Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JAMES C. SCOTT - AZ ELLENÁLLÁS HÉTKÖZNAPI FORMÁI 2.

2014.03.06

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

III. KIBÚVÁS A NYILVÁNTARTÁS ALÓL

Azt a véleményt próbálom itt megerősíteni, amely szerint a történetírás az osztályharcnak erösen államcentrikus irányban torzított képét adja. Elsősorban azok az események tart­hatnak számot figyelemre, amelyek felé az állam, az uralkodó osztályok és az értelmiség fi­gyelme fordul. Így például egy kismértékű és kudarcba fúlt felkelés az osztályviszonyokra gyakorolt hatásához képest túl nagy jelentőségűvé válik, olyan tetteket viszont, mint a szö­kés,a szabotázs vagy a lopás, amelyek adott esetben jóval nagyobb hatásúak lehetnek, nyilvánosság híján szinte észre sem veszik. A kisebb zendülésnek vagy az elfojtott rabszolgafelkelésnek lehet szimbolikus jelentősége erőszakos mivolta és forradalmi célkitűzései mi­att de a leginkább alávetett osztályok számára a történelem e ritka epizódjai kevésbé fontosak. mint a mindennapjaikat meghatározó, csendes és szakadatlan gerillaháború

Az ellenállás hétköznapi formái ritkán kerülnek címoldalra. De ahogy apró korallpolipok milliói akarva-akaratlanul korallszigetté állnak össze, az engedetlenség és kibúvás ezer és ezer apró megnyilvánulása is megteremti a maga gazdasági és politikai korallzátonyát. És valahányszor csak megfeneklik az állam hajója - hogy az előbbi hasonlatnál maradjunk – egy-egy  ilyen zátonyon, a figyelem - jellemző módon - magára a hajótörésre irányul, és nem a tettek mérhetetlen felhalmozódására, amely azt előidézi.(l2) Rendkívül ritka, hogy az ilyen  tettek elkövetői fel akarnák hívni magukra a figyelmet. Biztonságuk névtelenségüben rejlik. A parasztok annyiban sikeresek apró hadicseleik végrehajtásában, amennyiben ki tudnak maradni az archívumokból. Ez persze nem azt jelenti, hogy ellenállásuk nem hagy nyomot; sokkal inkább azt, hogy nyomaikat úgy kell előcsalogatnia a feljegyzésekből még a történésznek is, aki pedig tudja, mit keres. Az, hogy megváltozott egy-egy körzetben az elszállitott gabona mennyisége, az állatállomány titokzatos megfogyatkozása, hibás sorozási kvóta, demográfiai eltolódások, melyek menekülésre utalhatnak, a hatóságok és földbir­tokosok panaszai a növekvő számú munkamegtagadásról és/vagy lopásról mind-mind a po­litikai tevékenység egy kulcsfontosságú színterére utalhat, ahol a szembenálló osztályok lét­fontosságú teriileteket veszthetnek vagy nyerhetnek. A bizonyítékok legnagyobb valószínü­séggel még itt is inkább az ellenállás szintjeiben tapasztalható jelentősebb változásokat jel­zik, nem pedig a lassan őrlő, háttélben zajló ellenállást, amely többnyire észrevétlen marad.Hasonlóképpen ritkán fordul elő, hogy az állami tisztviselők nyilvánosságra akarnak hozni a hétköznapi ellenállás mögött meghúzódó engedetlenséget. Ha ezt tennék, azzal el­ismernék, hogy politikájuk népszerűtlen, és nem utolsósorban közszemlére tennék vidéki tekintélyük ingatagságát - a legtöbb szuverén állanmak egyik sem áll érdekében. A csele­kedeteknek maguknak a jellege és a szembenálló felek saját érdekükből eredő némasága így egyfajta cinkos hallgatásban talál szövetségre, amely aztán végképp azt eredményezi, hogy a hétköznapi ellenállás formái kiiktatódnak a hivatalos feljegyzésekből.

Ez az anonimitás járult hozzá annak a korábbi nézetnek a kialakitásához, miszerint a pa­rasztság olyan társadalmi osztály, amely a szánalmas passzivitás és a hirtelen, erőszakos és hiábavaló dühkitörések között ingadozik. Természetesen igaz, hogy a parasztságnak a „nyil­vánosság színpadán" tanúsított viselkedése nyugalmas időszakokban az alárendeltség, a fé­lelem és az óvatosság jegyeit viseli magán. Hirtelen fellázadásai viszont csakugyan a vak düh ösztönös reakcióinak tűnnek. Ami a „normális" passzivitás leírásából hiányzik, az az a lassú, csendes küzdelem a termés, a bérleti díj, a munka és az adó körül, amelyben az alá­vetettség és az ostobaság gyakran csupán póz - elengedhetetlen taktiktikai eszköz. Az enge­delmesség és hódolat nyilvánossága általában a felét teszi ki annak a kettős életnek, ame­lyet W. E. B. DuBois meglátása szerint minden alátvetett csoport kénytelen volt folytatni.

Egy ilyen keltős gondolkodással, kettős kötelességekkel terhelt kettős élet dupla munkát és ket­tős ideálokat szül, a gondolkodást pedig tettetésre vagy lázadásra, képmutatásra vagy radikaliz­musra készteti (DuBois 1969:221-222).

A nyilt konfliktus „kirobbanásai", amelyek jellemző módon dominálnak a hivatalos fel­jegyzésekben, gyakran azt is jelzik, hogy az osztályharc normális és rejtett formái hiányoz­nak, vagy – a másik lehetőség szerint - éppenhogy olyan jól működnek, hogy politikai vál­ságot idéztek elő. Az ilyen, gyakran halálos kockázattal járó, nyílt hadüzenet általában egy e más területen már régóta tartó küzdelem után következik be.

IV. AMI  ELLENÁLLÁSNAK SZÁMÍT

Tagadhatjuk, ahogy tagadjuk is, hogy ne lennének figyelemre méltóak azok a tevékenységek, amelyeket a hétköznapi ellenállás címszó alá sorolunk. A velünk ellentétes nézetet val­lók számára olyan triviális megküzdési mechanizmusokat képviselnek, amelyek vagy nem ­politikai, vagy legjobb esetben is csak prepolitikai jellegű formái az önsegítésnek. Ez véle­ményem szerint alapvetően Eric Hobsbawm, Eugene Genovese és mások álláspontja.''

Az a nézet, amely ellenzi, hogy az ellenállás hétköznapi formái központibb helyet kap­janak az osztályharc elemzéssében, azon az állításon alapul, hogy ezek a tevékenységek mar­ginálisak, mivel 1. szervezetlenek, rendszertelenek és egyéniek; 2. opportunisták és önérde­kűek; 3. nem járnak forradalmi következményekkel, és/vagy 4. szándékukban, illetve logi­kájukban kiegyeznek az uralmi struktúrával. Az e típusú érvelés azt sugallja, hogy az „iga­zi ellenállás" szervezett, elméletileg megalapozott és forradalmi következményekkel jár.

Az opportunizmus, illetve az önérdekűség kérdését már korábban tárgyaltuk. Elegen­dő annyit felidézni, hogy amennyiben az osztályuralom egyenlő a szisztematikus eltulaj­donítás folyamatával, akkor mindazon lépések, amelyek ez ellen az eltulajdonítás ellen irányulnak, az ellenállás egyfajta megnyilvánulásai. Az osztályharc minden formája szük­ségképpen összekapcsolja az önös érdekű anyagi szükségleteket és a konfliktust. Az el­lenállás hétköznapi formáinak indíttatásait és következményeit tekintve bizonyosan el­mondhatjuk, hogy az „ellenállók" ritkán szándékoznak forradalmat csinálni, és akcióik nem jelentenek nyílt kihívást a fennálló hatalmi viszonyokkal szemben. Az is meggyőző­en kimutatható azonban, hogy még a forradalmi megmozdulásokban részt vevő paraszto­kat, sőt proletárokat is csak ritkán motiválják forradalmi célkitűzések, ha előfordul ez egyáltalán.(14) Más szóval, a forradalmi tetteket általában olyan átlagemberek viszik vég­hez, akiknek nincsenek forradalmi céljaik. Ezen túlmenően viszont az olyan akciók, mint a tolvajlás, dezertálás, vadorzás és a munkalassítás csakugyan magukban hordozzák a fennálló hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodást, már csak annál a ténynél fogva is, hogy kerülik a nyílt összeütközést. Ennek az állásfoglalásnak van némi érdeme. Azt je­lenti például, hogy a vadorzó, titkos tevékenysége folytán felismerte a jogrendi normát. E tekintetben a vadorzót ellentétbe állíthatjuk, mondjuk, a forradalmi elsajátítás esetével, amikor is a tulajdont az igazság nevében nyíltan ragadják el. Ha azonban ezzel az érve­léssel elvetjük a vadorzást, teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a hatalmi viszonyok nélkülözhetetlen szerepet játszanak az alávetett osztályok számára nyitva álló ellenállási formák kikényszerítésében. A nyilt összeütközéssel járó halálos kockázat lényegében számos ellenállási formát eleve kizárhat. Ha a küzdelemnek csak a nyílt, deklarált formáit nevezzük „ellenállásnak", akkor az általunk mérlegelt többi forma a hozzáférhető választási lehetőségeket meghatározó elnyomás szintmérője. Nem egyszer fordult elő, hogy a parasztságot a nyílt, szervezett, radikális tevékenységtől egyik pilla­natról a másikra brutálisan visszaszorították a kisszerű ellenállás szórványos megnyilvá­nulásaihoz. Az ilyen esetekben nena a parasztság célkitűzései, hanem az uralom hatékony­sága változott meg.

Felmerül azonban egy további probléma is, amely a szervezett tevékenység korlátozott fogalmi meghatározásából ered. Még ha a hétköznapi ellenállás többnyire egyéni akciók­ban nyilvánul is meg, nem állíthatjuk, hogy ezek ne lennének egymással összhangban. A kooperáció nagyrészt formális, bürokratikus környezetből származtatott fogalma nem so­kat segít a kisközösségek tevékenységeinek megértésében. E kisközösségek együttműkö­dése a sűrű, informális társaskapcsolat-hálózaton és a külső követelésekkel szembeni el­lenállás gazdag, történelmileg mélyen gyökerező szubkultúráján alapul. Nem túlzás pél­dául, ha azt állítjuk, hogy a paraszti „kis hagyomány" népi kultúrája nagyrészt éppen a korábban leírt, kibúvó jellegű ellenállási formák legitimációjából, sőt ünnepléséből áll. A paraszti szubkultúra ilyen vagy olyan módon (például: banditákról, szélhámosokról, pa­raszti hősökről szóló mesékkel, vallási mítoszokkal, a hatóságok farsangi paródiájával )a tettetés, a vadorzás, a tolvajlás, az adó vagy a besorozás alól való kibúvás stb. jóváhagyá­sát mozdítja elő. Bár a népi kultúra semmilyen formális értelemben nem tekinthető együttműködésnek, gyakran ér el olyan „közhangulatot", amelyhez más, intézményesítet­tebb közösségekben propagandatevékenységre lenne szükség. A paraszttársadalmak egyik szembeötlő jellemzője, hogy milyen nagy mértékben hangolják össze komplex te­vékenységek egész sorát - a munkacserétől kezdve a lakodalmi előkészületekig, rítuso­kig- az egyetértés és gyakorlat hálózatai. Ugyanez a helyzet a bojkott, az adó alóli kibú­vásí technikák, a kényszerű terménybeszolgáltatás és a földesurak meglopását övező cinkos hallgatás esetében is. Nem alakítanak formális szervezeteket, mivel nincs rájuk szük­ség; mégis nagymértékű együttműködés tapasztalható, amely arra hívja fel a figyelmün­ket, hogy ami itt végbemegy, az semmiképpen sem pusztán ötletszerű, egyéni akciózga­tás. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a parasztság történelmi tapasztalata azért részesí­tette előnyben a társadalmi cselekvés ilyen formáit, mert ezek a külső megfigyelés és el­lenőrzés számára rejtve maradtak.(15)

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy a hétköznapi ellenállás nem pusztán a parasztság monopóliuma. Ha azokat az eljárásokat elemeznénk, amelyekhez a földbirtokos folyamodík annak érdekében, hogy elkerülje egy meghirdetett földreform saját birtokán esedékes végrehajtását - például címeket osztogat, tisztviselőket veszteget meg, vagy megváltoztatja a termelési rendet -, a jól ismert sémát fedeznénk fel bennük. Érdemes itt megjegyezni, hogy miként a parasztságnál, a hétköznapi ellenállás ezúttal ís a nagyobb formális hatalommal rendelkező fél - példánkban: az állam - ellen irányul. Általánosság­ban tehát elmondhatjuk, hogy az efféle ellenállás lényegében mindig olyan stratégia, amelyet a gyengébb fél a nyilvános hatalom gyakorlásában domináló, intézményi vagy osztályellenfél követeléseinek keresztezése érdekében alkalmaz.

Egy ilyen sok mindenre kiterjedt definíciót számos ponton érhet kritika. Kifogásolha­tó például, hogy a kifejezés miért nem csak a társadalmi rétegződés legalsó osztályaira vonatkozík. Ez az ellenvetés önmagában nem sokat nyom a latban, híszen egy ílyen ana­litikiis fogalom elméletileg bármely olyan viselkedésformára vonatkoztatandó, amely megfelel a definíció kritériumainak. Van azonban két komolyabb ellenvetés is. Az első az, hogy a társadalmi rétegződésben magasabb helyet elfoglaló osztályok általában számos más politikai eszközzel is rendelkeznek ahhoz, hogy befolyást gyakoroljanak az elitre, il­letve a tisztviselőkre. A liberális demokrácia közép- és felsőbb osztályai tehát számos kü­lönféle csatornán befolyásolhatják a hatalmat, beleértve a politikai kampányt, a lobbizást és a jogí támogatottságot. A történelem folyamán a parasztságnak és más alávetett osztá­lyoknak a lázadást leszámítva általában nem állt rendelkezésére más lehetőség, mint a hétköznapi ellenállás. A második probléma az ellenállás mögött megbúvó szándék kérdé­se. A definíció eleve egy olyan helyzetet feltételez, amelyben azok, akik a mindennapi el­lenálláshoz folyamodnak, igazságtalannak találják azt a követelést, illetve kényszerítést, amellyel szembeszegülnek, ennek ellenére a megtorlástól való félelem vísszatántorítja őket attól, hogy nyíltan, dektaráltan tiltakozzanak az adott igazságtalanság ellen. Ez az igazságtalanságérzet vezet az ellenállók között kialakuló hallgatólagos együttműködés­hez. Természetesen nehezen bukkanhatunk a szándék bizonyítékaira egy olyan esetben, amikor épp a szándékok elrejtésének erős motivációjáról van szó. Ám ha a kérdés egya­ránt érint egy, szisztematikus, bevett ellenállási mintát, olyan népí kultúrába ágyazva, amelyben az igazság és a düh ellenállást szító fogalmakként szerepelnek, valamint egy minden más stratégiát kízárni látszó hatalmí viszonyrendszert, akkor majdnem bizonyos, hogy kielégíti a definíciót.(16)

 

V. ALÁVETETTSÉG ÉS POLITIKAI SZÍNLELÉS

A düh és agresszió kordában tartása - meglehetősen nyilvánvaló okokból kifolyólag - je­lentős részét képezi az alávetett csoportokban fölnevelkedők szocializációjának. Az aláve­tett csoportok történelmében a mindennapi politika túlnyomó részben a színlelés politikája, amelynek során az ellenállásnak mind a szimbólumait, mind a gyakorlati részét leplezni kell. A nyilt sértegetés helyébe a pletyka, a gúnynevek használata és a jóhír tönkretétele lép; a közvetlen fizikai támadás helyett szabotázshoz folyamodnak, gyújtogatnak, és álruhás személyek fertyegetnek éjnek idején (például Captain Swing, a Rebecca Felkelők, Les Demoiselles); munkamegtagadás helyett hanyagsággal lassítják a munkát, és selejtet ter­melnek; adó elleni lázadás vagy felkelés helyett kibújnak alóla, és eltitkolják adataikat.

A politikai küzdelem mindezen formái épp a hódolat, az engedelmesség és a lojalitás nyilvános szférájának felszíne alatt zajlanak. A nyilvános kihívást nem kockáztatják meg, a közvetlen konfrontációra nem vállalkoznak. Tagadhatatlan, hogy ezek a harci formák olyan konfliktushelyzetekben a legjellemzőbbek, ahol a hatósági irányítás és ellenőrzés a legprob­lematikusabb. Az állam számára sokkal egyszerűbb, hogy fogyasztási adót vessen ki a fő ki­kötővárosba importáruként érkező luxusjárművekre, mint hogy gabonacsempészekre va­dásszon a határokon vagy jövedelmi adót szedjen be a parasztságtól.

Az ellenállás hétköznapi formáinak előnye nem csupán abban rejlik, hogy leleplezésük­nek kisebb a valószínűsége. Legalább annyira rejlik abban a tényben is, hogy általában lap­pangva terjedő stratégiákról van szó, amelyeket kiválóan rá lehet hangolni arra az ellenál­lásra, amellyel szembe találják magukat, és mivel nincsenek formális követeléseik, csak ta­gadni kell, s nyitva áll az út a visszavonulásra. Egészen más a helyzetük azoknak a földmű­ves bérlőknek, akik a földbirtokosnak fizetendő bérükkel hátralékban vannak, mint azok­nak, akiknek ugyanannyi hátralékuk van, de kijelentették, hogy nem is fizetik meg, mivel a föld jog szerint őket illeti. Az állami hatóságok és az uralkodó elit természetesen gyorsab­ban és erélyesebben reagálnak az olyan nyilt kihívásra, amely pozíciójukat veszélyeztetni látszik. Ennélfogva az alávetett csoportok lehetőleg a ki nem nyilvánított eltulajdonítás te­rületén igyekeznek kifejteni ellenállásukat. Stratégiáik a maximális veszteséget minimali­zálják. Az illegális betelepülők például - hacsak nincs politikai támogatójuk - általában in­kább kivonulnak az állami, illetve magánkézben lévő teriiletekről, ha erőszakba ütköznek, és csak később szivárognak vissza, szép csendben. Ami a szándéknyilvánítás és a szerve­zett követelések terén hiányzik a hétköznapi ellenállásból, az a szüntelen nyomás eltűrésé­nek képességében, illetve az ellenállók biztonságában és névtelenségében térül meg.

A normális ellenállás talán legszembeötlőbb jellemzője -mind szimbolikus, mind kézzel­fogható értelemben - az alávetett csoportok széles körű álcahasználata. Az álcázásnak két fő típusa van, számtalan köztes lehetőséggel. Az első és legáltalánosabb az ellenálló kilétének álcázása vagy az anonimitás. A vadorzó, a tolvaj, a dezertőr, illetve az adó alól kibúvó sze­mély abban reménykedik, hogy tette észrevétlen marad, vagy nem törődnek vele. Hasonló­képpen névtelenek - már csak a fogalom definíciójánál fogva is - a rémhirterjesztők és a pletykálkodók; nyilvánvaló pletykagyártó nincs, csak buzgó házalók és terjesztők tucatjai vannak. Az álca használata gyakran nem csak metaforikusan, hanem szó szerint értendő. Eu­rópában a parasztok, illetve a korai munkásosztály tiltakozásai számtalan olyan példával szolgálnak, amikor egy kollektív akció során az üzenet világos volt, a közvetítő kilétét vi­szont álca fedte. Az 1830-as években zajló „Captain Swing" zavargásokban szokványos volt, hogy a mezőgazdasági munkások éjszaka fáklyákkal és álrulhában érkeztek, hogy széttörjék a cséplőgépeket. Ebben a tiltakozásban minden egészen különleges volt, kivéve a tiltakozók személyi (nem osztálybeli) azonosságát. Az alsóbb osztályoknak az a tradíciója, hogy álru­hában feljebbvalóik szemébe vágják a keserü igazságot, fellelhető, természetesen határozot­tan intézményesített formában a karneválban és a népi kultúra egész sor más rítusában. De a parasztok és más alávetett csoportok szimbolikus ellenállása nagymértékben a visszájára fordította ezt a sémát. Az álcázott közvetítő által szállított világos üzenet helyett, egyértelműen beazonosítható közvetítő vitt zavaros értelmű üzenetet. A parasztí és rab­szolgakultúra számos népmeséje esik ebbe a kategóriába. Az ilyen csoportok körében rendkívül népszerű szélhámos figurákban (például Till Eulenspiegel, nyuszi testvér, a malajziai kultúra egér-szarvasa) egyrészt az agresszió álcázott formáját látják, másrészt rejtett stratégiaí tanácsot fedeznek fel. Mivel azonban álca fedi őket, nem kínálnak a ható­ságoknak nyilvánvaló alkalmat a megtorlásra. Az ótestamentum felszabadítás és igazság témáit hangsúlyozó rabszolga spirituálék vagy az úgynevezett „feje tetejére állított világ" ábrázolások (például olyan fafaragás, amelyen a szolga ül a lovon, a lovat pedig az ura ve­zeti) is értelmezhetők ebben az összefüggésben. És az is mindig szokványos volt a parasz­tok között, hogy amikor az elítet vagy a hatóságokat fenyegették, fenyegetéseiket eufemiz­musok formájában tálalták. Így például a kora tizennyolcadik századi Franciaországban a vagyonos gazdálkodókat vagy az arisztokrata földbirtokosokat fenyegető gyújtogató köz­ismert fordulatokat használt a szövegében: „A vörös kakas fog ébreszteni! Meggyújtom a pipádat", „Elküldöm hozzád a vörös ruhás embert, aki majd mindent lerombol" (Abbiateci 1978:158). Az üzenet értelme természetesen teljesen nyilvánvaló volt, de az eufemízmus használata hagyott kiskaput a visszakozásra.

Veszélyes körülmények között az ellenállás számos formáját eleve zavarosnak, kétértel­műnek, félrevezetőnek szánják, hogy ne lehessen közvetlen, nyílt kihívásként értelmezni, és ennélfogva éppolyan közvetlen és nyílt megtorlással válaszolni rájuk. Épp ezért tanulságos lenne felállítani az alávetett osztályok polítikai álcázásának elméletét. A különféle álcasé­mák és a hozzájuk rendelhető uralmí formák elemzése hozzájárulhatna annak megértéséhez, hogy mi tőrténik a „hanggal" (a kifejezés Albert Hirschmann használta értelmében), a metaforákkal; a tiszta beszéddel a motyogás és mormogás révén, illetve a nyílt konfrontációval a rejtett engedetlenség vagy ellenszegülés révén. A mindennapi ellenállás e rövid is­mertetése aligha teszi lehetővé a politikai álcák elméletének kifejtését, de az alábbi táblázat igyekszik felvázolni a kérdésfeltevés egyík lehetséges irányonalát.

Uralmi forma :

1, Anyagi uralom (a termérry, az adó, eltulajdonitása  )

2, A státus megtagadása(megalázás,privilágiumok megvonása, a méltóság megsértése)

3, ideológia uralom(a rabszolgaság, szolgaság,kasztok, privilágiumok igazolása  az uralkodó csoportok által

Álcázott uralmi forma:

Az ellenállás hétköznapi formái (pl. vador munka stb. zás, betelepülés, dezertálás, kőtelességek alól való kibúvás, munkalassítás} Álcázott ellenállók nyílt szembeszegülése (pl. álarcos eltulajdonítások, karnevál)

 Rejtett forgatókönyv vagy düh, agresszió a méltóság diszkurausa (pl, az agresszió tése)rítusai, bosszútörténetek, autonóm társa­dalmi tér létrehozása a méltóság kinyilvá­nítására)

A szakadárok  szubkultúrájának kifejlesztése(pl. millenáris vallás, rabszolgák „rejtekei”,néphit, a társadalmi banditizmusról és osztályhösőkről szóló mitoszok

VI. GESZTUSOK, ELLENÁLLÁS ÉS FELKELÉS

Ha jobban meg akarjuk érteni az ellenállás hétköznapi formáinak összefüggéseit és funkció­it, segítségünkre lehet, ha politikai gesztusokkal vetjük őket össze. A vadorzó, aki a leleple­zés elkerülését reméli, célját azzal is előmozdíthatja, hogy nyilvánossan behódol, és odaadást mutat azok iránt, akiknek tulajdoni igényeit títokban éppen megfúrni igyekszik. Az ellenál­lás gyakorlati megnyilvánulásait tehát gyakran kíséri az ellenállást kiváltó viszonyok helyes­lése a nyilvános diskiuzusban - hogy a gyakorlatban annál inkább aláássák őket. Ha a hét­köznapi ellenállás megnyilvánulását észrevétlennek szánják - tehát jelzést akarnak küldeni -, mint a gyűjtogatás vagy a szabotázs esetében, akkor az ellenállók különös gondot fordítanak arra, hogy kilétüket titokban tartsák, gyakran a nyilvános konformitás látszata mögött.

Szembeállítllatjuk ezt a mintát olyan ellenállási aktusokkal, amelyekben a hangsúly ép­pen fordított. Ha a hétköznapi ellenállás inkább a kivitelezésre koncentrál, mint a szimbo­likus konfrontációra, akkor az ezzel szembeállítható megttyilvánulások a kivitelben lenné­nek gyengébbek, és a szimbolikus oldalt hangsúlyoznák.(17) Egy-két példa segítségével éle­sebben kiütközik a kontraszthatás. A spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak antikleriká­listámogatóii templomokat és katedrálisokat szálltak meg a célból, hogy kiássák a krípták­ban eltemetett papok, püspökök, bíborosok és apácák maradványait (Lincoln 1985). A ki­ásott maradványokat aztán szétszórták a templom lépcsőin, hogy láthassa a lakosság is - leginkább persze a köztársaság ellenségei. Nehéz lenne elképzelni az antiklerikális szimbo­líka ennél erőteljesebb, a megvetés és a nyilvános megszentségtelenités ennél szélsősége­sebb megnyilvánulását. A spanyol jobboldal erről az eseményról a mai napig is a baloldali barbarizmus iskolapéldájaként emlékezík meg, és nyilvánosan is így idézi fel. Ebben a spa­nyolországi forradalmí exhumálásban az a figyelemre méltó, hogy súrolja a pusztán szim­bolikus akció határait. Nem osztottak újra semmiféle tulajdont, senkit nem gyilkoltak meg,'és és a katonai erők egyensűlyát sem bontották meg látható módon. A cél leginkább az volt, hogy az elkövetők nyilvánosan megmutassák, közszemlére tegyék a spanyol egyház, annak szimbólumai és hősei iránt érzett mélységes megvetésüket. Hadüzenetként- szimbo­likus értelemben véve - a forradalmi exhumálás az ellenállási formák kontinuumának el­lenkező végén helyezkedik el, mint a loppal működő vadorzó.

A politikai konfliktus hatalmas területe tartozik a nyilvános, szimbolikus konfrontáció ugyanezen fajtájába. A politikai mártírok emlékére viselt fekete karszalagot, az éhségsztráj­kokat, hogy a különféle ellenkultúra-csoportok által előidézett kulturális konfrontációkat ne is említsük - mind a fennálló szimbolikus rend diszkiiiziv tagadásának szánták. Mint ilye­nek - nemcsak nem figyelnek fel rájuk - megbuknak. Ha a hétköznapi ellenállás az elsajátitásáért folytatott küzdelem álcázott formáit testesíti meg, akkor a forradalmi exhumálások az uralkodó diskurzus szimbólumaival szembeni konfrontáció nyilvános és nyilt formáit képviselík. A megnyilvánulás mindkét formája a politikai konfliktus szerves részét képezi.

A „hétköznapí ellenállók" legtöbbje leginkább egy törvény ellenlábasának tekinthető, aki úgy ítéli, hogy azt sokkal kényelmesebb megkerülni vagy valamiféle megvesztegetéssel ki­játszani, mint megváltoztatni. A parasztság esetében természetesen az állam és annak törvé­nyei általában hozzáférhetetlenek, önkényesek és idegenek. A tulajdonjogok vagy mondjuk, polgári jogok szerkezetét megváltoztatni hivatott nyilvános, közösségi akció eszméje nagy­részt a tanult középosztály és az értelmiség köreire korlátozódík.

Ha figyelmünket a hétköznapi ellenállás szimbolikus rejtőzködésének stratégiai okaira irányítjuk, fény derülhet arra is, hogyan változnak a politikai akció formái. Először is tagad­hatatlan, hagy a hétköznapi ellenállás kevéssé veszélyezteti a nyilvános hatalmi viszonyo­kat, pontosan azért, mert nem bonyolódik az eseményekbe ezen a szinten. Ha az illegális betelepülők a magán- vagy állami kézben lévő földeket nyilvánosan szállnák meg, és dek­larálnák használati jogukat annak megfelelően, ahogy jogosnak látják, lényegében azt mon­danák ki, hogy ők nem illegális betelepülők, és ilyenformán nyíltan szembeszállnának a tu­lajdonviszonyokkal. Ez már erőteljesebben fenyegetné a polítikai hatalmat, és pontosan ez az, amihez a diggerek is folyamodtak az angol forradalom idején, amikor a hatalmi egyen­súly átmenetileg lehetővé tette számukra, hogy nyiltan cselekedjenek. A hétköznapi ellenállás tehát azáltal, hogy nem száll nyíltan szembe a törvény, a szokások, az udvariasság, a tíszteletadás, a lojalítás stb. uralkodó narmáival, meghagyja a nyilvánosság feletti irányítást az uralkodó réteg kezében. Míg egy normatív renddel való együttműködés minden aktusa diszkurzívan megerősíti azt a rendet, az ellenszegülés minden nyilvános megmutatkozása (például ülve maaradni a nemzeti himnusz alatt az Egyesült Államokban) pedig fenyegetést jelent az adott normára nézve, addig a hétköznapi ellenállás érintelenül hagyja az uralkodó szimbólumrendszereket.(19)

Ha azonban a hatalmi víszonyok érezhetően az alávetett csoportok szempontjából ked­vező irányba tolódnak el, a hétköznapi ellenállás közvetten és nyilt politikai kihívássá, a rej­tett vagy álcázott szimbolikus elszakadás pedig a dominancia nyilvános elvetésévé válhat. Az ezópusi nyelvezet a közvetlen szidalmazásnak engedhet utat, az ellenállás hétköznapi fonmái pedíg a níilt, kollektív szembeszegülésnek.

Visszatekíntve, számos nagy felkelés és forradalom előtörténetét írhatnánk újra a fenti irányvonalak mentén. Ahogy a politikai helyzet olyan új lehetőségeket teremt, amelyek ko­rábban utópisztikusnak tűntek, a csendes ellenállási minta mind szimbolikus, mind materi­ális értelemben hirtelen általánossá, erőteljessé és nyilttá válik. Azok a francia parasztok, akík 1789-ben kastélyokat és apátságokat gyújtottak fel, feltehetően 1788-ban sem voltak királyuknak és uraiknak feltétlen hívei. Az új ellenállási formákat lehetővé tévő hatalmi el­tolódások gyakran az általunk vizsgált területen kívül gyökereznek, például egy világszerte érvényesülö kereskedelmi hanyatlásban, egy elvesztett háborúban vagy valami hasonlóban, de az is elképzelhető, hogy magából az ellenállási folyamatból és az általa életre hívott el­lenreakcióból származnak. Balzac, nyilvánvalá rosszallása ellenére, a vadorzás és a hará­csolás tíszteletben tartásával ábrázolja a folyamatot:

Ne gondoljuk egyébként, hogy Tonsard, a felesége, a gyerekei vagy az élemedett anyja vala­ha is nyíltan beismerte volna, hacsak négyszemkőzt is: „Lopásból élűnk, mégpedig űgyesen." Apránként szoktak rá a lopásra. A száraz rőzse közé a család előbb csak néhány zöld gallyat tett, majd megszokásból és biztos bűntetlenségük tudatában (ha büntetéstől féinek, nem követ­ték volna el azokat a dolgokat, amelyeket majd előadunk) húsz év alatt odáíg merészkedtek, hogy nemesak a tüzelőfát hordták haza, mindazt ősszelopkodták, ami háztartásukhoz kellett. Így vált lassanként szokásjoggá a tehénlegeltetéssel, tallázással és böngészéssel elkövetett visszaélés. S mikor már a család és a vagy a  többi semmirekelője belekóstolt a kőrnyék szegé­nyei által kiharcolt négy, rablással felérő engedménybe, könnyű belátní, hogy a parasztok sem mondhattak le merészségüknéi magasabb erők beavatkozása nélkül e kőnnyebbségekről" (Bal­zac 1964:47-48).

Hozzá kell tennünk, hogy Balzac megfigyelése szerint számos ilyen új „jogot" a parasz­tok hoztak létre, akik a forradalomból és az azt követő politikai vákuumból húztak hasznot. Tekinthetjük úgy is, hogy az ellenállás hétköznapi formái állandó rryomást gyakorolnak, kipuhatolják az ellenfél védelmének gyenge pontjait, és próbálgatják az ellenállás határait. A vadorzás esetében például feltehetőleg régóta tartó feszültség van a vadorzók és a vad­őrök között. De ha mondjuk, kiderül, hogy az utóbbi hónapokban sokkal ritkábban bünte­tik vagy akadályozzák meg a nyúllopást, a vadorzás mértéke és az ellcövetők száma való­színűleg oly mértékben felduzzad, hogy a nyúllopás szokásának, sőt jogának meghonoso­dásával kell száinolni.(20) Ugyanakkor számtalan olyan esemény lehet, amely arra készteti a vadorzókat, hogy többet kockáztassanak - például rossz termés, emelkedő húsárak, maga­sabb adó -, így vakmerőségük és számuk idővel meghaladja a vadászati törvények végre­hajtóinak kapacitását. A számában megnövekedett és egész közösségekben általánossá vá­ló vadorzás odáig vezethet Balzac észrevétele szerint, hogy a regi egyensúly visszaállítása érdekében a korlátozás új szintjei válnak szükségessé.(21)' Kissé talán egyszerűnek tűnik, de érzékletes, ha erre a jelenségre a helyenként erős, helyenként viszont meggyengült (mozgat­ható) támfalnak feszülő, változó nyomású víz metaforáját alkalmazuk.

Hasonló szemlélettel közelíthetünk a szimbolikus szembeszegüléshez. A rabszolgák, jobbágyok, földbérlők és munkások a nyilvánosság előtt nagyjából azt mondják, amit job­bágytartóik, rabszolgatartóik, földesuraik és főnökeik elvárnak tőlük. Mégis, mindez való­szinűleg inkább rejtett forgatókönyve annak, amit az alávetett csoportok valójában gondol­nak, és amit a rabszolganegyedben elhangzó beszélgetéseikből, leplezett kulturális megnyil­vánulásaikból (népmesék, karnevál) ki lehet szűrni. Ezt a rejtett forgatókönyvet úgy képzel­hetjük el, mint annak folyamatos próbáját, hogy mi engedhető meg a rryilvánosság előtt, és mi nem. Tegyük fel, hogy egy különösen elszánt, a kockázatvállalásig felbőszült, óvatlan alattvaló olyasmit mond, ami éppen súrolja vagy át is hágja a hatámonalat. Ha nem fenyí­tik vagy büntetik meg, a többiek, okulva a példából, szintén megkockáztatják a határvoval áthágását, és ezáltal egy új, de facto határvonal alakul ki, amely mostantól megszabja, hogy milyen kijelentések és gesztusok engedhetők meg. Egy forradalom esetében valószínűleg az ezúttal zabolátlan dühvel, a rejtett forgatókönyv szóban és tettekben megnyilvánuló níilt ki­törésével találkozunk. Nem valószínű, hogy az ilyen akciók tartalmát külső agitátorokra, ideológiájukra vagy akár egy forradalmi folyamat által előidézett aspirációkra hivatkozva magyarázhatnánk. A forradalmi megnyilvánulásokat  felteltehetöen az ellenállás gyakorlatai és rejtett diskurzusa jetzik előre. Mindenekelőtt azok a feltételek változtak meg, amelyek ko­rábban korlátozták az ilyen megnyilvánulásoknak és érzéseknek a nyilvános kifejezését.

A szerzö jegyzetei :

1,E világon minden azon múlik, hogy kit érint hátrányosan az elsajátítás. Az a szegény paraszt, aki újabb baráz­dák felszántásávai földjét egy másik paraszt kárára toldja meg, vagy titokban a szomszéd gabonáját aratja le, a szomszéd rovására teremti meg saját túlélésének feltételeit. Ugyanez a helyzet a részes aratóval, aki a részes aratás jogát úgy szerzi meg, hogy vetélytársait felüllicitálja, és több termés átadására tesz ígéretet. Az osztály­ellenállás hétköznapi formáihoz, a definíció értelmében , hozzátartozik az a szándék, hogy az anyagi javak meg­oszlásának egyensúlyát az alávetett csoport tagjainak a javára billentik .

2,Részletesebb elemzésést lásd Scott ( 1987)

3, Figyeljük meg, hogy Bloch kimondatlanul ugyan, de bizonyos értelemben  szervezettebbnek tartotta a , türel­mes, csendes küzdelmet" a nagy lázadásoknál.

4 , Az alább tárgyalt esetekben marxista pártokkal is foglalkozunk, amelyeknek határozott elképzeléseik vannak a parasztság és a proletariátus forradalmi szövetségének szerepéről. Ahogy Lenin megjegyzi: „A kispolgári bir­tokosok hajlandóak segíteni nekünk, proletároknak, a földbirtokos nemesség és a kapitalisták kiűzésében. De azután elválnak útjaink."

5,Lásd Kelliher (1984), akinek érvelését nagymértékben fölhasználom. További párhuzamokat lásd Hyden (1980) és White (1984).

6,Részlet egy interjúból (Shue 1987:175), amely egy volt munkacsapat-vezetővel készült, aki Hongkongba emig­rált.­

7, A kifejezés Eric Hobsbamwtól származik (1973.7)

8 Lásd különösen Conquest (1986) elemzését az ukrajnai emberáldozatokról.

9 A ,kuláktalanítással" szembeni paraszti ellenállásról, a kényszetrekvirálásról és a kollektivizálásokrbl lásd még Lewín átgondolt megítéléseit (Lewín 1985).

10 M. M. Katyejevics. Idézi Conquest (1986:261). Kiemelések tőlem.

11 ,Lásd Tyimofejev (álnév) közelmúltban lefordított szamizdat kéziratának figyelemre méltó leírásait (Tyimovejev 1985:80).

12, A nyilvánosság előtti bűnbakkeresést természeesen gyakran alkalmazzák arra, hogy fölülkerekedjenek az ilyen kudarcokon Az azonban már ritkább, hogy a bűnbakkeresés olyan rengteg embert érintsen, mint a „hajót zá­tonyra juttatók" vagy a „kulákok" esetében a húszas évek végén és a hannincas évek elején a Szovjetunióban, vagy a „kulákok" esetében Magyarországon a kollektivizálás éveiben.

13, Ezzel az állásponttal a szemben azonban részletesebben kifejtem az érveimet a Weapons of the Weak... címü könyvem (Scott 1985) 7. fejezetében. Ezért itt csak néhány sematikus megjegyzésre szorítkozom.

14, Tagadhatatlanul fontos kivételt képeznek - a legfontosabbat - a millenáris mozgalmak, amelyeknek forradal­mi célkitűzéseik voltak. Az érvelés részletesebb kifejtését lásd Scott 1985:7. fejezet.

15, Egyébként ez az állítás nem csak a parasztságra érvényes. Ebben a témában lásd William Reddy kiváló cikkét (1977), amelyben azzal érvel, hogy a tömeg viselkedésébeli éppen a szervezettség hiánya volt az, ami felha­talmazást adott nekik, és a tömeg a spontaneitást annak tudatában értékelte és használta föl, hogy ez a legha­tékonyabb és legkevésbé költséges eszköze atiltakozásnak. A kulturális összhang olyan fejlett volt, hogy-mint áilítja - akár a legapróbb sérelem is egy egész tömeget kovácsolt össze bármuféle tervezés vagy szervezés nél­kül, a formális vezetésről nem is beszéive.

16 ,A középosztály adóval szembeni elienáilása azonban nehezen tudna megfelelni ugyanezeknek a feitételeknek (bár talán még a megfelelés is lehetséges).

17 ,Magától értetődik, hogy a szimbolikus aktusok jelentős gyakorlati következményekkel járhatnak, és fordítva.

 l8,  A polgárháború során valójában a köztársaságiak kezén lévő területeken több ezer klerikálist gyilkoltak meg - vagy a felböszült tömegeknek este áldozatul,vagy köztársaságellenes tevékynségük  miatt végezték ki öket.

19, Az erkölcsí normák tekintetében a nyilvános megerősítés vagy megtagadás fontossága felnagyul. Vegyük pél­dául az egyház által megszentelt házasság általános normáját, mint a családi élet legitim alapját. Majd vessük össze a nem megszentelt, széles körben elterjedt, ám nyilvános eseményként nem deklarált élettársí víszony mintáját egy, a megszentelt házasság ellen irányuló társadalmí mozgalommal, amely nyíltan elveti magát a nor­mát. Ez utóbbi nyilvánvalóan sokkal közvetlenebb fenyegetést jelent a normára nézve, az előbbi viszont szé­les körű elterjedtségénél fogva végül is megkérdőjelezheti a normát.

20, E. P. Thompson a hampshire-i erdőkben folyó vadorzásról szóló írásában arról számol be, hogy amikor Peter Mews püspök, akit bérlőihez azok vitatott jogai miatt különösen feszült viszony fiízött, meghalt, a bérlők az új püspök hivatalba lépéséig tartó rövidke szabadságukat teljes mértékben a saját hasznukra fordították. „A bér­lők, úgy tűnik, alaposan megrohamozták a fa- és szarvasállományt..." (Thompson 1975b:123).

21, A felgyülemlő engedetlenség általam leírt folyamata a társadalmi cselekvés egy olyan fonnája, amely minden, sebességkorlátozással szembesülő autóvezető számára jól ismert. Ha a hivatalosan megengedett sebesség öt­venöt mérföld óránként, senki nem gondolja, hogy az ötvenhat mérföldes óránkénti sebesség miatt megbünte­tik. Akkor viszont mi a helyzet, ha ötvenhéttel, ötvennyolccal, hatvannal vagy hatvanöttel megyünk? Képzel­jük el, hogy a tapasztalatok alapján a vezetők tudják, hogy hatvannal még „simán megússzák". Valószínű tehát, hogy a forgalom ennyivel fog haladni; a rendőrség tehát elkaphatna mindenkit, így aztán ezeknek az infor­mális normáknak inkább már csak a legelvetemültebb megszegőivel foglalkoznak Ha a hatvan mérfölddel ha­ladás gyakorlata egyszer meghonosodott, a folyamat nem áll meg. Egy-két (rettenthetetlen, rohanó, jómódú?) soför mindig próbára teszi a határokat, és új „megtűrt" informális korlátok kialakulása válik esedékessé. Ter­mészetesen valószínű reakciókkal kell számolni: az állam vagy kitolja a sebességkorlátokat, nehogy a informális előírások nevetség tárgyává váljanak, vagy megduplázza a büntetést. Mint minden társadalmi cselekedet­nek, az ilyesféléknek is reflexívebbeknek kell lenniük ahhoz, hogy pontosabbak legyenek. Felmerülhet az a kérdés, hogy egy okos államnak, mindezek tudatában, nem ötvenöt mérföld per órában kellene  meghatároz­nia a megengedett sebességet, ha a forgalom tényleges haladását durván hatvanöt mérfóld per órára tervezi. Ez így elfogadható lenne, de nem kellőképpen reflexív, mivel egy ilyen állam számításai az engedetlenség felté­telezésén alapulnak, ami viszont tényleges, régebbi ellenállási minták következtében alakult ki.

HIVATKOZOTT IRODALOM :

Abbiateci, Andre (1978): Arsonists in 18th Century France: An Essay ín the Típology of Crime. Elborg Fotster ford, In Deviants and the Abandoned in French Society: Selections fron: the Annales: Economies, Socíetés, Cívilizations, IV kötet. Robert Forster és Orest Ranum szerk Baltimore: Johns Hopkins.

Balzac, Honoré de (1964): Emberi szinjáték: Parasztok. Budapest: Magyar Helikon.

Bloch, Marc (1970}: French Rural History.: An Essay on its Basic Characteristics. Janet Sondheimer ford. Berkeley: University of Californía Press.

Brewer, John and John Styles (szerk } (1980): An Ungovernable People: The English and Their Law in the I 7th and 18th Centuries. New Brunswíck: Rutgers Universíty Press.

Cobb, R.C. (1974): The Police and the People: French Popular Protest, 1789-1820. Oxford: Clarendon Press. Conyuest, Robert (1986}: The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivizan'on and the Terror-Famine. New York:University Press.

DuBoís, WE.B. (1469): On the Faith of the Fathers, In IhtBois: The Souls of BlackFolks, 210-225. New York: New American Library.

Ferro, Marc (1971): The Russian Soldier in 1917: Undisciplined, Patriotic, and Revolutíonary. 1n Slavic Review, 30(3) (Szeptember): 483-512.

Foucault, Míchel (1990 [1975J): Felügyelet és büntetés. A börtön története, Társadalomtudományi Könyvtár. Budapest: Gondolat Kiadó

Hobsbawm, Eríc (1973): Peasants and Polítics. In Journal of Peasant Studies 1. Hyden, Croran (1980): Beyond Ujamaa in Tanzania. London: Heinernan.

Kelliher, Daniel (1985): Peasant-StateRelations in ChinaDuringRural Reforms: 1978-1984. Ph.D. dísszertácíó, Yale Uttiversity.

Ladurie, Emanuel LeRoy (1982}: Tithe and Agrarian History from the 14th Century to the 19th Century: An Essay in Comparative History Susan Burke ford. Cambridge: Cambridge University Press.

Lewin, Mose (1985): The Makíng of the Sovief System. New York: Pantheon.

Lincoln, Bruce {1985): Revolutíonary Exhumatíons in Spain, July 1936. In Comparative Studies in Society and Histor), 27(2) (Április): 241-260.

Patnaik, Utsa (1979): Neo Populism and Marxísm: The Cayanovían Víew of the Agrarían Question and íts Fundamental Fallacy. In Journal ofPeasant Sfudies, 6(4).

Reddy, William NI. (1977): The Textíle Trade and the Langauge of tbe Crowd of Rouelt, 1725-1871. In Past and Present, 74 (Február}: 62-89.

Rév István (1987): The Advantages of Being Atomized: How Hungarian Peasants Coped with ColIectívizatíon. In Dissent {Nyár): 335-349.

Robínson, Armstead L. : Bitter Fraits of Bondage: Slavery's Demise and the Collapse of the Confederacy: 1861-65. New Haven: Yale University Press.

Scott, James C. (1985}: Weapons of the Weak. Everyday Forms of Peasant Resistance. New Haven: Yale University Press.

Scott, James C. (1987}: Resistance Without Protest and Without (hganizatiou: Peasant Opposition ta the Islamic 7.akat and the Christian Tithe. In Comparative Studies in Society in History, 29(3} {Július): 412-436.

Shue, Vivienne {1987): The Reach of the Staie: A Comparative Hístorical Approach to the M4odernization' of Local Government in China. Sianford University Press.

Thompsan, E. P (1975a): Poaching and the Crame Laws in Cannock Chase. In Albion's Fatal Fee: Crime and Society in Eighteens Century England. Douglas Hay et al. szerk., 189-253. London.

Thompson, E. E (1975b): [Yhigs and Hunters; The Origin of the Biack Act New York: Pantheon.

Timofeev, Lev {álnév) (1985): Soviet Peasanis (Or the Peasants'Art of Starving). Jean Alexander és Alexander Zaslavsky ford. Szerkesztette és a bevezetést írta Atmando Pitassio és Victor Zaslavsky New York: Telas Press.

White, Christine Pelzer {1984): The Role of Collective Agriaalture in Rural Development: The Iretnam Case. 3592. sz. kutatási beszámoló, Instítute of Development Studies, University of Stusex.