Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


NYESZTOR IVANOVICS MAHNO - AZ OROSZ FORRADALOM 2. RÉSZ (RÉSZLETEK)

2014.02.19

 
 




"Az ellenforradalom csapásai alatt /1918 április-június/

1. fejezet: A visszavonulás útján

Rögtön azután, hogy a guljaj-poljei hírek elérkeztek hozzám, elvtársaimmal a történtek okait igyekeztünk felkutatni. Először is mulasztásainkból akartunk okulni. Első bár szerintem nem annyira komoly - mulasztásunk az volt, hogy minden ellenőrzés nélkül besoroltunk minden jelentkezőt a zászlóaljunkba. A súlyosabb hiba az volt, hogy az anarchista csapatot elküldtük Guljaj-Poljéból a frontra. Ez elsietett, stratégiailag elhibázott lépés volt - bár morális és taktikai szempontok igazolták. Így történhetett csak meg, hogy ha mis papírok és a zsidó század segítségével lényegében öt ember a maga oldalára tudta állítani Gulaj-Poljét. És ráadásul mindez olyan következménnyel is jár, hogy minden eddigi erő-feszítéseim ellenére magasra csapnak a zsidó-gyűlölet hullámai. Nekünk - akik annyiszor beszéltünk a nem zsidó dolgozóknak arról, hogy a munkások testvéreik - most gondolnunk kell az esetleges programokra... Úgy határoztunk, hogy egy időre Taganrogban maradunk, amely ekkor az ukrajnai bolsevik-baloldali eszer kormányzat központja volt. Itt konferenciát fogunk tartani, amelyen eldöntjük, milyen úton-módon térhetünk vissza Guljaj-Poljéba a földalatti munkára.

2. fejezet: Marija Nyikiforova csapatának lefegyverzése

A hatalomnak az volt a terve, hogy az anarchista egységeket a fronton tartja egész pusztulásukig. A hátországban nem tűrte meg őket. Ezért kapta a frontról menekülő Kaszkin parancsnok is azt az utasítást, hogy tartóztassa le Taganrogban Marija Nyikiforovát és csapatát pedig fegyverezze le. Az eset nagy felháborodást váltott ki körünkben, és a baloldali eszerekkel együtt határozottan tiltakoztunk az eljárás ellen, egyúttal táviratot küldtünk a történtekről az ukrajnai Vörös front főparancsnokának, Antonov-Ovszejenkónak, aki válaszában azt írta, hogy jobb lenne, ha a hatalmi szervek hasonló csapatoknak nem lefegyverzésévei, hanem létrehozásával törődnének. Közben megérkezett a városba Garin anarchista páncélvonata is Jekatyerinoszlávból, hogy támogatásáról biztosítsa Nyikiforovát. Mindez egyáltalán nem tetszett Nyikiforova letartóztatóinak, ezért hamis adatokat gyűjtöttek róla. Azzal vádolták, hogy 1918 márciusában, amikor Jeliszavetgrádból kiűzte az ukrán sovinisztákat, egyben a várost is kirabolta; tehát egyszerű közbűntényest akartak belőle kreálni. Meg kell hagyni, a bolsevikok igen nagy mesterei az ilyen aljasságoknak, így aztán végül többet is gyűjtöttek, mint amennyi kellett volna. Április 2o. táján összeült a forradalmi bíróság, amely jellege szerint forradalmi becsületbíróság volt. A tárgyalás nyitott ajtók mellett folyt, a hatóságok tömegesen vonultatták fel a hamis tanukat, hogy a vádlottat kivégeztessék. Felszólalt azonban Garin elvtárs is, aki kijelentette: ha nem tudnám, hogy Nyikiforova hisz a bíróság forradalmiságában és abban, hogy az nem ül fel a provokátoroknak, biztosak lehetnek benne, hogy már rég kiszabadítottuk volna erővel. E szavak elgondolkodtatták a bíróság tagjait, s Végül Nyikiforovát felmentették, csapata visszakapta a fegyvereket. Ezidőtájt több gyűlést tartottunk a városban, amelyeken a "Szerény" /Szkromnij/ fedőnévvel léptem fel.

3. fejezet: A konferenciánk

A guljaj-poljel anarchisták konferenciáját 1918 április végén a taganrogi anarchisták föderációjának épületében tartottuk. Ismét megtárgyaltuk a vereség okait, és újból ugyanazokra a következtetésekre jutottunk. Itt ismét le kell szögeznem, hogy akik a mahnoistákat pogromlovagoknak tartják, azok egyszerűen hazudnak, hiszen egyetlen zsidó nem harcolt
Ukrajnában olyan keményen és tisztességesen az antiszemitizmus ellen, mint mi. A tanácskozáson döntöttünk Guljaj-Poljéba való visszatérésünk körülményeiről. A teendőket három pontban foglaltuk össze: l. Illegálisan térünk vissza és a parasztok, munkások körében 5-I0 főből álló harci csoportokat szervezünk. 2. Nem térhetünk haza mind egyszerre, de az első haza-térteknek az ellenséges csapatok tisztikara elleni könyörtelen egyéni terrorral, illetve a földesurak elleni kollektív paraszt-támadásokkal rögtön jelt kell adni magukról. 3. A forradalom védelmében fegyverzetre és ellátásra van szükség, amit az ellenségtől kell megszerezni. Hogy milyen úton-módon térjünk haza, azt mindenki maga dönti el. Csak egy a fontos: június végén, július elején találkozzunk Guljaj-Poljéban. Szót ejtettünk volt társunkról, az árulóvá lett Lev Schneiderről is, aki nem egyszerűen abban volt bűnös, hogy a zsidó burzsoázia soraiba tévedt, és kenyérrel-sóval fogadta a németeket és a Rada huligánjait. Ő belülről, is elárulta a forradalmat, hiszen elsőként szakitotta le zászlónkat, elsőként tépte szét Bakunyin, Kropotkin, Alekszandr Szemenjuta képeit, dúlta fel könyvtárunkat. Ezért hát halállal kell lakolnia. A fennmaradó másfél hónapot a doni parasztok és munkások életével való ismerkedésre akartuk használni, illetve csoportokra osztódva ellátogattunk néhány városba. Én Veretyelnyik elvtárssal Moszkvába, Petrográdba és Kronstadtba mentem. 4. fejezet: A mezőgazdasági kommunák visszavonulása és keresésük

5. fejezet: Találkozás a rosztov-nahicsevanszki és a Rosztovba érkezett anarchistákkal

Néhány napot Rosztovban töltöttem, ahol az anarchistákat keresvén rábukkantam a "Fekete Zászló" /Csornoje Znamja/ c. anarchista újságocskára, amelynek két oldala kizárólag az ellenforradalom elleni front állásáról szóló hírekkel volt tele, s ezek az esetek többségében pontatlanok, sőt, hamisak voltak. Kétségtelenné vált számomra, hogy azok, akik e lapocskát csinálják, kereskedő szellemű emberek: úgy különféle áruféleségek, mind tisztességük dolgában. Fellépni azonban nem tudtunk az ál-anarchisták ellen. Részint azért nem, mert mozgalmunk nemhogy cselekvésében, de eszmeileg sem volt egységes és a "vélemények szabadságának" elve egyes tagjait olykor még a spionok soraiba is elvitte; másrészt pedig azért, mert abban az időszakban, amikor Lenin és Trockij anarchisták elleni hadjárata még nem ért véget, esetleges fellépésünk az ő malmukra hajtotta volna a vizet. A baj az volt, hogy az anarchisták többsége az önálló szervezet hiányában a bolsevikok iránti szimpátia útját választotta. A hatalom ezt felismerve fokozatosan ismét engedélyezni kezdte az anarchista sajtó megjelenését, ami sorainkban a jezsuita alkalmazkodás elvének elterjedését eredményezte. Az előképzettséget szerzett anarchisták számára a mozgalmi élet idegen volt: ők inkább csak tanácsokat szerettek arra nézve adni, hogy hogyan kell dolgozni; de dolgozni azt nem szerettek. De nem értették jobban a forradalom előtt álló célokat a munkás-anarchisták sem, különösen azok nem, akik ilyen vagy olyan oknál fogva azt hitték magukról, hogy az erő és tudás teljében vannak. Nemsokára Rosztovot is el kellett hagyniuk a forradalom híveinek, és én egy tüzér-egységgel vonultam tovább. A visszavonulás során a lakosság körében - és különösen a kozákok között, akik ekkor még a vörös balosság és fehér jobbosság határán álltak - igen elharapóztak a lopások, fosztogatások. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: lehetséges, hogy e forradalomtól annyira idegen jelenséget ne lehetne felszámolni?! Vagy talán az ellenforradalmi erők provokációival van dolgunk, akik így akarják a nép előtt lejáratni a forradalmat?!

6. fejezet: Úton a vörös tüzér-bázissal

Két napja utaztunk a szerelvényen, amikor az egyik helységben azt az utasítást kaptuk, hogy vásároljuk be a szükséges élelmiszer mennyiséget. A piacon érvényesíteni akartuk a vörösgárdisták nemrég még létező jogát az ingyen vagy egyharmad áron történő vásárlásra. A kereskedők akkoriban ellenálltak - a bolsevik-baloldali eszer helyi hatalomban bízva, amely, egyébként, teljesen talajtalan volt ebben a körzetben, ahol a fehérgárdista csapatok százszámra garázdálkodtak. A hatóságok a segítségükre is siettek, és szerelvényünk mellé őröket állítottak. Majd két embert kértek parancsnokunktól, hogy adjanak a szerelvény nevében magyarázatot. E két embert - egyikük én voltam - aztán letartóztatták. Két pokolian ostoba kozákot állítottak mellénk, akik rögtön ruhadarabjainkat kezdték mustrálgatni, sajnálkozva, hogy esetleg kicsi lesz nekik. Nagy skandalumot csaptunk, így végül fogadott minket a Forradalmi Bizottság elnöke, aki a végén bocsánatot kérve elengedett bennünket, úgyszintén útjára bocsátotta vonatunkat. Utunk során gyűlést tartottunk az egyik kozák faluban, ahol elmondtam, hogy a kozákoknak el kell ítélniük múltjukat, amelyben a szabadság hóhérjainak szerepét játszották. A nyomorult cári-földesúri privilégiumok elnyerésének vágya helyett - amelynek a dolgozó nép elleni véres harc volt az ára - fordítsák a fegyvert azok ellen, akik eddig a privilégiumokat adták. Sokat beszélgettünk még erről a témáról, de semmi döntés nem született. És ez érthető is volt, hiszen a kozákok ekkor még hittek a régi atamán és Harci Körzetszisztémában és abban, hogy az ellenforradalmi erők ezt támogatni fogják. Kevés olyan csapat volt, amely eljutott Caricinig, mert már út közben lefegyverezték. Ha mégis eljutott volna Caricinbe, azon túl aztán már végképp nem mehetett. Ezeket a csapatokat - feltéve, ha a hatalom szempontjából nem voltak ellenforradalmi tagjai - újra felfegyverezték és a vörös seregekbe osztották. Ha azonban "ellenforradalmiságot" véltek felfedezni - s ehhez elegendőnek bizonyult, ha a parancsnok anarchista, vagy önálló ítélettel rendelkező párton-kívüli volt -, akkor szétkergették, sőt, előfordult, hogy lelőtték őket. A legkevésbé az ukrán csapatokkal kukoricáztak; féltek őket átengedni Kurszk és Voronyezs irányában, ahonnan az orosz forradalom segítségével azok vissza akartak térni Ukrajnába. Történt egyszer, hogy útközben minket is le akartak fegyverezni, de rájuk irányítottuk géppuskáinkat, s rögtön szabaddá vált az út. Kotyelnyikovo faluból Caricin felé menet azon gondolkodtam, hogy a forradalom fejlődésének útjában a forradalmárok soraiból kikerülő hóhér - a Kormány - áll. Az ellenforradalom mindenütt jelen volt a tömegekben, a történelem kerekét visszafordítani kívánó központi utasításokban. 24 versztára Caricintől, Szarepta állomáson gyűlést tartottunk a munkásoknak, akik nem értették, hogy Moszkvában és más nagy városokban miért nincs olyan egység, mint náluk. Náluk a bolsevikok, baloldali eszerek, anarchisták mind együttműködnek a fehér kozákság elleni harcban. Moszkvában pedig az anarchista szervezeteket szétkergetik, engedetlen vezetőiket kivégzik. A gyűlés részvevői hitet tettek az eszmék szabad propagálásának joga mellett. Sok minden eszembe jutott ezeket a szavakat hallgatva - nem mind mondtam ki őket természetesen. Például előre láttam, hogy az állhatatlan, rossz anyagból gyúrt anarchisták átállnak az erősek oldalára, és háromszor is megtagadják az anarchizmust. A munkások mind egyetértettek velem - kivéve természetesen azokat a füleseket, akik rögtön megvitték a caricini Forradalmi Bizottságnak jelentésüket. Másnap már meg is jelent vonatunknál a caricini magyar bolsevikok egy lovascsapata és azt követelte a parancsnoktól, hogy adja ki az anarchistákat. A parancsnok azt felelte, hogy a szerelvényen nem található anarchista szervezet, csak forradalmár harcosok vannak. A magyarok erre eltávoztak tőlünk, de gyanítom, hogy nem a parancsnok szavai késztették őket erre, hanem az, hogy az állomásra befutott a Szibéria felé tartó csehszlovákok vonata akikről a vörösök nem gyanították, hogy Kolcsakkal igyekeznek egyesülni. A magyarok már hadifogoly korukban összekülönböztek a csehszlovákokkal, s most fegyveresen biztosan kedvükre való lett volna egy kis ramazuri. Megérkeztünk hát Caricin városába, amely láthatólag nagy izgalomban és félelemben élt ezekben a napokban. A Forradalmi Bizottság előtt megerősített őrség, a Tanács előtt páncélautó, mindenütt vörös nyomozók szimatolnak. /Ekkor még meglehetősen tapasztalatlanok voltak, de igen sok volt belőlük./ Csakhamar megtudtam, mi ennek a nagy izgalomnak az oka: a szibériai Petrenko harcosaival a város felé tart!

7. fejezet: Petrenko csatája a caricini hatalommal

A hatóságok csalárdsága és Petrenko letartóztatása Petrenko vörösgárda csapata még az ukrán frontról volt visszavonulóban, amelyet utolsóként hagyott el, akárcsak később Taganrogot. Állítólag a Központ engedélyével tartott Szibéria felé, hogy Dutov és Kolcsak tábornokok ellen harcoljon . A caricini hatalmi szervek, élükön Minyinnel és Gulakkal /Vorosilov ekkor még kisebb volt náluk, bár már okosabb és kitartóbb/, elhatározták, hogy lefegyverzik. Olyan hírek is jártak, hogy ezzel Trockíj hadügyi népbiztos is egyetért. Mivel Petrenko ebbe nem egyezett bele, a vörös hadsereg csapatai megindultak ellene. Valamilyen szorongás fogott el bennünket, ukrajnai forradalmárokat, akik visszavonulásra kényszerültek és azt várták, hogy Oroszországban minden dolgozó a forradalmi építésért küzd. Ezzel szemben mindenütt a vezetők által támogatott hazugság és ármány. Petrenko a 6-7 szeres túlerő ellenére megfutamította a ráküldött gyilkosokat. A hatalom válaszul jezsuita módszerekhez folyamodott. Tárgyalni hívták Petrenkót, s a tárgyalások vége felé, amikor már Petrenko nem gyanakodott, lefogták. A csapatot lefegyverezték és csoportokra bontva besorozták. Később találkoztam néhány harcossal Petrenko csapatából. Nekem megnyilatkoztak, mert ismertek még az ukrajnai időkből. A beszélgetés végén az egyik vörösgárdista még azt is elárulta, hogy ki szándékoznak szabadítani volt parancsnokukat, még pedig úgy, hogy elfoglalják az egész várost. Nem titkoltam előtte, hogy nem értek egyet a tervvel. Ha egy kis csapat megrohamozná a börtönt és kiszabadítaná Petrenkót, az nem lenne baj. De az egész város elfoglalása rendkívül kockázatos a jelenlegi szituációban. Akkor, amikor a fehérgárdisták az egész Kubányi-Fekete-tengeri Szovjet Köztársaságban kergetik a vörösöket, amikor Rosztov alól is visszavonulunk, s a caricini körzetben sem rózsásabb a helyzet. Ezért egy támadás esetén a front stábja ellen, a Forra-dalmi Bizottság mindenkit lemészárolna, hisz feljogosítva érezné magát arra, hogy minden oknyomozás és tárgyalás nélkül végezzen a támadókkal. Beszélgetőtársam elgondolkodott azon, amit mondtam, és ígérte, hogy mindezt megbeszéli társaival és végső döntés előtt tájékoztat engem. Miközben az ügyön töprengtem, éles fájdalom mart belém: eszembe jutott Guljaj-Polje német hóhérok alatt senyvedő népe. És még jobban együtt éreztem Petrenkóval és harcosaival, s még nagyobb lett a felháborodásom. Tervük azonban továbbra is nyugtalanított; féltem, hogy kilátástalan helyzetbe hozzák magukat. Nem elsősorban fékezhetetlen bosszúvágyuk riasztott vissza, hanem az a gyűlés, amelyen Vorosilovot hallottam szónokolni. Tárgyszerű beszédében a kikötői munkások előtt vázolta az ellenforradalom elleni harc előtt álló nehézségeket, és óriási sikert aratott. Utána én is felléptem és az ukrajnai dolgozók szenvedéseiről "beszéltem. Most ha lehet még jobban meggyőződtem arról, hogy minden erőt az ellenforradalom elleni harc frontjára kell összpontosítani, ezért másnap amikor találkoztam Petrenko katonáival, még határozottabban igyekeztem őket lebeszélni a város megtámadásáról. A harcosok egyetértettek
velem. Ugyanakkor Petrenko kiszabadításának gondolatát határozottan támogattam. Úgy gondoltam, hogy 8-lo ember, revolverekkel és bombákkal felfegyverkezve képes megoldani ezt a feladatot. Ez a tett megmutatná a hatalomnak, hogy börtönfalakkal és rácsokkal senkit nem téríthetnek le a kötelesség és igazságosság útjáról. Azt tanácsoltam a csoport tagjainak, hogy tervük végrehajtásával siessenek. Sajnos, így is elkéstek. A vörös egységeket, ahová besorozták őket, ugyanis kiküldték a frontra. És Petrenkot meggyilkolták a Cseka pincéjében. És nem úgy végezték ki, mint egy vörös parancsnokot, hanem úgy, mint egy gaz ellenforradalmárt...

8. fejezet: Találkozás a "forradalmi" körökből való emberekkel

A kommunárok egy része, akik miatt elváltam a Moszkvába tartó Veretyelnyiktól, megérkezett Caricinbe. Valamilyen mellékvágányra tették őket, valaki a városban pihenő "forradalmi" körökből állítólag látta is őket. A szállóban találkoztam ezekkel az alekszandrovszki "forradalmárokkal". A nők a testtük eladásával foglalkoztak, a férfiak valamilyen, egy este alatt meghatározhatatlan mesterséggel. A szállást ingyen kapták a Caricini Tanácstól. Joguk volt egész éjjel égetni a lámpáikat, ordítozni és más egyebeket csinálni. Egyik közülük másnap elvitt a bazárba, hátha ott megtudok valamit a kommunárokról. A "forradalmárok" itt kupeckedéssel foglalkoztak. Útitársam teleaggatta magát mindenféle övekkel, szíjakkal, függőcskékkel és árulni kezdett. Megkérdeztem tőle, hogy Alekszandrovszkban is ilyesmit csináltak? Nem, ott az Élelmezési Elöljáróságnál dolgoztunk, felelte, ezeket az árukat pedig a rosztovi visszavonulás során szereztük tudván, hogy nagy itt rajuk a kereslet. Mondta, és se nem nevetett, se el nem pirult. Aztán láttam, hogy a "forradalmárok" tucatjai járkálnak a bazárban - karjukon és vállukon a legkülönbözőbb portékával. Mint fanatikus anarchista szenvedtem ettől a látványtól. Egyvalaminek azonban nagyon örültem, amikor viszontláttam ezeket az Ukrajnából menekült, békességre lelt kereskedő "forradalmárokat". Még pedig annak, hogy egyetlen egy paraszt sem volt közöttük. Megtaláltam a guljaj-poljei kommunárok vagonjait. A Volga mellett, egy mellékvágányra tolták őket.

9. fejezet: Találkozás a kommunárokkal, elhelyezésük 0lsanszkoje-tanyán és elutazásom

Társaim nem hitték, hogy találkozni fognak itt velem. Csak barátnőm, az édes Nasztyenka - aki közvetlen szülés előtt állt - bízott benne, hogy a szülés előtt mindent, megteszek, hogy lássam. A kommunárok részletesen elmesélték a guljaj-poljei fordulatot. Az összeesküvők, a zsidó század segítségével, megkaparintották a messze hordó ágyúkat, és tűz alá vették a 8 versztára levő 1. sz. kommunát. A kommunárok az ágyútűz alatt menekültek. Aztán megmutatták nekem azokat a szalmakalapokat, amelyeket Rosztovban kaptak az áruházat kirabló Styepanov matróz vörösgárdista egységétől. Tudták, hogy rosszallni fogom az ügyet - hisz ezzel lényegében szolidaritást vállattak a pogrommal - mégis elmesélték nekem, annyira őszinték voltunk egymáshoz. Kifejtettem a dologról a véleményemet, és sokan összetörték és kidobták a vagonból szalmakalapjukat. Rábeszéltem őket, hogy hagyják itt a vagonokat. Olsanszkoje-tanyán találtunk is olcsó lakásokat. Később elmondtam, hogy nekem viasza kell térnem Guljaj-Poljéba. Mind velem akartak jönni. Ez nem volt lehetséges, de abban mindenki egyetértett, hogy nem ülhetnek itt tétlenül. Egy-két férfit a családok körül hagynak, de a többiek menjenek ki a caricini frontra, ne várják ki, amíg a kozák ellenforradalom csapásai alatt vissza kell vonulni. El kellett tehát búcsúznom társaimtól, és ezzel barátnőm is egyetértett. Útközben kezembe került az "Anarhija" c. moszkvai napilap. Ebből megtudhattam, hogy Moszkvában megalakult az "Anarchizmus eszmei propagandájának szövetsége". Bár a lap messze elmaradt a rosztov-nahiosevanszki "Anarhiszt" mögött, nagyon megörültem neki, hiszen azt bizonyította, hogy a moszkvai anarchista szervezetek és kiadók április 12-i szétzúzása után is életképes. Anarchista mozgalmunk sorsáról való elmélkedéseim során arra a következtetésre jutottam, hogy szervezésre van szüksége és arra, hogy felfegyverezzék a kornak és a technikai fejlődésnek megfelelő, a társadalmi cselekvést lehetővé tevő eszközökkel. Fájt nekem erőtlenségünk, illetve az, hogy azok, akiknek megvan az erejük, nem arra használják azt, amire kellene.

10. fejezet: Szaratov. A Szaratovba érkezett anarchisták

Menekülésünk Csak Szaratovba érkezésemkor tudtam meg, hogy április 29-én az ukrán és orosz burzsoázia megdöntötte a Központi Rada hatalmát. Éppen akkor döntötték meg, amikor egy földreform-tervezetet fogadott el, amely 3o-4o gyeszjatyinában akarta maximálni a kulákok és földesurak földtulajdonát. Most a "választott cár" ,Pavlo Szkoropadszkij van hatalmon. Az események alakulásában bűnösek a bolsevikok és baloldali eszerek is. Előbbiek a breszti béke miatt, utóbbiak pedig azért, mert nem szakítottak rögtön Leninékkel. E híreket azon nyomban megírtam kommunár társaimnak: Hóhér ült az ukrán önkényuralom trónjára és be akarja fejezni, ami a Radának nem sikerült: az ukrajnai forradalom elpusztítását. E nehéz helyzetben Ukrajnába kell sietnem... Megkerestem a "Kommuna Házát", amely a városba érkező forradalmároknak biztosít szállást. Nagyon visszatetszőnek tartottam, hogy sok magát forradalmárnak tekintő anarchista naphosszat heverészéssel üti agyon az idejét. Szenvedtem emiatt, bár elismertem, hogy nem az egyének a felelősek. A Szaratovba érkezett anarchisták és városi elvtársaik konferenciát tartottak, amelynek 3 fő témája volt. Először is a halálán levő szaratovi "Golosz Anarhii" c. anarchista lap megtámogatása. Másodszor; világossá tenni viszonyainkat Lenin és Trockij szégyenteljes tetteihez. Harmadszor: fel kívántuk használni a "Golosz Anarhii"-t az összes Ukrajnából menekülő anarchista összefogására a mihamarabbi visszatérés érdekében. A szaratovi anarchisták munkájáról Maksz Altenberg számolt be. Kimondta, hogy pénz hiányában az újság többé nem jelenik meg. /Erre adtunk a szerkesztőségnek egy számra való összeget./ A beszámolóból kiderült, hogy a szaratovi anarchisták igen gyenge munkát végeznek: tevékenységük kimerül az anarchista elmélet propagálásában. Az előadó abszolút nem volt tisztában a konkrét helyzettel. Ellenben túl sokszor hangoztatta, hogy milyen szoros kapcsolatban van a "Szaratovi Szmolnijjal", s hogy a csehszlovák fenyegetés miatt a legjobb ha elhagyjuk a várost. Egy szóval az a benyomásunk támadt, mintha a "Szmolnij" utasítására el akarna minket távolítani Szaratovból. Ez idő alatt barátaim megismerkedtek a kronstadti és fekete-tengeri matrózok szervezetével, amely az egyetlen olyan erőnek számított, amely megzavarhatta a helyi hatalom zsarnokoskodását. Készültek is arra, hogy fellépnek a Cseka és a szólásszabadság megkötése ellen. Személy szerint nekem ez a szervezet ellenforradalminak tűnt, de annyi igazság volt abban amit mondtak vagy tenni akartak - például a Cseka elleni fegyveres fellépés -, hogy szégyelltem volna erről társaimnak beszélni. Ugyanakkor a Cseka hozzájuk képest nyíltan ellenforradalmi
volt. Ekkor érkezett a városba az "Odesszai Terroristák" csapata - 250 állig felfegyverzett fővel. Az ukrán front felé tartottak, Közép-Oroszországot Kurszk irányában szándékoztak elhagyni. A terroristák kifejtették: nem félünk a hatalomtól, ha valamit is tesznek ellenünk, akkor elűzzük őket a városból. Ezek az események óvatosságra intettek; jobbnak láttam hát elköltözni a szállodából. És valóban, egyszer amikor reggel a terroristák néhány barátunkat meglátogatták, a Cseka mindenkit lefegyverzett, megkötözött, majd a csekisták többsége az otthon maradt terroristák elfogására indult. Útközben találkoztak is 3 odesszaival, akik bombát dobtak rájuk, s kiszabadították vezérüket. A hír gyorsan eljutott a szállodába is, ahol szintén kiszabadultak a foglyok. A történtek után l5-2o-an rögtön a kikötőbe mentünk, és a "Rusz" nevű hajón Asztrahany felé indultunk.

11. fejezet: Asztrahany. Elválok Útitársaimtól. Munkakeresés

Találkozás az asztrahanyi anarchistákkal és Asztrahany elhagyása Megérkezésünk után rögtön munkát kerestünk, hogy vagy két hetet itt tölthessünk - anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet. Fogadott a Tanács elnöke, Avgyejev makszimalista. Mindenről kifaggatott, főleg az érdekelte, hogy melyik forradalmi csoportosuláshoz tartozom. Erre én azt mondtam: Minek mászik bele a lelkembe? Forradalmár vagyok és az ellenforradalmatok közé soha nem tartoztam. Közöltem vele azt is, hogy a különleges osztályon és a rendőrségen kívül minden munkát elvállalok. Végül elhelyezett az agitációs osztályon. Ezekben a napokban felkutattam az asztrahanyi anarchista-kommunistákat. A bizottságukba állandóan bejártak a csekisták - a különböző eszméktől megundorodott munkások és értelmiségiek álarcában. Az asztrahanyi anarchisták lapjában. "A legszabadabb emberek eszméi"-ben helyeztem el első versemet. Sokat jártam a város romos utcáin. Kíváncsi voltam, miért rombolták le ennyire a házakat. Kiderült, hogy a kaukázusiak műve volt, akik számára a cár, majd az Ideiglenes Kormány elleni harc egyet jelentett a rablással és rombolással. Az egy hét alatt, amelyet az agitációs osztályon töltöttem, észrevettem, hogy követnek és figyelnek. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és a frontra induló vörösgárdistáknak olyan gyújtó beszédet mondtam, hogy jobbnak láttak pénzt adni, hogy azonnal folytathassam utamat Moszkvába.

12. fejezet: Asztrahanytól Moszkváig

Nagy várakozással néztem a moszkvai utazás elébe. A papír—forradalom központjában majd mindenkivel és mindenről beszélhetek, amiről és akivel akarok, s aztán irány Ukrajna! Persze, kétségek is gyötörtek, amikor a hazatérésre gondoltam. Nem tudtam, hogy vajon nem változtak-e meg lelkileg az ukrán dolgozók, nem hagyott-e bennük túlságosan mély nyomot az újabb szolgaság. A beléjük vetett rendíthetetlen hitem azonban eloszlatta ezeket az aggályokat. Hajónk lassan a caricini kikötőhöz közeledett. Felvetődött bennem a kérdés: meglátogassam szeretetteimet barátnőmet, aki már valószínűleg fiút vagy lányt szült nekem? Meg kellett azonban fosztanom magamat ettől a boldogságtól, így megelégedtem egy üdvözlő lap írásával. Folytatván utamat, megérkeztem Szaratovba, ahonnét alig két és fél hete menekültem. E rövid idő alatt a hatóságok nagy "győzelmeket" arattak: lefogták az odesszaiakat és börtönbe csukták őket. Szétverték ugyanakkor a baltikumi, fekete—tengeri és volgai matrózok szervezetét is. Kerestem az anarchistákat, de már nem voltak a városban. Bementem hát a Forradalmi Bizottságba, ahol kiállítottak nekem egy Moszkváig érvényes soron kívüli jegyről szóló papírt /mint a Guljaj-Poljei Körzeti Forradalom Védelme Bizottság Elnökének erre jogom volt/.

13. fejezet: Moszkva és találkozásaim anarchistákkal, baloldali eszerekkel és bolsevikokkal

Megérkezésem után nem sokkal betértem egy étterembe. Keveselltem a kenyeret, s kiderült, hogy kaphatok még, de illegálisan, nagy pénzért. Ez rendkívül feldühített, s hogy mégsem csináltam skandalumot, annak az volt az oka, hogy nem voltam tisztában vele; vajon a vendéglőssel együtt a csekisták is benne vannak üzletben. Ráadásul revolver is volt nálam, ami miatt akár Dzserzsinszkij elé is vitethettek és lelőhettek volna a csekisták. Megtudtam, hogy az anarchisták Malaja Dmitrovka-i központjának szétzúzása, után új "otthont" kapott titkárságuk és szerkesztőségük - közvetlenül a Belügyi Népbiztosság épülete mellett. A helyiség azelőtt a futuristáké volt. A föderáció tehát nem volt túlságosan bizalomgerjesztő: úgy tűnt, mintha nem is anarchisták élnének itt, hanem a szomszédos Népbiztosságot őrző csekisták. Megismerkedtem az "Asszociációs Anarchizmus" ismert szerzőjével Lev Csornijjal. Sokat vitáztam vele ukrajnai forradalmunkról /ő következetesen ragaszkodott a Dél-Oroszország elnevezéshez/. Hamarosan kiderült róla, hogy akaratgyenge ember, akit a Cseka rávett az együttműködésre. Itteni tapasztalataim megerősítették előzetes véleményemet Moszkváról, a papír-forradalom központjáról, amely minden olyan embert befogadott - szocialistákat, anarchistákat -,akik a forradalomban egy dolgot szeretnek, de azt nagyon erősen: sokat beszélni, írni, a tömegeknek tanácsokat osztogatni - s mindezt jó messzire a tettek mezejétől. A végén már én is egészen nyugtalan lettem csak nem fertőződöm meg én is tőlük?! Itt értettem meg, hogy mi, guljaj-poljeiek milyen messzire kerültünk az anarchisták többségétől mozgalmunk pozitív feladatainak megértése terén.

14. fejezet: Az anarchisták konferenciája Moszkvában, a Firenze szállóban

A konferencián egy sor odesszai elvtárs is részt vett, Molcsanszkij és Krasznij vezetésével. A résztvevők többségére igen nagy befolyással volt Juda Roscsin /Groszman/ elvtárs. Néhányan megfogalmazták a kérdést: milyen módszerek a legcélszerűbbek a hetman uralom megdöntéséhez, ha nem akarjuk igénybe venni a bolsevikok anyagi segítségét. A tanácskozás után ismét megfogalmaztam magamnak, hogy mozgalmunk nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek el tudnák hitetni a tömegekkel, hogy vezetésünkkel az új szociális-társadalmi építés nyílt, szabad és önálló útjára tudnak lépni. Moszkvában találkozhattam nagy öregünkkel, Kropotkinnal is. Úgy fogadott, mint még senki. Valamennyi kérdésemre választ kaptam tőle...

15. fejezet: A textilipari szakszervezetek összoroszországi kongresszusa

Júniusban Makszim Gorkij elnökletével nyílt meg a kongresszus. Az elnökség asztalánál a legkiválóbb Moszkvában található szocialisták foglaltak helyet Egyik a másik után lépett fel, beszéltek, kezeikkel hadonásztak, egyik jobban kiabált, mint a másik. Csak a szociáldemokrata közép vezére, a sértett Martov - Lenin megbékíthetetlen ellensége — erőlködött hiába. Láthatólag túl akarta kiabálni a többieket, de hiába nyögött, szuszogott rekedt hangja miatt alig hallották. Azonkívül a bolsevikok által mozgósítottak fütyüléssel és zajjal zavarták a mensevikek e nagy alakjának beszédét. Igaz, ezek a baloldali eszereket, sőt a bolsevikokat is zavarták - ha nem közölték velük előre, hogy most bolsevik fog fellépni. A kongresszussal kapcsolatosan kettős érzelmeim voltak. Egyrészt megörvendeztetett, hogy a városi munkások értik dolgozó érdekeiket és céljaikat, s hogy harci frontjuk erősödik. Másrészt nyomasztott, hogy a kongresszuson nem láttam jelét a munkások közvetlen akaratának. És ez élesen megkülönböztette a városi munkásokat a falusi parasztságtól. Ugyanakkor az új, szabad társadalmi életet a hatalomszerető város és az általa megmérgezett munkások nem vívhatják ki a parasztság támogatása nélkül. Ez az igazság már bebizonyosodott, amikor ráadásul nem is igazi szocialista társadalom, hanem a bolsevikok-baloldali eszerek "proletárdiktatúrája", e fél-kapitalista, fél-szocialista állam épült. Itt nem volt szükség a proletariátus alkotó kezdeményezésére és önállóságára, csak teljesíteniük kellett, amit a bolsevikok és baloldali eszerek mondtak nekik. Ezzel a diktatúrával osztályegységüket bontották meg — nem a forradalom, hanem az ellenforradalom erőinek javára. Nem gondoltak arra, hogy a nem távoli jövőben nekik maguknak kell harcolniuk a dolgozó erők szétforgácsolódása ellen. A városi proletárok elsőként vetették magukat a hatalom ölelő karjaiba, s törekedtek arra, hogy utasításainak megfelelően kiterjesszék hatalmukat testvéreik, a parasztok felett. Innét ered a parasztoknak az a bizalmatlansága a munkások iránt, amely végig kísért az egész történelem folyamán. Ez volt a helyzet a Nagy Orosz Forradalomban is, az 1918-as évnek ezekben a júniusi napjaiban is. A hatalomban azonban már rés keletkezett a breszti békével, amit ideiglenesen ugyan betömtek, de e kongresszuson a bolsevik küldöttek nem hagytak kétséget afelől, hogy az eszerek valamire készülnek ellenük. Meg kell vallanom, hogy én nem sok esélyt adtam az eszereknek, hiszen nem volt olyan felkészültségű emberük, akit Lenin vagy Trockij posztjaira állíthattak volna. Igaz, Dzserzsinszkij alatt kinevelődött egy-két jó fejű káderük - mint Zak és Alekszandrov -, de kérdés, hogy az arakcsejevi rendőrszellemtől átitatódott emberekre lett volna-e szüksége egy baloldali eszer államnak. Mint állítja némelyikük, a baloldali eszerek nem értettek egyet az anarchisták föderációjának szétzúzásával. M. Szpiridonova állítólag úgy felháborodott, hogy nem is volt hajlandó végighallgatni az erről szóló beszámolót a Központi Bizottságban. Más azonban felháborodni, s megint más cselekedni. Az eszerek viszont nem tettek ez ellen semmit — lehet, hogy azért nem, mert már a hatalom átvételre készültek, s jobbnak látták nyíltan nem hangoztatni felháborodásukat. Az anarchisták mindig az élen jártak a forradalomért vívott harcban. Semmi nincs hibásabb tehát annál, mint ha abból az egy—egy emberből következtetünk az egész mozgalomra, akik önző célokból léptek sorainkba. S ha a bolsevikok mégis így érveltek ellenünk - szövetségeseik pedig meghatározott okokból némaságukkal támogatták őket -, akkor ennek az a hagyományos bolsevik felelőtlenség és hazugság az oka, amely még Marx Károly Bakunyin elleni harcából ered.

16. fejezet: A Szovjetek VB Paraszt Szekciójában

Ebben az időben úgy tűnt: Szpiridonova és Kamkov nevét tisztelték a leginkább. Úgy tűnt, ők az elsők a baloldali eszer párt vezetői között. A baloldali eszerekkel kapcsolatban nagyon óvatos voltam, hiszen ők nem számoltak azzal, hogy a falu nyíltan az államiság ellen foglalt állást, s ezzel - akárcsak a bolsevikok - megrontották a forradalmi szellemet. Körükben – akárcsak nálunk - igen sok pozitív kívánság élt, de igen kevés erővel rendelkeztek ahhoz, hogy a forradalom útját újra kijelöljék. Ugyanakkor az eddigi útjukon nem maradhatnak, hiszen a bolsevikok az egy Lenin és Trockij tekintélyével szétverik őket - amelynek megerősödéséhez egyébként az eszerek propagandája legalább annyira hozzájárult, mint a bolsevikoké. A bolsevikok annyira megittasodtak saját tényleges és formális állami hatalmunktól, hogy nem szakítottak időt a baloldali eszerek politikai megszállottságával való foglalkozásra. Erőiket és a velük összefonódó dolgozó tömegeket mind határozottabban a saját útjukra való teljes átállásra fordították. Ami egyenlő volt a szilárd "proletár" hatalom vezérelte, ugyancsak szilárd "proletár" állammal. Ami pedig a mi mozgalmunkat illeti szervezetlenségünk miatt nem adhattunk ultimatív feltétele-ket a bolsevikoknak. Mindez oly erősen nyomasztott engem, hogy néha arra gondoltam, hogy minden további vizsgálódás helyett, akár dokumentumok nélkül is, azonnal visszatérek Guljaj-Poljéba.

17. fejezet: A Kreml. Szverdlov és vele való beszélgetésem

Mindenáron papírokat kellett szereznem, hogy hazatérhessek Ukrajnába. Ezért a Kremlhez mentem, azzal az eltökélt szándékkal, hogy akármi legyen is, de nekem találkoznom kell Leninnel, s ha lehet, Szverdlovval is. A Kreml kapujánál kis ügyeletes szoba található. Itt az ügyeletes átvizsgálja a Moszkvai Szovjet céduláját, aztán hozzácsatolja a sajátját, és útjára enged. Közvetlenül mellette egy őr áll, akit elhagyva egy újabb őrre bukkanunk. Átmentem az udvaron és beléptem az egyik épületbe. Felmentem az emeletre és sorra olvastam az ajtókra szegezett felírásokat: "Párt Központi Bizottság", "Könyvtár" stb. Egyetlen egy emberrel sem találkoztam, így eligazítás végett, végül bekopogtam a "Központi Bizottság" feliratú ajtón. Itt három ember síri csöndben dolgozott. Megkérdeztem tőlük, hogy hol van a Szovjetek Végrehajtó Bizottsága. Az egyik közülük /ha nem tévedek Buharin/ felállt, és megmutatta. Itt egy asszonyságot találtam, akivel közöltem, hogy a Végrehajtó Bizottság elnökét akarom látni. Erre átvizsgálta papírjaimat, majd kiállított egy újat, amivel átmentem egy másik szobába, ahol egy hatalmas, jól ápolt, kimerült arcú férfi - a VB titkár - fogadott. Dokumentumaim felkelthették érdeklődését, beszélgetni kezdtünk, majd telefonon felhívta Szverdlovot. Ekkor eszembe villant a Lenin, Szverdlov és Trockij - ellenségek által terjesztett legenda, hogy ezekhez a maguk nemében földi istenekhez bejutni lehetetlenség. Hatalmas őrséggel vannak, úgymond, körülvéve, s ennek vezetői döntik el, hogy ki kerülhet be hozzájuk. Most láthattam, hogy milyen badarság mindez, s elindultam Szverdlov szobája felé. Ő maga nyitott ajtót és lágy, mondhatni elvtársi, mosollyal kezet nyújtott. Frissebbnek tűnt, mint titkára, s láthatólag jobban is érdekelték az elmúlt 2-3 hónap ukrajnai eseményei. Abban a téves hitben élt, hogy az ukrajnai /nála dél-oroszországi/ parasztok többsége kulák és a Központi Radát támogatja. Érveim súlya alatt mintha megingott volna meggyőződése, ami nem gátolta meg ab-ban, hogy továbbra is kitartson mellette. Miért nem támogatta a lakosság a vörösgárdista csapatokat? - kérdezte. Adataink vannak arra, hogy a déli parasztságot megfertőzte a szélsőséges ukrán sovinizmus és a német csapatokat, amint a Rada - seregeket is, mindenütt üdvözölte. Erre kifejtettem, hogy a lakosság nem bízott a vörösgárdista csoportokban. Ezek ugyanis a vasútvonalak mentén harcoltak, és mereven ragaszkodtak vonatjaikhoz. Az első sikertelen összecsapás után - gyakran anélkül, hogy rendesen bevagoníroztak volna - gyorsan visszavo-nultak; olyan messzire, hogy azt sem tudták, hogy egyáltalán követik-e őket. A vörösgárdisták lo-2o versztányira a falvaktól nem hagyják el szerelvényeiket, hogy ne csak felfegyverezzék a parasztokat, hanem példájukkal is buzdítsák őket. Azzal, hogy az esetek többségében visszavonultak, nem tudták kivívni a parasztok bizalmát. Ami a vörösgárdista csapatokat illeti - mondta Szverdlov - magának igaza van... De mi már újjászerveztük, és az új Vörös Hadsereg hamarosan hatalmas erővé válik. Belső ukrajnai forradalmi felkelés nélkül azonban nem űzhetjük ki a németeket és a hetmant - feleltem neki -, hiszen a breszti béke értelmében és más külpolitikai tényezők miatt a Vörös Hadsereg támadása
lehetetlen. Később Szverdlov pártbeli hovatartozásom felől érdeklődött. Azt válaszoltam neki, hogy nem értem miért kérdezi ezt, amikor előtte vannak forradalmi tevékenységemet bizonyító dokumentumaim. Kérte, hogy ne vegyem ezt bizalmatlansága jelének, s mindez olyan őszintén hangzott, hogy szinte kellemetlen is volt nekem. Ezért elmondtam neki, hogy anarchista-kommunista vagyok, a bakunyini-kropotkini irányzat híve. Node milyen anarchista maga -kiáltott fel Szverdlov -, amikor elismeri a dolgozó tömegek megszervezésének szükségességét, valamint irányításuk szükségét a tőke elleni harcban. Az anarchista gondolat — feleltem - van annyira reális, hogy megértse a jelent és azokat az eseményeket, amelyekben hirdetői így is, úgy is részt vesznek. Beszélgetésünk végén Szverdlov arra kért, hogy mindazt, amiről beszéltünk mondjam el Leninnek is. Én állítottam, hogy neki már mindent elmondtam, amit Leninnel közölhetnék, de Szverdlov ekkorra már felhívta Lenint.

18.fejezet: Találkozás és beszélgetés Leninnel

Másnap déli egy órakor ismét a Kremlben voltam, a Munkás- Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult.
- Kérem, ezt két órára fejezze be! - mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni: H onnan jöttem? Hogyan fogadták az ottani parasztok a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót? Hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával?3 Mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?
Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival, a jobboldali szocialistákkal és szövetségesekkel, vívott harcában.
- Ön úgy véli, hogy a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? - kérdezte Lenin.
- Igen - feleltem.
- Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.
- És ez talán baj? - kérdeztem.
- Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.
- Számomra ez hízelgő - mondtam, mosolyomat elfojtva.
- Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött - ismételte meg Lenin, majd hozzátette: - De az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat, mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett, már most túlélte magát. Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus. Szverdlov félbeszakított:
- Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében?
- Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni - feleltem.
- De miért kellene terjeszteni? - vette át a szót Lenin - Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?
Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.
- Én talán ezt mondtam? - kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.
Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a "vörösgárdisták forradalmi bátorságáról" esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amilyenre csak az az ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.
- 1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik "forradalmi bátorságával". Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs másod- vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.
- Hogyan? Ön szerint nem így van? - kérdezte Lenin.
- Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a
vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyílván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni.
- Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista osztagokat alakítsanak, és szembeforduljanak az ellenforradalommal? - kérdezte idegesen Lenin.
- Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők - tettem hozzá befejezésül - határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk - különösen nálunk, Ukrajnában -, ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.
Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:
- Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos.
Szverdlovra nézett, és hozzátette:
- A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.
- Igen, igen - helyeselt azonnal Szverdlov.
- Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? - kérdezte tőlem Lenin. Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig, a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.
- Illegálisan?
- Igen.
- Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra - mondta Lenin Szverdlovnak -, de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért.
Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:
- Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért.
Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a Moszkvában és más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:
- Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák.
- No, ezt nekünk ne mondja - nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat, a forradalmár számára több, mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg. Ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.
Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:
- Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel.
Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:
- Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.
- Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak - fűzte hozzá Lenin.
Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.
- De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a "jelent" és nincsenek vele reális kapcsolatban, alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt. A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha
mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét. Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését, de ezek megcáfolhatatlan tények. Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat. Ezeknek több, mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai - Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám - mind anarcho-kommunisták. És még magamról, és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról, a forradalmi rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem. Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a "jelenben", a "jövőről" pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.
Lenin tanácstalanul széttárta a karját:
- Lehet, hogy tévedek...
- Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért - én legalábbis így gondolom -, mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről és a mi ezekben játszott szerepünkről.
- Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk - erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót." -Akármennyire is tiszteltem is Lenint egész beszélgetésünk ideje alatt,átkozott természetem miatt azonban már nem tudtam a további beszélgetésre odafigyelni.megsértve éreztem magamat.Tudában voltam annak,hogy velem szemben egy olyan ember ül,akivel még nagyon sok mindenről kellene beszélni.akiről sokat lehet tanulni,mégis ,a hangulatom teljesen megváltozott.Már nem tudtam olyan fesztelenül válaszolni a kérdésekre,úgy éreztem mintha megpattant volna bennem valami. nem mondhatnám,hogy Lenin ezt ahirtelen hangulat változásomat nem vette volna észre.Észrevett,és abeszélgetést teljesen mellékes témákra terelve próbálta bennem feloldani ezt a görcsöt.Hirtelen,számomra teljesen váratlanul megkérdezte:-Úgy,ön tehát illegálisan vissza akar térni Ukrajnába? -Igen-feleltem. -Kivánja,hogy ebben segitségére legyek? -Hogyne,nagyon is - válaszoltam. Lenin Szverdlovhoz fordult:
-Ki foglalkozik most az emberek délre küldésével? -Korpenko elvtárs,vagy Zatonszkij.Utána kell nézni-felelte Szverdlov. -Legyen szives ,nézzen utána és tudja - kérte Lenin,azután felém fordult. Mig Szverdlov telefonált,hogy kideritse Zatonszkij vagy Korpenko foglalkozik-e az Ukjanába illegális munkára irányitottak ügyével,addig Lenin azt bizonygatta,hogy a hozzám való viszonyából azt akövetkezetést kell levonnom,hogy a kommunista párt nem olyan ellenséges az anarchistákal szemben.És ha nekünk mondta indenféle szentimenztális habozás nélkül le kellett foglalnunk az anarchisták Malaja Dimitrovkán levő villáját, ahol közismert moszkvai és vidéki banditákat rejtegetnek ezért nem mi,hanem maguk az anarchisták a felelösek. Egyébként.most már nem háborgatjuk őket.Bizonyára ön is tudja,engedélyeztük,hogy egy másik épületet foglaljanak el,nem meszze a Malaja Dimitrovkától és szabadon dolgozhatnak. -Vannak -e az önök birtokában olyan adatok-kérdeztem Lennt-amelyek azt bizonyitják.,hogy az anarchisták a Malaja Dimitrovkán banditákat rejtegetnek? -Igen.Az Összoroszországi Rendkivüli Bizottság gyüjtötte össze ezeket az adatokat és be bizonyitott.Máskülönben a mi pártunk nem engedhette volna meg magának ezt a lépést felelte Lenin.Közben visszatért Szverdlov és közölte, hogy Korpenko elvtárs foglalkozik közvetlenül az emlitett dologgal.Nos,elvtárs-összegezte Lenin azonnal,-jöjjön vissza Korpenko elvtárhoz holnap,vagy holnapután vagy amikor önnek megfelel,és kérje tőle mindazt,amire az Ukrajnába való illegális utazáshoz szügsége van.Ő majd megmutatja a határon átvezető biztonságos utat is. -Miféle határon- kérdeztem? -Ön talán nem tudja? Oroszország és Ukrajna között most határ húzódik,amit a német csapatok ellenőriznek-mondta -De hiszen ön Ukrajnát"Oroszország déli részének" tartja-jegyeztem meg. -egy dolog az,hogy miként vélekedünk elvtársam és más dolog az,hogy mit látunk a valóságban - válaszolta Lenin. Erre nem mondtam semmit, igy aztán tovább folytatta: -Korpenko elvtársnak mondja,hogy én küldtem, ha kételkedne,érdekljön nálam telefonon. Mind a hárman felálltunk,megszoritottuk egymás kezét és szivélyesen-legalábbis úgy tünt- elbúcsúztunk egymástól. 19.fejezet: Találkozásaim új emberekkel és új, nyomasztó élmények. Készülődésem az Ukrajnába való utazásra. Lenin tehát Korpenkóhoz irányitott engem. Kiderült azonban, hogy az útlevelekkel kapcsolatos konspirációnak Zatonszkij, az Ukrán Szovjet Kormány tagja, a felelőse. Elmentem hát hozzá, és ő igen hosszasan és nagy érdeklődéssel kikérdezett, majd kérte, hogy másnap jöjjek vissza. Közben megtudtam, hogy a Cseka volt moszkvai politikai elítéltekből álló nyomozó bizottsága azzal a felhívással fordult az egykori foglyokhoz, hogy a felügyelő-despotákra vonatkozó értesüléseiket adják tudtára. Ezeket ugyanis letartóztatták és vizsgálat folyt ellenük. Emlékszem, milyen gyűlölet élt bennem ezek ellen a despoták ellen, és édes lett volna a bosszú. Gondoltam hát, hogy elmegyek a bizottságba, amelynek sok érdekeset tudtam volna mondani. Aztán meggondoltam magam Megengedhető-e ugyanis, hogy az anarchista-forradalmár így érezzen a forradalom által már legyőzöttek iránt? Én elismerem a bosszút, a kegyetlen bosszút, de
csak annak a rendszernek bűnösei ellen, amely nem tud meglenni börtönök nélkül, A várakozás ideje alatt voltam L. Trockijnak egy gyűlésén. Mint szónokot nemcsak én élveztem nagyon, de nagyon sok barátja és ellensége is. És meg kell mondjam, erre teljes mértékben rászolgált. Össze nem lehetett pl. hasonlítani beszédeit Zinovjevéval vagy Buharinéval, Tudott beszélni, és magával tudott ragadni. Igaz, kezére játszott a különösen éles helyzet is. A megbeszélt időpontban elmentem Zatonszkijhoz. Nagyon győzködött, hogy Harkovba menjek, mert oda összpontosítja most munkáját valamennyi anarchista és bolsevik. Én azonban továbbra is kitartottam a sokkal veszélyesebbnek ítélt Guljaj-Polje mellett. A hamis útlevelet végül Iván Jakovlevics Sepel névre állították ki- két változatban. Az egyiken tanár voltam, a másikon tiszt. Moszkva zajos semmittevése és hamissága ekkor már nagyon fojtogatott. El kellett hagynom a várost, amely megszűnt a valódi forradalom számára, amely iránt keserves haragot éreztem, amiért a saját forradalmiságukat nagyhangon hirdető ingyenélők ezreit eltartotta. Nagyon sokan közülünk, anarchisták közül - különösen az elméletileg szilárdabb talajon állók - arra vesztegették az idejüket, hogy megtalálják az anarchizmusban azt az abszolút tökéletességet, amely a jelenben nem lelhető fel - igaz, nem sokkal többet tudtak róla a jövőre vonatkoztatva sem. Emiatt torzult el az anarchisták mához való viszonya. És ezért kell most tapasztalnunk szervezeti jelentéktelenségünket - annak ellenére, hogy a szociális forradalom előhírnökei voltunk, és kötelességünk lenne nemcsak morálisan, de szervezetileg is igazolni előtörténetünket. Moszkvában a forradalom végérvényesen papír-forradalommá változott. A keserű tapasztalatok birtokában lévő ukrajnai dolgozók azonban elkerülik ezt, és a forradalom valóban munkaforradalom lesz. A politikai kalandorság ideológusai belekapaszkodnak a két dolgozó osztály közötti bizalmatlanság tényébe, hamisan magyarázzák annak okait, s erre építik pártprogramjukat, mondván; csak az ő útmutatásuk alapján lehet felszámolni ezt a bizalmatlanságot. A városi proletariátus -csakúgy, mint a dolgozó parasztság - elvesztette az egységét, rákap erre a horogra és ennek vagy annak a kalandorságtól megrészegült pártnak a karjaiba veti magát. Ezáltal a proletariátus és a parasztság szétforgácsolódik, dolgozó frontjuk szétporlad, osztályerejük - amely a henyélők jólétét garantálja - meggyengül. A forradalom egész eddigi politikai útja a szakszervezeteket, üzemi -vállalati bizottságokat, a termelőszövetkezeteket, s magukat a dolgozókat nemcsak hogy erőtlenné, de képtelenné és alkalmatlanná is tette arra, hogy önállóan - a politikai pártok és államhatalmuk gyámkodása nélkül -kivívják szociális függetlenségüket, hogy a forradalomnak jobban megfelelő eszmékre cseréljék az eddigi elveket. Elgondolkodtam azon, hogy mi lesz ha a széles dolgozó tömegek, amelyek oly mélyen hittek az Októberi Forradalomban, rájönnek arra, hogy a forradalom eszméit semmibe veszik Moszkvában, a szellemi központban. Hiszen könnyen meggyőződhetnek arról, amiről én: harcoltak és meghaltak a forradalom nevében, de a politikai pártok érdekében, a Csak azok a forradalmárok vihetik győzelemre a tömegeket, akik nem valami hátsó szándékkal és nem mint parancsolók lépnek soraikba, hanem mint harcosok, akik tanácsokat adnak. Nem tudom, hogy azok a vezetők -a bolsevikok közül Lenin, Trockij, Szverdlov, Kamenyev, Kollontaj, az eszerek közül Szpiridonova, Kamkov, az anarchisták közül A. Borovoj, Roscsin, Atabekjan, Barmas - akikkel Moszkvában találkoztam, vagy akiket a különböző gyűléseken hallottam, megfeleltek-e ennek az elvárásnak. Mindenesetre még biztosabb lettem abban, hogy a dolgozók mindenütt maguk kell gondoskodjanak magukról. Egy ilyen rendszert az adott időszakban teljesen lehetségesnek tartottam a szabad szovjet rendszer formájában, ami azt jelentené, hogy egész Ukrajna és Oroszország - de a világ valamennyi országa is - a helyi, teljesen önálló gazdasági és társadalmi önkormányzati egy-

ségekre vagy - ami ugyanaz - a dolgozók Szovjetjeire épülne. Ezek az önkormányzati egységek a kerületi, területi és össznemzeti kongresszusok segítségével lépnének kapcsolatba egymással: ez lenne a rend általános sémája. Nyilvántartó-statisztikai, elosztó és közvetítő irodát hoznak létre, amely körül szorosan egyesülnek és amelynek segítségével az egész ország, az egész szabad dolgozó nép érdekében összehangolják munkájukat. Amikor mindezt végiggondoltam, némileg megnyugodtam, mert mélyen hittem abban, hogy Ukrajnában, ha a forradalom új életre kap, a dolgozók körültekintőbbek lesznek és nem helyezik magukat a zugpolitikusok gyámsága alá. Elutazásom előtt ismét fogadott Zatonszkij. Nevetve kérdezte: Csak nem azt akarja mondani, hogy az anarchisták képesek valamit komolyan, nagy méretekben megszervezni? Az anarchisták csak rombolni tudnak... A maguk demagógiája szerint - feleltem neki, és hozzátettem: Egyszer majd meglátja, hogy építeni is tudunk. Csak amikor elváltam tőle, az úton vallottam be magamnak, hogy elvetettem a sulykot: az adott időszakban, mint szervezet semmi komolyabb, nagyjelentőségű dologra nem voltunk alkalmasak.

2o. fejezet: Úton Ukrajna felé

1918 június 29-én, a Kurszki pályaudvarról indultam. Vonatra ültem és a szűk hely és a bűz ellenére jobban éreztem magam, mint Moszkvában, amely kísértésbe ejti az embert, hogy tanulhat ott valamit, aztán pedig menekülésre késztet az élő tettek mezejére. Orjol városában kiszálltam. A fegyenctelep itt annak idején hírhedt volt antiszemitizmusáról. Az igazgatótól az ostoba fegyőrig mindenki megegyezett ebben. Majd minden politikainak feltették itt a kérdést: Zsidó? S ha valaki tagadta, addig verték míg le nem szakították róla a ruhát, hogy nemi szervén meggyőződjenek az igazságról. De akkor is verték, ha tényleg nem volt zsidó,- most már azért, mert nem hordott keresztet. Kerestem a városban az anarchistákat, de egyet sem találtam: a bolsevik-baloldali eszer blokk forradalmi hatalma vadul táncolt a forradalom holt testén itt, és másutt. Másnap éjjel már Kurszkban voltam. Itt sok anarchistával és bolsevikkal találkoztam. Mind Ukrajnába készültek. Az utazást illetően kissé merészebbek voltak nálam, ugyanis mindnek volt kapcsolata és vezetője. Azonkívül anyagilag is jobban álltak. Belgorod irányában indultam a határ felé. Belgorodban kiszálltam a vonatból. A határig vezető úton zsákos és nem zsákos emberek ezreivel - köztük sok guljaj-poljeival - találkoztam szemközt. Egy bizonyos Sapirótól és más zsidó fiatalemberektől megtudtam, hogy anyám hazát felégették a német és ukrán hatóságok. Jemeljan bátyámat - aki háborús rokkant lévén nem vett részt semmilyen politikai szervezetben - agyonlőtték. Másik bátyámat, Szavvát - aki már az 1907-es forradalmi mozgalomban részt vett -a taganrogi konferenciánkról való hazatérése után szintén lefogták és az alekszandrovszki börtönbe csukták. És anyám idegen házakban tengődik... Ez a rövid hír úgy megviselt engem, hogy kész lettem volna rögtön visszamenni Moszkvába. Megálltam az úton. Néztem amint az emberek tömegei boldog mosollyal az arcukon haladnak Ukrajnából Oroszország felé - nyilván örültek, hogy átmentettek ezt-azt... Az ész és a felelősségtudat azt követelte, hogy folytassam utamat Guljaj-Polje felé. A német határőrök között nyugodtan átmentem a határon. A határ túloldalán az emberek megrohanták a vonatot: ki az ajtón, ki az ablakon tört utat magának, s a vonat tetején lévő helyek is megteltek. Érdekes megjegyezni, hogy a vasutasok olyan ukránok lettek, hogy orosz szóra még csak nem is reagáltak. S mivel nem tudtam jól anya nyelvemen,kénytelen voltam tört ukránsággal beszélni. Feltettem a kérdést: kinek a nevében követelik meg, hogy az ember így törje a nyelvet?
Megértettem, hogy nem az ukrán dolgozó nép nevében. Ez azoknak a fiktív "ukránoknak" a követelése volt, akik a német-osztrák-magyar junkerek durva csizmája alól bújtak elő és most igyekeztek a divatot utánozni. Meg voltam győződve róla, hogy az ilyen ukránoknak csak az ukrán nyelv volt a fontos, de nem Ukrajna és lakói teljes szabadsága. És annak ellenére, hogy külsőleg Ukrajna függetlensége barátainak pózában tetszelegtek, hetmanjukkal, Szkoropadszkijjal együtt a német Vilmosba és az osztrák-magyar Károlyba kapaszkodtak. Ezek az "ukránok" nem értették azt egyszerű igazságot, hogy Ukrajna szabadsága és függetlensége csak lakosságának szabadságával és függetlenségével együtt képzelhető el. Megérkeztem Belgorodba, ahol tisztnek öltöztem, s így könnyen eljutottam Harkovig. Innét Szinyelnyikovóba mentem /6o-7o versztára Guljaj-Poljétól/. Itt már semmi oroszt, vagy ukránt nem láttam; minden állomáson a következő felirat volt olvasható: "Deutsch-Vaterland". Kínomban csak nevetni tudtam ezen, ám a nevetést rögtön rettegés váltotta fel, amikor egy guljaj-poljei zsidó odajött hozzám, és nevemen szólított. Helyzetem most megváltozott: míg Belgorod-tól Szinyelnyikovóig /kb.4oo verszt/ szerencsém volt, addig onnét Mecsetnajáig, az utolsó 3o-4o verszt különösen veszélyessé vált. Igaz, a hetman rendőri szervek butasága miatt tiszti uniformisom még megtette a magáét, de Mecsetnajétól aztán egyre sűrűbben kezdtem hallani a nevemet a vagonban. Végül egy guljaj-poljei polgár, egy bizonyos Kogan, közölte, hogy a zsandárok keresnek a vonaton. Leszálltam hát és elrejtőztem. Vagy 25 versztát gyalog tettem meg, míg eljutottam Rozsgyesztvenszkoje faluba, amely mindössze 2o versztára volt Guljaj-Poljétól. Attól a Guljaj-Poljétól, amely a későbbiek folyamán felélesztette a kincstári forradalmat, és a felkelés vezető magjává vált."