Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JEAN BARROT - A KOMMUNIZMUS, MINT AZ ÉRTÉK MEGSZÜNTETÉSÉHEZ VEZETŐ SZOCIÁLIS MOZGALOM

2014.02.15


 


A következõ szöveg "francia" kommunisták vitája és munkája során keletkezett. A "francia" szóval itt csak arra akarunk utalni, hogy õk - nem úgy mint az NSZK-ban - sokkal átfogóbban foglalkoztak a kommunista elméletekkel és sokkal erõsebben tudtak fellépni az ellenforradalmi sztálinizmussal szemben. A baloldali kommunista hagyomány Francia- és Olaszországban sokkal elterjedtebb. Ennek fõként az az oka, hogy a kommunista mozgalomból származó írások többsége (mint pl. A. Bordiga írásai) csak francia és olasz nyelvterületen jelentek meg, és német nyelvre csak nagyon keveset fordítottak le ezek közül. Jean Barrot a 70-es évek elején megpróbálkozott a forradalmi marxizmus rekonstruálásával többek közt a "Le mouvement communiste" c. könyvében, amibõl lényegében ez a szöveg keletkezett. A szöveg megértésének alapfeltétele a politikai gazdaságtan kritikájának és a marxi dialektika alapjainak ismerete, melyek sajnos egyre inkább feledésbe merülnek.

A kommunizmus: társadalmi mozgalom, ua. az a termelési mód is amely ebbõl a mozgalomból létrejön. A vulgármarxizmus ezt a tényt folyamatosan a legnagyobb homállyal fedi be. Habár a vulgármarxisták ismerik Marx kommunizmusról szóló szövegeit és nem is mulasztják el ezeket minden pillanatban idézgetni, mégis mindig csak azt az aspektust hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus egy specifikus termelési mód, amelyet már nem az érték irányit. Ezzel valóban fontos pontot hangsúlyoznak, de ki is emelik abból az elmélet szövegösszefüggésbõl, amely az egész értelmét adja. Habár a kommunizmus tényleg egy specifikus termelési mód, de sokkal inkább jelenti azt a mozgalmat, amely eleinte a kapitalizmus formájába ágyazódva lassanként megteremti a saját bilincseinek letöréséhez szükséges eszközöket. Így tehát a kommunizmus mint termelési mód magának a kommunista társadalmi mozgalomnak a folytatódása. Mozgalom és cél nem választható el egymástól. Az egyre inkább kibontakozó mozgalomban embrionális állapotban már maga az "új" is jelen van: a Nem-érték, amely a proletariátusban testesül meg. Ezért az elemzést a tõke leírásával kezdjük, habár valójában csak egyetlen egy olyan dinamikus totalitás létezik, melyben a két aspektust csak absztrakt módon lehet megkülönböztetni egymástól.
A tõke saját fejlõdése által szocializálja a világot. Minden individuális termelés a megsemmisülés felé halad. Ennek a megsemmisülésnek a pillanata ugyanakkor következik be, amikor az "individuális" munka megszûnik. Így marad maga a munka, az értékteremtõk közössége. De ott is ahol a munkások nem válnak bérezettekké a pénz médiuma - mint absztrakt nemzeti vagyon - integrálja õket a kapitalizmusba. Mindegy, hogy hol dolgoznak, de amit termelnek az nem más mint áru, ami nem lehet az övék mert a piacra kerül, vagy pénz hiányában nem tudnak hozzájutni. A világpiaci termelés által minden termék az emberiség munkájának és fejlett produktivitásának eredménye. Így ma az érték nem más mint az össz világtársadalmi - átlag - munkaidõ amely a mikroelektronikai forradalom miatt egyre inkább lerövidül. A gazdasági és társadalmi élet alanya már nem az egyes bármunkás, hanem az összes bérmunkást egyesítõ szociális test, az emberiség a kollektív alany. Így nézve a társadalmasítást nem a kommunizmus hanem maga a tõke fogja véghezvinni. Így a társadalmasítás a világpiac megalapozásának/létrehozásának eredménye. Olyan komplex munkamegosztáson és kölcsönös kapcsolatokon alapul, amelyek vállalatok és országok közt jönnek létre és ma globális tõkeként fogják körbe a földgolyót. Ennek következtében ennek a termelési módnak semmi köze a közösség által elõállított és akkumulált javak kisajátításához, mindössze absztrakt módon értékesíti a "kollektív" termelõeszközöket, méghozzá az érték önértékesítésének saját maga által létrehozott kényszermetódusainak alkalmazásával. A világ tõkés társadalmasítása az egészet egy óriási termelõgépezetté változtatja, amelybõl az ipar megteremti bázisát és amelynek különbözõ elemei részben nagy vállalatok és ezek leányvállalatai, részben pedig ezektõl elkülönült, de ugyanakkor mégis bennük integrálódott magántermelõk. A kapitalizmus hajlamos arra, hogy tagadja az egyének termelõeszközök feletti magántulajdonát. Még arra is képes, hogy magukat a tõkéseket is expropriálja (kisajátítsa). Az egyéni tulajdonos szerepét egy olyan rendszer váltja fel, amelyet a részvénytársaságok és trösztök által elõidézett koncentráció jellemez. A marxisták ezt is világosan felismerték az elõzõ idõszakban és Marx és Engels is leírta ezt a Tõke 3. kötetében. Egyébként - és ez a vulgármarxizmus lényege - valódi következtetések nem lettek levonva ebbõl a ténybõl, hanem a tõkét személyesítették meg. De alapjában véve már nem az egyének mint a magántulajdon reprezentánsai és inkarnációi szervezõdnek jogi és gazdasági egységekké, és nem õk törekszenek egy saját törvényekkel irányított saját világ létrehozására, hanem maguk a termelõeszközök. De Marx és Engels valamikor már ezt is világosan felismerte, és ebbõl teremtette meg a "jellemmaszkok" fogalmát, amik ezen törvények objektumiként jelennek meg.

A tõke ellentmondása mindig ugyanaz és az értéket (a magántulajdont, a cserét) szembeállítja a használati értékkel. De a mód, ahogy ez a szembeállítás végbemegy mindig módosul és ugyanakkor megmutatja a tõke fejlõdését és megsemmisítésének feltételeit is. A harc elszemélytelenedett. Tudjuk, hogy a magántulajdon törvényei semmi mást nem jelentenek, mint a csere és az érték létét és kényszerû tárgyiasult voltát. Ma már sokkal inkább vonatkoznak dolgokra mint személyekre. Ma egy olyan már szocializált termelési gépezet támadása veszélyeztet, amely most még az autonóm vállalatok értékének fogságában van. Szó szerint ki van parcellázva egymástól elkülönített termelõi egységekbe és csak az érték képez köztük összekötõ szálat, míg ennek a nemzetközi termelõi komplexumnak a létrejötte, magának az értéknek az objektív alapját is megsemmisíti, és szigorúan vett gazdasági szemszögbõl nézve a magántermelést is eltörli. A kommunizmus így nem a termelés társadalmasítását realizálja (ellentétben a "Tõké"-ben leírtakkal) hanem ezt a szocializálást szabadítja meg az érték bilincseitõl. így a kisajátítók kisajátítása nem személyi kérdés, hanem társadalmi kapcsolatok kérdése. Arról van szó, hogy a társadalmasított javakat/vagyont meg kell fosztani értékjellegétõl.

A kommunizmus: az emberiség vagyonának társadalmi kisajátítása az emberek által!

Ez természetesen azt is jelenti, hogy a társadalmi javakat át is kell alakítani. Valójában a javak/vagyon egyúttal az igények kielégítés és a tõke termelése és terméke is. A kommunizmusnak csak le kell gyõznie ezt és szét kell törnie ezt a reakciós egységet. A kommunizmus az összes területen végrehajtott "akció".
A létrehozásához szükséges feltételnek semmi köze sincs ahhoz, hogy milyen óriási ez a vagyon. Nem a mennyiség, hanem a viszonyok és a minõség kérdése az egész. Az értéket mint adott nagyságot elhanyagolhatjuk, ha a megtermeléséhez szükséges átlagos munkamennyiség elhanyagolható szerepet játszik: ezért azt mondhatjuk, hogy ez a "javak, vagyon, tulajdon" feleslegben van. A munkaidõ szerepe és az ezzel összefüggõ szabályozás (szükséges munka, vagy rendelkezésére álló munka) ennek gazdasági szerepébõl adódik. Hogy miért volt szükséges, a primitív társadalom felbomlása után, amely megelégedett azzal hogy alapszükségleteit kielégítse, és nem ismerte a cserét, a javakat a bennük kikristályosodott munkaidõben mérni? Mert évezredek óta ez az egyetlen módja az elosztás és a termelés biztosításának.
A magántulajdon létezésének egyébként semmi más célja sincs, mint a csere mûködésének segítése. Egy olyan kapcsolatnak a speciális formája, amelyben a különbözõ osztályokba sorolt embereket valamiféle objektumhoz kötik a társadalmon belül, ahol is a csere uralkodik.

Teljesen utópikus elképzelés az, hogy az érték megszüntetése nélkül, csupán a magántulajdon megszüntetésével lehetséges az emberek felszabadítása. A javak magánjellegû kisajátítása egy bizonyos társadalomhoz, ill. speciális társadalmi típusokhoz (ókor, feudalizmus, kapitalizmus) tartozik. Ahhoz, hogy lehetséges legyen a csere, a javakat úgy kell tekinteni, mintha két olyan személyre vonatkoznának (fizikai és morális értelemben) (és itt szóba jöhet egy vállalat vagy maga az állam is), akik egymástól különbözõek és amelyek közül mindegyiknek exkluzív formában van birtokában az áru. Ami ezeket a javakat jellemzi , melyek egyaránt fejeznek ki determinált szükségletet (használati értéket) és önmagukon belül egy átlagos munkamennyiséget testesítenek meg, az az, hogy forgalmuk nem lehetséges, ha nem engedelmeskednek ezen munkamennyiség mértékének. Érték és magántulajdon elválaszthatatlanul összefüggnek egymással.
A kommunizmusban minden termékben benne foglaltatik egy bizonyos átlagos munkaidõ, de ennek a ténynek nincs jelentõsége. Az áru mint a használati - és csereérték közti ellentmondásos egység, megszûnik és már nem határozza meg az absztrakt érték. Nem marad más csak a "jószág" egy hasznos objektum (a kommunizmus igy a vagyon egy új fejlõdési formáját testesíti meg) és ezzel legyõzi azt a társadalmi kapcsolatot/viszonyt amit a csereértéke eddig determinált. A használati értékeknek tehát nincs többé szükségük csereértékükre, mivel nincs körforgás. Ahhoz, hogy ez az átalakulás bekövetkezzék, az áru megjelenése óta sokáig kellett még várni. Az áru tehát hosszú utat tett meg a tõkévé válásig, ami azáltal következett be, hogy az áru megszívta magát munkaerõvel. Magában az áruban nincs benne a kommunizmus lehetõsége. Az áru egyszerû fogalmából se a kommunizmushoz vezetõ mozgalmat, se annak mûködési alapelveit nem vezethetjük le.
Habár az áru munkaerõt rejt magában, mégis birtokában van annak a képességnek, hogy egyre inkább túllépje az értéktörvény határait, mivel állandóan értéktöbbletet teremt, ami végül is a tõke egészét kétségbe vonja. Ebben rejlik az élõ munkaerõnek a növekvõ munkaproduktivitás és az élõ munkaerõ fölössé tétele általi önmegsemmisítése... vagyis a tõke alapja. /Barrot jegyzete/
Csak a tõke indíthatja el a használati érték autonomizálásának ezt a folyamatát, azáltal, hogy az áruval növekvõ ellentétben munkaerõt hoz létre. Az áru elveszíti önállóságát, azáltal, hogy tõkévé válik. Ez az egyik különbség az elõkapitalista termelési módhoz képest, ahol is az áru egyre inkább az élet középpontjává vált. Az áru döntõ szerepe a polgári társadalomban az értéktörvényben rejlik, amely az árut bezárja /fogva tartja a termelési folyamatban, elfogyasztja és túllép rajta
Minden olyan kísérlet, amely a kommunista társadalom elemzésére irányul csak arra szorítkozhat, hogy mûködésérõl általános elveket fogalmazzon meg. Ami a többi részt illeti (mindennapi élet stb.), azt csak nagy elõvigyázatossággal kezelhetjük és mindig a kommunista termelési mód lényegi mechanizmusával kell párhuzamba vonnunk.
A kapitalizmus vagyis az érték érték miatti termelése ilyen módon magát az érték elvét is érvénytelenné teszi, Marx álláspontja szerint. Az értéktörvénynek mégis van némi szabályozási funkciója a természeti források elosztásában, amit minden társadalomnak, a társadalmi rendszertõl függetlenül el kell végeznie. Az értéktörvény azonban csak katasztrófák árán töltheti be ezen funkcióját.
A kommunizmusban ez másként van: az olyan mechanizmusokat mint a munkaidõ mérése, könyvelés stb. másként használja. A költségvetés nem a költségek elemzésén alapul mint pl. a legkisebb vagy az átlagköltséget tekintve. A nyereség kényszerítõ körülménye elveszti értelmét. A társadalmi termelést már nem a társadalmilag szükséges munkaidõ határozza meg, hanem ahogy Marx nevezi, a rendelkezésre álló (diszponibilis) idõ. És a természeti források felosztása az elõállítandó javak minõségébõl fog kiindulni, továbbá a meglevõ forrásokból, valamint olyan gazdasági és társadalmi kritériumoktól fog függeni, amelyeket maguk a társadalmi termelõk (ide tartoznak a tudósok is) határoznak majd meg.
Ez a diszponibilis idõ máris jelen van. Valójában szó sincs arról, hogy a munkaidõt kell kiszámítani, hanem csak a termelõi forrásokat kell figyelembe venni és ebbe beletartozik az egyének specifikus munkája is, amit minõségi forrásnak kell tekinteni. Egyetlen olyan könyvelés sem egyeztethetõ össze a kommunizmussal, amely a munkaidõt az érték mértékével méri. Lényegében:
1. A fizikai egységekben mérhetõ munkai objektumai és eszközei számára csak a kapitalizmus nyújthat megfelelõ "érték - táptalajt". A kommunizmus ezt kitudja használni olyan természetes egységekben, (ilyen és ilyen típusú ennyi és ennyi ház stb.) amelyek megfelelnek a munka használati értékének.
2. A különbözõ képzettségû munkaerõknél a szociális számvitel a kapitalizmusban figyelembe veszi a képzettségi fokot és a használat fajtáját is.

De a kommunizmus a gazdasági törvények szintjén tagadja, hogy akár a termelési faktorokat, akár a társadalmi élet elemeit vissza lehetne vezetni egy általános absztrakt mértékre. Tehát nem a mennyiség, hanem a minõség számít. Tehát nem jöhet létre túltermelés vagy hiány, mert a munka mennyiségét már nem kell kiszámolni. Méghozzá azért, mert az új javak és szükségletek a társadalmi életbõl erednek. Egyedül ez fogja meghatározni a javak mennyiségét és minõségét.
A javak, konkrét társadalmi használatuk és mennyiségük a társadalmi élet mozgásából keletkeznek és a társadalmi élvezet tulajdonsága bontakozik ki bennük. Össze kell hasonlítani õket egymással és a használatra vonatkozóan kiértékelni. Tehát kikalkuláljuk a rendelkezésre álló természeti forrásokat és a rendelkezésre álló termelõerõt ezek hasznosítására fordítjuk.

Ekkor még mindig jelen lesz a javak körforgása és ennek mérése is, csak nem csere formájában. A szabályozás nem utólag következik be, vagyis nem egy komplex és romboló mechanizmus által véghezvitt termelés után, mely az átlagprofit elérésére törekszik, hanem a termelés elõtt. Világos hogy ez a folyamat nem lesz mentes bizonyos elkerülhetetlen nehézségektõl. Már csak a döntés elhalasztása és ennek alkalmazása miatt sem.
A kommunizmus nem egy tökély ideál megvalósítása. Mindenesetre ez a mûködési mód is megengedi a termelõerõk megszervezését a munkával bezáróan, úgy, hogy elkerüli a monetáris és merkantilis gazdaság periodikus kríziseit. A tökéletes kommunizmus csak egy olyan átmeneti periódus után lehetséges, amelynek az a funkciója, hogy egy csomó irreverzibilis intézkedést hozzon, és ezek által szakítson a tõkén és értéken alapuló gazdasággal. Ennek a két fázisnak a létezése és az a mód, ahogy egymást követik, a tõke elleni mozgalomban gyökerezik, amit maga a tõke hozott létre. A kapitalizmus annak a holt munkának az uralma amit a múlt és a jelen generációi akkumuláltak, a proletariátus élõ munkája által jött létre. Egyetlen más termelési módot sem lehet igy jellemezni. Bizonyos módon minden kizsákmányoló rendszer megszervezi az emberek termelõeszközökkel való elnyomását. A rabszolgák és az ázsiai típusú közösségek munkásai mégsem hozták létre az akkumulált munka ilyen tömegét. A különbség nem csak mennyiségi, hanem minõségi is. A mezõgazdaságban foglalkoztatott rabszolga aktivitása nem sokban különbözhetett attól a szabad parasztétól, aki ugyanakkor a parcelláján dolgozott. A proletár ezzel szemben olyan kapcsolatba kerül az akkumulált munkával, amelyben specifikus szerepe és saját célja nem más, mint az, hogy ezeket a termelõeszközöket értékesítés céljából mozgásba hozza. Már nem arról van szó, hogy terméktöbbletet hozzon létre, melyet az élõsködõk fognak élvezni, hanem, hogy egy olyan állandóan növekvõ értéktöbbletet teremtsenek, amely hatalomként áll vele szemben és munkáját egyre inkább elértékteleníti. A tõke maga ez a különös kapcsolat holt és élõ munka között, és így az osztályok, vagyis az élõ munka létrehozói és a holt munka spekulatív birtokjogcímeinek (részvénytõke) birtokosai ill. tulajdonosai közti kapcsolatot is jelenti. Hogy ez utóbbiak tulajdonában vannak-e termelõeszközök vagy sem, az lényegtelen, mivel tõkések és így a proletariátussal szembenálló társadalmi osztály tagjai, mert õk irányítják/kezelik a tõkét. Nem az képezi a szervezet(-zõdés) lényeges viszonyát, hogy ez a kapcsolat szükségesnek látja-e a megszervezõdést ill., hogy olyan mértékben-e, mint ahogy a kapitalizmus napról napra komplexebb és diverzifikáltabb (bõvebb, tágabb) lesz.
Így a tõkét nem a munkásszervezõdés megváltoztatásával lehet legyõzni, hanem csakis a termelõerõk azon struktúráján belüli változtatással, amely ezt a viszonyt meghatározza és ebbõl az emberiség társadalmi fejlõdésének történelmileg szükséges eszközét hozza létre. Ez exakt ugyanaz, mint ami a holt munka növekedésével létrejön és az élõ munkához viszonyítva szükségtelenné teszi kizsákmányolását. Ezt a fejlõdést és ennek integrációját elemeztem munkám elsõ felében. A modifikált munka még továbbra is elengedhetetlen szerepet játszik. Nézzük meg most ennek a történelmi folyamatnak mindkét lépcsõfokát, és azt, hogy ennek milyen megjelenési formái vannak. Ennek a két fejlõdési fázisnak (a magasabb és alacsonyabb rendûnek) mindenkori tartalma más volt Marx korában, más 1917 körül és más korunkhoz viszonyítva.
Habár, mivel a kapitalizmus természete semmit sem változott, a program alapjában véve ugyanaz mint a 19. században, ma mégis másképp mutatkozik meg, ezért van szükség elméleti és gyakorlati aktualizálásra. Bizonyos pontok ugyanazt jelentették Marx idejében is mint manapság, némelyek azonban teljes kritikai hozzáállást követelnek. A 2. részben ezért azzal foglalkozunk, ami az elõzõ periódushoz képest új lett. Az általános alapelvek, amiket Marx definiált, azonban érintetlenül maradnak, és így ebben a fejezetben nem kerülnek szóba.

A MARXI PROGRAM MA

Mivel a kommunizmus elsõsorban az emberiség által felhalmozott kollektív javak kollektív kisajátítása, így elsõsorban annak kisajátítása, amit a kapitalizmus a társadalmi vagyon lényeges faktorává tett, vagyis felhalmozott munka, fix tõke a szó legtágabb értelmében. Azok a pontok a modern társadalom mozgalmi központjai, ahol a fix tõke a legkoncentráltabb: pl. nagyipar, szállítmányozási ipar, távkommunikáció, energia stb. Ezek a centrumok a tõke uralmának fellegvárai, valójában saját gyenge pontjai és így az antikapitalista forradalom kiindulási pontjai is. Mert ezeken a helyeken az érték elveszti objektív tartalmát. Ezeken a helyeken a használati érték azonnal fölébe kerekedik a cserének, és csak közvetlenül a harc után kerül át olyan területekre, ahol a tõke még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy az érték és a munkafolyamat közti ellentétet feloldhassa. A kommunizmus elsõ fázisának célja a nagy ipari vállalatok közti csere megszüntetése, minek következményeként ezek lassanként, sõt relatíve gyorsan az érték közvetítése nélkül fognak mûködni. Szigorúan véve az érték nem hirtelen szûnik meg (a kommunista mozgalom nem rejt magában voluntarizmust ill. adminisztratív tevékenységet) inkább lassanként hal el, amikor alkalmazási szférája megszûnik. Ennek a mozgásnak/mozgalomnak a kiindulópontja a nagy modern vállalatok (ipar, közlekedés) hálózata. Ezek valamely módon a fix tõke és a jól fejlett termelõerõk felhalmozása által lesznek a kommunizmus fellegvárai. Ezzel az elõzménnyel ezek a vállalatok nem mûködhetnek többé autonóm termelõi egységként. Feloldódnak egy nagyobb egészben. Ennek következményeként a gazdaság koordinálása kevésbé lesz nehéz, mivel a tõke centralizációs tendenciájával bizonyos számú financiális és ipari hatalmak köré szervezte meg a modern társadalmat és így hatalma a gazdaság minden fontos területére kiterjed. Az átmeneti fázis akkor kezdõdik el, amikor az érték megszûnése ezekbõl a vitális pontokból kiindulva befolyásolni kezdi a társadalmi élet egészét. Ettõl kezdve a termelést már nem az értékesítés, hanem a használati érték fejlõdése és a szükségletek kielégítése határozza meg. Az érték pedig már nincs jelen.

Csak ez a fejlõdés teheti lehetõvé a bérmunka megszûnését is. A bérmunka olyan feltétel, amit a tõke kényszerített rá az emberekre. Ebben a viszonylatban az ember csak mint munkás, a munkaerõ átadója/létrehozója létezik a társadalom számára. A bérmunkaviszonyok létezése onnan ered, hogy az emberek társadalmi fejlõdését csak ebbõl a szemszögbõl veszik figyelembe. A munkához kell õket kötni és alávetni a holt munkának, amely számára õk élõ munkájuk által értéket termelnek. Az ember csak e céllal létezik, és ha ezt a funkciót nem tudja betölteni, akkor használhatatlanná válik a társadalom ill. a tõke számára. A bérmunka a holt munkának van alávetve, így a munkást dolgozni kell kényszeríteni. Anyagi létét függõvé kell tenni bérmunkájától. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy részesedik-e a társadalom gazdagságából/javaiból akár saját munkája révén is. Csak azt a minimumot kapja meg belõle, amely munkaereje értékének megfelel. Ezt a minimumot a társadalmi termelõerõk és a megtermelt javak fejlõdése határozza meg és a munka történelmi fejlõdésén alapul. Azáltal, hogy csak azt kapja meg, ami munkaerejének reprodukálásához társadalmilag szükséges, kényszerítve van annak eladására. A termelõerõk kibontakozásával és megváltozásával aztán majd eltûnhet az élõ és a holt munka közti kapitalista viszony és vele együtt az egész értékrendszer ill. a bérmunka is. A bérmunka csupán egy olyan kapcsolat, amit a munka és a termelõeszközök közti viszony determinál. Ha ennek a kapcsolatnak az objektív tényezõje megszûnik akkor õ maga is végleg eltûnik. Az érték és a bérmunka eltûnése azonban mégsem egyszerre következik be.
Az olyan fejlett szektorokban, melyekben az érték princípiuma a tõkés termelés fejlõdésével maga is feleslegessé vált, a vállalatok elkezdik egymás közt cserélgetni termékeiket anélkül, hogy gondoskodnának értékesítésükrõl. De még ezekben a gyárakban sem veszíti el a munkaerõ közvetlenül értékjellegét. Viszont a munkaerõt már nem fizetik meg és ez a fejlõdés két fázisban folyik le: A kommunizmus a munkaerõt igazából nem tudja úgy kezelni mint a termelõeszközöket. A munkára vonatkozóan az elsõ szükségszerûség a munka generalizálása. Elsõsorban arról van szó, hogy nem a dolgozókat engedjük dolgozni, de arról is, hogy az összes nem produktív munkát produktívvá tegyük és így a munkanélküliek nagy tömegét magunkhoz vonzzuk. A munka generalizálódásának ezen folyamata fontos a kommunizmus elsõ stádiumában. Mivel ez a termelõerõk és a javak kisajátítását jelenti, a kommunizmus szükségképpen a munkaképesség emberiség általi teljes kihasználását is jelenti, és megszünteti a munkaerõ kapitalizmus általi alulfoglalkoztatottságát és elfecsérlését.
Mégis, mivel a munkaerõ olyan mozgásban lévõ élõ munkára vonatkozik, mely termelõ tevékenységet feltételez, nem lehet a termelõeszközökkel egy lapon említeni. A holt munka problémamentesen végzi munkáját, de a munkaerõ kezdetben csak úgy tudja kihasználni funkcióit, ha rá van kényszerítve. A rabszolgaság évszázadokra visszatekintõ szokása a munkát kényszerítõ kötelezettséggé tette, mely súlyos teherként nehezedik az egyén vállára, melyet pedig állandóan próbál elkerülni. Csak az az idõszak tûnik neki megváltásnak és az emberi lehetõségek fejlõdésének, amikor nem dolgozik. Gyakran úgy gondolták, hogy a megoldás a munka teljes megszüntetésében rejlik, és nem pedig azon feltételek megváltoztatásában, amelyek a munkának kényszerjelleget adnak. Ezért szükséges az átmeneti társadalomban az általános munkakötelezettséget bevezetni aszerint a szabály szerint, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Erre azért is van szükség, mivel az új munkások száma és társadalmi származása súlyos problémákat vet fel. Mint ahogy majd látni fogjuk, a munka ilyenfajta generalizálása csak úgy lehetséges, ha megmaradunk az érték valamilyen formájánál. Egy ilyen rendszer megalapozási folyamatának ugyanennek a megszûnéséhez kell vezetnie, és így feltételezi a magasabb fázisba való átmenetet.

Kezdetben a kommunizmus még nem teljesen fejlett. Elõször azokat az akadályokat kell megszüntetnie, amelyek fejlõdése útjában állnak, ezek közül is legelõször azokat, amelyek akadályozzák a termelõerõk kibontakozását, vagyis a kommunizmus alapfeltételét. A proletariátus saját vezetése alatt ésszerûen tervezi meg a társadalmat azért, hogy gazdasági fejlõdését megvalósítsa és a szakadásokat befoltozza.
De ettõl még nem lett az emberiségbõl társadalmi termelõerõ. Sõt a fontosabb területekre az elõkapitalista fejlõdési szint jellemzõ.
A munka generalizálásával még nem jön létre egyetlen olyan munkaközösség sem, amelyben az ember válik a munka egyetlen hivatkozási pontjává. Csak az a cél, hogy a munka tõkés jellege megszûnjön.
A munkát nem bérben hanem élelmiszerjegyben fizetik ki; ez egyfajta ellátást (élelm.) biztosító kártya, amely csak közvetlen felhasználásra alkalmas, és teljesen különbözik attól, amit a tõke nyújt. Ennek semmi köze pl. a háborúk alatti jegyrendszerhez. A jegy tehát a munka értékének felel meg, de túllépi az értékét, mivel csak egy bizonyos felhasználásra alkalmas értéket képvisel. Nem méri azt, hogy mi szükséges a munka reprodukálásához, hanem azt méri, hogy mi felel meg a termelõerõk fejlõdési szintjének. Ez utóbbi szükségszerûen feltételez egy fogyasztási - elosztási tervet, persze nemzetközi szinten.
Az érték evvel új formát ölt. Bizonyos mennyiségû munka bizonyos mennyiségû termékkel cserélõdik ki: mindenki munkájához mérten. Ennek ellenkezõje lehetetlen volna. A jegyekkel, melyek elõre meghatározott mennyiségeknek felelnek meg, nem lehet spórolni, nem akkumulálhatók. Ha nem használják fel õket, akkor visszahozhatatlanul elvesztek / érvénytelenné váltak. Ez a különbség a bérhez képest. A jegynek nincs valódi érték jellege, mivel nem használható másra, csak közvetlen fogyasztásra. Tehát a munka és a jegy (termékek) és így az ember és a társadalom között még mindig fennáll egyfajta értékviszony, de ez más, mint az, amit a bérmunka fejez ki. A két dolog teljesen egyenértékû, mivel mindkét esetben elõre megállapított munkaegységeket cserélünk föl egymással. Mégsincs polaritás, mivel a cserének itt egyetlen célja van; a munkaerõ továbbra is értékesül, de már nem áruként. Szó sincs már két egymással fölcserélhetõ pólusról, hanem egy olyan egységes mozgásról, amely tényleg az érték megszüntetésének kezdetét jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy az értéktörvény már csak félig érvényes. Ezért aztán el is tûnik.
A munkás által megkapott termékmennyiség mértékét már nem az érték határozza meg, nem az átlagos munkaidõ, mely munkaerejének reprodukálásához szükséges, hanem a társadalom. "Nem cserérõl van szó, hanem a termékek autoriter elosztásáról." Az értéktörvény tehát már nem úgy mûködik, mint a kapitalizmusban. Már nem létezik az érték autonómiája, mert egyidejûleg részben megszûnt, részben irányítva van. Ehelyett a munkaerõ az érték által kapja "fizetségét": nem mintha az élelmiszerjegy adná azt, ami szükséges a reprodukáláshoz/újratermelõdéshez, hanem mert ez a jegy egyfajta mértékviszonyt hoz létre, tehát egyféle csereviszonyt az elvégzett munka és a fogyasztás között, ami azonban a fogyasztásból indul ki. Így a legalsó szinten álló kommunista rendszer mind a kapitalizmustól, mind a kommunizmustól különbözik. A mérés tehát folytatódik, csak épp a fogyasztás szemszögébõl. Ezzel párhuzamosan ill. egyidejûleg ez a mechanizmus a munka és a termelés szintjén is diszponíbilis idõt hoz létre, és lehetõvé teszi a munkanap jelentõs csökkentését. Így változik meg a fogyasztás/használat mind minõségileg, mind mennyiségileg. A fogyasztás elveszíti elosztói jellegét. A termelõerõk mindenkinek szükségletei szerint engedik a fogyasztást.
Egy ilyen típusú változást nem lehet dekrétumban kiadni, hanem progresszívan fog kialakulni a szükségletek transzformációjával. Így a munka végérvényesen elveszíti kényszer jellegét, miután megváltoztatta saját természetét, és ezáltal a munkának a rendelkezésre álló idõhöz való viszonyát is. A megváltozott termelõi tevékenység így szükségletté vált. Csak olyan fejlõdés által valósulhat meg ez a folyamat, melynek bekövetkezése elõre ki nem számítható. (vö.: A gothai program kritikája)
A bérmunka megszûnése egybeesik a csere végérvényes likvidálásával. A kommunizmusba való átmenet elindít egy olyan kettõs folyamatot, amely egyrészt a nagyvállalatokra, másrészt a munkára vonatkozik. Az átmeneti periódus minden nehézsége abban áll, hogy koordinálni kell mindkét mozgást. A nagy vállalatokat értékre való hivatkozás nélkül kell egymással összekötni. Ennek a transzformációnak az alapjait maga a tõke fektette le, és a kommunizmus megelégszik azzal, hogy ezt áttegye a gyakorlatba. Ez lenne a forradalom elsõ vívmánya, amely a bérmunka megszüntetését logikus következményként hozza magával. Ami a tõke ellentmondásait illeti, úgy a döntõ lökést az az eltárgyiasult munka adja, amely azáltal elveszíti vámpírjellegét, méghozzá úgy, hogy a holt munkát aláveti az élõnek. Az átmeneti idõszak ennek a kettõs folyamatnak a megszervezõdése a legfontosabb termelõeszközök és a generalizált munka szintjén, és annak az értéknek az eltörlése, amely ebben a mozgalomban / folyamatban fejezõdik ki. Ezzel (a hatással) alapozza meg ennek feloldhatatlan egységét. Az átmeneti társadalom nem elégedhet meg azzal, hogy a "gazdaságot" más módon szervezze meg anélkül, hogy foglalkozott volna a munkások termelõeszközökhöz való viszonyával. A bérmunka megszüntetésének folyamatát sem indíthatja el anélkül, hogy objektív bázist ne teremtene ennek a folyamatnak. A kommunizmusba való átmenet elemzése ezért veszi figyelembe mindkét szempontot. Hogy ezt megérthessük, rá kell világítanunk a használati érték dominanciájának és önállósodásának szerepére, mely a tõke egy részét meghatározza, és az érték megszûnésének alapját képezi.
A bérmunka megszüntetése csak így lehetséges, de manapság azért más a helyzet, mivel a tõke fejlõdése a fõ probléma egyes elemeit megváltoztatta: különösen a munkaerõ és a termelõeszközök forradalmi szerepét.
A fogyasztási és a termelt javak szintjén történõ csere kommunista megszüntetése másként történik ma, mint korábban történt volna.

NAPJAINK PROGRAMJA

A XIX. században a kommunista program magában foglalta a termelõerõk fejlesztését is azért, hogy a társadalmi gazdagság azon stádiumát, amibõl a kommunizmus létrejöhet, elérjék. Ez 1917-ben még Oroszországra, sõt egy csomó európai országra, mint pl. Francia- és Olaszországra is érvényes volt. Ezt a fejlõdést az a proletariátus szervezi és ellenõrzi, amely diktatúráját saját új államával gyakorolja. Ipari munkára fogja kényszeríteni a polgári elemeket, beleértve a járadékosokat is, akik egykor még több millióan voltak, és a háború után eltûntek; a kispolgárságot, és a régi házi alkalmazottakat is. A program alapjaiban véve a mai napig nem változott, de bizonyos intézkedéseket a gazdasági és társadalmi fejlõdés gyökeresen megváltoztatott. Az 1945 óta minden országban végbement általános iparosítás fölöslegessé tette a termelõerõk elõzetes növekedési periódusának megszervezését. Fejlõdésüket már nem kell külön elindítani, hanem a termelõerõk fejlõdését szembe kell állítani az érték által meghatározott fejlõdéssel. Vannak még alulfejlett zónák, de ezek a kommunista forradalmat csak a világforradalom egyfajta "függelékeként" fogják már megélni. Már egyetlen olyan országban sem a termelõerõk fejlõdése a fõ kérdés, ahol jelentõs számú proletariátus létezik, mivel a tõke már betöltötte ezt a feladatot. Tehát egy másodlagos feladatról van szó, (ami inkább minõségi, mint mennyiségi,) amely mindenek elõtt a termelõerõk egyfajta átalakítására és a "gazdaság mint olyan" megszüntetésére irányul.
Egyébiránt a kapitalizmus kitermelt egy csomó unproduktív bércsoportot is. A termelõképes proletariátus egyre inkább kisebbségben marad az összes bérfüggõ között, míg az élõ munka szintén csak másodlagos szerepet játszik a termelésben. (Ez a valós tendencia mutatkozik meg minden fejlett országban, mindenekelõtt a legerõsebben, az USA-ban.) A proletariátussal szemben (ezalatt a produktív bérfüggõket értem) ezek az új középrétegek egyáltalán nem ugyanabban a helyzetben vannak, mint a tradícionális értelemben vett kispolgárság vagy a parasztság. A proletariátusnak nem feladata, hogy osztályközösségre lépjen ezekkel. Ez ma másféle kapcsolat, és nem azért, mert mindkét esetben bérfüggõkrõl van szó (a tõke funkcionáriusai is azok), hanem mert a kispolgársággal és a parasztsággal ellentétben ez a középréteg (szolgáltatói szektor) - túlnyomó többségük legalábbis - nem rendelkezik tartalékokkal, és nem gyakorol semmiféle kontrollt a termelõeszközök fölött. És szintúgy kilátásuk sincs arra, hogy ezt valaha is megtegyék. Ahogy a proletariátusnak, úgy nekik sincs más vesztenivalójuk, mint láncaik.
A forradalom feladata egy olyan gazdaság megszervezése, amely mentes az érték fogalmától. Nem csak arról van szó, hogy a termelést ki kell emelni az értékesítés folyamatából úgy, mintha a termelés a kommunizmus meghatározó eleme lenne, amely a kapitalizmusból származik. Ez ugyanolyan illúzió lenne, mint a munkások általi üzemvezetés elképzelése, mert ez a termelés a forradalommal ellentétben /forr. szempontjából/ megintcsak tõkés termelés maradna. A forradalom nem kezelheti fix tõkeként, mivel a fix tõke is csak tõke. Ilyen például a hadi ipar, vagy az olyan iparágak, melyek a tõke profittermelésébõl származóan túlfejlettek (autógyártás stb.) A gazdaság mind a tõke, mind a forradalomkezében fegyver. A kommunizmus csak úgy használhatja ezt a fegyvert, ha közben magát a termelést is átformálja. Tehát nem elégedhet meg azzal, hogy a nem termelõ szektorokat kiiktatja és a produktív iparágakat fejleszti. Minden termelési mód különbséget tesz produktív és unproduktív szektorok között saját kritériumai szerint. Az unproduktívakhoz tartozik minden olyan terület, amelyek feladata csupán a körforgás fenntartása. Ezek persze mások a kapitalizmusban és mások a kommunizmusban. Valójában a fejlett kommunizmus már nem ismeri ezt a különbséget. De a kapitalizmus legyõzésénél a kommunista forradalomnak meg kell birkóznia ezzel a kettõs problémával: unproduktív területeket megszüntetni illetve egy csomó unproduktív munkást átképezni.
Ilyen feltételek mellett szóba sem jöhet az ipar olyan fejlesztése, mint ahogy azt Marx és a kommunisták 1920-ban látták. Már nem arról van szó, hogy egyének tömegeit rábírjuk, hogy menjenek gyárba dolgozni. A munka kényszermunka ill. állami-politikai nyomás hatására történõ generalizálásának illetve a jegyrendszer gazdasági nyomásának már semmi értelme sincsen , mivel az ezzel megcélzott fejlõdési folyamat már lezajlott. Ma a probléma abban áll, hogy az olyan tevékenységeket kell fejleszteni, ahol a technika és a tudomány képezi a fõ termelõerõket. Senkire sem lehet a munkának ezen új típusát rákényszeríteni, mivel a gazdasági és technikai feltételek nem képesek az unproduktív munkások tömegeit ilyen tevékenységi körbe abszorbeálni( felszívni). Gazdasági területen az átmeneti periódus feladata az, hogy az összes tevékenységet egy társadalmi, tudományos és alkotó/építõ tevékenységgé fogja össze. Az automatizált iparnak, amelyet a forradalom hoz létre mindenesetre magas képzettségû, de nem túl nagy számú személyekre van szüksége. Tehát végképp lehetetlen lenne, az összes volt unproduktív munkást ebben a szektorban foglalkoztatni. A forradalom tehát rá lesz kényszerítve, hogy egyidejûleg fejlessze tovább az automatizálást likvidálja a visszahúzó/romboló szektort, javítsa a volt proletárok munkafeltételeit és átképezze a középréteget az új gazdaságban hasznos tevékenységre. Az érték megszüntetése ebben a keretben zajlik le és csak így adhat neki értelmet. Az egész csak így kivitelezhetõ. Ami a munkások jegyét (bón) illeti, az a munka azonnali generalizálásához volt kötve, ez garantálta kötelezõ jellegét. Attól a pillanattól kezdve, hogy az azonnali generalizálás nem lehetséges, a jegyrendszer formáját és tartalmát is meg kell változtatni. Talán teljesen le is kell mondani róla és azonnal meg lehet szervezni, ezek nélkül is azt, hogy mindenki részt vegyen a társadalmi munkában és részesedjen a megtermelt javakból.
Az a kérdés, hogy mely vállaltokat tartsuk meg, lényegtelen. Ez gyakorlati és nem elméleti kérdés. Semmi értelme folyton szociális és antiszociális igényekrõl társalogni. A problémát majd a forradalom megoldja. A közvetlen és valós szükségletek fognak errõl dönteni. A lakhellyel nem rendelkezõknek lakásra van szükségük. Ha valaki megpróbálja elõre megtervezni a kommunista jövõt az egyáltalán nem érti, mit jelent a kommunista forradalom, amelyet mindenek elõtt az érdekek és a valós szükségletek termelnek ki. Valójában efféle problémákra rámutatni csak annyit jelent, hogy az illetõ kívül áll a társadalmi mozgalmon. Ellenben az áll a forradalomhoz közelebb (anélkül hogy tudna róla, vagy még ha épp az ellenkezõjét is állítja) aki közvetlen szükségletet érez - beleértve a személyes érdekeket is - mivel a forradalom nem áldozatra kész hõstett, amellyel megváltoztatjuk a világot. A "forradalmat akarni" ez az értelmiségi réteg és az olyan csoportok szakterülete, akik mindig azzal foglalkoznak, hogy tevékenységüket újra és újra átcsoportosítsák és újra szervezzék. Azt mondhatnánk, hogy minden olyan forradalmár, akinek nincsenek precíz és forradalmi követelései, csupán a hatalom egyik potenciális bürokratája: mivel nem fûzõdik közvetlen érdeke a forradalom megvalósításához, mindig másokat próbál megszervezni és összehozni és forradalmi tudatot elõhozni belõlük.
A proletariátus diktatúrája egyszerre politikai, katonai és gazdasági, így egészen addig tart, míg az új gazdaság meg nem alapozódik. Csak ebben az értelemben lehet átmeneti fázisról beszélni. Az alulfejlett országok kétségtelenül késleltetett fejlõdésen mennek keresztül ahhoz képest, ahogy a forradalom a fejlett országokban zajlik majd le. De mindenesetre egységesülni fog a társadalmi mozgalom, mivel a kommunizmus csak az egész világot átfogó gazdaságként és társadalomként létezhet.
Az iparosodott országok szintjén a proletariátus és az új középrétegek (mely a lakosság túlnyomó többségét képezi) kettõs megszüntetése szükségszerûen egy univerzális osztály kialakulásához vezet, amely ugyanakkor önmaga - mint osztály - tagadása is. A kommunizmus világméretû egységesülésével ez az univerzális osztály önmagát szünteti meg, és az egyetlen létezõ társadalmi hatalom maga az emberiség lesz. Ebben az univerzális osztályban, amely nem csinál forradalmat, de hordozza és egyben tagadja is azt, a proletariátus, vagyis ami valaha proletariátus volt (az értéktöbblet termelõi értelmében), tartja meg a központi szerepet. Ez az egyetlen erõ, amely társadalmi funkciója révén rendelkezhet a termelõi gépezettel. És mindezt koncentrációja és a termeléshez való közvetlen kapcsolata által, azért, hogy így meg tudja szervezni a vállalatok közötti értékviszony eltörlését. A gazdaság olyan fegyver, amelyet a proletariátus mint a legéletképesebb társadalmi csoport (kommunista értelemben) hasznára tud fordítani. Így õ játssza a döntõ társadalmi szerepet. Ezért õrzi meg a proletárdiktatúra az új középrétegek jelentõségének ellenére is és a proletariátus számszerû méreteitõl függetlenül (lásd USA) központi jelentõségét. Mégis van egy jelentõs különbség: a proletariátusnak már nincs szüksége arra, hogy diktatúrát gyakoroljon más osztályok és rétegek felett, azért, hogy azokat munkára kényszerítse. Ezért számára csak az a fontos, hogy vezetõ szerepét megtartsa, a fenyegetõ ellenforradalmat elhárítsa és specifikus súlyával irányítsa a gazdaságban folyó harcot. Ez gyakran persze azt is jelenti, hogy különbözõ módokon nyomást kell gyakorolnia más elemekre, hogy létrejöhessen az univerzális osztály.
A kommunizmus a produktív és unproduktív munka közti különbséget is megváltoztatja, és ezzel elméleti szinten már a klasszikusok is foglalkoztak, majd Marx pontosította az értéktöbblet alapján. Ez reális tendenciát tükröz, de csak olyan termelési módokra vonatkozóan, amelyek a kapitalizmusból erednek. Arra utal, hogy vannak olyan tevékenységek, amelyek egy termelési mód természetére jellemzõk, és kvázi természetes módon alakulnak ki, és vannak olyan tevékenységek, melyek nem ilyenek, de más okból léteznek:

1.elõkapitalista: produktív munka, melyet a vezetõ osztály unproduktív felhasználására/fogyasztására
fordítanak azért, hogy ez utóbbi saját ill. mások munkáját megszervezze és ösztönözze.
kapitalista: unproduktív vállalatok jönnek létre azzal a céllal, hogy késleltessék annak a pillanatnak a bekövetkezését, mikor a tõkés termelési feltételeket a termelõerõk nem akceptálják többé.
Gyakran a kétféle munka közti különbség azt eredményezi, hogy a munkát "munka" és "nem munka", ill. manuális és intellektuálisjelzõvel illetik, de ez a felosztás nem mindig következik be. Manuális jelzõvel a nem kedvelt, de szükséges tevékenységeket illetik, ami azért kell, hogy egy kisebbség számára anyagi javakat termeljen, amit intellektuális tevékenységek követhetnek. A produktív és unproduktív közti különbség szoros összefüggésben áll azzal, hogy meg kell szervezni egy rentábilis szektort - a jövedelmezõség kritériuma és módja az éppen vizsgált termelési mód szerint változik - azért, hogy olyan vállalkozási területeket támogathassunk, amelyek gazdagítóak ill. érdekesek lehetnek (ez magában foglalja pl. emlékmûvek létesítését és általános értelemben véve az összes mûvészi szükségletet). A produktív szektor élteti az unproduktívat, amelyben a kulturális fejlõdés minden gazdagsága koncentrálódik. Az elsõ nagy változások egyike a tõke szerepét érinti. Egészen addig a tudomány és a kutatás a gazdaságon belül folyik, és a találmányok és javítások a termelés érdekét szolgálják. Ezzel ellentétben a tõke a fix tõke fejlõdése által a tudományt és technikát integrálja a termelésbe, és a társadalmi fejlõdésbõl hozza létre a gazdaság lényeges faktorát.
Korunkban a proletariátusnak azért kell dolgoznia, hogy szabadidõhöz juthasson. Ez egy olyan régi szituáció maradványa, amelyet most a társadalmi gazdagság fejlõdése determinál, ráadásul nem gazdasági okokból, hanem a kapitalizmus társadalmi viszonyai miatt A magasabb szinten álló kommunizmus nem tesz különbséget sem produktív és unproduktív, sem pedig munka és szabadidõ között. Minden emberi társadalom alapja saját anyagi és intellektuális létfeltételeinek termelése és újratermelése. Amíg a munkásság a döntõ faktor ebben a folyamatban, addig az ember rá van kényszerítve a munkára és az osztálytársadalomra, amely az egyetlen eszköz ennek a szükségszerûségnek a tökéletesítéséhez. Attól a pillanattól kezdve, amikor gazdasági-társadalmi fejlõdésének egésze lesz a hatékony faktor (és nem a fix tõke, mint a kapitalizmusban), az embernek nem le sz szüksége többé munkára, mert a szûkebb értelemben vett gazdaság már nem az a terület lesz, amelybõl a többiek parazita módjára élnek. A létfeltételek megtermelése és újratermelése értelmében vett munka fogalma elveszíti értelmét: a létfeltételek anyagi javakat jelentenek, de azt is, amit régebben mûvészetnek neveztünk a hasznot hozó tárgyak elõállításával szemben. Ebben a társadalomban már semmi sem kényszerû vagy fölösleges. A szükségletek kialakulása szükségképpen az egyének közös rendelkezése értelmében jön létre, amelyet a kollektív vagy alkotó tevékenységek , vagy a szórakozás meghatározására hoztak anélkül, hogy ezen területek között bármiféle szakadás is létrejönne.

A munka helyetti henyéléshez vagy játékhoz való jog követelése olyan probléma, amely (csak?) a kapitalizmusban vetõdik fel: mégis az efféle teóriák megjelenése annak a jele, hogy a kommunizmus feltételei immár megérettek. Még ha el is képzelünk egy olyan világot, ahol az ember már nem dolgozik és gépek gondoskodnak mindenrõl, ez is ahhoz vezet, hogy állandósítjuk a munka és szabadidõ közti különbséget. Akkor a kommunizmus mindössze a munka elnyomás lesz olyan mértékben, ahol megszûnik a munkának a reális élettõl elidegenedett jellege. Csak a kapitalizmusban tûnik a szabadidõ szabadidõnek és boldogságnak (ahogy Marx mondta). A kommunizmus nem privilegizálja a szabadidõt, amely most a kapitalizmus jellegzetessége. Ellenkezõleg: megszünteti a munka és szabadidõ közti különbséget. Csak a tevékenység marad, amely egyidejûleg hozza létre és használja is a társadalmi élet minden eszközét.
A kommunizmus nem ismeri a gazdaságot, mint anyagi javak elõállításának területét, amitõl minden egyéb függõvé válik, de amit a tõke mesterien létrehozott és ami a termelésbõl a termelés (értékesítés) számára megteremti minden társadalmj tevékenység célját. A kapitalizmusban mindent a termelési viszonyok határoznak meg, mindent be akarnak kebelezni, és a mindenkori társadalmi szervezetet a tõke által berendezett bérmunka alapjára építeni. A kommunizmusban már nincsenek alávetve a társadalmi viszonyok a termelés totalitarizmusának, hanem csak egy megszüntethetõ része a maradéknak. Ebben az értelemben a kommunizmus mindenféle gazdaság végét jelenti. A termelési viszonyok itt az emberek szociális kapcsolataiban vannak megalapozva. Ha a polgári forradalom a gazdaság fejlõdését szolgálja, akkor a kommunista forradalom a gazdaság megszüntetését jelenti. A polgári forradalom a termelési viszonyok kibõvítését és általánosítását jelenti, míg a kommunista forradalom a termelési szférának mint elkülönült és domináló elemnek a megszüntetését. (Így maga a fogyasztási és invesztációs javak közti különbség is kérdésessé válik.) S legvégül: a kommunizmus nem ismer semmiféle politikai formát. A polgári demokrácia, amíg ez önmagában játszik szerepet, nem jelent semmit. Csak a birtokos osztályok valós erejének viszonyait irányítja, és az általuk definiált kompromisszumot már jóval elõbb megkötötték. Amíg a tõke akkumulálódik és jelentõsen központosul, és ugyanakkor fejlõdésének külsõ akadályait képes elhárítani útjából, addig a demokráciát megfosztja eredeti formájától és mítoszként konzerválja azt. A kommunizmusnak nem kell új tartalmat adnia a demokráciának, mert amíg létezik és van értelme, addig csak azt a célt szolgálja, hogy az államon belüli különbözõ érdekeket harmonizálja. A kommunizmus viszont nem ismeri az állam fogalmát, mert az államot vagy a demokráciát is szocializálja, vagyis visszahelyezi a társadalomba, és ezzel meg is szünteti. Sõt egyetlen egymással szembenálló társadalmi csoportot sem ismer. Legyõzi tehát a közvetítés (?) minden mechanizmusát is, amely arról dönt, hogy miben értünk egyet, mit tegyünk. A kommunizmust és demokráciát akarni: ellentmondás. Mivel az elõbbi a politika végét jelenti és az emberiség egységesülését eredményezi, semmiféle hatalomra nincs szüksége ahhoz, hogy a társadalmat stabillá és harmonikussá tegye. Az emberek saját társadalmi életüket uralják, így biztosan összehangolódnak, de anélkül, hogy a kontroll és összeegyeztetés tartós építményére szükség lenne. Azt mondhatjuk, hogy a kommunizmusban a társadalmi élet mindenki ügye. De 1) ez csak azért lehetséges, mert a termelési viszonyok ezt lehetõvé teszik, sõt inkább megkövetelik (a fejlõdés csak emberi mértékkel mérve lehetséges, és minden egyes dolog/ember fejlõdése által, és nem pedig úgy, hogy ezt valamely társadalmi szervezet autorizálja), 2) bármely politikai mechanizmus léte (pl. sztálini állam vagy a demokrácia) biztos jele annak, hogy kommunizmusnak vagy akár a kommunizmusba való átmenetnek nyoma sincs, hanem olyan osztálytársadalommal van dolgunk, melynek megoszló illetve különbözõ érdekeit ki kell békíteni egymással. Igaz, hogy a kommunista forradalom nem más, mint hogy az emberiség saját kezébe veszi sorsát és egy univerzális osztály kialakulása. De épp ez a folyamat zárja ki a közvetítés bármiféle formáját, az emberek és a társadalmi szervezõdés, az egyén és a társadalom közti mindennemû politikai formát.

Szerkesztõi utószó:


Barrot cikke ellentmondásos, ezt az ellentmondást maga a mozgalom hozta ki belõle. Az a kommunista mozgalom, amely a kapitalizmus ellentmodásainak elmélyülésével párhuzamosan tisztázza mind jobban forradalmi tevékenységét. A kommunista mozgalom kitermeli aktivistáit, és az aktivisták termelik a mozgalmat. De e teremtõ tevékenység során számos ellentmondást hoznak létre, amely ellentmondások a kommunista mozgalom folyamatossága során mind jobban letisztázódnak. Ennek az elõszónak a feladata is egyfajta tisztázás.

1; A KOMMUNISTA J. BARROT
A cikk számos olyan megállapítást tartalmaz, amelyek bár mindig is a kommunista program részét képezték, de mint tudatos felismerés csak az 5O-es, 6O- as, 7O- es évek vitáiban váltak az osztályharcos mozgalom tényleges részeivé.
- "Mozgalom és cél nem választható el egymástól."
- "A tõke ellentmondása mindig ugyanaz és az értéket (a magántulajdont, a cserét) szembeállítja a használati értékkel."
- "A forradalom feladata egy olyan gazdaság megszervezése, amely mentes az érték fogalmától."
- "Minden olyan kísérlet, amely a kommunista társadalom elemzésére irányul csak arra szorítkozhat, hogy mûködésérõl általános elveket fogalmazzon meg. Ami a többi részt illeti (mindennapi élet stb.), azt csak nagy elõvigyázatossággal kezelhetjük és mindig a kommunista termelési mód lényegi mechanizmusával, kell párhuzamba vonnunk."
- "A létfeltételek megtermelése és újratermelése értelmében vett munka fogalma elveszíti értelmét: a létfeltételek anyagi javakat jelentenek, de azt is, amit régebben mûvészetnek neveztünk a hasznot hozó tárgyak elállításával szemben. Ebben a társadalomban már semmi sem kényszer vagy fölösleges. A szükségletek kialakulása szükségképpen az egyének közös rendelkezése értelmében jön létre, amelyet a kollektív vagy alkotó tevékenységek, vagy a szórakozás meghatároztak anélkül, hogy e területek között bármiféle szakadás is létrejönne. A kommunizmus nem privilegizálja a szabadidõt, amely most a kapitalizmus jellegzetessége. Ellenkezõleg: megszünteti a munka és a szabadidõ közti különbséget. Csak a tevékenység marad, amely egyidejûleg hozza létre és használja is a társadalmi élet minden eszközét."
- "A kommunizmust és demokráciát akarni: ellentmondás."

2; J. BARROT ELLENTMONDÁSAI
Ha a cikk a fent idézett sorok következetes kifejtésénél marad meg, akkor elmondhattuk volna, hogy egy ténylegesen a marxi dialektikát használó, kommunista írást közölnénk le. Amely cikk konkrétan megállapítja, hogy a kommunizmus nem más, mint az a tudatos társadalmi harc, amely az emberi tevékenységet támadó világ, a kapitalizmus totális tagadása.
De a cikk elhagyja az "alapfeltételt" a marxi dialektikát, és determinálóvá, kiragadásokra hagyatkozóvá, szociológizálóvá válik. Így a fentebb leírtak ellentétét állítja elemzésének középpontjába.
- "A tökéletes kommunizmus csak egy olyan átmeneti periódus után lehetséges, amelynek az a funkciója, hogy egy csomó irreverzibilis intézkedést hozzon, és ezek által szakítson a tõkén és értéken alapuló gazdasággal."
- "A kommunizmus elsõ fázisának célja a nagy ipari vállalatok közti csere megszüntetése, minek következményeként ezek lassanként, sõt relatíve gyorsan az érték közvetítése nélkül fognak mûködni. Szigorúan véve az érték nem hirtelen szûnik meg (a kommunista mozgalom nem rejt magában voluntarizmust ill. adminisztratív tevékenységet) inkább lassanként hal el, amikor alkalmazási szférája megszûnik."
Ez a megállapítás az, amely alapvetõen tagadja a forradalmi programot, ez az amelybõl számos téves következtetést von le:
- "Az érték és bérmunka eltünése azonban mégsem egyszerre következik be."
- "Ezért szükséges az átmeneti társadalomban az általános munkakötelezettséget bevezetni a szerint a szabály szerint, hogy aki nem dolgozik ne is egyék." stb.
Abból a rosszul értelmezett alaptételbõl indul ki, hogy a gazdasági tevékenység változtat meg mindent. Ez a determináló álláspont, a dialektika rossz használata, a folyamatok egy részjelenségre való leredukálása vezeti el a cikket a lassú elhalás elméletéhez. Ez az álláspont elveti a forradalom totális jellegét, hisz a gazdaságot mint készen talált anyagi feltételt adja meg, amelynek csak az elnyomó jellegét kell átformálni: "Gyakran úgy gondolták, hogy a megoldás a munka teljes megszüntetésében rejlik, és nem pedig azon feltételek megváltoztatásában, amelyek a munkának kényszerjelleget adnak." Ez a determináltság arra is rávezeti az írót, hogy a proletariátust sem tudja folyamatában értelmezni és nem egy tudatos osztályként, hanem egy gazdasági kategóriaként kezeli. És ez a gazdásági kategória az, amely helyzeténél fogva képes a változások vezetésére. Bár Barrot mindezt csak az átmeneti társadalomra vonatkoztatja, és a "tökéletes" kommunizmusról alkotott képe valóban lényegesnek mondható. De statikus szemléletét jól ábrázolja, hogy megkülönböztet "átmeneti" és "tökéletes" kommunizmust, tehát megkülönbözteti a mozgalmat a céltól, illetve amennyiben összehozza az is csak a gazdasági tevékenység lassú elhalására korlátozódik. Ennek megfelelõen saját csapdájába esik: "Ha valaki megpróbálja megtervezni a kommunista jövõt az egyáltalán nem érti, mit jelent a kommunista forradalom..."- fejti ki nagyon helyesen.
Az átmeneti társadalom koncepció tagadja a forradalom romboló erejének szükségességét. A forradalom nem átformál, hanem elpusztít minden régit és új alapokra újat épít. Ha ez nem így zajlik le akkor az nem nevezhet_ kommunista forradalomnak. Mivel az érték nem ölthet úgy új formát, hogy az ne tartaná meg a tulajdont, a munkaerõ nem értékesülhet úgy, hogy ne maradna áru. Mint ahogy azt Barrot is nagyon jól kifejti "A bérmunka megszûnése egybeesik a csere végérvényes likvidálásával". Tehát az érték, amely csere által keletkezik, a csere, amely tulajdon által létjogosult és a munka, amely mindennek az alapja nem létezhet egymás nélkül (oly annyira, hogy ezek a szavak akár a mondaton belül is felcserélhetõk), és ha ez egyik feltûnik, akkor az összes többi is feltûnik és folyamatalkotó lesz. Ez az az alaptétel, amelyet ez a marxista mûveltségû cikk egész egyszerûen nem vett tudomásul.

Megjelent a Kerítéstörők újságban, 2000-ben