Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FRIEDRICH MELINDA - A HATALOM-AKARÁS LEGYŐZÉSE FRANZ KAFKÁNÁL ÉS OTTO GROSSNÁL

2016.12.10

 

2014. november 05. szerda, 23:13 (1.)

 

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha sem­mi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Kafka A per című regényének jól ismert első mondatával kezdődhetne az alábbi bevezető történet is. 1913. november 9-én, egy vasárnapi napon a pszichoanalitikus, anarchista és koka­inista Otto Grosst barátja, az író Franz Jung berlini laká­sában letartóztatják.

A porosz rendőrség három embere estig a lakásban tartja fogva. Két porosz csendőr a hatá­rig kíséri Grosst, ahol osztrák hivatalnokok veszik át és a Bécs melletti Tullnban lévő elmegyógyintézetbe hurcol­ják. Az akció kezdeményezője az apa: a grazi Hans Gross, a büntetőjog professzora, aki nem nézte tétlenül, hogy egyetlen fia „a legelvetemültebb bohémek és anarchisták” közé keveredett (idézi Hurwitz 1988, 219). Az apai és az állami hatalom, a rendőrségi és a pszichiátriai apparátus szövetségre lépett egy ember eltávolítása érdekében (vö. Rohrwasser 2008). Ugyanebben az évben, 1913-ban írja Freud a Totem és tabuban: „Be kell vallanunk, szigorú lett a letaszított és ismét visszahelyezett apa bosszúja, tekin­télyuralma most tetőponton áll” (Freud 1995, 148).

Kafka előtt nem lehetett ismeretlen sem Hans Gross, sem Otto Gross neve. Hans Grossnál 1903/04-ben bün­tetőjogot hallgat a Prágai Egyetemen. 1913-ban a Kafka által rendszeresen olvasott Die Aktion részletesen beszá­mol az Otto Gross-szal történt eseményekről, s Gross­tól számos írást is közöl.(2.) Kafka Otto Gross-szal való . vélhetően . első személyes találkozásáról egy Milena Jesenskának szóló levélből szerezhetünk tudomást. [A le­vél egyébként már Gross halála (1920. február) után, 1920. június 25-én íródott.]  Kafka így emlékszik vissza az 1917 júliusában történtekre: „Otto Grosst alig ismer­tem […] de hogy itt valami lényeges dolog volt, azt ész­revettem. Barátainak és rokonainak (feleség,(3.) sógor,(4.) de még az utazótáskák között rejtélyes hallgatásba burkoló­zó csecsemő (5.) is […]) tanácstalan hangulata valamikép­pen Krisztus híveinek hangulatára emlékeztetett, ahogy a megfeszített alatt álltak. Én akkor éppen Budapestről jöt­tem, ahova menyasszonyomat kísértem, és akkor, teljesen elhasználtan, Prágába tartottam a véröklendezés elébe. Gross, a feleség és a sógor ugyanazzal az éjszakai vonattal utaztak. Kuh […] fél éjszaka dalolt és lármázott, az as­szony egy sarokba kuporodott a piszokban – csak a fo­lyosón volt helyünk – és aludt […]. Gross majdnem egész éjszaka mesélt nekem valamit (kis megszakításokkal, mialatt valószínűleg beinjekciózta magát), legalábbis úgy tűnt nekem, mert tulajdonképpen semmit sem értettem. Tanítását egy bibliai részen keresztül szemléltette, ame­lyet nem ismertem, de gyávaságból és fáradtságból nem szóltam. Szüntelenül ezt a részt boncolgatta, szüntelenül új anyagot hozott, szüntelenül a helyeslésemet követelte. Mechanikusan bólogattam, míg ő majdnem elmosódott a szemem előtt. Egyébiránt azt hiszem, éber értelemmel sem fogtam volna fel, a gondolkodásom hideg és lassú. Így múlt el az éjszaka. […] Prágában már csak futólag lát­tam.”(6.) Kafka leírása megerősíti a Grossról mások által is alkotott képet. Gross egyik barátja, Erich Mühsam anar­chista író is megállapítja, hogy a Gross-szal folytatott be­szélgetésekben van valami, „ami erősen magával ragadó és szuggeráló. Ami igazából fáraszt és elterel engem, az a folytonos beállítottság egy monomán ember szokatlan terminológiájára” (Mühsam 1912. szept. 13., idézi Hirte 2000, 29). Egy júliusi estén Prágában, Max Brodnál újabb találkozásra kerül sor: „Gross egy folyóirattervet talált ki, amely Kafka érdeklődését nagyon fölkeltette” (Brod 1974, 140). Kafka még hónapokkal később, 1917 novemberé­ben is lelkes hangvételű levélben ír Brodnak: „Kérlek, írd meg Werfel címét. Ha nekem egy folyóirat hosszabb időn keresztül vonzónak tűnt (pillanatnyilag természete­sen mindegyik), akkor az Gross doktoré volt, azért, mert úgy tűnt nekem, legalábbis azon az estén, hogy bizonyos személyes elkötelezettség tüze lobbantotta életre. Annak a jele, hogy egy törekvés személyesen köt egymáshoz em­bereket: ennél több egy folyóirat talán nem is lehet” (Kaf­ka 1975, 196). A folyóirat Gross által javasolt címe Lapok a hatalom-akarás legyőzéséért [Blätter zur Bekämpfung des Machtwillens] lett volna.

Még mielőtt írásom tényleges tárgyára, e legyőzendő hatalom-akarás mibenlétére rátérnék, egy rövid kitérőt teszek a pszichoanalitikus Wilhelm Stekel személyére, aki szintén kapcsolódási pontot jelent Franz Kafka és Otto Gross között. 1917. szeptember 22-én Kafka arra kéri Fe­lix Weltsch barátját, hogy legyen olyan kedves és írja ki számára a Störungen des Trieb- und Affektlebens második kötetéből (Onanie und Homosexualität) (7.) Az átváltozásról található öt sort. (8.) A kötet szerzője Dr. Wilhelm Stekel, „aki Freud elméleteit aprópénzre váltja” (Kafka 1975, 169). Wilhelm Stekel volt az egyetlen pszichoanalitikus, aki Otto Gross mellett kiállt és írásaira hivatkozott, ami­kor a pszichoanalízis fő áramlata jobbára már agyonhall­gatta. 1914-ben Otto Gross kezelését is elvállalta. Stekel neve nem sokkal később, 1917. november elején még egyszer felbukkan Kafka leveleiben: „A »szorongás a sze­mélyiségért« [Angst um die Persönlichkeit], amit Stekel egyszer a fejemre olvasott – és még tömérdek hasonló betegére –, való igaz, él bennem, ám úgy találom, hogy ha nem azonosítjuk is »a lélek üdvéért érzett szorongás­sal«, teljesen természetes dolog; hiszen mindig megvan a reménye, hogy az embernek egyszer szüksége lesz »az ő személyiségére«, vagy épp másoknak lesz szüksége rá, tehát készenlétben kell tartani” (Kafka 1981, 532). A fenti sorok arról tanúskodnak, hogy Kafka nemcsak olvasta, de értelmezte is Stekelt. A „szorongás a szemé­lyiségért” terminust a freudi pszichoanalízis nem isme­ri, Stekel műveiben azonban többször is megjelenik, bár nem szó szerint ebben a formában. Stekel több helyen említi, hogy „[a]z egész élet harc énünk érvényesíté­séért” (Stekel 1921b, 216), „a személyiségért, a saját én érzéséért” (1921b, 463). Egy másik munkájában szemé­lyiség-érzésről beszél, amelyet „én-érzésnek is nevezhet­nénk” (Stekel 1921a, 379). A „szorongás a személyiségért” mindazonáltal rokoni viszonyt mutat egy Gross elméleté­ben kulcsszerepet játszó fogalommal, amelyet Gross a sa­ját individualitás megőrzésére irányuló ösztönnek, vagy „veleszületett, saját lényünk megőrzésére irányuló törek­vésnek” (1914, 530) nevezett.

Érdekes továbbá, hogy az első nyomtatott kiadvány, amelyben mind Franz Kafka, mind Otto Gross neve sze­repel, Stekel fent említett kötete. A kötet 1921-es kiadá­sában néhány lappal a Kafka-hivatkozás után találkoz­hatunk Gross nevével: „A paraphiliákat így neveztem: a gerincvelő harca az aggyal. Még annál is több: a gyermek harca a felnőttel” (Stekel 1921a, 496). (9.) E mondathoz fűzi Stekel a kötet 1921-es kiadásában az alábbi lábjegyzetes megjegyzést: „Otto Groß ezeket a saját idegen elleni har­cának [Kampf des Eigenen gegen das Fremde] nevezi” (uo.). A gyermek harca a felnőttel, a saját harca az idegen­nel: immár egészen közel járunk ahhoz, amit a „hatalom-akarás legyőzése” Kafka és Gross számára jelenthetett.
E kérdés megválaszolása előtt szükséges a fogalom előzményeinek megértése. A fogalom eredete Nietzsche A hatalom akarása című művéhez nyúlik vissza. A hata­lom akarása nyilvánvalóan már Nietzschénél is egyfajta ösztönös erőként jelenik meg: „a hatalom akarása primi­tív indulatforma, minden egyéb indulat csak ebből for­málódik” (Nietzsche 2002, 297). Olyan ősi erő, amelyben Nietzsche „minden változás végső okát és karakterét” is­meri föl (Nietzsche 2002, 295). Innen kölcsönözte Adler az individuálpszichológia számára a hatalmi törekvés vagy hatalomratörés terminusát, amely azonban ellenté­tes a nietzschei fogalommal (vö. Sperber 1983). Az Adler-féle hatalmi törekvés a fogyatékosságérzésből indul ki, a személyiség egyik fő hajtóereje, „melynek az a rendelteté­se, hogy a külvilággal szemben fölényre vezessen” (Adler é.n., 58). (10.) Adlernél a hatalomra törő akarat egyértelmű­en negatív fogalom, „a hatalomra éhes ember rendkívüli bizonytalanságának” bizonyítéka (Sperber 1983, 107). A fogalmat Adlertől Stekel változatlan jelentésben, de saját személyiség-elméletébe illesztve emeli át, harmadikként a freudi nemi ösztön és a saját kriminális ösztön fogalma mellé. A fogalom a stekeli kontextusban is negatív érte­lemmel bír: „Sajnos a gyermekek a legtöbb esetben csak ártatlan alanyok, akiken a nevelők racionalisztikus okok­ból »hatalom-akarásukat« [Willen zur Macht] gyakorol­ják, míg a brutális ösztönök megbújnak a nevelés ürügye mögött” (Stekel 1921a, 497). Stekelnél a hatalom akará­sával szemben megjelenik az „erkölcsiség akarásának” [Wille zum Ethos] fogalma (Stekel 1921a, 319).

Otto Gross Freud kutatásaira Nietzsche kutatásainak közvetlen folytatásaként tekint (Gross 1909, 48). Elméle­teiben meghatározó szerephez jut néhány nietzschei alap­gondolat. Erről tanúskodik például Gross tipológiája és a műveiben fellelhető számos, Nietzschére való utalás.(11.) A hatalom akarása Gross tanaiban az adleri értelemben vett „kóros én-ösztön” (Gross 2000, 128) egy másodlagos, patologikus jelenség (Gross 2000, 127). Eredeti formájá­ban egyike az ember két veleszületett ösztönének – ezek Gross szerint: az őseredeti, romlatlan szexualitás, amely a gyermek fizikai és pszichikai kontaktusra való törekvésé­ben nyilvánul meg, és a saját individualitás megőrzésére irányuló ösztön. E két ősi késztetés azonban a környezet nyomásának hatására kibékíthetetlen ellentétbe kerül egymással. A szülők – a társadalmi normák képviselői és közvetítői – nem biztosítják feltétel nélkül a gyermek számára oly nélkülözhetetlen szeretetet: „a magány fel­oldását, a kapcsolat létrejöttét a gyermek környezete az engedelmesség, az alkalmazkodás és a saját akaratról való lemondás feltételéhez köti” (Gross 2000, 150). A gyermek magánytól való rettegésére így válaszol a család: „Légy magányos, vagy válj hozzánk hasonlatossá” (Gross 1914, 530). „Egyetlen ember sem tud már gyermekként lemon­dani a szeretetről. Ez lehetetlen. […] A magánytól való félelem arra kényszeríti a gyermeket, hogy alkalmazkod­jon” (Gross 1914, 530). A gyermek akarata bekebelezi az idegen akaratot, így olyanná válik, mint a többiek, akik körülveszik őt. A gyermek magányosságtól való félelmé­nek kényszerítő hatására alakul át tehát az eredeti, indivi­dualitás fenntartására irányuló ösztön hatalom-akarássá (Gross 2000, 85). Azáltal, hogy a szexualitás mint kon­taktusra való törekvés mazochisztikus jelleget ölt, a saját egyéniségünk megőrzésére irányuló törekvés pedig kó­ros mértékben felerősödik és hatalomakarássá alakul, e két ösztön ellentétpárrá formálódik: a megbetegítő belső konfliktusért „az adleri értelemben vett kóros énösztön, a hatalom-akarássá és a freudi, minden perverziót magá­ban foglaló, pszichoneurózist kiváltó szexualitás” szem­bekerülése felelős (Gross 2000, 128). Gross a pszichoa­nalízis módszerének segítségével azért küzdött, hogy az egyén megőrizhesse individualitását, és visszatérhessen ősi, veleszületett természetéhez, mely „két fő értékre, a szabadságra és a kapcsolatra törekszik” (Gross 2000, 119.). Nietzschéhez visszakanyarodva azonban azt kell látnunk, hogy a „szabadságvágy, a függetlenség óhaja, va­lamint az egyensúlyra, békére, koordinációra törekvés” a hatalom-akarás álcázott fajtái (Nietzsche 2002, 327).

Otto Gross egész életében „az erőszak legősibb for­mája, az apa és az apajog ellen” harcolt (Gross 2006). E küzdelemben Franz Kafka személyében is szövetségesre talált. A soha létre nem jött folyóirat címe azt sugallja: a hatalom-akarás legyőzendő, de harc által, ami viszont magában hordja az agressziót. Gross az apajog uralmának megdöntésének és az általa áhított „szabad, boldogságot ígérő jövő” (Gross 2006) elérésének lehetőségét a forra­dalomban látja, amely „[n]em számít, milyen formában és milyen eszközökkel fog végbemenni” (Gross 2006). A tekintély hatalma elleni cselekvés – legyen az akár a bűn elkövetése, például káini testvérgyilkosság is – Gross szemében mindig pozitív. (12.) Holott tisztán látja: „Mind­ezidáig a történelem egyetlen forradalmának sem sike­rült kivívnia az egyén szabadságát. A forradalmak sorra elkorcsultak, […] és végül sietve igazodtak az általáno­san érvényben lévő normákhoz. Azért buktak el, mert a tegnap forradalmárja magában hordozta az autoritást” (Gross 2006, 59). Nem fenyeget-e ez a veszély minden forradalmat? Hisz a forradalom maga is hatalom-akarás. A hatalom-akarással szemben pedig Gross szerint a kap­csolat akarása [Wille zur Beziehung] az, ami felszabadí­tandó (Gross 1919).
Ha a Gross által tervezett folyóirat nem is jött létre, Kafka mégis Gross társa volt a hatalom-akarás ellen vívott harcban, amelyet Grosshoz hasonlóan részben saját apja ellen vívott. Kafka életében a hatalom-akarás legyőzésére tett kísérlet talán legszembetűnőbb példája apjához írt, de a címzetthez soha el nem juttatott levele, a Levél Apámhoz. A hatalom felé nem hatalom-akarással fordul, hanem épp ellenkezőleg: a levél eszközével a grossi értelemben vett kapcsolat-akarást valósítja meg. Az 1919 novemberében – Franz Kafka 36 éves volt ekkor – írt „óriás levél” (Kafka 1981, 590) közel 60 gépelt oldalnyi terjedelmével is csak „túlontúl hiányos” válasz az apának ama kérdésére, miért állítja fia, hogy fél tőle.
Mi indította Kafkát e levél megírására? Az okok egyi­ke feltehetően az apjához való problematikus viszonyban keresendő, amelyet így jellemez Felicének:

„Említettem már, hogy én bámulom az apámat? Hogy ő az ellenségem, én meg az övé, az, mint tudod, a termé­szetünkben gyökerezik, de bámulni legalább annyira bá­mulom őt, mint amennyire rettegek tőle. […] tudván tu­dom, hogy az apámmal szemben mindig alulmaradok, és ez alighanem sokkal jobban bántja őt, mint engem.  […] De a vele való kapcsolatomban talán az a legkülönösebb, hogy képes vagyok a végsőkig együttérezni és szenvedni – ha nem is vele, de őbenne” (Kafka 1981, 325, 1913. aug. 24-én kelt levél).

Egymáshoz való ellenséges viszonyuk szinte törvény­szerű: a fiú szűkszavú, emberkerülő, mogorva, önző, képzelt és valóságos beteg (Kafka 1981, 327; levél Felice apjának, Carl Bauer úrnak); csenevész, csöndes, félénk, tétova, nyugtalan ember (Kafka 2011, 7). Az apát ellenben erő, egészség, jó étvágy, harsány hang, önelégültség, fö­lényesség, önbizalom és mindenki mással való elégedet­lenség jellemzi. A levél kétségbeesett szabadulási kísérlet a zsarnoki függőségtől, a bűntudattól és a tehetetlenség érzésétől. E szabadulásra Kafka javaslata a „kétoldalú bűntelenség” (Kafka 2011, 59), amellyel mind önmagát, mind apját megnyugtató módon fölmenti a terhelő fe­lelősség alól: ellenséges viszonyban vagyunk egymással, „de csak éppen mert A te vagy, és B én vagyok” (uo.). Továbbá: „[T]eljesen ártatlan vagy elidegenülésünkben. De éppily teljesen ártatlan vagyok én is. Ha rá tudnálak bírni ennek elismerésére, akkor […] valamiféle békét köthetnénk, s meg ugyan nem szűnnének, de legalább enyhülnének szüntelen szemrehányásaid” (Kafka 2011, 6). Az apa fölmentése is a bűntudattól való szabadulás része, hiszen az apa hibáztatása megint csak bűntudatot keltő. Érdekes, hogy a levél korábbi, feltehetőleg 1918-ból származó, töredékes változatában Kafka apjával való kapcsolata elhibázottságáért minden bűnt magára vál­lal: „Abban […] bizonyára egyetértünk, hogy az elmúlt években viszonyunk csaknem elviselhetetlen volt. […] E viszony elviselhetetlenségéért a felelősséget én, csakis én viselem” (Kafka 1994, 207). Apja ellen vívott harcában a fiú már kisgyermekként legyőzetett: „most, bár újra és újra alulmaradok, becsületből nem hagyhatom el a harc­teret” (Kafka 1981, 396, 1921. 12. 2-án kelt naplóbejegy­zés). A harctér elhagyása jelenthette volna az esetleges kiutat az apától való gyermeki függőségi viszonyból, és egyszersmind ez lehetett volna a hatalom-akarás legyő­zésének útja.

A levél soha nem jutott el a címzetthez. Milenához írt leveleiben Kafka többször említi „az egyébként rossz, fö­lösleges” (Kafka 1981, 644) levelet, amelyet „még” nem adott át apjának, de Milenának szívesen megmutatna.(13.) Ebből kitűnik, hogy Kafka készült ugyan a levelet átad­ni, de ezt valamilyen okból nem tette meg. Valószínűleg azért, mert megelégedett – vagy inkább beletörődött – a képzeletbeli válasszal, amellyel a levél végén Hermann Kafka szolgál. Ennek egy részlete is jól példázza az apa hozzáállását, meg nem értését: „Te azt állítod, hogy meg­könnyítem a dolgomat, ha a hozzád való viszonyomat egyszerűen a Te hibáddal magyarázom; én azonban azt hiszem, hogy látszólagos erőfeszítésed ellenére, Te sem nehezebbé, hanem inkább nyereségesebbé teszed a ma­gad számára a dolgot. Először is: Te elhárítasz magadról minden […] felelősséget […]. De ha én aztán, olyan nyíl­tan, ahogy gondolom is, egyedül neked rovom fel a hibát, egyszerre »túl okos« és »túl gyengéd« akarsz lenni, s en­gem is fölmentesz minden bűn alól” (Kafka 2011, 67–68).

A levél, anélkül, hogy a címzettet elérte volna, valami­képpen mégiscsak megvalósította a célját: „[…] nézetem szerint mégiscsak megközelítettük annyira az igazságot, hogy ez kissé megnyugtathat mindkettőnket, s megkön.­nyítheti számunkra életünket és halálunk” (Kafka 2011, 70). A levél megírása mögött felsejlik az emberi természet Gross szerinti két fő mozgatórugója, a szabadságra és a kapcsolatra törekvés.
A képzeletbeli Hermann Kafka hozzáállása rárímelni látszik arra, amit Gregor Samsa édesapja mondott: „Ha megértene bennünket – ismételte meg az apa, és szemét lehunyva magába fogadta a leány meggyőződését, hogy ez lehetetlen –, akkor talán lehetséges volna valahogy megegyezni vele: De így…” (Kafka 1973, 133).

„Hiszen harcolni jöttem én ide” (Kafka 1983, 116) – mondja A kastélyban K. Volt-e, van-e akkor értelme a hatalom-akarás elleni harcnak? Megoldást jelent-e, ha, ahogy Otto Gross gondolta, a hatalom-akarással való harc helyett felszabadítjuk magunkban a kapcsolat-aka­rást?

IRODALOM
Adler, Alfred: Emberismeret. Budapest, (é. n.), Göncöl Kiadó.
Brod, Max: Über Franz Kafka. Frankfurt am Main, 1974, Fischer Taschenbuch Verlag.
Dienes, Gerhard M. – Balluch, Gerhard: Gross gegen Gross. Ein schicksalshafter Vater-Sohn-Konflikt. In Dienes – Götz von Olenhusen – Heuer – Kocher (szerk.): Gross gegen Gross. Hans & Otto Gross. Ein paradigmatischer Generationskonflikt. Marburg an der Lahn, LiteraturWissenschaft.de. 173–201.
Freud, Sigmund: A pszichoanalitikai mozgalom történetéhez. In Sigmund Freud művei. Sorozatszerkesztő: Erős Ferenc. I. kötet. Önéletrajzi írások. Budapest, 1993, Cserépfalvi. 65–117.
Freud, Sigmund: Totem és tabu. In Sigmund Freud művei. Sorozatszerkesztő: Erős Ferenc. V. kötet. Tö­megpszichológia. Társadalomlélektani írások. Budapest, 1995, Cserépfalvi. 23–157.
Gasser, Reinhard: Nietzsche und Freud. Berlin, 1997, Verlag Walter de Gruyter.
Gross, Otto: Über psychopathische Minderwerigkeiten. Wien und Leipzig, 1909.
Gross, Otto: Sygn [mit Franz Jung]. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 439.
Gross, Otto: Ludwig Rubiner’s ’Psychoanalyse’. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 506–507
Gross, Otto: Die Psychoanalyse oder wir Kliniker. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 632–634.
Gross, Otto: Die Einwirkung der Allgemeinheit auf das Individuum. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 1091–1095.
Gross, Otto: Anmerkungen zu einer neuen Ethik. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 1141–1143.
Gross, Otto: Notiz über Beziehungen. In Die Aktion. Bd. 3. 1913, Sp. 1180–1181.
Gross, Otto: Über Destruktionssymbolik. Zentralblatt für Psychoanalyse und Psychotherapie (4), 11–12. 525–534.
Gross, Otto: Zur funktionellen Geiestesbildung des Revolutionärs. In Räte-Zeitung. Bd. 1. 1919, Nr. 52.
Gross, Otto: Drei Aufsätze über den inneren Konflikt. In Von geschlechtlicher Not zur sozialen Katastrophe. Hamburg, 2000, Edition Nautilus. 125.169. Eredeti megjelenés: Drei Aufsätze über den inneren Konflikt. Bonn, 1920, Marcus & Weber.
Gross, Otto: A kulturális krízis legyőzéséről. [Zur Überwindung der kulturellen Krise.] In Thalassa. 2006/ 2–3: 57–61. Eredeti megjelenés: Die Aktion (3), 1913, 14: 384–387.
Kafka, Franz: A per. Ford.: Szabó Ede. Több kiadás.
Kafka, Franz: Briefe an Milena. Frankfurt am Main, 1966, Fischer Bücherei.
Kafka, Franz: Elbeszélések. Budapest, 1973, Európa Könyvkiadó.
Kafka, Franz: Briefe 1902.1924. Frankfurt am Main, 1975, Fischer Taschenbuch Verlag.
Kafka, Franz: Naplók, levelek. Budapest, 1981, Európa Könyvkiadó.
Kafka, Franz: Erster Anlauf zum Schloss. In uő: Das Schloß. Frankfurt a.M., 1983, S. Fischer. 115.117.
Kafka, Franz: Brief an den Vater. 1994, Fischer Taschenbuch Verlag. 207.
Kafka, Franz: Levél Apámhoz. Ford.: Szabó Ede. 2011, Fapadoskonyv.hu.
Kafka, Franz: Briefe und Tagebücher. http://homepage.univie.ac.at/werner.haas/
Nietzsche, Friedrich: A hatalom akarása. Minden érték átértékelésének kísérlete. Budapest, 2002, Cartaphilus Kiadó.
Hirte, Chris: Erich Mühsam und Otto Gross: Rekonstruktion einer Begegnung. In Dehmlow, Raimund – Heuer, Gottfried (szerk.): 1. Internationaler Otto Gross Kongress, Berlin. Hannover/Marburg, 2000, Laurentius/LiteraturWissenschaft.de. 14.38.
Hurwitz, Emanuel: Otto Gross: Paradies-Sucher zwischen Freud und Jung. Frankfurt am Main, 1988, Suhrkamp.
Rohrwasser, Michael: Sigmund Freud, Hans Groß und Otto Groß. Neue Blicke durch alte Löcher. In Dehmlow, Raimund . Rother, Ralf . Springer, Alfred (szerk.): „… da liegt der riesige Schatten Freud’s nicht mehr auf meinem Weg. Die Rebellion des Otto Gross (6. Internationaler Otto Gross Kongress. Wien, 8.10.September 2006). Marburg an der Lahn, 2008, Verlag LiteraturWissenschaft.de. 255.269.
Spreber, Manes: Alfred Adler oder Das Elend der Psychologie. Frankfurt am Main – Berlin –Wien, 1983.
Stekel, Wilhelm: Störungen des Trieb- und Affektlebens. Band 2: Onanie und Homosexualität. 2. Auflage. Berlin . Wien, 1921, Urban & Schwarzenberg.
Stekel, Wilhem: Störungen des Trieb- und Affektlebens. Band 3: Die Geschlechtskälte der Frau. 2. Auflage. Berlin . Wien, 1921, Urban & Schwarzenberg.

 

1 Ez az írás az OTKA K 109148 sz. kutatási projektjének keretében készült.
2 Gross 1913a, 1913b, 1913c, 1913d, 1913e, 1913f.
3 Marianne ’Mizzi’ Kuh (1894.
1948), Otto Gross barátnője.
4 Anton Kuh (1890.1941), oszt­rák-zsidó újságíró, esszéista.
5 Sophie Templer-Kuh, szül. 1916. Gross legfiatalabb lánya, a Nem­zetközi Otto Gross Társaság tisz­teletbeli elnöke.
6 A hivatkozott levél forrása: http://homepage.univie.ac.at/werner.haas/1920/mi20-032.htm.
7 Stekel 1921, 439.
8 Stekel Kafka elbeszélésére egy homoszexuális páciens esetle­írása kapcsán hivatkozik. Kísér­tetiesnek tűnik fel a körülmény, hogy a páciens különös félelmet érzett a fertőzésekkel, különösen a tuberkulózissal szemben: „Meg volt győződve arról, hogy fiatalon fog meghalni tuberkulózisban” (Stekel 1921, 439).
9 A paraphilia a lelki betegségek stekeli elnevezése.
10 Az adleri irányvonalat Freud mindvégig élesen kritizálta. Ő így foglalja össze Adler alaptézi­sét: „Rendszerének alapgondolata […] úgy hangzik, hogy az egyén érvényesülési szándéka, hatalom­ra törő akarata az, ami „férfi-tilta­kozás” formájában […] dominá­lóan megnyilvánul” (Freud 1993, 107).
11 Gross azt vallotta, hogy „min­den érték radikális átértékelé­sét […] két nagy gondolkodónk idézte elő: Nietzsche azzal, hogy feltárta a lelki élet mélységeit, és S. Freud az ún. pszichoanalitikus technika felfedezésével” (Gross 2006, 57). Nietzsche hatásának nyomairól Gross műveiben lásd Gasser 1997.
12 Ezt igazolja Gross következő nyilatkozata is: „Tulajdonképpen 45. életévemig szeretnék élni, ak­kor el szeretnék pusztulni, éspe­dig leginkább anarchista merény­letben: egy államügyészt vagy az esküdtszék elnökét ölném meg, aki barátaimat perben elítélte, és eközben magam is életemet veszteném. Ez volna számomra a legszebb” (idézi Balluch-Dienes 2005, 184.185).
13 Kafka 1920. június 21-i leve­le Milenának: http://homepage.univie.ac.at/werner.haas/1920/mi20-029.htm. Lásd az 1920. július 4/5-i levelet is: http://homepage.univie.ac.at/werner.haas/1920/mi20-037.htm

 


Forrás: http://irodalmiszemle.sk/2014/11/friedrich-melinda-a-hatalom-akaras-legyzese-franz-kafkanal-es-otto-grossnal1/