Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antonio Gramsci Új fejedelem 3.

2014.03.12

  

 

Antonio Gramsci

 

Új fejedelem 3.

Előrejelzés és távlat.

Egy másik leszögezendő és ki­fejtendő kérdés a politikai akció és az állami élet „kettős távlata”. A kettős távlat megjelenésének különféle fokozatai vannak, a legelemibbektől a legbonyolultabbakig, de ezek elméletileg két alapvető fokra vezethetők vissza, s e kettő a Machiavelli-féle kentaur45 kettős természetének felel meg: egyszerre állati és emberi, egyszerre erő és egyetértés, tekintély és hegemónia, erőszak és civilizáció, egyéni és egye­temes mozzanat („egyház” és „állam”), agitáció és propaganda, taktika és stratégia stb. A „kettős táv­lat” elméletét egyesek valami kicsinyes és banális dologra szűkítették le, vagyis a „konkrétság” két olyan formájára, amely több-kevesebb „gyakori­sággal” követi egymást az időben. Előfordulhat pe­dig, hogy minél „konkrétabb”, elemibb az első „táv­lat”, annál „távolibbnak” (nem az időben, hanem dialektikus viszonyként), annál összetettebbnek, ma­gasabb szintűnek kell lennie a másodiknak, azaz elő­fordulhat ugyanaz, ami az emberi életben: minél in­kább konkrét fizikai létének védelmezésére kény­szerül egy egyén, annál inkább a civilizáció és az emberiség egész összességét és legmagasabb értékeit vallja magáénak, és tekinti mércének.

Igaz, előrelátni kizárólag annyit jelent, mint jól látni a jelent és a múltat mint folyamatot: jól látni, azaz pontosan megragadni a folyamat alapvető és állandó elemeit. De tisztán „objektív” előrejelzést feltéte­lezni abszurdum. Aki előrejelzést végez, valójában valamilyen „programot” akar diadalra juttatni, s az előrejelzés éppen a diadal egyik eleme. Ez nem azt jelenti, hogy az előrejelzés mindig szükségképpen önkényes, légből kapott vagy pusztán tendenciózus. Sőt elmondható, hogy az előrejelzés objektív aspektusa csak olyan mértékben válik objektívvá, amilyen mértékben programhoz kapcsolódik: l. mert csak a szenvedély ajzza fel az értelmet, és teszi világosab­bá az intuíciót; 2. mert a valóság az emberi akarat és a dologi társadalom (a gépész és a gép) egyesülé­sének eredménye, aki tehát eltekint minden akarati elemtől, vagy csak mások akaratának színrelépését veszi számításba a játék objektív elemeként, az ma­gát a valóságot csonkítja meg. A saját akaratának megvalósításához szükséges elemeket csak az ragadja meg, aki nagyon erősen akar.

Ezért a durva szűklátókörűség és felületesség hibá­jába esik, aki azt hiszi, hogy a világ és az élet egy bi­zonyos felfogása önmagában magasabbrendű előrelátási képességet jelent. Természetesen minden előre­jelzésben valamilyen világkép is benne foglaltatik, így nem mindegy, hogy ez a világkép önkényes szellemi aktusok összefüggéstelen sora-e, vagy szigorú és következetes koncepció, de jelentőségre a világkép éppen annak az embernek az eleven agyában tesz szert, aki kidolgozza, és akinek erős akarata élettel tölti meg az előrejelzést. Ezt mutatják az úgynevezett „szenvtelenek” által készített előrejelzések: üres szó­lamoknak, finom árnyalatoknak, a feltevések elegan­ciájának egyaránt bővében vannak. De az „előre­jelző” csak akkor ragadhatja meg a lényegest, azokat az elemeket, amelyek - szervezhetők, vezethetők, vagy eltéríthetők lévén - valójában egyedül előreláthatók, ha megvalósítandó programja van. Ez ellen­tétes a kérdés vizsgálatának megszokott módjával. Általában azt hiszik, hogy minden előrejelzés olyan jellegű szabályos törvények kimutatását feltételezi, mint amilyenek a természettudományok törvényei. Mivel azonban ezek a törvények nem léteznek abban az abszolút vagy gépies értelemben, ahogy feltétele­zik, az „előrejelzők” figyelmen kívül hagyják mások akaratát, és nem „jelzik előre” ennek az akaratnak a színre lépését, így az előrejelzés önkényes hipotézis­re, nem pedig a valóságra épül.

A „túlzott” (tehát felületes és gépies) politikai realiz­mus gyakran arra a megállapításra vezet, hogy az államférfinak csak a „tényleges valóság” keretein belül szabad tevékenykednie, s nem a „legyen”, hanem csak a „van” iránt kell érdeklődnie. Ez azt je­lentené, hogy az államférfi ne lásson tovább az orrá­nál. Ezt a hibát követte el Paolo Treves,46 s ezért vél­te Machiavelli helyett Giucciardiniben47 megtalálni az „igazi politikust”.

Nemcsak „diplomata” és „politikus” között kell különbséget tenni, hanem a politika tudósa és a gya­korló politikus között is. A diplomata szükségképpen csak a tényleges valóságban mozog, mert sajátos tevékenysége nem az, hogy új egyensúlyokat hozzon létre, hanem az, hogy bizonyos jogi keretek között megőrizzen egy fennálló egyensúlyt, így a tudós is, amennyiben pusztán tudós, csak a tényleges valóság­ban mozoghat. De Machiavelli nem pusztán tudós; pártos ember, akiben hatalmas szenvedély izzik, gyakorló politikus, aki új erőviszonyokat akar létre­hozni, és ezért nem teheti meg, hogy ne foglalkozzék a „legyennel”, persze nem a szó moralizáló értelmé­ben. A kérdést tehát másként, bonyolultabban kell felvetni: az a kérdés, hogy a „legyen” önkényes vagy pedig szükségszerű aktus-e, konkrét akarat vagy pe­dig ábránd, óhaj, délibáb. A gyakorló politikus te­remt, életre hív, de nem a semmiből teremt, s nem is álmainak zavaros homályában mozog. A tényleges valóságra alapoz, de mi ez a tényleges valóság? Talán valami statikus, változatlan, vagy inkább egyensúlyát állandóan változtató, folyton mozgásban levő erő­viszony? Aki azért veti be az akaratot, hogy új egyensúlyt hozzon létre a valóságban létező és mű­ködő erők között, s eközben arra a meghatározott erőre támaszkodik, amelyet haladónak tart, és meg­erősíti, hogy győzelemre segítse, az mindvégig a tényleges valóság talaján mozog, de éppen azért, hogy úrrá legyen e valóság fölött, hogy meghaladja (vagy ebben az irányban hasson). A „legyen” tehát konkrét fogalom, sőt a valóság egyetlen történeti és realista értelmezése, egyedüli cselekvő történelem és cselekvő filozófia, egyedüli politika.

A Savonarola-Machiavelli ellentétpár48 nem a van és a legyen ellentéte (Russo egész erről szóló fejtegetése puszta szépíróskodás), hanem két legyen szembenállása. Savonaroláé elvont és ködös, Machia­vellié pedig realista, ha nem vált is kézzelfogható valósággá, hiszen egy embertől vagy egy könyvtől nem várható el, hogy megváltoztassa a valóságot, csak az, hogy értelmezze, és hogy megmutassa a cse­lekvés lehetséges irányát. Ami Machiavellit korlátozta, ami hiányzott belőle, az abból következik, hogy „ma­gánember” volt, író, nem pedig állam vagy hadsereg feje, aki szintén egyetlen személy ugyan, de állam vagy hadsereg felett rendelkezik, nemcsak egy sereg szó felett. Azért azt sem lehet mondani, hogy Machia­velli maga is „fegyvertelen próféta” volt: ez olcsó szellemeskedés volna. Machiavelli sohasem mondja, hogy önmaga képzeli vagy akarja megváltoztatni a világot. Csak azt mondja, mégpedig konkrétan, hogy kimutatja, miként kellene működniök a törté­nelmi erőknek, hogy hatékonyak legyenek.

 

Helyzetelemzés. Erőviszonyok

Annak a tanulmányozá­sa, hogy miként kell elemezni a „helyzeteket”, vagyis hogyan kell megragadni az erőviszonyok különböző fokait, a politikai tudomány és művészet elemi szintű kifejtésére adhat alkalmat, ha a politikai tudományt és művészetet úgy értjük, mint olyan gyakorlati kuta­tási szabályok és konkrét megfigyelések összességét, amelyeknek hasznossága abban áll, hogy felkeltik az érdeklődést a tényleges valóság iránt, és logikusabb, erőteljesebb intuíciókat hívnak életre. Ezzel együtt kell kifejteni, mi is értendő a politikában stratégián és tak­tikán, stratégiai „terven”, propagandán és agitáción, a szervezés és a kormányzás elméletén.

Az empirikus megfigyelés elemeinek, amelyeket általában ömlesztve tálalnak a politikai tudományról szóló értekezések (példaként G. Mosca49 A politikai tudomány alapelemeicímű műve szolgálhat), ha nem elvont, vagy levegőben lógó kérdések, az erőviszo­nyok különböző fokozataiban kellene helyet találniok, a nemzetközi erőviszonyoktól kezdve (ide tartoznának azok a jegyzetek, amelyek a nagyhatalom fogalmáról, az államoknak hegemón rendszerekbe való tömörüléséről s így a kis- és középhatalmak függetlenségének és szuverenitásának fogalmáról szólnak50) egészen az objektív társadalmi viszonyokig, azaz a termelőerők fejlettségi szintjéig, a politikai és párterőviszonyokig (az államon belüli hegemónia-rendszerekig) s a konkrét politikai (vagyis potenci­álisan katonai) viszonyokig.

Megelőzik-e vagy követik (logikailag) a nemzet­közi viszonyok az alapvető társadalmi viszonyokat? Kétségkívül követik. Technikai és katonai megnyil­vánulásán keresztül a struktúra minden szerves meg­újítása nemzetközi téren szervesen módosítja az ab­szolút és relatív viszonyokat. Egy nemzeti állam földrajzi helyzete sem megelőzi, hanem követi (logi­kailag) a strukturális újításokat, bár egy bizonyos mértékben visszahat rájuk (tudniillik pontosan abban a mértékben, ahogy a felépítmény visszahat az alapra, a politika a gazdaságra stb.). Egyébként a nemzetközi viszonyok passzívan és aktívan hatnak vissza a poli­tikai viszonyokra (a pártok hegemónia-viszonyaira). Minél inkább alá van rendelve egy nemzet gazdasági élete a nemzetközi viszonyoknak, annál inkább kép­viseli és használja fel ezt a helyzetet más pártok felülkerekedésének megakadályozására a pártok egyike (emlékeztetni Nitti nevezetes beszédére, amely tech­nikailag lehetetlennek nevezte az olasz forradalmat !51). A tényeknek ebből a sorozatából arra a következtetésre lehet jutni, hogy gyakran nem az a „külföld szolgá­latában álló párt”, amelyet vulgárisán így állítanak be, hanem éppen a legnacionalistább párt, ez ugyan­is valójában sokkal inkább képviseli az ország aláren­delését és gazdasági alávetését a hegemón nemzetek­nek vagy nemzetcsoportoknak, mintsem saját hazájá­nak életképes erőit.[v]

Hogy helyesen lehessen elemezni egy adott időszak történetében ható erőket, és hogy viszonyukat meg lehessen határozni, pontosan meg kell fogalmazni és meg kell oldani az alap és a felépítmény viszonyának problémáját. Két elvet kell szem előtt tartani :1. egyetlen társadalom sem állít maga elé olyan feladatokat, amelyeknek a megoldásához nem állnak fenn a szük­séges feltételek, vagy nincsenek megjelenőben és fejlődésben; 2. egyetlen társadalom sem bomlik fel, és nem váltható fel, ha előzőleg nem valósította meg mindazokat az életformákat, amelyeket viszonyai magukban rejtettek.[vi]

Ezt a két alapelvet átgondolva a történetírás egész sor egyéb módszertani elvének kifejtéséig lehet el­jutni. Mindenekelőtt az alap tanulmányozásakor meg kell különböztetni egymástól a szerves (viszonylag állandó) mozgásokat azoktól a mozgásoktól, ame­lyeket „konjunkturális” jellegűnek lehet nevezni (és amelyek esetlegesként, felszíniként, szinte véletlen­ként jelennek meg). Természetesen a konjunkturális jelenségek szintén a szerves mozgásoktól függenek, de jelentőségük nem nagy történelmi horderejű: politikai aprókritikára adnak alkalmat, olyan napi bírálatra, amely a kis vezető csoportokat és a ha­talomért közvetlenül felelős vezető személyiségeket érinti. A szerves jelenségek a történelmi-társadalmi bírálatnak adnak teret, ez pedig a nagy csoporto­sulásokat érinti, túl a közvetlenül felelős személyeken, túl a vezető személyzeten. E megkülönböztetés nagy jelentősége szembetűnő, ha egy történelmi korszakot tanulmányozunk. Válság lép fel, és olykor évtizede­kig húzódik. Ez a rendkívüli időtartam azt jelenti, hogy az alapban helyrehozhatatlan ellentmondások kerültek felszínre (értek meg), de a rendszer konzer­válásán és védelmén pozitíve fáradozó politikai erők bizonyos határok között mégis igyekeznek helyre­hozni és leküzdeni őket. Ezek a szüntelen és állhatatos erőfeszítések (hiszen egyetlen társadalmi forma sem lesz valaha is hajlandó elismerni, hogy túlhaladott) hozzák létre az „esetlegesség” talaját, amelyen a rendszerrel szemben ellenséges erők szervezkednek, és be akarják bizonyítani (ez a bizonyítás végső soron csak akkor sikerül és „igaz”, ha új valósággá válik, ha a rendszerrel szemben ellenséges erők diadalmaskod­nak, de egyelőre ideológiai, vallási, filozófiai, politikai, jogi stb. viták sorozatában testesül meg, ame­lyeknek konkrétsága aszerint értékelhető, milyen mértékben bizonyulnak meggyőzőnek, és eredmé­nyeznek eltolódást a társadalmi erők előző hadrend­jében), hogy már fennállnak a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy bizonyos feladatokat történel­mileg meg lehessen, tehát meg kelljen oldani (meg kelljen oldani, mert e történelmi kötelesség elhanyagolása mindig csak növeli a szükségszerű felfordu­lást, és csak súlyosabb katasztrófákat készít elő).

A történelmi-politikai elemzések gyakran esnek abba a hibába, hogy elsikkad a szerves és az esetleges közötti helyes viszony: így vagy arra lyukadnak ki, hogy közvetlenül ható okként mutatják be a való­ságban közvetetten ható okokat, vagy arra, hogy egyedül a közvetlen okokat nyilvánítják hatékony­nak; az egyik esetben az „ökonomizmus” túlhajtásával vagy pedáns doktrinérséggel van dolgunk; a másikban az „ideologizmus” túlhajtásával; az egyik esetben a mechanikus okok túlértékelésével, a másik­ban a voluntarista és egyéni elem dicsőítésével. (A szerves „mozgások” és tények, illetve a „konjunk­turális” vagy esetleges mozgások és tények meg­különböztetését mindenfajta szituációra alkalmazni kell, nemcsak azokra a helyzetekre, amelyekre visszafejlődés vagy akut válság jellemző, hanem azokra is, amelyeket a felfelé ívelő fejlődés vagy pros­peritás, és azokra is, amelyeket a termelőerők stag­nálása jellemez.) A kétfajta mozgás, és így a kétfajta kutatás dialektikus kapcsolatát nehéz pontosan meg­állapítani; s ha a történetírásban súlyos a hiba, még súlyosabbá válik a politika művészetében, itt ugyanis nem a múlt történetét kell feldolgozni, hanem a jelenét és a jövőét kell kidolgozni:[vii] a hibákat az ember közvetlen és káros vágyai és szenvedélyei okozzák, mert a tárgyilagos és pártatlan elemzés helyébe lép­nek, mégpedig nem az akciót ösztönző tudatos „eszközként”, hanem önáltatásként. Aki másnak vermet ás, ebben az esetben is maga esik bele, azaz a demagóg maga lesz saját demagógiájának első áldozata.

E módszertani ismérvek teljes jelentősége akkor nyilvánul meg szemmel láthatóan és didaktikailag, ha a konkrét történelmi tények elemzésére alkal­mazzák őket. Hasznosan lehetne őket alkalmazni az 1789 és 1870 közötti időszak franciaországi esemé­nyeire. Azt hiszem, hogy a fejtegetés világosabbá tétele érdekében ezt az egész időszakot át kell fogni. Ugyanis csak 1870-71-ben, a Kommün kísérletével merülnek ki történelmileg az 1789-ben született csírák, tudniillik eddigre a hatalomért harcoló új osztály nemcsak a végleges túlhaladottságát elismerni nem akaró régi társadalom képviselőire mér vereséget, ha­nem a legújabb csoportokra is, amelyek már az 1789-ben elindított fordulatból kisarjadt új struktúrát tartják túlhaladottnak, s így mind a régivel, mind az egészen újjal szemben életképesnek mutatkozik. Ezenkívül 1870-71-gyel elveszti hatékonyságát azok­nak a politikai és taktikai elveknek az összessége, amelyek gyakorlatilag 1789-ben jöttek létre, s ame­lyeket ideológiailag 48 körül fejtettek ki (amelyek a „permanens forradalom”53 formulájában összegeződnek; érdekes volna megvizsgálni, mennyi ment át ebből a formulából Mazzini stratégiájába - például, ami az 1853-as milánói felkelést illeti -, és hogy ez vajon tudatosan történt-e, vagy sem). Ennek a szem­pontnak a helyességét mutatja, hogy a történészek korántsem értenek (és nem is érthetnek) egyet a francia forradalmat alkotó eseménycsoport határainak megvonásakor. Egyesek szerint (például Salvemini54 szerint) a forradalom Valmynál55 tető­zik: Franciaország megteremtette az új államot, és meg tudta szervezni azt a politikai és katonai erőt, amely területi szuverenitását érvényre juttatja és megvédi. Mások szerint a forradalom thermidorig folytatódik, sőt ezek több forradalomról beszélnek (augusztus tizedikét különálló forradalomként említik50 stb.[viii]). Thermidornak és Napóleon tevékeny­ségének különféle elemzései a legélesebb ellentmon­dásokat szülik: forradalomról vagy ellenforradalom­ról van szó? Mások szerint a forradalom története iSjo-ig, l848-ig, i87O-ig, sőt az 1914-68 világháború­ig folytatódik.

E látásmódok mindegyikében van valami igazság. Ugyanis a francia társadalmi struktúra 1789 után ki­fejlődő belső ellentmondásai csak a harmadik köztár­saság idején békülnek viszonylagosan össze, s Fran­ciaország életében a politikai egyensúly hatvan éve követi az előző nyolcvan évet, amelynek során egyre hosszabb hullámokban követték egymást a fordula­tok: 1789,94,99,1804,15, 30,48, 70. Éppen e külön­böző frekvenciájú „hullámok” tanulmányozása útján rekonstruálható egyrészt az alap és a felépítmény vi­szonya, másrészt pedig az alap szerves és konjunk­turális mozgásának alakulása. Egyébként elmondható, hogy a jegyzet elején szereplő két elv közötti dialek­tikus közvetítés a permanens forradalom politikai és történelmi formulájában lelhető meg.

Ugyanennek a problémának egy másik oldala az úgynevezett erőviszonyok kérdése. A történelmi írásokban gyakran olvasható az általánosságokban mozgó kifejezés: „az egyik vagy a másik irányzat számára kedvező vagy kedvezőtlen erőviszonyok”.

így, elvontan, ez a formula semmit, vagy majdnem semmit sem magyaráz meg, mert egyszerűen meg­ismétli a megmagyarázandó tényt, egyszer tényként mutatva be, egyszer pedig elvont törvényként és magyarázatként. Az elméleti hiba tehát abban áll, hogy a kutatási és az értelmezési alapelv „történelmi ok­ként” jelenik meg.

Mindenekelőtt az „erőviszonyok” különböző mozzanatait vagy fokozatait kell megkülönböztetni, éspedig alapvetően a következőket:

1. Egy társadalmi erőviszony, amely szorosan kap­csolódik az alaphoz, független az emberek akaratától, és az egzakt avagy természeti tudományok rendszerei­vel mérhető. Az anyagi termelőerők fejlettségi szint­jének alapján alakulnak ki a társadalmi csoportosu­lások, s mindegyikük egy-egy funkciót képvisel, és adott helyet tölt be magában a termelésben. Ez a viszony az, ami: lázadó valóság; senki sem változtat­hatja meg az üzemek és alkalmazottaik számát, a vá­rosok számát, a lakosság lélekszámát stb. Ennek az alapvető megoszlásnak az alapján tanulmányozható, vajon fennállnak-e a társadalomban az átalakulás szükséges és elégséges feltételei, vagyis ellenőrizhető, milyen mértékben reálisak és valósíthatók meg a tár­sadalom talaján, a társadalom fejlődése által életre­hívott ellentmondások talaján létrejött ideológiák.

2. A következő mozzanat a politikai erők viszonya: azaz annak vizsgálata, milyen szintű a különféle társadalmi csoportok egyneműsége, öntudata és szervezettsége. Ezt a mozzanatot azután különböző fokozatokra lehet felbontani, és így lehet elemezni. E fokozatok pedig a kollektív politikai tudat külön­böző, történelmileg megnyilvánuló mozzanatainak felelnek meg. Az első és legelemibb a korporatív gazdasági tudat: a kereskedő érzi, hogy szolidaritás­sal tartozik a másik kereskedőnek, a termelő a terme­lőnek stb., de a kereskedő még nem érez szolidaritást a termelő iránt; tehát csak az egynemű egységet érzi, és azt a kötelességet, hogy megszervezze az egységet: a szakmai csoport egységét, de nem a szélesebb tár­sadalmi csoportét. Egy következő mozzanat az, amikor tudatosul a társadalmi csoport összes tagjának érdekközössége, de még csak pusztán gazdasági téren. Már ebben a mozzanatban is felvetődik az állam kérdése, de csak az uralkodó csoportokkal való jogi és politikai egyenlőség szempontjából: ebben a sza­kaszban születik a törvényhozásban és a közigazga­tásban való részvétel követelése, valamint esetleg az az igény, hogy mind a kettőt módosítsák, megrefor­málják, de csak a fennálló alapvető keretek között. A harmadik mozzanatban válik tudatossá, hogy a korporatív érdekek jelenlegi és jövőbeli fejlődésük során túlnőnek a korporatív körön, a pusztán gazda­sági csoport korlátain, és más alávetett társadalmi csoportok érdekeivé válhatnak, és kell hogy váljanak. Ez a legnyíltabban politikai szakasz: az alapból a bonyolult felépítménybe vezető határozott átmenetet jelzi; a korábban létrejött ideológiák ebben a szakasz­ban válnak „párttá”, s mérkőznek meg, bocsátkoz­nak harcba egymással, amíg egyikük vagy legalábbis egyetlen kombinációjuk egyre inkább túlsúlyba nem jut, s a társadalom egész területét befolyása alá nem keríti. Ezzel nemcsak a gazdasági és politikai célokat egyesíti, hanem az eszmei és erkölcsi egységet is létrehozza, mivel mindazokat a kérdéseket felveti, amelyek körül — nem korporatív, hanem „egyetemes'' téren - felizzik a küzdelem, és mivel így megteremti egy alapvető társadalmi csoport hegemóniáját az alá­rendelt csoportok sora felett. Az állam egyetlen cso­port szervezeteként szerepel ugyan, s feladata az, hogy megteremtse a csoport maximális önkifejtésének fel­tételeit, de ez a fejlődés és ez az önkifejtés úgy jelenik meg és úgy szerepel, mint egy egyetemes önkifejtésnek, az összes „nemzeti” energiák fejlődésének hajtóereje, azaz az uralkodó csoport konkrétan azonosul az alárendelt csoportok általános érdekeivel, s az állami élet úgy jelenik meg, mint az alapvető csoport és az alárendelt csoportok érdekei közötti instabil egyen­súlyok szüntelen létrejötte és meghaladása (a törvény keretén belül), ezek az egyensúlyok pedig valójában az uralkodó csoportok érdekeinek túlsúlyát jelentik, de csak egy bizonyos mértékben, tehát nem a kicsi­nyes korporatív gazdasági érdek jut túlsúlyba.

A valóságos történelemben ezek a mozzanatok kölcsönösen feltételezik egymást, hogy úgy mondjuk, horizontálisan és vertikálisan, azaz a társadalom gazdasági tevékenységei szerint (horizontálisan) és a területek szerint (vertikálisan), s változatosan keve­rednek és különülnek el: e kombinációk mindegyike kifejeződhet saját gazdasági és politikai megnyilvá­nulásában. Figyelembe kell még venni, hogy a nem­zeti államnak ezekhez a belső viszonyaihoz kapcso­lódnak a nemzetközi viszonyok, s így új eredeti és történelmileg konkrét kombinációk keletkeznek. A fejlettebb országban létrejövő ideológia kevésbé fejlett országokra is átterjedhet, s befolyásolhatja a kombinációk helyi viszonyát.[ix]

A nemzetközi és nemzeti erőknek ezt a viszonyát tovább bonyolítja, hogy minden államon belül kü­lönböző szerkezetű területi egységek, minden szinten eltérő erőviszonyok vannak (így Vendée5 a nemzetközi reakció erőivel szövetkezett, és őket képviselte a francia területi egységen belül; így Lyon a francia forradalomban a kapcsolatok különleges csomópontja volt stb.).

3. A harmadik mozzanat a katonai erők viszonya, s ez esetről esetre döntő jelentőségűvé válik. (A tör­ténelmi fejlődés szüntelenül az első és a harmadik mozzanat között mozog a második közvetítésével.) De ez sem egészen egynemű, és nem ragadható meg közvetlenül sematikus formában, két szintje külön­böztethető meg: a szoros értelemben vett katonai vagy technikai-katonai szint, és az, amit úgy nevez­hetünk, hogy katonapolitikai szint. A történelmi fejlődés során e két szintnek már igen sokféle kom­binációja valósult meg. Határesetszerű tipikus példa az, amikor egy állam katonai elnyomás alatt tart egy állami függetlenségre törekvő nemzetet. Ez a viszony nem tisztán katonai, hanem katonapolitikai, és való­ban, egy ilyen típusú elnyomást nem lehetne meg­magyarázni az elnyomott nép társadalmi megosz­tottsága és többségének passzivitása nélkül; ezért a függetlenséget nem lehet pusztán katonai eszközökkel elérni, csak politikai és katonapolitikai erőkkel. Ha ugyanis az elnyomott nemzetnek a harc megkezdésé­hez meg kell várnia, amíg a hegemén állam meg­engedi neki, hogy a szó szoros és technikai értelmé­ben vett saját hadsereget hozzon létre, jó ideig vár­hatna (előfordulhat, hogy a hegemón nemzet eleget tesz a saját hadsereg létrehozására irányuló követelés­nek, de ez azt jelenti, hogy katonapolitikai téren a harc jelentős része már lezajlott, és győzelemmel zárult). Az elnyomott nemzet tehát kezdetben olyan erőt szegez szembe a hegemón erővel, amely csak „katonapolitikai” jellegű, vagyis olyan politikai ak­ciót, amelynek az az előnye, hogy katonai jellegű hatást vált ki a következő két értelemben: l. belülről szétzilálja a hegemón nemzet katonai ütőképességét; 2. arra kényszeríti a hegemón katonai erőt, hogy nagy területen szóródjék szét, s így katonai hatékony­ságának jó részét elveszítse. Az olaszországi Risorgimento59 esetén megfigyelhető a katonapolitikai veze­tés katasztrofális hiánya, különösen az Akciópártban (vele született tehetetlensége miatt), de a piemontei mérsékelt pártban60 is, mind 1848 előtt, mind utána; az utóbbi esetben természetesen nem a tehetetlenség volt az ok, hanem a „gazdasági-politikai malthusiánizmus”, vagyis az, hogy az agrárreformnak még a lehetőségére sem akartak célozni, s nem akartak alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni, csak arra törekedtek, hogy a piemontei monarchia egész Itáliára kiterjedjen, és ezt pusztán tartományi népszava­zások szentesítsék, anélkül, hogy a nép bármilyen mó­don feltételeket szabhatna vagy korlátokat állíthatna.

Az előzőkhöz kapcsolódik az a kérdés is, hogy az alapvető történelmi válságokat közvetlenül a gazda­sági válságok határozzák-e meg. A kérdésre már tulajdonképpen válaszoltak azok a fenti sorok, ame­lyekben ugyanerről a kérdésről van szó, csak más formában, mégis, az adott közönség jellege miatt didaktikai okokból mindig úgy kell vizsgálni ugyan­annak a kérdésnek minden megnyilvánulási formáját, mintha önálló és új problémáról volna szó. Azt ki lehet zárni, hogy a pusztán gazdasági válságok ön­magukban alapvető jelentőségű eseményeket válta­nának ki; csak kedvezőbb körülményeket teremt­hetnek ahhoz, hogy bizonyos gondolkodásmódok, az állami élet egész további fejlődését meghatározó kérdések felvetésének és megoldásának bizonyos módjai elterjedjenek. Egyébként minden olyan megállapítás, amely a válságok vagy a prosperitás idő­szakaira vonatkozik, egyoldalú megítélésekre adhat alkalmat. A francia forradalomról szóló történelmi összefoglalójában Mathiez a hagyományos vulgáris történetírással szemben, amely eleve egyidejű vál­ságokat „mutat ki” ott, ahol felborul a társadalmi egyensúly, leszögezi, hogy 1879 körül a gazdasági helyzet önmagában meglehetősen jó volt, s így nem lehet azt mondani, hogy az abszolút állam összeom­lása elnyomorodási válság következménye lett volna. Megjegyzendő, hogy az állam életveszélyes pénzügyi válság martaléka volt, és felvetődött a kérdés, hogy a három kiváltságos rend közül melyikre háruljanak az állami és kincstári pénzügyek rendbe hozásával járó áldozatok és terhek. Továbbá, ha a polgárság gazdasági helyzete felhőtlen volt is, annál kevésbé volt jó a városok és a vidék nép osztályainak helyzete, különösen az állatvész sújtotta parasztságé. Minden­esetre az egyensúly felborulása nem annak a csoport­nak az elnyomorodásából közvetlenül következő mechanikus okokkal magyarázható, amelynek érdeke volt, hogy felborítsa az egyensúlyt, és amely fel is borította, hanem a közvetlen gazdasági világ felett álló s az „osztálypresztízshez” kapcsolódó konfliktu­sok keretében következett be. A jó vagy rossz gazda­sági helyzetnek mint az új történelmi helyzetek okának a kérdése csak egyik oldala a különböző foko­zataikban vizsgált erőviszonyok kérdésének. Új hely­zet egyaránt adódhat akkor, ha a jólétet valamely ellenséges csoport kicsinyes önzése fenyegeti, és ak­kor, ha a gazdasági helyzet tűrhetetlenül rosszra fordul, s a társadalomban nem látni egyetlen olyan erőt sem, amely képes volna enyhíteni a bajokon és törvényes eszközökkel normalizálni a helyzetet. Kö­vetkezésképpen elmondható, hogy mindezek az ele­mek a társadalmi erőviszonyok összességének azokat a konjunkturális ingadozásait fejezik ki konkrét for­mában, amelyeknek talaján a társadalmi erőviszo­nyok politikai erőviszonyokká válnak, majd a döntő katonai viszonyban csúcsosodnak ki.

Ha ez az egyik pillanatról a másikra végbemenő fejlődési folyamat elmarad - s lényegében olyan folyamatról van szó, amelynek szereplői az emberek,az emberek képességei és akarata -, akkor a helyzet alkalmatlan marad a cselekvésre, és ellentmondó kö­vetkezményekkel járhat: a régi társadalom ellenáll és „lélegzetvételnyi szünethez” jut, mégpedig úgy, hogy kiirtja az ellenfél elitjét és terrorizálja a tartaléktömeget; vagy pedig az összeütköző erők kölcsönö­sen megsemmisülnek, s a temetők békéje köszönt be, esetleg külföldi őrség ellenőrzése alatt.

De az erőviszonyok bármilyen konkrét elemzésé­vel kapcsolatban a következő megjegyzés a legfon­tosabb: az ilyen elemzések nem válhatnak öncéllá (hacsak nem a múlt történetének egy fejezetéről van szó), s csak akkor van értelmük, ha valamilyen gya­korlati tevékenység, valamilyen akarati kezdemé­nyezés igazolására szolgálnak. Azt kell megmutatniok, melyek azok a kisebb ellenállású pontok, ahol az akarat erejét a legeredményesebben lehet bevetni, melyek a legsürgősebb taktikai műveletek, mi legyen egy politikai agitációs kampány koncepciója, milyen nyelvezet lesz a legérthetőbb a tömegek számára stb. Minden helyzetben az olyan állandóan szervezett és előre felkészített erő a döntő tényező, amelyet be lehet vetni, ha a helyzet kedvezőnek látszik (már­pedig csak akkor kedvező, ha ilyen erő létezik, és harci szelleme töretlen); ezért az alapvető feladat ennek az erőnek a módszeres létrehozása, fejlesztése, egyneművé, összeforrottá tétele és öntudatra ébresz­tése. Ezt mutatja a hadtörténet és az, hogy milyen gonddal készítették fel mindig is a hadseregeket arra, hogy bármely pillanatban háborút indíthassanak. A nagy államok éppen azért voltak nagy államok, mert minden pillanatban fel voltak készülve arra, hogy kihasználják a kedvező nemzetközi helyzeteket, ezek pedig azért voltak kedvezőek, mert fennállt hatékony kihasználásuk konkrét lehetősége.

 

Megjegyzések a politikai pártok felépítésének néhány vonatkozásáról a szerves válságok időszakaiban.

Törté­nelmi életüknek egy bizonyos pillanatában a társa­dalmi csoportok elszakadnak hagyományos pártjaik­tól, azaz a hagyományos pártokat adott szervezeti formájukban - az őket alkotó, képviselő és vezető meghatározott emberekkel - osztályuk vagy az osz­tály egy frakciója többé nem ismeri el saját kifejeződéseként. Amikor ilyen válság lép fel, a közvetlen helyzet kényessé és veszélyessé válik, mert szabad út nyílik az erőszakos megoldások, a gondviselésszerű vagy karizmatikus személyek alakjában megjelenő sötét hatalmak tevékenysége előtt.

Hogyan alakulnak ki a „képviselők és a képvisel­tek” közötti ellentétnek ezek a helyzetei, amelyek a pártok területéről (a szűk értelemben vett párt­szervezetek, a választások és a parlament szférája, az újságok körül tömörülő csoportok) az egész állami szervezetre átterjednek, s megszilárdítják a (polgári és katonai) bürokrácia, a magas pénzügyi körök, az egyház és általában minden, a közvélemény hullám­zásaitól viszonylag független szervezet viszonylagos hatalmi pozícióit? A folyamat minden országban más és más, bár a tartalma azonos. E tartalom pedig az uralkodó osztály hegemóniájának válsága, s ez vagy azért következik be, mert az uralkodó osztály kudarcot vallott valamely nagyszabású politikai vállalkozásával, amelyhez a nagy tömegek támogatását kérte vagy kényszerítette ki erővel (ilyen pél­dául a háború), vagy pedig azért, mert széles tömegek (elsősorban a parasztság és a kispolgári értelmiség soraiban) passzivitásukat hirtelen bizonyos aktivitás­sal váltották fel, és olyan követelésekkel állnak elő, amelyek szervetlen összességükben forradalmat jelentenek. Ilyenkor „tekintélyi válságot” emleget­nek, s éppen ez a hegemónia válsága, avagy a maga összességében vett állam válsága.

A válság azért teremt rövid távon veszélyes hely­zetet, mert a lakosság különböző rétegei nem ugyan­olyan gyorsan tájékozódnak, nem egyszerre szerve­ződnek újjá. A hagyományos vezető osztály nagy létszámú kiképzett személyzet felett rendelkezik, s nagyobb sebességgel vált le embereket, vált prog­ramot, és ragadja újból magához a kezéből már-már kicsúszó ellenőrzést, mint az alávetett osztályok, eset­leg áldozatokat is hoz, bizonytalan jövőnek teszi ki magát demagóg ígéreteivel, de megtartja a hatalmat, pillanatnyilag megerősíti, s arra használja fel, hogy szétzúzza az ellenfelet, s szétszórja az ellenfél vezető személyzetét, mely amúgy sem lehet nagyon nagy létszámú és nagyon jól kiképzett. Amikor sok párt közkatonasága egyetlen párt zászlaja alá tömörül, mert ez jobban képviseli és foglalja össze az egész osztály szükségleteit, ez szerves és természetes folya­mat, még ha a változás szinte villámgyors is a nyu­godt idők mércéjével mérve: ilyenkor egy teljes társadalmi csoport egyetlen vezetés alatt forr össze, mert csak ezt tartja képesnek valamilyen döntő lét­probléma megoldására és valamilyen halálos veszély elhárítására. Ha a válság nem így, nem szervesen oldódik meg, hanem a karizmatikus vezér feltűnésé­vel, ez azt jelenti, hogy statikus erőegyensúly áll fenn (tényezői eltérő nagyságúak lehetnek, de a döntő a haladó erők éretlensége), hogy sem a konzervatív, sem a haladó csoport nem elég erős a győzelemhez, s hogy a konzervatív csoportnak is úrra és parancsolóra van szüksége.[x]

Az effajta jelenségek a politikai párttal kapcsolatos egyik legfontosabb kérdéshez kapcsolódnak; tudni­illik ahhoz, hogy mennyire képes a párt szembe­szállni a megszokás szellemével, a betokosodás, az anakronisztikussá válás hajlamával. A pártok azért születnek, azért válnak szervezetté, hogy az osztályuk számára létfontosságú pillanatokban kezükbe vegyék a helyzet irányítását; de nem mindig tudnak alkal­mazkodni az új feladatokhoz, az új időkhöz, nem mindig képesek lépést tartani azzal, ahogyan az erő­viszonyok összessége (így osztályuk viszonylagos pozíciója) átalakul az adott országban vagy nemzet­közi téren. A pártoknak ezt a fejlődését elemezve meg kell különböztetni a társadalmi csoportot; a párt tömegét; bürokráciáját és vezérkarát. A bürokrácia a megszokás és a konzervativizmus legveszélyesebb ereje; ha végül is összetartó, különálló testté alakul, amely függetlennek érzi magát a tömegtől, akkor a párt végső soron anakronisztikussá válik, s súlyos válságok idején elveszti társadalmi tartalmát, szinte légüres térben mozog. Érdemes megnézni, mit tesz sok német párttal a hitlerizmus térhódítása. A francia pártok is gazdag anyagot szolgáltathatnak az ilyen irányú vizsgálódáshoz: mind betokosodtak és anak­ronisztikussá váltak, a múlt francia történelmének különböző szakaszaiból fennmaradt történelmi­-politikai dokumentumokká, s e korok elavult szó­használatát ismételgetik: válságuk még katasztrofálisabbá válhat, mint a német pártoké.

Az ilyen események elemzésekor rendszerint nem veszik helyesen számba a polgári és katonai bürokra­tikus elemet, továbbá azzal sem számolnak, hogy az elemzésnek nemcsak az aktív katonai és bürokratikus elemre kell kiterjednie, hanem azokra a társadalmi rétegekre is, amelyekből az adott állami keretek között a bürokrácia hagyományosan verbuválódik. Egy politikai mozgalom akkor is katonai jellegű lehet, ha a hadsereg mint olyan nyíltan nem vesz részt benne; egy kormány akkor is katonai jellegű lehet, ha a hadsereg mint olyan nem vesz részt benne. Meg­határozott helyzetekben előfordulhat, hogy jobb, ha a hadsereget nem „fedik fel”, nem léptetik ki az al­kotmányos keretek közül, jobb nem bevinni a politi­kát a katonák közé, ahogy mondani szokás, mert így a látszólagos semlegesség és frakciók felettiség talaján meg lehet őrizni a tisztek és a közkatonák egységét; és mégis az új helyzetet a hadsereg, azaz a vezérkar és a tisztikar határozza meg és uralja. Egyébként nem igaz, hogy az alkotmányok értelmében a hadsereg­nek sohasem lehet politikai szerepe; éppen a hadseregnek kellene megvédenie az alkotmányt, vagyis a törvényes államformát a hozzátartozó intézmé­nyekkel egyetemben; ezért az úgynevezett semleges­ség csupán a visszahúzó erők támogatását jelenti, csakhogy egyes esetekben így kell beállítani a kér­dést, nehogy a lakosság elégedetlensége a hadsereg­ben is tükröződjék, nehogy a katonai szervezet felbomoljék, és így semmivé váljék a vezérkar meg­határozó hatalma. Természetesen ezek a megjegyzések nem abszolút érvényűek; történelmi időszakonként és országonként igen eltérő a súlyuk.

Az első dolog, amit ki kell deríteni, a következő: van-e az adott országban olyan kiterjedt társadalmi réteg, amelynek számára a polgári és katonai bürok­rata karrier a gazdasági életnek és a politikai érvénye­sülésnek (a hatalomban való tényleges, akárha köz­vetett, „zsarolás” útján való részesedésnek) fontos eleme? A modern Európában ez a réteg a falusi kis-és középpolgárságban jelölhető meg, kiterjedtsége pedig országonként változik egyrészt az ipari erők fejlődésétől, másrészt az agrárreformtól függően. Igaz, a polgári és katonai bürokrata karrier nem ennek a társadalmi rétegnek a monopóliuma; mégis, külö­nösképpen illik hozzá amiatt a társadalmi funkció miatt, amelyet ez a réteg betölt, és azok miatt a lélektani hajlamok miatt, amelyeket e funkció létre­hoz vagy amelyeknek kedvez; a társadalmi csoport egészét ez a két tényező teszi egyneművé, és tölti meg irányító energiával, tehát politikai értékkel és a társadalom szervezetének összességét tekintve gyak­ran döntő funkcióval. Ennek a csoportnak a tagjai megszokták, hogy közvetlenül irányítsanak emberi közösségeket, még ha csak kicsinyeket is, mégpedig „politikailag”, nem „gazdaságilag”; azaz vezetési művészetük nem tartalmaz rendszerező készséget, „a dolgok” rendezésének, „az emberek és a dol­gok” egyetlen szerves egésszé való rendezésének kész­ségét, mint ahogy az ipari termelésben történik, mert ennek a csoportnak a szó mai értelmében nincs gazdasági funkciója. Járadéka van, mert jogilag tulajdonosa a nemzeti földterület egy részének, funkciója pedig abban áll, hogy „politikailag” megakadályozza a földművelő parasztot létfeltételeinek megjavításá­ban, mert a paraszt viszonylagos helyzetének bármi­félejavulása katasztrofális volna az ő társadalmi hely­zetére nézve. A paraszt krónikus nyomora és hosszú munkanapja, a belőle fakadó elállatiasodással együtt e csoport számára, elsőrendű szükséglet. Ezért minden energiát latba vet a paraszti munka önálló megszer­vezésének bármilyen kísérletével és a hivatalos vallás keretein kívül álló bármiféle paraszti kultúrmozgalommal szembeni ellenállásban és ellentámadásban. E társadalmi csoport korlátai, belső gyengeségének okai területi szétszórtságából, s az „egyneműség­nek” e szétszórtsággal szorosan összefüggő hiányá­ból következnek; ez pedig más vonásaira is magyarázatot ad: a tagjai által követett ideológiai rendszerek ingatagságára, sokféleségére és az időnként követett ideológiák furcsaságára magára is. Az akarat valami­lyen célra irányul, de késésben van, és általában hosszú folyamatra van szüksége ahhoz, hogy szervezetileg és politikailag centralizálódjék. A folyamat akkor gyorsul fel, ha e csoport sajátos „akarata” egybeesik a felső osztály közvetlen akaratával és érdekeivel; sőt ilyenkor nemcsak meggyorsul a fo­lyamat, hanem e réteg egyúttal azonnal megmutatja „katonai erejét” is. Időnként, mihelyt megszervező­dött, törvényt diktál a felső osztálynak is, legalábbis a megoldás „formáját”, ha nem is tartalmát illetően.

Ugyanazok a törvények mutatkoznak meg itt, ame­lyeket az alárendelt osztályokra vonatkozóan a város-­falu viszony esetében említettünk: a város ereje auto­matikusan a falu erejévé válik, de mivel falun a konfliktusok azonnal éles és „személyes” jelleget öl­tenek, mégpedig azért, mert hiányzik a gazdasági mozgástér, és mert felülről rendszerint nagyobb nyo­más nehezedik az alsóbb rétegekre, vidéken az ellen­támadás szükségképpen gyorsabb és határozottabb. Ez a csoport érti és látja, hogy bajainak forrása a vá­ros, a város ereje, s így megérti, hogy diktálnia „kell” a megoldást a városi uralkodó osztályoknak, hogy e fő tűzfészket kioltsák, még ha ez közvetlenül nem is érdeke a városi uralkodó osztályoknak, vagy azért, mert túlságosan költséges, vagy mert hosszú távon veszélyes (ezek az osztályok nagyobb fejlődési ciklu­sokban gondolkoznak, amelyekben a manőverezés lehetségessé válik, nem egyszerűen „fizikai”, azon­nali érdekekben). Ebben az értelemben kell felfogni e réteg vezető szerepét, nem pedig abszolút értelem­ben; mindenesetre ez sem csekélység.[xi]Megjegyzendő, mennyire tudatosan ápolják, milyen szervesen fejlesztik ma a szóban forgó társadalmi csoportnak ezt a „katonai” jellegét, amely hagyományosan bi­zonyos létfeltételek spontán tükröződése volt. Ehhez a tudatos mozgalomhoz tartoznak azok a módszeres erőfeszítések, amelyeknek célja a leszerelt katonák­ból, a különböző csapattestek és fegyvernemek egy­kori harcosaiból, különösen tisztekből álló külön­féle egyesületek létrehozása és fenntartása. Ezek kap­csolatban állnak a vezérkarokkal, és szükség esetén mozgósíthatók anélkül is, hogy a sorkatonaságot mozgósítani kellene. Az utóbbi így megmaradna riadóztatott tartaléknak, ezek a magánerők pedig megerősítenék és megóvnák a széthullástól, s szük­ségképpen támogatólag, erősítőleg hatnának harci szellemére. Azt lehet mondani, hogy „kozák” típusú mozgalomról van szó, csakhogy az alakulatok nem a nemzetiségi határok mentén sorakoznak fel, mint a cári kozákok esetében, hanem a társadalmi csopor­tok „határai” mentén.

Ezért egy sor országban a katonai elemnek az állami életre gyakorolt befolyása nem csupán a tech­nikai értelemben vett katonai elem befolyását és sú­lyát jelenti, hanem annak a társadalmi rétegnek a be­folyását és súlyát, amelyből a technikai értelemben vett katonai elem (különösen az alsó tisztikar) első­sorban származik. Ez a megjegyzéssorozat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elemezni lehessen annak a bizonyos politikai formának a helyét, amelyet cezarizmusnak, vagy bonapartizmusnak szokás nevezni, s hogy meg lehessen különböztetni más, olyan for­máktól, amelyekben a technikai értelemben vett ka­tonai elem mint olyan talán még szembeszökőbb és kizárólagosabb módon dominál.

Spanyolország és Görögország egy-egy tipikus példa, mégpedig egyszerre hasonló és eltérő vonások­kal. Spanyolország esetében a következő részleteket kell szem előtt tartani: nagy terület és alacsony pa­raszti népsűrűség. A földbirtokos nemes és a paraszt között nincs nagy létszámú vidéki polgárság; így az alacsony rangú tisztikarnak mint önálló erőnek a jelentősége csekély (az iskolázottságot követelő fegy­vernemek, a tüzérség és a műszaki alakulatok tiszti­karának viszont bizonyos ellenzéki jelentősége volt: a városi polgárságból származott, szembehelyezke­dett a tábornokokkal és saját politikájának kialakítá­sára törekedett). A katonai kormányok tehát a „nagy” tábornokok kormányai. A paraszti tömegek a hadseregen kívül és belül egyaránt passzívak. Ha a hadseregben politikai megosztottság lép fel, csak vertikális lehet, nem horizontális, mivel a vezető klikkek konkurrenciájából származik: a közkatona­ságban úgy következik be szakadás, hogy az egyik rész az egyik, a másik rész a másik vezető csoportot követi. A katonai kormány epizód két alkotmányos kormány között; a katonai elem a rend és a konzerválás állandó tartaléka, olyan politikai erő, amely ak­kor lép a nyilvánosság elé, amikor a „törvényesség” veszélyben forog. Ugyanez a helyzet Görögországban, azzal a különbséggel, hogy Görögország terü­lete szigetekre oszlik, és a lakosság legenergikusabb és legaktívabb rétegének egy része mindig a tengeren van, ez pedig megkönnyíti a katonai cselszövést és összeesküvést. A görög paraszt ugyanolyan passzív, mint a spanyol, de az összlakosság keretébe helyezve - mivel a legenergikusabb és legaktívabb görög, a tengerész csaknem mindig távol van a politikai élet középpontjától - az általános passzivitást más­képpen kell elemezni, és a probléma megoldása nem lehet ugyanaz (amikor évekkel ezelőtt Görögország­ban agyonlőtték egy megbuktatott kormány tagjait, az ok valószínűleg az volt, hogy ez az energikus és aktív elem hirtelen szabadjára engedte dühét, s véres példát akart statuálni). Elsősorban azt kell megjegyez­ni, hogy Görögországban és Spanyolországban a ka­tonai kormányzás gyakorlata nem hozott létre állan­dó és formailag szerves egészet alkotó politikai ideo­lógiát, nem úgy, mint az úgynevezett potenciálisan bonapartista országokban. De a két típus általános történelmi feltételei azonosak: az egymással harcban álló városi csoportok egyensúlya megbénítja a „normális” demokratikus gépezetet, a parlamentariz­must; eltérő viszont az a befolyás, amelyet a vidék gyakorol erre az egyensúlyra. Az olyan országokban, mint Spanyolország, a teljes mértékben passzív vidék lehetővé teszi a földbirtokos nemesség tábornokai­nak, hogy politikai célokra, a veszélyeztetett egyen­súly helyreállítására használják fel a hadsereget, azaz lehetővé teszi a magas körök felülkerekedését. Más országokban a vidék nem passzív, de mozgalma po­litikailag nem hangolódik össze a városi mozgalom­mal: a hadseregnek semlegesnek kell maradnia, mert különben horizontális irányú megosztottság léphet fel benne (persze csak bizonyos mértékben marad semleges), és a bürokratikus katonai osztály lép ka­tonai eszközökkel akcióba, elfojtja a (közvetlenül veszélyesebb) vidéki mozgalmat, ebben a harcban bizonyos mértékű politikai és ideológiai egységre tesz szert, szövetségesekre lel az olaszországi értelem­ben vett városi középosztályokban,61 amelyeket a vidéki származású, de városban élő diákok tovább erősítenek, rákényszeríti módszereit a magas körök­re, emezek pedig számos engedményt kénytelenek tenni, és óhatatlanul kedvező törvényhozást kell hogy engedélyezzenek; tehát sikerül bizonyos mértékben a saját érdekeivel átitatnia az államot, és leváltania a vezető személyzet egy részét, miközben az általá­nos leszerelés közepette fegyverben marad, és saját fegyveresei és a sorkatonaság közötti polgárháború veszélyét idézi fel arra az esetre, ha a magas körök túl nagy ellenállást próbálnának tanúsítani. Ezeket a megjegyzéseket nem merev sémaként kell értelmezni, hanem a történelem és a politika értelmezésé­nek gyakorlati támpontjaiként. A valóságos esemé­nyek konkrét elemzéseiben egyediek, s csaknem „egyedülállóak” a történelmi formák. Caesar a való­ságos körülményeknek egészen más kombinációját képviseli, mint I. Napóleon, Primo de Rivera,62Zsivkovics63 stb.

Az egy bizonyos helyzetben fennálló erőviszony­rendszer harmadik szintjének vagy mozzanatának elemzésekor hasznosan alkalmazható az a fogalom, amit a katonai nyelvezet „stratégiai konjunktúra” néven említ, s ami mögött pontosabban a hadszíntér stratégiai érettségének foka rejlik. Ennek egyik legfontosabb eleme a vezető személyzet és az úgyneve­zett első vonalbeli aktív erők (a rohamosztagokat is beleértve) minőségi állapota. A stratégiai felkészült­ség foka az ellenfélnél „látszólag” (azaz mennyiségi­leg) kisebb erőket is győzelemre juttathat. Azt mond­hatjuk, hogy a stratégiai felkészültség tendenciájában nullára csökkenti az úgynevezett „fel nem becsül­hető” tényezőket, vagyis a hagyományosan tétlen és passzív erők hirtelen meglepetésre épülő akcióit. A kedvező stratégiai konjunktúra előkészítésének ele­mei közül éppen azokat kell kiemelni, amelyekkel a nemzeti hadsereg technikai szervezete mellett létező katonai réteggel kapcsolatos megjegyzések foglalkoztak.[xii]

További megfontolásokra ad alkalmat Gazzera tábornok hadügyminiszternek 1932. május 19-én a szenátusban elhangzott beszéde (vő: Corriere della Sera, május 20.): „A fasizmus érdeme, hogy had­seregünk fegyelmi rendszere ma az egész nemzetre érvényes irányelvként mutatkozik meg. Más had­seregekben a fegyelem formális és merev volt, és ma is az. Mi mindig szem előtt tartjuk azt az elvet, hogy a hadsereg feladata a háború, s erre kell felkészülnie; tehát békeidőben is háborús fegyelemre van szükség, s a háborús fegyelmet békeidőben kell szellemileg megalapozni. A mi fegyelmünk azon alapul, hogy a követett rendszer spontán eredményeképpen a vezetőket és a közkatonákat az összetartás szelleme hatja át. Ez a rendszer nagyszerűen kiállta egy hosszú hábo­rú próbáját egészen a győzelemig; a fasiszta rendszer érdeme, hogy ezt a kiváló fegyelmi hagyományt az egész nemzetre kiterjesztette. A stratégiai elképzelés és a taktikai műveletek kimenetele az egyes ember fegyelmezettségétől függ. A háború sok dologra megtanított bennünket, így arra is, hogy nagy kü­lönbség van a békeidőben történő felkészülés és a há­borús valóság között. Bizonyosra vehető, hogy bár­milyen legyen is a felkészítés, a hadjárat első művele­tei a hadviselőket olyan új problémák elé állítják, amelyek mindkét részről meglepetést kelthetnek. De ebből nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy nincs szükség a priori koncepcióra, és hogy az elmúlt háborúból semmiféle tanulság nem szűrhető le. A levonandó tanulság egy hadtudományi elv, s ezt az elvet intellektuális fegyelemmel kell értelmezni, és segítségével egymással összhangban álló gondolko­dásmódokat, valamint mindenki számára érthető nyelvezetet lehet kifejleszteni. Amikor esetenként az elvi egység azzal fenyegetett, hogy sematizmussá merevedik, ezt azonnali reagálás követte: a taktika villámgyors megújítása, többek között a műszaki fejlesztés révén. Ezek a rendszabályok tehát nem statikusak, nem tradicionálisak, mint némelyek vélnék. A hagyomány csak erőként esik a latba, s a szabály­zatokat állandóan felülvizsgáljuk, mégpedig nem a változás kedvéért, hanem hogy alkalmazkodjanak a valósághoz.” (A „stratégiai konjunktúra” előkészí­tésének jó példáját nyújtja Churchill Emlékiratai-nak az a része, amelyben a jütlandi csatáról van szó.)