Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JAMES C. SCOTT - AZ ELLENÁLLÁS HÉTKÓZNAPI FORMÁI 1.

2014.03.06

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1, A POLITIKAI KONFLIKTUS REJTETT BIRODALMA

 

A politikai konfliktusokról szóló beszámolók többnyire csak a nyílt politikaí tevékenység leírásából, illetve elemzéséből állnak .Így van ez , származzék bár a beszámoló törté­nésztől, politológustól, újságírótól, politikus­tól vagy  egy népi mozgalom vezetőjétől. A legfigyelemreméltóbb konfliktuselemzések közül néhány kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy megmagyarázza, milyen körülmények között folyamodtak a konfliktusban érintett csoportok ilyen vagy olyan jellegű nyilt poli­tikai tevékenységhez. Így aztán központi he­lyet kapott az a kérdés, hogy egyes csoportok bizonyos körülmények között miért alkal­mazzák inkább a politikai tevékenység erő­szakos formáit - például lázadás, felkelés, forradalmi megmozdulások - a kevésbé erő­szakos formák - a petíció, gyűlés, békés fel vonulás, tiltakozó szavazás, sztrájk vagy bojkott helyett. Az alapos történelmi összehasonli­tások eredményeképpen a társadalomtudosok kezdik átlátni, hogyan vesznek részt a különböző társadalmi struktúrák, államrendszerek, kulturális értékek és történelmi gyakorlatok a politikai tevékenység formálásában .E tendenciák kétségbevonhatatlarlul nagy előrelépést jelentettek, ám egy kártékonyan beszűkült és szegényes politikai látásmód miatt egyszersmind végzetes kompromísszumokba kényszerültek. Van a politikai tevékenységnek egy - az alábbiakban tárgyalandó - hatal­mas területe, amelyet rendszeresen figyelmen kívül hagynak. A mellőzést részben az okoz­za, hogy nem tartozik egyértelműen a „politika" fogalom megszokott értelmezésébe, rész­ben pedig az, hogy nem tekinthető közös megnyilvánulásnak a kollektív tevékenység szok­ványos értelmezése szerint. Az alábbiakban azt az érvelést szeretném kibontakoztatni, hogy az alávetett csoportok politikája nagy részben az „ellenállás hétköznapi formáinak" kategó­riájába esik, hogy ezeket a tevékenységeket a leghatározottabban politikainak kell tekinte­ni, hogy ezek igenis a kollektív tevékenység formáját képezik, és igy bármely olyan be­számoló, amely fgyelmen kívül hagyja őket, gyakran azokról a legalapvetőbb eszközökről nem vesz tudomást, amelyek által az alacsonyabb társadalmi osztályok politikai érdekeiket érvényre juttatják. Tanulmányomban ezeknek az állításoknak a megszilárdítására és kibon­takoztatására törekszem. Az ellenállás brechti és svejki formáira gondolok, amelyek a viszonylagosan hatalom nélkülinek mondható csoportok kis arzenáljának szerves reszét képezik. Olyan megynilvánulások sorolhatóak ide, mint  munkalassitás, szinlelés, álengedelmesség, tettetett tudatlanság, dezertálás, csórogatás, csempézés, vadorzás, gyújtogatás, rágalmazás, szabotázs, orvtámadás, illetve gyilkosság, névtelen fenyegetés, és igy tovább .Ezek ,a többségükben teljesen prózai módszerek az osztályharc szokványos eszközei. Ezekhez nyúlnak először átla­gos történelmi köriilmények között, amikor a nyílt szembeszállás lehetetlen vagy halálos veszéllyel járna. Ha egy társadalmi osztály tagjai széles körben alkalmazzák ezeket a tech­nikákat az elittel vagy az állammal szemben, ez az esetek egyszeri előfordulásának banali­tását messzemenően meghaladó következményekkel járhat. Egy osztályviszonyokról szóló beszámoló nem   lehet helytálló, ha ennek fontosságát nem méri fel. Nagyon is érthető azon­ban, hogy a fenti technikák az osztályviszonyokat tárgyaló beszámolók többségéből kiszo­rultak, vagy marginális pozícióba kényszerültek. Végül is nagy részüknek az a célja, hogy ne vonja magára a figyelmet, illetve kerülje a leleplezést. Mind az elit, mind a társadalom­tudósok paradox módon éppenhogy bátorítják az ilyenfajta ellenállást azáltal, hogy figyel­müket elsősorban az ellenállás olyan formáira összpontosítják, amelyek nyíltan fenyegetik a hatalmon lévőket, azaz a társadalmi mozgalmakra, szakadár vagy forradalmi csoportokra, illetve a nyilvánosan szervezett politikai ellenállás egyéb formáira. Természetesen sokkal valószínűbb, hogy ez utóbbi csoportok után maradnak fenn az írásos nyomok - kiáltványok, jegyzőkönyvek, tagnévsorok, újságcikkek és rendőrségi jelentések -, amelyek számukra a történelmi feljegyzésben konkrét helyet biztosítanak. Hasznos lehet, ha mindjárt itt különbséget teszünk az osztályellenállás hétköznapi formái és a parasztság, illetve más alávetett csoportok histográfiájában domináló politikai konf­liktus jellemzőbb formái között. Erre a megkülönböztetésre a legegyszerűbben úgy világít­hatunk rá, hogy az ellenállás különféle formáit párokban szembeállítjuk. Minden párban az első a hétköznapi ellenállás lesz a szó általam használt értelmében, a második pedig egy azo­nos célkitűzéssel rendelkező, közvetlenebb, nyiltabb szembenállás. Az első szférába tartozik tehát az a csendes, fokozatos folyamat, ahogyan az illegálisan betelepülő parasztok, illetve a vadorzók ültetvényekre és állami kézben levő erdős területekre tolakodtak be; a másodikba pedig a földtulajdonok nyilvános birtokbavétele, amely nyilt szembeszállást jelent a tulaj­donviszonyokkal. Mindkét megmozdulás a föld tulajdonlásának újrarendezését célozza meg, az előbbi a hallgatólagos, de facto tulajdonszerzést, míg az utóbbi a szerzés formális, de jure elismerését. Az elsőbe sorolhatjuk a sorozatos katonai dezertálást, a másodikba pedig a tisz­tek eltávolítását vagy leváltását követelő, nyilt katonai zendülést. Az elsőre lesz példa a köz­vagyon magántulajdonban lévő magtárak megdézsmálása, a másodikra a piac vagy a gabona­raktár nyílt elfoglalása, mely az élelmiszerkészletek újraelosztását célozza. A szembeállítá­sokból kitűnik, hogy a hétköznapi ellenállási formák nem kívánják magukra vonni a figyel­met. Az ilyen technikák viszonylag biztonságosak, gyakran alapvető anyagi javak megszer­zésével kecsegtetnek, és csak kismértékű vagy  egyáltalán semmiféle formális koordinációt nem igényelnek, formális szervezetekröl nem is szólva - annak ellenére, hogy céljuk eléré­se érdekében jellemzően az ellenállás figyelemre méltó, népi kultúrájára hagyatkoznak . Az összehasonlított párok mindegyikében hasonló a célkitűzés. Mind a betelepülők , mind a földfoglalók a földtulajdon használatát kívánják elérni;  ahogy a dezertőrök is és a felkelők is egyaránt egy költséges hadműveletnek vagy háborúnak akarnak véget vetni. Az ellenállás hétköznapi formáinak viszonylagos biztonsága - amely valóban csak viszonyla­gos - abból ered, hogy az akciók maguk aránylag kis léptékűek. A betelepülők kis csopor­tokban szivárognak be a földekre, gyakran éjszaka, hogy ne vonják magukra a figyelmet, a dezertőrök pedig valószínűleg észrevétlenül surranak el, ha megfelelő alkalom kínálkozik. Ezek az apró események akár észrevétlenül is maradhatnak, elkövetőjük legtöbbször észre­vétlennek is tervezi őket. Összeadódva azonban e kis események szinte titokzatos módon egy nagy eseményhez vezetnek: katonák hiján egyszer csak harcképtelenné válik a hadse­reg, a vonakodó munkaerő csődbe juttatja a vállalkozást, a gyújtogatások és zaklatások a föld­birtokos nemességet   vidékről a városba kergetik, hatalmas, állami tulajdonban lévő földterületeket birtokolnak el teljes egészében a betelepülők, vagy az állam adókövetelései foko­zatosan évényüket vesztik a fizetés elmulasztása miatt. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az ellenállás hétköznapi formái és a politikai konfliktusai nyíltabb megnyilvánulásai közötti különbség mindössze a bölcs takti­kában rejlik. Az állami tulajdonú földre magát jogosultnak érző paraszt választhatja inkább a csendes betelepülést a nyílt, erőszakos földfoglalás helyett, mivel tudja, hogy ez utóbbi nagy valószínűséggel fegyveres megtorlással, vérontással járna. Ha viszont a politikai hely­zetből adódóan egy nyíltabb földfoglalás hasonlóképpen biztonságos lehet, mint példáúl Zimbabwe esetében, ez az erőszakos földfoglaláshoz közelebb álló forma válik valószínű­vé. Terészetesen, helyzetüknél fogva a parasztok és más alávetett csoportok számára nagyarányú, kollektív megmozdulások általában nehézségeket jelentenének, többek között földrajzi szétszórtságuk, etnikai és nyelvi különbségeik, valamint a szetvezésben való járat­lanságukságuk miatt.De az is valószínű, hogy az ellenállási technikák terén mutatott preferenci­ák az életükre nehezedő állandó felügyelet tudatából, a kényszerítéstől való reális félel­mükből vagy egy korábbi, óvatosságra intő tapasztalatból erednek. Ha ugyanazt az ered­mémyt- igaz, jóval lassabban, ám sokkal kisebb kockázattal - a hétköznapi ellenállás esz­közeivel is el lehet érni (és ez gyakran van így), akkor nyilvánvalóan ez lesz az ésszerűbb megoldás. Amerikában a polgárháború előtt a déli államokban a rabszolgafelkelések min­den esetben végzetes kimenetelűek voltak. E szemszögből nézve a rabszolgák hosszabb tá­vú preferenciája a szökés, a fosztogatás, a munkakalassítás és az álengedelmesség iránt nagy­mértékben a taktikai bölcsességnek tudható be. A szkeptikus talán elfogadja az eddigi érvelést, és mégis azt állítja, hogy az ellenállás hét­köznapi formáihoz nem tartoznak az osztályharc leírásához, mivel egyéni és nem osztálystra­tégiákról van szó, amelyek az egyén, nem pedig az osztály javát szolgálják. Az első állitás könnyen cáfolható. Kimutatható, hogy a hétköznapi ellenállás legtöbb formája nem tartha­tó fenn az ellenálló osztályon belül működő, meglehetősen magas szintű, hallgatólagos együttműködés nélkül. Ez későbbi példákban szembeötlően látszik majd A második állítás  igaz ugyan, ám az ellenállás hétköznapi formáiból eredő személyes haszon - feltéve, hogy nem az osztály más tagjainak hátrányából számazik (1) - aligha lehet akadálya annak, hogy ezeket a formákat az osztálykonfliktus megnyilvánulásának tekintsük. Végül is az ellenál­lás hétköznapi formáival többnyire éppen a felsőbb osztályok és/vagy az állam részéről ta­pasztalható jogtalan eltulajdonítások kivédésére törekszenek. Ha az ellenállás egyáltalán si­keres. Természetesen az ellenálló anyagi hasznával jár A szűkös erőforrások fölötti rendel­kezés kérdése nyilvánvalóan mindig az osztálykonfliktusok gyújtópontjában áll. Ha csak egy-két vadorzóról, gyújtogatóról vagy dezertőrről van szó, akcióik nem nyomnak  túl sokat a latban az osztálykonfliktus szempontjából. Amint azonban kellőképpen általánossá válnak ezek a tevékenységek ahhoz, hogy ellenállási mintát kínáljanak, kiderül, hogy milyen fon­tos szerepük van az osztálykonfliktus szempontjából. Vegyük szemügyre az alábbi definíciót, mely az eltulajdonítás folyamatát helyezi a kö­zéppontba: alsóbb osztályok ellenállásának tekinthető a parasztok körében az osztály tagjai által elköve­tett bármely olyan cselekedet, amely vagy a felsőbb osztályok (földesúr, állam, géptulajdono­sok, bankár) által az adott osztályra kényszerített követelések (bérleti díj, adó, hódolat) enyhí­tését vagy megtagadását szándékozik elérni, vagy a felsőbb osztályokkal szemben saját köve­teléseik (munka, föld, segély, megbecsülés) előremozdítását célozza meg. A definícióhoz három vonatkozásban füzök megjegyzést. Először is nem köti ki, hogy az ellenállás kollektiv tevékenység. Pedig az ellenállás hétköznapi formáiban valamilyen szin­tű együttműködés mindenképpen egyértelmű, hiszen még a rabszolga is csak társai cinkos hallgatása révén kerülheti el a leleplezést, ha el-elcsen dolgokat, vagy kihúzza magát a mun­ka alól. Ugyanez áll természetesen a vadorzóra is, aki úgy gondolja, hogy neki és a hozzá hasonlóknak joga van a halhoz, vadhoz vagy a közeli erdőben föllelhető tűzifához. Mind­egyikük sikere egy minimális szintű csoportösszetartáson múlik. Másrészről - és itt fogas kérdéssel lesz dolgunk - a defíncióban szándékoltságról van szó. A fenti megfogalmazás helyt ad annak a tény megállapításnak, hogy sok szándékolt ellenállási akció egyszer csak együttes működésbe lép, és teljességgel váratlan következményekhez vezet. Végül pedig a definíció az osztályalapú ellenállás elengedhetetlen összetevőjeként ismeri el azt, amit szimbolikus vagy ideologikus ellenállásnak nevezhetünk (például: pletyka, rágalmazás, le­alacsonyító címkék visszautasítása, hódolat megtagadása). Tágabb értelemben a fenti definíció felismeri - ahogy véleményem szerint minden meggyőző definíciónak fel kell ismer­nie - azt a szerepet, amelyet a paraszti ellenállás bármely valószerű definíciójában az anya­gi önérdeknek játszania kell. Ez is azt a tényt erősíti meg, hogy az osztályharc elsősorban és mindenekelőtt nem más, mint a munka, a vagyon a termelés és az adóterhek felosztásá­ért folytatott küzdelem. A fogyasztás ebből a szempontból egyszerre célja és eredménye mind az ellenállásnak, mind az ellenállás leverésének (lásd Patnaik 1979: 398-399). Az apró gabonalopások vagy a szérűskert megdézsmálása egy bizonyos szemszögből esetleg csak triviális „megküzdési" mechanizmusoknak látszanak; ám az osztályviszonyok tágabb pers­pektívájában központi kérdéssé válik az, hogy a termés ténylegesen  hogyan oszlik meg.

II. VÁLTOZATOS GYAKORLAT, EGYSÉGES CÉL

Szinte végtelen azoknak a különféle praktikáknak a száma amelyek az ellenállás hétköznapi formáit reprezentálják. A kívülálló számára talán túlságosan is nagyvonalúnak tűnik, hogy mindezeket egy címszó alatt emlegetjük. Ez a változatosság azomnban nem más, mint a külön­féle eltulajdonítási módozatok széles skálájának tükörképe; az eltulajdonítás mindegyik for­májához valószínűleg hozzárendelhetünk egy vagy több hétköznapi ellenállási formát, amely az adott eltulajdonítás meghiúsítására törekszik. Ezeknek a technikának pedig az ad bizo­nyos egységet, hogy kivétel nélkül mindegyik csendben, lepel alatt, névtelenül és gyakran az ellenállás deklarált igénye nélkül igyekszik szembeszegülni a kényszeritő erővel és nyilvános hatalommal rendelkező felsőbb osztálybeliek követeléseivel. Illusztrálandó ezt az egységet, az alábbiakban a hétköznapi ellenállás négy formájának elemzése következik. Az elemzés se­gítségünkre lesz abban, hogy pontosabb képet kapjunk az ilyen jellegű ellenállásnak kedve­ző körülményekről, az ellenállás várható eredményeiről, különféle álcáiról, a szükséges együttműködésről, valamint a korlátairól. A példákat egyrészt reprezentatív változatosságuk miatt választottuk, másreszt azért, mert alkalmasak a jelenségnek magának az elemzésére.

A vadorzás

Durván két évszázadon át, 1650 és 1850 között szinte bizonyosra vehetően a vadotzás volt a legnépszerűbb bűnözési forma Angliába. Bár vadorzáson rendszerint valaki más vad-, hal-, esetleg tűzifatulajdonának „ellopását" értjük, a kifejezés valójában sokkal szélesebb tevékenységet takar.  A parasztok, munkások és kisbirtokosok azzal rövidítették meg a ne­mességet vagy a királyi birtokot, hogy tőzeget, hangát, nádfedélnek vagy világításra való sást, rőzsét, agyagot, követ, meszet, szenet csentek, vagy a legelőn a saját állataikat legel­tették, gyógyfüveket szedtek, vagy megművelték a földet. A vadorzás tárgya és mennyisége az elorozható források hozzáférhetőségének megfelelően változott, aszerint például, hogy milyen mértékű volt a paraszti lakosság elnyomása, milyen cikkekben szenvedtek szüksé­get, mekkora volt a lefülelés kockázata és adott esetben a büntetés mértéke, illetve a helyi közösséget éltető hagyományok szerint (lásd erről Thompson 1975a, b; Brewer és Styles 1980). A nagybirtokosok és a korona számára a probléma olyanrryira égetővé vált; hogy a 18. században drákói törvényeket hoztak, amelyek értelmében a vadorzóknak halálbünte­téssel kellett számolniuk . Egész pontosan már az is főbenjáró bűnnek számított, ha valakit fekete álcában kaptak rajta az erdőben (innen a „Black" Act [Fekete törvény] kifejezés), fel­tételezve, hogy minden ilyen öltözetű személy vadorzó. A mi szempontunkból a vadorzás legfontosabb mozzanata az, hogy maga a tevékenység a falusi lakosság hagyományos túlélési rutinjának részét képezte, és a szokásjogokhoz tar­tozott. A vadorzás bűncselekményként való elkönyvelése ezért inkább a tulajdonviszonyo­kat meghatározó törvényben idézett elő változást, nem pedig az emberek viselkedésében. Az állam és a jogrend lesz az, amely ezeket a túlélési rutinokat hirtelen az ellenállás hétköz­napi formáivá változtatja. A folyamat azóta természetesen minden gyarmati társadalomban megismétlődik, ahol az állam az erdőket kormánytulajdonnak minősítette, majd ezt egy egész sor rendelet és tisztviselő hatályba léptetésével, illetve hivatalba helyezésével nyoma­tékosította. Valószínűtlen, hogy a környékbeli lakosság elfogadta volna azt a logikát, amely szerint hasznosítatlan természeti tájakat és természeti kincseket egyszer csak állami tulaj­donnak lehet kikiáltani, és ezt követően önként felhagyott volna hagyományos gyakorlatá­val. Az ilyen állam-gyártotta „bűncselekményre" Michel Foucault hívja fel a figyelmet a forradalom utáni francia történelem kapcsán: A forradalmat a maga céljaira kihasználó polgárság által létrejött új fóldbirtokosi rezsim ellen bontakozott ki a paraszti törvénysértés... ; a 19. század elején a munka törvényes kizsákmányo­lásának új rendszere ellen bontakoztak ki a munkások törvénysértései: a vad géptörések, ... s a leghétköznapibbak, mint például a munkamegtakarítás, a munkahely elhagyása, csavargás, a befejezett munka nyersanyagával, mennyiségével vagy minőségével való csalás (Foucault 1990:374). A hétköznapi ellenállási formák átfogó történetében a vadorzás kétségkívül alapvető je­lentőséggel bírna. Az erdő (más esetekben ugar vagy közlegelő) igénylők versengésének tárgyát képező természeti kincs, és ez részben magyarázatul szolgál. Hasonlítsuk össze, pél­dául, hogy mennyivel könyebb dolog egy hatalmas erdőből tűzifát csenni, mint egy jól őr­zött, központi raktárból gabonát lopni. Bármely földrajzilag ennyire szétszórt forrás vagy fogyasztási cikk szinte megoldhatatlan problémák elé állítja a bürnetővégrehajtást. Nem va­lószínű, hogy sokat számítanának a vadorzás megakadályozásávak szempontjából az erdő ­és vadőrök, ha egyszer a vadorzásnak oly nagyszámú lehetséges helyszíne és elkövetője van. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha egy erdő- vagy vadőr mégis összeakad egy vadorzóval, létszámban valószínűleg alulmarad. E. P. Thompson leírása szerint a fenyegetések, ve­rések, gyújtogatások és alkalmanként egy-egy vadőr meggyilkolása gyakran elriasztotta az őröket a tevékenységüktől. A végrehajtás nehézségei azonban nem írhatók teljes mértékben a földrajzi és demográfi­ai térryezők számlájára; legalább annyira köztejátszott bennük a vadorcók lakóközösségének hallgatólagos összejátszása és alkalmanként aktív együttműködése is. Gondoljunk csak bele, milyen nehézségekkel találnák szemben magukat. A vadorzók, ha a helyi lakosok aktív ellen  szenvvel viseltetnének irányukban, és hajlandóak lennének ellenük tanúskodni a bíróságon. A vadorzás mint a visszatulajdonítás szisztematikus mintája egyszerűen elképzelhetetlen lenne támogató, de legalábbis toleráns normatív konszenzus nélkül. Máskülönben könnyen nya­kon csípnék a vétkeseket. Rendkívül nehéz azonban világosan meghatározni, hogy az ilyen összhangnak vagy együttműködésnek milyen megjelenési formái vannak. Thompson szerint, valóban elképzelhető, hogy az erdőkben tanyázó titkos, vadorzó testvériségek vagy szővetsé­gek hagyománya évszázadokon át többé-kevésbé változatlan formában maradt meg (Thompson 1975b :58). Ebben a megállapításban az a lényeges, hogy egy ílyesfajta összhang jellemzően csak egy informálís, falusi társaskapcsolat-hálózatban érhető el, és amennyiben a „szövetség" kí­alakult, tagjainak minden okuk megvan rá - és gyakran az eszkőzeik is megvannak hozzá -, hogy létezését eltitkolják a hatóságok és a történészek elől.

B. Az adófizetés megtagadása a parasztok körében

Ha a hétköznapi ellenállás vadorzásban való megnyilvánulását úgy könyveljük el, mint az új tulajdonviszonyokkal szemben az anyagi forrásokra támasztott hagyományos igény dek­larálására tett kísérletet, akkor az adófizetés megtagadása még inkább önvédelmi erőfeszí­tés az eltulajdonítás egy közvetlen formájának megszüntetésére, illetve minimalizálásásra. A malajziai parasztság sikeres ellenállása az államilag elrendelt íszlám tízeddeI (zakat) szem­ben jó megközelítést kínál a normatív összejátszás fontosságának, a félrevezetés szerepé­nek, az állam természetének és a hosszú távú elemzés jelentőségének vizsgálatához.(2) Maga az iszlám tized, keresztény és zsidó elődjeihez hasonlóan, a teljes terményhozam egy tizede, amelyet természetben kell beszolgáltatni az iszlám jótékonyság és oktatás előre­mozdítása céljából, 1960-ig a tized beszolgáltatása teljes mértékben helyi és önkéntes jelle­gű volt; azóta a tartományi hatóságok központosították az adminisztrációt, és rendelkeztek a hektárok és a terméshozam nyilvántartásásról, hogy a begyűjtést kivitelezhetővé tegyék. Azokban a falvakban, ahol kutatásokat végeztem, az új tized olyan vehemens és egybehang­zó tiltakozást váltott ki, hogy aránylag könnyű volt megismerkedni a különböző kibúvási technikákkal. Alapvetően négyféléről van szó. Egyes földművelők, különösen a kisbirtoko­sok és a földbérlők egyszerűen nem hagyják, hogy megművelt földterületeiket nyilvántartásba vegyék. Mások kevesebb hektárt és /vagy terméshozamot vallanak be, és adott esetben azt is megkockáztatják, hogy még e hamis nyilatkozathoz képest is kevesebb rízst adnak le. Vé­gül pedig, a leadott gabona általában a lehető legrosszabb mínőségű - vagy a nedvesség tet­te tönkre, vagy kicsírázott, vagy szalmával, kavicsokkal keverik őssze, így a felhasználható, kíőrölt gabona sokkal kevesebb, mint amennyi névleges súlya alapján várható lenne. Ennek az ellenállásnak a ki nem mondott eredményei lenyügözöek. Egy helyi, de való­színűleg reprezentatív minta alapján kiderült, hogy az államnak ténylegesen beszolgáltatott gabona átlagosan kevesebb mint egyötöd része a törvény által előírt tíz százaléknak. A legfigyelemreméltóbb azonban a küzdelem részvevőit övező általános hallgatás. A tized ellen nem lázadnak föl, nem tüntetnek ellene, nem nyújtanak be petíciót, nem kerül sor erősza­kos konfrontációra és egyáltalán semmiféle tiltakozásra. Miért is protestálnának, ha jóval csendesebb eszközökkel ugyanazt az eredményt érhetik el a lehető legkevesebb kockázat árán? Hacsak valakinek eszébe nem jut összehasonlítani a tényleges terméshozamot a be­szolgáltatott tized mennyiségével, az ellenállás nyilvánosan láthatatlan marad, az ellenálló számára ugyanis biztonságosabb névlegesen meghagyni és csupán a gyakorlatban szétbom­lasztani a tizedrendszert. Ezt a tevékenységet talán nem nevezhetjük kollektív vagy társa­dalmi megmozdulásnak, mégis jelentős eredményeket ért el anélkül, hogy az államnak vi­lágosan észlelhető célpontot szolgáltatott volna. Nincs betiltható szervezet, nincsenek elő­állitható vagy megvásárolható konspirátorok vagy bíróság elé hurcolható felkelők - csak a parasztok ezreinek általános egyet nem értése működik.A hallgatólagos összhang, amely ezt az ellenállást élteti, egy, szinte kitapintható „köz­hangulaton" múlik, a hozzáférhető kibúvási technikák és a gazdasági érdekek osztatlanul közös tudásán. Az ilyenfajta ellenállást azonban nem elég pusztán a gazdasági érdekek szempontjából vizsgálni. Egyrészt a parasztságnak sok és alapos oka van arra, hogy kivon­ja magát a tized kötelezettsége alól. Szembeszökő igazságtalanságok találhatók ugyanis a ti­zed megállapításában (például: a nem rizst, hanem másfajta gabonát termesztőket, a nem földművelő birtokosokat, az üzletembereket, a hivatalnokokat és a jómódú kínaiakat nem érinti a tized), behajtásában (szabálytalanságok a mérésben és a jóváírásban) és mindenek­felett az újraelosztásában (soha egyetlen zsák gabona sem került vissza a faluba a szegények megsegítésére). A szkeptikus az ilyesfajta érvelést talán afféle okoskodásnak tekinti, amely arra szolgál, hogy meggyőző elvekkel palástolja a nyilvánvalóan haszonleső számítgatáso­kat. Ha csakugyan erről lenne szó, nehezen találnánk magyarázatot arra, hogy a falu legtöbb lakója miért adományoz önkéntesen „magántizedet" a szegény rokonoknak, szomszédok­nak, vallási tanítóknak és aratómunkásoknak. Más szóval, meggyőző bizonyítékunk van ar­ra, hogy az egyén nem igazán egyedül magának kaparintja meg a gabonát - ezt éppolyan rossz szemmel néznék, mint az állami eltulajdonítás igazságtalanságát. Ugyanaz az igazsá­gosság kérdésében való konszenzus készteti a parasztok többségét arra, hogy tizedet osszon szét a falusi lakosság, illetve a tágabb család köreben, amely a hivatalos tizeddel szembeni ellenállást is élteti.A tizeddel szembeni vagy bármely más, hasonló jellegű ellenállás a hatalmi viszonyoktól függ. A jelen kontextusban biztosra vehető, hogy a hatóságok sokkal több hasznot húz­hatnának a tizedből, ha az esetek ezreinek mind eltökélten utánajárnának, ha az engedetlen­séget keményebben büntetnék, és nagyobb létszámú végrehajtó személyzetet vetnének be. Lehet, hogy nem lenne nyereséges pénzügyi intézkedés, de kivitelezhető lenne. Mégsem te­szik meg, ugyanis az uralkodó párt választási küzdelmet folytat a muszlim szavazatokért, és úgy ítéli, hogy a sok vidéki szavazó elriasztásával járó politikai veszteséget nem engedheti meg magának A kormány dilemmájának két aspektusát érdemes kiemelni. Először is: a hi­vatalos tizeddel való szembeszállást kezdetben az tette lehetővé, hogy a parasztság hallga­tólagosan a saját politikai súlyát használta fel, annak tudatában, hogy a kormány habozni fog, mielőtt lépéseket tenne ellenük. Hasonló okokra vezethető vissza, hogy az olyan rend­szerekben, amelyek valamilyen módon a parasztság aktív támogatásától függnek, a parasz­tok nem fizetnek adót, vagy elmulasztják a mezőgazdasági kölcsönök törlesztését. Az ellen­állás másik, kissé ironikus aspektusa az, hogy amint szokványos gyakorlattá válik, megte­remti a saját elvárásait arra vonatkozólag, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Mihelyst ez megtörténik, annak az uralmi rendszernek, amely ezt követően arra a döntésre jut, hogy ki­kényszeríti a rendelkezések tényleges betartását, politikailag és adminisztratív szempontból egyaránt magas árat kell fizetnie. A hétköznapi ellenállók biztonsága nagy számukban rej­lik, a sikeres ellenállás pedig saját magának állít emlékművet.Az ellenállás fentebb leírt fajtáját évszázadokon keresztül lehet űzni egy olyan  uralmi rendszer alatt, amely egyszer a hatóságoknak, másszor a parasztságnak kedvez. Így példá­ul, Franciaországban a parasztok ellenállása a katolikus tizeddel szemben, melyet csak a forradalom után töröltek el, több mint három évszázadon keresztül váltogatta a különféle el­lenállási technikákat (Scott 1987). A források tanulmányozói megdöbbentek a parasztok technikáin, kitartásán és az ellenállás hosszú távú sikeren. Bár a tizeddel szemben olykor előfordultak sztrájkok, felkelések, és tudunk petíciókról is, nyilvánvaló, hogy a megkerülés rejtettebb formái bírtak a legnagyobb jelentőséggel a tized tényleges behajtásának teljesít­hető arányokra történő visszaszoritásában. A bizonyítékokat vizsgáló LeRoy Ladurie és Gay azt tanácsolják a történészeknek, hogy „tanulmányozzák a katasztrófával szembesülő parasztok zsenialitását, majd magyarázzák meg, miért maradt a tized évszázadokon keresz­tül még éppen tolerálható szinten" (Ladurie 1982:27).Marc Bloch a hétköznapi ellenállási formák jelentőségét vizsgálva ugyanehhez az eset­hez nyúlt, majd kiterjesztette a mezőgazdasági osztályviszonyok általános történetére. Bloch arra törekedett, hogy figyelmünket az archívumokban parádézó felkelésekről inkább az osztályharc nem látványos formái felé terelje. Így írt erről: A szinte kivétel nélkül leverésre ítélt és legtöbbször mészárlásba torkolló nagy lázadások egé­szében véve túlságosan szervezetlenek voltak ahhoz, hogy bármiféle tartós eredményt érhesse­nek el. A vidéki közösségek makacsul kitartó, türelmes, néma harca többre jutott a hosszú évek alatt, mint ezek a hirtelen fellángolások (Bloch 1970:170) 3

C, Dezertálás

A vadorzásról és a tized beszolgáltatásának megkerüléséről szóló beszámolók azt sugallják, hogy az ellenállás hétköznapi formái kisszerűek, és olyan pillanatnyi előnyök és lehetősé­gek határozzák meg őket, amelyeknek csak csekély hatásuk lehet a hatalmi viszony-rendszer egészére. Pedig az akciók, amelyek önmagukban triviálisnak tűnnek, távolról sem triviális következményekhez vezethetnek, ha összességükben szemléljük őket. Államközpontú, tör­ténelmi szemszögből nézve számos kormányzati rendszer válságát megsürgetheti az, ha a kritikus szintet meghaladja a hétköznapi ellenállási formák felhalmozódott hatása. Ez talán a hadseregből történő dezertálások esetében a legszembeötlőbb.

Armstead Robinson alapos bizonyitása szerint a hétköznapi ellenállás kulcsszerepet ját­szott a déli államok szövetségének összeomlásában az amerikai polgárháború alatt (Robinson - megjelenés előtt: 5. és 8. fejezet). A szegény, dombvidéki, fehér kisbirtokosok - akiknek amúgy is kevéssé állt érdekükben a rabszolgarendszer védelme, és akiket felbuj­tott, hogy a törvény számos ültetvényes fiát felmentette a bevonulás alól, ugyanakkor meg akarták menteni a családjukat az éhínséggel fenyegető 1862-es válságtól - tömegesen hagy­ták el a Konföderációs Hadsereget. Robinson becslései szerint összesen mintegy kétszázöt­venezren tagadták meg a bevonulást, illetve dezertáltak - ez a szám a konföderációs álla­mokba tartozó, az Egyesült Hadseregben ténylegesen szolgáló fehérek számának ötszöröse. Lee antietami és kelet tennessee-i vereségében döntő szerepet játszott az, hogy megtagad­ták a részvételt abban, amit ők „a gazdagok háborújának, ám a szegények harcának" nevez­tek. „Hadseregünk elolvadt, mint a hó, elsősorban a dezertálások miatt" - jegyzi meg egy déli pap (Robinson- megjelenés előtt: 8. fejezet). A hadsereg sorainak fogyatkozásával pár­huzamosan tetőzött a munkamegtagadás, az engedetlenség és a szökések száma a rabszol­gák körében, ez pedig megfosztotta a konföderációt a háború sikeres folytatásához elenged­hetetlenül szükséges élelmiszerkészletektől és bevételektől. Sem a dezertálások, sem a rab­szolgák munkamegtagadása tagadása és szökése nem lett volna kivitelezhető egyfajta konszenzus nélkül, amely megakadályozta a hatóságokat abban, hogy véget vessenek ezeknek a folya­matoknak. Ezek a „zendülő" cselekedetek nem egy lázadás részét képezték; nem voltak szervezettek, és nem álltak senkinek az irányítása alatt - összegződő hatásuk mégis halálos csapás volt, talán sokkal végzetesebb, mint amilyen bármiféle monumentális, nyilt, lázító megmozdulás lett volna.

Számtalan hasonló esettel találkozunk. Hogyan lehetne megmagyarázni például a cári hadsereg összeomlását és a bolsevikok azt követő győzelmét anélkül, hogy kellő súllyal mérlegelnénk a frontról történő dezertálásokat 1917 nyarán, valamint az ezt kísérő - szer­vezetlen - vidéki földfoglalásokat? A sorkatonák között aligha akadt olyan - vagy ha igen, csak nagyon kevés -, aki forradalmat akart volna csinálni; mégis éppen ennek a folyamat­nak a felgyorsításához járultak hozzá (Ferro 1971). R. C. Cobb beszámolója a forradalom utáni és a császárság első éveiben tapasztalható dezertálásokról és a bevonulás megtagadá­sáról Franciaországban ugyancsak meggyázően bizonyitja a hétköznapi ellenállás uraimi rendszereket megdöntő szerepét (Cobb 1970:96-97).

A katonai dezertálás kérdésétől teljesen függetlenül, történészeknek  javukra válhatna, ha foglalkoznának a jelentéktelen adómulasztások hosszú távú szerepével: azzal a szerep­pel, ,amelyet a gyakran radikális politikai változásokat megelőlegező „állami költségvetési válság" előidézésében töltenek be. Itt megint csak jelentéktelen elkövetők ezreinek önérde­keket szolgáló, kisstílű cselekedeteiről van szó, melyek - szándékolatlanul - megfoszthat­nak egy uralmi rendszert az uralkodó koalíció fenntartásához szükséges anyagi eszközök­től, és képtelenné teheik ellenségei leverésére. Forradalom híján aligha kételkedhetünk ab­ban, hogy a nagymértékű paraszti engedetlenség gyakran felelős a hanrmadik világ agrálpo­litikájának főbb változásaiért.

D, Ellenállás a mezőgazdaságban az államszocializmussal szemben

A társadalomban uralkodó tulajdonviszonyok lényegében meghatározzák, hogy az anyagi javak elosztásáért folytatott küzdelem milyen politikai formát ölt. A földmagántulajdont lehetővé tévő liberális rendszerben a küzdelem jellemzően a közvetlen termelőket - a kis­gazdálkodókat, a munkásokat vagy a bérlőket - állítja szembe azokkal, akiknek a termelés egyéb tényezői vannak a birtokukban (földbirtokosok, pénzemberek, bankok stb.). Ha a konfliktus az állam ellen irányul, az többnyire az adó- vagy pénzügyi politikát célozza, ki­élezett helyzetben pedig a földtulajdon elosztását. Ezzel szemben az államszocializmus­ban az árucikkek árára vonatkozó alapvető döntések, a mezőgazdasági beruházások, a hi­telek, a termelési ütemterv és - a kollektivizálásban - a munkanap és a munkabér az álla­mi politika közvetlen problémái. Azok a konfliktusok, amelyeket a magánszektor problé­máinak tekinthettünk, azaz nem érintették az államot közvetlenül, az államszocializmus­ban az állammal való közvetlen összeütközésekké válnak. A paraszt az állammal mint munkaadóval, felvásárlóval, ellátóval, pénzkölcsönzővel, munkavezetővel, gazdasági fő­nökkel és adóbehajtóval szembesül.

Tekintve, hogy a politikai tanulmányok általában államcentrikusak, aligha meglepő, hogy az ellenállás hétköznapi formái az ilyen uralmi rendszerekben ennnyire elterjedtnek tűnnek. Ez részben azzal az optikai csalódással magyarázható, amelyet az állam teremtett meg azáltal, hogy fölvette a termelési eszközök és az anyagi javak fölötti közvetlen rendel­kező szerepét. A magyarázat másik fele azonban távolról sem illúzió. Ha néha javít is vala­mit az általános jóléten, az államszocializmus változatlan célja mégiscsak az, hogy vissza­szorítsa egy korábban petite bourgeoisie-nak titulált tálsadalmi réteg autonómiáját. Az au­tonómia elvesztése már önmagában heves ellenállás forrása lett. Az állami gazdaságok és a kollektívák gyakran megbontják a termelés és fogyasztás közvetlen kapcsolatát, amely a kö­zéposztálybeli termelési viszonyok jellemzője volt, és ez az ellenállásnak megint csak új te­repet kínál. A kisbirtokos paraszt számára a termelés visszaesése valószínűleg az élelemfo­gyasztásban is érezteti a hatását, míg a termelőszövetkezeti munkás esetében a munkabe­fektetés csökkenése nem feltétlenül mutatkozik meg közvetlenül a fogyasztásban Végül pedig, hogy a mindennapi ellenállás miért olyan általános a mezőgazdaság államszo­cialista formáiban, az az egyik legföbb oka, hogy az ilyen jellegű rendszerek nem nagyon adnak teret a tiltakozás egyéb formáinak A kényszerítőeszközök közvetlen birtokában az állam többnyire megakadályozza a nyílt tiltakozást, kivéve a végső elszántság eseteit, a me­zőgazdasági dolgozók érdekeit képviselni hivatott formális testületek pedig - esetenként változó mértékben - a felsőbb hatóságok utasításainak közvetítőiként működnek.(4)

Hosszú távon és gyakran önmagukra nézve tragikus áron, az ellenállás hétköznapi for­mái olyan anyagi válságot idézhetnek elő, amely a politikai módszerek megváltoztatásához vezethet. Az 1978 elején, Teng Hsziao-ping hatalomra jutásakor bevezetett erőteljes gazda­sági reformok megfelelő példát szolgáltatnak erre. A kollektívák feloszlatását, a „családi fe­lelősség rendszerének" bevezetését, a kiskereskedelem és a piacok ösztönzését tekinthetjük egyfelől racionális, a fejlődést távlati reformokkal előmozdítani kívánó, központi határozat­nak. Ez a nézőpont nem teljesen hibás, de teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a paraszti ellenállás hétköznapi formái már több mint két évtizede jelentősen közrejátszot­tak eimek a politikai változásnak a kikényszerítésében.(5) Úgy tűnik, hogy a Nagy Ugrás idő­szakát jellemző, a jelenlegi becslések szerint mintegy 10-20 millió emberéletet követelő éhezést követően - amelynek okai a politikai módszerekben keresendők - az elkeseredett parasztság, gyakran a helyi káderek segítségével, újfent megerősítette ellenállását a fenye­gető, kiszámíthatatlan eseményekkel szemben. Egész sor különféle stratégiát alkalmaztak, beleértve a földtulajdon „kisebbítését" a hivatalos bejelentéskor, a termelési ütemterv és a terméshozam adatainak meghamisítását, a lopások és a selejtes gabona arányainak eltúlzá­sát, az illegális begyűjtéseket, a gabona helyi felhalmozását és így tovább. Ráadásul, mivel a dolgozó munkanapja a kollektívának volt alárendelve, és munkáját - az árak megállapítá­sával és a beszolgáltatás szabályozásával - keményen megadóztatták, az ellenállás és a túl­élés jelentős eszközévé vált az, hogy „visszatulajdonították" a kollektívától az időt gazda­sági magántevékenység céljára. A legtöbb ilyen stratégia arra törekedett, hogy minimalizál­ja a helyi brigád, illetve kommuna által a felsőbb hatóságoknak beszolgáltatandó gabona mennyiségét. A hamis adatszolgáltatást a hivatalos bejelentésben és az egyéb technikákat gyakran a helyi munkavezetők és káderek is támogatták, akik már túl voltak a kitűzött cé­lok teljesítésének keserű leckéjén.

Ha a csapatvezető túl őszinte jelentést tett a jövedelmünkről a brigádnak, akkor az évenkénti utasítás szerint még többet kellett volna leadnunk. És ez, persze, kevesebb jövedelmet jelentett volna a munkacsapat tagjainak. Így hát a csapatvezető azt mondta nekik, amit kellett; a valós helyzetet nem hozta a tudomásukra.(6)

A kínai parasztok célja azzal, hogy a hatóságok előtt letagadták a gabonát, önmaguk fenntartása, a túlélés volt. Ezeknek az apró tetteknek az összegződése viszont azzal a követ­kezménnyel járt, hogy 1978-ra holtpontra jutott az államot és a vidéki tennelőket összekö­tő begyűjtési folyamat. A népességnövekedés és az alacsony begyűjtési áraknak köszönhe­tően satnya terméshozam a fejenkénti fogyasztás stagnálásához, illetve visszaeséséhez ve­zetett. A termelés újjászervezése nélkül az állam csak a teljes ellehetetlenülés kockázata mellett fektethetett volna több pénzt az iparba, illetve az adminisztrációba. A helyi és oly­kor a tartományi hatóságok hallgatólagosan támogatták az ellenállást egyrészt a helyi ter­melés újraélesztése, másrészt a fogyasztási szükségletek védelme érdekében. Az 1978-as reformok többsége nem volt más, mint olyan tevékenységek ex post facto legalizálása, amelyeket a parasztok és a helyi káderek mindaddig csendben üztek. Bár cél­kitűzéseik ritkán mentek túl azon, hogy „a lehető legkevésbé hátrányos módon illeszkedje­jek a rendszerbe", kitartásuk nagyban hozzájárult a gazdaságpolitika hirtelen irárnyváltásába amelynek történelmi jelentősége a mai napig érezhető.(7)

 
A vidéki lakosság jó részének ilyen jellegű, hallgatólagos összejátszása a beavatkozó szocialista állammal szemben nem csak Kínára korlátozódik. Például, amikor a magyar par­asztok a 40-es évek végén és az 50-es évek elején a létfenntartásukat fenyegető mértékű terménybeszolgáltatással szemben megvédték az érdekeiket, kerültek mindenféle közvetlen konfrontációt (Rév 1987). Bár a földművelés saját kisbirtokukon folyt (vagy formálisan független szövetkezetekben), a kötelező beszolgáltatás rendszere de facto jobbágysággal sújtotta őket: meghatározták, hogy mit termeljenek, hogy mennyit kell beszolgáltatniuk, és azért milyen árat kapnak. Az egyik stratégia, amellyel könnyíthettek terheiken, a megmű­velt földterület „kisebbítése" volt. Akárhányszor valamilyen jogi ügymenet merült fel a földdel kapcsolatban (öröklés, szövetkezetté alakítás, „kulákoktól" való elkobzás), egy da­rabka föld annak rendje és módja szerint, titokzatos körülmények között eltűnt; úgy becsül­ték,hogy 1954-re mintegy 526 500 hektárnyi, művelésre alkalmas földterület vált ezúton kámforrá - ami éppen annyi, mint az ország egyik legnagyobb megyéjének megművelt összterülete (Rév 1987:338). Lehetetlen volt utánajárni. Az állam elől rejtett termelés feke­tepiaca rohamos ütemben növekedett. Hamisították a születési anyakönyveket, hogy a he­lyi lakosság egyre több tagja legyen 65 év feletti, ezzel ugyanis csökkent az egy főre jutó beszolgáltatandó mennyiség. A helyi hatóságok támogatták az ilyen kibúvókat, mert a helyi kötelezettség bármilyen csökkentése megkönnyítette számukra az előírt tervek teljesítését. Adminisztratív megoldásokkal elsinkófálták a haszonállatokat is.

A kulákok a kisbirtokos parasztokra ruházták át az állataikat, a kisbirtokos parasztok pedig a városi rokonaikra. Különleges technikákkal a kútba rejtették a juhokat, éjszaka, mécsvilágnál vágtak disznót, titokban fejtek tehenet, az ágy alatt pedig csirkét, sőt disznót tartottak (Kév 1987:342).

Ezeknek az alulról jövő, védekező stratégiáknak az összefonódása a beszolgáltatások hanyatlását eredményezte. 1954-re, amely a begyűjtések legkudarcosabb évének bizonyult, úy tűnt, hogy semmilyen módon nem lehet többet kisajtolni az egyre elszántabb  és enge­detlenebb parasztságból. Rév megjegyzi, hogy nem egészen helytálló az a nézet, miszerint a parasztság buktatta meg a kormányt 1956-ban, de azt nyugodtan állithatjuk, hogy az 1954 utáni liberalizáció elsősorban a paraszti ellenállás eredménye. Szerinte a Magyarországon - és ha már itt tartunk, általában Közép-Európában - ezt követően életbe léptetett gazdasá­gi és szociális reformok tulajdonképpen alig jelentettek többet, mint hogy szakavatott refor­merek az ellenállásban már müködő gyakorlatot az új politika köntösébe öltöztetve legali­zálták (Rév 1987:344-345). Szembeötlőek a párhuzamok Kínával. Újra csak azt mondhat­juk el, hogy mindezt nem a nyilt politikai ellenállás vívta ki, hanem sokkal inkább a mező­gazdaságban élők millióinak felgyülemlett cselekedetei. Bár nem volt köztük titkos konspi­ráció, tudták, hogy nincsenek egyedül. Hasonlóan a többi közép-európai ország parasztsá­gához, közös, évszázados ellenállási hagyománnyal  rendelkeztek, és tudták, hogy minél ki­ terjedtebb az ellenállás, annál inkább csökken az egyes ellenálló kockázata. Mindezze( együtt nagy árat fizettek; 1953-ra a bebörtönzött, illetve internáló tábarokba zárt parasztok száma meghaladta a falvak összlakosságának 20 százalékát (Rév 1987;342).Níncs azonban semmi biztosíték arra, hogy az ellenállás hétköznapi formái és az általuk alkalomadtán előidézett begyűjtési válság feltétlenül állami engedményekhez vezet. Ez a Szov­jetunió történelmében mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. 1921-ben a parasztság a lenini állammal szemben már kiharcolt egy keserű és drágán megszerzett nyugalmi állapotot, ame­lyet a NEP korszak liberalizációja követett. 1929-30-ra a dugdosások, a magánúton történő eladások (például a beszolgáltatásra rekvirált gabonáé) vagy saját termékeik és jószágaik meg­semmisítése révén a földművelők eljuttatták a sztálini államot egy hasonló beszolgáltatási holtpontra. Ők maguk az éhenhalás küszöbén álltak Ez alkalommal Sztálin azzal reagált, hogy teljes kollektivizálást rendelt el. Az ezt követő éhínség, a deportálások és a kivégzések - kpnzervativ becslések szerint - tízmillió életet követeltek.(8) Amikor Solohov a fenyegető éhínségről írt, és a kollektivizálás brutalitását panaszolta, Sztálin a következő szarkasztikus választ adta a parasztság által gyakorolt „csendes" ellenállás megnyilvánulásaira vonatkozóan:

Az érem másik oldala pedig az, hogy az ön körzetében (és nem csak ott egyedüi) a nagyra be­csűlt gabonatermesztők „olasz sztrájkot" (szabotázst!) folytattak, és nem átallották a munkáso­kat és a Vörös Hadsereget kenyér nélkül hagyni. Hogy ez a szabotázs békés és látszólag ártal­matlan (vérontás nélküli), nem változtat azon a tényen, hogy a nagyra beesűlt gabonatermesz­tők lényegében csendes" háborút indítottak a szovjet hatalom ellen. Egy kiéheztetési háborút, kedves Solohov elvtárs (Conquest 1986: 232).(9)

A hatóságok kihasználták a szovjet állam teljes hatalmát, városí pártkádereket küldtek a kollektivizálás ellenőrzésére (a parasztok érdekeiért síkra szálló káderek közül sokat lecse­réltek), azokat, akik ellenálltak a kollektivizálásnak, kivégezték vagy munkatáborokba de­portálták, a gabonát elvették, tekintet nélkül arra, hogy ez mennyiben veszélyeztette a he­lyiek életét - és győzedelmeskedtek. Mindez erősen romboló hatással volt a termelésre, amelynek azonban most az eddiginél jóval nagyobb részét tartotta kézben a szovjet állam, ahogy kézben tartotta a termelők életét is. Bár az „éhínség" szó nyilvános használata szigo­rílatl tilos ebben az időszakban, egy szókimondó tisztviselő nyilvánvalóvá tette, hogy mi­lyen háborúról van is szó.

Könyörtelen harc folyik a parasztság és a rezsimünk között. Életre-halálra szóló harc. Ez az év a mi erőnk és az ő tűrőképességük próbája volt Éhínség kellett ahhoz, hogy megtudják, ki itt az úr. Milliók életébe kerűlt, de a termetőszövetkezeti rendszer most már megmarad. Megnyer­tük a háborút.(1O)

A győzelem e hivatalos deklarációja azt hivatott hangsúlyozni, hogy a hatalommal való közvetlen konfrontáció majdnem mindig az állam javára dől el, amely a könnyen mobili­zálható és összpontosítható kényszerítő erővel rendelkezik. Ennek, az állami eltulajdonítá­sért folytatott kifárasztásos háborúnak a hosszabb távú történelmi szemlélete azonban egy kevésbé egyértelmű értékelésnek nyithat teret. Mai termelőszövetkezeti dolgozók úgy rea­gálnak az állami szektorban keresett minimálbérükre, hogy nem dolgoznak, letagadják a ter­melést, melléktevékenységeket folytatnak - gyakran állami tulajdonú földön - , illetve a munkaerőt a saját parcellájukon veszik igénybe. Megint csak elmondható, hogy a termelők magas árat fizetnek ezért az ellenállásért. Saját földjükön egy második munkanapot teljesí­tenek amely csak elenyésző mértékben térül meg, és amely „rendkívüli mértékben kiszipo­lyozza a gyerekeket, az időseket és a fogyatékosokat"(11) A külső szemlélő számára úgy tűnhet  hogy egy középosztály próbálja újrateremteni önmagát, de oly mértékben korlátozott feltélek mellett, hogy az eredmény inkább emlékeztet arra az önsanyargatásra, amelyet Hammondék írnak le az angol takácsok vagy Csajanov az orosz kézműves/ lentermelő pa­rasztok jóval korábbi helyzete kapcsán. Ennek az ellenállásnak a hatásai Gorbacsovot egy szakadatlanul gyengülő állami gazdasági szektor termelési mutatóinak fomlájában érik el. ' Ez azonban nem alakulhatna így a kistiszlviselők hallgatólagos vagy aktív összejátszása  nélkül beleértve a legkülönfélébb alkalmazottakat, irodistákat, sofőröket, agronómusokat, a müvezetőket és technikusokat, akik ritkán állnak ellen annak a kísértésnek, hogy az állami hatalomból nekik jutott kis szeletkét magántulajdonként ne használják. A termelők nem­ együttműködése nap mint nap munkaerejük állami kisajátítása ellen voksol, de önmagában ; képtelen arra, hogy kikényszeritse a mezögazdaság kevésbé kizsákmányoló jellegű újjászervezését Amit a termelők mégis megtehetnek, az annyi, hogy meghatározzák, mivel nem hajlandóak aktivan együttműködni, és mihez nem járulnak hozzá termelőerejükkel.