Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antonio Gramsci Új fejedelem 5.

2014.03.12

  

 

Antonio Gramsci

Új fejedelem 5.

A bürokráciáról

1. A politika tudományának és az ál­lamformák történetének szempontjából elsőrendű jelentőségű, hogy a politikai és gazdasági formák tör­ténelmi kibontakozása során kialakult a (polgári és katonai) bürokratikus munkára technikailag kikép­zett „hivatásos” funkcionárius típusa. Vajon szükség­szerűség volt-e ez, vagy pedig elfajulás az önkormányzathoz(selfgovernment) képest, ahogyan a „tisz­ta” liberálisok állítják? Bizonyos, hogy minden tár­sadalmi és államformának megvolt a maga funkcioná­rius-problémája, s ezt mindegyik a maga módján vetette fel és oldotta meg, mindegyiknek megvolt a maga kiválasztási rendszere, a maga kinevelendő funkcionárius típusa. Döntő fontosságú, hogy re­konstruáljuk mindezeknek az elemeknek a kialaku­lását. A funkcionáriusok problémája részben egybe­esik az értelmiség problémájával. De ha igaz is, hogy minden új társadalmi és államformának új funkcioná­rius típusra volt szüksége, az is igaz, hogy az új ural­kodó csoportok - legalábbis egy bizonyos ideig - sohasem tudtak eltekinteni a hagyományoktól és a ki­alakult érdekektől, azaz a funkcionáriusok már létező és a hatalomátvétel előtt (különösen az egyházban és a hadseregben) létrejött alakulataitól. A fizikai és a szellemi munka egysége, valamint a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szorosabb kapcsolata (ennek következtében a választott funkcionáriusoknak az el­lenőrzésen kívül az államügyek végrehajtásával is törődniök kell) hozzájárulhat ahhoz, hogy új utak nyíl­janak meg mind az értelmiség, mind a funkcionári­usok problémájának megoldása előtt.

2. Az úgynevezett „szerves centralizmus”97 és „de­mokratikus centralizmus” körüli vita (ennek egyéb­ként annyira nincs semmi köze az elvont demokráci­ához, hogy például a francia forradalom és a harma­dik köztársaság a szerves centralizmus olyan formáit fejlesztette ki, amilyeneket sem az abszolút monarchia, sem Napóleon kora nem ismert) szintén összefügg a bürokráciának és a bürokrácia „optimális” meg­szervezésének kérdésével. Fel kell majd kutatni és meg kell vizsgálni azokat a valóságos gazdasági és politikai viszonyokat, amelyeknek szervezeti formá­ja, tagozódása és funkcionalitása minden téren a szer­ves és demokratikus centralizmus különböző meg­nyilvánulásaiban ölt testet: az állami életben (egységes állam, államszövetség, szövetséges államok unió­ja, államok szövetsége vagy szövetségi állam stb.); az államközi életben (szövetségek, a nemzetközi po­litikai „konstelláció” különböző formái); a politikai és kulturális egyesületek (szabadkőművesség, Rotary Club, katolikus egyház); a szakszervezetek, gazdasá­gi egyesületek (kartellek, trösztök) életében; egy és ugyanazon országban, különböző országokban stb. A múltban (1914 előtt) fellángolt polémiák arról, hogy a németek uralkodó szerepet játszanak a magas kulturális életben és bizonyos nemzetközi politikai erők életében:98 valóságos volt-e ez az uralkodó sze­rep, vagy miben is állt valójában? Elmondható: a) hogy ezt az uralkodó szerepet nem írta elő semmi­lyen szerves és fegyelmi jellegű kapcsolat, s hogy így e jelenség pusztán elvont és igen ingatag presztízsű kulturális befolyást fejezett ki; b) hogy ez a kulturá­lis befolyás egyáltalában nem érintette a tényleges tevékenységet, éppen ellenkezőleg, ez széteső és helyi jellegű volt, nem volt általános iránya. Nem beszél­hetünk tehát semmiféle centralizmusról: sem szerves­ről, sem demokratikusról, sem másfajtáról vagy ve­gyesről. A befolyást jelentéktelen értelmiségi csopor­tok érezték át, és fogadták magukba; de semmi sem fűzte össze őket a néptömegekkel, s a helyzetet éppen e kapcsolat hiánya jellemezte. A dolgoknak ezt az ál­lását mégis érdemes megvizsgálni, mert segít megma­gyarázni azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen megfogalmazódtak a szerves centralizmus elmé­letei. És ezek az elméletek éppen ennek az összevissza­ságnak és az erők szétforgácsoltságának egyoldalú és értelmiségiekhez illő bírálatát jelentették.

Mindenesetre a szerves centralizmus elméletei kö­zött meg kell különböztetni azokat, amelyek az egyik résznek az egész feletti reális uralmára irányuló határo­zott programot lepleznek (akár valamely réteg, pél­dául az értelmiség, akár valamilyen, „kiváltságos” terü­leti csoport alkotja ezt a részt), illetve azokat, amelyek pusztán szektások és fanatikusok egyoldalú állásfogla­lásai, s ha rejthetnek is magukban uralmi programot (rendszerint egyetlen egyénét, amilyen a csalhatatlan pápa, akinek uralma egyfajta főpap-kultusszá változ­tatta a katolicizmust), közvetlenül, tudatos politikai célként, úgy tetszik, nem takarnak ilyen programot. A legpontosabb a „bürokratikus centralizmus” elne­vezés volna. A „szervesség” csak a demokratikus centralizmushoz kapcsolódhat, mert ez, hogy úgy mondjuk, mozgásban levő „centralizmus”, azaz szüntelenül a valóságos mozgalomhoz igazítja a szer­vezetet, összeegyezteti az alulról jövő nyomást a fe­lülről való irányítással, szüntelenül beilleszti a tömeg mélyéből felnövő elemeket a folyamatosságot és a ta­pasztalatok rendszeres felhalmozódását biztosító ve­zető apparátus szilárd kereteibe; ez a centralizmus azért „szerves”, mert számol a mozgalommal - már­pedig a mozgalom a történeti valóság feltárulásának szerves módja -, nem merevedik meg mechanikusan a bürokráciában, s egyúttal számot vet azzal, ami vi­szonylag szilárd és állandó, vagy legalábbis könnyen előrelátható irányban halad stb. A szilárdságnak ez az eleme az államban a vezető csoport központi magvának szerves fejlődésében testesül meg, ugyanúgy, ahogyan - szűkebb méretekben - a pártok életében történik. A bürokratikus centralizmus túlsúlya az ál­lamban azt jelzi, hogy a vezető csoport telítetté vált, ugyanis szűk érdekszövetséggé alakult át, amely ki­zárólag a maga kicsinyes előjogainak állandósítására törekszik, szabályozva vagy akár el is fojtva a szem­ben álló erők kialakulását, még ha ezek az erők egy­neműek is az alapvető uralkodó érdekekkel (például a gazdasági liberalizmussal harcban álló szélsősége­sen protekcionista rendszerekben). A társadalmilag alávetett csoportokat képviselő pártokban a stabilitás elemére a hegemónia megteremtéséhez van szükség, de nem kiváltságos csoportok hegemóniájának, ha­nem a haladó, a többi, rokon jellegű és szövetséges, de vegyes és ingadozó erőkhöz képest szervesen ha­ladó elemek hegemóniájának megteremtéséhez.

Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy a bürokra­tikus centralizmus kóros megnyilvánulásai az alsó ré­tegek kezdeményezőkészségének és felelősségérzeté­nek fogyatékosságából, vagyis a periférikus erők po­litikai kezdetlegességéből fakadtak, még akkor is, amikor emezek egyneműek a hegemón területi csoporttal (a piemontizmus jelensége az olasz egység első évtizedeiben). Az ilyen helyzetek létrejötte rend­kívül káros és veszélyes lehet a nemzetközi szerveze­tekben (Népszövetség).

A demokratikus centralizmus sokféleképpen meg­valósítható, rugalmas formulát kínál; olyan mérték­ben eleven, amilyen mértékben szakadatlanul a szük­ségleteknek megfelelően értelmezik, és hozzájuk iga­zítják: azt jelenti, hogy kritikailag fel kell kutatni, ami egyforma a látszólagos különbözőségben, vi­szont különböző, sőt ellentétes a látszólagos egyformaságban, mert így lehet megszervezni és szorosan összekapcsolni azt, ami hasonló, de úgy, hogy a szer­vezettség és a kapcsolat gyakorlati és „induktív”, ta­pasztalati szükségszerűségként jelenjék meg, ne pe­dig egy racionalista, deduktív, elvontságra törekvő, tehát a tiszta értelmiségiekre (avagy tiszta szamarakra) jellemző folyamat eredményeként. Ez a szüntelen fá­radozás, amelynek célja, hogy a nemzeti és helyi jelle­gű valóságból kiválassza a „nemzetközi” és „egysé­ges” elemet, valójában maga a konkrét politikai cselekvés, az egyetlen olyan tevékenység, amely tör­ténelmi haladást eredményez. Elmélet és gyakorlat, értelmiségi rétegek és néptömegek, kormányzók és kormányzottak szerves egységét kívánja meg. Ebből a szempontból az egységes állam és a szövetségi ál­lam formulái jórészt elveszítik jelentőségüket, a bü­rokratikus felfogásban viszont mérgezőek maradnak, s ezért végül is egység helyett minden változástól mentes, látszólag nyugalmas és „néma” mocsárral, szövetség helyett pedig „krumpliszsákkal”, vagyis egyes, egymással kapcsolatban nem álló „egységek” mechanikus egymásmellettiségével találjuk magun­kat szemben.

 

A meghatározott arányok tétele

Ez a tétel hasznosan al­kalmazható annak érdekében, hogy világosabbá vál­jon, és áttekinthető sémákba simuljon számos, a szer­vezés tudományára (az igazgatási gépezet a demog­ráfiai szerkezet stb. tanulmányozására) és egyúttal az általános politikára (a helyzeteknek, az erőviszo­nyoknak, az értelmiség problémáinak stb. elemzé­sére) vonatkozó fejtegetés. Természetesen mindig szem előtt kell tartani, hogy a meghatározott arányok tétele csak vázlatos, átvitt értelemben alkalmazható, azaz nem használható fel mechanikusan, hiszen az em­beri tömegekben a minőségi elem (vagyis az egyes alkotórészek technikai és szellemi kapacitásának ele­me) uralkodó szerepet játszik, ám matematikailag nem mérhető. Elmondható tehát, hogy a meghatáro­zott arányok optimális elve minden emberi tömegben más és más.

Ahogyan a hadseregben világosan kitűnik, ezt a tételt főleg a szervezés tudományában lehet jól hasz­nosítani. De minden társadalmi formának megvan a maga hadseregtípusa, s minden hadseregtípusra a meghatározott arányok más-más elve jellemző, ez pedig egyébként fegyvernemek vagy szakágak sze­rint is változik. Meghatározott viszony van a közka­tonák, tiszthelyettesek, beosztott tisztek, főtisztek, vezérkarok, a fővezérkar stb. között. A különböző fegyvernemek, szakágak ugyancsak meghatározott viszonyban állnak egymással stb. Ha bármely rész megváltozik, új egyensúlyba kell jutnia az egésszel stb. A tétel politikai alkalmazására a pártok, a szak­szervezetek, a gyárak szolgáltatnak példát, s látható, hogy minden társadalmi csoporthoz a meghatáro­zott arányok sajátos törvénye tartozik aszerint, mi­lyen a legelmaradottabb és legperiférikusabb tagok műveltségének, szellemi függetlenségének, kezdemé­nyezőkészségének, a felelősség és fegyelem iránti ér­zékének színvonala.

A meghatározott arányok törvényét így foglalja össze Pantaleoni a Tiszta gazdaságtan alapelvei-boa „...a kémiában a testek csak meghatározott arány­ban hoznak létre vegyületeket, s valamely elemnek minden olyan mennyisége, amely meghaladja a más elemekkel való vegyüléshez szükséges mennyiséget, szabadon marad; ha pedig valamely elem mennyisége hiányos a többi jelenlevő elem mennyiségéhez képest, a vegyület csak abban a mértékben jön létre, amely­hez elegendő a többieknél kisebb mennyiségben jelen levő elem mennyisége.” Ezt a törvényt metaforikus értelemben arra lehetne felhasználni, hogy megértsük, miképpen lesz egy „mozgalom” vagy valami­lyen nézeteket követő irányzat párttá, vagyis a kor­mányhatalom gyakorlása szempontjából hatékony politikai erővé: éppen olyan mértékben, amilyen mértékben fel tud mutatni (saját kebelében kinevelt) különböző szintű vezetőket, s amilyen mértékben ezek elsajátítottak meghatározott képességeket. Bi­zonyos előfeltételeknek (bizonyos objektív körülmé­nyek fennállásának) történelmi „automatizmusát” politikailag a pártok és a cselekvőképes emberek teszik hatékonnyá: hiányuk vagy (mennyiségi és minőségi) fogyatékosságuk magát az „automatizmust” teszi meddővé (így hát nem is automatizmusról van szó): elvontan megvannak az előfeltételek, de a következ­mények nem valósulnak meg, mert hiányzik az em­beri tényező. Ezért azt mondhatjuk, hogy a pártok feladata cselekvőképes vezetőket kinevelni, a pártok végzik az olyan vezetők kiválasztásának, képzésének, megsokszorozásának tömegtevékenységét, akik szük­ségesek ahhoz, hogy egy meghatározott társadalmi csoport (egy „adott” mennyiség, hiszen minden tár­sadalmi csoport alkotóelemeinek száma megállapít­ható) tagozódjék, és kavargó káoszból szervesen el­rendezett politikai hadsereggé váljék. Amikor azonos szintű vagy különböző szintű egymást követő vá­lasztásokon (például Németországban Hitler előtt: az elnökválasztásoktól a Reichstag-választásokon, a meghatározott arányok más-más elve jellemző, ez pedig egyébként fegyvernemek vagy szakágak sze­rint is változik. Meghatározott viszony van a közka­tonák, tiszthelyettesek, beosztott tisztek, főtisztek, vezérkarok, a fővezérkar stb. között. A különböző fegyvernemek, szakágak ugyancsak meghatározott viszonyban állnak egymással stb. Ha bármely rész megváltozik, új egyensúlyba kell jutnia az egésszel stb. A tétel politikai alkalmazására a pártok, a szak­szervezetek, a gyárak szolgáltatnak példát, s látható, hogy minden társadalmi csoporthoz a meghatáro­zott arányok sajátos törvénye tartozik aszerint, mi­lyen a legelmaradottabb és legperiférikusabb tagok műveltségének, szellemi függetlenségének, kezdemé­nyezőkészségének, a felelősség és fegyelem iránti ér­zékének színvonala.

A meghatározott arányok törvényét így foglalja össze Pantaleoni a Tiszta gazdaságtan alapelvei-ben.: „… a kémiában a testek csak meghatározott arány­ban hoznak létre vegyületeket, s valamely elemnek minden olyan mennyisége, amely meghaladja a más elemekkel való vegyüléshez szükséges mennyiséget, szabadon marad; ha pedig valamely elem mennyisége hiányos a többi jelenlevő elem mennyiségéhez képest, a vegyület csak abban a mértékben jön létre, amely­hez elegendő a többieknél kisebb mennyiségben jeleit levő elem mennyisége.” Ezt a törvényt metaforikus értelemben arra lehetne felhasználni, hogy megértsük, miképpen lesz egy „mozgalom” vagy valami­lyen nézeteket követő irányzat párttá, vagyis a kor­mányhatalom gyakorlása szempontjából hatékony politikai erővé: éppen olyan mértékben, amilyen mértékben fel tud mutatni (saját kebelében kinevelt) különböző szintű vezetőket, s amilyen mértékben ezek elsajátítottak meghatározott képességeket. Bi­zonyos előfeltételeknek (bizonyos objektív körülmé­nyek fennállásának) történelmi „automatizmusát” politikailag a pártok és a cselekvőképes emberek teszik hatékonnyá: hiányuk vagy (mennyiségi és minőségi) fogyatékosságuk magát az „automatizmust” teszi meddővé (így hát nem is automatizmusról van szó): elvontan megvannak az előfeltételek, de a következ­mények nem valósulnak meg, mert hiányzik az em­beri tényező. Ezért azt mondhatjuk, hogy a pártok feladata cselekvőképes vezetőket kinevelni, a pártok végzik az olyan vezetők kiválasztásának, képzésének, megsokszorozásának tömegtevékenységét, akik szük­ségesek ahhoz, hogy egy meghatározott társadalmi csoport (egy „adott” mennyiség, hiszen minden tár­sadalmi csoport alkotóelemeinek száma megállapít­ható) tagozódjék, és kavargó káoszból szervesen el­rendezett politikai hadsereggé váljék. Amikor azonos szintű vagy különböző szintű egymást követő vá­lasztásokon (például Németországban Hitler előtt: az elnökválasztásoktól a Reichstag-választásokon, a tartományi gyűlések, a községi tanácsok stb. meg­választásán keresztül egészen az üzemi bizottsági vá­lasztásokig) az egyik pártra leadott szavazatok a ma­ximum és a minimum között ingadoznak - s így fur­csának és önkényesnek látszanak -, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy a párt káderei - mennyiségileg és minőségileg, vagy csak mennyiségileg, de mi­nőségileg (viszonylag) nem, vagy csak minőségileg, de mennyiségileg nem - fogyatékosak. Ha egy párt, amely sok szavazatot kap a helyi választásokon, ke­vesebbet szerez a politikailag fontosabbakon, akkor központi vezetősége kétségkívül minőségileg fogya­tékos: sok, vagy legalábbis elegendő számú beosztottal rendelkezik, de nincs az országnak és az ország nemzetközi helyzetének megfelelő vezérkara stb.

 

Szociológia és politikai tudomány

A szociológia tér­hódítása azzal függ össze, hogy a politikai tudomány és a politikai művészet fogalma hanyatlásnak indult a XIX. században (pontosabban a XIX. század máso­dik felében, amikor előretörtek az evolucionista és pozitivista elméletek). Ami a szociológiában valóban fontos, az nem más, mint politikai tudomány. A „po­litika” szó a parlamenti politika vagy a személyi klikkek szinonimájává vált. Elterjedt meggyőződés, hogy az alkotmányok és a parlamentek a „természe­tes” „evolúció” korszakát nyitották meg, hogy a társadalom megtalálta végső, mert ésszerű alapjait stb. Egyszerre kiderült, hogy a társadalom a természettudományok módszerével vizsgálható. Az állam fogalmának ebből a látásmódból következő elszegé­nyedése. Ha a politikai tudomány államtudományt jelent, az állam pedig olyan gyakorlati és elméleti tevékenységek összességének egésze, amelyekkel az uralkodó osztály igazolja és fenntartja uralmát, sőt a kormányzottak tevékeny hozzájárulását is sikerül megnyernie, akkor a szociológia valamennyi lénye­ges kérdéséről nyilvánvaló, hogy nem más, mint a po­litikai tudomány kérdése. A többi pedig nem lehet egyéb álproblémánál, azaz haszontalan problémá­nál. A Népszerű tankönyv99 szerzője előtt tehát az a kérdés állt, hogy megállapítsa, milyen kapcsolatba hozható a politikai tudomány a gyakorlat filozófi­ájával; azonos-e a kettő (ez tarthatatlan, vagy csak a legsekélyesebb pozitivizmus álláspontján tartható), vagy olyan tapasztalati vagy gyakorlati elvek összes­sége-e a politikai tudomány, amelyek egy átfogóbb világnézetből vagy a szó szoros értelmében vett filozófiából következnek, vagy pedig ez a filozófia csupán a politikai tudományból születő általános fo­galmak vagy kategóriák tudománya-e stb.

Ha igaz az, hogy az ember csak mint történelmileg meghatározott ember fogható fel, vagyis mint olyan, aki bizonyos körülmények között, egy meghatározott társadalmi egészben vagy társadalmi viszonyok meghatározott összességében alakult ki és él, akkor felfogható-e a szociológia pusztán e feltételek és a fej­lődésüket szabályozó törvények vizsgálataként? Minthogy nem tekinthetünk el maguknak az embe­reknek az akaratától és kezdeményezésétől, ez a felfo­gás elkerülhetetlenül hamis. Fel kell tenni a kérdést, micsoda maga a tudomány. Vajon a tudomány maga is nem „politikai tevékenység” és politikai gondol­kodás-e, hiszen átalakítja az embereket, mássá teszi őket, mint előzőleg voltak? Ha minden „politika”, akkor, hacsak nem akarunk tautologikus és unalmas frázisgyűjteménynél kikötni, új fogalmak segítségé­vel kell megkülönböztetni azt a politikát, amely a hagyományosan „filozófiának” nevezett tudomány­nak felel meg, attól a politikától, amelyet a szó szoros értelmében vett politikai tudománynak neveznek. Ha a tudomány korábban ismeretlen valóság „felfedezése”, vajon bizonyos értelemben nem transz­cendensnek fogjuk-e fel ezt a valóságot? S nem az a feltételezés húzódik-e meg emögött, hogy létezik még valami „ismeretlen”, tehát transzcendens? S a tudománynak „teremtésként” való felfogása nem „politikát” jelent-e végső soron? Minden azon mú­lik, vajon „önkényes”, vagy ésszerű teremtésről van-e szó, azaz olyanról, amely „hasznos” az embe­rek számára ahhoz, hogy kitágítsák az életről alkotottfogalmukat, hogy magasabbrendűvé tegyék (fej­lesszék) magát az életet.[xiv]

 

A számszerűség és a minőség a képviseleti rendszerekben

Az egyik legbanálisabb közhely, amelyet az állami szervek választások útján való létrehozásával szem­ben lépten-nyomon hangoztatnak, az, hogy „leg­főbb törvénye a számszerűség”, és hogy „bármely írástudó idióta (sőt néhány országban bármely anal­fabéta) véleménye pontosan olyan mértékben esik latba az állam politikai irányvonalának meghatározá­sakor, mint azoké, akik minden erejüket az államnak és a nemzetnek szentelik” stb.[xv] Valójában azonban egyáltalában nem igaz, hogy a számszerűség „legfőbb törvény”, s az sem igaz, hogy minden választó véleményének súlya „pontosan” egyenlő. A számok ebben az esetben is egyszerű mérési eszközök, mérté­ket, viszonyt jelölnek, semmi többet. És mit is mér­nek? Éppen a kevesek, az aktív kisebbségek, az elitek, az élcsapatok stb. nézeteinek hatékonyságát és terje­dési képességét, azaz e nézetek ésszerűségét, avagy történetiségét avagy konkrét funkcionálását. Ebből következően nem igaz, hogy az egyes emberek véle­ményének súlya „pontosan” egyenlő. Az eszmék és a vélemények nem „születnek” spontán módon min­den egyed agyában: kialakulási, kisugárzási, terje­dési, meggyőzési központjuk van; az emberek egy-egy csoportja, vagy akár egyetlen egyéniség dolgozta ki és öntötte időszerű politikai formába őket. A „sza­vazatok” összeszámlálása egy olyan hosszú folyamat végső megnyilvánulása, amelyben a legfőbb befo­lyással éppen azok rendelkeznek, akik „minden erejü­ket az államnak és a nemzetnek szentelik” (amikor valóban ezt teszik). Ha a kiválasztottaknak ez az állítólagos csoportja, noha korlátlan anyagi eszközök fölött rendelkezik, nem nyeri el a többség konszen­zusát, vagy azt kell róla megállapítani, hogy alkal­matlan, vagy pedig azt, hogy nem képviseli a „nem­zeti” érdekeket, márpedig ezek szükségképpen dön­tően befolyásolják, hogy melyik alternatívát választja a nemzeti akarat, s melyiket veti el. „Szeren­csétlenségünkre” mindenki hajlamos összetévesztem a maga „különérdekét” a nemzeti érdekkel, s így hajlamos „szörnyűségesnek” stb. találni, hogy a „számszerűség törvénye” dönt; kétségkívül jobb do­log rendelet útján elitté válni. Nem olyan emberekről van tehát szó, akik szellemileg „gazdagok”, és úgy érzik, hogy a legutolsó analfabéta szintjére süllyesz­tették le őket, hanem olyanokról, akik azt képzelik, hogy szellemiekben gazdagok, s akik meg akarják fosztani az „utca emberét” még a hatalomnak attól a végtelenül kicsiny töredékétől is, amellyel bele­szólhat az állami élet irányvonalának meghatározá­sába.

A parlamentáris rendszernek (az oligarchiáktól és nem az elitektől származó) bírálatáról (érdekes mó­don nem azért bírálják, mert a gazdagság befolyása módszeresen meghamisította a számszerű konszenzus historista értelemben vett ésszerűségét) ezeket a baná­lis megállapításokat mindenfajta képviseleti rendszerre kiterjesztették, azokra is, amelyek nem parla­mentáris rendszerek, s nem a formális demokrácia alapelvei szerint épülnek fel. E megállapítások már csak ezért sem helytállóak. Ezekben a másfajta rend­szerekben a konszenzus a szavazás mozzanatával nem jut el befejező szakaszába, éppen ellenkezőleg. E rendszerek szüntelenül aktív konszenzust tételez­nek fel, olyannyira, hogy az, aki konszenzusát adja, azállam „funkcionáriusának” volna tekinthető, a vá­lasztásokat pedig bizonyos típusú állami funkcioná­riusok önkéntes toborzásának egy módjaként lehetne értelmezni, s ezt bizonyos értelemben (nem ugyan­azon a szinten) a selfgovernment-tel102 lehetne össze­függésbe hozni. Mivel a választás nem általánosság­ban mozgó és homályos programok körül folyik, hanem konkrét és közvetlen munkaprogramok körül, aki konszenzusát adja, arra kötelezi magát, hogy a törvény szerinti közönséges állampolgárnál többet tesz a megvalósítás érdekében, vagyis hogy cselekvő és felelős élcsapat lesz. Az „önkéntesség” elemét nem lehetne másképpen ösztönözni a legszélesebb sokaság szempontjából, s ha e sokaság nem amorf állampol­gárokból, hanem képzett, produktív elemekből áll, világossá válik, milyen lehetősége lehet a szavazás aktusának.[xvi]

A tétel, amely szerint „a társadalom nem állít maga elé olyan problémákat, amelyeknek megoldásához még nem állnak fenn az anyagi feltételek”. Ennek a tételnek közvetlen függvénye a kollektív akarat kialakulásának problémája. Kritikailag elemezni, mit jelent a tétel, fontos felkutatni, hogyan is jönnek létre a tartós kollektív akaratok, és hogyan tűznek maguk elé konkrét, közvetlen és közvetett célokat, vagyis hogyan dolgoznak ki kollektív cselekvési irányt. Többé-kevésbé hosszú fejlődési folyamatokról van szó, s csak ritkán történnek váratlan „szinteti­kus” robbanások. Vannak szintetikus „robbanások” is, de ha közelről megfigyeljük őket, láthatóvá válik, hogy ilyenkor inkább rombolásról, mintsem újjáépítésről, mintsem az önálló és spontán fejlődés út­jában álló akadályok eltávolításáról van szó: jó példa erre a szicíliai vecsernye.103

Konkrétan is tanulmányozni lehetne valamely kol­lektív történelmi mozgalom kialakulását, a mozga­lom minden egyes apró szakaszát elemezve, de ez általában elmarad, mert minden fejtegetést nehéz­kessé tenne: így aztán a véleményeknek egy-egy uralkodó csoport vagy személyiség körül már ki­alakult irányzatait szokás elfogadni. Ez az a probléma, ami újabban a pártokon vagy hasonnemű pártok koalícióin keresztül nyilvánul meg: hogyan kezdődik meg egy párt kiépítése, hogyan fejlődik szervezett ereje és társadalmi befolyása stb. Molekuláris, apró­lékos, a végletekig részletekbe menő, szerteágazó folyamatról van szó; dokumentációját olyan könyvek, brosúrák, folyóirat- és újságcikkek, szóbeli tárgyalások és viták végeláthatatlan sora képezi, ame­lyek végtelenszer megismétlődnek, s óriási összessé­gükben ezek alkotják azt a kitartó munkát, amelyből létrejön a bizonyos fokig egynemű kollektív akarat. Az egyneműségnek ez a bizonyos foka pedig az, amely szükséges és elégséges az összehangolt, vala­mint időben és térben - a történelmi tény lezajlásának földrajzi színterén - egyidejű cselekvés kiváltásához.

A zavaros és racionalista utópiák és ideológiák fontossága a kollektív akaratok kialakulásának törté­nelmi folyamataiban: az absztrakt racionalizmus és aki konszenzusát adja, arra kötelezi magát, hogy a törvény szerinti közönséges állampolgárnál többet tesz a megvalósítás érdekében, vagyis hogy cselekvő és felelős élcsapat lesz. Az „önkéntesség” elemét nem lehetne másképpen ösztönözni a legszélesebb sokaság szempontjából, s ha e sokaság nem amorf állampol­gárokból, hanem képzett, produktív elemekből áll, világossá válik, milyen lehetősége lehet a szavazás aktusának.[xvii]

A tétel, amely szerint „a társadalom nem állít maga elé olyan problémákat, amelyeknek megoldásához még nem állnak fenn az anyagi feltételek”. Ennek a tételnek közvetlen függvénye a kollektív akarat kialakulásának problémája. Kritikailag elemezni, mit jelent a tétel, fontos felkutatni, hogyan is jönnek létre a tartós kollektív akaratok, és hogyan tűznek maguk elé konkrét, közvetlen és közvetett célokat, vagyis hogyan dolgoznak ki kollektív cselekvési irányt. Többé-kevésbé hosszú fejlődési folyamatokról van szó, s csak ritkán történnek váratlan „szinteti­kus” robbanások. Vannak szintetikus „robbanások” is, de ha közelről megfigyeljük őket, láthatóvá válik, hogy ilyenkor inkább rombolásról, mintsem újjáépítésről, mintsem az önálló és spontán fejlődés út­jában álló akadályok eltávolításáról van szó: jó példa erre a szicíliai vecsernye.103

Konkrétan is tanulmányozni lehetne valamely kol­lektív történelmi mozgalom kialakulását, a mozga­lom minden egyes apró szakaszát elemezve, de ez általában elmarad, mert minden fejtegetést nehéz­kessé tenne: így aztán a véleményeknek egy-egy uralkodó csoport vagy személyiség körül már ki­alakult irányzatait szokás elfogadni. Ez az a probléma, ami újabban a pártokon vagy hasonnemű pártok koalícióin keresztül nyilvánul meg: hogyan kezdődik meg egy párt kiépítése, hogyan fejlődik szervezett ereje és társadalmi befolyása stb. Molekuláris, apró­lékos, a végletekig részletekbe menő, szerteágazó folyamatról van szó; dokumentációját olyan könyvek, brosúrák, folyóirat- és újságcikkek, szóbeli tárgyalások és viták végeláthatatlan sora képezi, ame­lyek végtelenszer megismétlődnek, s óriási összessé­gükben ezek alkotják azt a kitartó munkát, amelyből létrejön a bizonyos fokig egynemű kollektív akarat. Az egyneműségnek ez a bizonyos foka pedig az, amely szükséges és elégséges az összehangolt, vala­mint időben és térben - a történelmi tény lezajlásának földrajzi színterén - egyidejű cselekvés kiváltásához.

A zavaros és racionalista utópiák és ideológiák fontossága a kollektív akaratok kialakulásának törté­nelmi folyamataiban: az absztrakt racionalizmus és az utópiák éppen annyira fontosak, mint az egymást követő tapasztalatok felhalmozódása útján történel­mileg kialakult régi világképek. Az a fontos, milyen kritikának vetik alá ezt az ideológiai komplexust az új történelmi szakasz képviselői: ezen a kritikán ke­resztül olyan folyamat bontakozik ki, amelyben a régi ideológiák elemei elkülönülnek, és megváltoz­tatják viszonylagos súlyukat: ami másodlagos volt és alárendelt, vagy akár véletlen, elsődlegesként jelenik meg, új ideológiai és elméleti komplexus magvává válik. A régi kollektív akarat ellentmon­dásos elemeire hullik szét, mert az alárendelt elemek társadalmi fejlődésen mennek át stb.

A pártrendszer kialakulása után, ez után a törté­nelmi korszak után, amely a lakosság nagy tömegei­nek szabványosításához kapcsolódik (hírközlés, új­ságok, nagyvárosok stb.), a molekuláris folyamatok gyorsabban zajlanak le, mint a múltban stb.

 

A „kollektív ember” vagy a „társadalmi konformiz­mus” kérdése

Az állam nevelési és képzési feladata. Az állam mindig arra törekszik, hogy a civilizáció új és magasabbrendű típusait hozza létre, hogy a legszélesebb néptömegek „civilizációját” és erkölcsisé­gét a gazdasági termelőgépezet folytonos fejlődésének szükségleteihez igazítsa, azazhogy fizikailag is az emberiség új típusait alakítsa ki. De hogyan tud majd minden egyes egyén beilleszkedni a kollektív emberbe, és miként érvényesül majd a nevelésnek az egyes emberekre gyakorolt nyomása úgy, hogy köz­ben elnyerje konszenzusukat és közreműködésüket, s „szabadsággá” változtassa a szükségszerűséget és a kényszert? A „jog” kérdése. A jog fogalmát ki kell majd terjeszteni, mégpedig úgy, hogy magába fog­lalja azokat a tevékenységeket is, amelyek ma a „jo­gilag közömbös” formulája alá esnek, és a polgári társadalom, hatáskörébe tartoznak, márpedig az utóbbi „szankciók” nélkül, kötelező erejű „előírások” nélkül működik, de ez nem jelenti azt, hogy nem gyakorol kollektív nyomást, és nem ér el objektív eredményeket a szokások, a gondolkodás- és cselek­vésmódok, az erkölcsiség alakításában.

Az úgynevezett „permanens forradalom” politikai fogalma. Ez a formula 1848 előtt keletkezett az 1789-től thermidorig terjedő jakobinus tapasztalatok tudományosan feldolgozott megnyilvánulásaként, s egy olyan történelmi korszaknak volt sajátja, amely­ben nem léteztek még a nagy politikai tömegpártok és a nagy gazdasági érdekszövetségek, s a társadalom még sok szempontból, hogy úgy mondjuk, csepp­folyós állapotban volt: a vidék nagyfokú elmaradott­sága, az állami-politikai hatékonyság szinte kizáró­lagos monopóliuma néhány városban vagy egyene­sen egyetlenegyben (Franciaország esetében Párizs­ban); az államgépezet viszonylagos fejletlensége és a polgári társadalom jelentős önállósága az állami tevékenységgel szemben; a katonai erők és a nemzeti fegyverzet meghatározott rendszere; a nemzetgaz­daságok jelentős önállósága a világpiac gazdasági vi­szonyaihoz képest stb. Az 1870 utáni időszakban, az európai gyarmati terjeszkedéssel mindezek az ele­mek megváltoznak, az állam belső és nemzetközi szervezeti viszonyai bonyolultabbá, erőteljesebbé válnak, s a „permanens forradalom” negyvennyolcas formuláját a politikai tudomány a „polgári hege­mónia” fogalmában dolgozza fel és haladja meg. A politika művészetében ugyanaz történik, mint a hadművészetben: a mozgóháború egyre inkább állóháborúvá válik, és elmondható, hogy egy állam annyira nyer meg egy háborút, amennyire aprólé­kosan és technikailag felkészül rá békeidőben. A mo­dern demokráciák vaskos szerkezete - államszervezet­ként és a polgári életben szereplő egyesülések összes­ségeként egyaránt - az állóháborús front állandó „lövészárkainak” és erődítményeinek felel meg a po­litika művészetében: ezek „részlegessé” fokozzák le a mozgás elemét, holott azelőtt ebből állt az „egész” háború stb.

A kérdés a modern államok esetében vetődik fel, nem az elmaradott országok és a gyarmatok eseté­ben, hiszen emezekben olyan formák vannak érvény­ben, amelyek máshol már elavultak és anakronisz­tikussá váltak. Az ideológiák értékének kérdését (ahogy a Malagodi-Croce vitában104 szerepel) - Crocénak a soreli „mítoszról” szóló megjegyzéseivel együtt, amelyek a „szenvedéllyel” is szembefordít­hatók105 - politikatudományi értekezésben kell tanulmányozni.

 

Az állam fejlődésének korporatív-gazdasági szakasza

Guicciardini visszalépést jelent a politikai tudomány­ban Machiavellihez képest. Hogy Guicciardini „pesszimistább” volt, az egyedül ezt jelenti. Guicciar­dini egy tisztán olasz gondolathoz tér vissza, míg Machiavelli egy európai gondolatig emelkedett. Aki nem érti, hogy Machiavelli az európai (az ő korában nemzetközi) tapasztalatban meghaladja az itáliai ta­pasztalatot, nem értheti meg Machiavellit: „akarata” utópisztikus lenne az európai tapasztalat nélkül, így kettejüknél az „emberi természet” felfogása maga is kettéválik. Machiavelli „emberi természete” magá­ban foglalja az „európai embert”, és ez az ember Franciaországban és Spanyolföldön valóban meghaladta a feudális szétforgácsoltság állapotát az ab­szolút monarchiában: tehát nem az „emberi termé­szet” száll szembe azzal, hogy Olaszországban egy­séges abszolút monarchia jöjjön létre, hanem átme­neti viszonyok, amelyeket az akarat leküzdhet. Machiavelli „pesszimista” (jobban mondva „realis­ta”) az embereknek és cselekvésük indítékainak vizsgálatában; Guicciardini nem pesszimista, hanem szkeptikus és kicsinyes.

Paolo Treves[xviii] számos hibát követ el Guicciardini és Machiavelli megítélésében; nem különbözteti meg igazán a „politikát” és a „diplomáciát”, és éppen a megkülönböztetésnek ebben a hiányában rejlik hibás értékeléseinek oka. Ugyanis a politikában az akarati elemnek sokkal nagyobb a jelentősége, mint a diplomáciában. A diplomácia az állami politikák összeütközése által teremtett helyzetet szentesíti és igyekszik tartósítani; csak a filozófiai metafora vagy konvenció kedvéért nevezhető alkotónak (minden emberi tevékenység alkotó). A nemzetközi kapcsola­tok tárgya olyan erőegyensúly, amelyet az egyes állami elemek mind csak igen csekély mértékben befolyásolhatnak: Firenze előtt például a megerősö­dés nyithatott ilyen lehetőséget, de ez a megerősödés, ha megjavította volna is az itáliai és európai egyen­súlyban elfoglalt helyzetét, nem lett volna semmi­képpen döntőnek tekinthető az egyensúly egészének felborítása szempontjából, így a diplomata, éppen szakmai alkatánál fogva, hajlamos a szkepticizmusra és a konzervatív kicsinyességre.

Egy állam belső viszonyaiban a helyzet összehason­líthatatlanul kedvezőbb a központi kezdeményezés - ahogy Machiavelli értelmezte, egy parancsnoki akarat - számára. De Sanctisnak106 Guicciardiniről alkotott véleménye sokkal közelebb áll a valósághoz, mintsem Treves gondolná. Fel kell vetni a kérdést, vajon mi tette De Sanctist Trevesnél alkalmasabbá arra, hogy ezt a történetileg és tudományosan pontosabb véleményt megalkossa. De Sanctis az olasz történelem egyik alkotó mozzanatának résztvevője volt, s e mozzanatban teljes potenciálját felfedte egy olyan politikai akarat hatékonysága, amely az új és eredeti erők felszítására irányult, nem pedig egysze­rűen a fejlődésre és újjászerveződésre képtelennek tartott régi erőkkel kívánt számolni (a Guicciardini-féle politikai szkepticizmus). És ez az akarat nemcsak azt mutatta meg, hogy képes új államot létrehozni, hanem azt is, hogy megállja a helyét a nemzetközi kapcsolatokban is, éspedig túllépve a diplomácia hi­vatásos és megszokott módszerein (Cavour szemé­lyében). A kulturális légkör jobban kedvezett a poli­tikai tudomány és művészet átfogóbban realista felfogásának. De vajon e nélkül a légkör nélkül nem érthette volna meg ugyanígy Machiavellit De Sanctis? A történelmi pillanat légköre olyan érzelmi pátosszal gazdagítja De Sanctis tanulmányait, amely rokonszenvesebbé és lelkesítőbbé teszi az érvelést, művészileg kifejezőbbé és megragadóbbá a tudomá­nyos fejtegetést, de a politikai tudomány logikai tartalma akár a legrosszabb reakciós időkben is meg­fogalmazódhatott volna. Hiszen nem konstruktív akarati tett-e maga a reakció is? Nem akarati tett-e a konzerválás? Így hát miért lett volna Machiavelli akarata „utópisztikus”, miért forradalmi és nem utó­pisztikus annak az akarata, aki a létezőt akarja tartó­sítani, és meg akarja akadályozni, hogy olyan új erők szülessenek és szerveződjenek meg, amelyek fel­kavarnák és felborítanák a hagyományos egyensúlyt? A politikai tudomány elvonatkoztatja az „akarat” elemét, és nem veszi figyelembe, milyen célt szolgál egy-egy meghatározott akarat. Az „utó­pisztikus” jelző nem az általában vett politikai aka­ratra vonatkozik, hanem azokra a különös akara­tokra, amelyek nem képesek az eszközt összeegyez­tetni a céllal, s így nem is akaratok, hanem megalapo­zatlan vágyak, ábrándok, óhajok stb.

Guicciardini szkepticizmusa (szemben az értelem pesszimizmusával, amely a tevékeny realista politi­kusokban az akarat optimizmusával egyesülhet) kü­lönböző okokra vezethető vissza: l. a diplomata al­katra, vagyis egy beosztott, alárendelt, bürokrata­-végrehajtó tevékenységet végző ember alkatára; a diplomata kénytelen a saját egyéni meggyőződésé­hez képest külsőleges akaratot elfogadni (kormányá­nak vagy fejedelmének politikai akaratát; igaz, saját­ának is érezheti ezt az akaratot, amennyiben meg­felel tulajdon meggyőződésének, de esetleg nem érzi sajátjának: mivel a diplomácia szükségképpen speci­alizált foglalkozássá vált, a diplomata elszakítható a változékony kormányok politikájától stb.), ebből szkepszis fakad, a tudományos gondolkodásban pedig tudományon kívüli előítéletek következnek; 2. Guicciardini nézeteire magukra is; Guicciardini ugyanis konzervatívnak számított az általános itáliai politikai képben, tehát nézeteit, saját politikai állás­pontját fejti ki elméletileg stb.

Guicciardini életműve nem annyira politikai tudo­mány, mint inkább kortünet, és ez De Sanctis véle­ménye; ugyanígy kortünet, nem pedig a politikai tudomány történetével foglalkozó tanulmány Paolo Treves írása.