Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GILLES DAUVÉ - A MUNKA ÖRÖME?

2014.02.15



Az itt következő vitairat arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a munkával való azonosulás, annak identitásként való felvállalása a munkásmozgalom elemi tulajdonsága-e. A válasz nyilván sokkal árnyaltabb az előbb feltett, bugyutaságig egyszerű kérdésnél. A szerzők egyike “régi motoros” a kommunista teoretikusok között: az 1960-as évektől kezdve írja kezdetben leginkább a bordigista vonalba sorolható szövegeit, akkoriban Jean Barrot, manapság Gilles Dauvé néven.  Másikukról (Karl Nesic) nincs közelebbi információ, forduljatok a francia nemzetbiztonsági szolgálathoz.  :)

A magyar változat alapja a Troploin oldalon található „Love of Labour? Love of Labour Lost…” című angol verzió. Felhasználtuk az Antagonism Press 2005-ös kiadását is, valamint a német fordítást, amely „Lieben die ArbeiterInnen die Arbeit?” címmel jelent meg a németországi Wildcat 65. számának mellékleteként 2003 februárjában. Ez utóbbihoz igazodtunk több lábjegyzetmódosítás és -kiegészítés tárgyában is.

A számmal jelölt lábjegyzetek: e két fordítás lábjegyzeteinek összedolgozott elegye. A csillaggal jelölt [szögletes zárójelbe] tett jegyzetek: fordítói kommentárok.

Eredetiben (franciául és angolul): www.troploin.fr


Dolgozni vagy nem dolgozni –
ez itt a kérdés? (1)

Történelmi kudarc. Ilyen elnagyoltan, de nem teljesen igazságtalanul lehetne összegezni a kommunista mozgalom eredményeit Marx és Engels „Kiáltványa” után 154 évvel.

E félresiklás egyik magyarázata a munkának tulajdonított fontosságot vagy túlsúlyt helyezi a középpontba. Az 1960-as évektől kezdve a munkával szemben kifejtett mind láthatóbb, néha egészen a nyílt lázadásig menő ellenállás arra indított elég sok forradalmárt, hogy a munka elfogadása vagy elutasítása szempontjából vizsgálja felül a múltat. A korábbi társadalmi mozgalmak ezek szerint azért buktak el, mert a munkások a munka uralmára alapozott társadalomra törekedtek, vagyis saját szolgaságuk eszközét: a munkát akarták fölhasználni fölszabadításuk céljára. Ezzel szemben a valódi emancipáció a munka elutasításán alapulna, amely a burzsoá és a bürokratikus uralommal szemben egyaránt az egyetlen hatékony fölforgatás. Csak a munka elutasítása rendelkezik ama egyetemes dimenzióval, amely a mennyiségi követeléseket át tudja hidalni, és csak ez követel egy összességében más életet. A szituacionisták e nézetnek a legszókimondóbb hirdetői közé tartoztak: „Sose dolgozz!”(2)

Később számos, gyakorta „autonómnak” nevezett csoport, formálisak és informálisak is, különösen Olaszországban, kísérletezett a spontán munkaellenes tevékenységek továbbfejlesztésével és rendszeressé tételével.(3)

A munka elutasítása vált sokak számára az alapvető témává, a múltbéli és jelenkori harcok elméletévé. A vereségeket a munka elfogadásával magyarázzák, a részleges sikereket a tettleges munkahelyi engedetlenséggel, és az eljövendő forradalmat a munka teljes elvetésével teszik egyenlővé. Ezen elemzés szerint a múltban a munkások is magukénak vallották a termelés kultuszát. Most megszabadíthatják magukat a munka (ön)csalásától, mert a kapitalizmus megfosztja azt a hozzákötődő önérdektől vagy emberi tartalomtól, míg emberek százmillióit munkanélkülivé teszi.

Németországban a Krisis csoport nemrég kiváló leírását adta a folyamatnak, ahogy a munkaellenes álláspont a forradalmi bölcsek kövévé válik.(4)

Ám a munka szerepét más megvilágításban is újraértelmezték a ’70-es évektől kezdve, főként Franciaországban: eszerint egészen mostanáig a dolgozó osztályok csupán dolgozó osztályként próbáltak érvényesülni, és társadalmasítani akarták a munkát, nem pedig fölszámolni, mert egészen mostanáig a kapitalista fejlődés megakadályozta, hogy a kommunista távlatok a fölszínre kerüljenek. Bármit is gondoltak a proletárok (vagy a radikális kisebbségek), tőkések nélküli kapitalizmusért, munkások vezette kapitalizmusért harcoltak. A munka valódi kritikája lehetetlen volt a ’60-as és ’70-es években, és a „’68-as” időszakot úgy elemzik, mint a munkásosztály utolsó lehetséges kísérletét önmagának a tőke-munka pároson belüli uralkodó félként való beállítására. Most más a helyzet, mert az átszervezett tőke nem hagy teret a „munkás”-kapitalizmusnak. E perspektíva napvilágra kerüléséért a Théorie Communiste tette a legtöbbet.(5)

Nem szándékunk összemosni olyan különböző embereket, mint a Szituacionista Internacionálé és a Théorie Communiste. Csak egy fontos közös vonásukkal foglalkozunk: ama hittel, hogy a munka fontosságának hangsúlyozása a forradalom egyik fő akadálya volt, és hogy ezt az akadályt inkább a kapitalista fejlődés, mint maguk a proletárok hárítják el. Úgy tűnik számunkra, hogy e nézetek nem történelmi tényeken alapulnak, és (még fontosabb, hogy) kiindulópontjuk, „módszerük” vitatható. Ugyanakkor védelmezőik egyértelműen a kommunizálás*, az állam lerombolása és az osztályok megszüntetése értelmében gondolják el a forradalmat. Így hát ez az értekezés nem annyira visszautasítás, mint inkább kísérlet arra, hogy még egyszer elgondolkodjunk a munkáról.

[* ...azaz közössé tétel. Magyar nyelven ilyet legfeljebb vicces kontextusban lehet hallani, amikor "elkommunizálást" (elcsórást, spontán kölcsönvételt) emlegetnek, ám a "Communisation" a nemzetközi kommunista mozgalom irányzatainak egyike, amely kizárja a korábban a (főleg autoriter) marxista tradícióban oly meghatározó elképzelést egy "átmeneti" társadalomról.]
1914 előtt

Bőséges adatmennyiség bizonyítja, hogy a munkások évszázadokon át szakmai képességeikkel és méltóságukkal magyarázták, amit jogos jussuknak tekintettek. Úgy tettek, mintha a tisztességes bérhez (és tisztességes árakhoz, mint azt E.P. Thompson az „Erkölcsös gazdaságtan”-ban leírja) való joguk a kemény munkájukból és hozzáértésükből származna.

Ám, ha a munka nevében követeltek és lázadtak, vajon olyan világért küzdöttek, amelyben átvennék uraik helyét? A kérdés megválaszolásához szükséges különbséget tennünk a munkások gyakorlata és ideológiája között.

A régi idők társadalmi mozgalmait olyan törekvésekként szokás ábrázolni, melyek célja a munka uralmának utópiája. Minden bizonnyal ez volt az egyik távlatuk, de nem az egyetlen, sem pedig az összes többit összekapcsoló. Máskülönben hogyan könyvelnénk el a kevesebb munkára vonatkozó gyakori követeléseket? 1539-ben Lyons-ban a nyomdászok négy hónapig sztrájkoltak a kevesebb munkaóra és több munkaszüneti nap érdekében. A XVIII. században a francia papírkészítők rendszeresen „törvénytelen” ünnepnapokat vettek ki. Marx említi, mennyire megdöbbentek az angol polgárok a kevesebb munka (és kereset) mellett döntő munkások láttán, akik a hat munkanapból csak négy napon mentek be a gyárba.

„Munkásként élni vagy harcosként meghalni.” a híres 1830-as évekbeli lyons-i takács-jelszó a munka igénylését domborítja ki, de nem annyira pozitív valóságként, mint inkább a megalázó fizetéssel szembeni ellenállás eszközeként. Az 1834-es takácslázadást nem a gépek váltották ki, amelyek megfosztották volna őket a munkájuktól. A gépek már ott voltak. A munkások a kereskedők hatalmát támadták, akik kényük-kedvük szerint osztották ki a munkát, és mindemellé igen keveset fizettek. Amikor a takács saját selymét dícsérte, nem a középkori kézművesmester módjára beszélt: az életéről volt szó.

1848 júniusában valóban a nemzeti műhelyek kormány által elrendelt bezárása vezetett a párizsi felkeléshez. Ám ezek a műhelyek nem szolgáltak társadalmi modellként, csak arra, hogy a munkanélkülieknek elfoglaltságot adjanak. A ténylegesen ott végzett munka társadalmilag egyáltalán nem volt kifizetődő, és a célcsoportnak sem állt érdekében. A felkelők a túlélésért lázadtak fel, nem pedig azért, hogy a munka egy garantált államosított vagy társadalmasított formáját védelmezzék, amelyet a szocializmus csírájának tekintettek volna.

Ez idő tájt sok sztrájk és utcai harc zajlott a gépesítés ellen. Ezek kifejezték a mesteremberek ellenállását, amellyel kétségbeesetten igyekeztek megmenteni képzettségük (vélt és valós) gazdag emberi tartalmát, de ugyanúgy megpróbálták megzabolázni a további kizsákmányolást. Amikor a roueni szövőmunkások megakadályozták a hatékonyabb géppark beüzemelését, nem egy szakmáért, hanem az életkörülményeik romlásának (ideiglenes) megfékezéséért harcoltak. Ezalatt más normandiai textilmunkások a tízórás munkanapért folyamodtak, az építőmunkások meg a túlóra megszüntetéséért, amelyet a balesetek és a munkanélküliség okának tartottak.

Ami a párizsi kommünt illeti, amikor az kisajátított némely cégeket, egyenlő bért kényszerített ki, vagy az üzemek újbóli megnyitására kényszerítette a tulajdonosokat, fő célja az volt, hogy az érintett bérmunkásoknak jövedelmet biztosítson. A termelés átvétele nem volt elsődleges cél a kommünárok számára.

A XIX. század e rövid áttekintése a harcok egymás mellé állítására irányul. Némelyeket közülük „modernnek” címkézhetünk: magasabb béreket tűztek ki célul, és néha elvetették a munkát (dióhéjban: kevesebb munkaórát, több bért akartak). Mások az ipari berendezkedésnek a munkásosztály által a termelői és fogyasztói szövetkezeteken keresztüli átvételét célozták: így szerintük a dolgozó osztályok előidézhetnék a tőke végét azzal, hogy maguk válnak egyfajta totális tőkévé. Az egyesülés (szövetkezet) volt akkor a kulcsszó, amely a kor ellentmondásosságát összefoglalta: mind a kereskedelmi kapcsolatok, mind pedig a testvéri egység eszméit magában hordozta. Sok munkás abban reménykedett, hogy a szövetkezetek versenyképesebbek lesznek a magánvállalkozásoknál, kiejtik a kapitalistákat a piacról és társadalmi funkciójukból, és talán arra kényszerítik őket, hogy csatlakozzanak a szövetkező munkásokhoz: az egyesült munkaerő saját játszmájában verné meg a burzsujokat.

1848 megkondította a bérmunkás-tőke utópiájának lélekharangját, egy olyan munkásosztályét, amely uralkodó osztállyá válik, aztán egyedülivé, vagyis általánossá a tőkének a szövetkezeti munkában való feloldása révén. Onnantól kezdve a munkásokat csakis saját részesedésük érdekli a bérrendszerből: a növekvő szakszervezeti mozgalom révén nem a burzsoázia tulajdonában álló tőkemonopóliummal versenyeznek, hanem a munkaerő monopóliumaként állítják be magukat. A népi kapitalizmus programja hanyatlásnak indult. Ugyanakkor az uralkodó osztályok föladták a „másfajta” kapitalizmussal való próbálkozást, amelyet olyan újító és önzetlen iparosok képzeltek el és néha a gyakorlatba is átvittek, mint Owen. A bérmunkarendszer mindkét oldala, a tőke és a munka is tudta a helyét.

Ez megmagyarázza ama társadalmi mozgalom ellentmondását, amely oly gondosan elválasztotta a munkát a tőkétől, de végül olyan kevés termelői szövetkezetet alakított. A ténylegesen létrejött szövetkezetek a fölvilágosult burzsoák akaratából születtek, vagy pedig, ha a munkásosztályból eredtek, hamarosan a szokott üzletmenetet vették föl.

A dél-franciaországi Albi üvegmegmunkáló üzeme remekül illusztrálja ezt a tendenciát. A magasan képzett, még az 1789 előtti céhes modell szerint szerveződött üvegmunkások saját ellenőrzésük alatt tartották a tanoncok képzését. 15 év után válhatott valaki teljesen képzett üvegfúvóvá. E munkásarisztokratáknak a bányászok fizetésének kétszerese járt. 1891-ben az új technológia bevezetése elleni néhány hónapos sztrájk eredménye mindössze egy szakszervezet lett, amelyet a cégvezetés igyekezett szétzúzni, ezzel újabb sztrájkot provokálva. A főnökök kizárták és nem akarták visszavenni a legelkötelezettebb sztrájkolókat. Ebből a holtpontra jutott helyzetből származott a szövetkezet ötlete, amely egy állami szerződést követően 1892-ben jött létre: egyes polgárok is segítettek, és a munkások a bérük 50%-át fektették be (valamint további 5%-ot 1912-ben). Hogy kifizetődő legyen a vállalkozás, a szövetkezetnek a magas szintű képzettséget magas fizetésekkel, lakossági támogatással és külső finanszírozással kellett elegyítenie. Az önigazgatás nemsokára minden valóságalapját elvesztette. Az üzemnek közvetlenül a c.g.t.-vel kellett sorozatban szakmai vitákat folytatnia, amely az egyetlen szakszervezet és a főnökség kettős szerepét töltötte be (ugyanis az övé volt a legnagyobb részesedés): pár hónapos sztrájk 1912-ben, négy hónap 1921-ben, 7 hónapig tartó munkabeszüntetés-sorozat 1924-ben, és így tovább. 1968-ban még létezett a szövetkezet.

A XIX. század közepe óta a szövetkezetek elveszítették társadalmi lendületüket és minden, történelmi változásra irányuló ambíciójukat. Mikor ma a walesi Towers Colliery bányászai kivásárolják a munkahelyet, amelytől tulajdonosai amúgy is meg akartak szabadulni, majd kollektíven igazgatják, még támogatóik sem hiszik, hogy piaci és emberi sikereik általánosságban is alkalmazható megoldást jelentenének.
Oroszország, 1917-1921

1917 februárja és októbere között a „munkásellenőrzés” nem tett valami sokat a termelés újbóli beindításáért.(6) A későbbiekben, bár ösztönözte őket az a politikai hatalom, amely létezését és erejét nekik köszönhette, a proletárok alig mutattak lelkesedést bármiféle termelés iránt. Gyakran nem tisztelték, ami elvileg az övék volt: Victor Serge emlékezései szerint a pétervári munkások szétszedték a gépeket, és fölszabdalták a szíjakat, hogy papucsot vagy cipőtalpat készítsenek belőlük, amit aztán eladtak a piacon.

Lenin pártja nem bürokratikus intrikák eredményeképpen jutott hatalomra (és tartotta is meg azt). A proletárküzdelmekre épült. De a társadalmi változás elmaradása következtében a bolsevikok, akik az új állam képviselői lettek, meg is maradtak annak kormányrúdjánál, sokat ígérve, egyeseket pártolva és másokat elnyomva. A munkások tömege, aki kezdetben nem tudta vagy nem akarta saját érdeke szerint működtetni a gyárakat, most új főnökökkel szembesült, akik azt mondták neki, hogy mostantól maguknak és a világszocializmusnak dolgoznak. A munkások úgy reagáltak, ahogyan általában: egyéni és csoportos, aktív és passzív ellenállással. Némelyik sztrájkot, mint például a híres proletárfellegvárnak számító hatalmas Putyilov gyárbélit, vérbe fojtottak, már 1921 és Kronstadt előtt is (mint az az immár hozzáférhető Cseka-archívumokból kiderül).

A történelmi tragédia a következő volt: a munkásosztály egyik, pártban és államhatalomban megszervezett fele kényszerítette a másik részét, hogy dolgozzon a forradalomért… ami e helyzet által lényegében megszűnt létezni. Ezt az ellentmondást egyszerre érzékelték az anarchisták, a holland-német baloldali kommunisták, és sokkal később − ha egyáltalán − az olasz baloldal. Bárhogy is, ez bizonyosan lezárta a bármilyen munkáskapitalizmushoz vezető kaput.

A bolsevik többséggel szembeni ki-kiújuló ellenzék (a baloldali kommunisták, a mahnovscsina, amelyben ipari kollektívák is részt vettek, a munkásellenzék, a munkáscsoport) ennek a lehetetlenségnek a kifejezése volt. Nem véletlen, hogy a vita arról, hogy ki is működtesse a gyárakat, 1920-ban érte el tetőpontját, a forradalmi hullám hanyatlásakor. Aztán mindent elmondtak és megtettek már, és a tömegek és a párt közti szakadás kiteljesedett: ám ez csak negatív szakadás volt, amennyiben a proletárok nem szegeztek szembe alternatívákat a bolsevik politikával. Ha Mjasznyikov Munkáscsoportja kicsi, de hiteles kifejezése volt a köznép óhajának, a Kollontaj-féle munkásellenzék volt a szakszervezetek hangja. Egyik bürokrácia a másik ellen.

Ám a párté volt az eszmei egység érdeme. Már 1917-ben azt állította Lozovszkij: „A munkásoknak nem szabad azt hinniük, hogy övék a gyár.” Abban az időben még a munkásellenőrzés programja hatalmi egyensúlyt fejezett ki: az üzemi militancia fönntartott némi kollektív, mindenkire kiterjedő beleszólást, akár közvetlenül, akár a szakszervezeti csatornák útján. A vezérek azonban nem titkolták céljaikat. Trockij „Terrorizmus és kommunizmus” című műve az embert „lusta állat”-ként jellemezte, akit munkára kell kényszeríteni. A bolsevikok számára a munkásellenőrzés csak a burzsoá hatalom megfékezésére volt jó, mintegy segítségül a bérmunkásoknak önmaguk fegyelmezéséhez, és maroknyi jövőbeli tisztviselőnek az igazgatás tudományára való kitanításához.

Az ellenzéki platformok (még Mjasznyikov radikális csoportja is) olybá tűnhetnek, mint a munka értékének érvényesítésére és társadalmasítására irányuló erőfeszítések − viszont ez az 1920 után kialakult, a bérmunkások számára kedvezőtlen világhatalmi egyensúlyi helyzetben még kevésbé volt megvalósítható. Ami kisajátítás és termelés-újjászervezés megvalósult, az mind a vészhelyzet szülte intézkedés volt. Lehetetlen lett volna ezeket a részleges és spontán kísérleteket rendszerezetté alakítani, és a proletárok nem is vették erre a fáradságot. A munkaerő távoltartotta magát azon programoktól, amelyek őt (és nem a bolsevik pártot) óhajtották a valódi úrrá tenni.

1921-ben a gürcölő tömegek kívül álltak az ilyetén vitán. A munkásellenzék javaslatai, akárcsak Leninéi és Trockijéi, azzal foglalkoztak, hogyan terelhetők munkába az emberek egy olyan társadalomban, amely fölött a munkások elveszítették az uralmat. Az orosz proletárok nem lelkesedtek túlságosan, hogy megvitassák önnön kizsákmányolásuk módjait és eszközeit. A tényleges vita nem ellenezte a munka korlátlan társadalmasítását, a szigorú felügyelet alatti munkát: a felső hatalom átszervezésére gondolt.

Az orosz forradalmi válság azt mutatja, hogy amíg a tőke uralkodik, a munka nem szabadulhat föl, és a bérmunkásokra rá kell kényszeríteni, illetve hogy ilyen vagy olyan formában való továbbélése a bukott forradalom összetéveszthetetlen jele. 1917-21-ben a döntést a bérmunka megszüntetése vagy a kizsákmányolás folytatása között kellett meghozni, nem volt harmadik lehetőség.

Oroszországnak meg kellett tapasztalnia az anyagi ösztönzők, élmunkások, kegyetlen kényszermunkatáborok és „kommunista vasárnapok” bájait. De azért ne állítsuk feje tetejére a történelmet. Az orosz prolik nem azért buktak el, mert félrevezették őket a munka általi felszabadulás mítoszával − éppen kudarcuk által vált lehetségessé a munka korábban példátlan dicsőítése. Ugyan ki hitt valaha is a „kommunista vasárnapban”, ha nem kapott érte valamilyen jelképes vagy anyagi jutalmat? A sztahanovizmus lett volna a végső érv ebben a vitában, és elég sok válaszlépést váltott is ki, beleértve, hogy némely élmunkást megöltek a munkatársaik. Alekszej Sztahanov pedig inkább a vodka-, mint a szénfüggőségbe pusztult bele.
Olaszország, 1920

Gramscit és az „Ordine Nuovo”-t olvasva az 1920-as évekbeni gyárfoglaló munkásokról, végigmehetünk egy egyszerre félelmetes és visszafogott mozgalom lebilincselő, ám ellentmondásos legendáján: erőszakos eszközök (például puskával őrzött üzemek) és a tulajdonképpeni követelések kifejezett mérséklődése keveredik. A Fiatnál dolgozó prolit „értelmes, emberséges, szakmai méltóságára büszke”-ként írja le: „nem hajbókol a főnöknek”. „Ő a szocialista munkás, egy új emberiség hírnöke.” „Az olasz munkások (…) soha nem ellenezték a költségcsökkentő újításokat, a munka ésszerűsítését, a bonyolultabb technológiára való áttérést (…).” (Antonio Gramsci: „Note sul Machiavelli, sulla politica e sullo stato moderno” = „Jegyzetek Machiavelliről, a politikáról és a modern államról”)

A fémmunkás-szakszervezet konferenciáján (1919. november) az Ordine Nuovo egyik szerkesztője, Tasca fölhívást intézett az üzemi megbízottakhoz, hogy tanulmányozzák „a burzsoá termelési rendszert és munkafolyamatokat, hogy aztán a lehető legnagyobb technikai fejlettséget érjék el, amely a gyárnak a kommunista társadalomban való működtetéséhez szükséges.” Egy utolsó, 1920. novemberi idézet az Ordine Nuovóból: „A munkások szeretnék (…) bebizonyítani, hogy megvannak főnök nélkül is. A munkásosztály ma fegyelmezett, szervezetének engedelmeskedve halad előre. Holnap, egy maga alkotta rendszerben, mindent el fog érni (…).”

A valóság mást mutatott. A munkások nem mutatták ki olyan esetleges vágyaikat, hogy a munka mennyiségét vagy minőségét emelni akarták volna. A foglalók mozgalmából hiányzó jelentős termelés a munkájára büszke termelő ideológiájának gyöngeségéről és a munka fölszabadításának és társadalmasításának lehetetlen voltáról árulkodik. Buozzi, a fémmunkás-szakszervezet főtitkára be is vallotta: „Mindenki tudta, hogy a munkások a legfölöslegesebb dolgokra hivatkozással szakították meg a munkát.” Egy hét alatt, 1920. augusztus 21-e és 28-a között a Fiat központi telepének 15’000 munkása 60 százalékkal csökkentette a termelést.

A római Fiat-részlegen transzparens hirdette: „Aki nem dolgozik, ne is egyék” (Szent Páltól kölcsönvett szlogen). Más lepedők erre rímeltek: „A munka nemesít”. A Fiat-Brevetti üzemben zajlott munkabeszüntetések sikere azonban arra késztette a munkástanácsot, hogy visszakényszerítse a személyzetet dolgozni, és hogy a lopás és lustaság orvoslására „munkásbörtönt” létesítsen. A „szabadságot kivevők kiugró számára” tekintettel a Fiat központi tanácsa azzal fenyegetőzött, hogy a két napnál tovább távolmaradókat kirúgja.

Miután csapdába estek a szakszervezeti és pártaktivisták szocialista munkaszervezési vágya és saját munkaundoruk között, a munkások nem sokat haboztak.
Nincs jog a lustasághoz

Forgassuk kicsit vissza a történelem kerekét. Tévednénk, ha úgy gondolnánk, hogy az 1960-as évek előtt senkit sem érdekelt a munka elméleti kritikája. Az 1840-es évek folyamán Marx és mások (például Stirner) az osztályok, az állam és a munka megszüntetéseként határozták meg a kommunizmust.(7)

Később „A lustasághoz való jog” (1880) című művében Lafargue megelőzte korát, amikor az 1848-as „munkához való jogot” támadta: a munka lealjasít, mondja, és az ipari civilizáció alacsonyabbrendű, mint az úgynevezett primitív társadalmak. „Különös balgaság” taszította a modern tömegeket a munkáséletbe. Viszont Marx veje is csak saját korának gyermeke volt, mert kivette a részét a gépi fölszabadulás mítoszának építéséből: „A gép a gyógyír az emberiség bajaira”. Nem a munka eltörléséért, hanem napi 3 órára csökkentéséért szállt síkra. Ugyan néhány gomb megnyomása valószínűleg kevésbé romboló hatású az egyénre nézve, mint reggeltől estig izzadni, nem szünteti meg a termelőtevékenység és az élet többi része közti elkülönülést. (Ez az elkülönülés határozza meg a munkát. Ismeretlen volt a primitív közösségekben, nem vagy részlegesen volt jelen az ipar előtti világban, és évszázadokba telt, mire Nyugat-Európában szokássá és elvárássá változtatták.) Lafargue provokatív nézetei a munkának a munkán belüli kritikáját képviselik. Érdekes módon röpirata helye (a Kommunista kiáltvánnyal egyetemben) sokáig az SFIO, azaz a régi francia szocialista párt legnépszerűbb olvasmányai között volt. „A lustasághoz való jog” hozzájárult a munka jó és rosszként, áldásként és átokként, de mindig kikerülhetetlen, a gazdasághoz hasonlóan kiküszöbölhetetlen valóságként való ábrázolásához.

A munkásmozgalom (természetesen szervezetei reformista vagy forradalmi irányultságának megfelelő ellentétes módokon) azt akarta, hogy a munkások bizonyítsák be, képesek a gazdaság és az egész társadalom működtetésére. Ám ellentét van ezen eszmerendszerek és a bérmunkások magatartása között, amely utóbbiak teljes erőből igyekeztek minél távolabb kerülni „a munka kényszerének legkíméletlenebb bevezetésétől” (KAPD-program*, 8. pont). Ez a frázis egyáltalán nem érdektelen. Jelentősége van annak, hogy a KAPD-től származik, attól a párttól, amelynek programjában benne volt a munkás-bázisdemokrácia, de amely a munka valósága és annak a szocialista társadalomban betöltendő szerepe ellen is kiállt. A KAPD nem tagadta a munka lényegi elemeként jelentkező elidegenedést, viszont egy átmeneti időszak idejére mindenki számára kötelezővé akarta tenni, hogy kifejlődjenek a jövendő kommunizmus alapjai. Ez az ellentmondás magyarázatért kiált.
A munkásönigazgatás mint szakmunkás-utópia

A munkások uralkodó osztállyá tételének és egy munkás-világ építésének terve a munkásmozgalom aranykorában virágzott leginkább, mikor a második és a harmadik Internacionálé több volt, mint pártok és szakszervezetek: egy egész életforma, ellen-társadalom. Ezt a tervet hordozta a „marxizmus”, csakúgy, mint az „anarchizmus” (különösen forradalmi szindikalista alakjában). Egybeesett a nagyipar megnövekedésével (mint ahogy korábban szembenállt a manufaktúrával, és később a tudományos igazgatással).(8)

„Csinálják a bányászok a bányát, a munkások a gyárat…” Ennek csak akkor van értelme, ha a résztvevők azonosulnak azzal, amit csinálnak, és közösen állítják elő magukat. Habár a vasutasok nem gyártanak vonatot, mondhatják: mi tartjuk fönn a vasútvonalakat, mi vagyunk a vasút. Nem így állt a helyzet a manufaktúrába összezsúfolt kézművesek esetében: ők olyan iparosításról álmodhattak, amely a nagy gyáraknak hátat fordítva visszatérne a kis műhelyekbe, a pénzügyi bilincsektől megszabadított független kistulajdonhoz (pl. a proudhoni kamatmentes hitel vagy a Louis Blanc-féle népbank révén).

Más oldalról nem volt visszaút a képzett villany- vagy fémmunkás, a bányász, a vasutas vagy kikötői melós számára. Neki nem múlt el az aranykora, hanem az óriási gyárakra alapozott jövő hozhatta el… főnökök nélkül. Egy viszonylag autonóm munkacsoportban szerzett tapasztalata alapján logikus volt számára azt gondolni, hogy kollektívan működtethetik a gyárat, és ennek mintájára az egész társadalmat, amelyet a burzsoá zűrzavar* fölszámolásának érdekében demokratikusan egyesítendő cégek összekapcsolásának fogtak föl. A munkás leginkább a főnök szervezte feladatokat végez: hát le lehetett számolni a főnökkel. A munkások „ipari” demokráciája annak a (mitikus és valós) közösségnek kiterjesztése volt, amely a szakszervezeti gyűlésen, a munkáskerületekben, a kocsmában vagy kávéházban, egy szaknyelvben, és a párizsi kommün utózöngéitől kezdve egészen 1950-es vagy ’60-as évekig a munkáséletet alakító intézmények erős hálózatában létezett.

[* Eredetiben: anarchia, ám ezt félreérthetősége miatt módosítottuk.]

Ez már nem az ipari vagy szolgáltatóágazatbéli képzetlen munkás ügye volt. Nem is tudjuk elképzelni az üzemen belüli részekre szabdalt munkafolyamatot ugyanúgy, mint a földrajzilag különülálló termelőegységek között. Mikor egy autóhoz vagy egy fogkeféhez két-három földrészről szállítják az összetevőket, a kollektívában dolgozó munkások nem tekinthetik azt magukénak. A totalitás fölbomlott. A munka elveszíti egységét. Már nem egyesíti a munkásokat a feladatok lényegi tartalma, sem pedig a termelés globalitása. Csak annak (ön)igazgatását kívánhatjuk, amit jól elsajátítottunk.

A taylori elvek szerint irányított munkások (mint amilyenek az 1930-as évek amerikai munkásai) nem alakítottak tanácsokat. A harc szerve nem szolgált egyúttal potenciális kollektív igazgató szervként is. A sztrájk- és foglalási bizottság csupán a szolidaritás gerjesztője volt, és csak annak a külön lépésnek vezetését adta: nem olyan testület volt, amely képviselte vagy megtestesítette volna a munkaerőt más feladatok ügyében (különösen a cég átvételében). A taylorizált munkahely igen kevés teret ad az igazgatási törekvéseknek.

Érdekes megfigyelni, hogy 1945 után a munkástanácsok újra előbukkantak azon államkapitalista országokban, amelyek jobbára a gépesített (mechanizált) nagyipar szintjén maradtak, és éppen csak megérintette őket a tudományos üzemvezetés szele: 1953 − Kelet-Németország, 1955 és 1971 − Lengyelország, 1956 − Magyarország, 1968 − Csehszlovákia.

„A jövő világának a munkások világának kell lennie”, fogalmazott egy kínai kommunista 1920 körül. Ebben benne volt a szakmunka Kánaánja. Mindazonáltal 1914-18 után, még ahol a mozgalom a legradikálisabb alakját öltötte, ahol elég nagy kisebbség támadta meg a szakszervezeteket és a parlamenti demokráciát, ahol olyan csoportok, mint a KAPD munkásprogramot akartak keresztülvinni, tehát még Németországban is alig voltak próbálkozások arra, hogy átvegyék a termelést. Bármilyen terveket is dédelgettek, a gyakorlatban sem az esseni és berlini, sem pedig a turini munkások nem a munkát helyezték a társadalom középpontjába, még a szocialista társadaloméba sem. A gyárakat erődnek használták, ahol a proletárok bevehették magukat, nem pedig a társadalom újjászervezésének hordozóiként. Még Olaszországban sem volt mindenáron védendő bástya az üzem. Sok torinói munkás elfoglalta a munkahelyét nappal, elment éjszakára és visszajött reggel. (Ilyesmi az olaszországi 1969-es forró őszön is előfordult.) Ez nem a szélsőséges radikalizmus jele. Ezek a proletárok a világ megváltoztatásától éppen annyira tartózkodtak, mint a munka hirdetésétől, és „mindössze” annyit csaltak vissza a kapitalizmustól, amennyit csak tudtak. A munkának ez a kimondatlan elvetése éles ellentétben állt az ezernyi munkapárti plakáttal és beszéddel. Csak azt tudatta mindez, hogy a prolik nem ragadtak bele teljesen az őket csapdába ejtő, saját maguk barkácsolta szerkezetbe.
Franciahon, 1936 (9)

Sokat írtak már a gyáraknak a bezárt munkások erődjévé válásáról. Ám a ’36 júniusi foglalások célja sosem volt a termelés újbóli beindítása. Nem annyira a gépezetek „megóvását” tűzték ki (amelyeket nem fenyegette szabotőr), mint inkább azt, hogy nyomást gyakoroljanak így a főnökre, és közben jól érezzék magukat. A tudatosan felvállalt bulihangulat sokkal lényegesebb volt, mint az előre elhatározott akarat, hogy megmutassák, az ő termelői képességeik jobbak a burzsujéinál. Keveseknek fordult meg a fejében az elfoglalt üzemek munkásigazgatása. Egy durva és elidegenítő hely fölszabadult, ha csak pár hétre is. Semmiképp sem volt ez forradalom, annak hajnala sem, hanem afféle kihágás, hely és idő egy kicsit illegális, de teljesen legitim vakációra, mialatt fontos reformokat lehet kipréselni az uraktól. A sztrájkolók büszkén mutogatták családjuknak a környezetet, azonban a hosszú csoportos étkezésekben, az énekben és táncban abbéli örömüket fejezték ki, hogy nem dolgoznak. Csakúgy, mint kicsit később Amerikában, a gyárfoglalás a jelen visszahódítása volt, egy kis visszalopott idő magunkra.

A sztrájkolók túlnyomó többsége jobban megértette a helyzetet, mint Trockij („a francia forradalom elkezdődött”) vagy Marceau Pivert („most minden lehetséges”).(10) Inkább az tudatosult bennük, hogy 1936 nem a teljes társadalmi fölfordulást jelezte, és sem készek, sem hajlandóak nem voltak ennek keresztülvitelére. Megragadták, amit csak azidőtájt tudtak, különösen a munkaidő tekintetében: a 40 órás munkahét és a fizetett szabadság ama időszak jelképeivé váltak. Megőrizték annak lehetőségét is, hogy munkaerejüket a tőke épp jelenlévő formájának adják el, nem pedig esetleg a munkásmozgalom működtette kollektív kapitalizmusnak. A CGT sem nagyon foglalkozott a társadalmasított munkán alapuló lehetséges új társadalommal.  ’36 júniusának ennél szerényebb és realistább célja volt: képessé tenni a munkást arra, hogy eladja magát anélkül, hogy életre keltett tárgynak érezze magát. Ez volt az az idő, amikor a tömegek számára (és néha általuk) tanuló és pihenő tevékenységek népszerűvé váltak: a kultúra elment a gyárakba, a „minőségi” színház a köznéphez, az ifjúsági szállásokra, stb.

Az ülősztrájkok után is még sokáig tartott a munkával szemben tanúsított ellenállás, egyre ellenségesebb környezetben. A főnökök és a népfrontos szónokok kitartottak amellett, hogy „szüneteltessék” a követeléseket, és fegyverezzék föl újra Franciaországot. Ám a prolik kihasználták az 1929-es összeomlás óta rájuk erőltetett katonai jellegű gyári fegyelem lazulását. 1936 tavaszán elkezdtek későn bejárni és korán távozni, egészen elmaradozni, munkát lassítani, parancsokat figyelmen kívül hagyni. Egyesek részegen sétáltak be. Sokan visszautasították a darabbért. A Renault-nál a leállások és lassítások az 1938-as termelést a két évvel azelőtti alá süllyesztették. A repülőgépiparban lényegében elhagyták a darabbért. Ez a trend nemcsak nagy gyárakban mutatkozott, hanem az építőiparban és a vízszerelőknél is. Csak a ’38 novemberi általános sztrájk kudarca után (amely a 40 órás munkahetet akarta megvédeni) és azután, hogy a kormány a rendőrséget és a hadsereget hívta segítségül a sztrájkolók megfélemlítésére és megveretésére (párizsban 24 óráig nem-hivatalos ostromállapot uralkodott), sikerült visszaállítani a rendet és meghosszabbítani a munkanapot, amelynek eredményeképpen emelkedett a termelés és a termelékenység. Daladier, a jobbközép vezér (korábban a Népfront egyik vezetője) találóan kérkedett azzal, hogy „Franciaországot ismét munkába állítja”.
Spanyolország, 1936 (11)

A mezőgazdasági létesítményeken kívül is sok vállalatot kollektivizáltak a bennük dolgozó munkások, és újraindították a termelést. Gyakran azért, mert a főnök elmenekült, de néha azért, hogy „megbüntessenek” egy-egy ottmaradt fejest, aki szabotálta a termelést, hogy keresztbetegyen a Népfrontnak. Ez időszak alatt rengeteg jelentős tapasztalat keletkezett − mint amilyen a jattot elutasító pincéreké, mondván, ők nem szolgák. Mások megkísérelték fölszámolni a pénz körforgását, és nem-kereskedelmi viszonyokat igyekeztek kifejleszteni a termelés és az emberek között.

Egy másfajta jövő kereste magát, és magával hordozta a munka mint elkülönült tevékenység meghaladását. A fő cél az volt, hogy megszervezzék a társadalmi életet az uralkodó osztályok nélkül, vagy „rajtuk kívül”. A spanyol proletárok a gyárakban és a földeken nem a termelés fejlesztését akarták, hanem szabadon élni. Nem a termelést szabadították meg a burzsoá láncoktól, hanem inkább egyszerűen erejük szerint magukat akarták a burzsoá uralom alól fölszabadítani.(12)

A gyakorlatban a vállalat demokratikus igazgatása általában a CNT és UGT (a szocialista szakszervezet) aktivistáin vagy tisztviselőin keresztüli szakszervezeti irányítást jelentette. Ők voltak azok, akik a szocializmus felé vezető utat a termelés önkormányzataként írták le, ám a „közemberek” nem úgy tűntek, mint akik egy ilyen célkitűzéssel azonosulni tudnának.

A munkaundor régóta a spanyol munkásosztály életének állandó része volt. Ez a Népfront alatt sem változott. Ez az ellenállás ellentmondott azzal a programmal (amelyet különösen az anarcho-szindikalisták képviseltek), amely a prolikat a munkahelyük igazgatásában való teljes részvételre hívta fel. A munkások kevés érdeklődést tanúsítottak a termelés megszervezését megvitatni összehívott üzemi gyűlések iránt. Egyes kollektivizált vállalatoknál meg kellett változtatni a gyűlésnapot vasárnapról (amikor a kutya se jött el) csütörtökre. A munkások visszautasították a darabbért is, szartak a beosztásra, vagy egyszerűen távoztak. Amikor betiltották a darabbért, leesett a termelés szintje. 1937 februárjában a CNT fémmunkás-szakszervezete azon bánkódott, hogy túl sok munkás húzott hasznot a munkahelyi balesetekből. Novemberben némely vasutas megtagadta, hogy vasárnap délután dolgozzék.

A szakszervezeti tisztviselők − próbálván áthidalni a kormányzat és az üzemek közti szakadékot − azzal vágtak vissza, hogy újból bevezették a darabbért, és sasszemmel figyelték a munkaórák kiteltét, így küzdvén a távolmaradás és a lopások ellen. Egyesek odáig elmentek, hogy betiltották a munkaidő alatti éneket. Engedély nélküli posztelhagyásért háromnapos szünet járt, ami 3-5 napi munkabérkiesést jelentett. Hogy a hatékonyságnak gáncsot vető „erkölcstelenségtől” megszabaduljon, a CNT azt javasolta, már este tízkor zárják be a bárokat, a koncert- és tánctermeket. A lustaságot individualista, burzsoá és (mondani se kell) fasiszta vonásnak bélyegezték. 1938 januárjában a CNT napilapja, a „Solidaridad Obrera” („Munkásszolidaritás”) közzétett egy cikket, amelyet aztán a CNT-s és UGT-s sajtó még párszor leközölt: „Szigorú fegyelmet tartunk a munkahelyen”; a munkások megfenyítése volt a célja, hogy ne viselkedjenek úgy, mint szoktak, azaz ne szabotáljanak, ne a lehető legkevesebb munkavégzésre törekedjenek. „Most minden teljesen más” volt, mert az ipar „fekteti le a kommunista társadalom alapjait”.

A rang nélküli anarchisták (és a disszidensek, mint a „Durruti barátai”) meg a POUM kivételével a pártok és a szakszervezetek, akik a munka birodalmáért szálltak síkra, egyszersmind azért is mindent megtettek, hogy ez az ideológia ne váljon valóra, és hogy a munka akkor is munka maradjon. 1937-ben vége lett a vitának, és az ellentmondás – erőszakkal – lezárult.
Franciaország, 1945

Már 1944-ben számos francia vállalat szakszervezeti irányítás alá került, néha a szakszervezet igazgatta, mint például a Berliet nehézgépjárműgyárat. Az egész országban pár száz gyárat munkásbizottságok felügyeltek: az irodai személyzet segítségével foglalkoztak a termeléssel, a fizetéssel, a kantinnal meg szociális juttatásokkal, valamint beleszólást kértek az alkalmazandó és elbocsátandó munkások ügyébe. Amint egy CGT-tisztviselő nyilatkozott 1944-ben: „A munkások emberi lények, tudni akarják, kinek dolgoznak. (…) A munkásnak otthon kell éreznie magát a gyárban (…) azáltal, hogy a szakszervezet is részt vesz a gazdasági igazgatásban (…)”.

Azonban az önigazgatási kísérletek köde sem homályosíthatta el a kapitalista működést, ami hamar kiütközött megint földhözragadt banalitásában. Vegyük a bányász példáját. Alaposan fölfújták „büszkeségét” és szénbányászat iránt tanúsított „szenvedélyét”. Láttunk híradásokat Thorez-ről (a „kommunista” párt vezéréről), amint munkaruhába öltözött bányászok ezreit buzdítja arra, hogy azt tegyék, ami szerinte az osztályuk és nemzetük iránti kötelesség: termeljenek… Egyre többet és többet.

Nincs értelme letagadni a bányász büszkeségét, de becsüljük fel kiterjedését és korlátait is. Minden társadalmi csoport kialakít magáról valamilyen képet, és büszke tevékenységére és saját magáról alkotott elképzeléseire. A szénbányák önbecsülését társadalmi kondicionálás rögzítette. A hivatalos bányász-státusz (ami ezidőből ered) jónéhány előnyt biztosított, mint például ingyenes orvosi ellátást és fűtést, de egyúttal atyáskodó felügyelet alá is helyezte a bányászvidékeket. A CGT gyakorolt ellenőrzést a munka és a mindennapi élet fölött. Akit csavargónak tekintettek, azt majdnem úgy kezelték, mint a szabotőröket vagy akár a nácikkal rokonszenvezőket. A művezető dönthette el, mennyi szenet kellett kibányászni. A teljesítménybér volt a meghatározó. Udvariasan megfogalmazva a termelőkedv híján volt spontaneitásnak.

A valódi bányászbüszkeségnek sokkal több köze volt a munkások közösségéhez (fesztiválok, rituálék, szolidaritás…), mint a munka tartalmához, még kevésbé az állítólagos célhoz (termelni Franciaország újjászületéséért). A ’30-as és ’40-es években egy olyan radikális bányász, mint C. Malva naplója sosem említi a szakma szépségét vagy nagyszerűségét. Számára a munka munka, és semmi más.(13)

A termeléspárti praktikák és beszédek szintén űrt töltöttek be. Mindenki, a közembert is beleértve, hazafinak nyilvánította magát, és a burzsoázia egészét vádolta a németekkel való együttműködéssel. A szén volt a fő energiaforrás, és elég értékes volt a lerombolt gazdaságban. Egy direkt politikai okot fűzzünk még hozzá, hogy a hazafiság és a termelés pártolása közti fúziót magyarázzuk: segített elfelejteni, hogy a francia „kommunista párt” támogatta a Hitler-Sztálin paktumot, a háború „imperialistaként” való kárhoztatását 1939-41-ben, és a németekkel szembeni ellenállásba való kései bekapcsolódását.

A proletárok munkába való visszaküldése azt jelentette, hogy újraintegrálják őket a nemzeti „közösségbe”, és megbüntetik a nyíltan kollaboráns főnököket. Ezért államosították a Renault-t 1945-ben.

A burzsoázia munka- és franciaellenesnek kikiáltása egy és ugyanaz volt, és önigazgató jelenségekkel járt együtt. Mindez annál is inkább lehetséges volt, mivel Franciaországban a „kommunista párt” nem igazán tört a hatalomra. Ahol viszont igen (mint Kelet-Európában), ott nem törődött ilyen jelszavakkal.* Az átlag francia (vagy olasz vagy amerikai…) sztálinista meg volt győződve róla, hogy a szocialista országok legjobb tudásuk szerint a tömegek jólétéért ügyködnek, de azt biztosan tudta, hogy nem az orosz vagy lengyel munkások kezében van a gyár: mindent az emberek jólétéért, semmit az emberek maguk…

[* Ez így nem igaz − emlékezzünk az olyan jelszavakra, mint hogy „Tiéd a gyár, magadnak építed”, stb., illetve az egész „népi demokratikus” zagyvaságra és a sztálinizmus alatt végig sulykolt hazafias nevelésre, aminek keretében a nép és a nemzet ellenségeivé stilizálták a rezsim ellenfeleit.]

Az egész háború utáni történet úgy néz ki, mint valami árnyjáték. A főnököknél semmivel sem inkább próbálták a szakszervezetek és a munkáspártok a munkásokat mint osztályt segíteni, vagy bérmunkás-demokráciát (ha mégoly felszíneset is) kialakítani a cégeken belül. A zűrös 1920-as évek után, a ’30-as évek állandó munkaellenessége után a fő cél az volt, hogy rákényszerítsék a proletárokat a gazdaság újjáépítésére. A munkások túlságosan is el voltak foglalva a napi kenyér szintű igényekkel ahhoz, hogy a „munka birodalmára” áldozzák figyelmüket és erejüket, ami egyébként senkit sem érdekelt, és amit senki nem akart megvalósítani. Az 1947-48-as sztrájkok kiválóan illusztrálják ezt: bebizonyították, hogy a francia KP (és olasz szomszédja) képes rátenni a kezét a háború óta általa elnyomott osztályharcos erőkre, és alakítani azokat.
Olaszország, 1945

Már 1942-ben sztrájkhullám rázta meg Olaszországot, amely aztán a ’43 április 25.-i felkelésben csúcsosodott ki, amely kikergette a németeket Torinóból ötnapos utcai harc után. Minden párt részvételével országos nagykoalíció alakult, amelyben a sztálinisták domináltak (a Fiat-Mirafiorinál a 17 000-ből 7000 munkás a KP tagja volt). A gazdaság helyreállítása került az első helyre. 1945 szeptemberében a fémmunkás-szakszervezet kijelentette, hogy „a dolgozó tömegek készek több áldozat vállalására (alacsonyabb bérek, költözés, a más jövedelemmel is rendelkezők elbocsátása, csökkentett árukészlet), hogy olaszország újjászülethessen. (…) Növelnünk kell a termelést, és fejlesztenünk kell a munkát: ez az egyedüli üdvözítő út.”

Decemberben a nemzeti felszabadító bizottságokból üzemigazgatási bizottságok lettek, vagyis inkább átvették a Mussolini-féle korporativizmus alatt létrehozott testületeket. Minden üzemigazgatási bizottság fő szerepe az volt, hogy segítsen visszaterelni az embereket a munkába, és felállítsa a hierarchiát. Módszere a taylorizmus és a sztahanovizmus keveréke volt: ifjúmunkás brigádok, önkéntes csoportok, anyagi ösztönzők, jutalmak a gépek tisztításáért és karbantartásáért… Az eszmény szerint föl kellett kelteniük „a dolgozó osztályoknak a termelőtevékenység iránti lelkesedését”.

A valóság a propagandával élesen szembenállt. a jobb munkakörülményekért folytatott harc továbbra is jellemzően erős volt, a termelés iránti lelkesedés pedig igen kicsi. Egy üzemigazgató bizottsági tag bevallása szerint a pártnak sok fejfájást okozott, hogy az emberek pihenőt tartottak délután. Egy Mirafiori üzemi megbízott szerint a szakszervezeti aktivistákat „fasisztának” nevezték, amikor arról győzködték a munkásokat, hogy elvtársi kötelességük dolgozni: „úgy értelmezték a szabadságot, mint a semmittevéshez való jogot.” A munkások reggel fél kilencre jöttek, és megreggeliztek. Egy, akkor a Mirafioriban dolgozó volt partizán szomorúan meséli, hogyan „éltek vissza szabadságukkal”, hogyan lógtak a vécében. Nem voltak a „szocializmus építésének” jó nyersanyaga, bánkódik: azért kezdtek el sztrájkolni, hogy játszhassanak – „mi komolyabbak voltunk”… A munkások mindennek ellenálltak, ami az időbeosztás fölötti uralmat célozta, vagy az anyagi ösztönzők ismételt bevezetését. A gyárfalakon föltűnő feliratok, mint a „Le az ütemtervvel!”, ama Taylor-párti Lenin-idézetek elutasítását jelentették, amelyeket a sztálinisták a legjobban kedveltek.

Ugyan az üzemigazgatási bizottságok viszonylag sikeresnek mondhatók a fegyelem és hierarchia visszaállítása tekintetében, a termelés följebb tornászásával azonban kudarcot vallottak: 1946-ban csupán 10 százalékkal emelkedett, ami nem valami sok a háború végi alacsony szintnek köszönhetően. Legfőképpen nem tudtak „új” munkást teremteni, aki saját kizsákmányolását igazgatná. A prolik inkább közvetlen küldötteikben bíztak, az üzemi kommisszárokban, akik inkább hajlottak a sztrájkra, mint termelésre.

Ez a sokféle alakot öltött ellenállás 1948-ig folytatódott, amikor utoljára kitört az erősödő elnyomás és a romló életkörülmények ellen. 1947 áprilisában részlegesen befagyasztották a béreket, és ezt az állapotot 1954-ig fenntartották. Kb. 15 évig a Fiat munkásai korlátozás nélküli kizsákmányolásnak voltak alávetve, csaknem minden szakszervezeti védelem nélkül. Más szavakkal: az 1944-től ’47-ig tartó időszakban az olasz proletárok nem azért szenvedtek vereséget, mert a munka tőke fölötti uralmát akarták a tőkén belül maradva megszervezni. A burzsoázia ennél konvencionálisabb módon mérte rájuk a csapást − a szakszervezeti és pártbürokrácia készséges segédletével.
Franciaország és másutt, 1968

Ezúttal a ’36 júniusi sztrájkokra jellemző ünnepi hangulat jóformán alig volt meg Franciaországban, annál inkább Olaszországban. Sok CGT-uralta francia gyárat gyakorlatilag bezártak abbéli félelmek miatt, hogy a nyughatatlan munkások és „kívülállók” felkavarnák a szakszervezeti sztrájk rendjét. ’68 sok tekintetben durvább volt, mint ’36, mivel egy kicsi, ám eltökélt proletár kisebbség szembeszállt a sztálinisták ipari munkások körébeni hegemóniájával.

Az ünnepi hangulat a gyárból az utcára költözött, ami azt jelezte, hogy a lényeg és a követelések áttörték a munkahelyi határokat, s célba vették a mindennapi életet. Franciaországban a legradikálisabb bérmunkások sokszor elhagyták a gyárat. Nem húzódott kínai nagy fal a „munkások” és „diákok” (akik soraiban sokan nem is voltak azok) között. Sok munkás, gyakran fiatalok is, megosztotta idejét a gyárban maradó munkatársai és a falakon kívüli vitakörök (és néha akciócsoportok) közt, ahol pl. más gyárak kisebbségben maradó munkásaival találkoztak.(14) Továbbá a ’69-es olaszországi forró őszön általános volt, hogy a munkások elfoglalták nappal a létesítményeket, éjszakára hazamentek, és másnap reggel visszatértek, még akkor is, ha a foglalás során rendőrökkel és céges biztonságiakkal verekedtek. Úgy érezték, hogy a lényeg nem csak a munkahely falai között történik. Ahogyan a passzív reakció (notórius hiányzások) aktivizálódott (kollektív szabotázs, folytonos gyűlések és vad bulik a gyártósoron, stb.), a robbanás a gyáron kívülre is kiterjedt.

’68 lecsengése olyan tapasztalatot hozott elő, amely magát példaként állította be (ebben sokan egyetértettek), ám végig a mozgalom peremén maradt: 1973-ban a Lip, egy csődbement óragyártó cég, munkásigazgatás alá került, és az önkizsákmányoló kapitalizmus jelképe lett.* Ám elvei („termelünk, eladunk, megfizetjük magunkat”) nemigen voltak többek egy ügyes, viszont elkeseredett kísérletnél, hogy a munkások ne váljanak munka- és ezáltal jövedelemnélkülivé. A Lip bérmunkásai inkább az elosztást, mint a termelést igazgatták maguk (sok órát eladtak, keveset gyártottak), amíg be nem kellett zárniuk. A ’70-es évek közepén a radikálisok teljes joggal elemezhették ezt a kalandot mint az önkizsákmányolás kísérletét, de ott tévedtek, hogy az ellenforradalom életképes formájaként értelmezték. Sem a tőkések számára nem volt járható ez az út, sem a munkások körében nem volt népszerű.

[* Lásd: „LIP and the Self-Managed Counter-Revolution” (= „A Lip és az önigazgató ellenforradalom”), Black&Red 1973. Magyar nyelvű közzététele is várható hamarosan.]

Hasonló vállalkozások jöttek még halomra, különösen a gépiparban, amikor részlegesen újraindították a gyártást és valamennyit eladtak a készletekből: ez sokkal inkább egy jóelőre beprogramozott zárásra adott válasz, mint a jövő mintája. Bármilyen elméleteket is dolgoztak ki a baloldaliak, ezeknek az önigazgatás-csíráknak semmi szilárd alapjuk nem volt, semmi olyan, ami mobilizálta volna a munkásságot. Mindeme gyakorlat azon keresztúton jelent meg, ahol összetalálkozik a munkának egy földhözragadt és sehová sem vezető kritikája és a fölöslegessé vált munkaerőtől való megszabadulást célzó kapitalista átszervezési aktus kezdete.
Portugália, 1974 (15)

A „szegfű-forradalom” során gyárfoglalások és önigazgatói lépések történtek, leginkább a „szegényesebb” iparágakban, ahol egyszerű technológiákat és képzetlen munkaerőt alkalmaztak: a szövőiparban, a bútoriparban, a mezőgazdaságban, gyakran kisebb vagy közepes méretű cégekben.

Ezek a foglalások általában a (vélt vagy valós) csődre adtak választ, vagy arra, hogy a tulajdonos bezárta az üzemet. Némelykor a Salazar-rezsimet túl nyilvánvalóan támogató főnököktől való megszabadulást szolgálták. Az egyik cél az volt, hogy szembeszálljanak a „szegfű-forradalom” ellenfelei által elkövetett gazdasági szabotázzsal. Eszköze volt a bizonyos követelések kikényszerítésének is, mint a kirúgott militáns proletárok visszavétele, a béreket és munkakörülményeket érintő kormányzati döntések keresztülvitele, vagy a tervezett leépítések megakadályozása.

Ez a társadalmi felkavarodás soha nem kérdőjelezte meg a pénz körforgását, sem az állam létét és szerepét. Az önigazgatók az államhoz fordultak tőkéért, és (többször igen, mint nem) a sztálinista befolyás alatt álló különféle irodák logikusan saját politikai barátaik vagy szövetségeseik számára tartalékolták a befektetési alapokat. Az államot kérték föl arra is, hogy az önigazgató és a hagyományos vállalatok közötti cserét garantálja. Ugyanúgy fizették tovább a béreket, bár gyakran kisebb lett vagy megszűnt az egyes bérek közti különbség. Sokszor megtámadták a hierarchiát, és az egyszerű munkásnak demokratikus beleszólási joga volt a legtöbb döntésbe. A mozgalom azonban nem lépett túl a termelés, a bérek és a személyzeti ügyek fölött gyakorolt munkásellenőrzésen. Afféle Lip volt ez, egy egész, viszonylag szegény kapitalista országra kiterjesztve. A portugáliai tapasztalat visszajátszása volt az összes ’60-as, ’70-es évekbeli zsákutcának: a populizmusnak, a szindikalizmusnak, a leninizmusnak, a sztálinizmusnak, az önigazgatásnak…
A munka kritikája − a tőke kritikája

Bármily rövid lett is, történelmi vizsgálódásunk a kétely árnyékát veti arra tézisre, mely szerint a proletárnak a termelővel való (tagadhatatlan) önazonosítása volna vereségeink döntő oka. Mikor tettek arra kísérletet a munkások, hogy vállukra vegyék a gazdasági növekedés súlyát? Mikor versengtek régivágású burzsoá tulajdonosokkal vagy a modern igazgatókkal a vállalatok igazgatásáért? Ezügyben legalábbis a politikai platformokban és a proletár gyakorlatban semmi egyezés. A munkások mozgalmai nem fajulnak a munka elfogadásává. A termelés újbóli beindítására tett erőfeszítések igen gyakran afféle pótmegoldások, hogy a főnök távolléte vagy tehetetlensége/hozzá nem értése okozta hiányokat kitöltsék. Ez esetben sem jelenti a létesítmények elfoglalása és a munka beindítása a munkás-helyzet elfogadását. A túlélés eszköze volt, csakúgy, mint a csődbe ment vállalat kivásárlása (ti. a dolgozók által) más körülmények között. 2001 végén, amikor az argentínai Brukman szövetgyárat bezárás fenyegette, a munkások átvették az irányítást, és minden ment tovább, semmi kilátásuk nem volt arra, hogy a kapitalizmusból szocializmust csináljanak, akár egyetlen „cégen belül”. Aztán ugyanez történt több tucat másik vállalattal is Argentínában. Az ilyen viselkedés akkor jellemző, ha a proletárok úgy gondolják, nincs esélyük megváltoztatni a világot.

Lényeges kérdés itt az is, mennyire határoz meg bennünket a történelem. A munkának való alávetettség és a munka kritikája között a kapitalizmus hajnala óta élénk a feszültség. Természetesen a kommunizmus megvalósításának módszere a történelmi helyzet szerint változik, ámde mély tartalma változatlan, függetlenül attól, vajon épp 1796-ot vagy 2002-t írunk. Hogyha létezik a proletariátus „természete”, amelyet Marx foglalt elméletbe, akkor a proletár állapotban rejlő felforgatás nem függ ugyanezen állapot különleges formáitól, amelyeket a kapitalista fejlődés folyamán ölt. Máskülönben nem érthetnénk meg, hogy némelyek már az 1840-es években úgy tudták meghatározni a kommunizmust, mint a bérmunka, az osztályok, az állam és a munka fölszámolását. Ha mindent egy olyan történelmi szükségszerűség határoz meg, amely 1845-ben még logikailag éretlen volt, hogyan magyaráznánk a kommunista elmélet pont akkori születését?

A huszadik században a gazdag 1917 utáni forradalmi folyamat kudarca adott szabad kezet a szociáldemokrata és sztálinista termelőerő-kultusznak.(16) Utólag ezt úgy magyarázni, hogy a folyamat maga a kultusz okozója, a hátulról előre típusú „elemzés” iskolapéldája. Marx és Sztálin ugyan mindketten proletárdiktatúrát emlegettek, de Sztálin nem magyarázza meg Marxot. Azt mondani, hogy az 1930-as KPD-program (vagy az SPD 1945-ös programja) az 1920-as KAPD-program valódi természetéről árulkodik, egyenlő a történelem fejtetőre állításával.

Mihelyt az ellenforradalom megszilárdította uralmát, a munka (az USA-ban éppúgy, mint a Szovjetunióban) csak fenyegetés hatása alatt működött: a munkásokat nem mint valami pszeudo-uralkodó osztályt, hanem mint egyértelműen alávetetteket terelték a munkába, mégpedig kipróbált kapitalista módszerek szerint. A munkásönigazgatás eszméjét a mindenféle szakszervezetek és munkáspártok egyként egészében tagadták. Most már volt egy kis részesedésük a hatalomban (céges tárgyalótermekben és minisztériumokban), csak úgy használhattak a gazdaságnak, ha régi, bevált eszközeikhez nyúlnak, amelyek évszázadokig szolgálták a burzsujokat.

A leghevesebb társadalmi válságok közepette, bármit gondoltak vagy mondtak, a proletárok nem a munka értékén keresztül hangsúlyozták önnön fontosságukat. Az osztályharc elejétől kezdve kevesebb munkaidőért és több fizetésért küzdöttek.* Azt se feledjük, miből állnak a műhely vagy az iroda hétköznapjai: szándékos hiányzás (abszentizmus), kisebb tolvajlások, munkalassítás, kamu betegség vagy sérülések, néha még szabotázs vagy a felügyelők megtámadása − ezek nem szűnnek meg, csupán csökkennek a nagy munkanélküliség időszakában. Hogy a „potya”-sztrájkok (például mikor a közlekedésben dolgozók ingyen viszik az utasokat) ilyen ritkák, annak a jele, hogy a sztrájk igen jó alkalom, hogy ne kelljen dolgozni.

[*A több fizetés azért pont a munka értéke!]

Nem azt sugalljuk ezzel, hogy a munkás valósága az állandó földalatti lázadás. A bérmunkásnak a termelőfolyamatban betöltött ellentmondásos szerepe a munkához való ellentmondásos hozzáállást vonja maga után. A proletár sok erőt fektet a munkába, többek között azért, mert senki sem bír ki órákig vagy évekig egy munkát valami minimális érdeklődés nélkül, és mert a munka egyszerre helyezi hatályon kívül képességeinket és tudásunkat, és megengedi, hogy legalábbis ezek egy részét kiéljük.

A társadalmi fölfordulások időszakaiban, a munkások vagy teljes közönnyel viseltetnek a munka iránt (néha elmenekülnek előle), vagy a munkát újra rájuk kényszerítik. Az ilyen korszakokban a proletárok saját állapotuk kritikáját kezdeményezik, mert a munka visszautasítása önmaguk proletárként való tagadásának első lépése.

Viszont az is igaz, hogy eleddig nem léptek túl ezen a kritikán − avagy korai lépcsőin. Itt a gond.

Nem a munka kritikája hiányzott eddig, mint valami eddig elhanyagolt lényegi dimenzió. Vajon hány nő és férfi használja el magát örömmel, hogy ébresztőórákat vagy ceruzákat fabrikáljon, esetleg nemzetbizonsági aktákat dolgozzon föl? A munkás nagyon is jól tudja, hogy a munka az ő ellensége, és amennyire csak tud, igyekszik távol kerülni tőle. Annál nehezebb számára elképzelni (és még annál is nehezebb ezt tettekre váltani), hogy a munkával és a tőkével is leszámolhatna. Nem a tőke kritikája hiányzott-e mindmáig (jelenleg is)? Az emberek hajlamosak a pénz birodalmát hibáztatni, valamint a munka elidegenedettségét is kárhoztatják: kevésbé szokásos azonban a kettőt összekötő egységnek megértése, a tevékenység jövedelemre cserélésének, tehát a bérmunkának, a tőkének kritikája.

A proletármozgalom máig tartó sikertelensége saját tevékenységéhez kötődik és nem annak tőke általi alakítottságához adott történelmi pillanatokban. Ez az alakítás adja a feltételeket: nem adja, soha nem is fogja, a feltételek felhasználásához az eszközöket. És csak akkor lesz igazi válasz a kezünkben, ha már sikerült átformálni a világot.

Bárhogy is, egy-egy forradalmi korszak inkább gyöngíti, mint erősíti ama ideológiát, hogy lehetséges a munkának a munka általi fölszabadítása. A radikálisabb hullám elcsitulta nyomán önigazgatói gyakorlatok kerülnek elő, amelyek nem veszélyeztetik a burzsoá hatalmat, és amelyeket e hatalom előbb-utóbb úgyis elsöpör.

A bérmunkára épülő kapitalizmus ideálja és a megvalósítására törő kísérletek nem a múlt emlékei, amelyeket a tőke valódi uralma (vagy egyes újabb, még valóságosabb formái) legalább képes volna aláaknázni.(17) A munkához való ragaszkodás sem olyan elmezavar, amiből a munkásoknak most már ki kellene vagy most már ki tudnak gyógyulni (mint ahogy általában a szituacionisták gondolják), sem pedig egy korábban elkerülhetetlen, ám mára túlhaladott történelmi korszak (amint a Théorie Communiste véli). Sem ideológia, sem történelmi fázis (bár mindkét szempontnak megvan benne a helye). A bérmunka nem kívülről erőltetett fogalom, hanem a társadalmunkat rendező társas viszony: a munkához való gyakorlati és kollektív ragaszkodás e viszony keretébe van beépítve.
Mi az új a kapitalizmusban?

Néhányan úgy magyarázták a kortárs kapitalizmust, mint az értéknek a munka nélkül való termelését, egy annyira diffúz értékét, hogy termelő ágensei és momentumai úgymond szét vannak szórva a társadalom egész szövetében.

Sem az elmélet (különösen Marx: „Grundrisse…”(18)), sem pedig a szilárd tények nem igazolják ezt a tételt. Igaz, hogy ma az értékesülés sokkal kevésbé függ minden egyes termelő közvetlen beavatkozásától, mint a kollektív erőfeszítéstől. Az egyes termelő bérmunkás hozzájárulása az értékhez sokkal kevésbé különíthető el, mint 1867-ben. Mindamellett nem egy differenciálatlan társadalmi egész értékesíti a tőkét. A szerelő, a teherautósofőr, a számítógépes szakember, a gazdasági elemző − ők nem egyforma mértékben növelik a cég értékét. A „társadalom-gyár” elmélete annyiban érvényes, amennyiben figyelembe veszi a fizetetlen termelőmunkát (jellemző példa: a háziasszonyoké). Akkor válik érvénytelenné, amikor az értéket egy egyen-totalitás eredményének tekinti. A menedzserek jobban ismerik Marxot, mint Toni Negri: folyamatosan követik és mérik a termelés helyszíneit és helyzeteit, hogy mind jobban letesztelhessék és ésszerűsíthessék azokat. A munka nem egy diffúz valami, el van választva az élet többi részétől. Ha a kétkezi munka nyilvánvalóan nem az egyedüli vagy a fő forrása az értéknek, ha az „anyagtalan” munka mennyisége növekszik, a munka továbbra is társadalmaink kulcsa marad. Fura dolog „a munka végéről” beszélni, amikor például az Amerikai Egyesült Államokban a munkaerő-kölcsönző ügynökségek a legnagyobb foglalkoztatók közé tartoznak.

Egy olyan országban, mint Franciaország, habár a szociológusok és statisztikusok szerint több az irodai, mint a gyári munkás (ezek aránya mára a dolgozó népesség ¼-ére csökkent), az utóbbiak − akiknek 80%-a férfi − gyakran az előbbiekkel élnek házasságban. Ennek következményeképpen a gyerekek 40%-a él olyan háztartásban, ahol az egyik szülő „kékgalléros” munkás, akinek gyakran a szolgáltatóiparban van a munkahelye. Ahelyett, hogy a gyárkaput lépné át reggelente, a fenntartásért felel, nehézgépjárművet vezet, árut mozgat egy áruházban, stb… A francia munkások fele nem „ipari” többé. Mégis, ha így határozzuk meg, a legnépesebb társadalmi csoportokat ők alkotják. Akár régivágású gyári munkások, akár szolgáltatóipari alkalmazottak, taylori elvek alapján irányított hivatalnokok, pénztárosok, satöbbi, az alárendelt bérmunkások alkotják a francia dolgozó népesség több mint felét. (Érdekes lenne látni egy olyan összetákolt „jövőváros” adatait, mint pl. Los Angeles.) Mindeme tények semmit sem változtatnak a kommunista perspektíva érvényén vagy elhibázottságán: egyedüli érdemük éppen az, hogy megmutatják, hogy alapjaiban semmi sem változott a XIX. század óta. Marxnak „A tőke” első kötetében papírra vetett saját adatai szerint több volt a szolga, mint az ipari munkás a középső-viktoriánus kori Angliában. Ha a proletariátus elmélete hibás, akkor 1867-ben is az volt, és nem azért lehet rossz 2002-ben, mert nem maradt elég munkás.

A kapitalizmus az első egyetemes kizsákmányoló rendszer. A többletmunkát többé nem olyasvalakiből préselik ki, aki nagymértékben maga szervezi, és ennél fogva ellenőrzi a saját termelését, mint ahogy ez volt a helyzet a paraszttal az ázsiai típusú despotizmusokban, a szolgával, akit ura és az adószedő nyomorgatott, vagy a kézművessel, akin a kereskedő uralkodott. Ezek nem a munkájukon belül voltak kizsákmányolva: munkájuk gyümölcséből egy részt elvettek tőlük kívülről, miután már megtermelték azt. A munkaerő adásvétele vezeti be a kizsákmányolást immár nem csak az emberi aktivitás peremére, de egyenesen a szívébe.

Viszont, éppen e folyamat miatt, mivel a bérmunkás eladja a munkaerejét, a tőkén belül él, éppen annyira alkotja a tőkét, amennyire az alkotja őt, sokkal magasabb fokon, mint amennyire a paraszt függött urától, és a kézműves a kereskedőtől. Mivel a tőkén belül létezik (és így áll ellen neki, így harcol), ő teremti annak lényegét és részes benne, beleértve a fogyasztást és a demokráciát is. Mivel életerejének eladása szükségszerű számára, munkáját csakis elutasíthatja és megvetheti, a valóságban és gondolatban, azáltal, hogy visszautasítja azt, ami őt bérmunkássá teszi, vagyis a tőkét. Másképp mondva, ha a mindennapi ellenállásnál több, a munka elutasítása csakis egy akut társadalmi válság által lehetséges.

Az iparosodás előtti időkben, a XV. és XVI. század parasztháborúi, a tai-ping(ek?) a XIX. századi Kínában, és még sokan mások, sikerrel építettek ki önellátó fölszabadított területeket, amelyek néha tíz évnél is tovább húzták. A Nyugat-Indiákon a fekete rabszolgák elvonulhattak a hegyekbe, és magukban élhettek, a „civilizáción” kívül. Az ipari világ nem hagy helyet az alternatívának. Ha 1919-ben a pétervári munkás vidékre menekült, a kapitalizmus néhány éven belül utolérte. Az 1936-38-as spanyolországi kollektívák sohasem „szabadítottak fel” nagy területeket. Napjainkban a bolíviai bányászok alakítottak ki önigazgató falvakat, fölfegyverzett milíciával, rádióállomásokkal, szövetkezetekkel, stb. Viszont mindez leállt, amikor bezárták a bányákat. Társadalmi dinamikájuk attól a szereptől függött, amelyet a nemzetközi tőke adott nekik. Csak a paraszti közösségek tudtak hosszabb ideig magukban megélni, amennyiben kívül álltak a világgazdaságon. A modern munkások képtelennek bizonyultak bármilyen újjászervezett társadalmi élet megalkotására, amely tartósan méltó kihívója lett volna a sima avagy tisztán „kapitalista” kapitalizmusnak.* Nincs többé tere semmiféle harmadik útnak.

[* ...vagyis nyíltan kapitalista ideológiával előállónak.]
Az ellentmondást tán máshol kell keresnünk

Marx minden olvasója tudja, hogy soha nem fejezte be, amit főművének tekintett, és hogy az elejét átírta néhányszor. Miért időzik annyit az árunál, miért azzal indít, ahogyan a kapitalizmus mutatja magát, ahelyett, hogy egyből meghatározná a kapitalizmust? Ha először a reprezentációhoz ragaszkodik, és nem a tőke természetéhez, könnyen lehet, hogy úgy gondolja, hogy a természete kapcsolatos a reprezentációjával, ami nem lélektani folyamat, hanem a társadalmi reprezentációval áll a lehető legmélyebb összefüggésben.

“A tőke” szerzője folyton misztériumról, titokról beszél, amibe be kell hatolnunk. Vajon miféléről? Nehéz elhinni, hogy Marxot csak az érdekli, hogy bebizonyítsa a munkásnak saját kizsákmányolásának tényét… Ennél logikusabb(an hangzik), hogy Marx azért járja körbe a tőke különféle oldalait, hogy egy olyan ellentmondásra összpontosítson, amely még fontosabb a kommunista mozgalom számára, mint az értéktöbblet mechanizmusa.(19) Egy olyan társadalmi rendszer csodálatraméltó dinamikáját veszi célba, amely bármelyik másiknál jobban alapoz azokra, akiket rabságba hajt, és ellátja ugyan őket a megdöntéséhez szükséges fegyverekkel, de − pont ezért − bevonja őket diadalmas és romboló menetébe, és (legalábbis mostanáig) arra használja a társadalmi válságokat, hogy újrateremtse magát. A munkáslét ellentmondása az, hogy olyan áru tulajdonosa, amely az összes többi lehetőségét hordozza magában, és mindent átalakíthat, miközben el kell adnia ezt az árut, ezért úgy kell tennie és úgy kell magáról képet alkotnia, mint értékesítő. A rendszer potenciális sírásója egyszersmind annak táplálója is.

Csak az árucserével jelennek meg az emberek közti viszonyok úgy, mint dolgok közti viszonyok. A XIX. századi munkás a tőkében hajlamos volt csak a tőkést látni. A XXI. századi bérmunkás a tőkét gyakran egyszerűen csak… tőkének érzékeli, és nem saját tevékenységének, amely azt újratermeli. Még mindig úr a fétisizmus, habár elszemélytelenítve. A kizsákmányolás kárhoztatásából általában hiányzik, hogy mi a gazdaság: az értékért való termelés minden és mindenki fölötti uralma. Ami kommunista szemszögből lényeges, az nem az, amit a tőke (el)rejt, és amiről a legtöbb munkásnak azért van sejtése, azaz nem az értéktöbblet elvonása. A lényeg az, amit a kapitalizmus a való életben mindennap ránk kényszerít és agyunkba ültet: a gazdaság mint valami magától értetődő és elkerülhetetlen dolog, az árucsere szükségessége, a munkaerő adás-vétele, ha el akarjuk kerülni a szűkölködést, a nyomort és a diktatúrát.

Való igaz, hogy a jelenlegi munka nem társadalmasodik jól, hiszen afelé tart, hogy a puszta túlélés eszköze legyen. Ennek ellenére nem tűnik el a társadalmi jellege. (A radikális reformizmus feltörése a megmaradásával szorosan összefügg.) Ahogyan egy kirúgott Moulinex-munkás mondta 2001-ben: „Most a legnehezebb dolog egyedül lenni.” A munkaerő ideológiája a tőkén belüli munkás szükségszerű ideológiája. Az áru férfiak és nők milliárdjainak közvetlen valósága. A munkás soha nem válik teljesen azzá, amivé a tőke teszi, mégis szükségét érzi, hogy elismerjék és társadalmilag előbbrejusson, és ez a szükséglet az egyetlen vagyonán alapul: a munkán. Pozitív képet kell őriznie magáról, akkor is, ha ez csak saját magának kedvező feltételekkel való eladását könnyíti. Egy állásinterjúban az álláskereső nem becsülheti alá magát. Ha mégis ezt tenné, az elterjedt előítéletet igazolná, mely szerint az egyszerű beosztott nem kompetens.*

[* Manapság is elvárás, hogy „lelkes” legyen a munkás (hazudjon magának, végezze el az ideológusi szerepet is egymagában). Azt kell előadnia, hogy a cég és a munka élete értelme, hogy ragaszkodik hozzá, hiszen különben bármikor „hűtlen” lehet, és ilyen módon nem elég értékes munkaerő az őt alkalmazó kapitalista számára − vagy még inkább nem eléggé lehet sakkban tartani a kirúgással való fenyegetőzéssel.]

Másrészről viszont a munkaundor nem elegendő garancia a forradalom lehetőségére sem, nem beszélve a sikeréről. Az a munkás, aki semminek tekinti magát, soha nem kérdőjelez meg semmit. 1970-ben a képzetlen munkás arról volt meggyőződve, hogy ostoba munkát végez, nem pedig saját ostobaságáról: kritikája pontosan a hozzá méltatlannak érzett tevékenység ürességét vette célba. A színtisztán negatív világ- és önkép rokonértelmű a közönnyel vagy a mindent elfogadással. A proletár csak akkor kezd forradalmárként cselekedni, amikor túllép állapotának tagadásán, és valami pozitívat kezd belőle kialakítani, azaz olyat, ami fölforgatja a fönnálló rendet. Nem a munkán gyakorolt kritika hiánya miatt nem „csinálták meg a forradalmat” eddig a proletárok, hanem mert a munkának a tagadó jellegű kritikájánál maradtak.

A munka megszilárdulása nem a döntő tényezője volt az ellenforradalomnak, hanem (és ez fontos!) az egyik fő kifejeződése. Ám a szakszervezetek maguk hordozták ezt az ideológiát azáltal, ami lényegi funkciójuk marad: a munkaerővel folytatott alkudozásban. Az olyasfajta szervezetek, mint „a munka lovagjai” a XIX. század végén, aprócska szerepet játszottak, és a nagyipar általánossá válásával el is sorvadtak.

Ha a munka hirdetése olyan központi jelentőségű lett volna, mint azt néha mondják nekünk, a fordizmus biztosan beépítette volna rendszerébe. A tudományos igazgatás azonban nem azzal mért vereséget a szakmunkásokra, hogy még több szakmai büszkeséget adott volna nekik, hanem éppen képzetlenné tételükkel és a szakmák ellehetetlenítésével. A munka dúsítására és a megerősítésre irányuló nagylelkű sémákat csak azért alkalmazzák, hogy a munkacsoport autonómiáját szétzilálják: aztán ezek a reformok fokozatosan a semmibe vesznek, mert az egyszerű munkást nem érdeklik.

Az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi. A munka ideológiája, bármilyen formát öltsön is, a munka kapitalista ideológiája. Nem is lehet más. Mikor a társadalmi konszenzus szétesik, ez a reprezentáció a többiekkel együtt megy a süllyesztőbe. Paradox lenne azt hinni, hogy a durva válságnak tovább kellene fejlesztenie azt, ahelyett, hogy (minimum) megrázná.
A forradalom nem leíró tudomány

Jelen értekezés első fele jobbára történelmi jellegű volt. Ami most következik, azt talán a „módszertani” címkével lehetne illetni. Determinizmus-kritikánk azt a forradalmárok körében általános tendenciát célozza meg, hogy a kapitalista civilizációt a forradalomba vezető egyirányú utcaként kezelik.

A tőke mindenütt jelenvalóságából az ember könnyen levonhatja a forradalom lehetőségét, vagy éppen szükségességét. Akár a forradalom lehetetlenségét is. Az effajta okoskodás a végtelenségig folytatható, és alkalmazható még vagy száz évig, ha még akkor is kitart a kapitalizmus. Egy elméleti modell önmagán kívül semmit sem magyaráz. Tegnap úgy, mint ma, ugyanannyi ok van a kapitalizmus fönnmaradására, mint megszűnésére. (Mint korábban volt szó róla, csak a régi világ megsemmisítése után láthatjuk tiszta fényben a múlt kudarcait.)

Egyes elvtársak azt állítják, a végső szakasz akkor érkezik el, mikor a rendszert belső működése már nem csak felkavarja, hanem el is pusztítja. Úgy vélik, bármi is történt előzőleg, ez a végső fázis szükséges, mivel mindmáig a munkások csak a kapitalizmus megreformálására voltak képesek. Most olyan küszöb jön, amelytől kezdve a reform teljesen céltalanná válik, amikor már nincs más választás, csak a forradalom. A múltbéli radikális proletár-tevékenységek csak segítettek a forradalmat lehetségessé − vagy inkább szükségessé − tevő történelmi pillanat eljövetelében. Mindaddig az osztályharc a kellő fázisok egymásutánját teremtette meg, ezzel is előkészítvén a végső szakaszt.

Egyébiránt ez igazolná Marx és Engels úgynevezett „forradalmi reformizmusát”: hogy arra sarkalljuk a burzsoáziát, hogy továbbfejlessze a kapitalizmust, és megteremtse a kommunizmus előfeltételeit. Marx többek közt támogatta a német nemzeti burzsoáziát, dicsőítette Lincolnt, szövetségre lépett elég sok reformista párttal és szervezettel, míg kérlelhetetlenül támadta az anarchistákat…(20)* értsünk egyet Leninnel is (merthogy új „forradalmi burzsujként” viselkedett), Gorter és Bordiga ellenében? Esetleg Roosevelt jobban hozzájárult-e (ha ugyan nem is tudott róla) az ember emancipációjához, mint Rosa Luxemburg?

[* No meg az első világháborút támogató szocdemek, a vén Engels és Kropotkin, a XX. század folyamán az "antiimperialista" "nemzeti felszabadító" mozgalmak, utóbb a németországi "antideutsch" irányzat.]

Különben állítólag mostantól minden ellentmondás le van tisztázva. Be kellene lépnünk a bérmunka történetének utolsó korszakába: azt mondják, ma egyre kevésbé lehet munkát kapni, egyre kevésbé igényel képzettséget a munka, a jövedelemszerzés marad egyetlen értelme, így aztán gátolja a bérmunkás vonzódását a tőkéhez, és a tőkések nélküli kapitalizmushoz. E küszöb elérése egyszer és mindenkorra lehetetlenné tenné a munkásoknak, hogy a tőkén belül állítsák magukat.*

[* Negri például pont ez ellen érvel, amikor az „új kreatívok” fontosságát hangsúlyozza, és bizonyos mértékig joggal: az újabb húzóágazatok bevezetéséhez mindig kell egy lelkesíthető szakmunkásréteg, amíg a termelés nem válik olyan általánossá, hogy a betanított munkaerővel helyettesíthető legyen. Akkor teljesen szétválnak a termelés tervezői és kivitelezői. Negri ott téved, hogy az „anyagtalan munkának” teljesen új jelentőséget tulajdonít, amely ezúttal ténylegesen megteremtené a kommunizmus előfeltételeit, illetve a munka kreatív átlényegítése által feloldaná kényszerkarakterét.]

Az e megközelítés alapjául szolgáló logika szerint egy közvetítéstől mentes osztályviszonyt kell keresnünk, amely a proletariátus számára nem hagyna más megoldást, mint a direkt (osztály osztály ellen) konfrontációt a tőkével.

A determinizmus felülvizsgálja a történelmet, hogy bemérje a forradalom akadályát, és abban a társadalmi területben találja meg, amelyet a munkások állítólag elfoglalni óhajtottak a kapitalizmuson belül. Ez a lehetőség most már úgymond le van zárva: ilyen terület nincs többé, mert a valóban uralkodó kapitalizmus van mindenhol. A múltbéli kudarcok okai adják a holnapi siker okát, és a kommunista forradalom elkerülhetetlenségét biztosítják, hiszen az akadályt eltakarította a kapitalizmus quasi természetes életciklusának leírt valami kiteljesedése.

Más szavakkal, a forradalmi válságot többé nem az azt létrehozó társadalmi feltételek szétveréseként és meghaladásaként fogják föl − hanem valami előre meghatározott fejlődés következményének.

A módszertani hiba ebben az, hogy hisznek egy kivételes előnyt jelentő nézőpontban, amely képessé teszi a megfigyelőt a múlt, a jelen és a közeljövő emberi történelmi totalitásának (és teljes értelmének) megragadására.

Röviden: korábbi hibáinkat nem a proletárok gyakorlati tetteiben keresik. A dinamikus, döntő elem feltételezésük szerint a tőkemozgás. A tőke és a munka kölcsönös függése egyirányú ok-okozati viszonyra szűkül. Befagy a történelem.

Azt akarjuk mondani, hogy a tőke életidejének nincs más korlátja, mint a proletárok tudatos cselekvése. Máskülönben semmilyen válság, legyen bármily mélyreható is, nem lesz elegendő ilyen eredmény kitermelődéséhez. És bármelyik mélységes válság (az egész rendszer válsága, nem csak egy azon belüli eset) az utolsó lehetne, ha a proletárok előnyt kovácsolnának belőle. Ám soha nem jön el az ítélet napja, a végső közvetítés-mentes leszámolás, amikor a proletárok mintha végre-valahára közvetlenül kerülnének szembe a tőkével, és ezáltal támadnák meg.

„A proletariátus önfelszabadítása a kapitalizmus összeomlása”, ahogy Pannekoek fogalmazott „A kapitalizmus összeomlásának elmélete” (1934) című esszéjének utolsó mondatában. Jelentőségteljes lezárása ez egy, a tőke ciklusairól és újratermelési modelljeiről (Marxtól Rosa Luxemburgon át Henryk Grossmanig) szóló értekezésnek. A kommunista mozgalom nem érthető meg a tőke újratermelődésének modelljeihez hasonló modellekből − hacsak nem úgy tekintünk a kommunizmusra, mint a tőke folyamatában az utolsó logikus (= bármelyik korábbi válsághoz hasonlóan elkerülhetetlen) lépésre. Ha így volna, a kommunista forradalom pont olyan „természetes” lenne, mint az élőlények felnövése és öregedése, az évszakok váltakozása és az égitestek tömegvonzása, és ezekhez hasonlóan tudományosan megjósolható lenne.

1789 bekövetkezhetett volna negyven évvel korábban vagy később, Robespierre vagy Bonaparte nélkül, de egy polgári forradalomnak meg kellett történnie Franciaországban a XVIII. vagy a XIX. század folyamán.

Ki tudná bebizonyítani, hogy a kommunizmusnak el kell jönnie? A kommunista forradalom nem a kapitalizmus utolsó szakasza.

Végül, aki úgy gondolja, hogy 1848-nak, 1917-nek, 1968-nak törvényszerűen úgy kellett végződnie, ahogyan végződtek, azt meg kell kérnünk, hogy jósolja meg a jövőt − csak egyszer. Senki nem látta előre 1968 májusát. Akik megmagyarázzák, hogy bukása elkerülhetetlen volt, csak utána „tudták” ezt. A determinizmus akkor lenne hihető, ha hasznos előrejelzésekkel szolgálna nekünk.(21)
Ne kérd az elmélettől, amit nem adhat meg

A forradalom nem valami elméleti probléma, és semmilyen elmélet nem adhat megoldást rá. (A modern forradalmi mozgalom két évszázada mutatja, hogy a kommunista elmélet nem felel meg a proletárok cselekedeteinek.)

A történelem nem bizonyítja az oksági kapcsolatot a kapitalista fejlődés és a sajátos proletármagatartás között. Nem lehet bebizonyítani, hogy egy adott történelmi pillanatban az egész rendszer lényegi ellentmondása hatással van az alapvető osztályok újratermelődésére és ezáltal magára a rendszerére. A tévedés azonban nem a válaszban, hanem a kérdésben rejlik. Ha ugyanis azt kutatjuk, mi kényszerítené a proletárt a tőkével való összeütközése folyamán, hogy önnön bérmunkás-létét megtámadja, az egyenértékű azzal, amikor előre, elméletben megoldunk egy problémát, amely, ha egyáltalán, csakis gyakorlatban oldható meg. Nem zárhatjuk ki a társadalom újjászerveződésének olyan tervét [a new project of social reorganization], amilyen mondjuk a munkásidentitást alapul vevő volt. 2002-ben a vasutas nem élhet úgy, mint elődje 1950-ben. Ez még nem elegendő ama következtetéshez, hogy csak az apátia és a forradalom között választhat.

Amikor a proletariátus látszólag a láthatáron túl van, érthető a töprengés a létéről és a világ megváltoztatására való képességéről. Az ellenforradalmi korszakok mindegyikére jellemző, hogy egyszerre folytatása az eddigi időszakoknak és különbözik is azoktól. Ez vagy a kritikai tevékenység visszaszorulását váltja ki, vagy a forradalmi „szubjektum” elutasítását, vagy pedig más megoldásokra lecserélését − vagy esetleg a múltbéli vereségek megmagyarázására szolgáló kidolgozott elmélet, amely a jövőbeni sikert is hivatott garantálni. Ez megszerezhetetlen bizonyosságokért kiált, melyek csak önmagunk bátorítására jók. A történelmi tapasztalat alapján állva sokkal lényegretörőbbnek tűnik azon állítás, hogy az egyedüli forradalmi alany a proletariátus marad (máskülönben a forradalom el fog maradni), hogy a kommunizmus egy lehetőség, de nem bizonyosság, és semmi más nem biztosítja eljövetelét és sikerét, mint a proletárok tevékenysége.

Csak akkor lehet a kapitalizmusra potenciálisan halálos e társadalom alapvető ellentmondása (proletariátus és a tőke között), hogyha a munkás nyílt összeütközésbe kerül a munkájával, ezáltal nem csupán a kapitalistát támadja meg, hanem azt is, amivé őt a tőke teszi, azaz megtámadja azt, amit csinál és ami (munkás-létének) lényege. Nincs értelme abban reménykednünk, hogy majd egyszer a tőke működése, mint valami elhasznált gépezet, ellehetetlenül a hanyatló profit, a piac telítettsége, túl sok prolinak a munkából történő kirekesztése vagy az osztályszerkezetnek önmaga újratermelésére való képtelensége miatt.

A forradalmi gondolkodásban eluralkodott az a fölfogás, miszerint minél több körülöttünk a kapitalizmus, annál közelebb kerülünk a kommunizmushoz – amire Jacques Camatte és a hozzá hasonlók azt felelik: nem, mert minél több a kapitalizmus, annál inkább kapitalistává válunk magunk is. Vállalva a kockázatot, hogy megdöbbentjük az olvasót, mi azt állítjuk, hogy a tőke evolúciója nem visz bennünket sem közelebb, sem távolabb a kommunizmustól. Kommunista nézőpontból önmagában semmi sem pozitív a tőke menetében, amint azt az osztály-izmus szomorú története is mutatja.
Az osztály-izmus tündöklése és bukása

A gyakorlatban az „osztály-izmus” volt a munkásosztály mint a tőkés társadalmon belüli osztály hajtóereje, amikor szerveinek az épp lehetséges maximumot sikerült elfoglalnia. A munkásság a burzsoáziáéval versengő kollektív testületeket hozott létre, és pozíciókat harcolt ki magának az állam kebelében. Ez sokféle formát öltött és ölt most is (szociáldemokrácia, a „kommunista” pártok, az AFL-CIO…), és Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrika egyes részein is létezik.

Elméletben az „osztály-izmus” az osztálykülönbség (és szembenállás) öncélú fenntartása, mintha az osztályharc azonos volna a munkások és az emberiség felszabadításával. Így pont arra építkezik, amit kritizálni kell, hiszen az osztályok a kapitalista társadalom alapvető alkotórészei. Akár békés, akár erőszakos, az egyik osztály szembenállása a másikkal mindkettőt erre a helyzetre (szembenállásra) ítéli. Természetesen minden uralkodó osztály tagadja az osztályellentétek létezését. Mégsem a szocialisták, hanem a francia forradalom burzsoá történész kutatói hangsúlyozták elsőként az osztályok összecsapását. Nem az osztályharc fönntartása a forradalmi, hanem annak állítása, hogy az ilyen harc a kommunista forradalom útján fejezhető be véglegesen.

Manapság az osztály-izmus és a munkásmozgalom hanyatlása eléggé látható és jól dokumentált ahhoz, hogy ne építsünk rá. Egyes forradalmárok örültek, hogy elsorvadt a munkásidentitás és a munkásosztálynak mint a munka osztályának dicsőítése, és úgy is magyarázták ezt, mint a forradalom egyik komoly akadályának elhárulását − amely meghatározásnak a munkás-intézmények és az ideológia kétségtelenül megfelelt.

Ám mit nyert valójában elhervadásukkal a világ kritikája? Kísértés lenne azt mondani: nem sokat, hála a még puhányabb gyakorlat és eszmék feltörésének. A munkás most, hogy megszabadult szerepétől és reményeitől és az osztály-izmustól, még mindig nem a felforgatást válaszotta. Az elmúlt húsz évben neoliberális, neoszocdem, neo-reakciós, neo-akármi ideológiák bukkantak föl, épp akkor, amikor a munkásosztály szimbolikusan megsemmisült. Ez az emlékezetkiesés annak terméke, hogy a tőke újrastrukturálta az osztályokat (munkanélküliség, iparleépítés, az irodai munka proletarizációja, az alkalmi foglalkoztatás megerősödése, stb.), de annak is, hogy maguk a bérmunkások utasították el a munkásidentitás legmerevebb formáit. Ez a visszautasítás viszont jobbára tagadó marad. A proletárok szétzúzták a munkásmozgalom pártos és szakszervezeti irányítását. (1960-ban, ha valaki szakszervezet-ellenes röpcédulát osztogatott egy franciaországi gyár bejáratánál, könnyen megverhették a sztálinisták.) Ámde nem mentek sokkal tovább. A proletár autonómia nem sok előnyt látott a bürokrácia lehanyatlásából.

Az osztályharc szétszóratásának vagyunk tanúi. A ’60-as, ’70-es években a képzetlen munkások álltak az egész rendszer újratermelésének középpontjában, és más kategóriákba soroltak is magukra ismertek a „tömegmunkásban”. Ma nincs ilyen központi szimbolikus figura − még.
A munka mint ledőlt bálvány

A XIX. és a korai XX. század kommunistái gyakran osztoztak koruk haladáshitében, és úgy hitték, hogy az új ipar és az új munka felszabadíthatja az emberiséget.(22) Száz évvel később naivak volnánk, ha ennek a teljes ellenkezőjét állítanánk csak azért, mert mostanában ez a divat. Ötven év alatt a fáradságos munka és áldozathozatal dicsőítése pont annyira elavult, mint a gazdaság bőségszarujába vetett hit.(23) E fejlődés ugyanannyira a ’60-as, ’70-es évek radikális kritikájának eredménye, mint a tőke elmélyüléséé: a munka termelékenységét ma inkább maga a munkafolyamat, mintsem a nyílt fegyelmezés által növelik. Most a számítógép képernyője a közvetlen főnöke sokmilliónyi ipari és szolgáltóipari bérmunkásnak. A legfejlettebb szektorokban a tőke már túl is lépett a tekintélyelvű hierarchián és az átokként fölfogott munkán. „Autonómia” és „alulról fölfelé” a divatos kulcsszavak. A macho, izmos, nemzeti (=fehér) munkás(férfi) imázsa átadja helyét egy nyitottabb, többetnikumú, hol férfi, hol nő figurának.

1900-ban a fogyasztás előtt meg kellett termelni a javakat, és a munkáspártok azt mondták a munkásnak, hogy először a termelőerőket kell fejlesztenie, hogy később élvezhesse a szocializmus gyümölcseit. Egy magányosan keresztrefeszített megváltó helyett milliók („a föld sója”) hozták volna létre a jobb világ föltételeit. A fogyasztói és hitelező társadalom leszámolt ezzel: az öröm előtt már nem feltétlenül következik fájdalmas erőfeszítés. Igaz, ez együtt jár az izzasztóműhelyek megszaporodásával, az alig vagy sehogysem fizetett, illetve kényszermunkával, és a rabszolgaság reneszánszával: az efféle formák kiegészítik az általános munka-megszentségtelenítő trendet, de nem mondanak ellent neki. (1965-ben sem a segédmunkások alkották a bérmunkások többségét.)

A munka: bálvány, ámbár ledőlt bálvány. Kényszere többé nem erkölcsi vagy vallási alapú („homlokod verejtékével keresd kenyered”), hanem profán és földhözragadt. Némelyik ázsiai országban a munkát ma inkább a fogyasztás hatására, mint a konfucianizmus iránti elkötelezettségből tartják nyomás alatt. Tajpejben és Berlinben egyaránt a munkahelyteremtés áll a közfigyelem középpontjában, nem az égi vagy földi paradicsomba kerülésért teendő szenvedés. Úgyhogy most a munkát másképpen kell kritizálni, mint amikor az önkéntesen vállalt kín aurája lengte körül. A mobilitás és a „self-empowerment” (kb. önmegerősítés) a tőke aktuális jelszavai. Nem elégedhetünk meg olyan munka-ellenes állásfoglalásokkal, amilyeneket például a szürrealisták tettek nyolcvan esztendeje – nagyon helyesen.(24)

2002-ben a munka az úr, de értékrendje már nem áldozati: arra szólít föl, hogy emberi képességeinket aknázzuk ki. Manapság nem transzcendens célért dolgozunk (a megváltásért, szent kötelességből, a fejlődésért, a szebb jövőért, stb.). A munka szentségének két oldala volt: minden, ami imádat tárgya, egyben megtörnivaló tabu is. Ám a mi korunk az egyetemes megszentségtelenítés kora. A transzcendencia kiment a divatból. A boldogság pragmatikus hajszolása a mai motiváció: amerikaiak vagyunk.

Mindazonáltal ez nem vezet a munka növekvő földalatti elutasításához. A keresztényietlenített társadalom a „jó érzések” vágyával cseréli föl a bűntől való rettegést. A vallás átadja helyét a test- és egészségkultusznak: az én-generációt jobban érdekli, hogy jó kondiban maradjon, mint hogy lelkeket mentsen. Így hát a munkát már nem imádják, mert nincs rá szükség: elég, ha egyszerűen van. Inkább lehengerlő valóság, mint ideológia. Nyomása direktebb és nyíltabb, közel ahhoz, amit Marx az amerikai attitűdként írt le: „teljes közöny a munka egyedi tartalma iránt és könnyű átmenetel egyik munkahelyről a másikra.”(25) A modern és „tisztább” kapitalizmusban a megszentségtelenített munka azért még mindig életünk és elménk elrendezője. És a jelenlegi erkölcsi csikicsuki az Egyesült Államokban csak annak bizonyítéka, hogy hogyan egészítik ki a megengedő politikát a reakciós attitűdök.

Nem sok forradalmi tisztulást adtak ezek a változások, mert a kapitalista fejlődésben nem mindennek van azonos értéke. A kritikai potenciál egészen más, ha maguk a proletárok támadják meg a munkásidentitást és a munkaimádatot, vagy ha a tőke söpri ezeket félre. Az utóbbi harminc évben, ahogy a munka azonosítása szétesett, úgy tűnt el egy teljesen más világ lehetősége is az egyéni és kollektív gondolkodásból. A múltban a sztálinista és bürokratikus béklyók nem akadályozták az ilyen utópiát, és kisebbségek vitatkoztak a kommunizmus tartalmáról. Ha a munkásosztály, mely a munkával való azonosulás csapdájába esett, nem is csinált forradalmat, semmi sem bizonyítja, hogy a mostanra ettől mentesített munkások forradalmi módon fognak cselekedni.
„Mi nem e világ gyermekei vagyunk” (Babeuf, 1795)

Úgy gondoljuk, nehéz olyan optimistának lenni, mint azok, akik a ’60-as, ’70-es évektől vagy bármelyik korábbi korszaktól nagyon különbözőnek látják a jelent, olyan kapitalizmust vizionálván, amely szisztematikusan lejjebb tornássza a bérmunkások életkörülményeit, így aztán hamarosan elviselhetetlenné váló helyzetbe torkollana és forradalmi válságot szülne. A proletárlázadások korlátai Algériától Argentínáig, a radikális reformizmus előretörése Európában és Észak-Amerikában inkább azt sugallják, hogy megint a reform − és nem a forradalom − felől fújnak a szelek.(26)

Ama buzgóság, amivel siettek megünnepelni a munkásidentitás alkonyát, némely elvtársakkal elfeledtette, hogy ez az identitás a munka és a tőke közötti kibékíthetetlen antagonizmust is jelentette. A prolik legalább azt megértették, hogy olyan világban élnek, amely nem az övék, és nem is lehet az. Nem az aranykorba visszatérésre szólítunk föl, hanem azt mondjuk, hogy ennek az önazonosság-tudatnak az eltűnése ugyanannyira köszönhető az ellenforradalomnak, mint a radikális kritikának. A forradalom csak akkor lehetséges, ha a proletárok úgy viselkednek, mint hogyha idegenek lennének e világban, kívülállók, és egy egyetemes dimenzióhoz kapcsolódnak: az osztálynélküli társadaloméhoz, az emberi közösségéhez.

Ebben benne van a valós kritikától elválaszthatatlan társadalmi szubjektivitás. Tudjuk, hogy a „szubjektivitás” szó milyen kérdéseket vet föl, és bizonyosan nem akarunk új varázsrecepttel előállni. Legyen elég annyi, hogy nem tartunk fenn semmilyen előjogot a szubjektivitásnak az objektív körülményekkel szemben, amelyek akkor másodrendűek vagy elhanyagolhatóak lennének.

Sokszor hangsúlyoztuk, hogy értelmetlen a tudatnak a tettek előtti élesztgetése; viszont bármilyen áttöréshez szükséges egy minimális hit, hogy a résztvevők meg tudják változtatni a világot. Ez nagy különbség a ’60-as, ’70-es évekhez viszonyítva. Harminc éve rengeteg proletár nem csak elégedetlen volt ezzel a társadalommal: történelmi változások előmozdítóiként gondoltak magukra, és ennek megfelelően is viselkedtek, vagy legalábbis megpróbálták.

A szubjektum és objektum párosa az egyik olyan filozófiai kifejezés, amit az emberi közösség meghaladna: a kinyilvánított meghatározó ellentét egyén és társadalom, test és lélek, szellem és anyag, elmélet és gyakorlat, művészet és gazdaság, ideálok és valóság, erkölcs és politika között… mind a közösségeknek osztályokban történt föloldódásához kötődnek, amit a tulajdon, a pénz és az államhatalom együttes ereje segített elő. Bár nem azonos értelmű a tökéletes harmóniával, a kommunizmus túllépne az emberi élet efféle tragikus kettéhasadásain.(27) A „szubjektum” és az „objektum” nem léteznek egymástól különválasztva. A válság nem rajtunk kívül állóan zajlik és késztet minket reakcióra. A történelmi szituációk (és lehetőségek) hitből és kezdeményezésből is állnak, cselekedeteinkből − vagy éppen tétlenségünkből.

Vaneigem „radikális szubjektivitásának”(28) megvoltak a maga előnyei (és a célja is a maga idejében), valamint egy nagy hibája: a szabad akarathoz szólt, a társadalmi szerepe és neveltetése ellen föllázadó egyén öntudatához. Mi egyértelműen nem ezt javasoljuk. A kapitalizmus nem a szükségszerűségen alapul, és a kommunizmus (vagy a kommunista forradalom) sem az egyéni szabadságon. Ahogyan a proletárok fölszámolják saját proletár-létüket, az elválaszthatatlan a tőke ellen vívott közvetlen harcoktól. És a tőke társadalmi csoportok és intézmények által létezik. Az objektív valóság tényezői, például az osztályharcban gyökerező és attól függő „termelési rendszerek” megöröklése,  adják a kommunista mozgalom elkerülhetetlen kereteit. Hogy mit kezdünk vele, az még eldöntetlen kérdés.

———————————————–

Jegyzetek

(1) Ez második francia nyelvű hírlevelünk („Prolétaire et travail: une histoire d’amour?” = „Proletárok és a munka: szerelmi történet?”) módosított változata. Kihagytunk majdnem minden hivatkozást a francia nyelven elérhető könyvekre és folyóiratokra. Hozzátettünk vagy továbbfejlesztettünk néhány passzust, főleg az „autonómiáról”, P. Lafargue-ról, a determinizmusról, az osztály-izmusról, a munkaimádatról és a szubjektivitásról. A megírás éve: 2002.

(2) „Ne travaillez jamais” (= sose dolgozz): párizsi falfelirat, lefotózva megjelent az „Internationale Situationniste” 8. számában, 1963-ban. Ugyanez a szám határozta meg „a forradalmi terv középpontját” úgy, mint „semmivel sem kevesebb, mint a szokásos értelemben vett munka (mint a proletariátus elnyomásának) és a régi fajta munka minden igazolásának eltiprása”.

(3) Az „autonómia” félrevezető fogalom, mert nagyon különböző tevékenységeket és elméleteket is egybemos, bár ezek néha ugyanazon csoportosuláson belül bukkantak föl. Az „autonóm” mozgalom jelentős része részt vett alulról szervezett munka-ellenes akciókban. Másrészről az operaismo a munka kritikáját olyan egyesítő témaként használta föl, amelyre valamilyen szervezetet (néha alapvetően demokratikusat, néha pártszerűt) lehet fölépíteni. Az operaismo abban lelte meg a proletárokban közös tényezőt, hogy mindannyian dolgoznak, akár formálisan, akár nem-hivatalosan, bérért vagy sem, állandóan vagy alkalmi jelleggel. így még amikor a munkahelyi lázadást hirdette is, az operaizmus célja az volt, hogy mindenkinek elismerjék a munkáját az egyesítésre alkalmasnak vélt „politikai bér” útján. A munkának az emberi tevékenységben való feloldása helyett azt akarta, hogy mindenkit munkásként kezeljenek (a nőket, a munkanélkülieket, a bevándorlókat, a diákokat, stb.). A munka kritikáját arra használták föl, hogy a fizetett termelőtevékenység, azaz a bérmunka általánosítását követeljék. Az operaismo a munka központi szerepének elismeréséért küzdött, vagyis a munka megszüntetésének ellenkezőjéért. Lásd: „Zerowork” #1, New York, 1975. Ez az ellentmondás fejeződik ki a „Potere Operaio” (= „munkáshatalom”, olasz mozgalmi újság, amiről a nevét is kapta ez az irányzat) szlogenjében: „a bérharctól a bérmunka megszüntetéséig”.

A helyhiány miatt nem tudunk részletekbe bocsátkozni. Ajánlunk viszont két igen informatív cikk- és dokumentumgyűjteményt (Red Notes kiadás, ’70-es évek): „Italy 1977-78. Living with an Earthquake” (= „Olaszország 1977-78. Együtt élni a földrengéssel”) és „Working Class Autonomy and the Crisis” (= „A munkásosztály autonómiája és a válság”). Csak hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy a munka kritikája nem állt meg az úgynevezett gazdag országok határainál: lásd Kammunist Kranti: „Ballada a munka ellen” (magyarul: CrimethInc., 2006).

[Wildcat szerkesztőség jegyzete:] „Operaizmus” címszóval a szerzők csak e politikai irányzat ideológiai kifutásait jelölik (a Zerowork „amerikai” operaizmusát, a Red Notes legkülönbözőbb szövegekből való önkényes összeválogatását, a posztoperaista Negrit, stb.). itt elmaradnak saját igényességüktől, és az „operaizmust” szellemtörténeti korszakként kezelik. Ami a ’60-as évek olaszországi „operaizmusának” tapasztalataiban fontos volt: hogy az elvtársak továbbfejlesztették és az akkori proletárharcokra vonatkoztatták a politikai gazdaságtan marxi kritikáját, nos, ezt teljesen elfelejtik.  (Ugyanilyen kevéssé lehet az „operaizmust” az ultraleninista Potere Operaioval egyenlővé tenni.) Gyakorlati-politikai erőfeszítéseikkel ezek az elvtársak fontos elméleti előrelépéseket is tettek. A kapitalista gépezetet illető kritikájuk (Raniero Panzieri: „The Capitalist Use of Machinery: Marx vs. the ’Objectivists’” =  „A gépek kapitalista alkalmazásáról a késői kapitalizmusban”, in: Phil Slater (ed.): „Cutlines of a Critique of Technology”, Ink Links, London 1980.) túllépett a determinizmus és indeterminizmus mechanikus szembeállításán, ami e szövegben uralkodó motívum.

(4) „Kiáltvány a munka ellen” („Manifest gegen die Arbeit”, 1999), időközben angolra, spanyolra és franciára is lefordítva.

(5) Théorie Communiste, B.P. 17, 84300 Les Vignères, France. Szintén ide tartozik R. Simon két könyve, kiadta: Senonevero, Párizs, 2001.

(6) S. Smith: „Red Petrograd. Revolution in the Factories 1917-1918”, Cambridge University Press, 1983.

(7) „A ’munka’ természeténél fogva a rab, embertelen, társadalmiatlan, a magántulajdontól meghatározott és a magántulajdont teremtő tevékenység. A magántulajdon megszüntetése csak akkor válik valósággá, ha a munka megszüntetéseként történik meg.” (Karl Marx: „Friedrich Listről”, 1845)

(8) Ugyan Marx nem beszél „termelési rendszerekről”, a koncepció azonban tisztán megjelenik írásaiban. Lásd: „A tőke” I. kötet, 14. és 15. fejezet.

(9) Franciaország és Spanyolország témájában lásd M. Seidman igen jól dokumentált művét: „Workers against Work during the Popular Front”, UCLA Press, 1991., továbbá: Balázs Gábor: „Egy francia szenvedély: a trockizmus” 1. rész, in: „Eszmélet” #76. 105. oldal, bp. 2007.

(10) Pivert volt a szocialista párton belüli baloldali ellenzék vezetője (ők alakították meg később a PSOP-t 1938-ban). Bővebben róla: Balázs Gábor: „Egy francia szenvedély: a trockizmus” 1. rész, in: Eszmélet #76. 106-107. oldal, Bp. 2007.

(11) Lásd: 9. jegyzet.

(12) Hasonló kísérletek zajlottak le más országokban és kontinenseken is. 1945-ben Vietnam északi részén 30’000 bányász tanácsokat választott, egy ideig működtette a bányákat, ellenőrzése alatt tartotta a közszolgáltatásokat, a vasutat, a postát, mindenkinek egyenlő fizetést vezetett be és olvasni tanította az embereket, amíg a Vietminh meg nem vetette a lábát. Ahogy egy vietnami forradalmár később visszaemlékezett, „főnökök nélkül, zsaruk nélkül” akartak élni. A munka hirdetése távol állt attól, hogy fő hajtóerejük vagy érdeklődésük középpontja legyen.

(13) C. Malva: „Ma nuit au jour le jour”, Párizs, Maspero 1978. Ugyanekkor Belgiumnak ezernyi olaszt kellett importálnia, mert a helyi munkásokat alig lehetett rávenni, hogy lemenjenek a bányába.

(14) R. Grégoire & F. Perlman: „Worker-Student Action Committees” (= „Munkás-diák akcióbizottságok”), Black&Red, Detroit, 1991 (1969). továbbá: „The Class Struggle and Its Most Characteristic Aspects in Recent Years” (= „Az osztályharc és legjellemzőbb oldalai az utóbbi években”) – in: „The Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement” (= „A kommunista mozgalom hanyatlása és újjáéledése”), második kiadás, Antagonism Press, London 1998.

(15) Ph. Mailer: „Portugal. The Impossible Revolution”. Solidarity, London 1977, XI. fejezet. Élénk beszámoló és elmélyült elemzés.

(16) Arról, hogy miként dicsőítette a nácizmus és a sztálinizmus is a munkát és a „társadalmi egyenlőséget”, lásd: „Communism” #13., ICG (Internacionalista Kommunista Csoport) 2002. − „On the Praise of Work” (= „A munka dicsőítéséről”)  – web: http://www.geocities.com/icgcikg/communism/c13_praise_work.htm

(17) A tőke formális és valós uralmáról lásd Marx: „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai”; az 1861-65-ös, „A tőke kiadatlan VI. fejezete”-ként is ismert kéziratok; „Resultate des unmittelbaren Produktionsprozesses” (= „A közvetlen termelési folyamat eredményei”), Berlin 1988.

(18) Szintúgy „A tőke” I. kötet, 16. fejezet eleje.

(19) Ebben az időben sokan ráéreztek az értéktöbblet eredetére, és némelyek közel jutottak hozzá, hogy megfogalmazzák, mint pl. Flora Tristan 1843-ban.

(20) Bármelyik jobb Marx-életrajz leírja politikai tevékenységét, például Franz Mehringé (magyarul: Bp. 1982, Kossuth), illetve utóbb F. Wheené. Marx ”A tőke” első kötetében korának adózott azzal, hogy magát természettudóshoz hasonlította, aki „természeti” törvényeket fedez föl. Szerencsére, ellentétben Engelsnek a barátja sírja fölött mondott gyászbeszédével, Marx nem volt a proletariátus Darwinja. Nem gondolta azt sem, hogy a történelem előre meg volna írva. Szerinte csakis egy teleologikus elme mozdíthatná el az emberi történelem folyamát egy előre elrendelt vég felé. A fejlődésnek nem egyetlen vonala van, mint a „késői” Marx kimutatta; lásd még a 22. jegyzetet.

(21) Az olvasó megértheti, hogy nem indeterminizmust prédikálunk. A XIX. század nagyjából-egészéből a hódító burzsoáziáról szólt, amely hitt a végső bőségen és békén kívül mindent kiiktató haladás vaslogikájában. 1914 kételyekkel és antideterminizmussal teli korszak nyitánya volt, mint az a „bizonytalanság elvét” illető nagy tetszésből is kiderül. Nincs szükségünk rá, hogy egy kor tudományos divatkifejezéseit egy másikéira cseréljük.

(22) Marx haladáspártisága egyszerre valós és ellentmondásos. Annyi bizonyos, hogy kidolgozott egy lineáris modellt: ősközösség – rabszolgatartó társadalom – feudalizmus – kapitalizmus – kommunizmus, egy „ázsiai termelési mód”-nak szóló kitérővel. Ám hosszas és mély érdeklődése az orosz mir és az úgynevezett primitív társadalmak iránt (lásd 1972-ben közzétett jegyzeteit) azt bizonyítják, lehetségesnek tartotta, hogy egyes (bőséget adó) területeken kimarad a kapitalizmus.  Ha Marx valóban akkora harcosa lett volna az iparosításnak, akkor ahelyett, hogy Oroszországról, keletről, stb. szóló jegyzeteket gyűjtött egybe, befejezte volna „A tőke” tervezett hat kötetét. Lásd még: „K. Marx and the Iroquois”, Arsenal/Surrealist Subversion #4, Black Swan Press, Chicago 1989, és még: „Re-visiting the East and Popping in at Marx’s” – www.troploin.fr

(23) Ehhez hasonlóan 1900-ban „magától értetődőnek” számított a több technológia akarása. Száz évvel később ennek ellentétét nem kell bizonygatni: „nyilvánvalóan” kevesebb kell belőle…

(24) „La révolution surréaliste” 4. számának borítóján (1925) ez állt: „és háborút a munka ellen”. Lásd még: André Breton „Az utolsó sztrájk” c. cikkét a 2. számban (1925), és Aragontól a „Cahier noir”-t (1926).

(25) A „kiadatlan VI. fejezet”. Továbbá: „Általános bevezetés a politikai gazdaságtan kritikájába” (1857).

(26) Hogy milyen nehéz a tőkének egy új (poszt-fordista) termelési rendszert teljes mértékig megvalósítani, és ennek következményeiről a proletárokra nézve, lásd a második Troploin-körlevelet „Whither the world?” címmel a Troploin weboldalán.

(27) Vaskalapos marxisták gyakran szidják az olyan fogalmakat, mint „szubjektivitás”, „emberiség”, „szabadság”, „vágy”… az idealizmushoz és a lélektanhoz való kötődésük miatt. Fura módon ugyanez a szigor nem vonatkozik a közgazdaságtanból, a filozófiából vagy a szociológiából kölcsönzött elképzelésekre. (A primitivistáknál mondjuk az antropológiára.) Mindeme szavak (és az általuk hordozott világlátás) a tudás specializált területeihez tartoznak, amelyeknek mindegyike alkalmatlan az ember felszabadítására, és így meg kell haladni. Addig is „egységes” kritikát kell alkotnunk belőlük és ellenük.

(28) Raoul Vaneigem: „A mindennapi élet forradalma” („Traité de savoir-vivre a l’usage des jeunes générations”,1967); angol nyelven: „The Revolution of Everyday Life”, Left Bank Books / Rebel Press, London 1983.
Forrás: http://antipolitika.blogsport.eu/2010/12/12/a-munka-orome/