Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MARÓTHY JÁNOS - A BEAT ÜRÜGYÉN - A MŰVELŐDÉSRŐL

2014.02.25







 

 

A cím szokatlan. A fordítottja szokásosabb: ha valaki csak a "művelődési otthonok" plakátjait figyeli is, láthatja, hogyan borítják el a beat-rendezvények -napról napra teljesebben - az egyéb programokat. Itt-ott még egy-egy Csárdáskirálynő (elvétve talán egy-egy ismeretterjesztő előadás), de ez is tünedezik. A beat a zenei népművelés alapjelenségévé vált. Beatet játszik a művelődési otthon, beat-fesztiválokat rendez a KISZ, beatről vitatkozik a szociológus, a beatről cikkezik a Népszabadság kulturális rovata. Néphadseregünkben évi több százezer forintot fordítanak beat-zenekarok fölszerelésére, természetesen a kulturális költségvetésből. Hogy a beat még sokoldalúbban szolgálhassa dolgozó tömegeink nevelését, a poIitikai öntudat emelésére föltalálták a "pol-beat"-et, a népi kultúra értékeinek ápolására a "folk-beat"-et, katonáink hazaszeretetének elmélyítésére pedig a "kat-pol-beat"-et. (Dolgozóink valláserkölcsi nevelé-sét ugyanakkor a beat-misék biztosítják.)

Ha tehát a művelődés ürügyén ennyi szó esik a beatről, aligha veheti bárki is zokon, hogy legalább egy ízben fordítva: a beat ürügyén a művelődésről essék szó.

Jön az előre gyártott válasz: a beat kell a tömegeknek, bírálata merő arisztokratizmusra vall stb. A beat-apostolok heiyében viszont legalább kissé óvatosabb lennék a tömegigényre való hivatkozással. Annak idején (1960 körül) hasonló érvekkel védték a Németh Lehelék által fémjelzett, áporodott magyar tánczenét. [101]

Néhány üzemben (Ganz-MÁVAG, újpesti üzemek) végzett szociológiai kutatások viszont azt derítették ki, hogy a “tömegek" valójában torkig vannak azzal a fajta tánczenével, amelyet pedig egyes kulturális intézmények (Rádió, ORI) oly alkalmasnak véltek a tömegigény alázatos szolgálatára. A szociológiai prognózis bevált: szinte néhány hónap kellett csak, és amatőr dzsessz- és tánczenei együttesek borították el az országot. A "tömegigényt szolgáló" profi szórakoztató ipar megrettent: az amatőr hullám a létét (jövedelmeit) kezdte veszélyeztetni. Próbálták szigorúbban venni a működési engedélyeket. Nem használt.

Maga a beat is ennek az "ellenzéki" amatőr hullámnak a részeként tört föl hazánkban. Az Illés-zenekar félig "illegálisan" játszott a Bercsényi utcai diákszállóban. Tanácstalan tanácsi előadók tördelték a kezüket, hogy mit tegyenek vele.

A könnyűzene e “forradalma" végül mégsem söpörte el a hagyományos könnyűzenei ,,estab!ishmentet", hanem - frigyre lépett vele. A beat-ritmusok nem tiporták maguk alá a Németh Lehel típusú édeskés-enervált melódiákat, csupán szerény kíséretéüI szegődtek. Így már készen is állt a táncdalfesztiválok stiláris eszköztára. A beates "srácok" egy része félig rebellis maradt ugyan, de a közben kivívott hivatalos elismerésből rájuk is fröccsent. Rebellisként is részeivé váltak a szórakoztatóiparnak. Így most profi elődeikkel együtt zenghetik a lelkifurdalás gyötörte Borisz Godunov énekét ("A hatalom csúcsára értem..."), szorongással várva a tömegzene történetének újabb Kromi melletti jelenetét, ahol most majd őket ültetik a megcsúfolt bojár gúnytrónjára.

A "tömegigénnyel" tehát csínján kell bánni. Összetett dolog az: egyszerre van benne jelen egyrészt a polgári ízlés és világkép, a szórakoztató ipar manipuláló hatása, másrészt a tömegek vágya arra, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, a saját művészetüket mű- [102] veljék, és hogy ez a művészet mindenekelőtt az ő életükről mondjon valamit - lehetőleg az igazságot.

Ezért van az, hogy a tömegzene fejlődése, a polgári szórakoztatóipar létrejötte óta (tehát valójában évszázadok óta: a ponyvaárus már Shakespeare Télí regéjében megjelenik!) a kétütemű motor működéséhez hasonló formában mozog előre. Egyrészt a feltörő népi (mindinkább proletár) elem "lentről", másrészt ennek manipulálása, polgárivá való visszaminősítése "fentről". A fenti visszahat a lentire is, de gyökeresen átformálódhat és egy új progresszív "lenti" hullám részévé válhat. A német munkások például már száz évvel ezelőtt előszeretettel fordították visszájára a polgárok érzelmes-fennkölt hazafias dalocskáit. "In der Heimat ist es schön" - hangzik egy ilyen dal kezdete. A munkásdal-változat viszont a szívrepesztő dallam groteszk ellenpontját adja: mily pompás e gyönyörű hazában, ahol az embert kirúgják a munkából, éheztetik, bebörtönzik, mezítláb járatják, s közben rendőrök vigyáznak a biztonságára.

Ma már közismert, hogyan vonul végig ugyanez a kettősség a dzsessz történetén. A korai dzsessz nagy népi előadóit (akik Stravinsky vagy Ansermet figyelmét is fölkeltették) a fölülkerekedő szórakoztatóipar szinte elsöpörte a színről. Volt, akit a rizsültetvényekről, teherautógarázsokból, a chicagói South Side nyomornegyedéből kellett újra összeszedni, amikor jó néhány évvel később az eredeti népi dzsessz kutatói megkezdték velük az archív-fölvételek készítését. A kommersz réteg alatt a népzene persze tovább él, a divatgyárosoknak és reklámfőnököknek nemcsak aggodalmára, hanem szerencséjére is: így lehetett a swing, majd a boogie-woogie, majd a rock and roll, majd a latin-amerikai népzene, majd a beat, majd az indiai népzene egy-egy új divathullám forrása és egyben cégére.

A főnökök nagyobb gondja az, hogy egy-egy új népi hullám szuverénül is megjelenik, a tömegek önállósodási törekvését képviselve, jellemző módon egy- [103] szerre politikai és művészi sikon. "A saját fejemmel gondolkodom, a saját művészetemet művelem", tehát nem hagyom, hogy a New York Times vezércikkírója gondolkodjék helyettem, hogy a Wurlitzer zenéljen helyettem. Abban az új népi hullámban, amely az utóbbi évtizedben nemzetközileg kibontakozott, maga a folk ( = nép, népi) szó egyértelmű jelentést kapott: a népzene megújításán elsősorban a munkás-folklórnak, a társadalmi tiltakozást kifejező "harapós népdalnak" (Lloyd kifejezése) a megújítását értik, a mai baloldali tömegmozgalmak szolgálatában, főként az ifjúság részéről. Ezért írhatta le Copans már 1964-ben, hogy az addig eltelt öt év során az Egyesült Államokban "a dzsessz központjait folklórközpontok szorították ki"; ezért beszélnek Angliában már évek óta "második népzene-újjászületésrői"; ezért tettek szert nemzetközi hírnévre a newporti vagy torinói "népi fesztiválok"; ezért rúgnak már ezrekre a munkásdal történetével, a hazai és nemzetközi politikai dallal foglalkozó olasz könyv-, kotta- és lemezkiadványok stb. Ez az új hullám a főnököknek persze isrnét üzlet is (a pénznek nincs szaga): Pete Seeger vagy Joan Baez lemezeit sokezres szériákban adják ki; az angol "folk club"-ok repertoárjának terjesztésével több lemezvállalat is foglalkozik; a nyugatnémet Pläne Verlag sorozatban adta ki "a bomba elleni dalok" lemezeit és dalosfüzeteit.

A mi új hullámunk akkor kezdődött, amikor fiataljaink tömegesen vettek gitárt a kezükbe, és saját dalaikat kezdték énekelni. Ezzel amúgy mellékesen megcáfolták a népi romantikus értelmiségi panaszokat az “elmechanizá!ódó kultúráról", arról, hogy a táskarádió, magnetofon stb. kiszorítja az aktív zenélést. Az aktivitás nemcsak újra jogaiba lépett, de az előadás mellett az alkotásra (vers, zene) is kiterjedt.

Egy szocialista ország művelődéspolitikájától joggal lehetett volna elvárni, hogy a népi új hajtásait nem engedi a kommersz által eltiporni, ellenkezőleg: fölismeri a benne rejlő művészi-alkotói energiákat, és [104] minden erejével támogatja is őket. Sajnos, valójában az a meghökkentő ellentmondás állt elő, hogy a népinek a kommerszhez viszonyított helyzete nálunk még a kapitalista országoknál is vigasztalanabbul alakult. Hihetetlen? Lássunk egyetlen példát. Említettem az olaszországi Torinót, ahol eddig már két nemzetközi "Folk Festival"-t rendeztek - korántsem kisebb tömeghatással, mint a hírhedt San Remó-i slágerfesztiváloké. (NB: mindkét torinói fesztivál anyaga hanglemezen is megjelent közvetlen hangfelvételként!) Kérdés: ki hallott már Magyarországon a torinói fesztiválokról? Másik kérdés: ki nem hallott még Magyarországon a San Remó-i fesztiválokról?

Mielőtt még a válaszok elhangzanának, óvatos hipotézisként megkockáztatom, hogy aligha tanúskodnak majd a "torinoizmus" intenzív magyarországi propagandájáról. Ha ugyanis a kapitalista országokban legalább van San Remo és Torino, nálunk csak San Remo van (ebben máris túlszárnyaltuk a kapitalista országokat, a San Remó-i főnökök nagy irígységére).

Ez a tény határozta meg az amatőr gitáros mozgalom magyarországi sorsát. Maga a “pol-beat" és “folk-beat" irányzat létrejötte is furcsa fordított folyamatot tükröz. Míg Nyugaton a beat már a folkra rátelepedő új kommersz-irányzatként terjedt el, nálunk a beat volt a kiindulás: a kommersszel szemben föllépő fiatalok ezt próbálták becsületes politikai tartalommal megtölteni (pol-beat), a népihez közelíteni (folk-beat), egyáltalán magasabb emberi és művészi igénnyel közeledni hozzá.

Ebben sem juthattak túl messzire. Többször írtam például a "pol-beat" kálváriájáról, ami arra vezetett, hogy ma már a tájékozatlan, de jó ízlésű ember idegesen rázkódik össze, ha akár a szót is hallja. Ahelyett ugyanis, hogy a műfajt "lentről" kezdeményező fiataloknak (Gerilla-, Monszun-együttes stb.) adtak volna több nyilvánosságot, a kommersz tánczene képviselőit ösztönözték (anyagilag természetesen) arra, hogy a "pol-beat" akcióban részt vegyenek. Ab- [105] ból a jó szándékú föltételezésből kiindulva, hogy ez így jobban kell a közönségnek: kedvenc pálinkájába keverve szívesebben fogyasztja majd a vitamindús szörpök cseppjeit. Tévedés volt: kiköpték. Mindkét ital megromlott tőle, nem kellett sem a pálinka, sem a szörp kedvelőinek. Két fő tanulság:

1.  A beat kérdése nem elfogadás vagy elutasítás kérdése. Mint mindenütt, itt is “két kultúra" van, többszörösen összefonódva. A demagóg elfogadás vagy arisztokratikus elutasítás helyett a feladat a tömegzenén belüli áramlatok megkülönböztetése.

2.  A rossz eltiltása nem célszerű. Jobban beválik néha még a rossz propagáiása is: hamarabb megundorodnak tőle. A fő kérdés azonban nem az, hogy mi ellen, hanem hogy minek az érdekében lépjünk föl: támogassuk a jót ahelyett, hogy víz alá nyomnánk. Kezdetnek talán hozzuk létre San Remo mellett Torinót is.

Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy a hazai beat-probléma szélesebb összefüggésekbe ágyazódik. Akár a zene területén belül is. Az utóbbi évek itt ismét előtérbe hozták a kapitalista kultúra még túl nem haladott ellentétpárjait (elefántcsonttorony-ponyva, konzervatív hangversenyközönség-avantgardista zeneszerzés). Mondhatná valaki, hogy ez túlzott pesszimizmus: a hangversenylátogatók száma növekszik; a bérleteket elkapkodják; gyarapszik az “Ifjú Zenebarát" mozgalom; a zenei művelődés új, intenzívebb formái honosodnak meg (kamarazenélés, klubszerű formák stb.).

Mindez valóban örvendetes, de Ádám lelkesedését mégsem árt néha Lucifer epés kérdéseivel ellenpontozni. A koncertbérletek mind elkelnek, tehát növekszik a dolgozók művelődési igénye? (Rosszmájú analógia: ha balatoni luxusszállóink valamennyi szobáját kiadják, merné-e valaki ezt annak bizonyítékaként említeni, hogy jobban megvalósul dolgozó népünk joga az üdüléshez?) Érdemes lenne szociológiai [106] módszerekkel vizsgálni a hangversenylátogatók összetételét és érdeklődését (erre hamarosan sor is kerül). De vajon maga az az elv, hogy a Filharmónia szinte kizárólag bérletes sorozatokat rendez, és hogy ezek a bérletek egytől egyig előre el is kelnek, nem akadályozza-e olyan új rétegek bevonását, amelyek egyelőre nem vennének ugyan bérletet, de egy-egy hangversenyre elmennének, ha lehetne? (A bérlőket bosszantja, hogy egy-egy őket érdeklő hangverseny miatt "árukapcsolásos" rendszerrel kénytelenek fizetni az őket nem érdeklő hangversenyekért is. Ezekre persze el sem mennek, emiatt meg mások bosszankodnak, akiket épp ez érdekelne, de jegy nincs, holott a terem félig üres.) Túl drágák a hangversenyjegyek is, ez már önmagában távolítja a tényleges szükségletet a "fizetőképes kereslettől".

Ami az "Ifjú Zenebarát" mozgalmat illeti: ezek a kitűnő fiatalok legutóbbi kongresszusukon maguk vetették föl megoldandó problémaként, hogy mozgalmuk eddig gyakorlatilag egyáltalán nem jutott el a munkásfiatalokhoz.

Klubok, kamarazenélés: ismét kitűnő. De nem tűnik-e föl itt is az utóbbi évek jellemző tendenciája: a "hobbisodás" ? A "hobbi" szó nálunk ma pozitív csengést kapott, holott a kapitaiista elidegenedés jellemző terméke: munkájukban kielégülést nem lelő emberek életpótléka. A kultúra hobbivá válása degradálja a kultúrát: megfosztja az emberi tartalom teljességétől, egy sorba helyezi a gyufacimkék gyűjtésével. (Lásd "Ismeri a Szandi-Mandit?"). Itt tehát a művészet is a "maszekság" puszta tartozékává lesz, holott eredeti hivatása - Lukács György gondolatával élve - éppen az ellenkezője: az, hogy a "privát partikularitáson" túlemelve, az emberi "nembeliség" részesévé tegyen.

Szocialista kultúrában a tömegműfajok sem a "komoly" művészet ellenlábasai. A kapitalizmus viszont az embert és kultúráját részekre szabdalja, s ezek a földarabolt részek egymás ellen fordulnak. Mire

[107] megy a beat-kedvelő fiatal azzal a tanáccsal, hogy beat helyett hallgasson inkább Mozartot? Mire megy a Puccini-rajongó, ha Stockhausent hallgattatnak vele? Az igazi választóvonal nem ott van, hogy "könnyű vagy komoly", "modern vagy hagyományos", hanem e kategóriákon belül. A népi dzsessz értője eljuthat Bartókhoz; a romantikus operett kedvelője viszont még Schoenberg Erwartungjához is hamarabb jut el, mint Bartók //. Zongoraversenyéhez.

Mai zenepolitikánk ezt a szétszabdaltságot eleve adottnak fogadja el, sőt még merevíti is. Tömeg = táncdalfesztivál; ifjúság = beat; koncert = lehetőleg vallásos mű külföldi vendégkarmesterrel; mai zene = Durkó Zsolt; népművelés = hobbi stb. Ezt a sémát igazolná a rádió, televízió, hanglemezgyártás, zeneműkiadás elemzése is (persze az adott tömegközlési forma sajátos árnyalataival).

Ezek az egyenlőségpárok nyilván igazak is meg nem is. Az összetartozó párokat hagyjuk meg egymásnak: a "hobbisok" játszogassanak nyugodtan a maguk gyufacímkéivel. De keressük meg azt a tömeget, amely  táncdalfesztivál, azt az ifjúságot, amely ≠ beat stb. Ha a gitárosoknak adunk Torinót, a munkásoknak munkáshangversenyt, az amatőröknek célt és támogatást, a hivatásosoknak ösztönzést, hogy a tömegekhez szóljanak, talán a beatről sem kell már olyan sok cikket írnunk - akár mint ideálról, akár mint botránykőről.

Ajánlat helyett mentegetőzés: ezeket az elsősorban művelődéspolitikai gondolatokat miért nem a Népszabadságban írtam meg ahelyett, hogy a Muzsika olvasóit terhelem vele? Mosom kezemet: én megkíséreltem, de eredménytelenül. Ezt nem panasznak szánom, hanem újabb szociológiai adaléknak a fentt kép teljessé tételéhez.

 

Muzsika. 1969. 12. sz.

Forrás: http://kbalazs.periszkopradio.hu/archiv/zenekult/szoveg/marothy_beat.htm