Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antonio Gramsci Új fejedelem 6.

2014.03.12

 

Antonio Gramsci

 

Új fejedelem 6.

Hegemónia (polgári társadalom) és a hatalmi ágak megosztása

A hatalmi ágak megosztása, a megvaló­sulása körüli vita, valamint a létrejöttéből fakadó jogi dogmatizmus olyan meghatározott történelmi kor­szak polgári társadalma és politikai társadalma kö­zötti harc eredménye, amelyet az osztályok bizonyos módon ingatag egyensúlya jellemez, mert az értel­miség bizonyos csoportjai (a közvetlen állami szolgálatban állók, különösen a polgári és katonai bürok­rácia) még túlságosan a régi uralkodó osztályokhoz kötődnek. Vagyis a társadalomban az valósul meg, amit Croce „egyház és állam örökös konfliktusá­nak” nevez, s e konfliktusban az egyház képviseli a polgári társadalom egészét (holott annak csupán egyik, mind kevésbé fontos eleme), az állam pedig mindazokat a kísérleteket, amelyek egy meghatáro­zott fejlettségi szint, egy meghatározott helyzet tartós kikristályosítására irányulnak. Ebben az értelemben az egyház maga is állammá válhat, s a konfliktus egy­felől a világi és világiaskodó polgári társadalom, másfelől az egyház-állam között éleződik ki (amikor az egyház szerves részévé válik az államnak, a politikai társadalomnak, emezt pedig egy meghatározott ki­váltságos csoport monopolizálja, s eközben magához csatolja az egyházat, hogy monopóliumát az egyház által képviselt „polgári társadalom” szférájának segít­ségével jobban alátámaszthassa).

A hatalmi ágak megosztásának lényegbevágó je­lentősége a politikai és gazdasági liberalizmus szem­pontjából: az egész liberális ideológia, erősségeivel és gyengeségeivel együtt, belefoglalható a hatalmi ágak megosztásának elvébe, és megmutatkozik, mi a libe­ralizmus gyengeségének forrása: a bürokrácia, azaz a kényszerítő hatalmat gyakorló, s egy bizonyos pon­ton kaszttá váló vezető személyzet kikristályosodása. Innen a népi követelés, hogy minden tisztséget vá­lasztások útján töltsenek be, e követelés pedig szélső­séges liberalizmus, de egyszersmind a liberalizmus felbomlasztása is (az állandóan ülésező alkotmányozó gyűlés elve stb.; a köztársaságokban az államfőt meg­határozott időre választják, s ez illuzórikus módon eleget tesz ennek az elemi népi követelésnek).

Az állam egysége a hatalmi ágak megosztásában: a polgári társadalomhoz jobban kapcsolódó parla­ment, a kormány és a parlament között elhelyezkedő bírói hatalom az írott törvény folytonosságát kép­viseli (a kormány ellen is). Természetesen mindhá­rom hatalom egyúttal a politikai hegemónia szerve is, de eltérő mértékben: i. parlament; 2. bíróság; 3. kormány. Megjegyzendő, hogy a közvéleményre különösen az igazságszolgáltatási apparátus vissza­élései tesznek katasztrofális benyomást: a hegemónia gépezete ebben a szektorban a legérzékenyebb, s ide sorolhatók a rendőrség és a politikai apparátus önkényeskedései is.

 

Jogfelfogás

Olyan jogfelfogás, amelynek lényegénél fogva megújulást kell magával hoznia, a maga egé­szében semmiféle már létező elméletben nem talál­ható. (Az úgynevezett pozitív iskola elméletében, közelebbről Ferri107 elméletében sem.) Ha minden állam arra törekszik, hogy a civilizáció és az állam­polgár (tehát az együttélés és az egyéni viszonyok) bizonyos új típusát hozza létre és tartsa fenn, ha arra törekszik, hogy bizonyos erkölcsi szokásokat és magatartásokat eltüntessen, másokat pedig elterjesszen, akkor a jog (az iskola, valamint egyéb intéz­mények és tevékenységek mellett) ennek a célnak az eszköze lesz, s úgy kell kidolgozni, hogy megfeleljen ennek a célnak, a lehető leghatékonyabb és a lehető legalkalmasabb legyen pozitív eredmények elérésére. A jogfelfogást meg kell szabadítani a transzcendencia és az abszolútum minden maradványától, gyakorlatilag minden moralizáló fanatizmustól; azt hiszem azonban, nem fogadható el kiindulópontként az az álláspont, hogy az állam nem „büntet” (ha ezt a kifejezést emberi jelentésére korlátozzuk), hanem csak a társadalmi „veszélyesség” ellen harcol. Valójában az államot mint „nevelőt” kell felfognunk, mi­vel éppen a civilizáció új típusának vagy szintjének létrehozására törekszik. Noha elsősorban a gazdasági erők körében végzett tevékenységről, a gazdasági termelő apparátus átszervezéséről és fejlesztéséről, az alap megújításáról van szó, nem szabad arra a követ­keztetésre jutni, mintha a felépítmény tényeit ma­gukra szabadna hagyni, rá szabadna bízni spontán fejlődésükre, a véletlenszerű és szórványos csírázásra. Az állam e téren is a „racionalizálás”, a gyorsítás, a taylorizálás108 eszköze, terv szerint működik, hajt, buzdít, ösztönöz és „büntet”, mert ha előálltak azok a feltételek, amelyek között egy meghatározott élet­mód „lehetséges”, akkor a „bűncselekménynek vagy bűnös mulasztásnak” erkölcsi horderejű büntető szankciót kell maga után vonnia, nem pusztán általá­ban vett veszélyességének elítélését. A jog az állam egész pozitív civilizáló tevékenységének represszív és negatív oldala. A jogfelfogásba bele kellene foglalni az egyének, csoportok stb. „jutalmazásának” tevé­kenységét is; a dicséretes és elismerésre méltó tevé­kenység ugyanis éppúgy elnyeri jutalmát, mint ahogy a bűnös tevékenység elnyeri büntetését (a büntetés formái pedig eredetiek, s szentesítő közegként a „köz­vélemény” is részt vesz bennük).

 

Politika és alkotmányjog

A Nuova Antologia 1929. december l6-i számában jelent meg egy bizonyos M. Azzalini A politika, az állam tudománya és művé­szete című jegyzetecskéje. Érdekes lehet, mert azt pél­dázza, hogyan vergődik a tudományos sematizmus. Azzalini a következő megállapítással kezdi: Machiavelli „fényesen” dicső érdeme volt, hogy „az államon belül kijelölte a politika körét”. Hogy pon­tosan mit is akar mondani Azzalini, azt bizony nem könnyű megérteni: az alábbi részt idézi A fejedelem III. fejezetéből: „Mondván nékem a roueni bíboros, hogy az olaszok nem értenek a háborúhoz, azt vála­szoltam neki, hogy a franciák nem értenek az állam­hoz”,109 és erre az egyetlen idézetre alapítja azt a meg­állapítását, hogy „tehát” Machiavelli szerint „a poli­tikát tudományként, mégpedig államtudományként kell értelmezni”, s dicső érdeme volt stb. (Machia­velli előtt állítólag csak Marsilio da Padova110 alkal­mazta a „politikára”' a helyes, modern értelemben az „államtudomány” kifejezést.) Azzalini meglehetősen könnyed és felületes. A roueni bíboros szövegből ki­szakított anekdotája semmit sem bizonyít. Össze­függésébe visszahelyezve olyan jelentésre tesz szert, amely nem alkalmas tudományos következtetések levonására: nyilvánvalóan szellemes kiszólásról van szó, gyors visszavágásról. A roueni bíboros azt mondta, hogy az olaszok nem értenek a háborúhoz; visszavágásképpen Machiavelli azt válaszolta, hogy a franciák nem értenek az államhoz, mert különben megakadályozták volna, hogy a pápa kiterjessze itáliai hatalmát, hiszen ez ellentétes volt a francia állam érdekeivel. Machiavelli távolról sem képzelte, hogy a franciák nem konyítanak az államhoz, hiszen éppen ellenkezőleg, csodálattal viseltetett az iránt, ahogy a monarchia (XI. Lajos) állami egységgé kovácsolta Franciaországot, és a francia állam tevékenységét összehasonlítási alapként alkalmazta Itáliával szemben. A roueni bíborossal folytatott beszélgetésében cselekvő „politikával” foglalkozott, nem pedig „politikai tudománnyal”, mivel úgy vélte, hogy ha a pápa megerősödése káros a francia +külpolitika+ szempontjából, még károsabb az olasz belpolitika szempontjából.

 Mindebben az a különös, hogy ebből az ide nem illő idézetből kiindulva Azzalini így folytatja? „bár leszögezi, hogy ez a tudomány az államot tanulmányozza, a meghatározás (?!) teljes mértékben pontatlan (!), mert nem jelöli meg, milyen ismérv alapján kell a vizsgálat tárgyához közelíteni. És ez abszolút pontatlanság, mivel közvetve és közvetlenül ebből indul ki általában az összes jogtudomány, és különösen a közjog”.

 Mit jelent mindez Machiavellivel kapcsolatban? A semminél is kevesebbet: szellemi zűrzavart. Machiavelli „közvetlen politikai cselekvéssel” foglalkozott könyveiben, nem egy minden funkciójával és elemével együtt már készen álló államra áhítozó utópiát írt. Értekezésében, a jelenről adott bírálatában általános fogalmakat fejtett ki, s ezek ennélfogva aforizmaszerűen és nem rendszerezetten fogalmazódnak meg; eredeti világfelfogást fejtett ki, s ezt is lehetne a „gyakorlat filozófiájának+ nevezni, vagy „neohumanizmusnak, mert nem ismer el transzcendens vagy (a szó metafizikai értelmében vett) immanens elemeket, hanem teljes mértékben az ember cselekvésére bízza magát, úgy tartja, hogy az ember történelmi szükségletei által sarkallva hat a valóságra és változtatja meg a valóságot. Nem igaz, hogy – amint Azzalini a jelek szerint hinné – Machiavelli nem veszi figyelembe az „alkotmányjogot”, hiszen szórványosan Machiavelli egész életművében előfordulnak általános alkotmányjogi elvek, sőt meglehetősen világosan leszögezi, hogy az államban a törvénynek kell uralkodnia, az erényes állampolgárokat pedig állandó elveknek kell oltalmazniok az önkény túlkapásaival szemben. De Machiavelli helyesen mindent a politikára vezet vissza, vagyis az emberek kormányzásának, állandó konszenzusuk megnyerésének, a „nagy államok” megalapításának művészetére (emlékeztetni kell arra, hogy Machiavelli érezte: a város vagy a városi köztársaság és ta­nács nem állam, mert nem rendelkezik nagy terü­lettel és olyan létszámú lakossággal, amely önálló nemzetközi politikát lehetővé tevő hadsereg alapjául szolgálhatna; érezte, hogy a pápasággal Itáliában az államnélküliség helyzete marad fenn, s ez addig tart, amíg a vallás nem válik az állam „politikájává” a pápa politikájából. Emennek ugyanis az a célja, hogy meg­akadályozza erős államok kialakulását Itáliában, és az állami érdekektől eltérő, s így zavaró, megosztó érdekekért avatkozik be a világi fennhatóságán kívül eső népek életébe).

Machiavelli műveiben igazolást lehetne találni arra, amit máshol megjegyeztem: tudniillik, hogy a középkori olasz polgárság azért nem volt képes át­lépni a korporatív szakaszból a politikai szakaszba, mert nem tudott megszabadulni a pápa, a klérus és a világi (humanista) értelmiség által képviselt közép­kori kozmopolitizmustól, azaz nem volt képes ön­álló államot létrehozni, hanem megmaradt a közép­kori, feudális és kozmopolita keretek között.

Azzalini azt írja: „Ulpianus meghatározása és főleg a Digeszták-ban felhozott példái önmagukban is ele­gendőek ahhoz, hogy kitűnjék a két tudomány tár­gyának külsőleges azonossága (na és ?) ,Ius publicum ad statum rei (publicae) romanae spectat. - Publicum ius, in sacris, insacerdotibus, in magistratibus consistit’.111 Így hát a közjog és a politikai tudomány tárgya azonos, de ez az azonosság nem lényegi, mert a két tudo­mány egészen más ismérvek alapján közelít ugyan­ahhoz az anyaghoz. Ugyanis más a jogrendnek és más a politikai rendnek a szférája. És ami azt illeti, míg az előbbi statikus szempontból vizsgálja az álla­mi szervezetet mint egy meghatározott történelmi evolúció természetes termékét, az utóbbi ugyanezt a szervezetet dinamikus szempontból vizsgálja - mint olyan terméket, amelynek megvannak a maga értékei és hiányosságai, és amely következésképpen az új követelményeknek és a további evolúciónak megfelelően módosításra szorul.” Így azt lehetne mondani, hogy „a jogrend ontikus és analitikus, mert valóságos létükben tanulmányozza a különböző állami intézményeket”, míg „a politikai rend deontikus és kritikai, mert nem úgy tanulmányozza a kü­lönféle intézményeket, ahogy vannak, hanem ahogyan lenniök kellene, tehát olyan megfelelő érté­kelési és megítélési ismérveken keresztül, amelyek nem jogiak és nem is lehetnek jogiak”.

És egy ilyen tudálékos fontoskodó képzeli magáról, hogy Machiavelli csodálója, követője, sőt tökéletesítője!

„Ebből következik, hogy a fentebb leírt formai azonossággal olyan mély és jelentős különbözőség áll szemben, amely talán elfogadhatatlanná is teszi az egyik legnagyobb mai közíró véleményét, hogy tudniillik nehéz - ha nem lehetetlen - az alkotmányjogtól teljesen elkülönülő politikai tudományt te­remteni. Úgy látjuk, hogy ez a vélemény csak akkor igaz, ha a jogi oldal és a politikai oldal elemzése itt megáll, s nem megy tovább, nem mutat rá arra a további területre, amely kizárólag a politikai tudo­mány hatáskörébe tartozik. Ez utóbbi ugyanis nem korlátozódik arra, hogy az állam szervezetét deontikus és kritikai, így a közjog által ugyanerre a tárgyra alkalmazottól eltérő ismérv alapján tanulmányozza, hanem szféráját egy olyan területre is kiterjeszti, amely sajátja, tudniillik azokat a törvényeket kutatja, amelyek az államok születését, kialakulását és hanyatlását szabályozzák. Az a megállapítás sem érvényes, hogy ez az általános jelentőséggel felruházott (!) történelem (!) körébe tartozik, mert noha az államok létét és kialakulását irányító természeti törvények okainak, hatásainak, kölcsönös függési kapcsolatai­nak keresése történelmi kutatás, mindig is kizárólag politikai, tehát nem történeti, és nem is jogi feladat marad az általános politikai cél eléréséhez szükséges eszközök keresése. Az a funkció, amelynek betölté­sére Machiavelli vállalkozott, s amelyet összefoglalni kívánt, amikor így fogalmazott: ,Azt fogom tár­gyalni, hogyan lehet kormányozni és kézben tartani ezeket a fejedelemségeket’ (A fejedelem, II. fej.), ér­veinek belső jelentőségénél és a kifejtés pontosságá­nál fogva nemcsak a politika autonómiáját igazolja, hanem, legalábbis az imént felvázolt szempontból, a politika és a közjog formai megkülönböztetését is lehetővé teszi.” Tessék, ezt érti a politika önállóságán! De - mondja Azzalini - a politikának nemcsak tudománya, hanem művészete is van. „Vannak olyan emberek, akik a személyes intuícióból merítették a kormányzott ország érdekeinek felismerését, akik a kormányzási tevékenység során a külvilágra alkal­mazták a személyes intuíción alapuló felismerést. Ez­zel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy az intuitív, tehát művészi tevékenység az államférfi alapvető vonása; csupán azt akarjuk mondani, hogy a gyakorlati, gazdasági és erkölcsi tevékenységen kí­vül az államférfiban ennek a fentebb említett elmé­leti tevékenységnek is helyet kell találnia, mind az intuíció szubjektív formájában, mind a megnyilvá­nulás objektív (!) formájában, s hogy ezen előfeltéte­lek nélkül nincs kormányférfi és még kevésbé (!) van államférfi, hiszen az utóbbi tökéletességét éppen ez az elsajátíthatatlan (?) képesség jellemzi, így hát a po­litika területén sem csupán a tudós marad fönn, akire főként a megismerő elméleti tevékenység jellemző, hanem a művész is, akinek elméleti tevékenysége főként intuitív. De ez nem meríti ki a politikai mű­vészet tevékenységének szféráját, hiszen azon kívül, hogy megfigyeltük az államférfival kapcsolatban, aki a gyakorlati kormányfunkciók gyakorlásával külső­legessé teszi a belső intuitív képet, az íróval kapcso­latban is értékelhetjük, aki nem hatalmi tettekkel, hanem a szerző megérzését tükröző művekkel és írá­sokkal valósítja meg a külső világban (!) az intuitív politikai igazságot. Ez érvényes az indiai Kamanda-kira (i. sz. VIII. század), Petrarca Rövid értekezés carraraiaknak című művére, Botéra112 Államérdekeié és bizonyos szempontból Machiavellire és Mazzinira.”

Valóban szép kis zagyvalék, méltó... Machiavelli­hez, de különösképpen Tittonihoz, a Nuova Antológia főszerkesztőjéhez. Azzalini sem a filozófiában, sem a politika tudományában nem ismeri ki magát. De azért jegyeztem fel mindezt, hogy kibogozzam kuszaságából, és megpróbáljak saját magamnak vilá­gos fogalmakat alkotni.

Ki kell például bogozni, mit is jelenthet az „intu­íció” a politikában, valamint a politikai „művészet” kifejezés stb. Emlékeztetni egyúttal Bergson né­hány megjegyzésére: „Az értelem csak a tehetetlen­ség nyelvén képes kifejezni az életet (a mozgásban levő valóságot). Körbe forog a tárgy körül, s eközben kívülről a lehető legnagyobb számú felvételt készíti róla, de ahelyett, hogy behatolna a tárgyba, magához igyekszik vonzani. Ám magába az élet belsejébe az intuíció vezet bennünket: akarom mondani a pártat­lanná vált ösztön.” „Szemünk felfogja az élő lét vo­násait, de egymás mellé helyezve őket, nem pedig belső szervezettségükben. Nem képes felfogni az élet szándékát, a vonalakon keresztülsuhanó egyszerű mozgást, amely egyiket a másikkal összeköti, és értelmet ad nekik. A művész ezt az értelmet igyek­szik megragadni úgy, hogy egyfajta együttérzés segítségével a tárgy belsejébe helyezi magát, s az in­tuíció erejével áthágja a korlátot, amelyet a tér helyez közé és a modell közé. Igaz viszont, hogy ez az esz­tétikai intuíció csupán az egyedit ragadja meg.” „Az értelmet az élet természetes meg nem értése jellemzi, mivel nyilvánvalóan csak a szakaszosat és a mozdulatlanságot képviseli.”113

Mindenekelőtt a politikai intuíció és az esztétikai, avagy költői, avagy művészi intuíció elkülönülése; csak metaforikusán esik szó politikai művészetről. A politikai intuíció nem a művészben, hanem a „ve­zetőben” testesül meg, s intuíción nem az „egyes dolgok ismeretét” kell érteni, hanem az egymáshoz képest látszólag külsőleges tények összekapcsolásá­nak gyorsaságát és azoknak az eszközöknek a meg­alkotását, amelyek összhangban állnak a céllal, azaz a szemben álló érdekek feltárásával, az emberi szen­vedélyek felszításával és az embereknek egy bizonyos akcióra való ösztönzésével. A „vezető” a „cselekvés­ben” fejeződik ki (pozitív vagy negatív értelemben, azaz valamely cselekvés kirobbantásában vagy egy adott, az elérendő céllal összeegyeztethető vagy összeegyeztethetetlen cselekvés bekövetkeztének megakadályozásában). Egyébként a politikában a ve­zető lehet egyetlen egyén, de egy többé vagy kevésbé nagy létszámú politikai testület is: az utóbbi esetben a szándékok egységét egyetlen egyén vagy egy kis belső csoport éri el, a kis csoporton belül pedig egyet­len egyén, nem biztos, hogy minden esetben egy és ugyanaz, miközben a csoport továbbra is egysé­ges marad, és megőrzi összetartását folytonos tevé­kenységében.

Ha a Fejedelem fogalmát, ahogy Machiavelli könyvében szerepel, a mai politikai nyelvre akarnánk lefordítani, egy sor dolgot kellene megkülönböz­tetni: „Fejedelem” lehetne államfő, kormányfő, de olyan politikai vezető is, aki meg akar hódítani egy államot, és új államtípust akar alapítani: ebben az értelemben „Fejedelem” a mai nyelvben annyit tesz, mint „politikai párt”. Egyes államok való­ságában az „államfő”, vagyis az az elem, amely kiegyensúlyozza az uralkodó - de nem abszolút értelemben kizárólagos - érdekkel harcban álló kü­lönböző érdekeket, maga a „politikai párt”; azonban a párt a hagyományos alkotmányjoggal szemben jogilag se nem uralkodik, se nem kormányoz: a „tényleges hatalom” van a kezében, a különféle érdekek feletti hegemónia, tehát a kiegyensúlyozás funkcióját tölti be a „polgári társadalomban”, ez utóbbi viszont ténylegesen annyira összefonódott a politikai társadalommal, hogy minden állampolgár érzi: a párt igenis uralkodik és kormányoz. Erre az állandóan mozgásban levő valóságra nem lehet hagyományos típusú alkotmányjogot építeni, csak olyan elvek rendszerét, amelyek az állam célját saját megszűnésében, saját eltűnésében jelölik meg, vagyis abban, hogy a politikai társadalom beolvadjon a pol­gári társadalomba.

 


* Meg kell majd nézni, van-e olyan mű a Machiavelli előtti politi­kai szerzők művei között, amely A fejedelem-hez hasonló szellem­ben készült. A fejedelem befejező része is a könyvnek ehhez a „miti­kus” jellegéhez kapcsolódik: Machiavelli, miután bemutatta az ide­ális hadvezért, könyvének művészileg rendkívül hatásos részében megidézi a valóságos zsoldosvezért, akinek feladata, hogy törté­nelmileg megtestesítse a mítoszt: ez a szenvedélyes invokáció az egész könyvre rányomja bélyegét, és ez teszi drámaivá a művet. L. rojssoBevezetés-eben Machiavellit a politika művészének nevezi, és egy ízben a „mítosz” kifejezést is használja, de nem egészen a fenti értelemben.2
** Meg kellene itt jegyezni, hogy ellentmondás van aközött, aho­gyan Croce5 történet és antitörténet problémáját veti fel, és akö­zött, ahogyan más esetekben elmélkedik: lásd a „politikai pártok­kal» szemben érzett ellenszenvét és azt, ahogyan a társadalmi té­nyek „előreláthatóságának» kérdését felveti (vö.: Kritikai jegyzetek l. sorozat 150-152. old., Ludovico Limentani A társadalmi tények előrejelzése című könyvének recenziója, Torino, Bocca, 1907.): ha a társadalmi tények nem láthatók előre, és az előrelátás egész fo­galma merő frázis, akkor elkerülhetetlen az irracionális egyedural­ma, és az emberek mindenfajta szervezete történelmietlen, „előítélet”: nem marad más hátra, mint esetről esetre és konkrét ismérvek alapján oldani meg a történelmi fejlődés által felvetett egyes prob­lémákat (vö.: Croce A párt mint ítélet és előítélet című cikkével a Kultúra és erkölcsi élet-ben), és az opportunizmus az egyetlen lehet­séges politika.
*** A franciaországi és spanyolországi nagy abszolút monarchiák példáján kívül Róma múltjának emléke is hozzájárult ahhoz, hogy Machiavelli megalkossa az egységes olasz államszükségességéről szó­ló politikai elméletét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy hiba lenne Machiavellit a retorikai-irodalmi hagyománnyal azonosítani. Hi­szen először is ez a tényező nem kizárólagos, még csak nem is ural­kodó, és nem belőle következik a nagy nemzeti állam szükségessé­ge, azután pedig a Rómára való hivatkozás a humanizmus és a re­neszánsz korában maga sem volt olyan elvont, mint amilyennek látszhat. A háború művészeté-nek VII. könyvében ez olvasható: „Ügy látszik, ez a tartomány (Itália) a holt dolgok felélesztésére született, mint a költészetben, a festészetben és a szobrászatban lát­hattuk”, s miért ne fedezhetné fel újra a katonai erényt? stb. Össze kell majd gyűjteni a többi hasonló megjegyzést, hogy pontosan meg lehessen állapítani jellegüket.
[i] Bodin művei: Methodus ad faclem historiarum cognitionem (1566), ebben az éghajlatnak az államformákra gyakorolt hatását mutatja ki, a haladás fogalmát is említi stb.;République (1576), itt a har­madik rendnek az abszolút monarchiára és a néphez fűződő kap­csolatára vonatkozó nézeteit fejti ki; Heptaplomeres (a legújabb időkig kiadatlan), itt összehasonlítja az összes vallást, és igazolja őket mint az egyedül ésszerű természetes vallás különféle, de kivé­tel nélkül egyaránt tiszteletet és toleranciát érdemlő megnyilvánulásait.
[ii] Megemlíteni Antonio Panellá tanulmányát az Antimachiavellisták-ról. A Marzocco 1927-68 évfolyamában jelent meg (vagy rész­ben Ip2ö-ban? tizenegy cikkben18): megnézni, hogyan ítéli meg Bodint Machiavellivel kapcsolatban, és hogyan tárgyalja általában az antimachiavellizmus problémáját.
[iii] Lehetséges lett volna-e akár Rousseau is a fiziokrata kultúra nél­kül? Azt hiszem, helytelen azt állítani, hogy a fiziokraták a mező­gazdaság érdekeit képviselték, és hogy a városi kapitalizmus érde­kei csak a klasszikus közgazdaságtannal jutottak érvényre. A fiziok­raták a merkantilizmussal és a céhrendszerrel való szakítást képvi­selik, átmenetet jelentenek a klasszikus közgazdaságtan felé, de ép­pen ezért azt hiszem, hogy az általuk képviselt jövendő társadalom sokkal összetettebb annál, amely ellen harcolnak, és annál is, amely közvetlenül következik megállapításaikból: nyelvezetük túlságo­san is kötődik a korhoz, s a város és a falu közötti aktuális ellentétet fejezi ki, de hátterében már a kapitalizmusnak a mezőgazdaságra való kiterjesztése áll. A „laissez faire, laissez passer” formula, a kez­deményezés és az ipar szabadságának jelszava természetesen nem a mezőgazdasági érdekekhez kötődik.
[iv] Ellenőrizni kell, hogyan hangzik pontosan a megállapítás:35 A fi­lozófia nyomorúsága döntő mozzanat a gyakorlat filozófiájának ki­alakulásában: úgy tekinthető, mint aFeuerbach-tézisek kifejtése, míg A Szent Család nem különálló, hanem alkalmi eredetű köz­bülső szakasz, mint ahogyan a Proudhonról és különösen a francia materializmusról szóló részekből kitűnik. A francia materializmus­ról szóló rész inkább kultúrtörténeti fejezet, nem pedig elméleti rész, mint ahogy gyakran értelmezik, s kultúrtörténetnek csodálatra méltó. Megemlíteni, hogy az a bírálat, amelyet A filozófia nyomo­rásása ad Proudhonról és arról, ahogyan Proudhon a hegeli dialek­tikát értelmezte, kiterjeszthető Giobertire36 és általában a mérsé­kelt olasz liberálisok hegelianizmusára. A Proudhon-Gioberti pár­huzam, bár nem egynemű történelmi és politikai szakaszt képvisel­nek, sőt éppen ezért, érdekes és termékeny lehet.
[v] Erre a belső energiákat „elnyomó” nemzetközi tényezőre utal­nak G. Volpe cikkei a Coniere della Séta 1932. március 22. és 23. számában.
[vi] „Egy társadalomalakulat nem tűnik el addig, amíg ki nem fej­lődtek mindazok a termelőerők, amelyeknek számára még elégsé­ges, és át nem vették a helyét magasabbrendű termelési viszonyok, amíg ez utóbbiak létezésének anyagi feltételei létre nem jöttek ma­gának a régi társadalomnak a ménében. Ezért az emberiség mindig csak azokat a feladatokat állítja maga elé, amelyeket meg tud olda­ni, ha gondosabban megfigyeljük, mindig megállapíthatjuk, hogy maga a feladat csak ott vetődik fel, ahol megoldásának anyagi fel­tételei már fennállnak vagy létrejövőben vannak” (Marx: Beveze­tés a Politikai gazdaságtan bírálatához).62
[vii] Az „erőviszonyok” kézzelfogható mozzanatának figyelmen kí­vül hagyása a vulgárliberális koncepció maradványaihoz kapcso­lódik, a szindikalizmus pedig ennek egyik megnyilvánulása: hala­dóbbnak hiszi magát, de valójában hátralépést jelent. Ugyanis a vulgárliberális koncepció, mivel a párt különböző formáiban (új­ságolvasók, parlamenti és helyi választások, a szoros értelemben vett pártok és szakszervezetek tömegszervezetei) szerveződő poli­tikai erők viszonyának tulajdonított jelentőséget, fejlettebb volt, mint a szindikalizmus, minthogy az utóbbi az alapvető gazdasá­gi-társadalmi viszonynak, és csak annak tulajdonított elsőrendű je­lentőséget. A vulgárliberális koncepció hallgatólagosan ezzel a vi­szonnyal is számolt (mint annyi jel mutatja), de inkább a politikai erők viszonyát hangsúlyozta, ez a viszony pedig kifejezte, és való­ban tartalmazta is az előzőt. A vulgárliberális koncepciónak ezek a maradványai egy sor olyan értekezésben felfedezhetők, amelyek azt állítják, hogy a gyakorlat filozófiájához kapcsolódnak, s ame­lyek gyermeteg optimizmust és bárgyúságot szültek.
[viii] Vö.: A. Mathiez: La Révolution française (A francia forradalom). A Colin-sorozatban.
[ix] A vallás például mindig is ilyen nemzeti és nemzetközi ideoló­giai-politikai kombinációk forrása volt, s vele együtt más olyan nemzetközi képződmények - a szabadkőműves mozgalom, a Rotary Club,57 a zsidók, a hivatásos diplomaták -, amelyek különbö­ző történelmi eredetű politikai megoldásokat javasolnak és juttat­nak diadalra meghatározott országokban, s olyan nemzetközi politikai pártként működnek, amely minden nemzetre egész nem­zetközi erejének összpontosításával hat; a vallás, a szabadkőműves­ség, a Rotary, a zsidók stb. annak az „értelmiségnek” társadalmi kategóriájába sorolhatók, amelynek funkciója nemzetközi szin­ten a szélsőségek közötti közvetítés, a minden vezetői tevékenysé­get működtető technikai találmányok „szocializálása”, a szélsősé­ges megoldások közötti kompromisszumok és kiutak kiagyalása.
[x] Vö.: Louís Bonaparte brumaire tizennyolcadikája.
[xi] Ezt a csoportot tükrözi a konzervatív jobboldali értelmiség ideo­lógiai tevékenysége. Gaetano Mosca A kormányok elmélete és aparla-mentáris kormány (második kiadás, 1925., első kiadás, 1883.) című könyve jó példa; Mosca 1883-16! rémülten figyelte a város és a falu közötti érintkezés lehetőségét. Mivel a defenzíva (az ellentámadás) álláspontján állt, Mosca már i883-ban tisztábban látta az alárendelt osztályok politikai technikáját, mint ezeknek az alárendelt erőknek a képviselői - a városiakat sem kivéve - akár több évtizeddel ké­sőbb.
[xii] A „katonai réteggel” kapcsolatban érdekes, amit T. Tittoni ír a Belpolitikai tárgyú személyes visszaemlékezések-ben (Nuova Antológia, 1929. ápr. 1-26.). Mint Tittoni elmondja, sokat gondolkozott azon, hogy az egyik helységben kirobbant zavargások feltartóztatásához szükséges erőket csak úgy lehetett összegyűjteni, ha más vidékekről átirányították a helyőrséget: az 1914. júniusi vörös héten az anconai megmozdulások leveréséhez Ravennából irányították át a fegy­veres erőt, itt pedig a rendőrségétől megfosztott prefektus kényte­len volt bezárkózni a prefektúra épületébe, s átengedni a várost a felkelőknek. „Többször is feltettem magamnak a kérdést, mit te­hetne a kormány, ha az egész félszigeten egyszerre felkelés törne ki.” Tittoni azt javasolta a kormánynak, hogy leszerelt risztek pa­rancsnoksága alatt, volt frontharcosokból toborozzon „rendfenn­tartó önkénteseket”. Tittoni javaslata meggondolandónak látszott, de nem lett foganatja.
[xiii] Meg kell majd nézni, mit írtak a gyakorlat filozófiájának tudósai i848-ról szóló politikai műveikben, de nem hiszem, hogy ebben az értelemben ettől sokat lehetne várni. Az olaszországi eseménye­ket például csak Bolton King könyvein90 keresztül vizsgálták stb.
[xiv] A Népszerű tankönyv-vel, valamint Elmélet és gyakorlat című füg­gelékével100 kapcsolatban lásd a Nuova Antolpgia, 1933. márc. 16. számában Armando Carlini filozófiai szemléjét. Ebből kiderül, hogy az „Elmélet: gyakorlat = tiszta matematika: alkalmazott ma­tematika” egyenlet egy angoltól (azt hiszem, Wittakertől) szárma­zik.101
[xv] A számos fellelhető megfogalmazás közül nem egy szerencsé­sebb az itt idézettnél, de tartalmuk ugyanaz. Az itteni idézet Mario De Silvától származik, Critica Fasdsta, 1932. augusztus 15.
[xvi] Ezeket a megjegyzéseket bővebben és szervesebben is ki lehetne fejtem; ki lehetne emelni a különféle típusú választási rendszerek közötti egyéb különbségeket, az eltérő általános társadalmi és poli­tikai viszonyok (választott funkcionáriusok és hivatásos funkcioná­riusok viszonya stb.) szerint csoportosítva őket.
[xvii] Ezeket a megjegyzéseket bővebben és szervesebben is ki lehetne fejtem; ki lehetne emelni a különféle típusú választási rendszerek közötti egyéb különbségeket, az eltérő általános társadalmi és poli­tikai viszonyok (választott funkcionáriusok és hivatásos funkcioná­riusok viszonya stb.) szerint csoportosítva őket.
[xviii] Vö.: Francesco Guicciardini politikai realizmusa. Nttova Rivista Storica, 1930. november-december

 Forrás: https://www.marxists.org/magyar/archive/gramsci/fejedelem.htm