Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KASSÁK LAJOS - GRÓ LAJOS PORTRÉJÁHOZ

2016.11.30

 

 

 

 

Valamikor nagyon régen, vagy hetven évvel ezelőtt egy kisváros piacterén felállított ponyvasátorban találkoztam először a mai film torz, alig felismerhető ősével. Évente érkezett a városba vándorcirkusz, panoptikum, panoráma és ebben a sorozatban érkezett meg a mozgó árnyképek sátra is. Csodálatos volt. Kifeszített fehér vászonlapon megjelentek a hajlongó, lépkedő, gesztikuláló foltok, amiket némi jóakarattal élő emberek árnyékainak képzelhetett el a mutatvány nézője. Nagyon gyarló dolog volt ez, de mindmáig megmaradt emlékezetemben.

Így ismerkedtem meg a ma filmművészetének és mozi-intézménynek nevezett nagyszerű emberi alkotással. Alakulását, fejlődését kíváncsi figyelemmel kísértem és hittem jövőjében. Volt idő, mikor naponta négyszer-ötször ültem a moziban és hajszoltam a vászonlapon megjelenő csodákat, amiket az okoskodó emberek, akikből később a kritikusok lettek, biztos fölénnyel technikai trükknek neveztek, tagadták jövő lehetőségüket. Kezdeti állapotukban sem társadalmi, sem pedagógiai jelentőségüket nem ismerték fel, s hogyan is gondolhatták volna, hogy majdan az ember által alkotott új művészetté teljesedik.

Legelőbb az új művészi irányok pionírjai, az, avantgardisták figyeltek fel korszerű jelentőségére. Bírálták fogyatékosságát, dolgoztak dramaturgiájának, esztétikájának megfogalmazásán, vizuális megjelenítésük tökéletesítésén.

Ebbe a komoly kultúrtevékenységbe a magyar feltörekvő nemzedék képviselői is eredményesen bekapcsolódtak.

A magyar filmkultúra kezdeti munkáját, halálukig tartó komoly folytatását három név jelzi: Balázs Béla, Hevesy Iván és Gró Lajos.

Utóbbi éveinkben elkezdődött munkásságuk eredményeinek szakszerű felmérése.

Gró Lajos pregnánsan a társadalmi és etikai fejlődés vonalát képviselte a nemzetközi szakirodalom és alkotói gyakorlat ismeretében. Munkássága kezdetén felismerte a filmezésben rejlő, de kevésbé tudatosított művészi fejlődés lehetőségét. Nem folytatott gyakorlati tevékenységet, de a gyakorlat kritikai elemzéseit mindenkor tárgyának eredetéhez, funkciójához, törvényszerű alakulásához kötötte. Nem gyártott előteóriákat, de következtetéseit világosan indokolta, és a laikus számára is pontosan és érthetően fogalmazta meg. Egy időben szakmai korrektúrát és pedagógiai tevékenységet végzett.

Ha áttekintjük halála után ránk maradt írásait, könnyű megállapítanunk, hogy széles területeket járt be gondolataival, hivatását felelősséggel teljesítette.

Mint tárcaíró, szociálpublicista jelentkezett, erről a területről fejlődött tovább az irodalom és művészetkritika, majd a film műalkotási jellegének felismeréséhez, értelmezéséhez és bírálatához.

1925-ben írta első filmkritikáját a Népszavában. A kedvezőnek nem mondható légkörben komoly erőfeszítéseket tett a tények rögzítése és az igazság kimondása érdekében. Az ő jelentkezésével indult meg a Népszava filmkritikai rovata. Cikkei és tanulmányai nyomon követik vizuális kultúránk alakulását, a filmművészet tévedéseken és hirtelen továbblendülésekben történő sajátos feladatának felismerését.

Természetes, hogy a konzervatív légkörben induló Gró Lajos nem vehette észre máról-holnapra feladatának igazi jelentőségét és sok tényezőből összetett lényegét. Mindazonáltal az elsők között volt, aki felismerte, hogy a film nem lehet az irodalom és a színpadművészet adaléka, naturalisztikus képi illusztrációja. Fel kell fedeznie az idő és a tér relációit, vagyis a maga részére újra fel kell fedeznie a világot, s a saját technikai eszközeivel művészi fórumrendszerré kell konstruálnia. Konstruálnia, mondom, mivel minden művészi alkotás az emberi szellem és erőkifejeződés eredménye, s így a konstrukció, az alkotó ember által létrehozott belső rend adja meg a mű dinamikáját, amely egyben stabilitás is, az arányosságát, dokumentáris jelentőségét, összefoglalóan esztétikai és utilitarisztikus jelentőségét az emberek világában.

Gró Lajos ezeknek a jelenségeknek és eredményeknek életünket gazdagító követelményeivel hamarosan tisztába jött, írásait ilyen lehetőségek és célok szolgálatába állította, s ezért is nem lehet őt egyszerűen a film propagandistájának, vagy esztétikusának nevezni. Gyökereit mélyebbre eresztette, szemlélete és igényessége szélesebb tereket fogott át és előbbre tört az időben.

Persze, hogy voltak homályosabb pillanatai, lassabban alakult felismerései is. De a lényeg keresésében sosem tévedett el úgy, hogy bizonyos feltételei lemarasztalólag hatottak volna saját fejlődésére. Dialektikus gondolkodó volt, és a dolgok ellentéteiben valóságos jelentésüket ismerte fel.

Vallotta, a filmnek meg kell találnia sajátos mondanivalóját, és annak sajátos formanyelvét. Ebben a megállapításban a filmet már kategorikusan kimenteni iparkodott a többi művészeti ágazatok fennhatósága alól, vizuális karakterét hangsúlyozta, amit a precíziós technikai eszközök igénybevételével valósít meg. Erezte, elérkezett a klasszikus kultúra és a huszadik század technikai civilizációjának összeolvadási korszaka. Ezért is a film művészetté fejlődését a mozgás jegyeivel, különböző érzések, gondolatok kifejezésére alkalmas, gazdagon árnyalt skálával kell elősegíteni.

Elképzelését elsősorban a burleszk megjelenésében látta igazolva. Valóban, a film fejlődésében a burleszk-periódusban dominál legtúlzóbb formájában a mozgás és egyben legmeggondolatlanabbul is. Gró Lajos a célirányos mozgásra gondolt és nem a szeleburdi ugrabugrálásra, nem azokra a Zoro–Huru-féle együgyűségekre, amelyek mélyről fakadó nevetés helyett csendes szégyenkezésre kényszerítették az érzékeny nézőt. Az ilyen produkció hiábavaló, sőt káros voltát hamar észrevette, s csak Buster Keaton megjelenése késztette rá, hogy a burleszk filmbeli jelentőségét elemezni kezdje. De Keaton nem bizonyult igazi burleszk-hősnek a filmszalagon. Chaplinnek kellett jönnie, hogy a műfajt rehabilitálja, nagyszerű magasságokba fejlessze, és egyben be is fejezze.

Mi a burleszk? – kérdezi Gró és mindjárt, feleletet is ad rá: „A végtelen naivitás, logikai ellentmondások, gondolati abszurdumok, oly cselekedetek egymásba keveredése, amelyek mind szeges ellentétben állnak a valósággal, a kultúrával, az általánosan bevett társadalmi szokásokkal.”

Chaplinben azt a filmhőst látja, aki teljesen megfelel az ő általa felállított kritériumoknak. Azt mondja: „Aktivizmus és pesszimizmus, ez a két jellemvonása Chaplinnek. Művészete a tárgyak negációjában, a társadalmi korlátok áttörésében, és a környezetnek, a dolgoknak perszifláló beállításában nyilvánul meg.” Gró Chaplinben a burleszk igazi képviselőjét társadalmi, filmművészeti szempontokból méltatta és értelmezte olvasói előtt.

Következő felfedezése a húszas évek végén és a harmincas évek elején született orosz filmsorozat. De mielőtt erről szólnék, ismét idéznem kell Gró Lajos néhány sorát, amelyekben filmdramaturgiájának, lélektanának tömör összefoglalását találjuk meg: „A filmjáték egyértelműsége, nemcsak a filmkép síkszerűségéből, hanem főleg az emberi pszichéből adódik. Mert a gesztusokon, mimikán alapuló filmjáték azokból a jelekből tevődik össze, amelyek a lélek történéseit fejezik ki. Az emberi lélekben történő mindenféle esemény ugyanis ekszpanzív jellegű, kifelé törekszik, külsőleg, fizikailag meg akar mutatkozni... Ezek a külső megnyilvánulások annyira hasonlók minden embernél, ahogy azokat mindenki egyféleképpen asszociálja... A filmjáték tehát a nyelvi, faji stb. választóvonalakon túllépve, a világ minden embere előtt egyformán mutatkozik meg.”

Hangsúlyozza, a filmnek meg kell tisztítania magát a társművészetek heterogén behatásaitól. Nagy tereket átfogó, leleplező erejével, technikai felkészültségével legtöbbet kifejező, legkollektívebb jelentőségű művészetté kell válnia. És úgy véli, ezt a teoretikus megállapítást máris megvalósítani, bizonyítani látszanak a gyakorlati eredmények.

„Az eddigi film a beállításban felfedezte előttünk a dolgok arcát, ebben alkotott újat. A történés és cselekmény dialektikus szintézisében fel fogja fedezni az életet alakulásában, változásaiban. A mozgás művészete találkozik az élet lényegével: a mozgással.”

Gró Lajos megértéssel és örömmel üdvözli Eizenstein, Pudovkin, Vertov és a többi orosz rendezők új realista filmjeit. Ezek a rendezők a forradalom izgalomkeltő levegőjét szívták magukba, az igazságtalanság tagadását, az igazság követelését hangoztatták. Az orosz nép sűrűjében éltek, és az ő sorsukat, alakulási lehetőségüket dokumentálták és proklamálták filmjeikben. Mély átélések, merész, szinte vakmerő gondolatok fűtötték át alkotó tehetségüket. Új mondanivalójukhoz új formai kifejezést kerestek. Olyan elemeket ötvöztek be műveikbe, amikhez előttük alig is mert volna valaki hozzányúlni. Esztendőkön át együtt éltek az irodalom, képzőművészét avantgardistáival s a nagyszerű pionírok kezdeményező kedvét, nyugtalan erőfeszítésüket, az újvilág eljövetelébe vetett hitüket megtaláljuk legsikerültebb műveikben. Filmesek voltak és valóban filmet akartak alkotni a szó nemes értelmében, az eszközök gazdag, ökonomikus felhasználásával.

Vertov igazi avantgardista volt, és így jellemezte, értelmezte törekvéseiket:

„Az én filmjeim vizuális kapcsolatot igyekeznek teremteni a térben és időben egymástól távol álló jelenségek között.” Továbbá: „Harc: 1. a közönséges látás helyett a filmlátásért, 2. A valóságos tértől elkülönböző filmtérért. A reális időtől elkülönböző filmidőért.”

Vertov elméleti követelései átfogóan világítanak rá saját és kortársai művészi hitvallására és gyakorlatára. Munkásságuk eredménye ma már a konzervatívok gáncsoskodó leszólásai ellenében is kimagasló eredményeket ért el, s történelmi szempontból az öntörvényei szerint alakuló filmművészet kezdeti idejét jelenti.

Gró Lajos az orosz filmművészet hőskorát, kísérletezésük jelentőségét nemcsak észrevette, hanem ő volt az első, aki tárgyalni, értelmezni kezdte, nálunk nem éppen kedvező körülmények között.

Tanulmányai beható szakértelemmel, nyílt hangon íródtak, s közvetlen hatásuk ellenőrizhető volt a radikális értelmiségiek és a munkásmozgalom haladó szellemű tagjainál.

A filmművészet egészséges, korszerű fejlődésébe hatalmas erővel szólt bele a hollywoodi páncélszekrény. Hosszú időre a pénzemberek vették kezükbe a film sorsának irányítását, megnövelték a technikai lehetőségeket, és kialakították az óriási vállalatokat, a gáttalan versenyt és a sztárrendszert. Megszűnt a film morális társadalmi szerepvállalása, a művészi látvány helyét az agyondekorált miliő, a hisztérikus női típust felmutató látványosság foglalta el. Ez volt a nagy tablók és revük korszaka és a beszélő film sokat ígérő és nagy megrázkódtatásokat okozó előretörése.

Gró Lajos protestált. Előre látta a veszedelmeket, amik megtörik a film művészi fejlődését. A pénz hatalma kisajátította a piacot, versenyképtelenné tette az önerejükre utalt, csekély technikai eszközökkel rendelkező modern rendezőket. A sajátos filmi lehetőségek helyett az érzelgős, happy-enddel végződő sztorik és a színpadi művek közvetlen fotografálása jutott előtérbe. A komolyan kísérletezők száma lecsökkent, valamint a vizuális formanyelven szóló társadalmi kultúrába bekapcsolódó filmek jóformán közönség nélkül maradtak. De az idő legyőzi a tévedéseket és torzulásokat.

Végül a beszélő film is túljutott a buktatókon s a hang mindinkább kiegészítője lesz a képnek.

Gró Lajos az úgynevezett polgári avantgardisták mestereitől sem tagadta meg elismerését. Tudta, ezek az elátkozott mozgalmak is hordanak magukban kiváló értékeket, és vannak mestereik, akik érzéseikkel, gondolataikkal, megoldott formaproblémáikkal a világ minden táján hatottak a körülöttük és utánuk következő nemzedékek egészséges és igényes fejlődésére, a művészetek minden területén s így a filmművészet területén is.

1925 óta figyelemmel kísértem Gró Lajos sok irányba kiható irodalmi munkásságát. De személyesen csak 1927-ben, az emigrációból történt hazatérése után találkoztunk. Ha előbb kíváncsian figyeltem írásait, most őszinte kézszorítással üdvözöltem, mint az olyan embert, akit szívesen fogadunk barátunkká. Azonos nézetet vallottunk. Munka című lapom szerkesztőségi tagja lett. Nem törtető, halk szavú, gondolkodó és meggondolkoztató ember volt. Sok minden érdekelte és sokat dolgozott áldatlanul rossz viszonyok közt. Naponta találkoztunk és közös programokat alakítottunk ki. Jártunk kirándulni a hegyekbe, a vízpartokra és dolgoztunk, dolgoztunk, jártunk gyűlésekre, műsoros estékre és dolgoztunk, dolgoztunk, jártunk horgászni, így töltöttük el szabadidőnk legszebb óráit a hullámzó víz felett, a ragyogó ég alatt, s aztán megint dolgoztunk és dolgoztunk.

De az ember élete nem örökkévaló.

Gró Lajos 42 éves korában egy éjszakába nyúló vita után kidőlt mellőlem és többi meghitt barátai mellől. Szép életének emlékére hálával írtam a fentebbi sorokat...

 

1967