Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anton Pannekoek A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája 1.

2014.02.14

Anton Pannekoek

A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája 1.
 

A Barikád Kollektíva előszava: http://barricade.hol.es/program/program.html

...az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja.

Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására..., ha radikálissá lesz. Marx1

I.

Két erő, melyek közül az egyik a másikból származik, egy szellemi és egy anyagi, viszi végbe a kapitalizmus átfordítását kommunizmusba. A gazdaság anyagi fejlődése teremti a megismerést, és ez okozza a forradalom akarását. A kapitalizmus általános fejlődési tendenciáiból keletkezett a marxista tudomány, amely először a szocialista, majd a kommunista párt elméletét alkotta, és amely mély, egységes szellemi erőt ad a forradalmi mozgalomnak. Amíg ez az elmélet csak lassan járja át a proletariátus egy részét, addig a tömegek saját tapasztalatából ki kell nőnie a gyakorlati felismerésnek arról, hogy a kapitalizmus tarthatatlan. A világháború és a hirtelen gazdasági összeomlás csak a forradalom objektív szükségszerűségét hozza magával, mielőtt még a tömegek a kommunizmust szellemileg megragadták volna – ez az ellentmondás vonja maga után azon ellentmondásokat, akadályoztatásokat és visszaeséseket, melyek a forradalmat hosszú és gyötrelmes folyamattá teszik. Kétségtelenül ekkor az elmélet is új lendületbe jön és gyors tempóban ragadja meg a tömegeket. Mégis mindkettőnek el kell maradnia a hirtelen óriásira növő gyakorlati feladatok mögött.

A forradalom fejlődését Nyugat-Európában főként két hajtóerő fogja meghatározni: a kapitalista gazdaság összeomlása és Szovjet-Oroszország példája. Az okokat, melyek miatt a proletariátus Oroszországban relatíve gyorsan és könnyen tudott győzni (a burzsoázia gyengesége, a parasztokkal kötött szövetség, a háború idején kitört forradalom), nem szükséges itt megtárgyalni. Egy állam példájának, ahol a dolgozó nép uralkodik, megszüntette a kapitalizmust és azzal foglalkozik, hogy felépítse a kommunizmust, roppant nagy hatással kellett lennie az egész világ proletariátusára. Természetesen a

1 A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM I. 384-385. o.

példa önmagában nem lehetett volna elegendő ahhoz, hogy más országok munkásait proletárforradalomra ösztökélje. Az emberi szellemet legerősebben a saját anyagi környezet hatása határozza meg. Ha tehát a hazai kapitalizmus régi erejében maradt volna, a messzi Oroszországból jövő hír ahhoz képest nehezen kaphatott volna lábra. „Telve alázatos csodálattal, de kispolgári-félénk, hiányzik belőle a bátorság, hogy tettek által megmentse saját magát, Oroszországot és az emberiséget”, ilyennek találta Rutgers2 Nyugat-Európába való visszatérésekor a tömegeket. Ahogy a háború a végéhez közeledett, mindenütt a gazdaság mielőbbi fellendülésében bíztak, miközben a heccsajtó Oroszországot a káosz és a barbárság országaként festette le: Ezért a tömegek kivártak. De a káosz azóta éppen fordítva, a régi kultúrországokban terjedt el, miközben az új rend Oroszországban megmutatja növekvő erejét. Most itt is mozgásba jönnek a tömegek.

A gazdasági összeomlás a forradalom legfontosabb hajtóereje. Németország és Ausztria gazdaságilag már teljesen megsemmisült és pauperizálódott, Olaszország és Franciaország feltartóztathatatlan hanyatlásban van, Anglia súlyosan megrendült (kérdéses, hogy kormányának erőteljes rekonstrukciós kísérletei el tudják-e hárítani a bukást) és Amerikában is jelentkeznek már a válság első fenyegető tünetei. És mindenütt – hozzávetőlegesen ebben a sorrendben – megindul a tömegben az erjedés. A gazdaságot még jobban megrázkódtató nagy sztrájkmozgalmakban tiltakoznak a megnyomorítás ellen; ezek a harcok fokozatosan tudatos forradalmi harccá nőnek, és a tömegek (anélkül, hogy kommunisták lennének) egyre inkább azt az utat követik, melyet a kommunizmus mutat nekik. Mert a gyakorlati szükség hajtja őket oda.

E szükségszerűség és közhangulat eredményeképpen növekszik ezen országokban a kommunista élcsapat, mely a célokat világosan felismeri és a Harmadik Internacionáléban gyülekezik. E növekvő forradalmasodás jellegzetessége és ismertetőjegye teremti meg a kommunizmus éles szellemi és szervezeti elkülönülését a szociáldemokráciától. Ez az elkülönülés Közép-Európa országaiban jutott a legmesszebbre, melyeket a Versailles-i Szerződéssel éles gazdasági válságba taszítottak, és ahol szükséges volt egy szociáldemokrata kormányzat a polgári állam megmentéséhez. Annyira javíthatatlan és mély ott a válság, hogy a radikális szociáldemokrata (USP-) munkások tömegei, bár még nagymértékben ragaszkodnak a régi szociáldemokrata módszerekhez,

2 Sebald Justinus Rutgers ebben az időben Pannekoek közeli elvtársa volt. 1919-ben jelen volt a Komintern alapító kongresszusán, majd aktívan részt vett az Amszterdami Segédiroda létrehozásában.

36

hagyományokhoz, jelszavakhoz és vezérekhez, a Moszkvához való csatlakozást sürgetik, és a proletariátus diktatúrájának álláspontjára helyezkednek. Olaszországban az egész szociáldemokrata párt csatlakozott a Harmadik Internacionáléhoz.3 A tömegek harcra kész forradalmi hangulata – mely a kormány és a burzsoázia elleni tartós gerillaháborúban működik – lehetővé teszi, hogy szemet hunyjunk a szocialista, szindikalista és kommunista nézetek elméleti elegye fölött. Franciaországban csak nemrég váltak ki kommunista csoportok a szociáldemokrata pártból és a szakszervezeti mozgalomból, és láttak hozzá egy kommunista párt megalakításához. Angliában a háborúnak a munkásmozgalom hagyományos viszonyaira gyakorolt mély hatása nyomán keletkezett kommunista mozgalom, amely még több, különböző eredetű és új szervezeti formájú csoportból és pártból áll. Amerikában két kommunista párt vált ki a szociáldemokrata pártból, Moszkvához tartozónak nyilvánítva magukat.

Szovjet-Oroszország nem várt ellenállási képessége a reakciós támadásokkal szemben, amely által az antantot tárgyalásra kényszerítették, a nyugati munkáspártokra új, erős vonzerőt gyakorolt. A siker mindig így hat. A Második Internacionálé összeomlik; elkezdődött a közvetítő csoportok általános mozgása Moszkvába, a tömegek növekvő forradalmi hangulata által hajtva. Azáltal, hogy a kommunisták új nevét anélkül veszik fel, hogy hagyományos alapfelfogásukon sokat változtattak volna, áthozzák a régi szociáldemokraták nézeteit és módszereit az új Internacionáléba. Tünetként arra, hogy az ilyen országok érettebbé váltak a forradalomra, kezdetben éppen a fordított jelenség lépett fel; azzal hogy belépnek vagy elismerik a Harmadik Internacionálé alapelveit (ahogyan az USP-ről már megemlítették), a kommunisták és a szociáldemokraták éles elkülönülése újból csökkeni fog. Meg lehet kísérelni az ilyen pártokat formálisan a Harmadik Internacionálén kívül tartani, hogy ne mossunk el minden elvi szilárdságot, de így is odatolakszanak minden országban a forradalmi mozgalom vezetésébe, és az új jelszavak révén, melyeket látszólag vallanak, megőrzik az akcióba lépő tömegekre gyakorolt befolyásukat. Így cselekszik minden uralkodó réteg: ahelyett, hogy engedné magát elvágni a tömegektől, maga is „forradalmivá” válik, ezért hatására a

3 Ez némileg pontatlan. Bár az olaszországi szociáldemokrácia centruma, az úgynevezett „maximalista” irányzat (fő képviselője Serrati) nagy hangon hirdette Moszkvával való azonosulását, ez a párt nem tartozott a Kominternhez. A III. Internacionálé olaszországi szekciója, az Olaszországi Kommunista Párt 1921-ben jött létre, miután a Gramsci-féle torinói csoport illetve a Bordiga vezette Absztencionista Kommunista Frakció a livornói kongresszuson szakított az Olasz Szocialista Párttal.

37

forradalom ellaposodhat. És sok kommunista hajlamos arra, hogy itt csak az erő növekedését lássa, és ne lássa a gyengeség növekedését is.4

Úgy tűnt, a proletárforradalom a kommunizmus fellépése és az orosz példa által egyszerű, céltudatos alakot nyert. Valójában a nehézségekkel együtt most azok az erők is előlépnek, melyek a proletárforradalmat egy legnagyobb mértékben bonyolult és fáradságos folyamattá teszik.

II.

A kérdések és megoldások, a programok és a taktika nem absztrakt alapelvekből származnak, hanem a tapasztalat, az élet valós gyakorlata határozza meg őket. A kommunisták nézeteinek a célról és az útról az eddigi forradalmi gyakorlatban kellett és kell kifejlődniük. Az orosz forradalom és a német forradalom eddigi alakulása alkotja azt a gyakorlati tényanyagot, amely mostanáig számunkra a proletárforradalom hajtóerőiről, feltételeiről és formáiról rendelkezésre áll.

Az orosz forradalom olyan bámulatosan gyors lendülettel juttatta a politikai hatalmat a proletariátusnak, amely a nyugat-európai megfigyelőt már akkor teljesen meglepte, és ma – a nyugat-európai nehézségek láttán – egyre csodálatosabbnak tűnik, bár az okok tisztán felismerhetők. Az első hatásnak szükségképpen annak kellett lennie, hogy – az első lelkesedésben – a forradalom nehézségeit a világ többi részén alábecsülték. Az orosz forradalom az új világ elveit a maguk ragyogó, színtiszta erejében az egész világproletariátus szeme elé tárta: a proletariátus diktatúráját, a tanácsrendszert mint az új demokráciát, az ipar, a mezőgazdaság, a nevelés új szervezetét. Némely tekintetben olyan egyszerű, világos, áttekinthető, szinte idillikus képet adott a proletárforradalom lényegéről és tartalmáról, hogy semmi sem tűnhetett egyszerűbbnek, mint követni ezt a példát.5 Hogy ez mégsem volt olyan egyszerű, azt megmutatta a

4 A korszak kommunista mozgalmának tévedései sugárzanak ebből a bekezdésből. Ma már nyilvánvaló, hogy a valódi kommunista Internacionálé (azaz a világméretű kommunista párt) 1. nem nemzeti, regionális stb. szervezetek szövetsége, hanem nemzetközileg centralizált egy-séges egész 2. a világ egész forradalmi mozgalmát igyekszik megszervezni, nem tárgyal, nem egyezkedik és nem paktál azonban semmilyen olyan szervezettel, amely nem a kommunista program alapján áll. Mint látható, a Kominternről ezek egyike sem volt elmondható.

5 Idillikus?! Pannekoek itt saját előítéleteinek rabja marad. A nyugat-európai kommunisták nagy része ekkor még – részben az információk hiánya miatt, részben a rossz beidegződések hatására – teljesen hamis képet festett az oroszországi helyzetről. Az oroszországi tanácsrendszer „új demokráciája” 1920-ra már nem sokban különbözött a „régitől”. A bolsevik Oroszország

38

német forradalom, és az abban fellépő erők Európa többi részén is nagyrészt jelen vannak.

Amikor 1918 novemberében a német imperializmus összeomlott, a munkásosztály a proletáruralomra teljesen felkészületlen volt.6 A négyéves háborúzás által szellemileg és erkölcsileg szétzilálva, elfogultan a szociáldemokrata hagyományok iránt, nem volt képes az első rövid hetek semmivé vált kormányhatalmának idején feladatát tisztán felismerni; az intenzív, de rövid kommunista propaganda nem pótolhatta ezt a hiányt. A proletariátusnál jobban tanult a német burzsoázia az orosz példából; miközben vörössel díszítette magát, hogy elaltassa a munkásokat, nyomban hozzákezdett hatalmi szervei újbóli felépítéséhez. A munkástanácsok önkéntesen kiadták a kezükből hatalmukat a szociáldemokrata pártvezetők és a demokratikus parlament javára.7 A még katonaként felfegyverzett munkások nem a burzsoáziát fegyverezték le, hanem saját magukat; a legaktívabb munkáscsoportokat leverték az újonnan alakított fehér gárdák, és a burzsoázia a polgárőrségekben felfegyverkezett.8 gazdasági szervezete éppen annyira volt kommunista, amennyire egy fogolytábor kommu-nista. A piac megbénulását, a pénz ideiglenes kiszorulását az államhatalom úgy orvosolta, hogy a munkásosztályból bármilyen munkára bevethető „munkahadseregeket” szervezett, bevezette az élelmiszer-fejadagokat stb.

6 Ezzel részletesebben foglalkozik Pannekoek egy korábbi cikke: A német forradalom – Első szakasz. A forradalmi lavina november 4-én indult el a kieli matrózfelkeléssel. A lázadás néhány nap alatt átterjedt Észak-Németország iparvárosaira (Hamburg, Lübeck stb.), majd az ország többi részére (Köln, München, Stuttgart stb.) is. November 9-én a császár lemondott és elmenekült. A harcoló proletárok szerte az országban Munkás- és Katonatanácsokat alakítottak. Viszont: „Gyorsasága és a nézetek azonossága miatt a forradalom a polgári társadalom felszínén maradt, és eddig még nem tudott a nagy tömegek mélyébe behatolni. Véghezvivői számára a forradalom – mint minden modern forradalom – proletárforradalom. De céljaiban és eredményeiben eddig még tisztán politikai, és ennélfogva burzsoá forradalom. Ezt nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy Ebert és Scheidemann szociálpatrióta vezéreket választották ki arra, hogy az ideiglenes kormányt vezessék.” Továbbá a tanácsokkal kapcsolatban: „Ezek a tanácsok semmi esetre sem tisztán proletár intézmények. A katonatanácsokban tisztek vannak, a munkástanácsokban szakszervezeti és pártvezetők.”

7 A Munkás- és Katonatanácsok első kongresszusa 1918. december 16. és 20. között ülésezett Berlinben, és 1919. január 19-re kitűzte a nemzetgyűlési választásokat. A tanácsok második kongresszusa (1919. április 8-14.) a hatalmat a szociáldemokrata-liberális-konzervatív kormánykoalícióra ruházta. Ezeken a kongresszusokon természetesen a szociáldemokrata ellenforradalom támogatói voltak többségben.

8 Berlinben már 1918. decemberében összecsapások vannak a proletárok és a halálosztagok között, majd januárban a burzsoá hóhérok (a halálbrigádok és Noske reguláris egységei) vérbe fojtják a Spartakus-felkelést. 1919. május elsején felszámolják a Bajor Tanácsköztársaságot is. (Lásd ezzel kapcsolatban kiadványainkat: Wolfgang Haug: Erich Mühsam, Franz Pfemfert

39

A most védtelenné tett munkásokat a szakszervezeti vezetőségek segítségével fokozatosan megfosztották a munkakörülmények minden olyan javulásától, melyet a forradalommal értek el. Így a kommunizmushoz vezető utat szögesdrót-akadályokkal torlaszolták el, hogy a kapitalizmus túlélhesse önmagát, azaz egyre mélyebben süllyedhessen a káoszba.

Kétségtelen, hogy a német forradalom e tapasztalatát nem lehet minden további nélkül Nyugat-Európa más országaira átvinni; ott a fejlődés megint más vonalakat követ majd. Ott nem fog az uralom egy politikai-katonai összeomlás hatására hirtelen a felkészületlen tömegek kezébe pottyanni; a proletariátusnak nehéz harcokat kell vívnia érte, és ezért meghódítása után az érettség magasabb szintjét fogja elérni. Ami Németországban a novemberi fordulat után lázas tempóban történt, a többi országban már nyugalomban megy végbe: a burzsoázia levonja tapasztalatait az orosz forradalomból, katonailag felkészül a polgárháborúra, egyúttal a szociáldemokrácia segítségével megszervezi a proletariátus politikai becsapását. Ám ezen eltérések ellenére a német forradalom néhány általános jellegzetességet mutat, és néhány tanulságnak általános jelentőséget ad. Világosan tárja szemünk elé, hogy és mely erők miatt lesz a forradalom Nyugat-Európában szükségképpen lassú, hosszadalmas folyamat.

Nyugat-Európa forradalmi fejlődésének lassúsága – bármily viszonylagos legyen – ellentétet váltott ki egymással küzdő taktikai irányzatok között. A gyors forradalmi fejlődés időszakaiban a taktikai különbségeket a gyakorlaton keresztül gyorsan legyűrik, vagy ezek a különbségek nem válnak tudatossá. Az intenzív elvi agitáció megtisztítja a fejeket, miközben a tömegek áramlanak, és a cselekvés gyakorlata felforgatja a régi nézeteket. Amikor azonban beállt a külső stagnálás időszaka, mikor a tömegek mozdulatlanul tűrnek el mindent, és a forradalmi jelszavak magával ragadó ereje bénultnak látszik; amikor a nehézségek feltornyosulnak, és az ellenség minden harc után még óriásibbra magasodónak tűnik; amikor a Kommunista Párt még gyenge marad, és csak vereségeket szenved – akkor hajba kapnak a vélemények, új utakat és új taktikai eszközöket keresnek. A lényegnek megfelelően azután két tendencia lép fel, melyek minden országban, helyi eltérésekkel bár, de felismerhetőek. Az egyik irányzat szavakkal és tettekkel akarja forradalmasítani és felvilágosítani a fejeket, és keresi ehhez az új elveket, hogy azokat lehetőleg élesen szembeállítsa a régi, hagyományos nézetekkel. A másik irányzat megpróbálja a tömegeket, melyek még félrehúzódva állnak, gyakorlati cselekvésre megnyerni, ehhez és a Die Aktion; a K. Újság füzetét: Németországi forradalmi események és Karl Plattner élete, valamint érdemes elolvasni Ernst Toller regényét: Német voltam én is…)

40

lehetőleg ki akarja kerülni azt, ami azokat taszíthatja, és az ellentét helyett mindenekelőtt az összekötő kapcsolatot hangsúlyozza. Az első éles, világos elkülönülésre törekszik, a második a tömeges egyesülésre; az elsőt a radikális, a másodikat az opportunista tendenciaként kellene meghatározni. Nyugat-Európa mostani helyzetében, mikor egyrészről a forradalom erős ellenállásokba ütközik, másrészről Szovjet-Oroszország szilárd ereje az antant-kormányzat ellene irányuló támadásaival szemben a tömegekre óriási hatást tesz, és emiatt számítani kell eddig tétovázó munkáscsoportok nagyszámú betódulására a Harmadik Internacionáléba, az opportunizmus kétségtelenül erős hatalommá fog válni a Kommunista Internacionáléban.

Az opportunizmus nem okvetlenül foglalja a szelíd, békés, szívélyes magatartást és beszédet olyan hangnembe, mely ellentétes a radikalizmushoz tartozó keményebb tónussal; ellenkezőleg, a világos elvi taktika hiánya gyakran rejtőzik dühös, vaskos szavak mögé; és épp a lényegéhez tartozik, hogy forradalmi helyzetekben egyszerre csak mindent a nagy forradalmi tettől várjon. Lényegi sajátossága, hogy mindig csak a pillanatnyit, és nem a távolabbit veszi tekintetbe, hozzátapad a jelenségek felszínéhez, ahelyett, hogy a meghatározó mélyebb alapokat látná. Ahol az erők egy cél eléréséhez nem elegendőek azonnal, ott az a tendenciája, hogy nem ezeknek az erőknek a növelésével, hanem más úton, kerülőúton igyekszik elérni a célt. Tehát célja a pillanatnyi eredmény, és ennek oltárán feláldozza a jövőbeli maradandó eredmény feltételeit. Arra hivatkozik, hogy gyakran más „haladó” csoportokkal való szövetség révén, a maradi nézeteknek tett engedmények révén meg lehet szerezni a hatalmat, vagy legalább az ellenséget, a kapitalista osztályok koalícióját meg lehet bontani, és ezzel kedvezőbb harci feltételeket lehet elérni. Ámde ilyenkor mindig kiderül, hogy ez a hatalom csak látszathatalom, egyedülálló vezetők személyi hatalma, nem a proletár osztály hatalma, és hogy ez az ellentmondás csak zavarosságot, korrupciót és viszályt eredményez.9 A kormányhatalom megszerzésének, ha nem áll mögötte egy uralomra teljesen érett munkásosztály, újból veszendőbe kell mennie, vagy olyan sok engedményt kell tennie a maradiságnak, hogy belülről őrlődik fel. Az ellenséges osztály megosztása – a reformizmus sokat magasztalt jelszava – nem gátolja a belsőleg összetartozó burzsoázia egységét,

9 Itt jegyezzük meg, hogy Otto Rühle a Komintern II. kongresszusáról hazatérve már a szovjet-orosz államról vélekedett hasonlóan: kijelentette, hogy az „pacifista államcsínyből” született, és nem más, mint „politikai szocializmus gazdasági alapzat nélkül”, amely a „párt hipercentralizmusának” és a „mindenható bürokráciának” van alárendelve, ahol „a vezérek kezében van a hatalom”, és „személyi kultusz” uralkodik. (Ld. Serge Bricianer: Gorter Nyílt levele – a részletek.)

41

viszont eközben a proletariátust becsapják, megzavarják és meggyengítik. Kétségtelenül előfordulhat, hogy a proletariátus kommunista élcsapatának át kell vennie a politikai hatalmat, mielőtt a normális feltételek teljesültek volna. De amit akkor a tömegek tisztaságban, belátásban, egybeforrottságban, önállóságban megnyernek, annak a kommunizmusba való további fejlődés alapzataként maradandó értéke van.

A Második Internacionálé története tele van az opportunizmus e politikájának példáival, és ezek a Harmadik Internacionáléban is kezdenek már megmutatkozni. Akkoriban ez abban a törekvésben állt, hogy a szocialista célt nem-szocialista munkáscsoportok és más osztályok tömegeinek segítségével akarták elérni. Ez a taktika korrumpálódásához és végül az összeomláshoz vezetett. A Harmadik Internacionálé esetén lényegesen mások a körülmények: elmúlt a nyugodt kapitalista fejlődés ideje, amikor a szociáldemokrácia a legjobb szándékkal sem tehetett mást, mint hogy elvszerű politikával felvilágosítson, felkészítve a későbbi forradalmi időszakokra. A kapitalizmus összeomlik; a világ nem várhat addig, míg propagandánk a többséget tiszta kommunista belátáshoz juttatja; a tömegeknek azonnal be kell avatkozniuk és lehetőleg gyorsan, hogy megmentsék saját magukat és a világot a pusztulástól. Mit tegyen akkor egy kicsi, bármilyen elvszerű párt, amikor tömegekre van szükség? Nem a szükség parancsa itt az opportunizmus, mely gyorsan egyesíteni akarja a legszélesebb tömegeket?

Éppoly kevéssé tud forradalmat csinálni egy nagy tömegpárt vagy különböző pártok koalíciója, mint egy kis radikális párt. A forradalom spontán módon tör elő a tömegekből. Egy párt által elhatározott akciók olykor megadhatják a lökést (ez azonban csak ritkán esik meg), de a meghatározó erők máshol vannak, a pszichikai tényezőkben, mélyen a tömegek tudatalattijában és a nagy világpolitikai eseményekben. Egy forradalmi párt feladata abban áll, hogy eleve világos felismeréseket terjesszen, minthogy a tömegekben mindenütt jelen vannak olyan elemek, melyek az ilyen időkben tudják, mi a teendő, és önállóan képesek megítélni a helyzetet. És a forradalom során a pártnak ki kell jelölnie azt a programot, azokat a jelszavakat és irányelveket, melyeket a spontánul cselekvő tömeg helyesnek ismer el, mert bennük saját céljait a legtökéletesebb formában látja viszont, és általuk a tisztánlátás magasabb fokára emelkedik. Ezáltal válik a párt vezetővé a harcokban. Amíg a tömegek tétlenek maradnak, úgy tűnik, hogy mindez eredménytelen. De a tiszta elv sokakban munkál belülről, akik kezdetben távolmaradtak, és a forradalomban megmutatkozik aktív ereje, biztos irányt szabva a forradalomnak. Ha viszont

42

korábban az elvek felvizezésével, koalíciók és engedmények révén egy nagyobb párt összegyűjtésére törekedtek, ezzel alkalmat adnak arra, hogy forradalmi időkben zavaros elemek szerezzenek befolyást anélkül, hogy a tömegek átlátnának rajtuk. A hagyományos nézetekhez való igazodás arra való kísérlet, hogy a hatalmat annak előfeltétele, az eszmék forradalmasítása nélkül szerezzék meg; tehát abba az irányba hat, hogy a forradalom menetét megakassza. Ezenkívül illúzió is, hiszen csak a legradikálisabb eszmék képesek megragadni a tömegeket, amikor ezek a forradalom útjára lépnek, a mérsékelt eszmék viszont csak addig, amíg a forradalom elmarad. Egy forradalom egyszersmind a tömegek eszméiben bekövetkező mély szellemi átalakulás időszaka is; a forradalom megteremti ehhez a feltételeket és maga is függővé válik ettől az átalakulástól; ezért a kommunista pártra hárul – világos, világátformáló elveinek révén – a forradalom vezetése.

A kommunizmust a szociáldemokráciától elválasztó új elvek (a tanácsrendszer és a diktatúra) erős, éles hangsúlyozásával ellentétben, az opportunizmus a Harmadik Internacionáléban lehetőség szerint a Második Internacionáléból örökölt harci formákra és módszerekre támaszkodik. Miután az orosz forradalom a parlamentarizmust felcserélte a tanácsrendszerrel és az üzemekben építette fel a szakszervezeti mozgalmat, az volt az első törekvés Nyugat-Európában, hogy kövessék ezt a példát. A Németországi Kommunista Párt bojkottálta a nemzetgyűlési választásokat, és meghirdette a szakszervezetekből való azonnali vagy fokozatos, szervezett kilépést. Amikor azonban a forradalom 1919-ben visszavonult és stagnált, a KPD központja más taktikát vezetett be, amely a parlamentarizmus elismerésére és a munkásszövetségekkel szemben a régi szakszervezeti szövetségek támogatására irányult. Ehhez a legfontosabb érv az, hogy a Kommunista Párt nem veszítheti el a kapcsolatot a tömegekkel, melyek még teljesen parlamentárisan gondolkodnak, melyek legjobban a választási harc és a parlamenti beszédek által érhetők el, és amelyek a szakszervezetekbe való tömeges belépéssel azok taglétszámát hétmillióra emelték. Ugyanez az alapgondolat kerül Angliában napvilágra a BSP magatartásában: nem akarja elhatárolni magát a „Labour Party”-tól (bár ez a Második Internacionáléhoz tartozik), hogy ne veszítse el a kapcsolatot a szakszervezeti tagok tömegével. Ezeket az érveket a legélesebben Karl Radek10

10 Karl Radek az első világháború idején együttműködött a németországi szélsőbaloldaliakkal és kommunistákkal, majd az októberi forradalom után Moszkva egyik legfőbb ügynöke lett Németországban. Aktív szerepet vállalt a Németországi Kommunista Pártnak a reformizmus irányába való eltérítésében, a valódi kommunistáknak a pártból való eltávolításában, és a KPD-

43

barátunk fogalmazta meg és állította egymás mellé, akinek a berlini fogságban írott műve, „A világforradalom fejlődése és a Kommunista Párt feladata”, a kommunista opportunizmus programiratának tekinthető. Itt kifejti, hogy a proletárforradalom Nyugat-Európában hosszantartó folyamat lesz, melyben a kommunizmusnak a propaganda valamennyi eszközét fel kell használnia, melyben a parlamentarizmus és a szakszervezeti mozgalom a proletariátus fő fegyverei maradnak, az üzemi ellenőrzés fokozatos megvalósítása mint új harci terület mellett.

Hogy mennyiben helyes ez, azt a proletárforradalom nyugat-európai alapjainak, feltételeinek és nehézségeinek vizsgálata mutatja meg.

III.

Ismételten hangsúlyt kapott, hogy a forradalom Nyugat-Európában hosszantartó lesz, mert itt a burzsoázia hatalmasabb, mint Oroszországban. Elemezzük e hatalom lényegét! Ezen osztály nagyobb lélekszámában rejlik? A proletár tömegek aránylag még sokkal nagyobbak. Abban rejlik, hogy az egész gazdasági életet a burzsoázia uralja? Kétségtelenül ez a hatalomnak erős alkotóeleme; de ez az uralom tovatűnik, és Közép-Európában a gazdaság teljesen tönkrement. Végül, abban rejlik-e, hogy rendelkezik az állam valamennyi hatalmi eszközével? Bizonyos, hogy mindig ezzel nyomta el a tömegeket, és ezért volt az államhatalom meghódítása a proletariátus első célja. De 1918 novemberében Németországban és Ausztriában az államhatalom tehetetlenül kihullott a burzsoázia kezéből, az állam hatalmi eszközei teljesen megbénultak, a tömegek voltak az úr. Mégis újból fel tudta építeni a burzsoázia ezt az államhatalmat, és újra le tudta igázni a munkásokat. Ez azt igazolja, hogy volt a burzsoáziának egy további rejtett hatalmi forrása, amely érintetlen maradt, és amely lehetővé tette neki (amikor már úgy tűnt, hogy számára minden összeomlott), hogy újból megalapozza uralmát. Ez a rejtett hatalom a burzsoázia szellemi hatalma a proletariátus felett. Mivel a proletár tömegeket a polgári gondolkodásmód még teljesen uralta, az összeomlás után saját kezükkel újból felállították a polgári uralmat.11nak a németországi burzsoáziával való különféle paktálásaiban.

11 Ez a felismerés óriási jelentőségű. A tőke hatalma mindenekelőtt abban rejlik, hogy az összes emberi viszonyt uralma alá hajtja. Nem csak a fogyasztási javak termelése válik a tőke termelésévé, hanem a tőke behatol a munkások életének minden szférájába, szétrombolja a múltból öröklött kötelékeiket, és azok helyére tárgyak által közvetített viszonyokat helyez, az emberek társas kapcsolatait tulajdonviszonyra alapozza. A demokrácia nem más, mint e

44

Ez a német tapasztalat a nyugat-európai forradalom nagy problémája elé állít minket. Ezekben az országokban a régi polgári termelési mód és az ezzel összefüggő magasan fejlett, sok évszázados polgári kultúra a néptömegek gondolkodására és érzéseire teljesen rányomta a bélyegét. Ezáltal itt a néptömegek szellemi és lelki karaktere egészen más, mint a keleti országokban, melyek nem ismerték a polgári kultúra ezen uralmát. Mindenekelőtt ebben rejlik a forradalom keleti és nyugati menete közötti különbség. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban, Skandináviában a középkor óta erős polgárság élt kispolgári és primitív kapitalista termeléssel. Midőn a feudalizmust szétzúzták, vidéken éppolyan erős, független parasztság jött létre, amely szintén úr volt a saját kisgazdaságában. Ezen a talajon a polgári szellemi élet szilárd nemzeti kultúrává bontakozott ki, mindenekelőtt a tengerparti államokban, Angliában és Franciaországban, melyek elsőként léptek a kapitalista fejlődés útjára. A kapitalizmus a 19. században azzal, hogy az egész gazdaságot saját hatalma alá vetette, és hogy saját világgazdasági szférájába bevonta a legtávolabbi parasztgazdaságokat is, gyarapította, csiszolta ezt a nemzeti kultúrát. Szellemi propagandaeszközeivel, a sajtóval, az iskolával és az egyházzal erősen beleverte a tömegek fejébe: mind az általa proletarizált és a városokba vonzott tömegekébe, mind azokéba, melyeket vidéken hagyott. Ez nem csak a kapitalizmus magvát alkotó országokra érvényes, hanem – ha némileg másfajta formákban is – Amerikára és Ausztráliára is, ahol az európaiak új államokat alapítottak, továbbá Közép-Európa addig stagnáló országaira (Németországra, Ausztriára, Olaszországra) is, ahol az új kapitalista fejlődés egy régi, megrekedt, kisparaszti gazdasághoz és kispolgári kultúrához kapcsolódhatott. Egészen más anyagra és más hagyományra talált a kapitalizmus akkor, mikor behatolt Európa keleti országaiba. Itt, Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, még az Elbától keletre fekvő vidéken is, nem volt erős polgári osztály, amely régtől fogva uralta volna a szellemi életet; a primitív agrárviszonyok a nagybirtokkal, a patriarchális feudalizmussal és falusi kommunizmussal határozták meg a szellemi életet. Ezért itt a tömegek primitívebben, egyszerűbben, nyitottabban, tiszta lappal, fogékonyan álltak a kommunizmus előtt. A nyugat-európai szociáldemokraták gyakran gúnyosan fejezték ki afeletti csodálkozásukat, hogyan lehettek volna a „tudatlan” oroszok a munka új világának előharcosai. Velük szemben egészen helyesen fogalmazta meg az eltérést egy angol küldött viszonyrendszer összessége. Ennek alapján képes kiterjeszteni a tőke uralmát az érzésekre, a vágyakra, a „racionalitásra” és a tudatra.

45

az amszterdami kommunista konferencián12: lehet, hogy az oroszok tudatlanok voltak, de az angol munkások annyira meg vannak tömve előítéletekkel, hogy sokkal nehezebb közöttük kommunista propagandát folytatni. Ezek az „előítéletek” csak a legfőbb külsőségei annak a polgári gondolkodásmódnak, amely az angol és az egész nyugat-európai, valamint amerikai proletariátus tömegét eltölti.

E gondolkodásmód egész tartalma a proletár-kommunista világnézettel való ellentétében olyan sokoldalú és bonyolult, hogy bajosan lehet néhány mondatban összefoglalni. Legfőbb vonása az individualizmus, amely a korábbi kispolgári-paraszti munkaformákból ered, és csak lassan hátrál meg az új proletár közösségi érzés és a szükséges önkéntes fegyelem előtt – alighanem az angolszász országokban domborodik ki a legerősebben ez a vonás mind a burzsoáziánál, mind a proletariátusnál. Az érdeklődés a munkahelyekre korlátozódik, és nem fogja át a gazdaság egészét; a munkamegosztás elvétől megzavarva nem tekintik mindenki saját ügyének a „politikát”, az egész gazdaság vezetését is, hanem az uralkodó réteg monopóliumának, különleges szakemberek, a politikusok speciális szakmájának tekintik. A polgári kultúra – az évszázados anyagi és szellemi érintkezés, az irodalom és a művészet által – tartósan bele van oltva a proletár tömegekbe, és létrehozza a nemzeti összetartozás érzését (mélyebben gyökerezve a tudatalattiban, mint az a felszíni közönyösség és a látszólagos internacionalizmus alapján megmutatkozik), amely nemzeti osztályszolidaritásban nyilvánulhat meg és megnehezíti a nemzetközi cselekvést.

A polgári kultúra a proletariátusban először is szellemi tradícióként él. Az iránta elfogult tömegek realitások helyett ideológiákban gondolkoznak; a polgári gondolkodás mindig is ideologikus volt. De ez az ideológia és hagyomány nem egységes; a korábbi évszázadok számtalan osztályharcának szellemi visszatükröződései politikai és vallásos eszmerendszerekként adódtak át, melyek a régi polgári világot és ezért még az abból származó proletárokat is ideológiai nézetek által elválasztott csoportokba, egyházakba, szektákba, pártokba osztják. Így a polgári múlt, másodszor, szervezeti tradícióként is létezik a proletariátusban, mely útjában van az osztály új világhoz szükséges

12 A konferencia 1920 elején zajlott le azzal a céllal, hogy megállapítsa a kommunista tevékenységet Nyugat-Európában centralizálni hivatott Amszterdami Iroda működésének alapjait. A résztvevők nagy része a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc mellett foglalt állást, és általános sztrájkkészültséget indítványozott arra az esetre, ha küszöbön állna a forradalom kitörése valamely országban. Részletesebben lásd: Dauvé-Authier: A németországi kommunista baloldal 1918-1921.

46

egységének; ezekben a hagyományos szervezetekben a munkások egy polgári élcsapat uszályát és kíséretét alkotják. A közvetlen vezetők szerepét ezekben az ideológiai harcokban az értelmiség tagjai játsszák. Az értelmiség (a papok, tanárok, literátorok, újságírók, művészek, politikusok) egy sok tagot számláló osztályt alkot, melynek feladata a polgári kultúra ápolása, művelése és terjesztése; átadja azt a tömegeknek, és közvetítőt játszik a tőkeuralom és a tömegérdekek között.13 A tömegek általa való vezetése rögzíti a tőkeuralmat. Ha az elnyomott tömegek gyakran lázadtak is a tőke és szervei ellen, csak az ő vezetésével tették; és az ezekben a közös harcokban szerzett szilárd kapcsolat és fegyelem később, mikor ezek a vezetők nyíltan átálltak a kapitalista oldalra, a rendszer legerősebb támaszának bizonyult. Így a hanyatló kispolgári rétegek keresztény ideológiája, mely a modern kapitalista állam elleni harcuk kifejeződéseként eleven erővé vált, később gyakran reakciós, államfenntartó uralmi eszközként rendkívül értékes a rendszer számára (így Németországban a katolicizmus a Kulturkampf után). Hasonló érvényes a szociáldemokráciára, bár elméleti szempontból sok értékeset nyújtott a régi ideológiák időszerű szétrombolásával és kiirtásával a felemelkedő munkásságnál. Ugyanakkor fenntartotta a proletár tömegeknek a politikai és más vezetőktől való szellemi függőségét, akikre mint specialistákra ezek a tömegek minden nagy egyetemes osztályügy vezetését rábízták, ahelyett hogy azokat saját kezükbe vették volna. A szilárd összetartás és a fegyelem – ami egy fél évszázad gyakran éles osztályharcában fejlődött ki – nem ásta alá a kapitalizmust, mert a szervezetnek és a vezetőségnek a tömegek feletti hatalmát jelentette, melyek ezeket a tömegeket 1914 augusztusában és 1918 novemberében a burzsoázia, az imperializmus és a reakció tehetetlen eszközeivé tették. A polgári múltnak a proletariátus feletti szellemi hatalma Nyugat-Európa sok országában (így Németországban, Hollandiában) a proletariátusnak ideológiailag elkülönült csoportokba való széttagolását jelenti, ami akadályozza az osztályegységet. A szociáldemokrácia eredetileg meg akarta valósítani ezt az osztályegységet, de – részben opportunista taktikája miatt, mely a tisztán politikusi politikát állította az osztálypolitika helyébe – eredmény nélkül: csupán eggyel növelte a csoportok számát.

A polgári ideológia tömegek feletti uralma nem akadályozhatja meg, hogy a válság időszakaiban, melyek a tömegeket kétségbeesésbe és cselekvésbe kergetik, e hagyomány hatalma átmenetileg visszaszoruljon – mint 1918 novemberében

13 Az értelmiség nem alkot külön osztályt, képviselői mindkét osztályban megtalálhatók. Az értelmiséggel kapcsolatos negatív elfogultság a tanácskommunizmus bizonyos irányzatainál kezdettől fogva jelen volt, majd áthagyományozódott a mai ouvrierista csoportokra.

47

Németországban. Azután azonban újból előlép az ideológia, és hatására az átmeneti győzelem ismét kárba vész. A német példában megmutatkoznak a konkrét erők, melyeket itt a polgári nézetek uralmaként foglalunk össze. Hódolat az absztrakt jelszavak előtt, mint a „demokrácia”. A régi gondolkodási szokások és programpontok hatalma, mint a szocializmus megvalósítása parlamenti vezérek és szocialista kormány révén. A proletár önbizalom hiánya, mely felismerhető az Oroszországról szóló hazug híradások iszonyú szennyáradatának hatásában. A saját erőbe vetett hit hiánya. De mindenekelőtt a bizalom a pártban, a szervezetben, a vezérekben, melyek sok évtizeden át harcuknak, forradalmi céljaiknak, idealizmusuknak megtestesülései voltak. Az óriási szellemi, erkölcsi és anyagi hatalma a szervezeteknek (ezeknek a maguk a tömegek sokéves szorgalmas munkája által létrehozott hatalmas gépezeteknek, melyek egy olyan korszak harci formáinak tradícióját testesítették meg, amelyben a munkásmozgalom a felemelkedő kapitalizmus eleme volt) most minden forradalmi tendenciát szétnyomott, melyek újonnan fellángoltak a tömegekben.

Ez az eset nem marad az egyetlen. A szellemi éretlenség, a polgári tradíció hatalma a proletariátus felett és a kapitalizmus hirtelen gazdasági összeomlása közötti ellentmondás (nem alkalmi ellentmondás, hiszen egy virágzó kapitalizmusban a proletariátus nem szerezheti meg az uralomhoz és a szabadsághoz szükséges szellemi érettséget) csak a forradalmi fejlődési folyamat révén oldódhat fel, melyben a spontán felkelések és a hatalom megragadása a visszaesésekkel váltakoznak. Az ellentmondás nem teszi nagyon valószínűvé a forradalom olyan menetét, melyben a proletariátus hosszú időn keresztül folyvást hiába ostromolja a tőke várát minden régi és új harci eszközzel, míg végül véglegesen meghódítja azt. És ezzel megdől a Radek fejtegetéseiben ismertetett hosszas művészi ostrom taktikája is. A taktika kérdése nem az, hogy miképpen hódítsuk meg lehetőleg gyorsan a hatalmat, mikor az kezdetben csak látszathatalom lehet – éppen elég korán fog a kommunistákra szállni –, hanem az, hogy miképpen fejlesszük ki a proletariátusban az osztály tartós hatalmának alapjait. Semmilyen „elszánt kisebbség” nem oldhatja meg a kérdéseket, melyek csak az egész osztály aktivitása révén oldhatók meg. És amikor a lakosság látszólag közönyösen eltűr egy ilyen hatalommegragadást, valójában akkor sem alkot passzív tömeget, hanem képes minden pillanatban (amíg nincs megnyerve a kommunizmus számára) a reakció aktív követőjeként rárontani a forradalomra. A „szövetkezés akár a bitófával is” csak időleges elkendőzése volna egy ilyesfajta tarthatatlan pártdiktatúrának. Mikor a proletariátus egy hatalmas

48

felkelésben szétzúzza a burzsoázia csődbement uralmát, és legtisztább élcsapata, a kommunista párt átveszi a politikai vezetést, akkor ennek az élcsapatnak egyetlen feladata, hogy minden eszközt felhasználjon a proletariátus gyengesége okának eltávolítására és ereje növelésére, hogy az a legnagyobb mértékben felnőjön a jövő forradalmi harcaihoz. Ekkor arról van szó, hogy magukat a tömegeket aktivizáljuk maximálisan, ösztökéljük kezdeményezésüket, emeljük önbizalmukat, hogy maguk vegyék szemügyre a feladatokat, melyeket az ő kezükbe adnak, mert azok csak így oldódhatnak meg. Ehhez szükséges, hogy megtörjük a hagyományos szervezeti formák és a régi vezérek túlerejét (tehát semmi esetre sem alkothatunk velük kormányképes koalíciót, mely csak gyengítheti a proletariátust), kiépítsük az új formákat, megerősítsük a tömegek anyagi hatalmát; csak ezáltal válik lehetségessé a termelés újbóli megszervezése, valamint a kapitalizmus külső támadásai elleni védekezés. Ez az ellenforradalom megakadályozásának első előfeltétele.

A hatalom, melyet a burzsoázia a jelenlegi időszakban még birtokol, a proletariátus szellemi függősége és önállótlansága. A forradalom fejlődése valójában a proletariátus önfelszabadításának folyamata ez alól a függőség alól, a múltbéli idők hagyománya alól – ami csak a saját harci tapasztalat által lehetséges. Ahol régóta kapitalizmus van, és ezért a munkások ellene vívott harca már átfog néhány generációt, a proletariátusnak minden korszakban harci módokat, formákat és segédeszközöket kellett felépítenie, melyeket a kapitalizmus mindenkori fejlettségi fokához idomítottak, melyeket hamarosan már nem realitásukban, mint időben korlátozott szükségszerűségeket vettek tekintetbe, hanem mint maradandó, abszolút helyes, ideológiailag dicsőített formákat túlértékeltek, és melyek ezért később a fejlődés szétszakítandó béklyóivá váltak. Miközben az osztály folytonosan gyors átalakulásban és fejlődésben van, a vezető személyek egy bizonyos szakasz meghatározott szintjén konzerválódnak, és hatalmi befolyásuk hátráltathatja a mozgalmat. A cselekvési formák dogmákká és a szervezetek öncéllá emelkednek, ami megnehezíti az újfajta orientációt és az új harci feltételekhez való alkalmazkodást. Ez korunkra is érvényes. Az osztályharc minden fejlődési fokának le kell győznie a megelőző fokok hagyományát, hogy tisztán felismerhesse és megoldhassa saját feladatait. Csakhogy a fejlődés most sokkal gyorsabb tempóban zajlik. Így erősödik a forradalom a belső harc folyamatában. Magából a proletariátusból nő ki az az ellenállás, melyet le kell győznie. Azáltal, hogy legyőzi, a proletariátus saját korlátoltságát győzi le, és felnő a kommunizmushoz.

49

IV.

A Második Internacionálé korában a parlamentarizmus és a szakszervezeti mozgalom volt a két legfőbb harci forma.14

Az első nemzetközi munkásszövetség kongresszusain lefektette e taktika alapjait, amikor (a marxi társadalomtudománynak megfelelően) a prekapitalista kispolgári időszak primitív nézeteivel szemben megállapította, hogy a proletár osztályharc jellege szerint olyan szakadatlan harc, mely a kapitalizmus ellen a proletariátus életkörülményei miatt a politikai hatalom meghódításáig folyik. Mivel a polgári forradalmak és a fegyveres felkelések kora lezárult, ezt a politikai harcot csak a régi vagy az újonnan létrejött nemzetállamok keretei között lehetett folytatni, a szakszervezeti harcot gyakran még szűkebb keretek között. Ezért az Első Internacionálénak szét kellett esnie. Az új taktika körüli harc, melyet ő maga nem tudott megvalósítani, felrobbantatta, miközben az anarchizmusban a régi nézetek és harci módszerek hagyománya eleven maradt. Örökségként hátrahagyta az új taktikát azoknak, akiknek a gyakorlatban meg kellett azt valósítaniuk: a mindenütt létrejövő szociáldemokrata pártoknak a szakszervezetekkel. Mikor ezekből laza föderációként létrejött a Második Internacionálé, az anarchizmusban még foglalkoznia kellett az előző korszak hagyományával; de már magától értetődően az Első Internacionálé hagyatéka képezte taktikai talaját.

Ma minden kommunista ismeri az okokat, amelyek miatt ezek a harci módszerek abban az időben szükségszerűek és hasznosak voltak. Amikor a kapitalizmussal felemelkedik a munkásosztály, még nem képes megteremteni azokat a szerveit, melyek révén a társadalmat uralni és szabályozni tudná, sőt még ennek gondolatát sem tudja megragadni. Először szellemileg kell eligazodnia, és meg kell tanulnia megérteni a kapitalizmust és osztályuralmát. Élcsapatának, a szociáldemokrata pártnak propagandájával le kell lepleznie a kormányzat lényegét, és az osztálykövetelések felállításával meg kell mutatnia

14 Igen, a szociáldemokrácia, de nem a proletariátus számára. Az előző szakasz végén és a következőkben leírtak egyfajta evolucionista nézetet tükröznek, amely szerint a szociáldemok-rácia 1920-ban azért ellenforradalmi, mert eljárt felette az idő. A szociáldemokrácia feladata, úgymond, az volt, hogy megszervezze az osztályt egy olyan korszakban, amikor reálisan csak reformokért lehetett harcolni, mert a forradalom feltételei még nem érettek meg. Egy ilyesfajta „osztállyá szervezés” azonban csak azt jelentheti, hogy a munkásosztályt a „tőke túloldalaként”, kiegészítéseként szervezik meg, ami csakis a tőke számára való megszervezést jelenti olyan formában, amire maguk a tőkések nem képesek. A szociáldemokrácia így valóban a társadalmi demokrácia mozgalma, nem a proletariátusé.

50

a tömegeknek céljaikat. Ehhez szükséges volt, hogy szóvivőik behatoljanak a parlamentekbe, a burzsoá uralom központjaiba, ott felemeljék hangjukat, és részt vegyenek a politikai pártok harcában.

Mássá vált a helyzet akkor, mikor a proletariátus harca forradalmi stádiumba lépett. Nem arról a kérdésről beszélünk itt, hogy miért nem használható a parlamentarizmus kormányzati rendszerként a tömegek önkormányzásához és miért kell meghátrálnia a tanácsrendszer előtt, hanem a parlamentarizmusnak a proletariátus harci eszközeként való felhasználásáról. A parlamentarizmus tipikus formája a vezetők útján vívott harcnak, amelynél maguk a tömegek alárendelt szerepet játszanak. Gyakorlata abban áll, hogy a lényegi harcot képviselők, egyes személyek folytatják; ezért ennek azt az illúziót kell keltenie a tömegekben, hogy mások is tudnak harcot folytatni értük. Korábban az volt a hiedelem, hogy a vezetők a parlamentben fontos reformokat érhetnek el a munkások számára; sőt még az az illúzió is fellépett, hogy a parlamenti képviselők törvényi határozatok révén véghezvihetnék a szocializmusba való átalakulást. Ma, mikor a parlamentarizmus szerényebben lép fel, azt hallani érvként, hogy a parlamentben a képviselők sokat tehetnének a kommunizmus propagandájáért.15 A fő súly itt mindig a vezetőkre hárul, és magától értetődik, hogy a politikát szakemberek határozzák meg – legyen ez akár a kongresszusi viták és határozatok demokratikus álöltözetében –; a szociáldemokrácia története hasztalan fáradozások láncolata azért, hogy hagyják a tagoknak meghatározni saját politikájukat. Ahol a proletariátus parlamentáris harcot vív, ott mindez elkerülhetetlen, amíg a tömegek nem teremtették meg saját cselekvésük szerveit, tehát ahol a forradalom még várat magára. De mihelyt a tömegek maguk képesek fellépni, cselekedni és ezáltal rendelkezni, túlsúlyba kerülnek a parlamentarizmus hátrányai.

A taktika kérdése az – mint kifejtettük –, hogyan lehet kiirtani a proletár tömegből a hagyományos polgári gondolkodásmódot, mely megbénítja harcát. Rossz minden, ami a hagyományos szemléletet újból megerősíti. E gondolkodásmód legszívósabb, legszilárdabb része a vezetőkkel szembeni önállótlansága, akikre rábízza az általános kérdések eldöntését, osztálya ügyeinek irányítását. A parlamentarizmusnak az az elkerülhetetlen tendenciája, hogy gátolja a tömegek saját, a forradalomhoz szükséges aktivitását. Lehet szép

15 Németországban nemrég a következő indoklást adták elő: a kommunistáknak azért kell a parlamentbe menniük, hogy meggyőzzék a munkásokat a parlament haszontalanságáról. De hiszen nem térünk hamis útra azért, hogy megmutassuk másoknak, hogy hamis, hanem inkább rögtön a helyes úton megyünk. (Pannekoek jegyzete)

51

beszédeket tartani a forradalmi tett felélesztéséhez, de a forradalmi cselekvés nem ilyen szavakból fakad, hanem csak a kemény, súlyos kényszerűségből, mikor nem marad többé más választás.

A forradalom még valamivel többet is megkövetel, mint egy kormányzati rendszert megdöntő tömeges harci cselekedetet, amiről tudjuk, hogy nem rendelhetik el vezetők, hanem csak a tömegek mély vágyából szökhet fel. A forradalom megköveteli, hogy kézbe vegyék a társadalmi újjáépítés nagy kérdéseit, hogy nehéz döntéseket hozzanak, hogy az egész proletariátus belekerüljön a teremtő mozgalomba – és ez csak akkor lehetséges, ha először az élcsapat, aztán egy egyre nagyobb tömeg maga veszi kezébe ezeket, saját magát tudja felelősnek ezekért, keres, propagál, küzd, próbálkozik, gondolkozik, mérlegel, kockáztat és megvalósít. De mindez nehéz és fáradságos; ezért amíg a munkásosztály könnyebb utat vél maga előtt látni, midőn mások cselekszenek érte – magas emelvényről agitációt folytatnak, határozatokat hoznak, jelt adnak az akciókra, törvényeket alkotnak –, tétovázni fog, és a régi gondolkodási szokások és a régi gyengeségek miatt passzív marad.

Miközben a parlamentarizmus értelme egyrészről az, hogy erősíti a vezetőknek a tömegekkel szembeni túlsúlyát, tehát ellenforradalmian hat, másrészről az a tendenciája, hogy tönkretegye magukat ezeket a vezetőket. Amikor személyes ügyességnek kell pótolnia azt, ami aktív tömegerőben hiányzik, fellép a kicsinyes diplomácia; a pártnak, még ha más szándékokkal ment is be, igyekeznie kell legális talajt, parlamenti hatalmi pozíciót szereznie magának; így végül a cél és eszköz viszonya megfordul, és a parlamentarizmus nem a kommunizmus eszközeként szolgál, hanem toborzó jelszóként a kommunizmus áll a parlamentáris politika szolgálatában. Ezáltal azonban maga a kommunista párt is más jelleget kap. Élcsapatból, mely maga mögé gyűjti forradalmi cselekvésre az egész osztályt, parlamentáris párttá válik ugyanazzal a legális pozícióval, mint a többi párt, ugyanúgy civakodva a többivel, a szociáldemokrácia új kiadása lesz új, radikális jelszavak alatt. Míg a belső lényegben nincs különbség és nem képzelhető el ellentét a forradalmi munkásosztály és a kommunista párt között, mivel a párt mintegy a proletariátus összefoglalt legtisztább osztálytudatát és növekvő egységét testesíti meg16, a parlamentarizmus széttöri ezt az egységet és egy ilyen ellentét lehetőségét teremti meg: ahelyett, hogy az osztályt foglalná össze, a kommunizmus saját pártvezetőkkel új párttá válik, amely más pártokhoz alkalmazkodik, és ezáltal

16 Ez így igaz, és még hozzátehetjük: a kommunista párt megtestesíti a forradalmi mozgalom kontinuitását, a kommunizmus egyetemes jellegét és a jövő emberiségét is.

52

tartósítja a proletariátus politikai megosztottságát. Olyan esetek történnek majd, ahol a párt engedmények, kompromisszumok és más, az osztály erejét és egybeforrottságát károsító eszközök révén törekszik hatalomra. Mindezen tendenciákat a gazdaság forradalmi fejlődése kétségtelenül újból feltartóztatja; de már az első kezdeményezések is csak árthatnak a forradalmi mozgalomnak azáltal, hogy gátolják a szellemi fejlődést a világos osztálytudat felé; és ahol a gazdasági helyzet átmenetileg ellenforradalmi irányba fordul vissza, ott ez a politika megnyitja az utat a forradalomnak a reakció uszályába való eltérítéséhez.

Az orosz forradalom nagy, valóban kommunista tartalma mindenekelőtt abban rejlett, hogy felébresztette a tömegek saját aktivitását, és lángra lobbantott bennük egy pszichikai és fizikai energiát, amely képessé tette őket arra, hogy építsék és hordozzák az új társadalmat. A tömegeknek egy ilyen erőre és egy ilyen erő tudatára ébredése nem egyszerre, hanem szakaszokon át valósul meg. Ezen az úton, mely az önállósághoz és az önfelszabadításhoz vezet, az egyik szakasz a parlamentarizmus elutasítása. Mikor az újonnan létrejött Németországi Kommunista Párt 1918 decemberében elhatározta a nemzetgyűlés bojkottálását, ez nem a könnyű, gyors győzelem éretlen illúziójából eredt, hanem abból a szükségletből, hogy kiszabadítsa magát a parlamenti képviselőktől való szellemi függésből – ami szükségszerű reakció a szociáldemokrata hagyományokkal szemben. Az emberek a saját akcióhoz vezető utat most a tanácsrendszer felépítésében látták maguk előtt. Mindazonáltal az akkoriban egyesültek egyik fele, a KPD-ben maradt rész, a forradalom visszahúzódása után ismét magáévá tette a parlamentarizmust – hogy milyen következményekkel, még ki fog derülni, és részben már kiderült. Más országokban is megosztottak a kommunisták nézetei, és sok csoport még a forradalom kitörése előtt sem akarja a parlamentarizmust felhasználni. Így a következő időszak folyamán előreláthatólag a parlamentarizmusról mint harci módról folytatott belső vita lesz a Harmadik Internacionálén belül a taktika egyik legfőbb vitapontja.

Abban persze mindenki egyetért: taktikánknak ez csupán egy alárendelt pontját képezi. A Második Internacionálé odáig fejlődhetett, hogy kiemelte és tisztázta az új taktika lényegi pontját: a proletariátus csak a tömegakciók fegyverével győzheti le az imperializmust.17 Maga már nem tudta alkalmazni ezt

17 A II. Internacionálé mint olyan sohasem támogatta a tömegharcot. A tömegharc kérdése az 1905-ös oroszországi forradalom után került előtérbe, amelynek során a nemzetközi szociáldemokrácia balszárnyának militánsai (Luxemburg, Pannekoek, Parvus stb.) a tömegsztrájk erejére hivatkozva támadták meg a Kautsky-féle centrum parlamentáris

53

a fegyvert; el kellett pusztulnia, mikor a világháború nemzetközi alapra helyezte a forradalmi osztályharcot. Az előző eredménye az új Internacionálé magától értetődő alapja volt; a proletariátus tömegakciói – egészen a tömegsztrájkig és a polgárháborúig – alkotják a kommunisták közös taktikai alapját. A parlamenti akcióban a proletariátus nemzetileg megosztott, és nem lehetséges valóban nemzetközi fellépés. A nemzetközi tőke elleni tömegakciókban viszont megszűnnek a nemzeti elkülönülések, és minden mozgalom (bármely országban, amelyre kiterjedhetett vagy amelyre szorítkozhatott) egy közös világharc része.

V.

Amint a parlamentarizmus a szellemi, úgy a szakszervezeti mozgalom a vezérek anyagi hatalmát testesíti meg a munkástömegek felett. A szakszervezetek a kapitalizmus idején a proletariátus szövetkezésének természetes szervezetét alkotják; és ilyenekként Marx már a legkorábbi időkben hangsúlyozta jelentőségüket.18 A fejlett kapitalizmusban és még inkább az imperialista korszakban ezek a szakszervezetek egyre inkább óriási szövetségekké váltak, melyek ugyanazt a fejlődési tendenciát mutatják, mint a korábbi időkben maga a polgári államtestület. Létrejött bennük egy hivatalnoki osztály, egy bürokrácia, amely rendelkezik a szervezet minden hatalmi eszköze – a pénzeszközök, a sajtó, az alsóbb hivatalnokok kinevezése – felett. Gyakran még messzemenőbb hatalmi jogkörei is vannak, úgyhogy a tagok összességének szolgálójából urává vált és saját magát azonosítja a szervezettel. Abban is egyeznek a szakszervezetek az állammal és bürokráciájával, hogy a bennük uralkodó demokrácia ellenére a tagok nem képesek arra, hogy akaratukat a bürokrácia ellen érvényesítsék; az ügyrendek és szabályzatok művészien felépített apparátusán megtörik minden kreténizmusát. Ezeknek a militánsoknak az irányzata (amely belsőleg sem volt homogén) a II. Internacionáléban csak a belső ellenzék szerepét játszhatta.

18 A szakszervezetek valójában soha sem a proletariátus szövetkezésének szervei, hanem a tőke és a munkások közötti érdekegyeztetést szolgálják. Az olyan bázisszakszervezetek, amelyekben a munkások megpróbálják kézben tartani a döntéshozás autonómiáját, csupán formailag, és nem tartalmilag különböznek a centralizált, bürokratikus struktúrával rendelkező szakszervezetektől. A szakszervezet funkciója nem a tőke frontális megtámadása, hanem – ahogyan azt lejjebb Pannekoek maga is kimutatja – a tőke és munka közötti erőviszony kiegyenlítése, ezért a tőke önigazgatási struktúrájának részét alkotja, vagyis része az államnak. A szakszervezetek történetének „progresszív” és „reakciós” periódusokra való korszakolása ugyanannak az evolucionista szemléletnek a terméke, amelyet fentebb már kritikailag érintettünk.

54

lázadás, mielőtt megrengethetné a legfelső régiókat. Csak szívós kitartással sikerül olykor egy ellenzéknek, hogy évek elteltével valami csekély eredményt érjen el, amely legtöbbször csak egy személycserét jelent. A legutóbbi években, a háború előtt és után, ezért – Angliában, Németországban, Amerikában – lázadások törtek ki a tagok között, akik saját szakállukra sztrájkoltak a vezetők akarata vagy maga a szövetség határozatai ellenére. Az, hogy ez mint valami természetes dolog történik meg és ilyenként fogadják el, már kifejezi azt, hogy a szervezet nem a tagok összessége, hanem számukra mintegy ellenséges valami; hogy a munkások nem rendelkeznek szövetségük felett, hanem az külső hatalomként áll felettük, mely ellen lázadhatnak, bár ez a hatalom belőlük magukból fakad – tehát ismét az államhoz hasonlít. Ha azután lecsillapodik a lázadás, akkor a régi uralom megint megjelenik, a tömegek gyűlölete és tehetetlen elkeseredése ellenére tudja, hogyan tartsa fenn magát, mert e tömegek közönyösségére valamint világos betekintésük és egységes, kitartó akaratuk hiányára támaszkodik, és fenntartja a szakszervezetnek mint a munkások egyetlen olyan eszközének belső szükségessége, amelyben a tőke ellen összefogott erőt találhatnak.

A tőke ellen, a tőke elnyomorító abszolutista tendenciái ellen harcolva, ezeket korlátozva és ezáltal lehetővé téve a munkásosztály számára a létezést, a szakszervezeti mozgalom szerepet töltött be a kapitalizmusban, és ezáltal maga is a kapitalista társadalom része volt. De a forradalom bekövetkezésekor, mikor a proletariátus e társadalom részéből e társadalom megsemmisítőjévé válik, a szakszervezet ellentétbe kerül a proletariátussal.

Legálissá, nyíltan államfenntartóvá és államilag elismertté válik. A „gazdaság újjáépítésének a forradalommal szembeni elsőbbségét”, tehát a kapitalizmus fenntartását tűzi ki jelszónak. Németországban a félénkség és a kezdődő harci kedv keverékével most sokmillió proletár özönlik bele, akik ezt korábban a fentről jövő terror miatt nem merték megtenni. A szinte az egész munkásosztályt felölelő szakszervezeti szövetségek rokonsága az államszervezettel most még nyilvánvalóbbá válik. A szakszervezeti tisztviselők nem csak abban egyeznek meg az állami bürokráciával, hogy hatalmuk révén a tőke javára visszafogják a munkásosztályt, hanem abban is, hogy „politikájuk” egyre inkább abban kulminál, hogy a tömegeket demagóg eszközökkel becsapják, és hogy megnyerjék őket a kapitalistákkal kötött megállapodásuk számára. De a körülményekkel a módszer is változik. Nyers és brutális Németországban, ahol a szakszervezeti vezetők erővel és ravasz ámítással sózták rá a munkásokra a darabbéres munkát és a meghosszabbított munkaidőt. Kifinomult ravaszságú

55

Angliában, ahol ez a tisztviselői kar – hasonlóan a kormányhoz – azt a látszatot kelti, hogy kelletlenül engedi magát a munkások által sodortatni, miközben valójában szabotálja a munkások követeléseit.

Amit Marx és Lenin hangsúlyoztak az állammal kapcsolatban: hogy szervezete a formális demokrácia ellenére lehetetlenné teszi azt, hogy a proletárforradalom eszközévé tegyék, ennélfogva érvényes a szakszervezetre is.19 Ellenforradalmi hatalmát nem lehet személycserével, a reakciós vezéreknek radikálisakra vagy „forradalmiakra” cserélésével megsemmisíteni vagy gyengíteni. A szervezeti forma az, ami a tömegeket éppoly kezessé, mint amilyen tehetetlenné teszi, és ami megakadályozza őket abban, hogy a szakszervezetet akaratuk szervévé tegyék. A forradalom csak azáltal győzhet, ha megsemmisíti ezt a szervezetet, azaz a szervezeti formát oly tökéletesen forradalmasítja, hogy az valami egész mássá válik. A tanácsrendszer, a belülről való újjáépítés nem csak az állami, hanem a szakszervezeti bürokráciát is képes gyökereitől megfosztani és eltávolítani. Nem pusztán a proletariátus új politikai szerveit fogja képezni a parlamenttel szemben, hanem az új szakszervezetek alapját is. A németországi pártvitákban azon gúnyolódtak, hogyan lehetne egy szervezeti forma forradalmi, mikor ez csak az emberek, a tagok forradalmi érzületétől függ. Amikor azonban a forradalom leglényegesebb tartalma abban rejlik, hogy a tömegek maguk veszik kezükbe ügyeiket – a társadalom és a termelés vezetését –, akkor minden szervezeti forma ellenforradalmi és káros, amely nem engedi a tömegeknek, hogy maguk uralkodjanak és vezessenek; ezért egy másik formával kell felcserélni, amely azért forradalmi, mert engedi, hogy a munkások maguk aktívan rendelkezzenek minden felett. Ez nem jelenti azt, hogy egy még passzív munkásságban először meg kell teremteni és kész alakra kell hozni valamilyen formát, amelyben azután dolgozhatna a munkások forradalmi lelkülete. Ezt az új szervezeti formát csak a forradalom folyamatában teremthetik meg a forradalmi módon fellépő munkások. De a mai szervezeti forma szerepének felismerése meghatározza a kommunisták elfoglalandó álláspontját azokhoz a kísérletekhez, melyek már most fellépnek, hogy gyengítsék és széttörjék ezt a formát.

A szindikalista és még inkább az „indusztrialista” szakszervezeti mozgalomban már fellépett az a törekvés, hogy a bürokratikus apparátust

19 Az állam és a szakszervezet nem a demokrácia ellenére, hanem a demokrácia miatt nem válhat a proletárforradalom szervévé. A demokrácia az emberi közösség antitézise, az atomizált magántulajdonos egyének létezésének formája. Lásd ezzel kapcsolatban Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció, Barikád füzetek, 2006.

56

megtartsák a lehető legkisebbnek, és minden erőt a tömegek aktivitásában keressenek. Ezért a kommunisták többnyire e szervezetek támogatása mellett emeltek szót a központi szövetségek ellenében. Ameddig a kapitalizmus szilárdan áll, addig ezek az új képződmények természetesen nem érhetnek el nagy terjedelmet – az amerikai IWW jelentősége abból a sajátos körülményből eredt, hogy nagy létszámú tanulatlan, főleg idegen származású proletariátus volt a régi szövetségeken kívül. A tanácsrendszerrel inkább rokon a shop-committee-k és shop-stewardok mozgalma Angliában, amelyek a tömegek harci gyakorlatban teremtett szervei a bürokrácia ellen. Még szándékosabban a tanácseszme alapján vannak kialakítva (de a forradalom stagnálása miatt gyengék) a „munkásszövetségek” Németországban. Minden ilyesfajta új képződmény, amely gyengíti a centralizált szövetségeket és belső szilárdságukat, eltávolít egy akadályt a forradalom útjából, és gyengíti a szakszervezeti bürokrácia ellenforradalmi hatalmát. Kétségtelenül csábító gondolat volna minden ellenzéki és forradalmi erőt összefogni ezeken a szövetségeken belül, amivel végül többségként meghódíthatnák és forradalmasíthatnák ezeket a szervezeteket. De ez először is illúzió – ahhoz hasonló, mint ha arra gondolnánk, hogy az SPD-t hódítsuk meg –, mivel a bürokrácia már tudja, hogyan bánjon egy ellenzékkel, mielőtt az túl veszélyessé válik. Másodszor: a forradalom lefutása nem egy akadálytalan program szerint zajlik, hanem előrehajtó erőként mindig jelentős szerepet játszanak benne szenvedélyesen aktív csoportok elementáris kitörései. Ha a kommunisták, opportunista módon a pillanatnyi eredményre tekintve, a központi szövetségek javára ellenszegülnének az ilyen törekvéseknek, akkor azokat a gátakat erősítenék, amelyek később a legerősebben fogják útjukat állni.

Saját hatalmi és akciószerveiknek, a tanácsoknak a megteremtése a munkások által már az állam felbomlasztását és megszüntetését jelenti. A szakszervezet viszont sokkal fiatalabb, modernebb, a munkások által létrehozott szervezeti formaként sokkal tovább fog fennmaradni. Mivel megtapasztalt viszonyok frissebb hagyományában gyökerezik, még akkor is megtartja helyét a proletariátus nézeteinek világában, amikor az már levetette az állami-demokratikus illúziókat. Mivel azonban a szakszervezetek magából a proletariátusból jöttek létre, saját alkotása termékeiként, itt az új képződmények legtöbbször kísérletek lesznek arra, hogy a szakszervezeteket folyamatosan az új viszonyokhoz igazítsák. A forradalom folyamatát követve az állandó átalakulásban és fejlődésben a tanácsok mintájára a harc és a szervezet új formái épülnek ki.