Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antonio Gramsci Új fejedelem 4.

2014.03.12

  

 

Antonio Gramsci

 

Új fejedelem 4.

A cezarizmus.

Caesar, I. Napóleon, III. Napóleon, Cromwell stb. Katalógust készíteni azokról az ese­ményekről, amelyek nagy „hősi” személyiséget ter­meltek ki.

Azt lehet mondani, hogy a cezarizmus olyan hely­zetet fejez ki, amelyben az egymással harcoló erők a katasztrófa árnyékában jutnak egyensúlyba, azaz úgy, hogy a harc folytatása csak kölcsönös meg­semmisülésükkel végződhet. Amikor A haladó erő B visszahúzó erővel harcol, nemcsak az következhet be, hogy A legyőzi B-t vagy B legyőzi A-t, az is előfordulhat, hogy sem A, sem B nem győz, hanem kölcsönösen kimerítik egymást, s kívülről közbelép egy harmadik erő, C, és leigázza azt, ami A-ból és B-ből megmarad. Éppen ez történt Olaszországban a Magniíico64 halála után, s ezt tették az antik világgal a barbár betörések.

De a cezarizmus történelmi jelentősége nem min­dig azonos, bár mindig olyan történelmi-politikai helyzet „döntőbírói” megoldását fejezi ki, amelyet katasztrófával fenyegető erőegyensúly jellemez, s amelyben a döntőbíró szerepét egy nagy személyi­ség játssza. Lehetséges haladó és visszahúzó cezariz­mus; és a cezarizmus bármely formájának pontos jelentősége végső soron a konkrét történelemből, nem pedig valamilyen szociológiai sémából derül ki. A cezarizmus akkor haladó, ha győzelemre segíti – akár bizonyos kompromisszumok és a győzelmet mérséklő korlátozások árán is – a haladó erőt, s akkor visszahúzó, ha beavatkozása a visszahúzó erőt segíti győzelemre – ebben az esetben is bizonyos kompromisszumok és korlátozások árán, de az utóbbiak hordereje és jelentése más, mint az előző esetben. Caesar és I. Napóleon a haladó cezarizmus példái. III. Napóleon és Biscmarck a reakciós cezarizmust példázzák.

Az a kérdés, vajon a „forradalom-restauráció” dialektikában a forradalom, vagy pedig a restauráció eleme van-e túlsúlyban, mert annyi biztos, hogy a történelemben nincs visszaút, s nincs in toto65 restauráció. Egyébként a cezarizmus polemikus ideológiai formula, nem pedig a történelem értelmezéséhez kulcsot adó alapelv. Cezarista megoldás elképzelhető cézár nélkül is, „hősi” és reprezentatív nagy személyiség nélkül is. A parlamenti rendszer is létrehozott olyan mechanizmust, amely alkalmas ilyen kompromisszumos megoldásokra. Bizonyos mértékben MacDonald66 „munkáspárti” kormányai is ilyenfajta megoldások voltak; a cezarizmus akkor vált intenzívebbé, amikor MacDonald elnöklete alatt konzervatív többségű kormány alakult. Ugyanígy Olaszországban 1933-től a „néppártiak” leválásáig, azután fokozatosan 1925. január 3-ig, és egészen 1926. november 8-ig67 olyan történelmi-politikai folyamat zajlott le, amelynek során a cezarizmus különböző fokozatai követték egymást, amíg ki nem alakult egy tisztább és állandó formája, bár ez sem mozdulatlan vagy statikus. Minden koalíciós kormány a cezarizmus kezdeti foka, s később vagy továbbfejlődik, vagy nem (természetesen a vulgáris álláspont szerint éppen a koalíciós kormányok a cezarizmus elleni védekezés „legszilárdabb bástyái”).

A cezarizmus mechanizmusa a mai világban, a nagy gazdasági érdekszövetségek és pártpolitikai jellegű koalíciók korábanj nagymértékben eltér attól, ami III. Napóleonig volt. A III. Napóleon előtti időkben a cezarizmus szabályos államcsínyek, katonai akciók stb. útján jutott hatalomra, s a reguláris haderő, a sorkatonaság döntő eleme volt hatalomra jutásának. A mai világban bonyolítják a problémát a gazdasági és a politikai erők, mivel állampolgárok kis csoportjai felmérhetetlen pénzügyi eszközökkel rendelkeznek. A pártok és a gazdasági érdekszövetségek korrumpálhatók, terrorizálhatók anélkül, hogy Caesar típusú vagy brumaire 18 típusú nagystílű katonai akcióra volna szükség. Ezen a téren is megismétlődik az a helyzet, amit az úgynevezett „permanens forradalom” jakobinus-negyvennyolcas formulája kapcsán vizsgáltunk. 1848 után a modern politikai technika teljes mértékben megváltozott, mivel elterjedt a parlamentarizmus, a szakszervezeti és pártegyesülések rendszere, a nagy állami és magán-(magánpolitikai, párt- és szakszervezeti) bürokrácia, és nagyszabású szervezeti átalakuláson ment át a széles értelemben vett rendőrség, azaz nemcsak az állami bűnüldöző szolgálat, hanem mindazok az erők, ame­lyeket az állam vagy magánszemély ék szerveztek meg az uralkodó osztályok politikai és gazdasági uralmá­nak védelmére. Ebben az értelemben teljes „politikai” pártokat és egyéb, gazdasági vagy más jellegű szerve­zeteket nyomozó és megelőző jellegű politikai rendőri szerveknek kell tekinteni. Az az általános séma, amely szerint A és B erő katasztrofális kilátásokkal harcol egymás ellen, vagyis azzal a kilátással, hogy a szerves egyensúly létrehozásáért (vagy megújításá­ért) folyó harcban sem A, sem B nem győz, ebből pedig cezarizmus születik (vagy születhet), mint mondottuk általános hipotézis (a politikai művészet számára hasznosítható), szociológiai séma. A hipotézis azután fokozatosan konkretizálható, egyre közelebb hozható a konkrét történelmi valósághoz, mégpedig néhány alapvető tényező közelebbi meghatározásá­val.

Így A-ról és B-ről szólva csak annyit mondottunk, hogy egy általában vett haladó erőről és egy általá­ban vett visszahúzó erőről van szó: ha megjelöljük, milyen típusú haladó és visszahúzó erővel állunk szemben, közelebb jutunk a valósághoz. Caesar és I. Napóleon esetében elmondható, hogy bár A és B két jól megkülönböztethető és egymással szemben álló erő volt, semmi sem zárta ki „teljesen”, hogy egy molekuláris folyamat nyomán összeolvadjanak és kölcsönösen asszimilálódjanak; és - legalábbis bizo­nyos mértékben - így is történt (mindenesetre olyan mértékben, amely elegendő volt az alapvető szerves harc megszüntetésének, s így a katasztrófával fe­nyegető helyzet meghaladásának történelmi-politikai célja érdekében). Ezzel máris közelebb jutottunk a konkrét valósághoz. Egy másik lépés a következő: előfordulhat, hogy a katasztrófával fenyegető helyzet a hagyományos uralkodó erő „pillanatnyi” politikai fogyatékosságaiból, tehetetlenségéből adódik, nem pedig valamilyen szükségképpen leküzdhetetlen szerves fogyatékosságból. Ez történt III. Napóleon esetében. Franciaországban 1815 és 48 között az ural­kodó erő politikailag négy frakcióra bomlott: a legi­timista, az orléanista, a bonapartista és a jakobinus­republikánus frakcióra. A belső frakcióharcok ter­mészete lehetővé tette, hogy a rendszerrel szemben álló (haladó) B erő „éretlen” formában nyerjen teret; eközben azonban a fennálló társadalmi forma még nem merítette ki fejlődési lehetőségeit, mint ahogy a későbbi fejlődés bőségesen bizonyította. III. Napó­leon (a maga módján, nem különösebben nagy sze­mélyiségének megfelelően) ezeket a rejtett és imma­nens lehetőségeket képviselte; rendszere tehát a cezarizmus különleges árnyalata. Objektíve haladó, noha nem úgy, ahogy Caesaré és I. Napóleoné. Caesar és I. Napóleon cezarizmusa, hogy úgy mond­juk, mennyiségi-minőségi jellegű volt, vagyis az egyik típusú államból a másikba való átmenet tör­ténelmi szakaszát képviselte, ezt az átmenetet pedig annyi és olyan újítás jellemezte, hogy teljes fordulat következett be. III. Napóleon cezarizmusa csak mennyiségi volt, annak is korlátozott, nem jelentett átmenetet az egyik típusú államból a másikba, csak egynemű, egyenes vonalú „evolúciót”.

A mai világban a cezarizmus jelenségei egészen mások, mint akár a Caesar-I. Napóleon típusú ha­ladó cezarizmus, akár a III. Napóleon típusú rend­szer, bár nem állnak távol az utóbbitól. A mai világ­ban nem jön létre katasztrófával fenyegető egyen­súly olyan erők között, amelyek, jóllehet fáradságos és véres folyamat után, végső soron egybeolvadhat­nának és egyesülhetnének; csak olyan erők között, amelyeknek az ellentéte történelmileg megoldhatatlan, sőt különösen elmélyül a cezarizmus formái­nak hatalomra jutásával. Mégis, a cezarizmusnak a mai világban is van bizonyos, az országoknak és a nemzetközi struktúrában betöltött helyüknek meg­felelően nagyobb vagy kisebb tere, mert a társadalmi formáknak „mindig” fennmarad valamilyen szűk lehetőségük a továbbfejlődésre és a szervezeti rendszereződésre, s különösképpen számíthatnak a rendszerrel szemben ellenséges haladó erő viszonylagos gyengeségére, amely ennek az erőnek a természeté­ből és különös életmódjából fakad, s ezt a gyengesé­get igyekeznek is tartósítani: ezért mondottuk, hogy a mai cezarizmus nem annyira katonai, mint amennyire rendőri.

Módszertani tévedés volna (mechanikus társadalom­tudományi felfogásra vallana), ha azt állítanánk, hogy mind a haladó, mind a visszahúzó, mind az átmeneti, epizódjellegű cezarizmus összes új jelensége az „alap­vető” erők egyensúlyából következik; meg kell vizsgálni azt is, milyen viszony fűzi össze az alapvető osztályok fő (különböző fajta, társadalmi-gazdasági és technikai-gazdasági) csoportjait és a hegemón be­folyás vezetése alatt álló vagy neki alávetett járulékos erőket, így a december 2-i államcsínyt nem lehetne megérteni a katonai csoportok és a francia parasztság funkciójának elemzése nélkül.

Ebből a szempontból igen fontos történelmi epizód volt Franciaországban az úgynevezett Dreyfus-mozgalom; ez sem azért szerepel e megjegyzések között, mintha „cezarizmusra” vezetett volna, sőt éppen ellenkezőleg, azért, mert megakadályozta egy ké­szülő, egyértelműen reakciós cezarizmus hatalomra jutását. A Dreyfus-mozgalom mégis jellemző, mert magának az uralkodó társadalmi tömbnek az elemei hárítják el ugyanezen tömb legreakciósabb részének cezarizmusát, s eközben nem a parasztokra, a vidékre, hanem a szocialista reformizmus leghaladóbb része által vezetett alávetett városi elemekre támaszkod­nak (de egyúttal a parasztság leghaladóbb részére is). Más Dreyfus-típusú modern történelmi-politikai mozgalmakkal is találkozunk, s ezek természetesen nem azonosíthatók a forradalommal, de a reakcióval sem teljesen, legalábbis abban az értelemben, hogy az uralkodó táborban is feloldják a fullasztó meg­merevedést, és a korábbitól eltérő, a korábbinál na­gyobb létszámú személyzetet vezetnek be az állami életbe és a társadalmi tevékenységbe: ezeknek a moz­galmaknak is lehet viszonylag „haladó” tartalma, mivel azt jelzik, hogy a régi társadalomban működő­képes erők maradtak rejtve, mert a régi vezetők nem tudták kihasználni őket, még ha ezek az erők „periférikusak” voltak is, bár nem teljes mértékben haladóak, mert nem „korszakalkotók”. Az ellenfél alkotóképességeinek gyengesége teszi őket történel­mileg hatékonnyá, nem pedig saját benső erejük, így hát a harcban álló erők olyan meghatározott egyen­súlyhelyzetéhez kötődnek, amelyben mindkét szem­ben álló erő képtelen a maga területén arra, hogy új struktúrára irányuló saját akaratot termeljen ki.

 

Politikai harc és háború

A háborúban mihelyt meg­valósul a stratégiai cél, azaz mihelyt szétzúzzák az ellenséges hadsereget, és elfoglalják az ellenség területeit, beáll a béke. Megjegyzendő továbbá, hogy a háború befejezéséhez az is elég, ha a stratégiai célt csak potenciálisan érik el: tudniillik elég, ha kétség­telenné válik, hogy az egyik hadsereg nem képes folytatni a harcot, s hogy a győztes „képes” elfog­lalni az ellenséges területet. A politikai harc ennél ezerszer bonyolultabb: bizonyos értelemben a gyar­mati háborúkhoz, vagy az egykori hódító háborúk­hoz hasonlítható, amikor is a győztes hadsereg tartó­san szállja meg vagy kívánja megszállni a meghódí­tott terület egészét vagy egy részét. Ilyenkor a legyő­zött hadsereget lefegyverzik és feloszlatják, de a harc politikai téren és a katonai „felkészülés” terén tovább folyik.

Így Indiának az angolok elleni (és bizonyos mérték­ben Németországnak Franciaország, vagy Magyar­országnak a Kisantant elleni) politikai harca három­fajta háborúban nyilvánul meg: mozgóháborúban, állóháborúban és földalatti háborúban. A Gandhi­féle passzív ellenállás állóháború, de időnként mozgóháborúba, máskor pedig földalatti háborúba csap át: a bojkott állóháború, a sztrájkmozgalom mozgóháború, a fegyvergyűjtés és a harci rohamosztagok felkészítése pedig földalatti küzdelem. Kommandóakciók68 egy fajtájával is találkozunk, de ezt az eszközt igen megfontoltan alkalmazzák. Ha az angolok úgy látnák, hogy olyan nagy felkelő moz­galom van kibontakozóban, amelynek célja jelenlegi stratégiai fölényüknek (e stratégiai fölény bizo­nyos értelemben abban áll, hogy rövidebb vonalakon manőverezhetnek, valamint abban, hogy erőiket a szétszórt harcterületek legveszélyesebbikére tudják összpontosítani) az általános támadás eszközével való megsemmisítése - egy ilyen támadás arra kényszerí­tené őket, hogy szétszórják erőiket az egy és ugyan­azon időben általánossá váló hadszíntéren -, érdekük­ben állna kiprovokálni az indiai harci erők idő előtti fellépését, hogy feltérképezzék őket, és lefejezzék az általános mozgalmat. Ugyanígy Franciaországnak érdekében állna, ha a német nacionalista jobboldal kalandor államcsíny-kísérletbe bonyolódnék, s ily módon idő előtt színre léptetné gyanított katonai szervezetét, hogy aztán a franciák elsöprő erővel lecsaphassanak rá. Így hát a harcnak ezekben a ve­gyes, alapvetően katonai, ám túlnyomórészt politikai jellegű formáiban (de hiszen minden politikai harc­nak megvan a maga katonai magva) a kommandók bevetése eredeti, sajátos taktikai kibontakozást felté­telez, ehhez pedig a háborús tapasztalat csak ösztön­zést adhat, nem modellt.

Külön kell tárgyalni a balkáni komítácsik69 kérdé­sét. Tevékenységük a helyi fizikai-földrajzi környe­zetnek és a mezőgazdasági osztályok fejlődésének kü­lönleges feltételeihez, valamint a kormányok tény­leges hatékonyságához kapcsolódik. Ugyanez áll az ír fegyveres csoportokra is; háborújuk és szervezetük formája az ír társadalom szerkezetéhez kötődött. A komitácsiknak, az ír fegyveres csoportoknak a har­cát és a partizánháború más formáit el kell választani a kommandóharctól, bár úgy tetszik, van közöttük kapcsolat. E harci formákat gyenge, de elkesere­dett kisebbségi csoportok alkalmazzák jól szervezett túlerővel szemben, míg a modern kommandóharc nagy, az adott időpontban valamilyen okból tétlenségre ítélt, de potenciálisan hatékony tarta­lékot feltételez, amely támogatja és feltölti ember­anyagát.

A kapcsolat, amely 1917-18-ban a rohamosztagokat a hadsereg egészéhez fűzte, téves következtetéseket sugallhat és sugallt is a politikai vezetőknek hadi­terveik kidolgozásakor. Számításon kívül hagyják, hogy 1. a kommandók egyszerű taktikai alakulatok, és kevéssé hatékony, de nem teljesen harcképtelen hadsereget tételeznek fel: hiszen a katonai fegyelem és szellem annyira meglazult ugyan, hogy új taktikai felállás vált szükségessé, de nem szűnt meg teljesen (éppen ennek felel meg az új taktikai alakulat); más­különben a hadsereg szétesett és szétfutott volna; hogy 2. a kommandóharcban nem a katonai tömeg általános harckészségének jelét, ellenkezőleg, passzivi­tásának és viszonylagos demoralizáltságának tünetét kell látni. Mindez persze azzal az általános megszorí­tással érvényes, hogy a hadművészet és a politika között csak cum grano salis70 lehet párhuzamot vonni, azaz csak gondolatserkentő segédeszközként, s nem felejtve, hogy az így nyert kép ad absurdum leegy­szerűsített: ugyanis a politikai harcban hiányoznak a hibázók és a nem pontosan engedelmeskedők elleni kérlelhetetlen büntetőszankciók, hiányzik a rögtönítélő bíráskodás, arról nem is szólva, hogy a politikai tömörülés távolról sem hasonlítható a had­sereghez.

A politikai harcnak a mozgóháborún, az ostrom- ­vagy állóháborún kívül más formái is vannak. Az igazi, azaz a modern kommandóharc az állóháború kelléke, amint 1914 és 1918 között kiderült. Bizo­nyos értelemben a korábbi időszakok mozgó- és ostromháborúinak is megvoltak a maguk roham­csapatai; a könnyű- és nehézlovasság, a bersaglierik71 stb. Általában a mozgékony fegyvernemeknek volt némi rohamosztag-szerepük; ugyanígy a járőr­szervezés művészetében is benne rejlett a modern kommandóharc csírája. Az ostromháborúról ugyan­ez inkább elmondható, mint a mozgóháborúról: az őrjáratok hálózata kiterjedtebb volt, és főleg egész művészete fejlődött ki a meglepetésszerű kitörések és a válogatott elemekkel végrehajtott váratlan rohamok szervezésének.

Szem előtt kell tartani még, hogy a politikai harc­ban nem szabad majmolni az uralkodó osztályok harci módszereit, ha nem akarunk egyhamar csapdába esni. A mostani harcokban ez gyakran előfordul: a meggyengült államszervezet olyan, mint a kifulladt hadsereg; színre lépnek a rohamosztagok, azaz a magánirányítás alatt álló fegyveres szervezetek, mégpedig kettős feladattal: törvénytelen eszközöket használnak az állam újjászervezése érdekében, miköz­ben maga az állam látszólag a törvényesség keretein belül marad. Badarság azt hinni, hogy a magánjel­legű törvényen kívüli tevékenységgel hasonló tevékenységet lehet szembehelyezni, vagyis a kommandóakciók ellen kommandóakciókkal lehet küzdeni, mert ez annyi, mint abban hinni, hogy az állam a végtelenségig tétlen marad, márpedig ez sohasem fordul elő, nem is szólva egy sor más körülményről. Az osztályjellegből alapvető eltérés következik: az olyan osztálynak, amely nap mint nap kötött munka­időben dolgozik, nem lehetnek ugyanolyan állandó és specializált rohamosztagai, mint annak az osztály­nak, amely nagy pénzügyi eszközök fölött rendelke­zik és amelynek nem minden tagját köti rögzített munkaidő. Ezek a hivatásossá vált szervezetek a nap vagy az éjszaka bármely órájában döntő csapásokat mérhetnek és rajtaütésszerű támadásokat indíthat­nak. Tehát egyes osztályok számára a kommandó­taktikának nem lehet ugyanolyan jelentősége, mint mások számára, egyes osztályoknak természetükből következően a mozgó- és manőverháborút kell alkalmazniuk, s ezt a politikai harc esetében a kommandótaktika hasznos és talán nélkülözhetetlen al­kalmazásával kombinálhatják. De a katonai modellre ráállni oktalanság: a politikának ebben az esetben is a katonai tényező felett kell állnia, és csak a politika hozza létre a manőverezés és a mozgás lehetőségét. Az elmondottakból az következik, hogy a katonai kommandóharc jelenségének két funkcióját kell megkülönböztetni, a modern állóháborúhoz kap­csolódó különleges fegyvernem technikai funkcióját és a katonapolitikai funkciót: különleges fegyver­nemként a kommandóharc a világháború minden hadseregében szerepelt; katonapolitikai funkcióként viszont azokban a megosztott és meggyengült or­szágokban, amelyek következésképp gyenge harci szellemű hadsereget és bürokratizált, a karrierben megcsontosodott vezérkart termeltek ki.

Amikor a mozgóháborúnak és az állóháborúnak a hadművészetben használatos fogalmát összevetjük a politika művészetének megfelelő fogalmaival, emlékeztetni kell Rosának arra a könyvére,72 ame­lyet C. Alessandri fordított (franciából) olaszra 1919-ben.

A könyvecske kissé elhamarkodottan és egyúttal felületesen általánosítja 1905 történelmi tapasztala­tait: Rosa ugyanis elhanyagolta az „akarati” és szer­vezeti elemeket, pedig ezek sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb szerepet játszottak az eseményekben, mintsem jól ismert „ökonomista” és spontaneista előítéletei sugallták Rosának. Mégis, ez a könyvecske (ugyanennek a szerzőnek más tanulmányaival együtt) az egyik legjelentősebb dokumentuma annak, ho­gyan kell alkalmazni a mozgóháború elméletét a politika művészetére. A közvetlen gazdasági elemet (a válságot stb.) úgy tekinti, mint a tábori tüzérséget, amely a háborúban rést üt az ellenséges védelmen, mégpedig olyan rést, amely elégséges ahhoz, hogy a saját csapatok behatolhassanak, és végérvényes (stratégiai), vagy legalábbis a stratégiai koncepció szempontjából lényeges sikert harcolhassanak ki. Természetesen a történettudományban a közvetlen gazdasági elem hatása sokkal összetettebben szerepel, mint a nehéztüzérségé a mozgóháborúban, mert a történettudományban ennek a tényezőnek kettős ha­tást tulajdonítottak: 1. rést üt az ellenséges védelmen, miután szétforgácsolta az ellenséget és megfosztotta önbizalmától, elvette erejébe és jövőjébe vetett bizalmát; 2. villámgyorsan megszervezi a saját csapa­tokat, megteremti a kádereket, vagy legalábbis a szétszórt csapatok összefogása érdekében villám­gyorsan posztjukra helyezi a meglevő (az általános történelmi folyamat által már kiképzett) kádereket; 3. villámgyorsan végrehajtja az elérendő célokkal való azonosuláson alapuló ideológiai összpontosítást. Rendíthetetlen ökonomista determinizmus volt ez, s ráadásul a hatásoknak térben és időben rendkívüli gyorsaságot tulajdonított, így a szó szoros értelmé­ben vett történeti miszticizmusról volt szó, egyfajta csodaszerű felvillanásra való várakozásról.

Krasznov tábornok (regényében)73 azt írja, hogy az Antant (mivel nem kívánta a cári Oroszország győzelmét, nehogy a keleti kérdés végleg a cárizmus javára oldódjék meg) lövészárokháborút kényszerített az orosz vezérkarra (abszurd megoldás, hiszen a front a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódott, s mocsaras, erdős vidékek szelték át), holott az egyet­len lehetőség a mozgóháború volt. Ez azonban egy­szerűen idétlenség. Valójában az orosz hadsereg megpróbálkozott a mozgóháborúval, sőt áttörések­kel is kísérletezett, különösen az osztrák frontszaka­szon (de Kelet-Poroszországban is), és ragyogó, noha tiszavirág életű sikereket ért el. Az igazság az, hogy a vezetés nem azt a harci formát választja, amelyiket akarja, hacsak nem kerül azonnal elsöprő fölénybe az ellenséggel szemben, és közismert, mekkora veszte­ségeket okoztak a vezérkarok, amikor makacsul nem voltak hajlandók elismerni, hogy az állóháborút a szemben álló hadseregek közötti általános erőviszo­nyok „kényszerítették ki”. Az állóháború ugyanis nem csupán a szó szoros értelmében vett lövészárok­harcból áll, hanem a hátország egész szervezeti és ipari rendszeréből is; és különösen az teszi szüksé­gessé, hogy megnőtt az ágyúk, a géppuskák és a kara­bélyok tűzsebessége, hogy a fegyverzetet egy bizonyos pontra koncentrálják, továbbá, hogy bőséges az utánpótlás, s így egy-egy áttörés és visszavonulás után gyorsan pótolni lehet az elvesztett hadianyagot. Az sem közömbös, hogy a fronton nagy embertömegeket vetnek be, de értékük igen egyenlőtlen, s így csak mint tömeg működőképesek. Megmutat­kozott, mennyire más dolog volt a keleti front né­met frontszakaszát áttörni, mint az osztrák front­szakaszt, és hogy mennyire kudarcba fulladt az oszt­rák frontszakaszon is az áttörésre alapozott taktika, amikor a védelmet válogatott német csapatokkal erő­sítették meg, és német parancsnokság alá helyezték. Ugyanez volt a helyzet az 1920-as lengyel háború­ban,74 amikor a feltartóztathatatlannak látszó előre­nyomulást Weygand tábornok Varsó alatt megállí­totta a francia tisztek által vezényelt frontvonalon. A katonai stratégák, akiknek pedig éppen úgy rögeszméjükké vált az állóháború, mint annak idején a mozgóháború, természetesen maguk sem állítják, hogy az előző típust a tudomány által meghaladott­nak kell tekinteni, úgy vélekednek, hogy fejlett iparral és civilizációval rendelkező államok közötti háborúkban funkciója inkább csak taktikainak, mintsem stratégiainak tekinthető, akárcsak az ost­romháborúé volt a mozgóháború korában.

A funkciónak erre a korlátozására van szükség a politika művészetében és tudományában is, legalábbis a legfejlettebb államok esetében, hiszen az ilyen államok „polgári társadalma” igen összetett struktúrává vált, és képes ellenállni a közvetlen gaz­dasági tényező katasztrófával fenyegető „áttörései­nek” (válságok, depresszió stb.): a polgári társadalom felépítménye a modern háború lövészárkainak felel meg. A modern háborúban előfordult, hogy egy-egy heves tüzérségi támadás látszólag az egész ellensé­ges védelmi rendszert szétrombolta, pedig valójában csak külső felületét verte szét, és a támadás, az előrenyomulás pillanatában a támadók még erős védelmi vonalba ütköztek. A politikában is ez történik a nagy gazdasági válságok idején. Egyedül a válság hatására az ostromló csapatok nem szerveződnek meg azon­nal térben és időben, és még kevésbé tesznek szert támadó szellemre; másfelől viszont az ostromlottakon nem lesz úrrá a fejetlenség, nem hagyják el - akár rommá lőtt - védelmi állásaikat, s erejükbe és jövőjükbe vetett bizalmukat sem veszítik el. A dol­gok persze nem maradnak a régiben, de annyi biztos, hogy elmarad az események gyorsaságának és az idő felgyorsulásának, az egyre elsöprőbb végső roham­nak a mozzanata, amelyre a politikai cadornizmus stratégái számítanának.

A politika történetében utoljára 1917-ben adódtak ilyen típusú események, s ezek döntő fordulatot jelen­tettek a politika művészetének és tudományának történetében. Ezért „alaposan” meg kell vizsgálni, hogy a polgári társadalom mely elemei felelnek meg az állóháború védelmi rendszereinek. Szándékosan van szó „alapos” vizsgálatról, mert ezeket az elemeket már tanulmányozták, csakhogy felületes és banális szempontból, mint ahogy egyes szokástörténészek vizsgálják a női divat furcsaságait, vagy pedig „ésszerűségi” szempontból, vagyis abban a meggyőző­désben, hogy bizonyos jelenségek megszüntetésé­hez elegendő „realisztikus” magyarázatot adni rájuk, mintha népi babonákról volna szó (egyébként ez utóbbiak sem tűnnek el attól, hogy megmagyarázzák őket).

Ide tartozik, hogy a szakszervezeti mozgalom új áramlatai75 miért voltak kénytelenek egészen ele­nyésző sikerekkel beérni.

L. Dav. Br.-nek a negyedik értekezleten tartott beszéde76 jó alkalom lett volna arra, hogy megkísé­reljen hozzálátni a taktikai módszerek felülvizsgálá­sához. L. Dav. Br. ugyanis összehasonlította a keleti frontot a nyugatival: az előbbi azonnal összeomlott, de ezután hallatlan harcok következtek, az utóbbi ese­tében viszont „előbb” zajlanának le a harcok. Arról volna tehát szó, hogy a polgári társadalom a politikai roham előtt vagy a politikai roham után tanúsít-e ellenállást, hogy hol zajlik ez le stb. A kérdést ragyogó irodalmi formában vetette fel, de ennél tovább nem lépett, nem vont le gyakorlati jellegű következteté­seket.

Megvizsgálandó, vajon Bronstejnnek a mozgalom permanenciájáról77 szóló híres elmélete nem a mozgóháború elméletének politikai tükröződése-e (em­lékeztetni Krasznov kozák tábornok megjegyzésére), azaz végső soron olyan ország általános gazdasági, kulturális és társadalmi feltételeinek a tükröződése, amelyben a nemzeti élet keretei fejlődésük kezdeti szakaszában vannak, nem szilárdultak meg, s így nem válhatnak „lövészárokká vagy erőddé”. Ebben az esetben azt lehetne mondani, hogy Bronstejn bár „nyugati szellemnek” mutatkozik, valójában kozmo­polita volt, azaz felületesen nacionalista és felülete­sen nyugati vagy európai szellem.

Ilici78 viszont mélységesen nemzeti volt, és mélységesen európai. Mint emlékirataiban Bronstejn elmondja, azt mondták neki, hogy elmélete beigazolódott, csak­hogy... tizenöt év után, s a csattanós fordulatra egy másik fordulattal válaszol79. Valójában elmé­lete, mint olyan, sem tizenöt évvel korábban, sem tizenöt évvel később nem igazolódott be: amint a Guicciardini által említett makacsokkal80 törté­nik, nagyjából kitalálta, mi fog bekövetkezni, vagy­is a legáltalánosabb gyakorlati előrejelzésben volt igaza; ami olyan, mintha valaki megjósolná egy négyéves kislánynak, hogy anya lesz, s amikor a lány húszéves korában gyereket szül, kijelentené: „lám, megmondtam”, s eközben megfeledkeznék arról, hogy annak idején a négyéves gyerek megbecstelenítéséről volt szó abban a biztos tudatban, hogy anya lesz. Azt hiszem, Ilici megértette, hogy a keleten 17-ben győzelmesen alkalmazott mozgó­háborúról át kell térni az állóháborúra, hiszen nyu­gaton ez az egyetlen lehetséges megoldás, mert itt, mint Krasznov megjegyzi, a hadseregek rövid idő alatt hatalmas mennyiségű hadianyagot képesek felhalmozni, s még lehetséges, hogy a társadalmi ke­retek önmagukban jól felszerelt lövészárok-rend­szerré váljanak. Azt hiszem, ezt jelenti az „egység­front”81formulája, s e formula a Foch marsall parancsnoksága alá rendelt egységes Antant-front koncepciójának felel meg.

Csakhogy Ilicinek már nem volt ideje rá, hogy formuláját mélyebben is kifejtse, noha csak elmé­letileg fejthette volna ki mélyebben, mert az alap­vető feladat az egyes országokra vonatkozott, a harctér felderítését, a polgári társadalom azon ele­meinek a megjelölését igényelte, amelyek lövész­árok- vagy erődelemekként működtek stb. Keleten az állam volt minden, a polgári társadalom kezdet­leges és cseppfolyós volt; nyugaton az állam és a polgári társadalom között helyes arány állt fenn, és amint az állam megrendült, rögtön megmutat­kozott mögötte a polgári társadalom vaskos szer­kezete. Az állam csak előretolt lövészárok volt, s mögötte erődök és kazamaták vaskos láncolata húzódott meg;, ennek szilárdsága természetesen államonként változott, de éppen ezért volt szükség az egyes országok helyzetének alapos felderítésére.

Bronstejn elmélete egyes francia szindikalistáknak az általános sztrájkról szóló elméletéhez és Rosának az Alessandri által fordított brosúrában kifejtett elméletéhez hasonlítható: Rosa brosúrája és Rosa elméletei egyébként hatottak a francia szindikalistákra, mint Rosmernek a Vie Ouvričre-ben82 (a lap első, brosúra formában megjelentetett sorozatában) Németországról írt bizonyos cikkei mutatják: Bronstejn elmélete részben a spontaneitás elméleté­nek is függvénye.

 

A passzív forradalom fogalma

A „passzív forrada­lom” fogalmát a politika tudományának következő két alapelvéből kell szigorú logikával levezetni: 1. egyetlen társadalomalakulat sem tűnik el, amíg még teret nyújt a benne kifejlődött termelőerők további haladásához; 2. a társadalom nem tűz maga elé olyan célokat, amelyeknek megvalósításához még nem jöttek létre a szükséges feltételek stb. Magától értetődik, hogy ezeket az elveket előbb egész horderejűkben ki kell bontakoztatni, és meg kell tisztítani a mechanisztikus és fatalista felfogás minden maradványától, így kell azután alkalmazni őket annak a három mozzanatnak a leírására, ame­lyekre valamely „helyzet”, valamely erőegyensúly bontható, s eközben, amennyire csak lehet, előtérbe kell helyezni a második mozzanatot, vagyis a poli­tikai erők egyensúlyát, és kiváltképpen a harmadik mozzanatot, vagyis a katonapolitikai egyensúlyt. Megjegyezhető, hogy Pisacane83 éppen ezt a har­madik mozzanatot boncolgatja Tanulmányai-ban. Mazzinitól eltérően teljes jelentőségében felfogja, mit jelent a harcra kész, a félsziget bármely pontján bármely pillanatban közbelépni képes osztrák had­sereg itáliai jelenléte, annál is inkább, mert e hadsereg a Habsburg-birodalom egész katonai erejét maga mögött tudhatta, vagyis olyan hátországa volt, amely mindig képes volt új hadseregeket fel­állítani. Egy másik történelmi elem, amire emlékez­tetni kell, a kereszténység fejlődése a Római Biro­dalomban, vagy a gandhizmus mai jelensége Indiá­ban és Tolsztoj elmélete, amely szerint a rossznak nem szabad ellenállni - ezek igen hasonlatosak a kereszténység első (a milánói ediktum84 előtti) szaka­szához. A gandhizmus és a tolsztojanizmus a „passzív forradalom” naiv és vallásos színezetű elméleti kifejtése. Érdemes felidézni néhány úgynevezett „likvidátor” mozgalmat, és az általuk kiváltott reakciót is, mégpedig a korokhoz és meghatározott helyzetek formáihoz (elsősorban a harmadik mozzanathoz) fűződő viszonyuk figyelembevételével. A vizsgálat kiindulópontja Vincenzo Cuoco85 értekezése lesz; de nyilvánvaló, hogy Cuocónak az 1799-es nápolyi forradalomhoz kapcsolódó kifejezése csak kiinduló­pont, mert a fogalom azóta alapvető változáson ment át, és gazdagabb lett.

Vajon a „passzív forradalom” fogalma, abban az ér­telemben, ahogyan Vincenzo Cuoco használta az olasz Risorgimento első időszakát jellemezve, össze­kapcsolható-e a mozgóháborúval szembeállított „állóháború” fogalmával? Vagyis ezek a fogalmak a francia forradalom után jöttek-e létre, és az 1793-as pánikkal magyarázható-e a Proudhon-Gioberti pá­ros, ahogy a sorelizmus az 1871-es párizsi vérengzé­seket86 követő pánikkal? Más szóval, teljesen azonos-e az állóháború a passzív forradalommal? Vagy leg­alábbis létezik-e vagy elképzelhető-e olyan történelmi időszak, amelyben a két fogalomnak egybe kell es­nie, amíg csak az állóháborúból nem lesz újból mozgóháború?

A „restaurációkat” „dinamikusan” kell elemezni, éspedig abban az értelemben, hogy sokszor - Vicóval szólva - „a gondviselés fondorlatai”87 közé sorolha­tók. Kérdés például, vajon a Cavour-Mazzini pár­harcban, amelyben Cavour képviseli a passzív forra­dalmat, azaz az állóháborút, Mazzini pedig a népi kezdeményezést, illetve a mozgóháborút, nem pontosan egyformán nélkülözhetetlenek-e mind a ket­ten? Meg kell viszont jegyezni, hogy míg Cavour (legalábbis bizonyos mértékben) tudatában volt feladatának, amennyiben megértette Mazzini feladatát, Mazzini, úgy látszik, nem volt tudatában sem saját feladatának, sem Cavourénak; ha azonban Mazziniban meglett volna ez a tudatosság, azaz ha realista politikus lett volna, nem pedig látnoki lelkű apostol (vagyis ha nem Mazzini lett volna), a két tevékenység egyesüléséből adódó egyensúly másképp, a mazziniánizmus számára kedvezőbben alakult volna: vagyis az olasz állam kevésbé elmaradott és korszerűbb ala­pokon jött volna létre. És minthogy minden törté­nelmi eseményben csaknem mindig hasonló hely­zetek állnak elő, meg kell vizsgálni, vajon nem von­ható-e le ebből valamilyen általános érvényű elv a politika tudományára és művészetére nézve. A passzív forradalom fogalmára (az olasz Risorgimento példája alapján) alkalmazni lehet a molekuláris mó­dosulások értelmezési kritériumát. Ezek a módosulá­sok valójában fokozatosan megváltoztatják az erők korábbi összetételét, és így újabb változásokat alapoz­nak meg. Az olasz Risorgimentóban például, amikor az Akciópártnak egyre újabb elemei csatlakoztak (1848 után) a cavourizmushoz, fokozatosan megvál­tozott a mérsékelt erők összetétele, ugyanis egyfelől eltűnt a színpadról a neoguelfizmus, másfelől pedig elszürkült a mazziniánus mozgalom (ehhez a folya­mathoz tartoznak Garibaldi ingadozásai is stb.). Ez volt tehát annak a jelenségnek a kezdeti szakasza, amelyet később „transzformizmus”-nak8S neveztek, és amelynek mint történelmi fejlődési formának a jelentőségét eddig, úgy tetszik, nem ismerték fel.

Hangsúlyozni, hogy Cavour tudatában volt felada­tának, mivel kritikailag tudatában volt Mazziniénak, Mazzini viszont, mivel kevéssé vagy egyáltalában nem tudatosította Cavour feladatát, valójában saját feladatának is kevéssé volt tudatában: ennek lehet betudni bizonytalanságát (így Milánóban az Öt Napot89 követő időszakban és más esetekben) és idő­szerűtlen kezdeményezéseit, melyek ilyen formán csakis a piemontei politika kezére játszottak. Ez azt az elméleti problémát példázza, amelyet a Filozófia nyomorúsága vetett fel, hogy tudniillik miként kell értelmezni a dialektikát: sem Proudhon, sem Maz­zini nem értette meg, hogy a dialektikus ellentét minden tagjának igyekeznie kell teljes mértékben ön­magát nyújtani, s a harcban el kell szakadnia összes politikai és erkölcsi „forrásától”, mert csak így válik lehetségessé az ellentét tényleges meghaladása. Fel­vetődhet, hogy Gioberti és a passzív forradalom vagy „restauráció-forradalom” teoretikusai szintén nem értették meg ezt, de az ő esetükben a kérdés megválto­zik: az elméleti „értetlenségben” náluk az a követel­mény jelenik meg, hogy a „tézis” teljes egészében fejtse ki magát, de ebben olyan messzire mentek, hogy a tézisnek eközben sikerült az antitézis egy ré­szét is magába olvasztania, nehogy „alulmaradjon”.

Vagyis a dialektikus ellentétben valójában csak a té­zis fejti ki minden harci lehetőségét, mégpedig annyira, hogy az antitézis állítólagos képviselőit is meg­kaparintja: éppen ebben áll a passzív forradalom vagy restauráció-forradalom. Itt persze számításba kell venni, hogy Európában 1848 után a politikai harc „mozgóháborúból” „állóháborúvá” vált, s Mazzini és a mazziniánusok éppen ezt nem értették meg, mások viszont megértették; ugyanez a változás állt be 1871 után stb. Akkoriban az olyan emberek, mint Mazzini, nehezen érthették meg a kérdést, mivel a háború nem adott ehhez az elemzéshez modellt, ellen­kezőleg, a katonai elméletek a mozgóháború szelle­mében fejlődtek: meg kell nézni, vajon Pisacanénál, a mazziniánizmus katonai teoretikusánál vannak-e ilyen értelmű megjegyzések.[xiii]

Pisacanét mindenesetre meg kell nézni, mert ő volt az egyetlen, aki nemcsak formai, hanem lényegi tartalommal akarta megtölteni az Akciópártot: a hagyományos álláspontokat meghaladó antitézist javasolt. De azt sem lehet mondani, hogy ezeknek a történelmi eredményeknek az eléréséhez feltétlenül szükség lett volna a népi fegyveres felkelésre, aho­gyan Mazzini szinte mániákusán, tehát nem realista, hanem hittérítő módjára gondolta. A népi fellépés nemhogy a felkelés összpontosított és egyidejű for­máját nem öltötte, hanem a közvetett nyomás „szétszórt” és szerteágazó formáját sem, pedig ez lehetséges lett volna, és talán az első formának is ez lett volna a nélkülözhetetlen előfeltétele. Az össz­pontosított vagy egyidejű formát a kor katonai technikája tette lehetetlenné, de csak részben, vagyis az összpontosított és egyidejű forma azért nem valósul­hatott meg, mert nem előzte meg szívós politikai és ideológiai előkészítő munka, olyan szervesen fel­épített tevékenység, amely céltudatosan arra irányult volna, hogy felkeltse a nép szenvedélyét, s lehetővé tegye e szenvedély összpontosulását és egyidejű kirobbanását.

1848 után csak a mérsékeltek elemezték kritikusan a kudarcot megelőző módszereket, és valóban, az egész mérsékelt mozgalom megújult, a neoguelfizmus megsemmisült, új emberek foglalták el a legfőbb veze­tő posztokat. A mazziniánizmus részéről viszont min­den önbírálat elmaradt, s ami nem, az is likvidátorság volt, abban az értelemben, hogy sokan elhagyták Mazzinit és létrehozták a piemonti párt balszárnyát; az egyetlen „ortodox”, azaz belülről jövő kísérletet Pisacane tanulmányai jelentették, de ezek sohasem váltak új szerves politika platformjává, noha Mazzini maga is elismerte, hogy Pisacanénak „stratégiai koncepciója” van az olasz nemzeti forradalomról.

A „passzív forradalom-állóháború” viszonyt az olasz Risorgimento más vonatkozásaiban is meg lehet vizsgálni. Igen fontos az, amit a „személyzet” vonat­kozásának lehetne nevezni, egy másik pedig a „for­radalmi tömörülés” vonatkozása. Az előbbit ahhoz lehet viszonyítani, ami a világháborúban történt a hivatásos tisztek és a tartalékos tisztek, illetve a köz­katonák és a rohamosztagos önkéntesek közötti kap­csolatban. A hivatásos tiszteknek a Risorgimentóban a szabályos, szerves, hagyományos stb. pártok felel­tek meg; ezek a cselekvés pillanatában (1848) telje­sen vagy csaknem teljesen alkalmatlannak bizonyultak, és átcsapott a fejük felett a népi, mazziniánus és demokrata hullám. Ez a hullám kaotikus, rendezet­len, hogy úgy mondjuk, „megfontolatlan” volt, de hirtelenjében kiemelkedő vezetők irányításával (leg­alábbis nem előre megalkotott alakzatokban, mint a mérsékelt párt) kétségkívül nagyobb sikereket ért el, mint a mérsékeltek: a Római Köztársaság és Ve­lence igen jelentékeny ellenállóerőről tett tanúbizonyságot. A 48-at követő időszakban a reguláris és a „karizmatikus” erő viszonya Cavour és Garibaldi körül szerveződött meg, és maximális eredményre vezetett, noha ezt az eredményt a későbbiekben Ca­vour sajátította ki.

Ez a vonatkozás összefügg a másikkal, a „tömörü­lés” vonatkozásával. Megjegyzendő, hogy éppen a „forradalmi tömörülés” jelentette azt a technikai nehézséget, amelyen minduntalan hajótörést szen­vedtek Mazzini kezdeményezései. Ebből a szempont­ból érdekes volna tanulmányozni a Savoyába való bevonulás Ramorino-féle kísérletét,91 aztán pedig a Bandiera testvérek,92 Pisacane stb. próbálkozásait, összehasonlítva őket azzal a helyzettel, amely Mazzi­ni előtt kínálkozott 48-ban Milánóban és 49-ben Ró­mában, és amelyet Mazzini nem volt képes kihasznál­ni. E néhány ember elszigetelt kísérletei elkerülhetet­lenül arra voltak ítélve, hogy csírájukban elfojtsák őket, mert csodával lett volna határos, ha összponto­sított és szabad fellépésben nem korlátozott (tehát semmiféle nagy népi mozgalom ellenállásába nem ütköző) reakciós erők nem verték volna szét a Ramorino-, Pisacane-, Bandiera-típusú akciókat, még ha ezeket jobban készítették volna is elő, mint aho­gyan valójában előkészítették. A második időszak­ban (1859-1860) a „forradalmi tömörülés”, amilyen a Garibaldi-féle Ezreké93 volt, először is azáltal vált lehetségessé, hogy Garibaldi beilleszkedett a piemontei állami hadseregbe, másodszor pedig azáltal, hogy az angol flotta lényegében fedezte a marsalai partra­szállást, Palermo bevételét, és semlegesítette a Bour­bon-flottát. Milánóban, az Öt Nap után és a köztársasági Rómában Mazzini előtt lehetőség nyílott vol­na arra, hogy kiképzőközpontokat szervezzen szer­ves tömörülések létrehozása céljából; de nem élt vele, s ezért került szembe Garibaldival Rómában, ezért szorult háttérbe Milánóban Cattaneóval és a milánói demokrata csoporttal szemben.94

Mindenesetre a Risorgimento folyamatának kibontakozása, ha rávilágított is az alkalmi, hirtelenjé­ben kiemelkedő stb. vezetőket követő „demagóg” tömegmozgalom óriási jelentőségére, valójában a ha­gyományos szerves erők irányítása alá került, azaz a hosszú idő óta szerveződő s a vezetőiket ésszerűen kiképző stb. pártok ellenőrzése alá. Ugyanez volt az összes ilyen típusú politikai esemény eredménye (így 1830-ban Franciaországban a radikális demokrata népi erőkön az orléanisták95 kerekedtek felül, s lényegében ugyanez történt az 1789-68 francia forrada­lomban is: Napóleon végső soron a szerves polgári erők diadalát képviseli a jakobinus kispolgári erőkkel szemben). Ugyanígy a világháborúban a régi hivatá­sos tisztek kerekedtek felül a tartalékosokkal szem­ben stb. Mindenesetre, mivel a népi-radikális erők nem voltak tudatában annak, mi a másik fél feladata, saját feladatukat sem tudatosíthatták, s így a végső erőviszonyok kialakulásakor nem fellépésük tényle­ges súlyának arányában estek latba, azaz nem kényszeríthettek ki haladóbb, a haladásnak és a korszerű­ségnek jobban megfelelő eredményt.

Továbbra is a „passzív forradalomnak” avagy „restauráció-forradalomnak” az olasz Risorgimentóban felvetődött fogalmával kapcsolatban megjegyzendő, hogy pontosan kell megfogalmazni azt a problémát, amelyet a történetírás egyes irányzatai a történelmi esemény objektív feltételei és szubjektív feltételei közötti viszonyként említenek. Nyilván­valónak látszik, hogy az úgynevezett szubjektív fel­tételek sohasem hiányozhatnak, ha az objektív fel­tételek fennállnak, mivel pusztán didaktikai jellegű megkülönböztetésről van szó: így hát a vita a szub­jektív erők mértékéről és intenzitásáról, azaz a szem­ben álló szubjektív erők dialektikus viszonyáról foly­hat.

El kell kerülni, hogy a kérdés a történelmi-politi­kai sík helyett „eszmei” síkon vetődjék fel. Hogy a harc céljaiban való eszmei „tisztánlátás” nélkülöz­hetetlen, az természetes. De az eszmei tisztánlátás po­litikai érték is, mert kiterjedt szenvedéllyé és erős akarat létrejöttének kiindulópontjává válik. Az utób­bi időben a Risorgimentóról számos olyan tanul­mány jelent meg, amely „felfedezte”, hogy voltak személyiségek, akik tisztán láttak stb. (emlékeztetni arra, hogy Piero Gobetti milyen nagyra értékeli Ornatót96); de ezek a „felfedezések”, éppen mivel felfe­dezések, saját magukat teszik semmissé; azt bizonyít­ják, hogy egyéni szellemi erőfeszítésekről volt szó, amelyek ma csak a „mi lett volna, ha” típusú vizsgá­lódás számára lehetnek döntőek. Ugyanis sohasem olvadtak egybe a tényleges valósággal, sohasem vál­tak elterjedt és hatékony népi-nemzeti tudattá. Az Akciópárt és a Mérsékelt Párt közül melyik képvi­selte a Risorgimento tényleges „szubjektív erőit”? Természetesen a Mérsékelt Párt, mégpedig éppen azért, mert tudatában volt az Akciópárt feladatának is tudatossága miatt „szubjektivitása” magasabbrendű és döntőbb volt. II. Viktor Emánuel egy törzsőr­mester stílusában fejezte ki magát ugyan, amikor azt mondta: „Az Akciópárt a zsebünkben van”, de eb­ben az egy mondatban több politikai érzék van, mint Mazzini összes műveiben együttvéve.