Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antonio Gramsci Új fejedelem 2.

2014.03.12

  

Antonio Gramsci

Új fejedelem 2.

A politikai párt

Azt mondtuk, hogy Az új fejedelem főszereplője a mai korban nem lehetne egyéni hős, csak a politikai párt, azaz esetről esetre és a különböző országok különböző belső viszonyai szerint az a bizonyos párt, amely új típusú államot kíván alapí­tani (és racionálisan és történelmileg alkalmas e célra).

Megjegyzendő, hogy a totalitárius berendezkedésű* országokban valójában egy meghatározott párt tölti be a korona intézményének hagyományos sze­repét, sőt e párt éppen azért totalitárius, mert ezt a szerepet betölti. Bár minden párt valamilyen társa­dalmi csoportot, mégpedig egyetlenegy társadalmi csoportot képvisel, bizonyos pártok mégis meghatá­rozott körülmények között képviselnek egyetlen társadalmi csoportot, éspedig azért, mert egyensúlyt igyekeznek teremteni, és döntőbírói szerepet tölte­nek be a saját csoportjuk és a többi csoport érdekei között, és azon vannak, hogy a saját csoportjuk fejlő­dése a szövetséges csoportok, ha nem egyenesen a ki­fejezetten ellenséges csoportok konszenzusát és tá­mogatását élvezze. A király vagy a köztársasági el­nök alkotmányjogi képlete: „uralkodik, de nem kor­mányoz”, az a jogi formula, amely kifejezi ezt a dön­tőbírói szerepet, vagyis a politikai pártoknak azt a tö­rekvését, hogy a korona vagy az elnök „le ne lepleződjék”; azok a formulák, amelyek szerint nem az államfő felelős a kormányintézkedésekért, hanem a miniszterek, annak az általános elvnek az aleseteit fogalmazzák meg, amely szerint meg kell óvni az állami egységet, a kormányzottaknak az állami tevékenységhez adott konszenzusát, bármilyen is az éppen hatalmon levő kormánygarnitúra és pártja.

A totalitárius párttal ezek a formulák vesztenek jelentőségükből, s korlátozódnak az intézmények is, amelyek e formulák értelmében működtek; de a funkciót beolvasztja magába a párt: dicsőíti az el­vont „államfogalmat”, és különböző módszerekkel azt a benyomást igyekszik keltem, hogy aktívan és hatékonyan működik a „pártatlan erő” funkciója.

Szükség van-e a (szoros értelemben vett) politikai cselekvésre ahhoz, hogy „politikai pártról” lehessen beszélni? Megfigyelhető, hogy a mai világban sok ország szerves és alapvető pártjai a harc követelmé­nyei vagy más okok folytán frakciókra bomlottak, és mindegyik frakció „pártnak”, sőt esetenként füg­getlen pártnak nevezi magát. Ezért a szerves párt szellemi vezérkara gyakran e frakciók egyikéhez sem tartozik, hanem úgy működik, mintha önálló, pártok felett álló vezető erő volna, és olykor ilyennek is hiszi a közvélemény. Ezt a funkciót nagyobb pontos­sággal lehet tanulmányozni, ha abból a szempontból indulunk ki, hogy egy újság (vagy újságok egy cso­portja), egy folyóirat (vagy folyóiratok egy csoport­ja) szintén „párt” vagy „pártfrakció”, vagy „megha­tározott párt függvénye”. Elég a Times angliai vagy a Corriere della Sera korábbi olaszországi funkció­jára gondolni, s ugyanez áll a magát „politikamentesnek” nevező „objektív sajtó”, sőt még a sport- és műszaki sajtó funkciójára is. Egyébként azokban az országokban, ahol egyetlen és totalitárius kormánypárt van, a jelenség érdekes oldalait lehet megfigyel­ni: ugyanis ennek a pártnak a funkciói már nem kife­jezetten politikaiak, hanem csak technikai, propaganda, rendőri jellegűek, továbbá az erkölcsi és kulturális befolyásolásra szorítkoznak. A politikai funkció közvetett: hiszen, bár nincsenek más legális pártok, mégiscsak vannak ténylegesen létező pártok, vannak jogi eszközökkel nem szabályozható irányzatok, ezek ellen pedig úgy folyik a polémia és a harc, mint a szembekötősdiben. Annyi mindenesetre biztos, hogy ezekben a pártokban elsöprő szerepük van a kultu­rális funkcióknak, ez pedig politikai zsargont szül, azaz a politikai kérdések kulturális formát öltenek, s mint ilyenek, megoldhatatlanná válnak.

De van egy hagyományos párt, amelynek lényegét tekintve „közvetett” a jellege, azaz nyíltan pusztán „nevelő” (Lucus20 stb.), erkölcsi és kultúrjellegűként (sic] mutatkozik meg: és ez az anarchista mozga­lom: még az úgynevezett direkt (terror-)akció is a példa általi „propagandának” számít: ez pedig megerősítheti azt a megállapítást, hogy az anarchista mozgalom nem önálló, hanem a többi párt perifériá­ján él, „hogy nevelje őket”. Minden szerves párttal kapcsolatban lehet egyfajta „anarchizmusról” be­szélni. (Mik a „szellemi vagy értelmi anarchisták”, ha nem e „periferizmus” képviselői az uralkodó tár­sadalmi csoportokkal szemben?) Az „ökonomisták szektája” maga is ennek a jelenségnek történelmi ki­fejeződése volt. Így tehát kétfajta „párt” tekint el a jelek szerint a közvetlen politikai cselekvéstől mint olyantól: az egyiket egy művelt elit alkotja, s szerepe az, hogy (valójában ugyanannak a szerves pártnak a frakcióit alkotó) hasonló pártok nagy mozgalmát a kultúra, az általános ideológia szempontjai szerint irányítsa; a másik nem elit párt, hanem tömegpárt, de e tö­megeknek nincs más politikai funkciója, mint az álta­lában vett, katonai típusú hűség egy látható vagy lát­hatatlan politikai központ iránt (a látható központ nemegyszer olyan erők irányító gépezete, amelyek nem kívánnak nyíltan színre lépni, hanem csak köz­vetve, közbeiktatott személyen és „közbeiktatott ideológián” keresztül irányítanak). A tömeggel egy­szerűen „manővereznek”, és erkölcsi prédikációkkal, érzelmi ösztönzéssel traktálják, valamint olyan mesés idők eljövetelének messianisztikus mítoszaival, ame­lyekben minden mai ellentmondás és nyomor auto­matikusan megoldódik és megszűnik.

Egy politikai párt történetének megírásakor valójá­ban egész sor problémával kell megbirkózni, s ezek jóval kevésbé egyszerűek, mint például Robert Michels gondolná, noha a kérdés szakértőjének tartják.

Mi egy párt története? Vajon pusztán egy politikai szervezet belső életének elbeszélése? Hogyan szüle­tik, milyen csoportokból tevődik össze kezdetben, milyen ideológiai vitákon keresztül alakul ki prog­ramja és a világról, az életről vallott felfogása? Ebben az esetben csak szűk értelmiségi csoportok történeté­ről, olykor pedig egyetlenegy ember életrajzáról lenne szó. Tehát szélesebb és átfogóbb képre van szükség.

Emberek olyan meghatározott tömegének a tör­ténetét kell megírni, amely követte a kezdeményező­ket, fenntartotta őket bizalmával és hűségével, fe­gyelmével, vagy pedig „valóságos” bírálatban ré­szesítette őket azáltal, hogy szétszóródott vagy passzív maradt egyes kezdeményezésekkel szemben. De vajon csak a párt tagjai alkotják-e ezt a tömeget? Elegendő volna a kongresszusokat, a szavazásokat stb., vagyis mindazon tevékenységek és létezési mó­dok összességét követni, amelyekkel a párttömeg kifejezi akaratát? Nyilvánvalóan számot kell vetni az­zal a társadalmi csoporttal, amelynek az adott párt kifejezője és élenjáró része: vagyis egy párt története elkerülhetetlenül egy bizonyos társadalmi csoport története. Csakhogy ez a csoport nem elszigetelt: vannak barátai, társai, szövetségesei, ellenfelei, ellen­ségei. Csak a társadalom és az állam egészének sok­rétű képéből (gyakran a nemzetközi hatásokat is beleértve) bontakozik ki egy meghatározott párt története, s így elmondható, hogy egy párt történe­tét megírni nem más, mint monográfiaszerűen meg­írni egy ország általános történetét, kiemelve annak egyik jellegzetes oldalát. Egy párt jelentősége és súlya annál nagyobb vagy kisebb, minél nagyobb vagy kisebb súllyal esett latba tevékenysége az adott ország történelmének alakításában.

Ezért aztán egy párttörténet megírásának módja egyúttal azt is tükrözi, hogyan vélekedik a szerző arról, mi a párt és minek kell lennie. A szektás a belső ügyecskékben talál majd kielégülést, titkos jelentő­séget fog nekik tulajdonítani, és misztikus lelkesedést merít belőlük; a történész, bár minden dolognak azt a jelentőséget fogja tulajdonítani, ami az általános képben megilleti, elsősorban a párt tényleges haté­konyságára helyezi majd a hangsúlyt, arra, hogy mek­kora pozitív és negatív meghatározó erővel járult hozzá egy-egy eseményhez, és akadályozta meg, hogy más események végbemenjenek.

Hogy egy párt mikor alakult meg, vagyis mikor tett szert konkrét és tartós feladatra, az sok vitára ad al­kalmat, és gyakran sajnos egyfajta önhittségre is, amely nem kevésbé nevetséges és veszélyes, mint amit Vico21 „a nemzetek önhittségeként” emleget. Igaz, egy pártról sohasem mondható el, hogy végle­ges formát öltött, ugyanis minden fejlemény új feladatokat és követelményeket teremt, s néhány pártra nézve igaz a paradoxon: akkor öltenek végle­ges formát, amikor már nem léteznek, azaz amikor létük történelmileg feleslegessé válik, így, mivel minden párt osztálykategória, nyilvánvaló, hogy an­nak a pártnak a tökéletessége és végleges formája, amelynek a célja az osztálytagozódás felszámolása, saját megszűnésében áll, vagyis az osztályok, tehát kifejezőik megszűnésében. De itt e fejlődési folya­matnak egy konkrét mozzanatáról volna szó, s ez már túl van azon a mozzanaton, amelyben egy tény létezhet vagy nem létezhet, abban az értelemben, hogy létezésének szükségessége még nem vált „visszavonhatatlanná”, hanem „nagyrészt” rendkívüli akarati energiával és rendkívüli akarattal ren­delkező személyek lététől függ.

Mikor válik egy párt történelmileg „szükségessé”? Amikor „diadalának”, elkerülhetetlen állammá válá­sának feltételei legalábbis kialakulóban vannak, to­vábbi alakulásukat pedig fel lehet becsülni. De mi­kor mondható el ilyen körülmények között, hogy egy pártot nem lehet normális eszközökkel szét­verni? Hogy erre válaszolni lehessen, a következő gondolatmenetet kell kifejteni: ahhoz, hogy egy párt létezzen, három alapvető elem (azaz három elemcsoport) egybeesésére van szükség:

l. Egy szétszórt elem, amely olyan mindennapi, átlagemberekből áll, akiknek részvételét a fegyelem és a hűség biztosítja, nem pedig az alkotó szellem és a magas foka szervezőkészség. Őnélkülük, igaz, a párt nem létezhetne, de az is igaz, hogy „egyedül” velük sem. Olyan mértékben jelentenek erőt, ami­lyen mértékben van, aki centralizálja, szervezze, fegyelmezze őket, de ha ez az összetartó erő nem lé­tezne, tehetetlen porfelhővé szóródnának szét, és megsemmisülnének. Nem mintha ezeknek az elemeknek bármelyike nem válhatna az összetartó erők egyikévé, de éppen addig van róluk szó, amíg nem váltak azzá, és nincsenek abban a helyzetben, hogy azzá váljanak, vagy ha igen, csak igen szűk — politi­kailag nem hatékony és nem befolyásos — körben.

2. A fő összetartó elem. Országos szinten centrali­zálja és teszi hatékonnyá, ütőképessé olyan erőknek az összességét, amelyek magukra hagyva semmit sem számítanának, vagy alig valamivel többet: ez az elem igen magas fokú összetartó, centralizáló és fe­gyelmező erővel rendelkezik, és ezenkívül, sőt talán éppen ezért, teremtő erővel is (de olyan teremtő erő­vel, amely meghatározott irányhoz, meghatározott erővonalakhoz, meghatározott távlatokhoz és meg­határozott alapelvekhez igazodik): az is igaz, hogy önmagában ez az elem sem hozná létre a pártot, még­is inkább, mint az elsőként említett elem. Nemegy­szer szó esik hadsereg nélküli parancsnokról, de való­jában sokkal könnyebb hadsereget képezni, mint a parancsnokokat kiképezni. Olyannyira, hogy egy már létező hadsereg összeomlik, ha parancsnokok híján marad, míg parancsnokok egy csoportjának létezése, ha összhang és egyetértés van közöttük, ha közösek a céljaik, hamarosan hadsereget hoz létre ott is, ahol nem létezik hadsereg.

3. Egy közbülső elem, amely egyesíti az első és a második elemet, s nemcsak „fizikailag”, hanem er­kölcsileg és szellemileg is összekapcsolja a kettőt. A valóságban minden párt esetében „meghatározott arányban” kell állnia egymással e három elemnek, és a szervezet akkor éri el a maximális hatékonyságot, amikor ez a „meghatározott arány” létrejön.

E megfontolások alapján leszögezhető, hogy egy pártot akkor nem lehet normális eszközökkel szét­verni, amikor — mivel szükségképp megvan a máso­dik elem, hiszen megszületése az objektív anyagi fel­tételek meglététől függ (és, ha ez a második elem nincs meg, minden elmélkedés légüres térben mo­zog) — a másik kettő is feltétlenül létrejön, ha egye­lőre szétszórt és cseppfolyós állapotban is, pontosab­ban létrejön az első, s szükségszerűen kialakítja a harmadikat, mint saját folytatását és önkifejezésének eszközét.

Hogy ez bekövetkezzék, ki kell alakulnia annak a sziklaszilárd meggyőződésnek, hogy a létfontos­ságú problémák valamilyen meghatározott megol­dása szükségszerű. E meggyőződés nélkül nem jön létre a második elem. Az utóbbit a legkönnyebb szétverni alacsony létszáma miatt, de ha szétverik, e második elem olyan erjedést kell hogy örökül hagy­jon maga után, amelyből újjá tud születni. És hol maradhat meg, hol fejlődhet jobban ez az erjedés, mint az első és a harmadik elemben? Hiszen nyilván­valóan ezek a leginkább egyneműek a másodikkal. Így hát a második elemnek az a tevékenysége, amely ennek az elemnek22 a létrehozására irányul, alapvető jelentőségű: e második elemet két kritérium szerint kell megítélni: 1. aszerint, amit ténylegesen tesz; 2. aszerint, hogyan készül fel esetleges szétverésének esetére. Nehéz megmondani, melyik a fontosabb a kettő közül. Mivel a harcban mindig számítani kell a vereségre, az utódok felkészítése éppolyan fontos, mint az, ami a győzelem érdekében történik.

A párt „önhittségéről” elmondható, hogy rosszabb, mint a „nemzetek önhittsége”, amelyről Vico tesz említést. Hogy miért? Azért, mert egy nemzet nem teheti meg, hogy ne létezzék, és létezésének té­nyében - jóllehet egy kis jóakarattal és némi erőlte­tett magyarázgatással - mindig lehet rendeltetést és értelmet találni. Az viszont elképzelhető, hogy egy párt nem a saját erejéből létezik. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a nemzetek harcában mindegyik résztvevőnek hasznot hajt, ha a másikat belső harcok gyengítik meg, s hogy a pártok éppen a belső harcok elemei. A pártokkal kapcsolatban tehát mindig fel­vethető a kérdés, vajon saját erejükből léteznek-e, saját szükségletet fejeznek-e ki, vagy csak mások érdekeinek köszönhetik a létüket (és valóban, a viták­ban erről soha nem is feledkeznek meg, sőt inkább nagyon is hangoztatják, különösen, ha a válasz nem kétséges, tudniillik visszhangra talál, és kétségeket tá­maszt). Természetesen együgyű volna, aki hagyná, hogy ilyen kétségek marcangolják. Politikailag a kérdésnek csak pillanatnyi jelentősége van. Az úgy­nevezett nemzeti elv történetében megszámlálhatatlanok az olyan külső beavatkozások, amelyek az ellenséges államok belső rendjét aláásó pártok javát szolgálják, olyannyira, hogy amikor például Cavour „keleti” politikájáról23 van szó, felvetődik a kérdés, vajon „politika”, azaz állandó cselekvési irányvonal volt-e ez egyáltalán, vagy pedig a pillanathoz alkalmazkodó koncepció, amelynek Ausztria meggyen­gítése volt a célja 1859 és 186624 előtt. Ugyanígy az 1870-es évek elejének mazziniánus25 mozgalmaiban (példa rá a, Barsanti-ügy20) Bismarck beavatkozását szokták látni; a német kancellár a Franciaország elleni háborúra és az olasz-francia szövetség veszélyére készülve belső konfliktusokkal igyekezett meggyengíteni Olaszországot. Ugyanígy az 1914. júniusi eseményekben27 egyesek a küszöbönálló háborúra készülődő osztrák vezérkar beavatkozását látják. Mint látható, példák szép számmal akadnak, és nem árt világosan látni a dolgokat. Minthogy bármit te­szünk is, valakinek mindig a kezére játszunk, az a fon­tos, hogy minél jobban játsszunk a saját kezünkre, azazhogy egyértelműen győzzünk. Mindenesetre meg kell vetni a párt „önhittségét”, s az önhittséget konkrét tényekkel kell helyettesíteni. Aki pedig a tényeket helyettesíti az önhittséggel, s politikát csi­nál az önhittségből, az egyáltalán nem alaptalanul keveredik a komolytalanság gyanújába. Az már ter­mészetes, hogy a pártoknak kerülniök kell még az „indokolt” látszatát is annak, hogy valakinek a ke­zére játszanak, különösképpen ha ez a valaki egy külföldi állam; hogy aztán egyesek mégis spekulál­janak erre, azt senki sem tudja megakadályozni.

Nehéz kizárni, hogy bármely politikai párt (ha az uralkodó csoportokat, de még ha az alárendelt cso­portokat képviseli is) be ne töltene valamiféle rendőri funkciót is, azaz egy bizonyos politikai és jogi rend védelmezőjének a szerepét. Ha ez minden kétséget kizáróan bebizonyosodnék, a kérdést másképpen kel­lene felvetni: azt kellene vizsgálni, milyen módon, milyen célokért tölti be egy párt ezt a funkciót. El­nyomó, vagy demokratizáló, azaz reakciós, vagy ha­ladó értelemben? Azért tölti-e be az adott párt ezt a rendőri funkcióját, hogy külső, külsőleges rendet tartósítson, amely béklyója a történelem élő erőinek, vagy pedig azért, hogy a nép a civilizáció olyan új szintjére emelkedjék, amelynek programját a politi­kai és jogi rend fejezi ki? Ugyanis a törvényt a kö­vetkező elemek sérthetik meg: 1. azok a reakciós társadalmi elemek, amelyeket a törvény fosztott meg a hatalmuktól; 2. a haladó elemek, amelyeket a tör­vény tart féken; 3. azok az elemek, amelyek nem ér­ték el a törvény által képviselt civilizációs szintet. Egy párt rendőri funkciója tehát haladó is, visszahúzó is lehet: akkor haladó, ha a hatalmuktól megfosztott reakciós erőket a törvény keretei között igyekszik tartani, az elmaradott tömegeket pedig az új törvé­nyesség szintjére emeli. Visszahúzó pedig, amikor a történelem élő erőinek kordában tartására és túl­haladott, történelemellenes, külsőlegessé vált törvé­nyesség fenntartására irányul. Egyébként az adott párt működése maga szolgáltat megkülönböztető ismér­veket: amikor a párt haladó, „demokratikusan” mű­ködik (a demokratikus centralizmus értelmében), amikor a párt retrográd, bürokratikusán működik a bürokratikus centralizmus értelmében). E második esetben a párt pusztán végrehajtó, nem pedig hatá­rozathozó szerv: technikailag rendőri szerv, és a „po­litikai párt” elnevezés csupán mitologikus jelkép.

 

Gyárosok és földesurak

Felvetődik a kérdés, van-e a nagy gyáriparosoknak állandó, saját politikai párt­juk? Azt hiszem, nincs. A nagy gyáriparosok esetről esetre minden létező pártot felhasználnak, de saját párt­juk nincs. Nem mintha bármilyen értelemben is „agnosztikusak”, vagy „apolitikusak” volnának: érde­kük egy meghatározott egyensúlyhoz fűződik, ezt pedig úgy érik el, hogy alkalmanként a változatos politikai sakktáblának ezt vagy azt a pártját erősítik a maguk eszközeivel (természetesen az egyetlen antagonisztikus párt kivételével - ennek az erősítése még taktikai lépésként is ki van zárva). Világos viszont, hogy ha „normális” körülmények között így van is, a szélsőséges esetekben, márpedig éppen ezek számí­tanak igazán (mint a háború egy nemzet életében), a nagy gyáriparosok pártjává a földesuraké válik, emezeknek ugyanis van saját állandó politikai párt­juk. E megjegyzés példáját lehet látni Angliában, hi­szen itt a konzervatív párt felfalta a liberális pártot, holott ez hagyományosan a gyárosok pártja volt.

Erre az angol helyzet ad magyarázatot, a maga nagy Trade Union-jaival. Igaz, Angliában formálisan nincs a nagyiparosokkal szemben ellenséges nagy­szabású párt, viszont vannak munkás-tömegszerve­zetek, és megfigyelhető, milyen strukturális változá­son mennek át ezek alulról felfelé bizonyos - még­pedig döntő - pillanatokban, s hogyan repesztik szét a bürokratikus burkot (pl. 1919-ben és 1926-ban28). Másrészt a gyáriparosokat és a földbirtokosokat állandó érdekek fűzik össze (különösen most, hogy a protekcionizmus általánossá vált, s az iparra és a mező­gazdaságra egyaránt kiterjedt); és tagadhatatlan, hogy a földbirtokosok „politikailag” sokkal jobban szervezettek, mint a gyáriparosok, jobban vonzzák az értelmiséget, irányvonaluk állandóbb stb. Érdekes, a hagyományos „gyáriparos” pártok, mint az angol „liberális-radikális”, a francia radikális párt (az utóbbi mindig jelentősen eltért az előbbitől) sorsa (így a szép emlékű „olasz radikális” párté): mit képviseltek ezek a pártok? Nagy és kis osztályok összekapcsolódását, nemcsak egyetlen nagy osztályt; ezért tűntek fel és tűntek le olyan különbözőképpen: a „legénységet” a kis osztály adta, helyzete a tömbön belül állandóan változott, míg végül teljesen át nem alakult. Ma a „demagóg pártok” közkatonaságát szolgáltatja, s ezen nincs is mit csodálkozni.

Általában elmondható, hogy a pártok dolgában a különböző országok összehasonlítása az egyik leg­hatékonyabb és legdöntőbb módja annak, hogy fel­kutassuk az átalakulás okának eredetét. Ugyanez érvényes a „hagyománytisztelő” országok pártjai kö­zött zajló vitákra is: azokról az országokról van szó, ahol a teljes történelmi „katalógus” „maradványai” képviseltetik magukat.

Mind a világnézeteknek, mind - és főleg - a gyakor­lati magatartásoknak megítélésekor elsőrendű ismérv a következő: felfogható-e a világnézet vagy a gya­korlati tett „elszigetelten”, „függetlenül”, mint ami teljes felelősséget visel a kollektív életért; vagy pedig ez lehetetlen, és a világnézet vagy a gyakorlati tett egy másik világnézet vagy gyakorlati magatartás „kiegészítőjeként”, tökéletesítőjeként, ellensúlyaként stb. fogható fel? Ha jól meggondoljuk, kiderül, hogy ez az ismérv döntő az eszmei és gyakorlati attitűdök eszmei megítélésekor, s az is kiderül, hogy gyakorlati hordereje sem csekély.

Az egyik legelterjedtebb idolum29 az a hit, hogy minden, ami létezik, „természetszerűen” létezik; szükségképpen létezik, és a saját reformkísérleteink, bármilyen rosszul sülnek is el, nem szakítják meg az életet, mert a hagyományos erők továbbra is műkö­désben maradnak, és folytatják az életet. Ebben a gondolkodásmódban kétségkívül van igazság; és nagy baj lenne, ha nem volna. Mégis, bizonyos határon túl ez a gondolkodásmód veszélyessé válik (a „minél rosszabb, annál jobb” politikájának egyes eseteiben), és mindenesetre, mint mondottuk, érvényben ma­radnak a megítélés filozófiai, politikai és történelmi kritériumai. Nem vitás, ha alaposabban megvizsgál­juk, bizonyos tevékenységek csak marginálisnak mu­tatkoznak önmaguk előtt; azaz valamilyen fő tevé­kenységet tételeznek fel, és ebbe próbálnak beágya­zódni, hogy az állítólagos, vagy tényleges rosszat megformálják; azaz bizonyos tevékenységek pusztán reformisták.

Ennek az elvnek azért van politikai jelentősége, mert a döntő fordulatok idején a különböző, magu­kat mind „független” pártnak nevező csoportosulá­sok egyesülnek, egységbe tömörülnek, ez pedig azt az elméleti igazságot bizonyítja, hogy minden osztálynak egyetlen pártja van. Az előzőleg létező sok­féleség csak „reformista” jellegű volt, azaz részkérdé­sekre vonatkozott; bizonyos értelemben (a maga ke­retei között hasznos) politikai munkamegosztás volt; de mindegyik rész feltételezte a másikat, olyannyira, hogy a döntő pillanatokban, vagyis éppen akkor, ami­kor a döntő kérdések forogtak kockán, létrejött az egység, megteremtődött a tömb. Ebből az a követ­keztetés adódik, hogy a pártok felépítésekor a „mo­nolitikus” jelleg a döntő, nem pedig másodlagos kér­dések; azaz gondosan ügyelni kell arra, hogy az irá­nyítókat és az irányítottakat, a vezetőket és a tömeget egyneműség fűzze össze. Ha a döntő pillanatokban a vezetők „igazi pártjukhoz” állnak át, a tömegek csonkán, tehetetlenül és hatékonyság híján maradnak. Elmondható, hogy semmilyen valóságos mozgás sem ébred egy csapásra totális jellegének tudatára, hanem csak folyamatos tapasztalat eredményekép­pen, azaz, amikor a tények ráébresztik, hogy semmi létező sem természetes (a szó tudálékos értelmében), hanem azért létezik, mert fennállnak bizonyos feltételek, amelyeknek eltűnése nem marad következ­mények nélkül, így a mozgás tökéletesedik, megha­ladja az önkényesség, a „szimbiózis” stádiumát, valóban függetlenné lesz, abban az értelemben, hogy bizonyos következmények előidézése céljából létre­hozza az ehhez szükséges feltételeket, sőt minden erejét e feltételek létrehozásának szenteli.

 

Az „Ökonomizmus” néhány elméleti és gyakorlati vo­natkozása

Ökonomizmus - a szabadkereskedelem elméleti mozgalma - elméleti szindikalizmus. Meg kell vizsgálni, milyen mértékben vette eredetét az elméleti szindikalizmus a gyakorlat filozófiájából, és milyen mértékben a szabadkereskedelem gazdasági tanaiból, azaz végső soron a liberalizmusból. Meg kell tehát vizsgálni, vajon az Ökonomizmus legkifej­lettebb formájában nem a liberalizmus közvetlen elágazása-e, és nem voltak-e - még eredetüket tekintve is - elhanyagolhatóak, vagy mindenesetre külsőle­gesek és pusztán verbálisak a gyakorlat filozófiájához fűződő kapcsolatai.

Ebből a szempontból figyelmet érdemel az Einaudi-Croce vita, amelyre a Történelmi materializmus új (1917-es) előszava adott alkalmat :30 annak az Einaudi által felállított követelménynek, hogy figyelembe kell venni az angol klasszikus közgazdaságtan által ihletett gazdaságtörténeti irodalmat, a következő értelemben lehet eleget tenni: ez az irodalom, a gya­korlat filozófiájával való felületes érintkezésen ke­resztül létrehozta az ökonomizmust; így amikor Einaudi (őszintén szólva pontatlanul) bírál néhány ökonomista ferdítést, nagy port ver fel, de ennyi az egész. A szabadkereskedelem ideológiái és az elmé­leti szindikalizmus közötti kapcsolat különösen nyilvánvaló Olaszországban, hiszen közismert, milyen csodálattal adóznak Paretónak31 az itteni szakszervezeti vezetők, mint Lanzillo33 és társai. De e két irányzat mégis nagymértékben különbözik egymás­tól: az első egy uralkodó és vezető társadalmi csoport ideológiája; a másik egy még alárendelt csoporté, amely még nem ébredt tudatára erejének, lehetőségei­nek és fejlődési módjainak, s ezért nem képes túlhaladni a kezdetlegesség stádiumán.

A szabadkereskedelem-párti mozgalom koncep­ciója egy elméleti hibára épül, amelynek gyakorlati eredetét nem nehéz kimutatni: éspedig a politikai társadalom és a polgári társadalom megkülönböz­tetésére. Ezt módszertani megkülönböztetésből szer­ves megkülönböztetéssé változtatják, és ekként állítják be. Így azt hangoztatják, hogy a gazdasági tevékenység a polgári társadalom szférájába tartozik, és hogy szabályozásába az államnak nem szabad beavatkoznia. De mivel a tényleges valóságban a pol­gári társadalom és az állam azonos, leszögezendő, hogy a liberalizmus is állami jellegű „szabályozás”, s törvényhozás és kényszer útján vezetik be és tartják fenn: céltudatos akarat ténykedésének terméke, nem pedig a gazdasági tények spontán, automatikus ki­fejeződése. Ezért a liberalizmus politikai program, s az a célja, hogy győzelem esetén megváltoztassa az állam vezető személyzetét és gazdasági programját, vagyis hogy megváltoztassa a nemzeti jövedelem elosztását.

Más a helyzet az elméleti szindikalizmus esetében, mivel emez egy alárendelt csoportra vonatkozik, és megakadályozza, hogy e csoport valaha is uralkodóvá váljék, hogy meghaladja az ökonomizmus és a korporativizmus stádiumát, hogy a polgári társadalom­ban az etikai és politikai, az államban pedig az uralmi hegemónia stádiumába emelkedjék. Ami a liberaliz­must illeti, az uralkodó csoport egyik frakciójával van dolgunk. Nem az állam szerkezetét akarja módo­sítani, csak a kormánypolitikát; a kereskedelmi törvényhozást akarja megreformálni, az ipari tör­vényhozást csak közvetve (mivel tagadhatatlan, hogy a protekcionizmus, különösen azokban az országok­ban, ahol a piac szegény és szűk, korlátozza az ipari kezdeményezés szabadságát, és kórosan elősegíti a monopóliumok kialakulását): a kormányon levő vezető pártok rotációjáról van szó, nem pedig új poli­tikai társadalom és még kevésbé új típusú polgári tár­sadalom megalapozásáról és megszervezéséről. Az el­méleti szindikalista mozgalomban a kérdés összetet­tebb formában jelentkezik; tagadhatatlan, hogy az ál­lítólag képviselt alárendelt csoport függetlenségét és önállóságát valójában feláldozzák az uralkodó csoport eszmei hegemóniájának javára, mivel az elméleti szindikalizmus nem más, mint a liberalizmus egyik aspektusa, amelyet a gyakorlat filozófiájából vett néhány megcsonkított, s így banálissá tett megállapí­tással igazolnak. Miért és hogyan megy végbe ez a „fel­áldozás”? Az alárendelt csoport uralkodóvá válását vagy azért zárják ki, mert a problémát fel sem vetik (fábiánusok,33 de Man,34 a brit munkáspártiak jelen­tős része), vagy azért, mert nem megfelelő és hatás­talan formában vetik fel (a szociáldemokrata irány­zatok általában), vagy pedig azért, mert azt állítják, hogy a csoportok rendszeréből közvetlen ugrás vezet a tökéletes egyenlőség és a szakszervezeti típusú gaz­daság rendszerébe.

Legalábbis különös az ökonomizmusnak a politikai és szellemi akarat, tevékenység és kezdeményezés megnyilvánulásairól alkotott felfogása, mintha ezek nem gazdasági szükségletek szerves következményei, sőt a gazdaság egyedül hatékony megnyilvánulásai volnának; így képtelenség a hegemónia kérdésének napirendre tűzését olyan tényként értelmezni, amely a hegemón csoportot alárendeli. A hegemónia ténye kétségkívül megköveteli, hogy a hegemón csoport figyelembe vegye azoknak a csoportoknak az érde­keit és tendenciáit, amelyek fölött hegemóniát gya­korol, hogy kompromisszumos egyensúly jöjjön létre, azazhogy a vezető csoport korporatív jellegű gazdasági áldozatokat hozzon, de az is kétségtelen, hogy ezek az áldozatok és ez a kompromisszum nem érinthetik a lényeget, ugyanis ha a hegemónia etikai és politikai, szükségképpen gazdasági is, szükségkép­pen arra a döntő funkcióra épül, amelyet a vezető csoport a gazdasági tevékenység döntő magvában betölt.

Az ökonomizmus a liberalizmuson és az elméleti szindikalizmuson kívül sok más formában is megmutatkozik. Ide tartozik a választások bojkottálásá­nak összes formája (tipikus példa az olasz klerikálisok 1870 utáni választási bojkottpolitikája, amely 1900-tól kezdve egyre enyhült, egészen 1919-ig és a Néppárt megalakulásáig: amikor a klerikálisok különbséget tettek valóságos Olaszország és jogi Olaszország kö­zött, ezzel a gazdasági világ, illetve a jogi és politikai világ megkülönböztetését ismételték meg), ezekből pedig sok van, abban az értelemben, hogy a válasz­tásokat lehet félig, vagy negyedrészben stb. bojkottálni. A választási bojkotthoz kapcsolódik a „minél rosszabb, annál jobb” képlet, és néhány képviselői frakció úgynevezett „meg nem alkuvó” parlamenti taktikája is. Az ökonomizmus nem mindig áll ellen­tétben a politikai tevékenységgel és a politikai párttal, de a pártot pusztán nevelő és szakszervezeti jellegű szervezetnek tekinti. Az ökonomizmus tanulmányo­zásához, valamint az alap és a felépítmény viszonyá­nak megértéséhez iránytűül szolgálhat A filozófia nyomorúságá-nak az a része, ahol arról van szó, hogy egy társadalmi csoport fejlődésének fontos szakasza az, amelyben egy egyesülés bizonyos alkotórészei már nemcsak gazdasági érdekeikért, hanem magának a szervezetnek a megvédéséért és fejlesztéséért harcolnak[iv]. Ezzel együtt említendő Engelsnek az a megál­lapítása37 (amely a gyakorlat filozófiájáról szóló - olaszul is kiadott - két levélben szerepel), hogy a gazdaság csak „végső soron” mozgatórugója a tör­ténelemnek, s ez közvetlenül kapcsolódik A politikai gazdaságtan bírálatá-nak előszavához, tudniillik ahhoz a részhez, amely kimondja, hogy az emberek az ideo­lógiák terén tudatosítják a gazdasági világban zajló konfliktusokat.

Ezekben a jegyzetekben38 már többször szerepelt a kijelentés, hogy a gyakorlat filozófiája sokkal elter­jedtebb, mint amennyire elismerik. A kijelentés ak­kor pontos, ha úgy értjük, hogy elterjedt a történelmi ökonomizmus, ahogyan manapság Loria39 professzor nevezi többé-kevésbé esetlen nézeteit, és hogy ezért a kulturális környezet egészen megváltozott ahhoz az időhöz képest, amikor a gyakorlat filozó­fiája megkezdte harcát; Croce szóhasználatával élve azt lehetne mondani, hogy a „szabadság vallásának” kebelében született legnagyobb eretnekség, akárcsak az ortodox vallás, szintén degenerálódott és „babona­ként” terjedt el, vagyis összekeveredett a liberaliz­mussal, és létrehozta az ökonomizmust. De megvizs­gálandó, hogy amikor az ortodox vallás már betokosodott, az eretnek babonában nem őrződött-e meg végig valamiféle forrongás, amely újra fogja teremteni, mint magasabbrendű vallást, vagyis vajon nem lehet-e könnyen eltávolítani a babona limlomját.

A történelmi ökonomizmus néhány jellemvonása: 1. A történelmi viszonyok kutatásában nem külön­bözteti meg azt, ami „viszonylag állandó”, attól, ami esetleges változás, és gazdasági tényen a személy vagy egy kis csoport közvetlen és „piszkos zsidó” érte­lemben vett érdekét érti. Tehát nem a gazdasági osztályalakulatokat veszi figyelembe a maguk összes viszonyaival együtt, hanem a nyers és uzsorás jellegű érdekből indul ki, különösen amikor emez a büntetőtörvénykönyvekben szereplő bűntények jellegét ölti; 2. az a tan, amely a gazdasági fejlődést a munkaeszközök technikai változásainak sorozatára redukálja. Loria professzor ragyogóan fejti ki és al­kalmazza ezt a tant a Rassegna Contemporanea 1912-es évfolyamában megjelent cikkében, amelynek témája a repülőgép társadalmi hatása; 3. az a tan, amely a gazdasági és történelmi fejlődést közvetlenül valamely fontos termelési tényező változásaitól teszi függővé, vagy egy-egy olyan nyersanyag, új fűtő­anyag stb. felfedezésétől, amely a gépek építésében és működtetésében új módszereket von maga után. Az utóbbi időben egész irodalom jelent meg a kőolajról: tipikusnak tekinthető Antonio Laviosa cikke a Nuova Antológia 1929. május 16. számában. Az új fűtőanyagok, új mozgató energiák, akárcsak az új feldolgozandó nyersanyagok felfedezése, ter­mészetesen igen fontos, mert megváltoztathatja az egyes államok helyzetét, de a történelem mozgását stb. nem határozza meg.

Gyakran előfordul, hogy egyesek a történelmi ökonomizmust támadják, miközben azt hiszik, hogy a történelmi materializmus ellen harcolnak. Ez a helyzet például a párizsi Aveniregyik 1930. október 10. cikkével (közölte a Rassegna Settimanale della Stampa Estera - 1930. október 21., 2303-2304. old.). Idézzük, mint tipikus példát: „Már régen, de külö­nösen a háború óta mondják nekünk, hogy az érdek­kérdések uralják a népeket, és viszik előre a világot. Ezt a tételt a marxisták találták ki, és a kissé doktriner ’történelmi materializmus’ névvel látták el. A tiszta marxizmus szerint az emberek tömegei nem szen­vedélyeknek, hanem gazdasági szükségszerűségeknek engedelmeskednek. A politika szenvedély. A haza szenvedély. E két igényes eszme a történelemben csak látszatfunkciót tölt be, mert a valóságban a népek évszázados történetét anyagi jellegű okok változatos és állandóan megújuló játéka határozta meg. A gazda­ság minden. Sok ,burzsoá’ közgazdász és filozófus átvette ezt a refrént. Bölcs arckifejezéssel magyaráz­zák nekünk a magas világpolitikát a búza, a kőolaj vagy a kaucsuk árával. Azt igyekeznek bebizonyí­tani, hogy az egész diplomáciát vámtarifa- és költség­ügyek irányítják. Ezek a magyarázatok rendkívül népszerűek. Van némi tudományos látszatuk, és a fölényes elegancia szerepében tetszelgő gőgös szkepszisből indulnak ki. Szenvedély a külpolitiká­ban? Ugyan! Az ilyesmit csak a közönséges embe­rekkel lehet elhitetni. A nagy szellemek, a beavatot­tak tudják, hogy mindent az adok-veszek irányít. Mármost ez abszolút áligazság. Teljes mértékben hamis azt állítani, hogy az embereket kizárólag érdekmegfontolások irányítják, és teljes mértékben igaz, hogy mindenekelőtt presztízsvágy és a presztízsbe vetett izzó hit diktálta megfontolásoknak engedel­meskednek. Aki ezt nem érti, semmit sem ért.” A cikk folytatása (címe: A presztízs mániája) a né­met és az olasz politika példáján mutatja be, hogy a politika „presztízsjellegű”, nem pedig anyagi ér­dekek diktálják. A cikk röviden összefoglalja a gya­korlat filozófiája elleni banális támadások jelentős részét, de a támadás tárgya valójában a Loria-féle esetlen ökonomizmus. Egyébként a szerző más szem­pontból sem különösebben jártas a témában: nem érti, hogy a „szenvedélyek” lehetnek egyszerűen a gazdasági érdekek szinonimái is, és nehezen tartható az az álláspont, hogy a politikai tevékenység a feszült izgalom és szenvedély állandó állapota; éppen a fran­cia politikát szokás módszeres és következetes, azaz minden szenvedélytől megtisztított „racionalitás­ként” jellemezni.

Legelterjedtebb formájában, ökonomista babona­ként, a gyakorlat filozófiája rengeteget veszít az ér­telmiségi csoport legfelső körére gyakorolt kulturális hatásából, bármilyen nagy hatást gyakorol is a nép­tömegekre és a félértelmiségiekre, akik nem az agyu­kat akarják megerőltetni, hanem arra törekszenek, hogy a lehető legagyafúrtabbnak látsszanak stb. Mint Engels írta, sokak számára igen kényelmes megoldás, hogy olcsón és minden fáradság nélkül, néhány frá­zisba zsúfolva tarsolyukban tudhatják az egész törté­nelmet és az egész politikai és filozófiai bölcsességet. Mivel feledésbe merült, hogy az a tétel, amely szerint az emberek az ideológiák terén tudatosítják az alap­vető konfliktusokat, nem lélektani vagy erkölcsi, ha­nem szervesen ismeretelméleti jellegű, kialakult az a forma mentis,40 amely a politikát és így a történel­met szüntelen marché de dupes-nek, becsapások és szemfényvesztések játékának tekinti. A „kritikai” tevékenység trükkök leleplezésére, botrányok kelté­sére, a rendszer képviselőinek zsebében tartott leltá­rokra korlátozódott.

Így feledésbe merült, hogy mivel az „ökonomizmus” is valójában vagy állítólag (tudományosan objektív) ismeretelméleti alapelv, a közvetlen érde­kekre orientált kutatásnak a történelem minden aspektusára, a „tézist” és az „antitézist” képviselő emberekre egyaránt érvényesnek kell lennie. Ezen kívül feledésbe merült a gyakorlat filozófiájának egy másik útmutatása is: az, amely szerint a „néphiedelem”, vagy a néphiedelem típusú hit az anyagi erők érvényességével bír. A „piszkos zsidó” érdekek kuta­tása terén elkövetett értelmezési hibák néha durvák és komikusak voltak, s így kedvezőtlenül hatottak az eredeti elmélet presztízsére. Ezért az ökonomizmus ellen nemcsak a történetírás elméletében, hanem - és különösképpen - a politikai elméletben és gyakorlat­ban is harcolni kell. Ezen a téren a harcot a hegemó­nia fogalmának kibontásával lehet és kell folytatni, úgy, ahogy a gyakorlatban folytatták a politikai párt elméletének fejlesztésekor és egyes politikai pártok életének gyakorlati fejlesztésekor (az úgynevezett permanens forradalom41 elmélete elleni harc: a per­manens forradalommal a forradalmi demokratikus diktatúra fogalmát szegezték szembe; az alkotmányozó gyűlést követelő ideológiáknak adott támo­gatás fontossága stb.). Tanulmányozni lehetne, mi­lyen megítélést váltottak ki fejlődésük különböző szakaszaiban bizonyos politikai mozgalmak, és típus­ként a boulangista mozgalmat lehetne választani (1886-tól körülbelül 1890-ig), vagy a Dreyfus-pert, vagy akár a december 2-i államcsínyt (elemezni le­hetne a december 2-ről szóló klasszikus könyvet,42 hogy megnézzük, milyen jelentőséget tulajdonít a közvetlen gazdasági tényezőnek, és milyen helye van benne az „ideológiák” konkrét tanulmányozásá­nak). Ezekkel az eseményekkel kapcsolatban az ökonomizmus azt a kérdést teszi fel, hogy kinek van közvetlenül hasznára a szóban forgó kezdeményezés, és a kérdésre ugyanannyira leegyszerűsített, mint amilyen hibás okoskodással válaszol. Közvetlenül az uralkodó csoport egy bizonyos frakciójának van hasznára, és - tévedések kizárása végett - arra a frakcióra esik a választás, amelyik nyilvánvalóan haladó funkciót tölt be, és ellenőrzést gyakorol a gazdasági erők összessége fölött. A tévedés kizártnak tűnhet, mert ha a vizsgált mozgalom hatalomra jut, az ural­kodó csoport haladó frakciója szükségképpen előbb vagy utóbb ellenőrzése alá veszi az új kormányt, és arra használja fel, hogy az államgépezetet a saját szolgálatába állítsa.

Így hát igen olcsó tévedhetetlenségről van szó, amelynek nemcsak történelmi jelentősége nincs, ha­nem politikai hordereje és gyakorlati hatékonysága is igen csekély; általában nem szül mást, mint erkölcsi prédikációkat és végeláthatatlan személyi ügyeket. Amikor egy boulangista típusú mozgalom létrejön, az elemzésnek valójában a következő vonalat kellene követnie: 1. a mozgalomhoz csatlakozó tömeg tár­sadalmi tartalma; 2. milyen szerepe volt a tömegnek az erőegyensúlyban, amely átalakulóban van, amint az új mozgalom saját létrejöttével bizonyítja; 3. mi a vezetők által hangoztatott és a tömeg által elfoga­dott követelések politikai és társadalmi jelentése? milyen tényleges szükségleteknek felelnek meg? 4. milyen mértékben felelnek meg az eszközök a ki­tűzött céloknak?; 5. csak végső soron, és politikai, nem pedig erkölcsi formában kell felállítani a hipoté­zist, hogy az ilyen mozgalmat szükségképpen kifor­gatják természetéből, és egészen más célok szolgála­tába állítják, mintsem a mozgalmat követő tömegek elvárnák. Ám ezt a hipotézist már jó előre felállítják, amikor egyetlen konkrét (a józan ész számára, nem pedig egy-egy külsőleges „tudományos” elemzés alapján konkrétnak látszó) elem sem támasztja még alá, úgyhogy a hipotézis a kétszínűség és rosszhiszemű­ség, vagy az elégtelen ravaszság és (ami a követőket illeti) az ostobaság moralizáló vádjaként jelenik meg. Így a politikai harc olyan személyes ügyek sorozatává válik, melyeknek főszereplői egyfelől azok, akik is­merik a dörgést, mert az ördöggel cimboráinak, más­felől pedig azok, akiket saját vezetőik orruknál fogva vezetnek, s akik javíthatatlan ostobaságuk miatt nem képesek erre rájönni. Egyébként, amíg e mozgalmak hatalomra nem jutnak, mindig elképzelhető, hogy megbukjanak, mint ahogy nem egy meg is bukott (maga a boulangizmus mint ilyen megbukott, és ké­sőbb a Dreyfus-párti mozgalommal véglegesen is szétverték; Georges Valois, Gajda tábornok43 moz­galma); ezért a kutatásnak egyaránt kell irányulnia a mozgalmakban rejlő erősségek és gyengeségek ki­mutatására: az „ökonomista” hipotézis egy kézzel­fogható erősséget hangsúlyoz, tudniillik, hogy bizo­nyos közvetlen vagy közvetett pénzügyi támogatás rendelkezésre áll (ha a mozgalmat egy nagy újság támogatja, ez egyúttal közvetett pénzügyi támogatást is jelent), de semmi többet. Ez kevés. Az erőviszo­nyok különböző fokainak elemzése ebben az esetben is elkerülhetetlenül a hegemónia és az erkölcsi-politi­kai viszonyok szférájában csúcsosodik ki.

Az úgynevezett meg nem alkuvás elméleteinek példázására megemlítendő az úgynevezett kompromisszumokkal szembeni merev elvi ellenérzés, amely­nek alárendelt megjelenési formáját így lehetne jelle­mezni: „félelem a kockázattól”. Hogy a kompromisszumok iránti elvi ellenszenv szorosan kapcsoló­dik az ökonomizmushoz, az világos, mivel ez az ellenszenv nem támaszkodhat más koncepcióra, mint arra a sziklaszilárd meggyőződésre, hogy a törté­nelmi fejlődésnek ugyanolyan jellegű objektív tör­vényei vannak, mint a természetnek, ami együtt jár a vallásihoz hasonló jellegű fatalista finalizmus elfo­gadásával: minthogy a kedvező feltételek végzetszerűen létrejönnek, és belőlük, meglehetősen titok­zatos módon, palingenetikus44 események követ­keznek, nemcsak haszontalan, hanem káros is minden olyan akarati kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy valamilyen terv szerint segítsen előkészíteni ezeket a helyzeteket. Ez a fatalista meggyőződés azonban azzal a hajlammal párosul, hogy „a további­akban” vakon és válogatás nélkül rábízzák magukat a fegyverek mindent elrendező képességére, s ebben már bizonyos logika és következetesség is van, mivel úgy képzelik, hogy az akarat közbelépése a rombolás, nem pedig - a rombolás pillanatában máris műkö­désbe lépő - újjáépítés szempontjából hasznos. A rom­bolást mechanikusan fogják fel, nem pedig mint rom­bolás-újraépítést. Az ilyen gondolkodásmód nem szá­mol az „idő” tényezőjével, és végső soron nem szá­mol magával a „gazdasággal” sem, ugyanis nem érti meg, hogy az ideológiai tömegjelenségek mindig fáziskésésben vannak a gazdasági tömegjelenségekhez képest, és hogy így hagyományos ideológiai ténye­zők bizonyos pillanatokban lelassítják, béklyóba ve­rik, vagy pillanatnyilag akár meg is törik a gazdasági tényezőnek tulajdonított automatikus hajtóerőt, s hogy ezért tudatos és előkészített harcra van szük­ség a gazdasági tömeghelyzet követelményeinek „megértetéséhez”, hiszen ezek ellentétesek lehetnek a hagyományos vezetők útmutatásaival. Mindig megfelelő politikai kezdeményezésre van szükség ahhoz, hogy a gazdasági hajtóerő kiszabaduljon a hagyományos politika béklyóiból, azazhogy meg­változzon azoknak az erőknek a politikai vezetése, amelyeket meg kell nyerni egy új, homogén, belső ellentmondásoktól mentes gazdasági-politikai tör­ténelmi blokk létrehozásához, mivel két „hasonló” erő csak egy sor kompromisszumon keresztül vagy a fegyverek erejével ötvöződhet új szervezetbe, azaz vagy szövetségként, vagy az egyiket a másiknak kényszer útján alárendelve egyesülhet; az a kérdés, megvan-e az utóbbihoz szükséges erő, és „kifizető­dő-e” bevetni. Ha valamely erő legyőzéséhez két másik erő egyesülésére van szükség, a fegyver és a kényszer felhasználása (feltéve, hogy megvan rá a hajlandóság) pusztán módszertani hipotézis, hi­szen az egyetlen konkrét lehetőség a kompromisszum, mivel az erőt csak az ellenség ellen lehet be­vetni, nem pedig az egység egyik része ellen, melyet a lehető leggyorsabban asszimilálni kell, s amelynek „jóindulatára” és lelkesedésére szükség van.

b�~.ay��A @�ik inkább felelős, a másik kevésbé, sohasem kizá­rólag az egyik).

 

Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy vannak vezetettek és vezetők, kormányzók és kormányzottak, akkor igaz, hogy a „pártok” mindmáig a legalkalmasabb eszközei a vezetők képzésének és a vezetési képesség kifejlesztésének (a „pártok” a legkülönbözőbb neve­ket viselhetik, még antipártnak és „a pártok tagadásá­nak” is nevezhetik magukat; valójában az úgyneve­zett „individualisták” is pártemberek, csakhogy ép­penséggel „pártvezetők” szeretnének lenni isten ke­gyelméből, vagy követőik gyengeelméjűségéből).

Az „állami szellem” kifejezésben rejlő általános fo­galom kifejtése. Ennek a kifejezésnek igen pontos, történelmileg meghatározott jelentése van. De felve­tődik a kérdés: vajon minden komoly mozgalomban, azaz minden olyan mozgalomban, amely nem többé-kevésbé igazolt individualizmusok kifejezője, van-e valami, ami az úgynevezett „állami szellem”-hez hasonlít? Mindenesetre az „állami szellem” mind a múlttal, vagyis a hagyománnyal, mind a jövővel kapcsolatban „folyamatosságot” feltételez, azaz fel­tételezi, hogy minden tett egy már megkezdett és a továbbiakban folytatódó folyamat mozzanata. Bi­zonyos esetekben éppen akkor van szó „állami szellem”-ről, amikor valakik felelősek ezért a folyama­tért, szereplői ennek a folyamatnak, szolidárisak tény­legesen „ismeretlen”, mégis működőnek érzett erőkkel, és ezekkel úgy számolnak, mintha „ténylegesek” lennének, és testi mivoltukban jelen volnának. Nyil­vánvaló, hogy a „tartósság” tudatának konkrétnak kell lennie, nem pedig elvontnak, azaz bizonyos ér­telemben nem szabad meghaladnia bizonyos határo­kat; tegyük fel, hogy a legkisebb határ egy múltbeli és egy jövőbeli nemzedék, és ez nem is kevés, mivel az egyes nemzedékeket nem harminc években kell számolni, hanem szervesen, történelmi értelemben. Ezt, legalábbis a múltat illetően, egyszerű megérteni: szolidárisnak érezzük magunkat olyan emberekkel, akik ma igen öregek, és akik számunkra a „múltat” jelentik, a múltat, amely még közöttünk él, amelyet ismerni kell, amellyel számolni kell, amely egyik ele­me a jelennek, s egyik előfeltétele a jövőnek. A gye­rekekkel, a születő és felnövekvő nemzedékekkel, hiszen felelősek vagyunk értük. (Egészen más a „ha­gyomány” tendenciózus „kultusza”, hiszen ez előre meghatározott út követését, előre meghatározott célt tételez fel, vagyis ideológiai alapon áll.) Ám ha el­mondható is, hogy ilyen értelemben vett „állami szel­lem” mindenkiben megvan, esetről esetre mégis küz­deni kell e szellem deformálódása vagy a tőle való el­térés ellen.

„A gesztus a gesztusért”, a harc a harcért stb. és különösen a korlátolt és kicsinyes individualizmus, amely valójában pillanatnyi impulzusok szeszélyes ki­elégítése stb. (Lényegében mindegyik esetben az olasz „apolitikusságról” van szó, amely ezeket a kü­lönféle különös és bizarr formákat ölti.) Az individu­alizmus csak állati apolitikusság, a szektásság „apoli­tikusság”, és ha jól megfigyeljük, a szektásság való­jában a személyi „klikk” egyik formája, s hiányzik belőle a pártszellem, márpedig ez az „állami szellem” alapeleme. Annak bizonyítása, hogy a pártszellem az állami szellem alapeleme, a legerőteljesebben han­goztatandó és legfontosabb feladatok egyike; és meg­fordítva: az „individualizmus” állati elem, amelyet úgy „csodálnak a külföldiek”, akárcsak egy állatkert lakóinak cselekedeteit.