Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HIDEG JÁNOS - MACSKÁK, KÖLYKÖK, USZÁLYOK

2014.03.08

Jean Vigo élete

 

Vigo nálunk nem tartozik a közismert rendezők közé, pedig harminc évvel Truffaut és Godard előtt ő indította el a francia új hullámot. Curriculum P. E. Salles Gomes nyomán.

 

Jean Vigo 1905. április 26-án született Párizsban, a Polonceau utca egy piszkos és szegényes, macskákkal teli padlásszobájában. Visszaemlékezések szerint a fiú születése napján Vigo apja azzal invitálta fel magához társait, hogy megmutatja nekik „az új jövevényt”. A barátok először azt hitték, a pár sokadik macskájáról van szó, és meglepett kacagással vették tudomásul, hogy az új jövevény egy csecsemő.

Jean Vigo apja, Eugene Bonaventure de Vigo, hivatásos anarchista, újságíró és szerkesztő volt, Andorra városparancsnokának unokája. Félig árván, törődés nélkül nőtt fel, hamar elszakadt családjától, s nevét még 17 évesen, egy fiatalkorúak börtönében letöltött megalázó büntetés során az „y a (de) la merde” anagrammájából gyártott Miguel Almereydára változtatta. „Le van Szarva” egyszerre hangzott előkelően és vérlázítóan.

A fiatalon elszenvedett, kegyetlen körülmények között letöltött börtönbüntetés a társadalom engesztelhetetlen gyűlöletét váltotta ki belőle. Hamarosan csatlakozott a párizsi anarchista mozgalomhoz, amelynek idővel egyik országos jelentőségű szervezőjévé és vezetőjévé vált. Anarchista pályafutását fia születését követően is politikai börtönbüntetések és emigrációk tarkították; volt úgy, hogy a család a börtönben ünnepelte a karácsonyt.

Almereyda 1913-ban szakított az addig általa szerkesztett és sikeressé tett La Guerre Sociale című anarchista újsággal, és Le Bonnet Rouge (Vörös sipka) néven alapított szatirikus lapot. Ez a lap nyitottabb volt a felsőbb politikai régiók felé, s — nem teljesen makulátlan — üzleti manőverei és befolyásos támogatói révén a sokáig szegénységben élő Almereyda rövid idő alatt nagypolgári jólétre tett szert, amiért korábbi anarchista barátainak egy része elfordult tőle. 1917-ben, a francia jobboldal előretörése Georges Clemenceau második miniszterelnökségéhez vezetett. A nemzeti radikális Clemenceau, akit kíméletlen politikai támadásai miatt „Tigris”-nek neveztek, a hatalom átvételét politikai rágalomhadjárattal kezdte. E hadjáratnak volt egyik, voltaképpen kisebb jelentőségű állomása a Le Bonnet Rouge körül kirobbantott pénzügyi botrány (amolyan korabeli „Tocsik-ügy”) . Az újság pénzügyi tanácsadója (Almereyda tudta nélkül) német eredetű pénzt fogadott el a lap számára. Az ügy kapóra jött a jobboldali körökben régóta gyűlölt Almereyda letartóztatására. Vigo apját néhány nap múltán, még mielőtt az ügy a bíróságra kerülhetett volna, a börtönben tisztázatlan körülmények között megfojtják, nevét pedig az elkövetkező hónapok különféle politikai pereiben és botrányaiban folyamatosan rágalmazzák. (A korabeli francia jobboldali sajtó többnyire „az áruló”-ként emlegeti.) Jean ekkor 12 éves.

A tragédia végzetes törést okoz Vigo életében. A családot ért megaláztatások közepette anyja nem tud, nem akar vele törődni, ezért Párizsból a dél-franciaországi Montpellier-be kerül mostohanagyapjához, Gabriel Aubes fotográfushoz, aki egy időben apját is nevelte. Mivel a Vigo nevet botrány övezi, Aubes családja titokban tartja a fiú valódi kilétét, és szeretne minél hamarabb szabadulni tőle. Több iskolával is próbálkoznak, mire a bentlakásos Millau-i líceum végre felveszi — (nagyanyja után) Jean Salles néven.

A családi környezetből hirtelen kiszakadt és magára maradt fiú a kisvárosi fiúkollégium rideg, elnyomó légkörében rosszul érzi magát. A nevelői a legkisebb fegyelmezetlenséget is szigorúan büntetik; aki magatartásból elégtelent kap, vasárnap nem mehet kimenőre. A tanárok kicsinyesek, gyakran még nyomoznak is a gyerekek után. Vigo börtönnek érzi az iskolát, és sokat betegeskedik. 1922-ben anyja kívánságára a Párizs közeli Chartres egyik bentlakásos iskolájában folytatja középiskolai tanulmányait. Habár az apjával kapcsolatos botrány elültével a Lycée Marceau-ba már a saját nevén íratják be, szellemét tekintve ez az intézmény sem szabadabb. Mégis több lehetőséget nyújt Vigo számára, hogy a hétvégéket anyjával Párizsban töltse. Ennek ellenére viszonyuk hamarosan megromlik — elsősorban az anarchista apa miatt különböznek össze. Vigo egyre több kutatást folytat Almereyda életéről, felveszi a kapcsolatot régi barátaival, és elhatározza, hogy rehabilitálja apja emlékét. A két iskola nyomasztó légköre és apja antimilitarista filozófiája áthatja gondolkodását, és kialakítja saját, anarchista filozófiáját.

1925 júniusában hagyja el végleg Chartres-t. A katonai szolgálat alól egészségügyi okokból ideiglenes halasztást kap — Salles Gomes lehetségesnek tartja, hogy ennek érdekében a veszedelmes egészségkárosítástól sem riadt vissza, de erre vonatkozó bizonyítékok nem állnak rendelkezésére —, s az év őszétől a Sorbonne-on hallgat előadásokat, de valószínű, hogy ekkor már elkötelezte magát a film mellett. (Már Montpellier-ben érdeklődött a fotografálás iránt, ezért mostoha nagyapja megtanította a mesterségre, de arra ösztönözte, hogy inkább a nagyobb lehetőségeket rejtő filmoperatőrséggel próbálkozzon.)

Elhatározásából azonban nem sokat tud megvalósítani, mert a következő két év főleg betegeskedéssel telik. Gyengeség gyötri, leutazik az Aubes családhoz Montpellier-be, ahol orvosi kezelést kap; kiderül, hogy a tüdejével is baj van, s ez további szanatóriumi kezelést igényel. Így kerül Fort-Romeu-ba, az andorrai határ közelébe, ahol rövidebb megszakításokkal körülbelül két éven át kezelik. Itt találkozik későbbi feleségével, Elisabeth Lozinskával, egy lodzi gyáros lányával, aki szintén súlyos betegség miatt tartózkodik Romeu-ban.

Felépülésük után úgy határoznak, hogy a Cote d’Azuron telepednek le, elsősorban azért, mert az orvosok szerint az ottani klíma kedvezőbb a párizsi levegőnél. Vigo itt kapja első filmes feladatát: a Franco-Film nizzai stúdiójában lát el rövid ideig segédoperatőri munkát.

1929 januárjában kötött házassága megteremti számára a filmkészítés valódi lehetőségét. Apósa százezer frank kezdőtőkét ad a fiatal párnak, amelynek egy részén Vigo egy használt Debrie kamerát vesz, és dokumentumfilm-forgatásba kezd.

A Nizzáról jut eszembe! stílusgyakorlat és kísérlet egy sajátos filmes formanyelv kialakítására. Vigo a hagyományos városfilm műfaját groteszk és morbid elemekkel szövi át, amelynek révén anarchisztikus kritikát mond a városról. Nem sokkal a forgatás megkezdése után találkozik későbbi filmjeinek operatőrével, az orosz származású Boris Kaufmannal, akivel közösen folytatják a munkát. Vadásznak a csúf és bizarr emberekre, az ízléstelen helyszínekre az elegáns fürdőváros forgatagában. A film egyes pontjain kísérleti megoldásokat is alkalmaznak — mivel nem kapnak engedélyt a kaszinóban való forgatásra a játék ideje alatt, animációs filmet iktatnak be: a vasútállomásra érkező turistákat besöpri a krupié.

A filmet 1930 májusában mutatják be szűk, de értő szakmai közönség előtt. Néhány további klubjellegű vetítésen maga Vigo is felszólal, szociális dokumentumfilmnek nevezve alkotását. „Ebben a filmben a város bizonyos alapvető vonatkozásainak bemutatása révén egy életformáról mondok ítéletet — mondja. — Miközben bemutatom Nizza atmoszféráját és az itt folyó életet ... a film a groteszk jegyében fogant vulgáris örömök, a hús és a halál egyetemes képe lesz. Ezek a kéjek a valóságtól eltávolodó társadalom végvonaglásai, az ember szinte rosszul lesz tőlük, és vonzalmat érez valamilyen forradalmi megoldásra.”

A filmről megjelenik néhány pozitív kritika, de a kereskedelmi forgalmazókat nem érdekli a Nizzáról jut eszembe! — csakúgy, ahogy Vigo más rövidfilm-ötletei sem. Ezért úgy dönt, felhagy az önerőből történő filmkészítéssel, visszatér Nizzába, és barátaival filmklubot alakít Amis du Cinema néven, amelyben művészfilmeket, illetve a cenzúra által betiltott vagy megvágott filmeket játszik.

Sokáig nem talál magának magának munkát, míg végül a Gaumont-Franco-Film-Aubert-től kap szerződést egy rövidfilm elkészítésére Jean Taris úszóbajnokról. Bár a munkalehetőséget örömmel fogadta, a rövidfilmért kapott néhány száz frank nem jelentett komoly segítséget súlyosan romló helyzetében. Felesége terhessége miatt kameráját is pénzzé kell tennie.

1931. június 30-án születik meg lánya, Luce. A terhesség megviseli az asszonyt, a szanatóriumi kezelések elviszik az apósa által nyújtott átmeneti segítséget. Vigo a következő hónapokban semmiféle komolyabb munkát nem talál, ezért 1932 nyarán orvosaik tanácsa ellenére a család Párizsba költözik.

Vigo ekkor találkozik Jacques-Louis Nounezzel. Nounez ötvennégy éves, zsidó származású üzletember. Rajong a lovakért, kedveli a filmeket, de a filmiparban ez az első próbálkozása. Elképzelései szerint évente hat alacsony költségvetésű rövidjátékfilmet, illetve fikciós dokumentumfilmet készített volna — ismert színészek és rendezők nélkül. Ehhez intelligens forgatókönyvekre és tehetséges, fiatal rendezőkre volt szüksége.

Vigót René Lefèvre színész ajánlotta Nounez figyelmébe. Nounez ismerte Vigo apjának tragikus történetét, tapintattal és szimpátiával viseltetett iránta. Az eredeti elképzelések szerint Nounez egy lovardában játszódó filmjét valósították volna meg először. Vigo megírta a forgatókönyv vázlatát, lovasórákat vett, hogy közelebbről megismerje a témát, és a film költségvetését is elkészítte. Nounez azonban az év novemberében pontosan nem tudható okokból elállt az ötlettől, s ez megnyitotta az utat Vigo filmterve előtt. Rövid idő alatt elkészítette iskolai élményeiről szóló forgatókönyve első változatát. Nounez közölte vele, hogy a Gaumont stúdiója a karácsonyi ünnepek idején egy hétig a rendelkezésére áll, hogy szerény 200 000 frankos összegből megkezdje a forgatást.

 

 

Magatartásból elégtelen

 

A Magatartásból elégtelen alapvetően két élményből táplálkozik: Vigo bentlakásos iskolákban töltött évei és apjának a fiatalkorúak börtönében szerzett tapasztalatai ihlették. Az önéletrajzi elem olyan erős, hogy gyakorlatilag az összes jelenet és szereplő azonosítható Vigo iskolai élményeivel.

A film cselekménye meglehetősen egyszerű. Egy fiúiskola néhány tizenéves diákja lázadásra határozza el magát gonosz tanárai ellen. A lázadás során elfoglalják az iskola padlását, és a tetőről megdobálják az udvaron ünnepre összegyűlt vezetőséget. A köztes jelenetek a tanulókat, a hálótermek és az iskola életét mutatják be laza egységet alkotva, de szuggesztív erővel. (A film anekdotikus, szürreális, időnként bohózati látásmódja szellemi rokona Karinthy Tanár úr kéremjének.)

A forgatás körülményei embert próbálóak voltak. A pénzhiány, a szűkös stúdióidő és Vigo tapasztalatlansága egyaránt nehezítették a munkát. A Párizs munkáskerületeiből válogatott, a forgatások alatt önfeledten tomboló húsz gyermekstatiszta fegyelmezése már önmagában is megerőltetést jelentett a fizikai gyengeséggel és betegséggel küszködő rendező számára. A jeleneteket általában csak egyszer vették fel, a rendelkezésre álló stúdióidőt a legutolsó másodpercig kihasználták. Az időhiány és a büdzsé szűkössége miatt végül így is számos jelenetet erősen le kellett rövidíteni vagy teljesen kihagyni a végső változatból, amely 1933 március elején készült el.

A végeredmény általános csalódást váltott ki az alkotókból. Úgy érezték, a film zavaros, átgondolatlan, a színészek rosszak, a dialógusok helyenként érthetetlenek — vagyis a „szándéktól eltekintve” minden kusza, s — Maurice Jaubert eredeti filmzenéjét leszámítva — a film amatőr munka.

Bár a Magatartásból elégtelent a cenzúra röviddel a bemutatót követően betiltotta, az április 7-i első vetítést követő kritikák elsősorban nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az anarchisztikus szemlélet feletti erkölcsi megdöbbenést tükrözték. „Vigo, Almereyda fia... — írta az egyikük — valószínűleg túl hosszan futott neki az ugrásnak. Valahol a bokrok között kötött ki... A film valódi esemény lehetett volna. Amit láttunk, egyszerűen nevetséges volt...”

Más kritikusok a film tudatosságát hangsúlyozták, Vigót anarchista lázadóként állítva be: „Dühös, erőszakos, destruktív, acsarkodó, telített mindazzal a keserűséggel, amelyet a szerző boldogtalan gyermekkora során a bentlakásos iskolában elraktározott. Obszcenitással teli, kártékony és harsány, pellengérre állítja a gonosz és szűk látókörű pedagógusokat, és kétségbeesett himnuszt énekel a szabadsághoz. A zavaros, rossz fotografálás csak erősíti a történet fájdalmát. Tüzes, merész munka. Vigo a mozi Céline-je.”

A betiltás pontos oka ismeretlen; valószínűleg az egyházi sajtó rosszallása és Vigo apjának baljós emléke lehetett a két fő ok. Akárhogyan is, a betiltás ténye (a filmet 1945-ig csak Belgiumban játszották) nagy mértékben hozzájárult a lázadó, anarchista Vigo máig is ható mítoszának megteremtéséhez.

 

 

Atalanta

 

Nounez és Vigo már a Magatartásból elégtelen forgatása közben újabb terveket sző egy nagyjátékfilm létrehozására. Bár a tervek meglehetősen képlékenyek voltak, a film betiltása merőben új helyzetet idézett elő, s Vigo pozícióját alapvetően megváltoztatta. A betiltás ténye ugyanis Vigót a Gaumont stúdió producereinek szemében, akikkel Nounez hosszabb távú szerződést írt alá, rossz színben tűntette fel, ezért szerettek volna megszabadulni tőle. Egyedül Nounez kiállása mentette meg, óvatosságból azonban nem engedték, hogy saját vagy a maga által választott forgatókönyből dolgozzon. Így került előtérbe Jean Guinée munkája, a L’Atalante.

A melodramatikus és helyenként banális szerelmi történet egy folyami bárkán, az Atalantán játszódik Jean, a kapitány és fiatal felesége, Juliette között. Az asszony szenved a hajósélet sivárságától, Párizsba érve szórakozni szeretne. Férje enged az unszolásnak és elviszi az asszonyt egy kabaréba. A mutatványos felszítja a férj féltékenységét, a tánc verekedésbe torkollik. Másnap reggel a mutatványos megjelenik a bárkánál, hogy Párizs szépségéről meséljen az asszonynak. A visszaérkező férje ugyan elkergeti őt, de Juliette nem tud ellenállni a kísértésnek, s elszökik, hogy megnézze a várost. Mikor visszatér, a bárkát már nem találja a helyén. Magányosan bolyong a városban, ellopják pénzét, nem kap munkát. A kapitány szintén boldogtalan. Szenvedését látva Jules apó, a hajó részeges, de jólelkű másodtisztje indul a lány keresésére. Amikor a bárka ismét Párizsban köt ki, ő hozza vissza a hajóra a lányt. Juliette és Jean ismét egymáséi lesznek.

Vigo ugyan nem érezte teljesen sajátjának a forgatókönyvet, az egymillió frankos költségvetésből, ismert színészekkel (Dita Parlo, Michel Simon) forgatható nagyjátékfilm lehetőségét nem utasíthatta vissza. Szabadsága a forgatókönyv kisebb-nagyobb módosítására (a hajó macskákkal való benépesítésére, bizonyos jelenetek és szereplők átértelmezésére) korlátozódott.

A forgatásnak a nyár végén kellett volna elkezdődnie, de különféle technikai és szervezésbeli nehézségek miatt csak októberben foghattak munkához. A körülmények ezúttal sem kedveztek Vigónak. A gyorsan rövidülő nappalok és a korán beálló havazás erősen megnehezítette a forgatást. (A havazás miatt például a korábban megkezdett jeleneteket nem lehetett az eredeti beállításban befejezni.) Vigo megpróbált időt nyerni a stúdiófelvételekkel, de a Gaumont producereinek türelmetlensége és a költségvetés túllépése miatt végül improvizálásra kényszerült. Ez több külső jelenet átkomponálásával járt. Elsősorban ez az oka annak, hogy a film második felétől a külső beállítások legtöbbjének a szürke ég a háttere.

A megfeszített munka és a rossz időjárás ismét leverte lábáról Vigót, aki a forgatást jórészt lázas betegen, köhögési rohamokkal küszködve folytatta. A fizikai igénybevétel annyira megviselte, hogy az utolsó felvételeket operatőrének, Boris Kaufmannak már egyedül kellett elvégeznie. A film Vigo utasításai szerint megvágott változata 1934 kora tavaszára készült el. Habár Nounez és Vigo elégedettek voltak a munkával, a filmgyári producerek úgy vélték, a Atalantára komoly átalakítások nélkül katasztrofális bukás vár. A sajtóbemutatót követő kritikák megosztottak voltak, többnyire egyaránt tartalmaztak pozitív és negatív elemeket. „Zavaros, széteső, szándékoltan abszurd, hosszú, lapos, kereskedelmileg értéktelen film — írta az egyik —, mégis vitathatatlan értékekei vannak: néhány gyönyörű, igen emberi jelenet itt és ott az abszurditások és terjengősség kuszaságába fullad...” Az ehhez hasonló kritikák dicséreteiből és bírálataiból a Gaumont emberei számára valószínűleg a „kereskedelmileg értéktelen” volt a perdöntő, és az sem lehetetlen, hogy a film forgalmazását is szabotálták igazuk bizonyítása érdekében. Nounez átmenetileg ellenállt a filmgyár megújuló támadásainak, de pozíciója fokozatosan gyengült, és az újabb anyagi bukástól való félelmében végül belement a követelt változtatásokba. (Vigo egészségi állapota ekkorra már annyira leromlott, hogy sem érdemi ellenállást kifejteni, sem a munkálatokban részt venni nem tudott.)

A Gaumont úgy vélte, a kereskedelmi siker érdekében mindenekelőtt „fel kéne dobni” a filmet. Ehhez kapóra jött A tovaúszó bárka című dal, amely abban az évben óriási népszerűségnek örvendett Franciaországban. Mivel az Atalantában is szerepel egy bárka, a producerek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a film címét A tovaúszó bárkára változtassák, és Jaubert filmzenéjének egyes részeit a népszerű dallal helyttesítsék.

A filmet a felismerhetetlenségig eltorzították, a remélt anyagi siker azonban így is elmaradt. Filmje üzleti kudarcát és a jóindulatú, de vegyes kritikákat Vigo már nem érte meg, mert néhány nappal a film bemutatóját követően meghalt. A halálát megelőző hét hónapban folyamatosan ágyhoz kötött beteg volt, lázrohamok gyötörték. Reumatikus vérmérgezésként diagnosztizált betegségét az orvosok érdemben nem tudták kezelni. A fokozatosan legyengülő, táplálkozásra képtelen Vigót 1934. október 2-án érte a halál. Mindvégig küzdött a kór ellen, az átmeneti javulások idején tréfált is vele: betegségét kis, kövér embernek nevezte, a fején cilinderrel.

 

*

 

Vigo rövid életművének átértékelése 1945-ben kezdődött, a Magatartásból elégtelen cenzori tilalmának feloldásával. A róla alkotott kritikai kép a morbiditás és a technikai esetlegességek hangsúlyozásáról fokozatosan a játékosság és a kísérletezés merészségének méltányolása felé mozdult el, Vigo művészete egyre több nemzetközi elismerésben részesült. A francia filmakadémia fiatal, kísérletező filmeseknek kiadott díjat nevezett el róla, a Sight and Sound az Atalantát minden idők öt legjobb filmje közé választotta.

Szintén a „rehabilitáció” része volt Vigo két játékfilmjének rekonstrukciója. Ez különösen a szétdarabolt L’Atalante esetében bizonyult nehéz feladatnak. Az első próbálkozások 1940-ben történtek, de az elveszett kópiák utáni kutatás még 1990-ben is hozott új fordulatokat. Ekkor került sor a minden korábbinál hitelesebb rekonstrukcióra egy angol archívum mélyén fellelt kópia, valamint a még élő alkotók és szereplők visszaemlékezései alapján. A restaurált filmet az 1990-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be.

Vigo művészete több rendezőre is hatott. A Magatartásból elégtelennel kapcsolatban három filmet érdemes megemlíteni. Az egyik Truffaut Négyszáz csapása, amely többször is idézi Vigo képsorait. Az utolsó jelenet Lindsay Anderson Ha... című filmjében — amely a többé-kevésbé a Zero de Conduite remake-jének tekinthető — a tetőről tüzet nyitó lázadó középiskolások záróképével tér vissza. Kevésbé ismert, de könnyen bizonyítható rokonságban áll a film Elem Klimov Hurrá, nyaralunk!-jával. A konfliktus a szovjet úttörőtábor pitiáner vezetősége és a „kezelhetetlen” lázadó Inocskin között Vigo bizarra fogékony, groteszk, játékos énjéből merít ihletet.

Forrás: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=3927