltak: még néhány páncélos járművet is szereztek.

6. A „petljurovscsina”

Szkoropadszkij hetman csúfos megfutamodása után Ukrajnában - a mahnovscsinán kívül - két jelentős politikai erő maradt: a bolsevikok és a petjurovisták. Az előbbieket már ismerjük - és még jobban meg fogjuk ismerni őket. A Szemjon Petljura vezette politikai tömörülés a nemzeti burzsoázia egyik irányzatát reprezentálta. Fő céljuk egy független ukrán állam megteremtése, az ország feletti politikai és gazdasági uralom nemzeti kezekben való összpontosítása volt. Példaképüknek a polgári köztársaságot, a francia és svájci államot tekintették, és keresték az alkalmat, hogy a háborúk és forradalmak zűrzavarában mikor lesz alkalmuk kikiáltani Ukrajna leválását az Orosz Birodalomról. A petljurovisták 1917 tavaszán egyszer már kikiáltották az Ukrán Demokratikus Köztársaságot, amelyet az Ukrán Központi Rada vezetett. Ez a Kerenszkij-féle orosz Ideiglenes Kormányhoz hasonló, avval jó kapcsolatokat fenntartó szervezet volt. A Radát 1918 januárjában elűzték a bolsevikok, akik aztán a hetmannak és a központi hatalmaknak adták át a helyüket. Most újra Petljura volt soron. Mint Arsinov írta: „Üstökön ragadták a hatalmat, egyszerűen bevonultak az országba és kijelentették, hogy ők a nemzeti kormány. Erre bizonyítékuk is volt: a szuronyok.”
Időközben Harkov városát az anarchista - de Mahnotól függetlenül működő - Cserednyakov csapatai szabadítják fel, míg Mahno észak felé vonulva elfoglalta a csaplinói, grisinói és szinelnyikovói vasúti csomópontokat, majd nyugat felé, Jekatyerinoszláv irányába fordult. Ekkor találkozott össze először Petljura seregeivel.
A petljurovisták, akik az ország legitim uraiként viselkedtek úgy gondolták, hogy Mahnot könnyen megnyerhetik a független ukrán nemzetállam eszméjének. Táviratot küldtek neki, amelyben „testvéri egyesülésre” hívták fel őt és csapatait. Mahno válasza nem is késlekedett: „A petljurovscsina a burzsoázia ügye, nekünk semmi közünk hozzá. Ukrajnát a parasztok és munkások munkáján és függetlenségén alapulva kell felépíteni. A népi mahnovscsina és a burzsoá petljurovscsina között nem lehetséges a megegyezés, csak a harc.”
A Dnyeper partján fekvő Jekatyerinoszláv szinte bevehetetlen volt. A forradalmárok több napon át ostromolták hiába. Ekkor érkeztek oda a bolsevik „Vörös” Hadsereg egységei, amelyek Oroszországból dél felé nyomultak előre, és szintén Petljura egységei ellen harcoltak. A bolsevik katonák, és a velük lévő alacsonyabb rangú tisztek felkínálták Mahnonak, akit forradalmárként és rátermett hadvezérként ismertek, hogy vonják össze erejüket, és legyen az egységek főparancsnoka. Mahno is úgy gondolta, hogy az anarchista forradalmárok és a bolsevikok között lehetséges az effajta együttműködés. Hiszen - mint később kiderült, csak szóban - a bolsevikok is a társadalmi forradalomért harcolnak, a közös ellenség, a burzsoázia ellen. Semmi kétség, hogy az egyszerű „vörös”katonák ekkor még csakugyan így is gondolták. Ők még az első idők lelkes forradalmárai, önkéntesek voltak, de nemsokára a bolsevik hadsereg elfelejtette rövid forradalmi kilengését, és visszaalakult „normális” haderővé: kényszersorozott, arrogáns, tisztcentrikus állami terrorszervvé, amely a terrort elsődlegesen saját tagjai ellen gyakorolja, és célja, hogy a prolikat háborúba hajtsa egy maroknyi elit érdekében.
Mahno tehát megszervezte a közös bolsevik-anarchista támadást a jól megerősített város ellen. Mivel nyilvánvaló volt, hogy közvetlen ostrommal nincsen sok esély a győzelemre, ezért cselt eszelt ki. Egy vasúti szerelvényt telerakott katonákkal, és a Dnyeper hídján nyíltan elhaladva azt mondták az őröknek, akik nem tételeztek fel ekkora pofátlanságot, hogy a szerelvény munkásokat szállít a sztrájkoló jekatyerinoszlávi gyárak számára. A vakmerő terv sikerült, az őrök örömmel beengedték a vonatnyi „sztrájktörőt”, hiszen a városban már igencsak akadozott az ellátás. A modern trójai falóból előrontó forradalmárok aztán már pillanatok alatt kézre kerítették a várost.
Ezt a vereséget, és a többi - elsősorban a „Vörös” Hadseregtől elszenvedett - csapást a petljurovscsina már nem tudta kiheverni. Csapatait az antant-támogatás gyengülése után erőszakkal besorozott parasztokkal töltötte fel, akik az első adandó alakalommal tömegesen szöktek át a forradalmárokhoz, hogy elnyomóik ellen harcolhassanak. Néhány hét leforgása alatt a petljurovscsina minden ereje felörlődött, és csak kiszáradt fantomkormányként uralkodott egy nemlétező köztársaság felett. Rövid idő alatt az ukrán burzsoázia második hatalmi centrumát is a porba sújtotta a forradalom ereje.
Guljajpoljétól északra hatalmas területek csatlakoztak a mahnovscsinához. A bolsevik felső vezetés ugyanakkor még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy közvetlen támadást indítson Mahno ellen. A vöröskatonák és az anarchista felkelők között a szolidaritás és a közös harc erős szálai fűződtek. Ezt a „Vörös” Hadsereget nem lehetett volna bevetni tegnapi harcostársai ellen. Új, politikailag megbízható egységeket kellett létrehozni, elterjeszteni köztük a mocskos legendát a „nacionalista, antiszemita bandita” Mahnoról és „bandáiról”. Ez pedig nem ment egyik napról a másikra. A forradalom időt nyert.

7. Belső építkezés

A viszonylagos béke és külső nyugalom rövid időszakát a mahnovisták a felszabadított terület belső társadalmi szerkezetének átalakítására használták fel. Lassan elkezdtek felvázolódni az osztálynélküli társadalom első halvány, ellentmondásokkal terhes körvonalai.
A mozgalom általános jellemzőihez tartozott a mély bizalmatlanság minden olyan réteggel szemben, amely nem a saját munkájából élt, hanem valamilyen módon bérmunkát alkalmazott. Ugyanez a bizalmatlanság élt a politikai pártokkal, az államhatalom képviselőivel és tisztviselőivel, az egyház minden képviselőjével szemben. A mahnovisták ellene voltak mindenféle hatalom felépítésének, és a dolgozók teljes önigazgatását kívánták megvalósítani. Olyan parasztkommunák létrehozását propagálták, amelyeket a nagybirtokosoktól elvett földeken a szegényparasztok szövetkezeti társulásai alapítottak meg. Ez az elképzelés hibás volt ugyan, de megfelelt a kommunista és az anarchista mozgalom régi elképzeléseinek, amelyeket a bolsevikok is vallottak, egészen addig, amíg hatalomra nem kerültek. Ekkor gyorsan köpönyeget fordítottak, és Lenin - saját pártjának legnagyobb megrökönyödésére - átvette a földosztás eszer programját. Ez a program éppen hogy a burzsoá tulajdonosi szemléletet erősítette a parasztságban, ahelyett, hogy a közösségi társadalom felé haladt volna. (A későbbi sztálini kolhozosításnak már persze semmi köze nem volt a közösségi társadalom kialakításához.)
Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti „Rosa Luxemburg Kommuna” volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919 június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.) A Rosa Luxemburg Kommuna megalakulása után rohamosan terjedt a kommunamozgalom. A létrejövő közösségek már gyakran csak számot kaptak, hiszen minden kedvelt név foglalt volt: a tagok úgy döntöttek, a néven ráérnek később is gondolkozni. Ezeket a szövetkezeteket általában a földtelen muzsikok hozták létre.
Hasonló elven vezették a városokban az ipari termelést a munkások gyári kommunái. Az ipari és mezőgazdasági kommunák közötti cserében kiiktatták a pénzt: minden kommuna szükségletének megfelelő mennyiségű javat kívánt beszerezni, és a többiek szükségleteit ellátni, ezt azonban barter-cserében oldották meg, vagyis továbbra is az árucikkekben felhalmozott emberi munkát, a csereértéket hagyva meg alapul. A pénz, a bérmunka, a kizsákmányolás - némileg átfestve - az ablakon bújt vissza miután az ajtón kidobták. Itt látszik, hogy a burzsoá „anarchizmus” elvei milyen mély nyomot hagytak még ezekben a forradalmi lázadókban is. A proletárok lerombolták a burzsoázia politikai struktúráit, kezükbe kerítették a hatalmat - és nem tudtak vele mit kezdeni. Amíg az állam látható formáiról volt szó, nem hezitáltak, de értetlenül álltak az érték diktatúrája - minden állam alapja - előtt. Az értéktermelést nem lerombolni, hanem - meglehetősen ellentmondásos módon - másként igazgatni akarták. A mahnovisták megállították a kapitalista gazdaság szétesését, és újra erőt adtak ennek a gazdaságnak azzal, hogy „demokratikusabban” próbálták azt megszervezni. A proletárok számára lehetővé tették önmaguk kizsákmányolását, nem látva be, hogy a tőke absztrakt törvényei erre a formára éppen úgy érvényesek, mint az azt megelőzőre. Most a proletárok maguk szervezhették meg saját kizsákmányolásukat. Nem szervezték meg a proletariátus diktatúráját a termelés és a piac törvényei ellen. Nem szervezték meg a termelés centralizálását az emberi szükségletek kielégítésére, vagyis a profit ellen. Ez a szükséges munkamennyiség azonnali drasztikus csökkentését tette volna lehetővé mindazon termelés megszüntetésével, amely szükségtelen a közösség számára. Másodsorban azonnal munkakényszerrel kellett volna sújtani az állami tisztségviselőket, korábbi irányítókat, és egyéb burzsoákat (aki megmaradt), hogy részt vegyenek a piaci termelés elleni tevékenységben. Ezek lettek volna a (persze csupán kezdeti) lépések a bérrabszolgaság valódi felszámolásának útján, a proletárdiktatúra gazdasági realizálódásai.
Az élet minden területén folyt az átszervezés munkája. Minden döntést az érdekeltek közösen hoztak és vitattak meg. Ha kellett, a végrehajtására felelőst neveztek ki, aki a konkrét feladat elvégzését irányította. A felelős bármikor visszahívható volt, ha az érdekeltek gyűlése úgy találta, hogy feladatára nem alkalmas. Ezt nem többségi szavazással, hanem konszenzussal döntötték el. A mahnovisták csak akkor avatkoztak közbe, ha valamilyen ellenforradalmi lépés veszélye állt fenn: ekkor - helyesen értelmezve az anarchista elméletet - forradalmi diktatórikus döntések meghozatalától sem riadtak vissza. A magasabb szintű döntéseket a kommunák vagy a bizottságok kongresszusain hozták meg. Kórházakat alapítottak, és hozzákezdtek, hogy az egyház népbutító oktatási rendszere helyett új oktatást fejlesszenek ki. Ebben az oktatási rendszerben a moszkvai és petrográdi értelmiségi anarchista militánsok vezetésével megpróbálták a 19. századi nagy anarchista pedagógus, Francisco Ferrer elképzeléseit a gyakorlatba átültetni(***).
Bezárták a templomokat (amelyekben magtárakat, iskolákat stb. rendeztek be), lerombolták a börtönöket. Elégették a telekkönyvi nyilvántartásokat, a tulajdoni lapokat és az adóíveket, hogy ezzel is megnehezítsék az esetlegesen győztes ellenforradalom restaurációs munkáját. Nyomdákat szerveztek, amelyek ontották magukból a könyveket, agitációs anyagot, brosúrákat. Marxot éppen úgy kiadták, mint Kropotkint, Shakespeare-t éppen úgy, mint a lapostetű elleni védekezésről szóló kis füzetkét. (Ebben hasonlítottak a korai bolsevik könyvkiadáshoz, amikor még az őszinte forradalmi szellemet nem torzította el a féktelen hatalomvágy és etatizmus.) Különleges színfoltot képviseltek a parasztszínházak, amelyek a népi színjátszókból spontán módon jöttek létre, és a forradalmi szellemet ötvözték a paraszti hagyományokkal. Hasonló folyamatok Szovjet-Oroszországban is lejátszódtak, és még inkább az 1936-38-as években a spanyol parasztkommunákban. Az emberek, anélkül hogy elméletileg tudták volna, mit csinálnak, megvalósították az anarchista-kommunista gondolkodók elméleteit. Talán ez volt a mahnovscsina legfontosabb - és egyben legellentmondásosabb - fejezete, de sajnos erről maradt fenn a legkevesebb adat és dokumentum. Leginkább még mindig a kortársak beszámolóira vagyunk utalva. Bár ezek többnyire pontatlanok és elfogultak, de a pontos számok és adatok nem maradtak fenn. Akkor a mahnovisták nem értek rá ilyen feljegyzésekkel foglalkozni, na meg nem is vonzódtak túlságosan a számokhoz és a kimutatásokhoz, később pedig a bevonuló bolsevikok mindent földúltak és elpusztítottak.
Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy 1918-ban Ukrajnában mindenkiben fennen lobogott az anarchista kommunizmus szelleme. Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy ez volt a korszellem domináns irányzata. A felsőbb rétegeket kiirtották vagy elmenekültek; de a korábbi középbirtokosok, egy-két legénnyel dolgozó mesterek, kulákok között is sokan ellenségesen viszonyultak a mahnovscsinához. Ezek azonban ekkor még meglapultak, és sunyin kivártak, vagy jó képet vágtak a dologhoz.
Mind a csapatokon, mind a parasztokon és munkásokon belül nagy erőfeszítéseket tettek az analfabétizmus felszámolására. A mahnovisták öntudatos forradalmárként nagy fontosságot tulajdonítottak az elméletnek, a propagandának. Szinte mindenki, aki megtanult valamelyest írni-olvasni, maga is tanítóvá vált.
Így vált érezhetővé a mahnovscsina egyik problémája: az, hogy soraiban igen kevés értelmiségi működött. Ennek két oka volt: egyrészt az oroszországi anarchisták nagy része a bolsevikok vagy a fehérek börtöneiben ült (vagy elestek a fehérek elleni csatákban, netán kivégezték őket), másrészt sokan elhitték a bolsevik és fehér újságok propagandáját a „bandita Mahnoról” - arról a banditáról, akit nemrég Jekatyerinoszlávnál még a „Vörös” Hadsereg ottani egységeinek vezetésével bíztak meg...
Azonban néhányan mégis eljutottak Ukrajnába. A kijevi és harkovi anarchista csoportok tagjai, férfiak és nők egy csoportban verekedték át magukat az ellenségen, hogy Mahnohoz eljussanak. Közöttük volt Arsinov is. Belőlük alakult meg a Kulturális és Felvilágosítási Csoport, amely a felnőttoktatást szervezte, és kiadta a „Nabat” (Vészharang) című „mahnovista kormánylapot”.
A mahnovscsina legfelső tanácskozó és döntéshozó szerve a Parasztok, Munkások és Felkelők Területi Kongresszusa volt. Ebben a harcosok és dolgozók ezrei vettek részt, a guljajpoljei színházban, vagy ha az kicsinek bizonyult, a szabad ég alatt ülésezve. Együtt vitatták meg a felmerült problémákat, és hozták meg közös döntéseiket. Itt bízták meg a felelősöket, ha erre szükség volt. A problémák megvitatásában és a döntéshozatalban minden érintett részt vehetett.
Az első Területi Kongresszust 1919 január 23-án tartották Nagy-Mihajlovkában. Mindössze három ízben ült azonban össze a teljes kongresszus: a viszonylagos béke időszaka a végéhez közeledett. A kongresszusnak egyre inkább katonai kérdésekkel kellett foglalkoznia, hiszen a határokon feltűntek Gyenyikin tábornok fehér ellenforradalmárai.
A Területi Kongresszusnak Mahno és csapatai is alá voltak rendelve. Az utasításokat adhatott, javaslatokat terjeszthetett elő és kritikát gyakorolhatott felettük, és ezt a gyakorlatban is megtette. A kongresszus a feladatok végrehajtásával mindig egy adott szovjetet bízott meg, mint pl. a Hadügyi, vagy a Közlekedési Szovjet. Ezek a szervek voltak kötelesek a lakosság akaratát, a kongresszus döntését végrehajtani. Nem voltak azonban jogosultak önálló döntésre, és a kongresszus azonnal feloszlatta őket, ha a feladatot nem tudták végrehajtani, vagy olyan utasítást adtak, amiről a kongresszusi határozatban nem volt szó.
Ezt a működést aztán a háborús helyzet persze módosította, és a mahnovisták a harcban kénytelenek voltak visszatérni a gyorsabb döntési módszerekhez.