Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MAHNOVCSINA 2. RÉSZ

2014.02.21

 

8. Gyenyikin

Közismert tény, hogy a cárizmust az 1917-es forradalom nem söpörte el teljesen. Habár a cár, II. (Véres) Miklós, majd kijelölt utóda is lemondott, de a cárizmus elképzelésének az uralkodó osztályok között számos befolyásos híve maradt. Birodalomszerte lázasan szervezkedtek a monarchista frakciók, amelyek mind belföldről, a nagybirtokosoktól, a katonai és hivatali apparátus képviselőitől, mind külföldről jelentős segítséget kaptak. A „vörös” Szovjet-Oroszországot hamarosan a fehér csapatok gyűrűje vette körül. Ezek a fehér csapatok szemben álltak a bolsevik uralommal is, de - mint látni fogjuk - tudatában voltak annak, hogy legfontosabb, és a bolsevikokkal közös ellenségük nem más, mint az erejére ébredő proletariátus. Kornyilov, Kalegyin, Krasznov, Alekszejev, Kolcsak, Vrangel és Gyenyikin voltak a fehér ellenforradalom sárkányának hét, büdös szájú, randa feje.
Alig verték vissza a német és osztrák-magyar seregeket, a hetman és Petljura csapatait, a mahnovista felkelők területeit újabb veszély fenyegette. 1919 elején a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó közti vidékről megindultak Gyenyikin fehérseregei. A tábornokot a külföldi hatalmak támogatták: csupán az Egyesült Államok négy hónap leforgása alatt 70.000 lőfegyvert, 3 millió töltényt, 200.000 ágyúlövedéket és félmillió pár katonabakancsot szállított a fehéreknek. A csapatokat a hadviselésben akkor még újdonságnak számító angol tankok támogatták a gyors előrenyomulásban. Evvel a modern hadsereggel kellett az ukrajnai anarcho-kommunistáknak szembeszállni.
1919 február 12-én ült össze a Parasztok, Munkások és Felkelők Második Területi Kongresszusa. Ezen megvitatták a fehér veszélyt, és számot vetettek saját haderejükkel. A forradalom védelmére a mahnovscsinának mintegy 20.000 önkéntes harcosa volt, lovasságra, gyalogságra, néhány gépfegyveres szakaszra és egy tüzérütegre osztva. Ezek mellett még számítani lehetett a paraszti felkelők függetlenül szerveződő osztagaira, akiknek azonban nem jutott mindig fegyver.
Nemsokára megtörténtek az első összecsapások a mahnovscsina déli határvonalánál. Gyenyikin nemigen számított ellenállásra, annál jobban meglepte a harcias mahnovisták ereje. Csapataival meghökkenve visszahátrált a Don-folyó és az Azovi-tenger irányába, feladva a Pologyi és az Azovi-tenger közti területet. A mahnovisták bevonultak Bergyanszk és Marjupol városokba, és Rosztovig, illetve Taganrogig verték vissza a fehéreket. Ezekben a városokban megvetve a lábukat a fehérek megállították a forradalmi erők előrenyomulását. Gyenyikin csapatai hosszabb ideig csak rajtaütésekre és bosszúhadjáratokra vállalkoztak: betörtek a falvakba, ahol a forradalmárokra és a zsidókra vadásztak, majd felgyújtva az épületeket visszavonultak. A visszaemlékezések szerint az elfogott mahnovistákkal igazi kedélyes burzsoá kegyetlenséggel bántak el: ágyú elé kötözték őket (angol találmány), vagy megsütötték őket élve (ezt a horthysta terrorlegények is szerették). Mahno fejére Gyenyikin kerek félmillió rubel vérdíjat tűzött ki.
Előrenyomulásuk során a mahnovisták sok nyersanyagot és fegyvert zsákmányoltak, amelyek jól megépített raktárakban Gyenyikin csapataira vártak volna. Ekkor a mahnovisták egy delegáció kíséretében mintegy száz vagon gabonát küldtek a moszkvai és petrográdi éhező munkások számára. Persze küldeményükkel nem a bolsevik kormányhoz fordultak, hanem mindig a helyi szovjetekhez: ez nem tette őket túl népszerűvé a bolsevik központi apparátus csinovnyikjainak szemében, akik szerették volna ezeket a küldeményeket lefölözni (***).
Gyenyikin csapatait a mahnovisták hat hónapig tartóztatták fel. A „Vörös” Hadsereg, mint látni fogjuk, még a harcok korai szakaszában kivonult Ukrajnából, miután a mahnovistákat „ellenforradalmi bandának” titulálta. Egyvalamiről „megfeledkeznek” azonban a bolsevik történelemkönyvek: ezek az „ellenforradalmi bandák” voltak azok, akik Szovjet-Oroszországot megmentették Gyenyikin győzelmétől...

9. Az első egyezmény a bolsevikokkal; az első árulás

A mahnovscsina már három hónapja vívta élet-halál harcát Gyenyikin erőivel, amikor észak felől előrenyomult a „Vörös” Hadsereg. A mahnovisták Szinelnyikovó helységnél találkoztak össze először a Dibenko vezetése alatt álló első bolsevik hadosztállyal.
A „fekete” és a „vörös” csapatok első találkozásai még nem sejttették a későbbieket. A szovjet sajtó addig az időpontig Mahnot általában véve a forradalom hőseként ábrázolta, vakmerő harcának híre a fehérek és a megszállók ellen szinte már legendává nőtt. A csapatok tehát elvtársként üdvözölve egymást egyesültek, míg a vezérkarok hozzáláttak a Gyenyikin elleni közös fellépés lehetőségeinek a megvitatásához.
Bár voltak olyanok a mahnovisták között, akik már ekkor rámutattak a bolsevizmus ellenforradalmi vetületeire, és arra, hogy milyen veszélynek teszik ki beengedésükkel a mahnovscsina forradalmi munkáját, de az egyesülés elkerülhetetlennek látszott a jól szervezett nyílt ellenforradalom támadása miatt. Általában véve a legtöbben abban reménykedtek, hogy a bolsevikokkal való egyesülés a testvéri szolidaritáson alapulva politikai eredményeket is hozhat. Sokan egyenesen úgy vélték, hogy éppen az ilyen események lehetnek azok, amelyek felélesztik a lassan elbürokratizálódó, nacionalistává váló bolsevizmus régi forradalmi lendületét. Mindazonáltal a mahnovisták ügyeltek arra, hogy a közös harcban is fenntartsák függetlenségüket. Ezt az alapelvet a következő szerződésben tisztázták:

„A felkelő hadsereg a következő feltételekkel csatlakozik a Vörös Hadsereghez:
a.\ Belső felépítése érintetlen marad;
b.\ A sereghez a kommunista kormány által kinevezett politikai komisszárokat vezényelnek;
c.\ A sereg a Vörös Hadsereg főparancsnokságának csak hadműveleti szempontból van alárendelve;
d.\ A sereg a Gyenyikin elleni fronton marad;
e.\ A sereg hadi felszerelést, és a Vörös Hadsereggel megegyező ellátást kap;
f.\ A sereg megtartja a „Forradalmi Felkelő Hadsereg” elnevezést, és továbbra is a fekete zászló alatt harcol.”

Ez a szerződés alapvetően katonai jellegű volt. Mindkét fél elképzelése végső soron az volt, hogy az adott területen megszerzi a vezető pozíciót, és ideológiailag is magába olvasztja a másik felet. Ehhez az elképzeléshez azonban - a végső cél mássága miatt - eltérő módszerek társultak. A mahnovisták úgy vélték, hogy elképzeléseik forradalmiságával, autonómiájukkal és szolidaritásukkal meggyőzhetik a bolsevik (vagy a bolsevikok által kényszersorozott) katonákat. A bolsevikok ellenben úgy gondolkodtak, hogy amennyiben sikerül a mahnovista csapatokat a „Vörös” Hadsereg rendelkezései alá vonni, akkor felaprózzák, a legrosszabb esetben Oroszország más részeibe vezénylik őket, és a mahnovscsina területét a bolsevik központi kormány irányítása alá helyezik.
A mahnovisták valóban értek el sikereket. A bolsevikok azonban szokásukhoz híven kizárólag politikai szinten gondolkodtak, és nem vették figyelembe a gazdaság és a társadalom kérdéseit. Hiszen a mahnovista csapatok csak a forradalom dárdahegyét képezték a több millió lakosú területen. Az ukrán parasztok, munkások ekkor már hosszú hónapok óta autonóm módon intézték saját ügyeiket, közösen termelték meg a kommunák közös tulajdonát. Adót, központi hatalmat nem ismertek el maguk felett. Súlyos harcokat vívtak ugyan a betörő fehér hordákkal, de nem töltötte el őket lelkesedéssel az önjelölt „vörös” hatalom sem, meg a hírek, amelyek róla jöttek: az oroszországi éhínség, a forradalmárok bebörtönzése, a kényszerbeszolgáltatások rendszere... és nem utolsósorban az új, bolsevik cárok féktelen hatalomvágya. Ukrajna dolgozóinak nem volt szükségük új kormányra, mikor látták, hogy milyen jól elboldogulnak nélküle. Nem kértek a pártbizottságokból, tagdíjakból, küldöttgyűlésekből, az egész kapitalista demokráciából, légyen az bármilyen színű is. Távol a OK(b)P Központi Bizottságától és az európai radikális kávéházak baloldali fecsegőitől, ezek a parasztok és munkások, akik nem ismerték a forradalom elméletét, a gyakorlatban jöttek rá arra, amire majdani gyilkosuk, a nagy tudású és művelt Trockij csak majd öreg korában, a száműzetésben fog rádöbbenni, de akkor is pusztán elméletileg: az új államiság és bürokratizmusa nem hozhat forradalmi előrelépést!
A parasztokhoz hasonlóan vélekedtek a felkelő mahnovisták is, akik persze szintén parasztok voltak - fegyveres proletárok. A lakosság meglehetős gyanúval figyelte azt az odaadó igyekezetet, amellyel a bolsevik aktivisták megpróbálták pártjuk és kormányuk intézményhálóját kifeszíteni. Megszokott látvánnyá vált, hogy a parasztok furkósbottal, kövekkel, vagy éppen fegyverrel futamították meg az oroszország-szerte rettegett „rendkívüli bizottságok” (a hírhedt CSEKA) embereit, akiknek állami terrorja igen gyakran a forradalmárokat sújtotta a kulákok, burzsujok és a polgári értelmiség helyett. A bolsevikoknak még ahhoz sem volt merszük, hogy a központi Guljajpoljéban kialakítsák saját szervezeteiket.
Ekkor a „vörösök” új módszert választottak: bértollnokaik központi utasításra rágalomhadjáratot indítottak a mahnovscsina ellen. A kormánysajtó orwelli váltással „ellenforradalmi kulákmozgalomként” definiálta az addig istenített felkelősereget. Ezek a rágalmak - hosszasan és nagy példányszámban - lassan gyökeret eresztettek a szovjet-oroszországi közvéleményben, amely már megkezdte felkészülését a sztálini időszakra.
Ez semmi jót nem ígért. 1919 április 10-én rendezték meg a 3. Területi Kongresszust, amelyen a fennálló helyzetet akarták megvitatni. 72 járás küldöttségei jelentek meg. A kongresszus kiállt a forradalmi háború mellett, és újabb erőfeszítésekről döntött a termelés és az elosztás kollektivizálásában. Nemsokára azonban távirat érkezett Dibenkótól, a „Vörös” Hadsereg hadosztályparancsnokától, amelyben a kongresszust törvénytelennek és ellenforradalminak minősítette. A kongresszus a következő hosszú kommünikét adta ki:

„ELLENFORRADALMI?

Dibenko „elvtárs” az ez év április 10-én Guljajpoljéban összehívott kongresszust ellenforradalminak, szervezőit pedig törvényen kívülinek nyilvánította. Szavai szerint velük szemben a legszigorúbb megtorló intézkedéseknek is helye van. Dibenko táviratának szó szerinti szövege:
„Novoalekszejevka. 283. sz. április 10-e, 2 óra 45 perc. kapja: Mahno Batkó; Alekszandrovszki hadosztályparancsnokság; másolat; Volnohava, Marjupol stb. Másolat a guljajpoljei szovjetnek:
Minden kongresszus, amelyet a parancsomra feloszlatott forradalmi katonai parancsnokság hív össze határozottan ellenforradalminak számít, és az ilyenek szervezőivel szemben a legszigorúbb megtorló intézkedéseket fogjuk alkalmazni, egészen a törvényen kívül helyezésig. Megparancsolom az azonnali intézkedéseket annak megakadályozására, hogy szükség legyen ilyen intézkedésekre. Dibenko”
Dibenko „elvtárs” mielőtt a kongresszust ellenforradalminak nyilvánította volna, nem igyekezett megtudni, hogy azt kik és milyen célból hívták össze. Ezért jelentheti ki azt is, hogy a kongresszust a feloszlatott guljajpoljei katonai parancsnokság hívta össze, holott azt ténylegesen a forradalmi hadiszovjet végrehajtó bizottsága tette. Következésképpen a szovjet tagjai amikor összehívták a kongresszust nem tudták, hogy Dibenko „elvtárs” törvényen kívül helyezte őket és, hogy a kongresszust ellenforradalminak tartja.
Ezért, engedtessék meg nekünk, hogy felvilágosítsuk a hadosztályparancsnok „elvtárs” őkegyelmességét, hogy ki is hívta össze ezt - a véleménye szerint ellenforradalmi - kongresszust, és mi célból tette ezt; így talán már nem is lesz olyan szörnyű, mint ahogy maga tálalja.
Mint azt már említettük, a kongresszust a guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetjének a végrehajtó bizottsága hívta össze Guljajpoljéba. Ez volt a 3. Guljajpoljei Területi Kongresszus. A gyűlés célja a Forradalmi Hadiszovjet jövőbeli szabad működésének megvitatása volt. (Látja, Dibenko „elvtárs”, már három ellenforradalmi kongresszus is volt!) Felmerül most a kérdés, hogy honnan ered Forradalmi Hadiszovjet, és milyen célból hozták létre? Nos, ha ezt ön, Dibenko „elvtárs” esetleg nem tudná, majd mi fölvilágosítjuk róla. A Területi Forradalmi Hadiszovjetet az ez év február 12-én (ugye, milyen régen volt, ön akkor még nem is volt itt) tartott második kongresszus határozata hívta életre. A szovjetet azért hozták létre, hogy megszervezze a harcoló embereket, és végrehajtsa az önkéntes mozgósítást a kadetok által körülvett területen, mivel az első önkéntesekből megszervezett felkelő csapatok nem voltak elegen ahhoz, hogy a kiszélesített frontvonalon kitartsanak. Akkoriban nem voltak bolsevik csapatok a körzetünkben. Egyébként a lakosság nem is nagyon számított a beavatkozásukra, mivel sokkal inkább saját kötelességüknek tartották a saját területük megvédését. Ebből a célból jött létre a Forradalmi Hadiszovjet. A második kongresszus határozatának értelmében minden járás egy képviselőt küldött, az összesen 32 tag mindegyike a jekatyerinoszlávi és taurini kormányzóságok valamelyik járását képviselte.
Alább még elmondunk néhány részletet a Forradalmi Hadiszovjetről. Itt most az a kérdés merül fel, hogy honnan ered a második területi kongresszus? Ki hívta össze? Ki bízta meg? Azok, akik törvényen kívülinek nevezik? És ha a nem, akkor miért nem? A második kongresszust az a szervezőbizottság hívta össze Guljajpoljéba, amelynek öt tagját az első kongresszus választotta meg. A második kongresszus február 12-én volt és összehívói nagy meglepetésünkre nem voltak törvényen kívüliek. Mivel, tudja, akkoriban még nem voltak itt olyan hősök, akik el merték volna nyomni az emberek jogait, a jogokat, amelyekért a vérüket hullajtották. Így újabb kérdés merül fel: honnan került elő az első kongresszus, ki hívta össze? Azok, akik törvénytelennek nyilvánították? És ha nem, akkor miért nem? Ön, Dibenko „elvtárs” úgy tűnik csak mostanában került bele az ukrajnai forradalmi mozgalomba, ezért hát elmeséljük önnek ennek a mozgalomnak a kezdeteit. Nos, elmondjuk, talán megváltoztatja egy picit a nézőpontját.
Az első területi kongresszus idén január 23-án volt a felkelők táborában, Nagy-Mihajlovkában. Azoknak a körzeteknek a képviselői vettek részt rajta, amelyek a Gyenyikin elleni front közelében helyezkedtek el. A szovjet csapatok akkoriban messze voltak, nagyon messze. A mi területünk el volt szigetelve az egész világtól: az egyik oldalról a gyenyikinisták, a másik oldalról a petljurovisták támadták. És egyedül a felkelő csapatok, Batko Mahno és Scsusz vezetésével voltak azok, amelyek folyamatosan csapásokat mértek az ellenségre. A különböző városokban és falvakban a szervezeteknek és szociális intézményeknek akkoriban még nem volt egységes az elnevezése. Az egyik városban szovjetnek, a másikban népi kormányzatnak, a harmadikban forradalmi katonai parancsnokságnak, a negyedikben helyi kormányzatnak stb... hívták. De összekötötte őket a forradalmi szellem. Az első kongresszus célja az volt, hogy megszervezze a frontot és létrehozzon egy bizonyos egységességet a terület szerveződéseiben és az általuk végzett akciókban.
Az első kongresszust senki sem hívta össze; spontán találkozó volt. A lakosság kívánságára és támogatásával. Ezen a kongresszuson javaslatot tettek arra, hogyan lehetne megmenteni testvéreinket, akiket erőszakkal soroztak be Petljura seregébe. Ebből a célból öt tagú delegációt választottak. Azt a feladatot kapták, hogy találkoznak Mahno és szükség esetén más csapatok tagjaival, ismertessék meg velük magukat és megbízásukat, utána lépjenek be az ukrán kormányzat (Petljura) hadseregébe abból a célból, hogy elmagyarázzák testvéreinknek, hogy becsapták őket és ezért hagyják el a hadsereget. Továbbá, ennek a bizottságnak lett feladata visszatérése után a második, széleskörű kongresszus összehívása, amelynek célja már az ellenforradalmi bandáktól megtisztított terület újjászervezése, a front védelmének megerősítése volt. Visszatérésük után a küldöttek összehívták a második regionális kongresszust, méghozzá a pártok, kormányok és törvények figyelmen kívül hagyásával. Akkoriban ön, Dibenkó „elvtárs”, és az önhöz hasonló törvényimádó személyek még messze jártak, és mivel a felkelő mozgalom hősi vezetői nem akartak semmiféle hatalmat a nép fölé. A nép a saját kezével tépte szét rabláncait. Ezért senki sem minősítette a kongresszust ellenforradalminak és szervezőit törvényen kívül állónak.
De térjünk vissza a területi szovjethez. A guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetje éppen akkor alakult meg, amikor a Szovjet Hatalom egységei megjelentek a körzetben. A második kongresszus határozatainak értelmében azonban a szovjetnek el kellett intéznie a rábízott ügyeket, függetlenül attól, hogy a szovjetkormány feltűnt a láthatáron. Végre kellett hajtania a kongresszus utasításait. Hiszen a tanács nem parancsadó, hanem végrehajtó szerv volt. Legjobb képességei szerint folytatta tehát munkáját, és tevékenységében mindig a forradalmi utat követte. A szovjetkormány azonban egyre jobban igyekezett akadályozni a Hadiszovjet munkáját. A bolsevik kormánybiztosok és hivatalnokok pedig lassan úgy tekintettek már rá, mint ellenforradalmi szervezetre. Ekkor döntött úgy a szovjet, hogy április 10-én megrendezik Guljajpoljéban a 3. területi kongresszust, amelyen meghatározza a tanács jövőbeli tevékenységét, vagy ha szükségesnek találják döntenek a feloszlásáról. Tehát megrendezték a kongresszust. Nem ellenforradalmárok vettek részt rajta, hanem azok az emberek, akik itt először emelték fel a felkelés és a szociális forradalom zászlaját. Azért jöttek, hogy összehangolják a mindenféle elnyomás ellen a térségben folyó küzdelmeket. A kongresszuson 72 járás valamint több felkelő egység képviselői vettek részt. Mindannyian úgy gondolták, hogy szükség van a forradalmi Hadiszovjetre; újabb tagokkal bővítették a Végreható Bizottságát és elrendelték az önkéntes és egyenlőségen alapuló mozgósítások folytatását a régióban. Mindannyiunkat meghökkentett Dibenko „elvtárs” távirata, amely minket ellenforradalminak bélyegzett meg, hiszen éppen ez a körzet tűzte ki elsőként a felkelés zászlaját. Ezért a kongresszus élénk tiltakozást szavazott meg ezen távirattal szemben.
Ezek tények, ébredjen már fel, Dibenko „elvtárs”! Térjen már észhez! Gondolkozzon! Jogában áll-e önnek egyénileg egymillió embert leellenforradalmározni, a lakosságot, akik saját kérges kezükkel tépték szét láncaikat, és akik most saját akaratuk szerint építik fel új életüket?!
Nincs! Ha ön igaz forradalmár, akkor segítenie kellene ezeknek az embereknek az elnyomók elleni harcában, az új, szabad élet megteremtésében.
Létezhetnek-e törvények - amelyeket néhány, magukat forradalmárnak nevező emberek hoznak - amelyek alapján egy egész, a törvény meghozóinál sokkal forradalmibb népet ellenforradalminak lehet nyilvánítani? (Hiszen a tanács végrehajtó bizottsága a nép egészét testesíti meg.)
Megengedhető-e, hogy az önkény törvényeit vezessék be és leigázzák az embereket ott, ahol a nép éppen hogy csak lerázta magáról a törvényhozókat és a törvényeket?
Van-e olyan törvény, amelynek értelmében egy forradalmárnak jogában állna, hogy a legszigorúbb büntető intézkedéseket foganatosítsa azzal a forradalmi tömeggel szemben, amelyért állítólag harcol, azért, mert ez a nép az ő engedélye nélkül vette el azt, amit a forradalom ígért nekik: az egyenlőséget és a szabadságot?
A forradalom törvényének értelmében agyonlőhetnek-e megbízottat azért, mert gondoskodik arról, hogy végrehajtsa azt, amire a forradalmi néptől feladatot kapott?
Kinek az érdekét kell képviselnie a forradalmároknak: egy pártét, vagy a kizsákmányoltakét, akik saját vérük árán elindítják és továbbmozdítják a forradalmat?
A guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetje nem áll egyik vagy másik párt befolyása alatt, csak az őt létrehozó néptől függ. Ezért feladata az, hogy néptől kapott megbízásait végrehajtsa, és nem az, hogy mindenféle balos szocialista pártot megakadályozzon eszméinek terjesztésében. Tehát ha a bolsevik agitáció sikerrel jár, akkor a nép a Forradalmi Hadiszovjetet egy új, bolsevik forradalmi szervezetre fogja lecserélni. Addig azonban ne avatkozzanak be az ügyeinkbe és ne akadályozzanak minket!
Ha ön, Dibenko „elvtárs” társaival együtt továbbra is folytatja régi politikáját, és úgy gondolja, hogy az jó és lelkiismeretes dolog; akkor folytassa csak kis mocskos ügyeit. Nyilvánítsák csak törvénytelennek a területi kongresszusnak, meg azoknak a kongresszusoknak a szervezőit, amelyeket már akkor összehívtak, amikor ön még pártjával együtt Kurkszkban üldögélt. Nyilvánítsanak csak ellenforradalmárnak mindenkit, aki az elsők között tűzte ki a felkelés és a szociális forradalom zászlaját Ukrajnában. Azokat, akik az önök engedélye nélkül nyomultak előre, és nem követték szóról szóra a programjukat. És nyilvánítsanak mindenkit ellenforradalminak, akik elküldték képviselőiket a területi kongresszusra, amelyet maguk ellenforradalminak neveznek. És legyen akkor ellenforradalmi az önök számára az összes elesett harcos is, akik az önök engedélye nélkül vett részt a dolgozók felszabadításáért indult felkelő mozgalomban. Nyilvánítsanak ellenforradalmivá minden forradalmi kongresszust, de legyenek tudatában, hogy az önök erőszakját legyőzi az igazság, és a szovjet dacolva a fenyegetésekkel nem fog lemondani a rászabott kötelezettségek teljesítéséről, mivel ehhez nincs joga, mint ahogy ahhoz sem, hogy a nép jogait bitorolja.

A Guljajpoljei Körzet Forradalmi Hadiszovjetje nevében
Csernoknyisznij, elnök
Kogan, elnökhelyettes
Kabret, jegyző
Koval, Petrenko, Docsenko, tagok”

Ez a dokumentum a mahnovisták első felháborodásának terméke. Hiszen egy általuk is forradalminak tartott hatalom leplezte le magát hirtelen Dibenko tömör és velejéig bürokratikus ukázában. A hosszú válasz döcögős stílusa, állandó önismételgetései és némileg bárgyú iróniája is jól megmutatja: a mahnovisták nem profi politikusok voltak, hanem lázadó proletárok. De a burzsoá-bolsevik államhatalommal, a Dibenko-féle „forradalmárokkal” szemben az őszinteség mit sem számított.
A rágalmakat a bolsevik sajtó rögtön átvette, és Mahnot azzal gyanúsították meg, hogy összejátszik még Gyenyikinnel is. Ez több volt mint cinizmus, tekintve azt, hogy sok ezer mahnovista esett el a fronton Gyenyikin ellen harcolva, és ebben nem kis szerepe volt a bolsevikok által elrendelt lőszerblokádnak, amely miatt a felkelő csapatok muníciója hamar kimerült.
Nemsokára bolsevik küldöttség érkezett a mahnovisták főhadiszállásra Kamenyev (nem azonos Lev Kamenyevvel) vezetésével, aki ismét felszólította Mahnot a Forradalmi Hadiszovjet feloszlatására, mivel az, úgymond nem létezhet alternatív hatalomként a szovjetállam mellett. Mahno a meghökkent Kamenyevnek is kifejtette, hogy a Hadiszovjetet a felkelők hozták létre, és így neki nincs ereje (meg persze kedve sem) feloszlatni azt. Ez persze a hatalomimádó bolsevikok számára meglehetősen idegen álláspont volt.
A „vörös” burzsoázia ekkor más eszközökhöz folyamodott. A Cseka több merényletet szervezett Mahno ellen, és ebben nagyban segítették a volt cári titkosrendőrség, az Ohrana csekistává átvedlett szakértői. Az egyik merényletet maga Mahno leplezte le, aki véletlenül megváltoztatva útitervét az ügynököket éppen az előkészítő munkálatok kellős közepén lepte meg.

10. Grigorjev

1919 május 12-én, a Gyenyikin elleni harc és a bolsevikokkal való első nagyobb konfliktus idején a guljajpoljei főparancsnokságra a következő távirat érkezett:

„Guljajpolje, Batko Mahno tartózkodási helye szerint.

Az aljas Grigorjev árulást követett el. Nem teljesítette a parancsokat és ellenünk fordította fegyvereit. Itt a döntés pillanata. Önök vagy elvonulnak, és akkor Önök mögött áll Oroszország összes parasztja és munkása, vagy megnyitják a frontot az ellenségnek. Semmi tétovázás. Azonnal informálják csapataikat a helyzetről és adjanak ki felhívást Grigorjev ellen, amiről másolatot kérek Harkovba. Ha a válasz elmarad, azt hadüzenetként értelmezem. Hiszek az Ön, Arsinov Veretjelnyikov és a többiek forradalmi becsületében.

Kamenyev, 277. sz.
Forr. Kat. Ellenőrzés. Lobie.”

A mahnovisták nem késlekedtek. Még aznap összeült a Forradalmi Hadiszovjet, és jóváhagyta a Grigorjev elleni harc megkezdését.
De ki is volt ez a Grigorjev? Egykori cári tiszt, akit némileg zavart elméje újabb és újabb politikai kalandokba hajtott. 1917-ben előbb Petljurához csatlakozott, majd a bolsevikokhoz állt át, próbálkozott Gyenyikinnél is, és dörgölődzött a mahnovistákhoz. Soha sem volt forradalmár, csak egy gátlástalan és primitív kardcsörgető. „Universal” című könyvében taglalta nézeteit: a nacionalizmus, az antiszemitizmus és az erőszak kultuszának visszataszító ötvözetét, egyfajta korai ukrán fasizmust.
A mahnovisták közleménye hamarosan megjelent a Nabatban és a Puty Szvobodéban, valamint röplapokon:

„Ki is valójában Grigorjev?

Testvérek, munkások! Amikor egy évvel ezelőtt harcra egyesültünk a német-osztrák csapatok, a hetman, Petljura, majd Gyenyikin ellen, világosan leszögeztük harcunk célját. Az első naptól ez állt zászlónkon: a dolgozók felszabadítása maguknak a dolgozóknak a dolga. Harcunk nem volt hiábavaló: kiűztük a németeket, megbuktattuk a hetmant, nem engedtük, hogy Petljura kispolgári állama megerősödjön és hozzáláttunk az építő munkához a magunk által felszabadított területen. Ám mindig felhívtuk mindenkinek a figyelmét arra, hogy kísérjék figyelemmel azt, ami körülöttük történik; számos rabló garázdálkodik körös-körül, és csak az alkalomra várnak, hogy magukhoz ragadhassák a hatalmat és a nép nyakára üljenek. Itt a legújabb: Grigorjev atamán, aki egész áriákat énekel a nép nyomorúságáról és a szolgaságról, de közben vissza akarja hozni a régi rablórendszert, amelyben a népet leigázzák, nyomorúságát és elnyomását fokozzák és jogait szétzúzzák. De beszéljünk egy kicsit magáról Grigorjev atamánról.
Grigorjev régi cári tiszt. Az ukrán forradalom első napjai Petljura oldalán találták a szovjet rezsim ellen harcolva, majd átállt a szovjetkormány oldalára. Most fellázadt a szovjetkormány és a forradalom ellen is. Mit mond maga Grigorjev? Már könyve, az „Universal” első oldalain kijelenti, hogy Ukrajnát olyan emberek kormányozzák, akik „keresztre feszítették Krisztust”, és akik a „nagybélű Moszkvából” jöttek. Testvérek! Mi ez, ha nem zsidópogromra való uszítás? Nem látjátok, hogyan iparkodik Grigorjev atamán a forradalmi Ukrajna és Oroszország közötti testvéri kötődést szétzúzni? Grigorjev kérges tenyerekről és szent munkásokról prédikál; de ki nem beszél ma erről? Még a gyilkos fehérgárdisták is, akik lerohannak minket fennhangon hirdetik, hogy a dolgozó népért harcolnak. De mi nagyon is tudjuk, hogy milyen áldás lenne a népnek az ő uralmuk.
Grigorjev azt állítja, hogy ő a komisszárok ellen harcol a szovjetek valódi uralmáért. De ugyanakkor könyvében ezt írja: „Én Grigorjev atamán ... megparancsolom: válasszák ki komisszárjaikat.” És azután tovább magyarázza, hogy ellene van minden vérontásnak, de közben mozgósítást rendel el, és a következő parancsot küldi Kijevbe és Harkovba: „Kérem, engedelmeskedjenek parancsomnak, a többit én hajtom végre.” - Ez számára a nép igazi hatalma.
Persze Miklós cár is valódi népkormánynak tartotta saját kormányát. Vagy talán Grigorjev atamán úgy gondolja, hogy az ő parancsai nem a nép fölötti uralmat jelentik, és komisszárjai nem tisztviselők, hanem angyalok? Testvérek! Érzitek, hogyan uszít benneteket egymás ellen egy kalandorbanda, hogyan akar széthúzást szítani a forradalom soraiban azzal a céllal, hogy saját magatok hajtsátok igába újra a fejeteket? Vigyázzatok! Az áruló Grigorjev, aki nagy csapást mért a forradalomra ugyanakkor a burzsoáziát is talpra állíthatja. Az ő zsidóüldözési programját kihasználva máris felénk tart Petljura Galícia és Gyenyikin a Don felől. Jaj az ukrán népnek, ha véget nem vet minél hamarabb ezeknek a külső és belső „kalandoknak”!
Testvérek! Parasztok, munkások, felkelők! Közületek sokan felteszik most a kérdést, hogy mit csináljunk azokkal a felkelőkkel, akik őszintén harcoltak a forradalomért, de áldozatul esve Grigorjev árulásának most az ő szégyenletes soraiban harcolnak? Vajon ők is a forradalom ellenségei? Nem, ezek az elvtársak egy csalás áldozatai lettek. Meggyőződésünk, hogy egészséges forradalmi ösztönük megmutatja majd nekik tévedésüket, és visszavezeti őket a forradalom zászlója alá.
Itt kell leszögeznünk, hogy a Grigorjev-mozgalom létrejöttének okai nem Grigorjev személyiségében keresendők, hanem inkább abban a zavaros helyzetben, amely az utóbbi időben Ukrajnában eluralkodott. A bolsevikokkal együtt bevonult ide a pártdiktatúra is. Államfenntartó pártként a bolsevikok mindenütt állami szerveket hoznak létre, amelyeknek a forradalmi nép irányítása lenne a feladata. Mindent maguk alá gyűrnek, és éber szemük pillantása mindenhová elér. A CSEKA minden ellenállást, minden tiltakozást, és egyáltalán, mindenféle önálló lépést elfojt. És ráadásul összes szervezetük olyan emberekből áll, akiktől munka és forradalom egyaránt távol állnak. Az egész dolgozó osztály olyan hivatalnokok kezébe került, akik tőle teljesen idegenek, és hajlamosak az önkényre és erőszakra a néppel szemben. Ez a bolsevik pártdiktatúra igazi lényege. A tömegek persze elkeseredéssel, tiltakozással, a fennálló rend tagadásával reagáltak a fejleményekre. Grigorjev ezt használja ki. Grigorjev elárulta a forradalmat, és a nép ellensége lett; de a kommunista párt éppen annyira ellensége a munkának, mint ő. Hiszen ez a párt, amely felelőtlen diktatúrájával olyan elkeseredést váltott ki a tömegekben, amelyet ma Grigorjev lovagolt meg, holnap majd valaki más. Ezért most, amikor kijelentjük, hogy Grigorjev atamán a forradalom ellensége, akkor magát Grigorjevet és mozgalmát viszont a kommunista párton kérjük számon.
Emlékeztetnünk kell a dolgozó népet arra, hogy az elnyomás és a nyomor igája alól csak saját maga szabadíthatja fel magát. És ebben semmiféle kormányváltás nem nyújthat segítséget: a dolgozók csak saját szabad munkás- és parasztszervezeteik által érhetik el a szociális forradalom kapuját, ahol a teljes szabadságot és az őszinte egyenlőséget találják. Halál és pusztulás minden árulóra és a nép ellenségeire! Le a nemzeti viszállyal! Le a provokatőrökkel! Éljen a munkások és parasztok teljes egysége! Éljen a dolgozók szabad világkommunája!

Aláírta a Batko Mahno osztag parancsnokságának kollégiuma:
Mahno, A. Csubenko, Mihajlev-Pavlenko, A. Olcsovik, J.M. Csucsko, E. Karpenko, M. Puszanov, W. Sarovszkij, P. Arsinov, B. Veretelnyikov.
Csatlakozott még: az alekszandrovszki Munkás-, Paraszt- és Vöröskatona-küldöttek Szovjetjének Végrehajtó Bizottságának tagjai; a megyei karhatalmi bizottság elnöke stb.”

A Grigorjev-féle lázadás hamarosan összeomlott, hiszen pillanatok alatt elvesztette tömegtámogatását, csak egy rövid időre tudta meglovagolni az általános elégedetlenséget. Ez az idő is elég volt azonban néhány öldöklő zsidópogromra, amit aztán később a sztálinista „történészek” előszeretettel varrtak a mahnovisták nyakába...
Grigorjev maga maradék néhány ezer emberével Herszon kormányzóságba vonult vissza, ahol tovább harcolt a bolsevikok ellen, gyengítve ezzel a Gyenyikin elleni frontot. A bolsevikok - jellemző módon a pénz erejében bízva - egymillió rubelt tűztek ki a fejére. Grigorjev ekkor rövid táviratot küldött Mahnonak a következő szöveggel:

„Batko! Mi keresnivalód van neked a kommunistáknál? Verd agyon őket!
Grigorjev atamán”

Grigorjev még több ízben felajánlotta Mahnonak a szövetséget a bolsevikok ellen. Mahno azonban tisztán látta a grigorjevscsina ellenforradalmi jellegét, és azon igyekezett, hogy leválassza róla azt a néhány ezer megtévesztett parasztot, akik még mindig követték az atamánt. Ezért Mahno beleegyezett egy találkozó megtartásába a két sereg között. Ezt 1919 július 27-én Szentovóban tartották meg, mintegy húszezer résztvevővel. Először Grigorjev beszélt, és a Gyenyikinnel való egyesülés lehetőségeit boncolgatta. Válaszában Mahno durván nekitámadt Grigorjevnek, és így fejezte be:
„A Grigorjev-féle gazemberek minden igazi ukrán felkelő szégyenei; semmi keresnivalójuk az őszinte forradalmár harcosok soraiban!” Grigorjev ekkor fegyvert rántott, de Mahno „Halál az atamánra!” kiáltással megelőzte, és mindenki szeme láttára agyonlőtte. Grigorjev utolsó beszéde azonban már elérte hatását, és harcosainak nagy része átlátott a vezér szitáján: ők csatlakoztak a mahnovscsinához.

11. A bolsevikokkal kötött második egyezmény; a második árulás

Láttuk az előzőekben, hogy miként kötött a „Vörös” Hadsereg első ízben egyezményt a mahnovscsinával, és miként támadta aztán hátba a forradalmárokat, amikor már elég erősnek érezte magát ehhez. Ekkor azonban a bolsevik politikusok elszámították magukat. Túl korai volt az elhatározásuk, és még ezután is többször csalódniuk kellett.
A bolsevik taktika nemcsak abban merült ki, hogy adott pillanatban leállították az egyezségben vállalt fegyverszállítást a mahnovscsina számára, arra számítva, hogy a forradalmárok és Gyenyikin csapatai kölcsönösen felőrlik egymást a harcban, hanem mindenekelőtt abban, hogy a bolsevikok a katonai megállapodásra hivatkozva közvetlenül bele kívántak avatkozni a felkelő körzet ügyeibe. Céljuk az volt, hogy a forradalmi harcosokat megkerülve saját reformista elképzeléseiket valósíttassák meg a terület proletárjaival. Az a látszólagos elvtársi légkör, ami korábban Lenin és Mahno találkozását jellemezte ekkor már füstként szétoszlott. A bolsevik politikusok azonban kénytelenek voltak belátni, hogy nincs még elegendő erejük a forradalmi központ felszámolásához. És amikor Grigorjev személyében újabb veszély tűnt fel horizontjukon, újból a mahnovistákhoz fordultak támogatásért. Grigorjev azonban erőtlen ellenfél volt, és a bolsevikok legnagyobb megdöbbenésére Mahno roppant egyszerű módon elintézte a problémát.
Amint a veszély elmúlt, a bolsevikok azonnal újra leállították a lőszerszállítást, blokádot vontak a felkelők által ellenőrzött területek köré. Trockij, a hadügyi népbiztos, aki remek tollú szerző volt, valóságos sajtóhadjáratot indított Mahno és emberei ellen - megteremtve ezzel a későbbi sztálinista „történetírás” számos rágalom-toposzát. (Az már a történelem iróniája, hogy ezeket a Trockij által „feltalált” jelzős szerkezeteket - „a burzsoázia acsargó kutyája”, „veszett dúvad” stb. - majd éppen szerzőjük ellen fogják oly sokszor alkalmazni...) Eközben pedig Gyenyikin erősítést kapott a Kaukázus és Kubán vidékéről. Trockij a következőképpen fogalmazta meg véleményét: „inkább engedjük át egész Ukrajnát Gyenyikinnek, mintsem hogy eltűrjük a mahnovscsina továbbterjedését”. Ez a vélemény világosan megmutatja, hogy a fiatal szovjetállam, amely a proletariátus hazájának szerepében tetszelgett nem volt más, mint a tőke némileg átöltöztetett diktatúrája. Hiszen a különféle tőkés frakciók, bármily hevesen harcoljanak egymással, azonnal egységbe forrnak a lázadó proletariátus forradalmi harcával szemben. A bolsevik Trockij ily módon táncolt megkapó pas de deux-t a cárpárti Gyenyikinnel.
Ennek ellenére a mahnovisták tartani tudták a frontot. Jelentős erősítést is kaptak: Szovjet-Oroszország számos részéből érkeztek egyesével vagy csapatosan olyan forradalmárok, akik hallottak a harcokról, és a blokádot áttörve csatlakoztak a felkelőkhöz. A fehér és „vörös” csapatok között őrlődő mahnovisták 1919 június 15-ére a helyzetet megvitatandó összehívták a negyedik területi kongresszust Guljajpoljéba. Trockij, aki személyesen vette át a parancsnokságot Ukrajnában azonnal fenyegetőzni kezdett:

„A köztársaság forradalmi hadiszovjetjének 1824. sz. parancsa
1919. június 4., Harkov

Alekszandrovszk, Marjupol, Bergyanszk, Bahmut, Pavlovgrád és Herszon megyék összes hadikommiszárjának és karhatalmi erőinek.
A guljajpoljei erők és a Mahno-brigád parancsnoksága megpróbálja június 15-ére Alekszandrovszk, Marjupol, Bergyanszk, Militopol, Bahmut és Pavlovgrád megyék szovjet- és felkelőkongresszusát összehívni. A szóban forgó kongresszus az ukrán szovjetkormány és a Déli Front szervezetei ellen irányul, amelyhez maga a Mahno-brigád is tartozik. A kongresszus eredménye csakis egy olyan gyalázatos felkelés lehetne, amelyre Grigorjev szelleme nyomná rá a bélyegét, és amely megnyitná a frontot a fehérek előtt, akik elől a Mahno-brigád állandóan meghátrál, köszönhetően parancsnokai tehetetlenségének, bűnöző hajlamainak és árulásának.
1. A fent említett kongresszus ülésezése tilos, semmilyen esetben sem engedélyezhető.
2. A paraszt- és munkástömegeket szóban és írásban egyaránt figyelmeztetni kell, hogy a kongresszuson való részvételt a szovjetkormány és a déli front elleni legsúlyosabb támadásnak tekintjük.
3. Minden képviselőt, akit a kongresszusra megválasztanak haladéktalanul le kell tartóztatni, és a 14. haditörvényszék - az egykori 2. ukrán hadsereg - elé kell állítani.
4. Mahnot és a guljajpoljei parancsnokság felhívásának minden terjesztőjét le kell tartóztatni.
5. Ez a parancs a távirat kézhezvételével lép életbe, majd eljuttatandó és nyilvános helyen kiragasztandó a területi és helyi karhatalom által. Kapják még a szovjetkormány képviselői és a csapatrészlegek parancsnokai és komisszárjai.

Trockij, a forradalmi hadiszovjet elnöke
Vacetisz, főparancsnok
Aralov, a forradalmi hadiszovjet tagja
Kokarjev, a herszoni terület hadikomisszárja”

Trockij nem volt ostoba. Nagyon jól tudta, hogy a mahnovisták nem egyszerűen a „Vörös” Hadsereg egyik lázadó brigádja, akiket engedetlenségükért képes lenne megbüntetni. A parancs maga egyértelmű, de mondanivalója több, mint amit az első pillanatban elárul. Nem vesz tudomást azokról a tényekről, amelyeket nemlétezőknek kíván tudni: a mahnovscsina önállóságáról, milíciajellegéről, forradalmi erejéről és nem utolsósorban cinikus módon megkérdőjelezi harcainak hatékonyságát. Azonnal felmerül a kérdés: ha ez a csapat egyszerűen csak egy egysége a bolsevik hadseregnek, akkor Trockij népbiztos miért nem fogatja el vezetőit ahelyett, hogy a szomszédos területeken munkás- és parasztképviselőkre vadászik? A válasz persze egyszerű, és a parancs megfogalmazói is tisztában voltak vele, csak bevallani nem szándékoztak: a felkelés területén semmiféle erejük nem volt. Sem a szovjetkormánynak, sem a „Vörös” Hadseregnek. Amit Trockij csírájában el akart fojtani, az nem volt más, mint a szovjetrendszer gyakorlati megvalósulása, éppen azé a rendszeré, amelyre a bolsevikok kezdettől fogva nagypofájúan hivatkoztak, de amelyeket éppen ők vertek szét a forradalom országában. A proletariátus autonómián alapuló diktatúrája rémálommá vált a kapitalizmus restaurációját építgető bolsevik szociáldemokraták számára.
A bolsevik terrorgépezet beindult, hiszen a haditörvényszék egyenlő volt az agyonlövetéssel, és Trockij parancsa nem maradt papíron. Így váltak a forradalom mártírjaivá Kosztyin, Polunyin és Dobroljubov, három paraszt, aki a jelentés szerint egymás között „Mahno kiáltványáról beszélgettek”...
Evvel egy időben megindult a „Vörös” Hadsereg katonai támadása a felkelő terület ellen. A mahnovisták naiv módon nem biztosították kellő erővel a Szovjet-Ukrajna felé eső vonalaikat, és csapataikat főként Gyenyikin ellen vetették be. De a forradalom hóhérai éppen erről támadtak: Guljajpolje volt a céljuk, hogy ott mérjenek végső csapást a megvalósulni látszó proletár önigazgatásra. Vonultukban szétrombolták a kommunákat, kivégezték azokat, akikről gyanították, hogy az anarchistákhoz húznak. A „Vörös” Hadsereg nyomában ott vonultak a Cseka különleges egységei, amelyek feladata a rend megszilárdítása volt, és eszközeikben nem válogattak. Trockij tajtékzott a dühtől: a területen talált újságokban őt, a kor leghíresebb „forradalmárát” egyszerűen állami hivatalnoknak nevezték...
Trockij az anarchisták ellen a grisinszki frontszakaszról vezényelt át csapatokat. Itt annyira meggyöngült a front, hogy Gyenyikin könnyűszerrel áttörte, de mit ad a bolsevikok istene, nem a „Vörös” Hadsereg ellen vonult, hanem ő is a mahnovscsinát támadta meg a másik irányból. Már idéztük egyszer Trockijt: „Inkább engedjük át Gyenyikinnek egész Ukrajnát, mint hogy engedjük a mahnovscsina továbbterjedését.” Nem ez volt az első eset a történelemben, amikor az egymást látszólag gyűlölő burzsoá frakciók hirtelen teljes egyetértésben rontanak a lázadó proletariátusra. Nem is az utolsó.
A „Vörös” Hadsereg híres páncélvonatait vetette be, de szembetalálkozott azzal, amit később saját stratégiájává fejlesztett: a gerillaháborúval. A bolsevik túlerő csak lassú, öldöklő harcban tudta volna felmorzsolni az anarchista ellenállást. Ekkor Mahno, aki átlátta hogy a bolsevik támadás egyik fontos célpontja személyesen ő, felajánlotta, hogy lemond tisztéről, és egyszerű milicistaként harcol tovább. Megállapodott a csapatokkal, hogy egy ideig névleg bolsevik vezénylet alatt harcolnak, hogy legalább Gyenyikint feltartóztathassák. Közben várni fogják az alkalmas pillanatot, amikor újra függetlenné válhatnak. Mahno egy kisebb lovascsapattal eltűnt, hiszen rá egy „véletlen baleset” leselkedett volna a bolsevikok jóvoltából, de a mahnovscsina több vezetője - pl. Kalasnyikov, Kurilenkó, Klein és Dermendszi - inkognitóban a csapatokkal maradt. Trockij ekkor dölyfösen kijelentette: „Gyenyikin nem jelent többé veszélyt”. Két hét múlva azonban a veszélytelen fehértábornok csapatai Jekatyerinoszláv és Harkov között áttörték a frontot. A „Vörös” Hadsereg és az ukrán szovjetkormány fejvesztve menekült. A mahnovscsina megint egyedül maradt Gyenyikinnel szemben.

12. Az anarchisták Hosszú Menetelése

Gyenyikin támadása elsöprő erejű volt. Mahno egy kis csapattal Alekszandrovszk felé húzódott vissza. A „Vörös” Hadsereg is pusztított, de az a terror, amit a fehérek gyakoroltak még a sokat látott Ukrajnában is hihetetlen volt. A bolsevikoknál inkább csak a karhatalmi egységek végeztek ki embereket, a reguláris egységek nemigen. Zsidópogromok csak elvétve voltak, és a bolsevik hadvezetés azok ellen is keményen fellépett. De Gyenyikin seregeiben nem munkások és parasztok harcoltak: habzó szájú arisztokraták, papok, kozákok, kulákok csemetéi, a tiszti kaszt ifjú titánjai vonultak fel a nemzetközi tőke által támogatva. Az emberiség legmocskosabb söpredéke, ugyanaz, amelyik Magyarországon éppen ekkor tombolt a fasiszta Horthy parancsára. Dúlva, rabolva, gyilkolva, pogromokat rendezve vonultak át az elfoglalt területeken. A menekülők feltöltötték Mahno csapatait, amely folyamatosan védekezve, de állandóan hátrálni kényszerült. És ez már nem a saját területen harcoló anarchista kommuna volt: a visszavonulást sebesültek, betegek hátráltatták, rossz volt az utánpótlás, az emberek ormótlan szekerekkel mentették holmijukat, amelyek rendszeresen eltorlaszolták a síkság járatlan útjait. Állandóan kevés volt a lőszer, és a menetelés közben nehéz volt a készletek feltöltése. Elesett Guljajpolje is. A fehérek szinte mindenkit kivégeztek, a nőket előtte megerőszakolták. Körülbelül 14-15 lovas- és gyalogosegység üldözte Mahnot és csapatát, amely Alekszandrovszkon át Kicskaszk, Dolinszkaja és Jelizavetgrád felé hátrált.
Ugyanakkor a lázadó csapatok újabb erősítést kaptak osztályostestvéreiktől. Gyenyikin megjelenésekor sok bolsevik vezető oldott pánikszerűen kereket, magára hagyva a rá bízott csapatokat. Az elkeseredett katonák beolvadtak azokba a mahnovista egységekbe, amelyek Mahno „lemondása” után a „Vörös” Hadsereg kötelékeiben harcoltak. Ezek a proletárok tisztán látták, hogy a fehér veszedelemmel már csak a mahnovscsina áll szemben.
A harcokban a lázadókat egészen Ogyessza körzetéig szorították vissza. Itt Mahnonak sikerült többé-kevésbé megvetnie a lábát, és a lélegzetvételnyi szünetben csapatait újjászerveznie. Felállítottak négy gyalogosegységet, némi lovasságot, egy tüzérüteget és egy újabb szekeres-gépfegyveres osztagot, összesen kb. 15 ezer harcost. A hadsereg törzsét az a lovasszázad képviselte - köztük Mahnoval - amelyik minden harcban az élen volt, és bátor lerohanásokkal zavarta meg rendszeresen az ellenséget.
Több kisebb győzelmet sikerült Gyenyikin fölött aratniuk, sőt, néhány páncélvonatot és vasúti löveget is zsákmányoltak, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lázadó csapatok hosszabb távon nem bírják már állni a sarat a többszörös túlerőben lévő, a nemzetközi tőke által remekül felfegyverzett fehérekkel szemben. Egyre nyugatabbra szorultak vissza, közben Gyenyikin északon már Kurksznál járt. Krónikussá vált a lőszerhiány, amit állandó zsákmányoló rajtaütésekkel próbáltak meg orvosolni. Nyomorúságos látványt nyújtott ekkor a mahnovscsina. 100 km hosszú karavánban rótták a poros ukrán vidéket, több mint nyolcezer sebesültet cipelve magukkal. Számtalan paraszt csatlakozott családostul a menethez állandóan elakadó szekerével; ők is Gyenyikin elől menekültek. Élelem igen kevés volt, és a fehér csapatok szorosan felzárkózva üldözték a lázadókat. Mindennaposak voltak az összecsapások.

Ez a menekülés több mint egy hónapon át tartott, egészen Umany városig. Itt Petljura néhány megmaradt egysége állomásozott, akik beengedték Mahno csapatait, majd elárulták Gyenyikinnek: február 12-ére virradóra a mahnovistákat egy kb. 10 négyzetkilométeres területen kerítették be.
A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Ezt az ellenség is tudta, és Mahno erre alapozta taktikáját. Az utolsó lehetőséget játszotta meg, felismerve, hogy elmenekülni lehetetlen, és a tét: győzelem vagy halál.
Szeptember 25-én a mahnovscsina szakaszai nyugat felé áttörték az ostromgyűrűt és vad menekülésbe fogtak. Az élen Mahno haladt a törzzsel, és hamarosan eltűntek nyugat felé. Gyenyikin csapatai azonnal üldözni kezdték őket, de ekkor, hajnalban egy adott jelre a menekülők hátraarcot csináltak és összecsaptak az ellenséggel. A meglepett ellenség megtorpant, de rövid zavarodottság után újra érvényesült számbeli és technikai fölénye: reggel 9 órára a mahnovisták egy faluba szorultak vissza. Ekkor tört ki egy hegyszorosból Mahno és lovassága, és oldalba támadta a megdöbbent ellenséget. Ugyanakkor a faluból szélesen elnyúlt alakzatban előrobogtak a géppuskás tacsankák, mögöttük pedig a gyalogság. Muníció már csak a szekereken volt, a gyalogosok késekkel, cséphadarókkal, karddal és kaszákkal harcoltak. A fehér csapatok fejvesztve menekültek 15 kilométeren keresztül, ahol útjukat egy folyó keresztezte. Itt sorsuk megpecsételődött: az iszonyatos vérengzésben Gyenyikin üldöző csapata felőrlődött. A mahnovisták ezúttal nem ejtettek foglyokat.
A lázadók azonnal visszaindultak, három hadoszlopban törve előre e felkelés körzete felé. Visszafelé minden faluban akadt pár percük, hogy a parasztok útmutatása alapján leszámoljanak Gyenyikin hátrahagyott helyőrségeivel. Lerombolták a kis falusi fogdákat és elégették a sztaroszták és a földesurak irattárait, a tulajdoni lapokat és a rendőrségi feljegyzéseket(***). Olyan sebességgel haladtak, hogy maga Mahno előbb érkezett meg, mint győzelmének híre. A gyenyikinisták meglepetését kihasználva rajtaütésszerűen visszafoglalták Alekszandrovszkot, Pologyit, Guljajpoljét, Bergyanszkot, Melitopolt és Marjupolt. A két utóbbi helyen jelentős mennyiségű lőszert is zsákmányoltak. Ezután Valnohavában elfogták Gyenyikin tartalék tábori tüzérségét.
Gyenyikin újabb csapatokat dobott be a küzdelembe, és páncélautókat vezényelt a tacsankák ellen. A harcok november végéig húzódtak, de ekkor a vereségek és az anarcho-kommunista agitáció hatására a kaukázusi és csecsen egységek elhagyták Gyenyikint és fegyveresen, kötelékben hazaindultak. Így kezdődött Gyenyikin hadseregének széthullása.
A fehérek fölött aratott győzelem igen nagy jelentőségű volt egész Szovjet-Oroszország számára. Nem érdemes ugyan „mi lett volna, ha...” jellegű szerencsétlenkedésekbe bonyolódni, de az biztos, hogy ha az umanyi áttörés és a fehér hadtápterület felszámolása nem sikerül a mahnovscsinának, akkor a fehér ellenforradalom sokkal jobb pozícióból küzdhetett volna a proletárok és a „vörös” ellenforradalmárok ellen.
A mahnovscsina egy éven át állta Gyenyikin támadásait, több ezer harcosát veszítette el a harcban, és végül döntő csapást mért a fehérekre. Mindez nem gátolta meg a hadügyi népbiztos Trockijt, hogy - persze biztonságos távolságból - „Gyenyikin szövetségeseinek” és az „ellenforradalom cinkosainak” titulálja a lázadókat. A bonyolult és nehezen átlátható ukrajnai helyzet lehetővé tette a tájékoztatást kezükben tartó bolsevikok számára, hogy eltusolják a „Vörös” Hadsereg csődjét és a mahnovscsina diadalát. Az a körülmény, hogy látták, amint saját csapataikból az osztálytudatos proletárok tömegesen csatlakoznak a valódi kommunista alternatívához, vagyis a tőkés renddel szembeni egyetlen alternatívához, megrémítette a bolsevik vezetőket. Hiszen számukra - akárcsak a fehérek számára - éppen a forradalmi proletariátus volt a legnagyobb ellenség. A bolsevikok tulajdonképpen - mint az összes többi szociáldemokrata frakció - csupán „kezelni” akarták a kapitalizmus és az orosz állam ellentmondásait, nem eltörölni azokat. De más megközelítésben ugyanez volt a fehérek szándéka is. Történelmi perspektívájukban, a magántulajdon és a kizsákmányolás mocskos rendszerének a megőrzésében, az állam megerősítésében éppen ez a két burzsoá frakció, fehérek és „vörösök” voltak szövetségesek a mahnovscsina, és általában a lázadó proletariátus forradalmi osztályerejével szemben.
De ha a mahnovscsina a fehérek kutyája volt, akkor ki győzte le Gyenyikint? A szovjet történetírás persze megadja a választ: a hősiesen harcoló „Vörös” Hadsereg. És valóban: az etatista államszocializmus szépen újra előrenyomult dél felé, akárcsak a hetman bukása után. Azokon az utakon haladt előre, amelyet az anarcho-kommunizmus megtisztított számára.

13. Belső újjászervezés

Gyenyikin veresége és a nemsokára ezután bekövetkező bolsevik támadás között volt egy időszak, amelyet a mahnovscsina a belső építésre, a kommunizmus csíráinak gyakorlati megvalósítása felé tett lépések megtételére használhatott fel. Amikor a lázadók elfoglaltak egy-egy települést, már a harcok folyamán megkezdték az agitációs tevékenységet. Tisztázni igyekeztek, hogy ők nem egy új párt vagy kormány, hanem csupán a forradalmi proletariátus élcsapata. Ugyanakkor leszögezték, hogy a proletárok felszabadítása érdekében nem riadnak vissza a kíméletlen, diktatórikus döntésektől sem. A harcban és a kommunizmus felé tett lépésekben azonban biztosították a proletárok kezdeményezéseinek szabadságát, mindaddig, amíg azok nem kerültek ellentétbe a teljes közösség érdekeivel. Vagyis teljes volt a vélemény- és sajtószabadság a proletár forradalmi vélemények és újságok számára. Mást azonban nem tűrtek meg. Ez azonban gyakran csak szép elképzelés maradt, és túlzott, az osztályhatárokon átnyúló pluralizmust eredményezett. Az anarchista doktrína gyengesége, a demokratikus felfogás még meglévő csökevényei okozhatták azt, hogy a mahnovscsina ellenőrzése alatt álló területen mindenféle burzsoá baloldali csoportosulás nyíltan hirdethette nézeteit. Így például Jekatyerinoszlávban az alatt a két hónap alatt, amíg a lázadók birtokában volt szabadon megjelenhetett a jobboldali eszer „Narodvlasztyije”, a baloldali eszer „Sznanya Vosztanya”, a bolsevik „Szveda”, valamint több anarchista és mensevik lap. Ez olyan hiba volt, olyan demokratikus gyengeség, amely hozzájárult az anarcho-kommunista harc elgyengüléséhez, és kérdésessé tette a mahnovista proletárdiktatúra erejét.
A jekatyerinoszlávi helyzet odáig fajult, hogy a helyi mahnovista hadiszovjet kiadta az „ideológiai sokszínűséget”, vagyis az ellenforradalom visszalopódzását elősegítő alábbi kispolgári-idealista rendeletet:

„1. Minden szocialista politikai pártnak, szervezetnek és áramlatnak kivétel nélkül teljes szabadságot adunk felfogásuk, eszméik, tanaik és véleményük terjesztésére mind szóban, mind a sajtó útján. A szocialista ideológia és sajtó terjesztését semmilyen körülmények között sem fogjuk akadályozni.
Megj.: katonai közléseket csak a forradalmi felkelés „Puty k Szvobode” c. lapjának szerkesztőségi engedélyével lehet nyilvánosságra hozni.”

A mahnovisták, akik a harctéren vérbe fojtották az ellenforradalmat a békében hatalmas csapásokat szenvedtek el tőle, anélkül, hogy ennek akár tudatában lettek volna. A vélemények demokratikus sokszínűsége nem más, mint a proletariátus véleményének, a forradalmi véleménynek az eltiprása. Ha a proletárok úgy gondolják, hogy meg kell hallgatni a másik felet is - amely viszont megfordítva soha sem követett még el ilyen hibát - akkor saját forradalmuk nyakára teszik a kést. A burzsoá vélemény szabadsága nem más, mint annak a véleménynek a szabadsága, hogy az egyik embernek igenis joga van kizsákmányolni a másikat, hogy szükség van szegényekre a kevesek gazdagságának érdekében, hogy a demokrácia és a kapitalizmus jó dolog. Hiszen a burzsoázia legfőbb fegyvere nem a puska vagy a harckocsi, hanem éppen a demokrácia, ez a minden kapcsolatunkba beszivárgó, mindenhol felbukkanó szörnyeteg, ami az emberi kapcsolat és szolidaritás helyére vevők és eladók üzleti egyenlőségét állítja, és amely a tőke éltető levegője, egyetlen lehetséges formája.
Ami az újjáépítés fő vonalait illeti, azok nagyjából hasonlóan zajlottak le, mint ahogy azzal a hetedik fejezetben már foglalkoztunk. Gyenyikin persze feldúlta a területet, számos aktivista halt meg, nem beszélve az infrastruktúra pusztulásáról. De az újrakezdésnek mindig megvan az az előnye is, hogy lehet tanulni a korábbi hibákból, meg lehet kísérelni az elkerülésüket. A felszabadított területeken a mahnovisták azt propagálták, hogy a termelők maguk szervezzék meg közös tevékenységüket, amelynek elosztását, és a szükségleteket közös, átfogó gyűléseken tárgyalják meg illetve mérjék fel. Alekszandrovszkban pl. a vasút is ilyen kommuna kezébe került: ésszerűsítették a menetrendet, megszüntették az első osztályt, a minimumra redukálták a viteldíjat stb. Október 20-án több mint 200 munkás részvételével egy héten át tárgyalt a termelői kommunák gyűlése, hogy a termelés átfogó megszervezését megbeszélje.
Augustin Souchy, egy szemtanú így ír a kongresszusról „A munkások élete Szovjet-Oroszországban és Ukrajnában” c. könyvében:
„Amikor 1919 októberében Mahno bevette Alekszandrovszkot, az egész kormányzóság munkásait és parasztjait gyűlésre hívta össze. Ezt Volin szervezte, aki anarchista volt, mégsem önszántából, hanem a háborús felfordulás és a kaotikus közlekedés jóvoltából csapódott még júliusban Vosznyeszenszknél Mahnohoz.(...) Volin, mint anarchista ellensége volt a pártpolitikának. Emiatt nem szándékozott a bolsevikok uralma alatt élni. Ezért működött együtt Mahnoval, és hívta össze ezt a kongresszust.
Mahno seregének szüksége volt a parasztok támogatására. Követeket küldtek a falvakba azzal a kéréssel, hogy a parasztok válasszák meg megbízottaikat és küldjék el őket Alekszandrovszkba. A különböző pártok képviselői hiába könyörögtek Volinnak hogy ne csináljon őrültséget, és Isten és a forradalom nevében állítson össze inkább pártlistákat, hogy a parasztok azok szerint vehessenek részt a találkozón. Azt remélték persze, hogy a kulákok lesznek majd többségben, és az ő véleményük fogja uralni a kongresszust. Nagy fiaskót jósoltak. Volin azonban azt válaszolta, hogy a parasztok már igazán jól megismerhették a pártokat, és itt az ideje a pártpolitikával való szakításnak. Így a kongresszus a pártok képviselete nélkül jött létre, és ezt senki sem sérelmezte a parasztok közül. Sőt, a találkozó megnyitásakor a parasztok megkérdezték, hogy képviselve van-e valamilyen párt. Mikor kiderült, hogy a szakszervezetek delegátusaként hét mensevik is jelen van, a parasztok kijelentették, hogy nekik távozniuk kell, és addig nem kezdték el a tárgyalást, amíg a mensevikek el nem hagyták a termet. Néhány résztvevő megerősítette, hogy még soha sem vettek részt olyan gyűlésen, amelyet ekkora összhang jellemzett volna. Minden veszekedést és pártharcot kiküszöböltek(***). A gyakorlati teendőket beszélték meg, és a lényeg a mahnovscsinának nyújtott segítség volt, hogy folytathassa a harcot Gyenyikin ellen. Egyöntetűen úgy döntöttek, hogy segíteni fognak: akinek sok lova van, adjon oda kettőt, akinek csak három, az egyet... Akinek két lova volt, az ne lovat adjon, hanem takarmányt, szénát vagy egyéb szükséges dolgokat. A résztvevők legnagyobb megelégedésére a találkozó pártoktól és kulákoktól mentesen zajlott le.”
A győztes forradalmárok feloszlatták a rendőrséget, és megjelentek a munkás- és parasztmilíciák járőrei. A gyűlölt börtönöket rögtönzött népünnepélyek keretében robbantották fel. Megvitatták a propaganda és a hadsereg problémáit, eltörölték a hadkötelezettséget, de kiáltványban szólították fel a 48 év alattiakat a közös, önkéntes harcra. A kulákok számára bevezették a kényszerrekvirálást, a szegényparasztoknál ez - elvileg mindig, gyakorlatilag többnyire - önkéntes alapon történt. A parasztok általában segítették a forradalmi erőket, szállással és élelemmel egyaránt akár otthonaikban, akár a központokban (Guljajpoljéban és Alekszandrovszkban) felállított közellátási raktárakon keresztül. A parasztok elfogadták, hogy gondoskodnak a tanárok ellátásáról. Az oktatást egy parasztokból, munkásokból és értelmiségiekből álló anarcho-kommunista bizottság ellenőrizte és irányította. Ők alakították ki a tantervet, és vigyáztak annak forradalmi jellegére. Guljajpoljéban több elemi iskola mellett két „forradalmi egyetem” is létrejött. Külön agitátorok dolgoztak a forradalmárok között az analfabétizmus felszámolásán. Az általános tananyag a következőkből állt:
politikai gazdaságtan (Marx: Bérmunka és tőke), történelem, az anarchizmus és kommunizmus elmélete, a francia forradalom és a párizsi kommün története, valamint az aktuális események elemzése. A pedagógiában Ferrer elveit alkalmazták, tankönyveket nyomtak, és újjáépítették a Gyenyikin által lerombolt „népi színházakat”.
A békés építkezés soha sem sejtett erőt és kreativitást szabadított fel a proletárokban. Maguk a „régi” anarchisták és kommunisták is megdöbbenve látták, hogy lemaradtak: a parasztok és munkások lelkesedése és ötletgazdagsága alig ismert határokat. Az emberek megérezték, hogy ez az a társadalom, amiről valójában mindig is álmodoztak.
A területnek mindenekelőtt békére lett volna szüksége, hogy tovább erősödhessen. Ez azonban több okból is lehetetlen volt:
egyrészt az ellenség csupán erőt gyűjtött, másrészt a mahnovisták nem elégedhettek meg azzal, hogy csupán a felszabadított területeken működjenek. Felismerték azt, amit a bolsevikok igyekeztek breszt-litovszk után gyorsan elfelejteni, hogy a proletárforradalom nem korlátozódhat csak egy területre, országra vagy földrészre. Folyamatosan igyekeztek exportálni a forradalmat, de az újjáépítés lázában mindenképpen csökkent katonai éberségük. És a legnagyobb hiba: alapvetően megbíztak a baloldali frakciók forradalmi akaratában. Megbíztak leendő hóhéraikban, a bolsevikokban is.

14. A harmadik egyezmény a bolsevikokkal; a harmadik árulás

Gyenyikin összeomlása után a „Vörös” Hadsereg Észak felől lassan újra benyomult Ukrajnába. A mahnovisták úgy gondolták, hogy miután oly keményen harcoltak a fehér ellenforradalom ellen, a bolsevikok is elismerik a területüket, és nem kívánnak harcolni ellenük. Ez jól mutatja annak a hibának a továbbfejlődését, ami már a „szocialista” sajtó szabad terjesztésének engedélyezése is megmutatott. A bolsevikok a szavak szintjén forradalmárok voltak, és az anarcho-kommunisták úgy vélték, hogy az események hatására a két irányzat együtt harcolhat a közös ellenség ellen. A mahnovscsina figyelmét különben is lekötötte a belső megszerveződés folyamata. Meg sem próbálták a velük szimpatizáló tömegeket mozgósítani a bolsevikok ellen.
A „Vörös” Hadsereg és a mahnovscsina első találkozásai megint a forradalmi lelkesedés és elvtársiasság légkörében zajlottak le. Többször csatlakoztak egész szakaszok a mahnovistákhoz, mint pl. a Bibiki vagy az Ogarjev vezette egységek. 1919 december 20-án érkeztek meg az első reguláris „vörös” egységek Jekatyerinoszlávba és Alekszandrovszkba. A légkör igen szívélyes volt. Az ekkor tartott gyűléseken a két mozgalmat egyenrangúnak ismerték el, és közös nyilatkozatban szögezték le, hogy „a Vörös Hadseregnek és a mahnovscsinának közös ellenségei: a tőke és az ellenforradalom!”
Ez a nagy barátság azonban mindössze egy hétig tartott. Ekkor érkezett meg ugyanis a „Vörös” Hadsereg 14. Hadsereg Hadiszovjetjének a parancsa, amelyben elrendelte a mahnovista milíciának, hogy kapcsolódjanak be a lengyelek elleni háborúba. Mindenki számára azonnal világos lett, hogy ez gyakorlatilag mit jelentett volna: a felkelés körzetét megfosztották volna haderejétől, ami így könnyedén a bolsevik kormány hatalma alá került volna. A proletármilíciát pedig beolvasztanák a „Vörös” Hadsereg reguláris egységeibe, ahol elvesztené minden erejét. Ráadásul - eltekintve attól, hogy a „Vörös” Hadsereg éppen annyi joggal osztogathatott parancsokat Mahnonak mint a római pápa, és hogy ez a parancs ellentmondott az alig egy héttel azelőtt kötött egyezménynek - a milícia nem is volt abban a helyzetben, hogy belefollyon a lengyel hadjáratba. A katonák felét, köztük Mahnot is a tífusz verte le lábáról. Persze ezt a bolsevik vezetés nagyon jól tudta. A mahnovisták elutasították a parancsot, és kiáltványban szólították fel a „Vörös” Hadsereg katonáit, hogy ne dőljenek be vezetőiknek, mikor azok a felkelők ellen uszítják őket. Ugyanakkor mozgásba lendült a forradalmi hadsereg is: kivonultak táboraikból, és Guljajpoljéban vonták össze meglévő erőiket.
A bolsevik hadvezetés Mahnot és embereit lázadóknak nyilvánították, a parancs megtagadásának indokával. Így vette kezdetét az a kilenc hónapos harc, amely sok áldozatot követelt a forradalmároktól mindkét oldalon.
A támadás megindulásakor számos bolsevik osztag átállt Mahnohoz, annyira, hogy a bolsevik hadvezetés kénytelen volt csapatait átcsoportosítani. Az első vonalakba egy lett lövészezredet és egy kínai internacionalistákból álló csapategységet vezényeltek. Ezek ugyanis nem tudtak sem oroszul, sem ukránul, így lepergett róluk a mahnovista agitáció(***).
A harc igen kemény volt, a tífusztól sújtott forradalmi sereg szétszakadozott. A magas lázban hánykolódó Mahnot a parasztok rejtegették a bolsevikok elől. A „Vörös” Hadsereg nem bánt kesztyűs kézzel az anarcho-kommunistákkal szimpatizáló lakossággal. A 42. és 46. Cseka-különítmény vérengzései hírhedtté váltak. Guljajpolje vagy tucatszor cserélt gazdát a harcok közben. A harcokban és a megtorlásokban több tízezren haltak meg mindkét oldalon. A bolsevik újságok hosszasan sorolták az elesettek számát, holott a mahnovscsinának összesen nem volt annyi harcosa, amennyi a győzelmi jelentésekben szerepelt.
A mahnovista csapatok ismét a régi stratégiát alkalmazták: csak a tiszteket végezték ki, az elfogott katonákat lefegyverezték és szabadon engedték. A bolsevikok viszont nem sokat teketóriáztak a foglyaikkal, rövid úton agyonlőtték őket. A Cseka sorra szervezte a Mahno elleni merényleteket. Azonban Mahnot mindig időben figyelmeztették: és éppen a Cseka illetve a „Vörös” Hadsereg katonái.
A harcok folyamán a mahnovscsina állandóan vándorolt. Menetelésük közben tovább folytatták agitációs munkájukat azokban a településekben amelyeken áthaladtak. Mindenütt igyekeztek megszervezni a termelők kommunáit.
A bolsevik sajtó undorító kórusban szidalmazta a mahnovista banditákat. Az emberek számára úgy állították be a helyzetet, mintha Ukrajna már a bolsevikok kezében lenne, csupán kisebb tisztogató-hadműveleteket kell csak végezni a garázdálkodó bandák ellen.

De a fehér ellenforradalom még egyszer rákényszerítette a bolsevikokat arra, hogy ezeknek a banditáknak a segítségét kérjék.

15. Vrangel

1920 nyarának közepe óta, amikor megverték Gyenyikin seregét, a monarchista csapatok újra összeszedték erejüket, és ismét készen álltak Ukrajna megtámadására. Vrangel tábornok vezetésével - és persze megint a külföldi kapitalisták segítségével - az ellenforradalom az egész Donyeck-medencét fenyegette.
A mahnovisták tisztában voltak vele, hogy Vrangel ugyanakkora veszélyt jelent, mint korábban Gyenyikin, ezért megtettek minden szükséges intézkedést, hogy felvehessék vele a harcot. Kétszer intéztek támadást Vrangel ellen, de mind a két ízben vissza kellett vonulniuk, mert a bolsevikok mindkét esetben ugyanakkor támadták meg Vrangel hadtápállásait, és az a veszély fenyegetett, hogy ily módon a mahnovisták két tűz közé kerülhetnek.
Azonban ahogy Vrangel egyre nagyobb veszélyt jelentett, úgy voltak kénytelenek a bolsevikok egyre inkább a fehér csapatok elleni harcnak szentelni magukat, és ugyanakkor az is egyre jobban érezhetővé vált, hogy nem tágítanak a proletariátus elnyomásától: rájuk akarják kényszeríteni a saját államiságukat. Ahogy ez egyre nyilvánvalóbbá vált, úgy tömörültek az ukrán parasztok újra Mahno körül. A bolsevikok a felkelők elleni hecckampány fokozásával reagáltak. A harkovi körzeti meghatalmazott, Jakovljev még azt is állította, hogy dokumentumokkal igazolható bizonyítékaik vannak Mahno szövetségéről Vrangellel.

Mindazonáltal ez a propaganda csak a felkelő körzeten kívül eső városok lakosságát érte el; a szabad rajonok parasztjai és munkásai jobban ismerték Mahnot, minthogy hitelt adtak volna ilyen mendemondáknak.
Június 9-én egy Vrangel táborából származó tiszt, név szerint Mihajlov valóban elment Mahno törzskarához, és egy levelet hozott, amelyben a fehérek felajánlották neki a szövetséget. A mahnovisták válasza rövid volt, és velős: a követet haladéktalanul kivégezték.
Ahogy egyre jobban előrenyomult a fehér hadsereg, a mahnovisták összehívtak egy katonai konferenciát. Ott határozat született arról, hogy Vrangel a fő ellenség, és ellene kell elsősorban harcolni. Abban is egyetértettek, hogy Oroszország távolabbi területein a munkások tömegei valóban a bolsevikok mögött állnak, és hogy ezek a proletárok valóban őszintén képviselik azt az ügyet, amit propagálnak. Vrangel legyőzése után akartak ebben a kérdésben végleges döntést hozni. Abban a pillanatban azonban az ellenforradalom közvetlen támadásának visszaveréséről volt szó.
Augusztus elején egy erre vonatkozó írást küldtek a Vörös Hadsereg parancsnokságára, amelyben arra tettek javaslatot, hogy függesszenek fel minden egymás elleni harcot, és közösen szálljanak szembe Vrangel erejével. A bolsevikok nem válaszoltak.
Csak miután Vrangel szeptemberre elfoglalta Jekatyerinoszlávot, Bergyjanszkot, Guljajpoljét és Szinjelinkovot, csak akkor került sor egy találkozóra Sztarobeljszkben - ahol a mahnovisták állomásoztak - az ukrán „kommunista” párt központi bizottságának Ivanov vezette küldöttségével, hogy megtárgyalják a Vrangel elleni közös akciók lehetőségét. A „vörös” Hadsereg Déli Frontjának vezetői, Frunze, Guszev és Kun Béla úgy gondolták, hogy az anarchista lázadók felszámolása túl nagy erőket kötne le. Ezért elhatározták, hogy felhasználják őket Vrangel ellen, és miután jól kivéreztek, egyszerűbb lesz a likvidálásuk. Így vélekedett Kun Béla is, aki október 22-én személyesen járt Mahno főhadiszállásán, hogy kieszközölje néhány, az anarchista csapatokhoz átállt vöröskatona kiadatását. Sajnos nem lőtték le.(***)
Október 15-én írták alá a bolsevikok és a mahnovisták a következő szerződéseket:

„Az Ukrán Szovjetkormány és a Forradalmi Felkelősereg (mahnovisták) között létrejött ideiglenes katonai-politikai egyezmény feltételei.

I. rész - Politikai egyezmény
1. Minden mahnovista és anarchista azonnali szabadlábra helyezése, és az ellenük folytatott bűnvádi eljárás megszüntetése, minden a szovjetek által irányított területen, azok kivételével, akik fegyverrel harcoltak a szovjet rendszer ellen.
2. Mindenféle agitáció és propaganda engedélyezése - mind szóbeli, mind írásbeli - a mahnovisták és az anarchisták számára, hogy terjeszthessék gondolataikat és elképzeléseiket, kivéve a szovjetrendszer erőszakos megdöntésére felszólító felhívások, amelyekre továbbra is érvényes a hadicenzúra. Kiadási kérdésekben a mahnovistákat és az anarchistákat a szovjetrendszer által elismert szervezetként kell kezelni, használhatják a szovjetek technikai felszereléseit, hogy a kiadás technikai oldala biztosítva legyen a számukra is.
3. Szabad részvétel a szovjetválasztásokban; a mahnovistáknak és az anarchistáknak joguk van a szovjetekhez tartozni, és szabadon részt vehetnek az ez év decemberében megrendezésre kerülő összukrán szovjetkonferencia összehívásának előkészületeiben.

Az USZSZK szovjet vezetésének megbízásából:

J. Jakovljev

Az ukrajnai forradalmi felkelő seregek (mahnovisták) szovjeteinek és parancsnokságának meghatalmazottai:

Kurilenko, Popov



II. rész - Katonai egyezmény.
1. Az ukrajnai forradalmi felkelő hadsereg (mahnovisták) a köztársaság fennmaradásáért harcoló erőkhöz szabadcsapatként csatlakozik és működési szempontból a Vörös Hadsereg főparancsnoksága alá tartozik, megtartva korábbi felosztását, anélkül, hogy átvenné a Vörös Hadsereg reguláris csapatainak felépítését és alapelveit.
2. Ha az ukrajnai forradalmi felkelő seregek (mahnovisták) szovjet területeken vonulnak keresztül, a front mellett vagy a frontvonalak felé, a Vörös Hadsereg csapategységei nem olvaszthatják be soraikba a mahnovista csapategységeket.

Megjegyzések:
a, Ha a felkelő hadsereg és a Vörös Hadsereg csapattestei és egyes katonái Vrangel hadtápterületén összetalálkoznak és összekapcsolódnak, a sikeres összecsapás után újra leválhatnak a Vörös Hadsereg egységeiről.
b, A felkelő mahnovisták, akik Vrangel hadtápterületén maradnak és a helyi lakosságból azok, akik a felkelő seregek soraiba beállnak, és ott is maradnak, a felkelő sereg részét képezik, akkor is, ha előtte a Vörös Hadseregbe kellett volna bevonulniuk.

3. Az ukrajnai forradalmi felkelő hadsereg a jelen megegyezést a közös ellenség - vagyis a fehérgárdisták - megsemmisítése céljából kötötte, ezért felhívásaiban és kiáltványaiban felszólítja a dolgozó tömegeket, hogy mindenféle katonai akciókat szüntessenek be a szovjethatalom ellen, és a lehető legszéleskörűbb eredmény elérésének érdekében a szovjet irányítása is azonnal nyilvánosságra hozza a jelen megegyezést.
4. A mahnovista felkelőhadsereg tagjainak szovjet területeken élő családtagjai ugyanazokat a privilégiumokat élvezik, amit a Vörös Hadsereg katonáinak hozzátartozói, és az ukrajnai szovjet vezetés kiszolgáltatja nekik a szükséges igazolványokat.

Aláírták:

A Déli Front parancsnoka: Frunze.

A Déli Front forradalmi hadiszovjeteinek tagjai:
Kun Béla, Guszev
A mahnovista felkelő seregek parancsnokának és szovjeteinek meghatalmazottjai: Kurilenko, Popov

1920 október 15-20 között az anarcho-kommunisták és a bolsevikok megkezdték közös támadásukat Vrangel ellen. A hír, hogy a bolsevikok és Mahno csapatai összefogtak Vrangel ellen azonnal elterjedt. A felkelők között a hangulat szemmel láthatóan jobb lett. Vrangel csapatai már az összevont támadás első napjaiban vereséget szenvedtek egy Prologjorjehov nevű településnél. 4000 katona - köztük Grusztov tábornok - fogságba esett.
Miközben a „Vörös” Hadsereg elfoglalta Perekop-ot, a mahnovista seregek a Krím-félszigetig kergették Vrangel seregének maradékát. Marcsjenkosz, egy paraszt-anarchista vezetésével a lovasság pergőtűzben átlépte a Szivas tengerszorost, amit éppen jég borított. Tovább kergették az ellenséget és végül lényegében megsemmisítették. November 13-án a mahnovisták elfoglalták Szimferopolt, és Szemjon Karetnyik, a felkelő csapatok krími parancsnoka főhadiszállását itt állította fel. Vrangel hadseregének nagy részét szétverték, a veszély lényegében elhárult. Jellemző módon ezt a jelentős győzelmet a bolsevik történetírás egy kicsit átírta: részleteiben nem változtatott ugyan, csak egy kicsikét. Tudniillik hogy a mahnovisták helyett a „Vörös” Hadsereg egységeit állítja be, mint a szivasi átkelés hőseit, megszervezőiként pedig a nagy triászt: Frunzét, Guszevet és Kun Bélát...

16. Negyedik egyezmény a bolsevikokkal - a negyedik árulás

Az előző fejezetben foglaltakkal szemben a bolsevik sajtó soha nem jelentette meg a mahnovistákkal kötött egyezményt. Csak a folyamatos nyomásra jelentek meg részletek az amúgy igazán nem hosszú szövegből. Ez a tény bizalmatlanná tette a felkelőket. Amint elterjedt a híre Vrangel krími vereségének, Grigorjev Vasziljenszkij, a mahnovscsina egyik vezetője kijelentette: „Vége az egyezménynek. Mérget mernék venni rá, hogy a bolsevikok egy héten belül megtámadnak minket.” Ez november 15-én történt. 26-án a bolsevikok meglepetésszerűen megtámadták Mahno főhadiszállását Guljajpoljéban és a krími csapatokat. A „krími vérfürdő” megszervezését Kunra bízták, aki olyannyira lelkesen látott a feladathoz, hogy ezzel állítólag még Lenin rosszallását is kiérdemelte, és saját elvtársai is hosszú évekig a „krími hóhér” megtisztelő címmel illették... Harkovban letartóztatták a mahnovscsina képviselőit és az összes elérhető anarchistát, szervezeteiket pedig azonnal betiltották. Azt állították, hogy Mahno puccsot szervezett az ukrán szovjetkormány ellen, és csapatai a Krímben megtámadták a „Vörös” Hadsereg egységeit. Az első vádpontról nem mondhatunk biztosat. Tulajdonképpen nem elképzelhetetlen, hogy Mahno ilyen módon kívánta volna kihasználni a győzelemből eredő jó pozícióit. A második pont azonban nyilvánvaló képtelenség. A Forradalmi Felkelősereg egyszerűen nem volt abban a helyzetben a súlyos áldozatokat követelő harcok után, hogy ezt megtehesse.
A bolsevikok jól előkészítették a rajtaütést. A megelőző napokban a mahnovisták kilenc bolsevik kémet fogtak el Guljajpoljéban. A Cseka vezetése kijelentette, hogy túlkapásról van szó, és az esetért felelős 42. Cseka-osztag felelős parancsnokát felfüggesztették. Az eset kivizsgálása ürügyén több bolsevik egység érkezett Guljajpoljéba. Ezek 26-án délelőtt 11 óra körül gépfegyverekkel támadták meg a települést. Ugyanezen a napon a „Vörös” Hadsereg győzelmi ünnepségre hívta meg a krími mahnovista csapatok vezetőit. A lakomán azonban az összes anarcho-kommunistát agyonlőtték. Az ötlet kiagyalója és megvalósítója egyaránt öreg barátunk, a magyar Noske: Kun Béla volt. Az ügyesen kivitelezett támadás nagy csapást mért a forradalmárokra. Maga Mahno nem tartózkodott Guljajpoljéban, de a várost a bolsevikok ideiglenesen elfoglalták. A rajtaütést a bolsevikok már korábban eltervezték. A „Vörös” Hadseregen belül a politikai megbízottak már november 15-én terjesztettek röplapokat „Halál a mahnovscsinára!” felirattal. Volin letartóztatásakor állítólag szemére vetette ezt az aljas árulást Szamszonovnak, a Cseka egyik megbízottjának, aki így válaszolt volna: „Ön ezt árulásnak tartja? Véleményünk szerint itt csupán ügyes politikai lépésről volt szó. Amíg szükségünk volt Mahnora, addig értettünk hozzá, hogy felhasználjuk, most, hogy már nincs rá szükségünk ahhoz is értünk, hogy kiiktassuk.” Hogy ez valóban így elhangzott-e, nincs rá más bizonyíték Volin - nyilvánvalóan elfogult - visszaemlékezésén kívül. Az azonban egyértelmű, hogy valóban így történt a dolog. A mahnovscsinán való rajtaütés után megkezdődött a forradalmárok üldözése. Arsinov így emlékszik vissza erre:
„Jelizavetgrádban tizenöt 15-18 év közti fiút tartóztattak le. Bár még a nyikolajevi hatóságok sem értettek egyet a letartóztatással, azt hangoztatva, hogy inkább a valódi anarchistákat kellene letartóztatni ezek helyett a zöldfülűek helyett, a fiatalokat nem engedték szabadon. Az anarchista-vadászatot Harkovban olyan módon űzték, amire már évek óta nem volt példa Oroszországban. Minden helyi anarchista lakásán csapdát állítottak, akárcsak a „Szabad Testvériség” könyvkereskedésben. Aki csak bement ide, hogy könyvet vásároljon, a Cseka kezei közé került. Azokat is lefogták, akiket tetten értek, amint a „Nabat” anarchista röpiratait olvasták, amiket nem sokkal azelőtt legálisan ragasztottak ki a falakra. Egy helybeli anarchista, Grigorij Zesznyik sikeresen elmenekült, mire a bolsevikok feleségét zárták börtönbe, akitől minden politikai tevékenység távol állott. Mikor a nő éhségsztrájkba kezdett, hogy kiszabadulását elérje, a bolsevikok cinikusan közölték vele, hogy ha a férje számára fontos, akkor úgyis megjelenik. Ez valóban így is történt, és Zesznyiket letartóztatták.”
Hozzá kell fűznünk, hogy ezek az intézkedések nem voltak semmivel sem kegyetlenebbek, mint azok, amelyikeket bármely állam bármikor megtesz a forradalmárok ellen. Sőt, nem is voltak igazán durvák. Csupán ugyanolyanok voltak...
A Forradalmi Felkelősereg maradéka áttört a perekopi útlezáráson, és visszatért a felkelő területre. A híres Mahno-lovasság 1500 emberéből csak kb. 250-en tértek vissza. A bolsevikok rövid napok alatt több forradalmárt likvidáltak, mint amennyi a Vrangel elleni harcokban elesett. A mozgalom véglegesen elgyengült. Guljajpoljéban Mahno idegösszeroppanást kapott. És ez a lovasság volt a büszke forradalmi hadsereg utolsó maradéka. De a lovasok áttörték a Guljajpoljét bekerítő bolsevik ostromzárat és szétszórtak egy „vörös”kozák egységet. Egy héten belül a csatlakozó parasztok, a bujkáló gerillaegységek és az átálló „vörös”katonák újra megerősítették a Felkelősereget. A lovasság 1000, a gyalogság 1500 főre nőtt. Ez a csapat vette be újra Guljajpoljét, és ejtette foglyul az ott állomásozó 42. hadosztály 6000 katonáját. Három hétre rá Andrelejevszka falunál a forradalmárok szétszórták a 2. „vörös”hadosztályt, és 10.000 foglyot ejtettek. Mint mindig, most is csak a tiszteket végezték ki, a többieket lefegyverezve elengedték. Még három győzelmet arattak a felkelők Komarj, Zarje Konsztantyinovka és Bergyanszk határában. A bolsevikok azonban rövid idő alatt négy hadsereget vetettek be Mahno ellen. Kétszer is bekerítették, de a lázadók mindkét alkalommal áttörték az ostromgyűrűt. A Forradalmi Hadiszovjet úgy döntött, hogy feladja a déli körzeteket, és a csapatoknak biztosítja a teljes autonómiát a gerillaháború megkezdéséhez. A területen azonnal megindult az illegalitásra való áttérés megszervezése. Ekkor a kb. 3000 mahnovistával már mintegy 150.000 „vörös”katona állt szemben. A gerilla-hadviselés a mahnovisták jó helyismeretének és támogatottságának köszönhetően még hozott eredményeket. Továbbra is sokan álltak át az ő oldalukra a „vörös” egységekből. A „Vörös” Hadsereg kénytelen volt külön egységeket felállítani, amelyeknek egyetlen feladata volt a mahnovisták által lefegyverzett és szabadon engedett katonák begyűjtése és újbóli harcba állítása volt. Ismeretes ugyanakkor a 41. „vörös”egység napiparancsa, amelyben elrendelték az elfogott forradalmárok kivégzését, azzal a - valós - indokkal, hogy a foglyok „anarchizmussal fertőzik meg” őreiket.
Kijevnél a mahnovisták veszélyes helyzetbe kerültek. Egy hegyszorosban elvesztették teljes tüzérségüket és a hadtápot. Teljesen bekerítették őket, de ebből a gyűrűből is sikerült kitörni. A kétségbeesés és a félelem hajtotta őket olyan menetteljesítményre, amellyel messze maguk mögött hagyták a „vörös” lovasságot. Galícián át menekültek, majd a poltavai kormányzóságba behatolva Kurszkhoz közeledtek.

17. A mahnovscsina végleges veresége

A mahnovscsina ezután már sehol sem tudta megvetni a lábát hogy újra szervezze erejét. Az egykori felkelő területen a bolsevikok megkezdték a kommunák szétverését, az állami terror meghonosítását. Az illegalitásba vonult forradalmárok egyre kisebb erőt képviseltek. 1921 augusztusában Mahno súlyosan megsebesült. Menekülnie kellett. Egy levelében így ír erről:
„Alighogy elutaztál, kedves barátom, két napra rá elfoglaltuk a kurszki Korocska várost. Itt szétszórtunk néhány ezer példányt a „Szabad szovjetek alapításának lényege” röplapból, majd azonnal elindultunk a Don-vidéken át a jekatyerinoszlávi és taurini kormányzóság felé. Nap mint nap súlyos harcokat kellett vívnunk egyrészt a kommunista bolsevik gyalogsággal, amely mindig a sarkunkban volt, másrészt a közvetlenül ellenünk mozgósított 2. Lovashadsereggel. Persze te ismered a mi lovasságunkat: a bolsevik lovasság gyalogsági és páncélkocsis támogatás nélkül soha sem tudta volna megállítani. Nagy áldozatok árán, de sikerült megtisztítani az utat magunk előtt, anélkül, hogy eltértünk volna a választott iránytól. Seregünk pedig bebizonyította, hogy igazi forradalmi néphadsereg: ahogy a dolgok álltak, már régen össze kellett volna omlania, ehelyett azonban egyre erősödött, mind emberanyagban, mind felszerelésben.
Az úton, amit választottunk (...) elveszítettük egy lovasegységünket, köztük sok parancsnokunkat. Itt halt meg nagyszerű barátunk, Gavrjuse Troja, az egység parancsnoka is (...) Még Guljajpolje előtt találkoztunk a Brova és Parhomenko vezetése alatt álló nagyobb csapatainkkal. Ekkor Bugyonnij negyedik hadosztályából az első egység és Maszlak egysége átállt hozzánk. A harc még elkeseredettebbé vált a bolsevik önkényuralom ellen. Március első napjaiban a Brova és Maszlak vezette egységeket leválasztottuk az általam vezetett hadseregről, hogy önállóan támadjanak a Don mentén. Ők elindultak a doni és kubányi területek felé. Később ugyanígy küldtem Voronyezs felé Parhomenko csoportját. Parhomenkót nemsokára megölték, és ekkor a csoport élére az anarchista Csugujev állt. Kiválasztottam még egy 600 fős lovascsoportot és Ivanjuk gyalogosegységét, ők Harkov felé indultak.
Ekkortájt sebesült meg egyik legjobb elvtársunk, Vdovicsenko, akit néhány másik sebesülttel együtt visszaküldtünk Novoszpaszkba, hogy felgyógyuljanak. Ott azonban rájuk akadt egy bolsevik büntetőegység, és a harc folyamán ő és Matroszenko golyót röpítettek a fejükbe. Matroszenko azonnal meghalt, de Vdovicsenkonak a golyó az agyveleje mellett hatolt be, és életben maradt. Amikor a bolsevikok felismerték, azonnal orvost hívtak, és megmentették az életét. Röviddel ezután hírt kaptam tőle. Az alekszandrovszki kórházban feküdt, és arra kért, hogy hozzuk ki onnan. Megkínozták, és arra akarták kényszeríteni, hogy írásban tagadja meg a mahnovscsinát. Ő ezt elutasította. Valószínűleg agyonlőtték, bár ezt nem tudom biztosan.
Ekkor elindultam a Dnyeperen át Nyikolajevbe, és újra vissza Perekov északi irányába, hogy eljussak a körzetünkbe, ahol néhány osztaggal találkoztam volna. Melitopolnál azonban csapda várt, és már nem tudtam visszajutni a Dnyeper jobb partjára. A folyó zajlott. Így lóra ültem, és magam irányítottam a harcot(***). Az egyik fronton sikerült elkerülni az ütközetet. (...)
A mindennapi harc olyan vakmerővé tette a harcosokat, hogy az szinte hihetetlen. „Szabadság vagy halál!” volt a csatakiáltás. Egy támadásnál egy golyó csípőn talált és a vakbelembe fúródott. Leestem a lóról, és ez volt a visszavonulás oka: egy tapasztalatlan kölyök kiabálni kezdett, hogy „Batko elesett!”... 12 versztán keresztül cipeltek egy gépfegyveres tacsankán, és majdnem elvéreztem. (...) Ez március 14-én történt. Március 15-én a csoport minden parancsnoka és a sereg parancsnokságának minden tagja Belasz vezetésével hozzám fordult, és azt javasolták, hogy adjam parancsba 100-200 harcos csatlakozásáról Kurilenkóhoz, ugyanennyiét Koszinhoz és ugyanennyiét a különféle körzetekben lévő csapatokhoz. A cél az volt, hogy engem a törzs kíséretében nyugalmasabb helyre küldjenek, amíg újra lóra nem tudok ülni. Aláírtam a parancsot, és Szabugykó egy kisebb egységgel előrement a kiválasztott területre, de közben tartotta velünk a kapcsolatot. Március 16-án reggel az osztagok elvonultak, én a törzzsel maradtam. Ekkor lepett meg minket a 9. Lovashadosztály, és 180 versztán keresztül üldözött. Az Azovi-tenger melletti Szlobodán lovakat cseréltünk, és rövid, ötórás pihenőt tartottunk.
Március 17-én kora reggel indultunk el Novopaszovka felé, de hamarosan újra bolsevik lovasok tűntek fel, akik Kurilenkót követték, de miután elvesztették szem elől, belénk botlottak. 25 versztás üldözés után egyre jobban szorongatni kezdtek minket, pedig hatalmas szükségünk lett volna a pihenésre. Nem voltunk harcképes állapotban. Mit tegyünk? Én nemhogy lóra ülni, még felülni sem tudtam; a kocsi hátuljában fekve néztem, hogy tőlem 150 méterre hogyan folyik a vérengzés. Embereim csak miattam haltak meg, mivel nem akartak elhagyni. De végül is a pusztulás mindannyiunk számára biztosnak látszott. Az ellenség öt-hatszoros túlerőben volt. Ekkor a kocsimra kapaszkodtak a luisiták(***) közül öt-hatan, azok, akiket te is jól ismersz a csernigovszkai Misa vezetésével. Így búcsúztak tőlem: „Batko, te nélkülözhetetlen vagy a mozgalmunkban. Nemsokára meghalunk, de téged megmentünk, és azokat, akik hűek hozzád és minket támogatnak. Ezt ne felejtsd el megmondani a szüleinknek!” Megcsókoltak, és eltűntek. Ekkor Lev Szinkovszkij a karjában átvonszolt egy parasztszekérre. Csak a gépfegyverropogást és a gránátok robbanását hallottam, ezek a luisiták voltak, akik feltartóztatták a bolsevikokat. Megtettünk vagy három-négy versztát, és átkeltünk egy folyócskán. Itt estek el a luisiták. Később, amikor visszatértünk erre a helyre, a sztarodubovkai parasztok mutattak a harctéren egy sírt, ahová eltemették a mi luisitáinkat. Még ma sem tudom visszafojtani a könnyeimet, ha rájuk gondolok. Mégis, barátom, ez valahogy meggyógyított. Ugyanaznap este felültem a lovamra és elhagytam a körzetet.
Áprilisban sikerült felvenni a kapcsolatot minden csapategységgel. Akik nem voltak túl messze, azokat Poltavában összehívtam. Májusban Koszin és Kurilenko is megérkeztek. Néhány gyalogcsapatot és egy több, mint 2000 fős lovasegységet hoztunk létre. Harkov felé indultunk (...).
A bolsevikok azonban nem aludtak. 60 páncélkocsival néhány lovashadosztállyal és egy gyalogoshadsereggel vonultak ellenünk. A harc több hétig tartott.
Egy hónappal ezután Szcsuszj elesett Poltaszcsina mellett egy ütközetben. Ekkor már ő volt Szabugyko egységének parancsnoka, ahol kiváló munkát végzett.
A következő hónapban elesett Kurilenko elvtárs is. Seregével egy vasútvonalat biztosított, ezért egy századdal hátramaradt. Bugyonnij lovasai bekerítették és lemészárolták őket.
1921. május 18-án Bugyonnij lovashadserege a jekatyerinoszlávi körzetből a Don felé indult, hogy leverje az ottani parasztfelkelést, amelyet Brova és Maszlak elvtársak, Bugyonnij első brigádjának egykori parancsnokai irányítottak.
Petrenko-Platonov vezetése alatt összevont csapataink - velem és a főparancsnoksággal együtt - mintegy 15-20 versztányira voltunk az úttól, ahol Bugyonnij haladt. (...)
Pontosan abban a pillanatban rohantunk rájuk, mikor elhaladtak állásaink mellett. Bugyonnij, aki büszkén lovagolt az élen járműveit elhagyva menekült. Ezeket a vörös csapatokat azonban máshonnan hozták ide, nem azok voltak, akikkel a Krímben együtt harcoltunk. Ők úgy tudták, hogy banditák ellen harcolnak és ezek elől nem akartak megfutamodni. A mi harcosainkat viszont az a tudat tüzelte, hogy igaz ügyért küzdenek. Iszonyú csata bontakozott ki, amely a bugyonnijisták vereségével végződött. Ezután a vöröskatonák dezertálása még gyakoribbá vált.
Ekkor egy szibériaiakból álló osztagot Glaszunov elvtárs parancsnoksága alatt, a lehető legjobb felszereléssel ellátva Szibériába küldtem. 1921 augusztusának első napjaiban olvastuk a bolsevik újságokban, hogy ez az osztag feltűnt a szamarai kormányzóságban. Utána már semmit sem hallottunk róluk.
1921 egész decemberét végigharcoltuk. A jekatyerinoszlávi, taurini, a harszoni és apoltavai kormányzóságokban és a Don mentén tomboló aszály arra kényszerített minket, hogy a sereg egyik részével a kubányi területre, Caricin és Szaratov felé, míg a másikkal a kijevi és csernyigovi kormányzóság felé vonuljunk. Csnigoszenben Koszin elvtárs töretlenül folytatta a harcot. Amikor összetalálkoztunk vele, átadott egy halom iratot, amelyekben a csernigovi parasztok biztosítottak minket támogatásukról a szabad szovjetekért folytatott harcunkban.
Én Petrenko és Szabugyko csoportjával tartottam a Volgáig a Donon keresztül. Számos mellettünk harcoló osztaggal találkoztunk, és segítettünk nekik egymással kapcsolatba lépni. Egyesítettük őket az azovi csapattal (Vdoviscsenko egykori csoportjával). Mivel súlyos sebeim voltak, ezért több más sebesülttel együtt elhatároztuk, hogy külföldre szökünk, ahol felgyógyulhatunk. Ezidőtájt sebesültek meg legjobb hadvezéreink, Koszin, Petrenko és Szabugyko is.
1921 augusztus 13-án egy lovasszázaddal elindultunk a Dnyeper irányába, és 16-án Orlik és Kremencsug között hét halászcsónakkal vízre szálltunk. Ezen a napon hat sebesülést szereztem, de ezek nem voltak súlyosak.
Utunk során több egységünkkel is találkoztunk, akik mind ugyanúgy értékelték utunk célját: „Menjetek, és gyógyíttassátok meg Batkót, aztán gyertek vissza segíteni!” Augusztus 19-én Bobrinectől 12 versztára beleütköztünk a 7. vöröslovas hadosztályba, amely ott állomásozott. Visszafordulni már nem lehetett, mivel egy lovasegység már elindult a jobb oldalon, hogy a hátunkba kerüljön. Ezért megkértem Szinkovszkijt, hogy segítsen nyeregbe, és berontottunk a faluba, szétszórtuk az egység gépfegyveres szakaszát. 13 Maxim-géppuskát és 3 LUIS géppuskát zsákmányoltunk. De közben újabb lovasegységek érkeztek Nyikolajevkából, és ellentámadást indítottak. Zsákutcába kerültünk, de nem csüggedtünk el. Miután lerohantuk a 7. lovashadosztály 38. századát 110 versztát haladtunk előre, állandó harcban az üldözőkkel. Végül sikerült elmenekülnünk, de a 17 legjobb tacsankánkat elvesztettük.
Augusztus 22-én újra én okoztam a legtöbb gondot; egy golyó eltalált a tarkóm alatt jobbra, és az arcomon jött ki. Újra a kordéban feküdtem. 26-án újra harcba bocsátkoztunk a vörösökkel, és ekkor vesztettük el drága barátainkat, Petrenko-Platonovot és Ivanyukot. Az útirányt megváltoztatva 1921. augusztus 28-án már a Dnyeszteren hajóztunk. Most külföldön vagyok...”
A harcok lassan véget értek. Ukrajnát már semmilyen külső ellenség nem befolyásolta, és az elsöprő túlerőben lévő „Vörös” Hadsereg egyesített ereje elsöpörte a Forradalmi Felkelőcsapatot. A gerilla-utóvédharcok még sokáig elhúzódtak, az ellenállás egészen 1922-ig tartott, de az anarcho-kommunista harcba belekóstolt ukrán parasztok merényletei még évtizedekig megnehezítették a szovjet hatóságok dolgát. A mozgalom leveréséről nagyon keveset tudunk, hiszen nem sok elvtárs volt képes külföldre menekülni. A mahnovscsina dokumentumai pedig máig is valamelyik orosz archívum mélyén pihennek.
Mahnot Romániába vitték, ahol - a Szovjet-Oroszország elleni háborús készülődés részeként - menedékjogot ajánlottak fel neki. Mahno ezzel nem élt, hiszen nem kívánt lepaktálni semmiféle hatalommal. Innen Lengyelországon (ahol elítélték) át Danzigba (Gdansk), Berlinbe majd Párizsba ment. Mire felgyógyult sebeiből, már nem volt hová visszatérnie...
Ukrajnában tombolt a Cseka terrorja. Az eredetileg a „forradalom védelmére” alakult szervezet hatékonyan számolta fel a forradalmi erőket. A büntetőexpediciót közvetlenül Frunze, a déli front parancsnoka irányította. Több, mint 8000 kivégzettről szólnak az adatok.
Franciaországban Mahno gyári munkásként élt. Az orosz emigráció gyűlölte, a „kommunista” párt állandóan agitált ellene. 1926-ban több elvtársával létrehozta a „Gyelo Truda” című anarcho-kommunista lapot, majd az „Száműzött Orosz Forradalmárok” nevű csoportot. Ebben többek között részt vett Ida Mett, a kronstadti felkelés veteránja és Arsinov is. 1926 nyarán adták ki a „Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja” című kiáltványt. Ebben felszólították a forradalmi osztályharcos anarchistákat egy egységes harci szervezet létrehozására, tagadták a demokráciát, mint a burzsoá állam létformáját. Elutasították ugyanakkor az együttműködést az individualista „anarchistákkal”, és azt a népfrontos szellemet, amit pl. Volin képviselt az emigrációban. A csoportot sok támadás érte - olyan „anarchisták” részéről mint pl. Malatesta vagy Alexander Berkman - , de támogatói is akadtak számos országban.
Mahno megírta a harcok történetét, és dolgozott az osztályharcos mozgalom megerősödésén. A börtönben szerzett tüdőbaja azonban elhatalmasodott rajta, különösen, amikor 1928-ban egy régi sebesülés miatt műtéten esett át. 1929-ben a francia anarchisták gyűjtést rendeztek számára. 1934-ben halt meg egy párizsi szegénykórházban. Személyében a proletár világforradalom egyik nagy harcosa távozott az élők sorából.

FÜGGELÉK
A MAHNOVSCSINA DOKUMENTUMAIBÓL


UKRAJNA FORRADALMI FELKELŐ HADSEREGÉNEK (MAHNOVISTÁK) NYILATKOZATA


Ukrajna minden parasztjához és munkásához.
Továbbítsátok ezt a felhívást távírón, telefonon vagy levélben Ukrajna minden falvába, vidéki kerületébe és minden kormányzóságába. Olvassátok fel a parasztok gyűlésein, a gyárakban és az üzemekben.


Dolgozó testvéreink! A munkások és a parasztok elnyomása - egyfelől a burzsoá-földesúri hatóságok, másfelől a bolsevik-kommunista diktatúra által - elleni tiltakozás hívta életre Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregét (Mahnovisták). A felkelő mahnovista hadsereg azt a célt tűzte maga elé, hogy harcoljon a Ukrajna dolgozóinak a felszabadításáért a különböző hatóságok uralma alól, valamint a VALÓDI SZOVJET SZOCIALISTA RENDSZER megteremtéséért. Több fronton is konokul küzdünk céljaink eléréséért és jelenleg sikerült legyőznünk Gyenyikin hadseregét, egyik területet a másik után szabadítjuk fel, és a felszabadított területeken folyamatban van mindenféle elnyomó hatalom és elnyomó szervezet felszámolása.
Sok paraszt és munkás kérdezi: Mi fog most történni? Mit kell tenni? Mit kezdjünk az elűzött hatóságok rendeleteivel, stb.
Az össz-ukrán munkás-paraszt Kongresszus fogja megadni a végleges és részletes választ ezekre a kérdésekre, amelyet azonnal összehívnak amint a munkásoknak és a parasztoknak lehetőségük lesz összegyűlni. Ez a kongresszus fog dönteni a munkás-paraszt élet legsürgetőbb kérdéseiben.
Mivel a kongresszus összehívásának ideje egyenlőre bizonytalan, a felkelő mahnovista hadsereg szükségesnek találja, hogy a munkás-paraszt életet érintő következő bejelentést tegye:
1. Eltörölünk minden rendelet és intézkedést, amelyet Gyenyikin (önjelölt) hatóságai hoztak. Továbbá eltöröljük a kommunista hatóságok olyan rendeleteit is, amelyek sértik a munkások és a parasztok érdekeit.

Megjegyzés: Maguknak a dolgozóknak kell meghatározniuk, hogy melyek azok a kommunista hatóságok által hozott rendeletek amelyek hátrányosak rájuk nézve - a parasztoknak gyűléseken, a munkásoknak a gyáraikban és üzemeikben kell dönteniük.

2. Az állami tisztviselők, a hercegek, a kolostorok és a dolgozó tömegek egyéb ellenségeinek földjét, minden jószággal és más javakkal egyetemben átadjuk azoknak a parasztoknak, akik pusztán kétkezi munkájukkal tartják fenn magukat. A földek átadásának rendjét a parasztok gyűléseinek kell meghatároznia, amelyeknek ezekben az ügyekben nem csak a saját személyes érdekeiket kell szem előtt tartaniunk, hanem minden elnyomott, dolgozó paraszt közös érdekeit is.
3. A gyárak, az üzemek, a bányák, minden szerszám és termelési eszköz a dolgozó osztály egészének tulajdonába megy át, amely maga fogja kézbe venni a vállalkozások irányítását a szakszervezetei által, és a saját érdekeinek és törekvéseinek megfelelően fogja megszervezni a termelést, az ország minden iparát egyetlen egységes szerveződésbe tömörítve.

4. Javasoljuk, hogy minden paraszt és munkás szervezet kezdje meg a szabad munkás-paraszt szovjetek megalakítását. Csak a szociális gazdaság számára szükséges munkát végző dolgozók vehetnek részt a szovjetekben. Politikai szervezetek képviselőinek nincs helyük a munkás-paraszt szovjetekben, mivel részvételükkel a munkások szovjetjeit a pártok eszközeivé változtatnák és ez a szovjet rendszer bukásához vezethetne.
5. A parasztok és a munkások számára nem elfogadható a Cseka, a pártbizottságok és az egyéb kötelező autoriter és fegyelmi intézmények létezése.
6. Minden dolgozó elidegeníthetetlen joga a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és szerveződési szabadság, és ezek bármiféle korlátozása ellenforradalmi tett.
7. Eltöröljük az állami milíciát, a rendőrséget és a hadsereget. Ezek helyett az emberek maguk fogják megszervezni a saját önvédelmüket. Csak a munkások és a parasztok szervezhetik meg az önvédelmet.
8. A munkás-paraszt szovjeteknek, a munkások és parasztok önvédelmi csoportjainak és minden egyes munkásnak és parasztnak meg kell akadályoznia a burzsoázia és tisztjeinek bármiféle ellenforradalmi megnyilvánulásait. A banditizmus megjelenését sem szabad tolerálniuk. Mindenkit a helyszínen agyon kell lőni, akit banditizmus vagy ellenforradalmi tevékenységben bűnösnek találnak.
9. A szovjet és az ukrán pénzt minden egyéb pénzekkel egyenlőnek kell elfogadni. Akik ezt megsértik, forradalmi megtorlásnak lesznek kitéve.
10. A munkatermékek és javak cseréje szabad marad, a munkás-paraszt szerveződéseknek jelen pillanatban nem kell átvenniük ezt a tevékenységet. Ugyanakkor javasoljuk, hogy a munkatermékek cseréje főleg a DOLGOZÓK KÖZÖTT menjen végbe.
11. Aki szándékosan akadályozza ennek a deklarációnak a terjesztését, ellenforradalminak minősül.

A Forradalmi katonai szovjet és Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregének (Mahnovisták) vezetősége

1920, január 7.


* * *


KIK A MAHNOVISTÁK ÉS MIÉRT HARCOLNAK?

1. A mahnovisták olyan parasztok és munkások, akik már 1918-ban felkeltek a német-magyar-osztrák és hetman burzsoázia elnyomása ellen Ukrajnában. A mahnovisták azok a munkások, akik harcra keltek a gyenyikinisták és mindenféle elnyomás, erőszak és hazugság ellen. A mahnovisták azok dolgozók, akiknek a munkája hízlalja és gazdagítja a burzsoáziát, és akik fölött itt és most a szovjet burzsoázia uralkodik.

2. MIÉRT HÍVJUK MAGUNKAT MAHNOVISTÁNAK?
Először is azért, mert a borzalmas reakció napjaiban Ukrajnában láttunk a sorainkban egy soha el nem gyengülő barátot és vezetőt, MAHNOT, akinek a dolgozó emberek bármiféle elnyomása elleni tiltakozó hangja egész Ukrajnában hallható volt, harcra szólítva minden elnyomót, fosztogatót és a minket eláruló politikai sarlatánokat; és aki most is tántoríthatatlanul velünk menetel a végső cél felé: a dolgozók mindenféle elnyomás alól való felszabadításáért.

3. MI AZ ALAPJA A FELSZABADÍTÁSNAK?
A monarchista, koalíciós, republikánus és szociáldemokrata kommunista-bolsevik párt kormányának megdöntése. Az ő helyüket a dolgozók szabad és teljesen független szovjetjeinek a rendszere kell, hogy átvegye, amely mentes a hatóságoktól és azok önkényes törvényeitől. A szovjet rendszer nem a magukat szovjet hatalomnak nevező szociáldemokrata kommunista-bolsevikok hatalma, hanem a tekintély nélküli, államellenes szocializmus legfelsőbb formája, amely a dolgozó emberekért létező szabad, boldog és független társadalmi élet rendszerében valósul meg, és amelyben minden egyes dolgozó és a társadalom egésze mindenféle külső gyámkodás nélkül képes lesz megvalósítani a saját boldogságát és jólétét a szolidaritás, a barátság és az egyenlőség elvei alapján.

4. MIT ÉRTENEK A MAHNOVISTÁK A SZOVJET RENDSZER ALATT?
A dolgozóknak maguknak kell szabadon megválasztaniuk a saját szovjetjeiket, amelyeknek maguknak a dolgozó embereknek az akaratát és vágyait kell megvalósítaniuk, vagyis ADMINISZTRATÍV és nem uralkodó szerepük van.
A föld, a gyárak, az üzemek, a bányák, vasutak és minden vagyon a dolgozók tulajdona kell, hogy legyen, azoké, akik bennük dolgoznak, vagyis szocializálni kell őket.

5. MILYEN ÚT VEZET A MAHNOVISTÁK CÉLJAINAK ELÉRÉSÉHEZ?
Könyörtelen forradalom és kitartó küzdelem mindenféle hazugság, önkényesség és elnyomás ellen, bármiből is eredjenek azok, harc a végsőkig, harc a szólásszabadságért, az igaz ügyért fegyverrel a kézben. Csak minden hatalom megszüntetésével, csak a hazugságaik alapjának a lerombolásával az állami ügyekkel és a politikai és gazdasági kérdésekkel kapcsolatban érhetjük el a célunkat. És csak az állam lerombolásával a társadalmi forradalom eszközével valósítható meg a valódi munkás-paraszt szovjet rendszer és csak így érhető el a szocializmus.

A (Mahnovista) Felkelő Hadsereg
Kulturális és Oktatási Szekciója.

1920, április 27.
 

* * *


A FIATALOKHOZ!

Miért ültök otthon, elvtársak? Miért nem vagytok köztünk?
Vagy arra vártok, hogy megérkezzenek a komisszárok a büntető különítményeikkel és erőszakkal besorozzanak titeket? Ne higyétek, hogy nem fognak megtalálni titeket, hogy majd sikerül elrejtőznötök és megmenekülhettek! A bolsevik hatóságok már bebizonyították, hogy semmi sem tudja megállítani őket: letartóztatják a családotokat és a rokonaitokat, túszokat ejtenek, és ha kell ágyúval lövetik az egész falut, de valamilyen módon besoroznak téged és az elvtársaidat, akik most még szabadok vagytok, a kormány hadseregébe.
És akkor el fognak küldeni, fegyverrel a kezetekben, hogy legyilkoljátok paraszt és munkás testvéreiteket, a forradalmi felkelő mahnovistákat.
Mi, mahnovista felkelők, nem ülünk otthon, habár mindannyiunknak van családja és rokonai, szerettei, akiktől nem szeretnénk távol lenni. De forradalmárok vagyunk. Nem maradhatunk közönyösek, amikor azt látjuk, hogy a dolgozó embereket újra rabszolgaságba vetik, a szocialista-kommunista álarc mögé bújva új despota urak kerekednek föléjük, a munkás-paraszt hatalom zászlaját lengetve. A forradalom három éve megtanított minket arra, hogy minden hatalom, legyen az Véres Miklós vagy a bolsevik-kommunisták kezében, kivétel nélkül ellenforradalmi. Mi mahnovisták a totális társadalmi forradalom zászlaját emeljük a magasba, minden hatalom és elnyomó ellen, a dolgozók szabad szovjetjeiért harcolunk.
Kövessetek minket, elvtársak! Maradjanak otthon valakinek a szoknyája mellett a bátortalanok, az önzők és a gyávák - nekünk nem kellenek puhányok. De neked, aki becsületes paraszt vagy munkás vagy, köztünk van a helyed, a forradalmi felkelő mahnovisták között. Mi senkit sem fogunk erővel besorozni. De ne feledd: a bolsevik kormány brutális erőszakkal bánik a mahnovistákkal, és ez minket is könyörtelen harcra kötelez.
Tehát, döntsetek, elvtársak! Vagy besoroznak a komisszárok és ellenünk küldenek, és akkor kénytelenek leszünk ellenségesen, a forradalom ellenségeként viszonyulni hozzátok. Velünk vagy ellenünk - válasszatok!

Felkelő Mahnovisták

1920, június


* * *


ELVTÁRSAK A VÖRÖS HADSEREGBEN!

Parancsnokaitok és komisszárjaitok azzal fenyegetnek és hitegetnek titeket, hogy a mahnovisták megölik az elfogott vöröskatonákat.
Elvtársak! Vezetőitek azért találták ki ezt az aljas hazugságot, hogy ti rabszolgák módjára megvédjétek a komisszárok érdekeit és, hogy ne hagyjátok, hogy a mahnovisták foglyul ejtsenek titeket, és így megtudjátok az igazat a munkás-paraszt mahnovista mozgalomról.
Mi, elvtársak, minden zsarnoki elnyomás ellen keltünk fel. Három éven keresztül folyt a vérünk a frontokon. Elüldöztük az osztrák-német zsarnokokat, szétvertük Gyenyikin hóhérjait, harcoltunk Petljura ellen, most a komisszárok hatalma ellen küzdünk, a bolsevik-kommunista párt diktatúrája ellen, amely rátette vaskezét a dolgozó emberek teljes életére; Ukrajna parasztjai és munkásai nyögnek az igájuk alatt. Könyörtelenül ki fogjuk irtani a lengyel földesurakat is, akik idejöttek elfojtani a forradalmunkat és megfosztani minket az elért eredményeinktől.
Harcolunk minden hatalom és elnyomás ellen, akárhonnan is eredjen. A mindenféle nemzetiségű földesurak és kapitalisták, a gyenyikinista tábornokok és tisztek, a lengyel földesurak és a bolsevik komisszárok a halálos ellenségeink. Könyörtelenül megbüntetjük és megöljük őket, mivel ők ellenségei a dolgozó emberek forradalmának.
De téged, elvtárs a Vörös Hadseregben, testvérünknek tartunk, akivel együtt akarunk küzdeni a valódi felszabadulásért, a pártok és hatóságok elnyomása nélküli igazi szovjet rendszerért.
Az elfogott vöröskatonákat azonnal szabadon engedjük, bárhová mehetnek, vagy ha akarnak beállhatnak közénk.
A csatákban elfogott vöröskatonák ezreit engedtük már szabadon, a sok fogoly közül ma számosan önzetlenül harcolnak a sorainkban.
Tehát elvtársak a Vörös Hadseregben, ne higgyétek el a parancsnokaitok meséit, hogy a mahnovisták megölik a vöröskatonákat. Ez aljas hazugság.
Amikor csatába küldenek a mahnovisták ellen, ne mocskoljátok be a kezeteket a testvéreitek vérével. Amikor a harc elkezdődik, öljétek meg a parancsnokaitokat, ne lőjetek ránk, hanem gyertek át a mi sorainkba. Testvéreinkként fogunk köszönteni titeket, és együtt teremtjük meg a munkások és parasztok igaz és szabad világát, együtt harcolunk a dolgozó emberek összes elnyomói és tirannusai ellen.
Éljen a Mahnovista Forradalmi Felkelők és a Vörös Hadsereg Munkásainak és Parasztjainak testvéri egysége!

Mahnovista Felkelők
1920 június

* * *


ÁLLJ MEG EGY PERCRE! OLVASD EL! GONDOLKOZZ!

Elvtárs a Vörös Hadseregben! A parancsnokaid és komisszárjaid ideküldtek, hogy elfogd a felkelő mahnovistákat. Feljebbvalóid parancsára békés falvakat fogsz feldúlni, olyan embereket fogsz megölni, akiket nem ismersz, de akikről azt mondták neked, hogy a nép ellenségei. Azt mondták neked, hogy a mahnovisták banditák és ellenforradalmiak.
Kioktatnak; parancsolnak neked; nem kérdezik meg a véleményedet; ideküldenek; és parancsnokaid engedelmes rabszolgájaként foglyokat ejtesz és megölöd őket. Kiket? És miért?
Gondolkozz el ezen, elvtárs a Vörös Hadseregben! Gondolkozz ezen, te, aki dolgozó paraszt vagy munkás vagy, akit erőszakkal soroztak be az új urak hadseregébe, akik a munkás-paraszt hatalom lelkesítő címét bitorolják.
Mi forradalmi felkelő mahnovisták, mi is parasztok és munkások vagyunk, mint ti, testvéreink a Vörös Hadseregben. Az elnyomás ellen keltünk fel; egy jobb és boldogabb életért harcolunk. A mi őszinte célunk a dolgozók hatalom mentes társadalmának az elérése, amelyben nem lesznek paraziták és komisszár-bürokraták. Azonnali célunk a szabad szovjetek rendszerének a megteremtése, amelyben nincs hatalmunk sem a bolsevikoknak, sem pedig bármiféle egyéb pártnak. Ezért küldött a bolsevik-kommunista kormány büntetőexpediciót ellenünk. Sietve békét kötöttek Gyenyikinnel, a lengyel földesurakkal, és a többi fehérgárdista söpredékkel azért, hogy könnyebben el tudják pusztítani a forradalmi felkelők népi mozgalmát, akik az elnyomottakért keltek fel, hogy lerázzák az elnyomás igáját.
A fehér-vörös hadsereg-parancsnokság fenyegetései nem tudnak megfélemlíteni minket.
ERŐSZAKKAL FOGUNK VÁLASZOLNI AZ ERŐSZAKRA!
Ha szükséges, mi maroknyian megfutamítjuk a bürokratikus Vörös Hadsereg légióit. Mert mi vagyunk a szabadságszerető forradalmi felkelők, és mi harcolunk az igaz ügyért.
Elvtárs! Gondolkozz azon, kivel vagy és ki van ellened?
Ne legyél rabszolga - légy ember.

Mahnovista Felkelők

1920 június

Lábjegyzetek:

1 Lenin maga így beszélt erről az ún. „szakszervezeti vitában”, 1920-ban: „a proletariátus diktatúráját ma már úgyszólván a párt diktatúrája határozza meg”. Vagyis az osztály helyett a hatalmat egy politikai elit ragadta magához.

2 Ugyanez igaz az individualista „anarchistákra” is, akik éppen annyira anarchisták, mint amennyire a bolsevikok kommunisták. A szociáldemokrácia általában véve tágabb fogalom, mint a puszta történelmi értelmezés: magába foglalja mindazon erőket, amelyek „a burzsoázia pártjai a proletariátus számára”, vagyis eszköztárukban - a nyílt elnyomás mellett - nagyobb hangsúlyt kap az osztályharc forradalmi retorikával való befogása, a vörösre pingált reformizmus. A szociáldemokrácia a burzsoázia baloldala, és minden frakciója egy abban, hogy célja a fennálló rendszer megmentése bármi áron. A látszólag jelentős változtatások, reformok (államkapitalizmus, bizonyos burzsoá erők likvidálása, vallásellenesség stb.) azonban soha nem érintik a kapitalista kizsákmányolás alapját: a csereérték diktatúráját, a magántulajdont (az állami tulajdon is magántulajdon), a bérmunkát.

3 Vagyis ilyen értelemben a Szovjetunió hetvenéves története lényegében az a folyamat, amelyben a kapitalizmus restaurálja önmagát az 1917-23-as forradalmi hullám után. Ez a megállapítás meglehetősen sarkított, de nem árt átgondolni ezt az aspektust sem.

4 Lásd a kérdésben: Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz; Max Hempel (Jan Appel): Beszéd a Komintern III. kongresszusán; Otto Rühle: Beszámoló a KAPD-nek a Komintern III. kongresszusáról; Amadeo Bordiga: Absztencionizmus és kommunizmus, stb. Ezek mind korabeli kommunista hozzászólások a kommunisták és a bolsevikok közti vitához.

5 Az első kommunista pártok a század elején alakultak Dél-Amerikában. Az őket létrehozók nagy része azonban magát anarchistának vallotta. Németországban 1918 folyamánaz „anarcho-szindikalista” munkások akcióegységre léptek a kommunistákkal, elfogadva a proletárdiktatúrát, mint a harc formáját és célját. Angliában fellépett az anarcho-marxisták irányzata (Guy Aldred vezetésével), amely céljául a munkásmozgalom forradalmi erőin belüli mesterséges szakadás megszüntetését állította, akárcsak a magyar Szabó Ervin. De végső soron éppen ezt jelenti a mahnovscsina „anarcho-kommunista” illetve „liberter kommunista” meghatározása is.

6 Leszögezzük, hogy Kunt nem azért ítéljükel, mert kommunista volt, hanem éppen azért, mert nem volt az. Ellenkezőleg, aktív szerepet játszott mind a magyarországi, mind az oroszországi (és mint látni fogjuk, az ukrajnai) forradalmi mozgalom megsemmisítésében.

7 A tőke mindig kriminalizálni próbálja a proletárharcot. A magántulajdon elleni minden politikai akciót „garázdaságnak”, „lopásnak” stb. kiált ki. És ez így igaz: az osztályharc ebben a társadalomban, jog szerint is bűntett, sőt, az egyetlen igazi bűntett, amely egyszerre támad minden tulajdont. Így mi mindannyian bűnözők vagyunk.

8 A proletariátust az „ipari munkássággal” azonosítani olyan hiba, amelynek eredménye az osztály tagadásához vezet. A proletár - szociológiailag - az, aki saját munkaerejéből él. De fontosabb, hogy a proletariátus nem szociológiai, hanem harci, történelmi kategória, az osztályharc konkretizálódása, „az osztállyá, azaz párttá szerveződött proletariátus” (Marx). Az osztály bármilyen mechanikus szemlélete csupán egy folyamat kimerevített pillanatképét adhatja, amely mindenképpen félrevezető, hiszen egy adott állapot abszolutizálásához vezet. Szélsőséges példákkal élve: sem a bérmunka poklában passzívan felmorzsolódó milliárdok, sem a kezükben vörös zászlóval harcba induló forradalmi aktivisták nem képezik a proletariátust, mint olyat. A proletariátus nem más, mint annak a történelmi folyamatnak az „íve”, amely az egyiktől a másikig húzódik.­­­"

 

Forrás: Liberter Kiadó