Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS - BLOCH REMEKMŰVE MAGYARUL

2016.11.14

 

Pontosan kilencven év késéssel megjelent anyanyelvünkön Ernst Bloch nyugtalanító nagy műve, Az utópia szelleme. Ez a mostani fordítás - az első - komoly döntés eredménye: nem az 1918-ban megjelent első, hanem az 1923-ban megjelent második kiadást veszi alapul, bár jegyzetben itt-ott az elsőre is utal.

 

 

 

(Az első, barna háborús papirosra nyomtatott kiadást Gaál Gábor könyvtárában láttam először negyven évvel ezelőtt, a kolozsvári Erzsébet úton, a szerző aláírásával az előzéklapon.)

Az első világháború után igen gyorsan jelentek meg a részben még korábban, a lövészárkokban keletkezett, döntő könyvek, Wittgenstein: Tractatus, Barth: Levél a Rómabeliekhez, Spengler: A Nyugat alkonya, Lukács: A regény elmélete (folyóiratban: 1916, könyv alakban: 1920), Carl Schmitt: Politikai romantika, Franz Rosenzweig: A megváltás csillaga, Ernst Jünger: A munkás (címe ellenére: szélsőjobboldali munka), ugyancsak tőle: A fegyveres harc mint belső élmény, Max Weber: A tudomány mint hivatás, A politika mint hivatás, Gustav Landauer, Fritz Mauthner, Georg Trakl, a Bécsi Kör írásai - a sor igen hosszú és német nyelvű.

Sokszor érezték az emberek, hogy valami visszafordíthatatlanul véget ért, és valami radikálisan új kezdődik. Ez igen gyakran puszta illúzió, de 1917/19-ben nem volt az. A négy nagy európai birodalom megszűnt (ebből kettő Róma, kettő Bizánc örököse volt), s evvel a késő ókor óta tartó civilizációs kontinuitás, amelynek a végét már a XVI. századra jósolták. Azóta vezette a birodalmakat így vagy úgy a katonai nemesség és a főpapság - mire az európai polgárság ideje elérkezett a monarchikus-arisztokratikus rend pusztulásával, a polgárság hatalmát félelmetes kihívás érte a proletárszocializmus hatalmi igényének erőteljes bejelentésével, amelynek hatására azonnal kialakultak a polgári demokrácia és a szocializmus egyidejű elvetésén alapuló fasizmusok, amelyek még játszottak a régi rend monarchikus formáinak mitizálásával (Harmadik Birodalom, "Il Duce"), de szakítottak a régi, kékvérű arisztokráciával. A liberális-demokratikus, a forradalmi és az ellenforradalmi modernizmus hármassága csak látszólag szűnt meg a huszadik század végén.

És ez a ma is folytatódó történet a vesztes államokban (Orosz-, Német- és Olaszországban, Magyarországon, Ausztriában) kezdődött, Ernst Bloch könyve pedig a válságkorszak válságtudatának minden kétértelműségében a legmaradandóbb, gyönyörűszép és sok tekintetben ijesztő dokumentuma. Ernst Bloch később - mint a weimari korszak szélsőbaloldali esszéistája, a nácizmus elől menekülve kommunista emigráns az Egyesült Államokban, eleinte ünnepelt, majd eretneknek nyilvánított filozófiaprofesszor az NDK-ban, 1963-tól "másként gondolkodó", de radikális marxistának megmaradó menekült Nyugat-Németországban, az új baloldal szeretett nagy öregembere - sokat enyhített Az utópia szelleme és a Thomas Münzer, a forradalom teológusa ambivalenciáin, amelyek őt a radikális politikai teológia két életveszélyes nagyságának (Karl Barth, Carl Schmitt) társaságába helyezik. De azért Bloch mindvégig megmaradt a középkori és kora újkori eretnek keresztyénség (és zsidóság) nagy szimpatizánsának, messianizmusa Barth-hoz, zsarnoki hajlamai Schmitthez viszik közel. (Nagy hatással is volt olyan késő huszadik századi teológusokra, mint Wolfhart Pannenberg.)

Hadd fejezzem ki mélységes elismerésemet a könyv hősies fordítójának, Mesterházi Miklósnak, aki minden meredélyt megmászik (s persze olykor botlik a síkföldön), és - soha nem hittem volna - simán illeszti a nyugatos irodalmi magyarság stílusába Bloch észbontó irályát. Mesterházi Miklós fordította a Korunk öröksége esszéit is, az se volt csekélység, de ez a szöveg világhírű arról is, hogy éppen vadromantikus és expresszív költőisége miatt pokolian nehéz. Ez a forradalmi - és igen sok tekintetben antimodernista - könyv, számos forradalmár ihletője az ornamentumról (végre valaki nem "ornamens"-t ír, mint a sok analfabéta) szól, a zene filozófiájáról, a transzcendentálisról, s olyan fejezetcímei vannak, mint: "Karl Marx, a halál és az apokalipszis".

Ernst Bloch annak a világforradalmi reménynek a filozófusa, teológusa és Minnesängere, amelytől ma a távolságunk abszolút. Így ír:

"Egészen körülfogva bennünket megint a hideg ördöge uralkodik, ő pedig egyáltalában nem akarja, hogy higgyünk benne, hogy lássuk patás lábát, merő semmiként, a varázslattól való tökéletes megfosztottság-

ként uralkodik a legzavartalanabbul, s rekeszt el bennünket a legkönnyebben a titoktól. [...] Ilyenformán a barátságtalan életből csaknem minden hozzánk menekült, hozzánk, annak a titokzatos fának a kertészeihez, amelynek ki kell terebélyesednie. Csak bennünk ég még a fény menny és föld összeomlása közepett, és eljött a kat'exokhén [kiváltképpeni] alkotói, filozofikus pillanat is; hogy beváltsuk, abban bennünket az segíthet, ha ébren látott álmainkban makacsul a tisztább, magasabb életre, a rosszakaratúságtól, ürességtől, haláltól és rejtvénytől való megváltásra, a szentekkel való közösségre [protestánsul: a szentek egyességére], minden dolgok paradicsomira váltására összpontosítunk [...] - a szóra várva, ősöreg megvilágosodást remélve."

Ernst Bloch és forradalmár nemzedéke arra a megváltásra várt, amely nemcsak a gonosztól szabadít meg, hanem az igazságot is föltárja, kinyilatkoztatja.

Ez a megváltás - mint az összes - persze elmaradt, hacsak nem ezekben az apokaliptikus könyvekben, amelyek elkápráztatnak, kísértenek és végtelenül idegesítenek bennünket.

 

Ernst Bloch: Az utópia szelleme. Fordította Mesterházi Miklós. Gond, Bp. 2007, 500 lap.

Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-483467-284017