Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANTON PANNEKOEK - MUNKÁSOK HARCA 5.

2014.02.14

 

 

Az osztályharc végcélja.

 

Ha ellenfeleink ezt a szót: ,,végcél" meghallják, füleiket he­gyezik és azt gondolják: most végre meghalljuk, hogy fogják a szociáldemokraták jövendő államukat berendezni. Talán ebben a tekintetben már annyiszor csalódtak, hogy megértik: most sem lesz ebből semmi. Valóban, amit ők kivannak, azt nem ad­hatjuk meg nekik. Azt várják, ha a „végcélt" hirdetjük, hogy az arany jövendőről fogunk beszélni és mi a piszkos jelenről beszélünk. A szociáldemokrata jövendő képei helyett, ami után vágyuk őket emészti, a jelenkorból fogunk nekik képeket bemu­tatni.

Fonák várakozásukat ebben a tekintetben a szociáldemokrácia lényege felőli tudatlanságuk okozza. Követelményeink és céljaink nem a képzelet szép kitalálásai, hanem rideg tényeknek szükségszerű következményei. Éppen ezért agitációnkban nem azt fejtjük ki barátaink és ellenségeink előtt, milyen kitűnő a szo­cializmus; sokkal jobbat, annak bizonyítékát nyújtjuk nekik, hogy milyen szükséges a szocializmus. Vannak tudvalevőleg írók, akik részletesen ki akarják mutatni a szocialista társadalom le­hetetlenségét, amennyiben annak alapjait korlátolt tőkés előíté­leteik és szokásaik mértékével mérik. Az ilyen embereknek egy­szerűen azt lehet válaszolni, hogy minden, ami szükséges, egy­úttal lehetséges is; bizonyos viszonyok és berendezések szüksé­gessége az emberekre olyan nézeteket és szokásokat kényszerit, aminők azok megvalósításához éppen szükségesek. Legjobban lát­ható ez a magánkapitalizmuson; ha egy más kultúrkorszakból való ember előtt a mai termelési mód szenvedéseit és ostobaságát akar­nánk leírni, azokat beteges képzelet szülötteinek, lehetetlenségnek tartaná ; és mégis ez a borzalmas valóság.

Vannak komoly emberek, kik a kapitalizmus szenvedéseit és fonák állapotait nagyon jól látják és őszintén sajnálják. Mégis azt hiszik, hogy ezen segíteni nincs szükség „minden fennálló megsemmisítésére", hanem javításokkal és reformokkal ezeket a fonákságokat lassankint meg lehet szüntetni. Arra mutatnak rá, hogy

a munkásoknak a szakszervezetekben való tömörülése ; béreket már jelentékenyen megjavította és az állami szociális reform kez­detei legalább is megmutatták, mi mindent lehetne tenni ez. irányban, hogy a bérrendszer elviselhetetlenségeit ellensúlyozzák. Kiismerik, hogy ebben az irányban sokkal többnek kellene történni ; de azt állítják, hogy lehetséges ebben az irányban való előhaladással a kapitalizmust a munkásosztály számára elvisel­hetővé lenni, úgy hogy nem volna többé szüksége más termelési mód után vágyakoznia.

Az igaz, hogy; szakszervezetek jelentékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a munkásosztály életmódját megjavítsák" s még so­kat tehetnek ebben az irányban. De ez a javítás annál nagyobb nehézségekbe ütközik, minél tovább akar menni. Az első ne­hézség abban áll, hogy a kapitalizmus fejlődése nem nyugodt folytonosságit, hanem a kedvező konjunktúra korszakai válsá­gokkal váltakoznak. A kedvező időszakokban a tőkéseknek mun­kásokra van szükségük, jó üzletmenet esetén olyan sok pénz integet feléjük, hogy azt nem akarják harccal és sztrájkkal megzavarni, hanem inkább megadnak minden követelést. Ilyen­kor a szakszervezetekben szervezett munkásosztály sok küzdelem nélkül győzelmesen halad előre. De ha válság tör ki, teljesség­gel megfordul a kocka. Számos vállalat összeomlása következté­ben tömegesen szaporodnak a munkanélküliek, akik mindenáron munkát keresnek. S ha a szervezett munkások, akik a szerveze­tükben támaszt találnak, nem is adják oda munkaerejüket egy hebehurgya versengés céljaira, de a nem szervezettek olyan je­lentős részt tesznek ki, különösen a tanulatlan munkaágakban, hogy a béreket alaposan leszoríthatják. De még ettől eltekintve is szükségszerűen bérleszállításokat hoz a válság magával. A tő­kések, akiket az összeomlás fenyeget, bérleszállítással próbálják tartani magukat és gyakran kétségbeesett harcot is megkockáztat­nak, hiszen különben bukásuk biztos. A szakszervezetek ennek nem tudnak ellenállani és örülhetnek, ha reménytelen harcok és előrelátott vereségek hosszú sora árán sikerül nekik a bérek túlságos nagy zuhanását megakadályozniuk. Így minden válság jó darabon visszaveti a munkásságot fáradságosan kiküzdött útján,  vagy  a  továbbhaladást  akadályozza  meg.

De nemcsak ezek a kapitalizmus természetéből szükség­szerűen következő válságok akadályozzák meg a szakszervezete­ket harcukban. A nagy tőkésegyesülések és a kartellek is meg­nehezítik a munkásosztály életmódjának jelentősebb megjaví­tásait. És végül az állam is útjába áll a küzdő munkásoknak ha­talmi eszközeivel, bíróságával, rendőrségével, törvényeivel. A kapitalista országokban az állam bizonyos mértékben a tőkés­osztály testülete, képviselete (ez alatt az egész kizsákmányoló osztályt,  tehát   a   földbirtokosokat   is   érteni  kell)   és   érdekeit a munkásosztály ellen megvédelmezni, ezt is feladatának tekinti. Az államnak" a bérharcokba való ez a brutalitás beavatkozása arra kényszeríti a munkásosztályt, hogy önállóan vegyen részi a politikai küzdelemben, még ha különben mégannyira anar­chisztikus vagy liberális nézeteknek hódolna is. A parlamentekbe bejutva, a munkásosztály képviselői, ha addig nem tudták volna, hamarosan tapasztalni fogják, hogy az állam éppenséggel nem hajlandó egyszerű tiltakozásukra, vagy bemondásukra abba­hagyni a tőkések javára történő beavatkozásait. Nemsokára megérzik, hogy a kapitalista államnak legbelsőbb természeté­ből folyik a munkásmozgalom elleni küzdelme és ugyanez a cél a kezdődő szociálreformoknak is az alapja és ezeket ezért nem fejlesztik, tovább, mint amennyire a munkások becsapására éppen szükséges,  anélkül,   hogy  a  tőkéseknek  komolyan  kárára  volna.

A parlamenti képviselet magában még nem segít a munkásosztályon; hogy a maga követelményeit keresztülvigye s az államhatalomnak a kapitalisták szolgálatában való felhasználá­sát megszüntesse, az egész politikai hatalmat kell megszereznie. Politikai küzdelmének céljául a politikai hatalom meghódítását kell megtennie. Akkor azonban afelől is tisztában kell lennie, hogyan akarja a politikai hatalmat felhasználni és milyen tár­sadalmi rend lesz neki a legmegfelelőbb.

Ezen a helyen nem kívánjuk azt kimutatni, hogy a győ­zelmes munkásosztálynak csupán erőteljesen, erélyesen és kíméletlenül keresztülvitt szociális reformja is szükségszerűen szo­ciálissá fogja átforgatni a társadalmi rendet.(* Ezzel a ponttal "felforgatások a jövő államban" című előadásunk foglalkozik kimerítően.) Most elegendő lesz annak okát adni, miért nem elégedhetik meg elvből a munkásosztály kapitalista termelőmóddal, még ha az még­annyira is meg van javítva.

Ennek az oka a munkának a kapitalizmusban meglevő kü­lönleges természete. Ez a munka olyan természetű, hogy a mun­kásra nézve csupán teher és kin, amely benne csak ellenszenvet és irtózást kelthet. Ez nem a munka természetében magában rejlik; számtalan példát lehet felhozni, melyekből megállapít­hatjuk, hogy a lest és a szellem megfeszítése, hogy valamit alkossunk, a legtöbb ember számára öröm és szükséglet. Tehát a munka nem mint természeti tevékenység idézi fel a munkás utálatát és gyűlöletét, hanem annak mai gazdasági formája. Ezért a burzsoázia, amely jól látja ezt az ellenszenvet, de a mai gazdasági formál örökkévalónak és természetesnek tartja, ezt a lustaságra való természetes hajlandóságnak hiszi, minden tevé­kenység elleni ellenszenv rovására írja és erre alapítja a szociális termelés  ".lehetetlenségéről"  szóló  jóslatát,  mert  akkor  mindenki lehetőleg ki akar majd bújni munkája alól. Itt újból megmutat­kozik, hogy a jövőre vonatkozó ostobaságoknak a jelen nem is­merése a forrása. A munka a kapitalizmusban elsősorban nem hasznos szükségleti tárgyak készítése, hanem értéktöbblet elő­állítása. Mind a kettő; de a tőkés azért fogad fel munkásokat szolgálatába, hogy értéktöbbletet termeljen és csak amennyiben erre szükségleti cikkek előállítása szükséges, csak annyiban szánja rá erre is magát. De épp úgy hajlandó arra is, hogy haszon­talan szemétárut, vagy hamisított, az egészségre ártalmas ter­mékeket állítson elő, ha ezáltal több haszna lehet. A haszon a fődolog és minden termelés célja, és ezt a célt szolgálja a mun­kás munkája is. Ezeket ott a műhelyekben nem emberek, akik embertársaiknak hasznos dolgokat állítanak elő, hogy így az életet egymásnak kényelmesebbé tegyék ; nem, ezek csak az ér­téktöbblet termelésére szolgáló szerszámok. Mindannyiszor, ami­kor emberi törekvéseik a mester haszonvágyával ellenkezésbe jutnak, emberi voltuk háttérbe kell, hogy szoruljon haszon-termelő működésük előtt. A különböző munkák váltakozása, kor­látolt munkaidő, itt-ott egy kis pihenés, kitekintés, beszélgetés, mozgás szükséges ahhoz, hogy a munkát elviselhetővé tegye ; de mindez csökkenti a hasznot, s ezért tilos. A haszon megkívánja a munka eltompító örökös egyformaságát, a pihenés és feltekintés nélküli megfeszített hajszát, minden zavaró váltakozás távoltar­tását. A munkás nem csak a mester rabszolgája, hanem a mes­ter haszonlesésének a rabszolgája ; ahol a mester, mint ember, különben belátó lenne, haszonlesése korbácsot nyom a kezébe, amely a kimerült munkásokat tovább hajszolja. Ezért a munka a mi társadalmunkban pokoli kínná változott, amely mindig újabb ellenszenvet kelt föl a munkásokban, bár a szokás eltompítja. Ez a munka természete a kapitalizmusban, tekintet nélkül arra, hogy valamivel több vagy kevesebb a munkabér, s így az élet és a lakás jobb vagy szűkösebb. Még a legjobban megfizetett munkás is kizsákmányoltnak érzi magát, érzi, hogy munkája csak haszonszerzésekre szolgál, s emberi hajlamainak abba nincs semmi beleszólása. Ezért a munkásosztály sohasem lehet a kapitalista termelési móddal megelégedve, bármennyire javíttassék is az.

Mihelyt mármost a munkásosztály felteszi magának azt a kérdést, milyen termelési módot tegyen az elviselhetetlen kapita­lizmus helyére, a kisüzemhez való visszatérést azonnal el fogja vetni.

Először, mert az lehetetlen. Még ha minden nagy gépet szét is  rombolnának  s felégetnék a gyárakat,  mégsem  térne vissza  a kisüzem régi, csendes nyugalma. Mert fejünkben benne van a tudomány, sok évszázad összesűrített tapasztalata és találmánya. ami képessé tesz bennünket új gépeket csinálni és a legszigorúbb tilalmak ellenére rövid idő alatt új nagyipar keletkeznék. A nagy' és hatalmas termelő erőket, melyek a mai termelő-mód alapjai, egyszerűen lehetetlen megsemmisíteni ; felülállnak hatalmunkon.

De nem lenne kívánatos sem. Ez a nagyipar, a termelő­képességnek ez az emelkedése tette lehetővé, hogy számos hasz­nálati tárgyat kevés munkával állítsunk elő; szükségleteinket megnagyobbította és az élet oly kényelmeit nyújtotta a leg­szegényebbeknek is, amiről azelőtt a leggazdagabbnak is le kellett mondania. Az általános kultúrát hatalmasan emelte; a kis­iparhoz való visszatérés a barbársághoz való visszatérést jelentené.

Hogy a nagy tömegnek egy kis élősdi osztály által történő kizsákmányolását megszüntessük, az egyedül csak úgy lehetsé­ges, ha a termelési eszközöket társadalmi tulajdonná tesszük.. A nagy gépeket nem lehet, mint régebben a kisebb szerszámo­kat, minden egyesnek külön tulajdonában tartani és használni. Mindenkinek lehetett saját talicskája, saját kalapácsa; de nem lehet meg mindenkinek a maga mozdonya és vasútja, a maga saját gőzkalapácsa; mozdonyra és gőzkalapácsra közösen van szükségünk és éppen azért közösen használjuk és közös tulaj­donunk.

Nem mi találtuk ki a társadalmi nagyüzemet, azt a termelő módot, amire mi törekszünk; a szocializmust nem mi találtuk ki nagy ravaszul, hogy abból a csáváiból a legkönnyebben kievickéljünk, amibe talán a kapitalisták kisajátítása által kerül­nénk. A szocializmus a kapitalizmusnak szükségszerű utóda, ami­hez már most is megvan sok mindenféle pótlás, átmenet és utalás. Végcélunk követelményét nem a fejünkből szedtük elő, kiutal ke­resve abból a nehézségből, hogy mi legyen hát, ha se kapitalizmus nem kell, se kisüzem, hanem a kapitalizmusnak már most látható fejlődési  tendenciáiból állapítottuk meg.

A mai kapitalizmus már nem a régi jó idők kapitalizmusa többé. Akkor veszekedtek a kapitalisták és megverték egymást a zabolátlan verseny szabad levegőjében; aki elbukott, az fekve maradt s így a vidám birkózók egyre fogytak. De amint oly ke­vesen maradtak, hogy a csatateret áttekinthették, rájöttek lassankint arra, hogy nem tehetnek nagyobb ostobaságot, mint hogy árleszállításokkal egymás hasznát megkeserítik — a fo­gyasztók nagy örömére. Így hát többé nem úgy igyekeznek hasz­nukat növelni, hogy társaikat jobb munkamódszerek bevezetésé­vel és termékeik olcsóbbításával legyőzzék, hanem szövetkeznek velük áraik magasan tartására. Természetesen, ez a gazdagodó módszer csak akkor jöhet alkalmazásba, ha ahhoz csak egy pár tucat ember  megegyezése   szükséges ;   amíg   több száz   versenyző van a küzdőterén, amelyek mindegyike saját feje után megy és újból ismét összeszedheti magát, ilyen szövetséget nehéz keresztül­vinni. A koncentráció magas fokának kell már az ilyen ipar­ágban meglenni.

A verseny helyébe az egyesülés ! Ez az új kapitalizmus jelszava. Ezek az egyesülések eleinte lazák és ideiglenesek : az árak tekinte­tében egyeznek meg csupán eleinte. De mivel nem mindenki tud ellenállani a külön-haszon kísértésének minden megegyezés dacára sem, még ha a szövetség megkerülése vagy a vele való szakítás szükséges is hozzá, de minthogy az egyesülés fenntartása mind­nyájunk közös érdeke, a szövetségnek mind hatályosabb formáira térnek át. Az esendő ember elől mind inkább el kell távolítani a . bűnre vivő alkalmat. A lazább kartelekből és ringekből a szindiká­tusok keletkeznek, melyek megszüntetik az egyes kapitalisták köz­vetlen érintkezését a fogyasztókkal. Az egyesülés a trösztökben a legmesszebbmenő, hol az egyes vállalkozóktól elveszik a saját gyá­raik fölötti uralmat is. Itt az egyesített összes üzemeket egyetlen igazgatóságnak rendelik alá : a régebbi gyárosok és részvényesek az egész tröszt résztulajdonosaivá váltak, amely most egyetlen óriási vállalat képében jelentkezik, s ez egy ország termelésének legnagyobb részét monopolizálja.

Ha a •kapitalizmusnak ezt az új formáját annak klasszikus alakjával hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a szabad verseny meg­szűntének következtében egy hatalmas sarkantyú szűnik meg, ami technikai haladásra ösztönöz, s amit a kapitalizmus liberális dicsérő szónokai mindig mint nagy előnyt szoktak feldicsérni. Ezt a techni­kai hátramaradást azonban kiegyenlíti másrészről a termelőképes­ség másik nagy haladása, s ez a termelés belső szervezésében rejlik. A kisüzem szétforgácsolódását már a nagyüzem is jelentékenyen korlátozta, de a belső célszerű szervezés az üzem belsejére szorítko­zott, míg kívül a legnagyobb rendetlenség uralkodott. A szindikátusokban és trösztökben teljesen megszűnik ugyanis ez a szétforgácsolódás és a termelés szervezése számtalan költség és sok erő-pocséklás megszűntét hozza magával s ezzel már a termelésnek a szükséglethez való bizonyos alkalmazkodása megtörtént.

De ezek az új célszerű berendezkedések csak arra szolgálnak, hogy a fogyasztókat, az egész néptömeget egy maroknyi százszoros milliomos javára kirabolják. A kapitalizmus egész esztelensége. ami a termelés haladását egy kis kisebbség javára használja fel. itt új fejlődési formájában magasabb fokon jelentkezik.

A trösztök melleit kapitalizmusnak még egy más fejlődési for­rná ja is van, bár ez nem a legújabb időben keletkezett, de mégis ennek a termelési módnak fejlődési irányzatát mutatja. Már régóta vannak olyan ágak vagy hivatások, amelyek különös technikai ter­mészetüknél fogva magán-tőkés versenyre kevésbé voltak alkalma­sak. Ilyenek : a vasutak, közúti vasutak   levelek és kisebb csomagok továbbítása, a városoknak vízzel, gázzal, elektromossággal való ellátása. Ahol lehat ezek mint magán-tőkés üzemek jelentkeztek, mindenütt monopólium, még pedig törvényesen biztosított monopólium természetével bírnak. Ilyen vállalatok engedményokiratai­ban mindig bizonyos kötelezettségek, járulékok vagy nyeremény­részesedések kikötése mellett engedélyezi a község vagy az állam a monopol helyzetei. Ha az ilyen társulatok emellett jó üzleteket csi­nálnak, a fogyasztók rendesen az államosítást hangoztatják, hogy az elért nyereséget az árak, illetve a díjszabás lejjebbítésére vagy az adóteher csökkentésére fordíthassák. Demokratikus országokban, ahol nincs erős szocialista mozgalom, ez a hajtóerő legtöbbször a polgárságból indul ki, amely itt a fogyasztói érdekek képviselője, mert őket zsarolják a monopolisták a legerősebben ; s ott igen gyakran sikerül is a magánmonopóliumok helyett állami vagy köz­ségi üzemet létesíteni. Más esetekben bizonyos kormányérdekek is hozzájárultak ahhoz, hogy az állami üzemet megvalósítsák, mint a német vasutaknál.

Ezt a termelési formát gyakran államszocializmusnak vagy községi szocializmusnak szokták nevezni. Hogy ezzel a fajta ".szo­cializmussal" még nem messzire jutottunk, az is bizonyítja, hogy ugyanolyan jelentésű szóval állami kapitalizmusnak is nevezik. Éppen ilyen átmeneti alakok ezek. Az igazi kapitalizmustól az választja el, hogy az egyedüli vállalkozó valamely testület, az állam vagy a község, amelyik a társadalmat politikailag képviseli. Itt tehát e termelés vagy az üzem teljesen hozzáidomulhat a szükség­lethez; tudatosan lehet szabályozni. Éppen ezt a tulajdonságát hasz­náljuk fel gyakran propagandánkban annak az állításunknak iga­zolására, hogy igenis lehet a termelést szabályozni a fogyasztás szabályossága, törvényszerűsége révén, amennyiben az tömeg­fogyasztás. Ezzel szemben ezek az üzemek megegyeznek a kapita­lizmussal abban, hogy kizsákmányoláson alapulnak ; ezekben az üzemekben a munkásokat kizsákmányolják, hasznot sajtolnak ki belőlük és míg vállalkozóik különleges természete előnyükre szol­gál a demokratikus államokban, ahol a parlamentben megnyilvá­nuló közvéleménynek befolyása van, addig az önkényileg kor­mányzott országokban nagyobb függőségük és szolgaságuk miatt ez hátrányos rájuk nézve.

Éppen ezért teljesen elhibázott dolog, ha ellenfeleink ezeket az állami üzemeket mint a szocializmus mintaképeit állítják oda. Éppenséggel nem azok ; csak a termelésben lehetséges rend pél­dájául hozzuk fel őket. De ha ez még nem is szocializmus, de nem is igazi kapitalizmus már. Fejlődésük már egy új, maga­sabb és jobb termelőmódra mutat.

Azt lehetne ellenvetni és pedig joggal, hogy ezeket az üzeme­ket csak igen különleges technikai természetük tette az állami vagy községi üzemre alkalmassá és hogy a többi iparágak különleges természete a magánüzemre alkalmasabb. Ez az ellenvetés helyes, legalább is helyes volt; mert csak a legújabb fejlődés tette helytelenné. Nem szocialisták, hanem számos polgári szó­szóló követeli Amerikában a trösztök államosítását, Bár ez még nem valósult meg, de ez a követelés bizonyítja, hogy Amerikában ezeket az iparágakat éretteknek tekintik az államosításra, pedig ezek eddig magántőkés alapításoknak és vállalatoknak nem vita­tott küzdőterei voltak. Ugyanez áll Németország szénszindikátu­saira is. Ezeknek az új kapitalista üzemformáknak magánmonopóliummá fejlődése által teljesítve van az a fellé tel, ami közrnonopóliummá való átalakításukhoz szükséges.

A trösztökben és a közüzemekben tehát a modern kapitaliz­mus fejlődési tendenciái mutatkoznak. Azt mutatják, hogy a szo­cializmus ideáljai nem légből kapottak, nem csupán kitaláltak, hanem a valóságból származnak. Ez a fejlődés azt mutatja, hogy a legfontosabb, az egész társadalmi termelés alapjául szolgáló iparágak mindinkább monopóliumokká válnak a milliomosok kis csoportjának a kezeiben, akik uralmi helyzetüket a többi nép-osztályok legszemérmetlenebb kizsákmányolására használják fel. A gazdasági fejlődésbe beleavatkozó forradalmi osztály legköze­lebbi céljának annak kell lenni, hogy ezeket a monopóliumokat a közösség kezeibe adják át, hogy ezek kizsákmányoló eszközök­ből okos gazdálkodás alapjaivá válhassanak.

De ez ezeknek a monopóliumoknak egyszerűen állami monopóliumokká változtatását jelenti. A mai állam nem a nagy népközösség, hanem a birtokos osztály képviselője. Amerikában a trösztök urai már jó előre hatástalanná tették a trösztök államosí­tását azáltal, hogy az államot trösztösítették. Ezért a gazdasági viszonyok felforgatásának az államhatalomnak a proletariátus részéről való elfoglalása az alapvető feltétele. A politikai hatalom meghódításáért folytatott harc győzedelmes befejezése fogja csak a munkásosztályt abba a helyzetbe hozni, hogy a kapitalizmust megszüntesse s azt a szocializmussal helyettesítse.