Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anton Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája 2.

2014.02.14

Anton Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája 2.


VI.

A régi kapitalista országok harci feltételeinek biztosan nem megfelelő új reformista elképzelés az, hogy a nyugat-európai proletárforradalom a kapitalista erőd szabályozott ostromához hasonlít, amelyben a proletariátus a kommunista párt által egy jól szervezett hadseregben egyesül, az erődöt régi, bevált módszereivel ismétlődő rohamokban támadja, amíg az ellenség megadja magát, miközben egyúttal lépésről lépésre megszerzi az üzemi ellenőrzést. Megeshetnek olyan forradalmak és hatalommegragadások, melyek aztán újból veszendőbe mennek; a burzsoázia visszanyerheti a hatalmat, de a gazdaságot még reménytelenebbül szétzilálja; köztes politikai formák léphetnek fel, melyek erő hiányában a káoszt csak meghosszabbíthatják. A forradalom folyamata mindenekelőtt a régi körülményektől való eloldódást jelenti, melyeknek minden társadalomban jelen kell lenniük, mert eleinte ezek tették lehetővé a termelés és az együttélés társadalmi összfolyamatát, és hosszú történelmi gyakorlat által elnyerték a spontán szokások és erkölcsi normák (kötelességérzet, szorgalom, fegyelem) tartós erejét. Széthullásuk szükségszerű kísérőjelensége a kapitalizmus megszűnésének, miközben az új kötelékek – melyek a munka és a társadalom új, kommunista szervezetéhez tartoznak (ezek keletkezését Oroszországban megfigyeljük) – még nem eléggé erősek. Ezért átmeneti időszakként elkerülhetetlen a társadalmi és politikai káosz korszaka. Ahol a proletariátus gyorsan meghódítja a hatalmat, és azt szilárdan kézben tudja tartani, mint Oroszországban, ott rövid, és a pozítiv építés által gyorsan lezárható lehet az átmeneti időszak. De Nyugat-Európában sokkal hosszadalmasabb lesz a rombolási folyamat. Látjuk, hogy Németországban a munkásosztály csoportokra oszlik, melyekben ez a fejlődés különböző távolságokig jutott el, és amelyek ezért még nem érkezhetnek el a cselekvő egységig. A legújabb forradalmi mozgalmak tünetei azt mutatják, hogy az egész birodalom – mint általában Közép-Európa – felbomlik, hogy a néptömegek rétegek és régiók szerint szétválnak, mindegyikük először saját szakállára jár el, itt fel tudja magát fegyverezni és többé vagy kevésbé magához ragadja a politikai hatalmat, ott sztrájkmozgalmakban bénítja meg a polgári hatalmat, amott parasztköztársaságként különül el, másutt a fehér gárdák támaszpontjává válik vagy elementáris agrárlázadásokban robbantja fel a feudális maradványokat. Nyilvánvaló, hogy először gyökeresen el kell pusztítani a régi világ erőit, mielőtt a kommunizmus valódi felépítéséről szó lehetne. A kommunista pártnak nem feladata, hogy kioktassa ezt a forradalmasodási folyamatot, és hasztalan

58

kísérleteket tegyen arra, hogy hagyományos formák kényszerzubbonyába gyömöszölje be, hanem az a feladata, hogy mindenütt támogassa a proletár mozgalom erőit, összefogja a spontán akciókat, megadja nekik széles keretek közötti összefüggésük tudatát, ezáltal előkészítse a szétforgácsolt akciók egységesítését, és így magát az összmozgalom élére állítsa.20

A kapitalizmus felbomlásának első fázisát, mintegy a felbomlás kezdetét úgy látjuk az antantországokban (ahol uralma még nem rendült meg), mint a termelés és a valutaárfolyam feltartóztathatatlan zuhanását, a sztrájkok elharapódzását és a munkakedv nagyfokú hiányát a proletariátusban. A második fázis, az ellenforradalom időszaka, azaz a burzsoázia politikai uralma a forradalom korszakában, a teljes gazdasági összeomlást jelenti. Ezt legkönnyebben Németországban és a többi közép-európai országban tanulmányozhatjuk. Ha a politikai átalakulás után azonnal kommunista rendszer jött volna létre, úgy, még a Versailles-i és St. Germain-i békeszerződések ellenére is, a kimerültség és a szegénység ellenére is, elkezdődhetett volna egy szervezett újjáépítés. De Ebert-Noske éppoly kevéssé gondolt a szervezett építésre, mint Renner-Bauer.21 Szabad kezet hagytak a burzsoáziának, és csak azt tekintették feladatuknak, hogy visszafogják a proletariátust. A burzsoázia úgy cselekedett, azaz minden egyes kapitalista úgy cselekedett, ahogyan az megfelel burzsoá természetének. Mindnek csak egy gondolata volt: a lehető legtöbb profitot szerezni magának, az összeomlásból menteni a menthetőt. Noha az újságokban és a kiáltványokban annak szükségességéről beszéltek, hogy a gazdasági életet rendezett munka révén újjáépítsék, ezt a beszédet csupán a munkásoknak szánták, hogy a legintenzívebb munka – kimerültségük ellenére bevezetett – szigorú kényszerét szép frázisokkal álcázzák. Magától értetődik, hogy a valóságban egyetlen burzsoá sem a gazdasági újjáépítéssel mint általános népérdekkel törődött, hanem csak saját személyes hasznával. Elsősorban a kereskedelem vált újból, mint az őskorban, a meggazdagodás legfőbb eszközévé; a valutaárfolyam esése azt az alkalmat nyújtotta, hogy mindent külföldön adjanak el – nyersanyagokat, élelmiszert, késztermékeket, termelési eszközöket –, ami a gazdasági újjáépítéshez vagy a tömegek puszta létezéséhez szükséges lehetett, és azután magukat a gyárakat és a tulajdoni eszközöket is. Az üzérkedés minden polgári réteget ural, a hivatalnoki kar féktelen korrupciójától támogatva. Így mindent, ami a régi

20 Amit Pannekoek itt leír, az nem más, mint az organikus centralizáció, a szerves egység kommunista programja.

21 F. Ebert és G. Noske a németországi, K. Renner és O. Bauer az ausztriai forradalmi ese-mények után hatalomra került szocdem hóhérok.

59

vagyonból megmaradt, és nem kellett háborús jóvátételként átadni, a „termelés vezetői” elsíboltak külföldre. A termelés területén hasonlóképpen fellépett a privát profitvágy, mely a közjó iránti teljes közönyössége révén a mélybe rántja a gazdasági életet. Hogy rá tudják kényszeríteni a proletárokra a darabbéres munkát és a meghosszabbított munkaidőt, vagy hogy megszabaduljanak a közöttük lévő lázadó elemektől, elbocsátották őket és leállították az üzemeket, nem törődve a pangással, ami ezáltal az ipar többi részében előállt. Ehhez jött az állami vállalatok bürokratikus vezetésének tehetetlensége, amely teljes semmittevéssé vált, mivel hiányzott felülről a kormány erős keze. A termelés korlátozása, az árak emelésének ősi eszköze – amely egy viruló kapitalizmusban a konkurencia következtében keresztülvihetetlen – ismét visszanyerte tisztét. A tőzsdei hírekben a kapitalizmus ismét felvirágozni látszik, de a magas osztalékok az utolsó vagyon felemésztései, és ezeket magukat is luxuscikkekre fogják elverni. Amit Németországban a legutóbbi évben megfigyelünk, az nem valami feltűnő jelenség, hanem a burzsoázia mint osztály általános jellegének következménye. Egyetlen célja most és mindig is a személyes profit volt. A normális kapitalizmusban ez a hajlam tartja mozgásban a termelést, a pusztuló kapitalizmusban a gazdaság teljes szétrombolását okozza. Ezért más országok is ugyanezt az utat fogják megtenni. Ha egy bizonyos mértékig szétzilálódott termelés és erősen süllyedő valutaárfolyam esetén a burzsoázia privát nyereségvágya szabad utat kap (és ez a jelentése a burzsoázia politikai uralmának valamely nem-kommunista párt álarcában), akkor az lesz az eredmény, hogy a gazdaság teljesen tönkre is megy.

Az újjáépítés nehézségei, melyek elé a nyugat-európai proletariátus ilyen körülmények között saját magát állítva látja, még sokkal nagyobbak, mint amekkorák Oroszországban voltak – az ipari termelőerők Kolcsak és Gyenyikin általi későbbi feldúlása ad erről egy gyenge elképzelést. Az újjáépítés nem várhat, míg megteremtődik egy új politikai rend, már a forradalom folyamatában el kell kezdődnie azáltal, hogy mindenütt, ahol a proletariátus a hatalmat megragadja, egy új termelési rendet valósítanak meg, és megszüntetik a burzsoázia hatalmát, mellyel az élet anyagi elemei felett rendelkezik. Az üzemi ellenőrzés arra szolgálhat, hogy szemmel tartsák a műhelyekben az áruk felhasználását; de világos, hogy ezzel nem ölelik fel a burzsoázia valamennyi közösségellenes üzérkedését. Ehhez a teljes felfegyverzett politikai hatalom és annak legerélyesebb alkalmazása szükséges. Ahol az uzsorások, tekintet nélkül a közérdekre, kíméletlenül elkótyavetyélik a népvagyont, ahol a felfegyverzett reakció vaktában gyilkol és rombol, ott a proletariátusnak kíméletlenül közbe

60

kell lépnie és harcolnia, hogy megvédje a közérdeket, a nép életét.

Egy teljesen megsemmisített társadalom újjáépítésének nehézségei olyan nagyok, hogy eleve leküzdhetetlennek mutatkoznak, úgyhogy az is abszolúte lehetetlen, hogy előre felállítsanak egy rekonstrukciós programot. De le kell küzdeni e nehézségeket, a proletariátus fogja leküzdeni őket a határtalan önfeláldozással és odaadással, a lélek és a szellem végtelen erejével, a roppant pszichikai és morális energiával, mely képes volt rá, hogy meggyengült és elkínzott testében felébressze a forradalmat.

Egypár kérdést utalásszerűen megtárgyalhatunk. A technikai ipari tisztviselők kérdése csak átmeneti nehézséget fog okozni, mert bár teljesen polgári módon gondolkodnak és a legmélyebb ellenségességgel állnak szemben a proletáruralommal, de végül alkalmazkodni fognak. A közlekedés és az ipar működésbe hozatala mindenekelőtt a nyersanyagok beszállításának kérdése lesz; és ez a kérdés egybeesik az élelmiszerek kérdésével. Az élelmiszerkérdés a nyugat-európai forradalmak alapkérdése, mivel az erősen indusztrializált népesség már a kapitalizmus alatt sem tudott meglenni külföldről való beszállítás nélkül. A forradalom élelmiszerkérdése azonban a legszorosabban összekapcsolódik az egész agrárkérdéssel, és a mezőgazdaság kommunista szabályozása elveinek már a forradalom alatt hatással kell lenniük az éhínség fékentartására hozott intézkedésekre. A junkerek birtokai, a nagybirtok érett a kisajátításra és a kollektív művelésre; a kisparasztság minden tőkés kizsákmányolás alól felszabadul, és az államsegély valamint a kooperáció minden eszközével támogatva az intenzív kultúra útjára vezetik; a középparasztságot, amely például Nyugat- és Dél-Németországban a földek felét birtokolja, amely erősen individualista, tehát antikommunista módon gondolkodik, de még megrendíthetetlen gazdasági pozíciót foglal el, tehát nem sajátítható ki, a termékcsere szabályozásával és a termelékenység előmozdításával kell az összgazdasági folyamat körébe beilleszteni – csak a kommunizmus fog nekikezdeni a mezőgazdaságban a legmagasabb termelékenységhez való fejlődéshez és az egyéni gazdaság megszüntetéséhez, amit az iparban a kapitalizmus hozott el. Ebből adódik, hogy a munkásoknak a földbirtokosokat ellenséges osztálynak, a földmunkásokat és kisparasztokat forradalmi szövetségeseiknek kell tekinteniük, miközben arra nincs okuk, hogy a középparasztokat ellenségeikké tegyék, még ha ezek eleve ellenséges érzületűek lehettek is. Ez azt jelenti, hogy amíg nincs szabályozva a javak cseréje – az első kaotikus időszakban –, az élelmiszer-elkobzás ezektől a parasztrétegektől csak szükségintézkedésként történhet, az éhínség abszolúte elkerülhetetlen kiegyenlítéseként a város és a vidék között. Az éhínség elleni

61

harcot mindenekelőtt a külföldről való behozatallal kell majd folytatni. Szovjet-Oroszország lesz a maga gazdag segélyforrásaival az élelmiszerek és nyersanyagok terén a nyugat-európai forradalom megmentője és táplálója. Ezért a nyugat-európai munkásosztály számára mindenekelőtt Szovjet-Oroszország fenntartása és támogatása a legfelsőbb és legőseredetibb létérdek.

A gazdaság új felépítése, bármilyen roppantul nehéz is lesz, nem az elsőszámú probléma, melynek a Kommunista Pártot foglalkoztatnia kell. Mikor a proletár tömegek kibontják legmagasabb szellemi és erkölcsi erejüket, meg fogják ezt oldani. A Kommunista Párt elsőszámú feladata felébreszteni és előmozdítani ezt az erőt. Ki kell irtania minden öröklött eszmét, melyek félénkké és bizonytalanná teszik a proletariátust, ellen kell szegülnie mindennek, ami a munkásokban könnyebb utakról szóló illúziókat ébreszt és visszatartja őket a legradikálisabb intézkedésektől, energikusan harcolnia kell minden tendencia ellen, melyek félúton vagy kompromisszumoknál megállnak. És ilyen tendencia még sok van.

VII.

A kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet nem egy egyszerű séma szerint fog megtörténni, mint: a politikai hatalom meghódítása, a tanácsrendszer bevezetése, a magángazdaság eltörlése, még ha ez nagy vonalakban vissza is adja a fejlődés ívét. Ez csak akkor volna lehetséges, ha mintegy légüres térben építkezhetnénk. De a kapitalizmusból olyan üzemi és szervezeti formák keletkeztek, melyeknek szilárd talajuk van a tömegek tudatában, és maguk is csak a politikai és gazdasági forradalom folyamatában forradalmasíthatók. Az üzemi formák közül már megemlítettük a mezőgazdasági formákat, melyek sajátos fejlődésen mennek át. A munkásosztályban a kapitalizmus idején olyan szervezeti formák jöttek létre (országok szerint a részletekben eltérők), amelyek erős hatalmat képeznek, amelyeket nem lehet azonnal megszüntetni, és amelyek ezért jelentős szerepet fognak játszani a forradalom menetében.

Ez legelőszöris a politikai pártokra érvényes. A szociáldemokrácia szerepe a kapitalizmus mai válságában elegendően ismert, de Közép-Európában csakhamar végig lesz játszva. A legradikálisabb részei is (mint az USP Németországban) nem csak azáltal hatnak károsan, hogy megosztják a proletariátust, hanem mindenekelőtt, mert szociáldemokrata eszméik révén – a politikai vezetők uralma, akik tetteik és tárgyalásaik révén kormányozzák a nép történelmét – újból és újból megzavarják és az akciótól visszatartják a

62

tömegeket. És ha egy kommunista párt parlamenti pártként alakul meg, amely az osztálydiktatúra helyett a párt diktatúráját, azaz a pártvezetők diktatúráját fogja megvalósítani, úgy a fejlődés akadályává is válhat. A Németországi Kommunista Párt magatartása is a márciusi forradalmi mozgalom idején, mikor a saját magyarázata szerint a proletariátus még nem volt érett a diktatúrára, és ezért a párt egy „tiszta szocialista kormány” létrejötte esetén „lojális oppozícióként” lépne fel vele szemben (tehát visszatartaná a proletariátust egy ilyen kormány elleni legélesebb forradalmi harctól), már több oldalról kritikában részesült.22

Szocialista pártvezérek kormánya a forradalom menetében átmeneti formaként léphet fel; benne fejeződik ki ekkor a forradalmi és a polgári erők pillanatnyi viszonya, és az a tendenciája, hogy a régi lerombolásának és az új kialakításának pillanatnyi viszonyát mint a forradalom eredményét rögzítse és tartósítsa. Így valami olyasmi volna, mint az Ebert-Haase-Dittmann-kormány radikálisabb új kiadása. Ami egy ilyen kormánytól elvárható, az kitűnik az alapjából: az ellenséges osztályok látszólagos egyensúlya, de a burzsoázia túlereje közepette, a parlamentáris demokrácia és a munkásoknak szánt egyfajta tanácsrendszer keveréke, szocializálás, az antant-imperializmus vétója által korlátozva, a tőkeprofit fenntartása közepette, hasztalan kísérletek az osztályok éles összeütközéseinek megakadályozására. Ebben mindig a munkásokat szedik rá. Ez a kormány nemcsak nem tud tenni semmit az építésért, még csak meg sem próbálja azt, mivel egyedüli célja az, hogy a forradalmat félúton feltartóztassa menetében. Mivel mind a kapitalizmus további károsodását, mind a proletariátus teljes politikai hatalmának kifejlesztését akadályozni igyekszik, közvetlenül ellenforradalmian működik. A kommunisták nem tehetnek mást, mint hogy a legkíméletlenebbül harcolnak egy ilyen kormány ellen.

Ahogy Németországban a szociáldemokrácia volt a proletariátus vezető szervezete, úgy Angliában közel százéves története révén a szakszervezeti mozgalomnak voltak a legmélyebb gyökerei a munkásosztályban. Itt már régóta az a fiatalabb radikális szakszervezeti vezetők – Robert Smillie23 számíthat mintaképüknek – ideálja, hogy a munkásosztály a szakszervezetek segítségével uralkodik a társadalmon. A forradalmi szindikalisták és az amerikai IWW szószólói is – noha csatlakoztak a Harmadik Internacionáléhoz – a proletariátus jövendő uralmát túlnyomórészt ilyen formában képzelik el. A radikális szakszervezeti munkások a tanácsrendszert nem a proletárdiktatúra

22 Utalunk például Kolozsváry elvtársnak a bécsi „Kommunismus” hetilapban megjelent tü-zetes kritikájára. (Pannekoek jegyzete)

23 Robert Smillie Nagy-Britannia bányászszakszervezetének elnöke, baloldali szocdem.

63

legtisztább formájaként fogják fel, hanem inkább egy politikusokból és értelmiségiekből álló kormányzatként, amely munkásszervezetekből álló alapzaton épül fel. Ezzel szemben a szakszervezeti mozgalom számukra a proletariátus természetes, maga által teremtett osztályszervezete, amelyben a proletariátus maga igazgatja saját magát, és amelyben az egész munkát uralnia kell. Ha megvalósult az „ipari demokrácia” régi ideálja, és a szakszervezet az úr a gyárban, akkor ezek együttes szerve, a szakszervezeti kongresszus átveszi a gazdasági összfolyamatok irányításának és igazgatásának funkcióját. Ekkor ez a valódi „munkaparlament”, amely a régi polgári pártparlament helyébe lép. Mindazonáltal ezekben a körökben még gyakran visszarettennek egy egyoldalú és „igazságtalan” osztálydiktatúrától, mint a demokrácia elleni vétektől; a munkának uralkodnia kell, de a többiek sem maradhatnak jogok nélkül. Eszerint a munkaparlament mellé, mely minden élet alapját, a munkát igazgatja, jöhetne egy általános választójog révén megválasztott második ház, mint az egész nép képviselete, és befolyást gyakorolhatna a közösségi, kulturális és általános politikai kérdésekre.

A szakszervezeti kormányzat e felfogását nem „labourizmussal”, a „Labour Party” politikájával kell felváltani, melyet jelenleg a szakszervezetiek folytatnak. Ez a szakszervezetek benyomulása a mai polgári parlamentbe azáltal, hogy megalakítanak egy „Munkáspártot”, amely a többi párttal egy tőről fakad, és ezáltal törekszenek ezek helyén kormányzó párttá válni. Ez a párt teljesen polgári, és Henderson24 meg Ebert között nincs nagy különbség. Fel fogja kínálni az alkalmat az angol burzsoáziának – mihelyt ezt az alulról jövő fenyegető nyomás szükségessé teszi –, hogy régi politikáját szélesebb bázison folytassa, hogy a munkásokat azáltal tartsa gyengeségben és tévessze meg, hogy vezetőit beveszi a kormányba. Egy munkáspárti kormány – amely a tömegek egy évvel ezelőtti forradalmi hangulata mellett közelinek látszott, de amelyet azóta a radikális áramlat visszatartásával maguk a vezetők ismét a messzi távolba toltak –, a németországi Ebert-kormányhoz hasonlóan csupán a burzsoázia javát szolgáló kormány volna. De az még nem derült ki, hogy a széles látókörű, okos angol burzsoázia nem tételezi-e fel saját magáról, hogy képes sokkal jobban elkábítani és becsapni a tömegeket, mint ezek a munkásbürokraták.

A radikális felfogás szerint egy tiszta szakszervezeti kormány úgy áll szemben ezzel a munkáspárti politikával, ezzel a „labourizmussal”, ahogyan a forradalom áll szemben a reformmal. Csak a politikai viszonyok valódi – akár erőszakos,

24 Henderson a brit Munkáspárt egyik jobboldali főnöke, az első világháború alatt háborús uszító és miniszter, aki a burzsoáziának tett szolgálataiért később megkapta a Nobel-békedíjat.

64

akár régi angol minták szerinti – forradalma képes azt létrehozni; és ez akkor a széles tömegek tudatában az uralom meghódítása lenne a proletariátus által. De a tiszta szakszervezeti kormány mégis teljesen eltér a kommunizmus céljától. Azon a korlátolt ideológián alapszik, mely a szakszervezeti harcban fejlődik ki, ahol az emberek nem a világtőkét mint egészet látják magukkal szembenállni annak valamennyi egymásbafonódott formájában, nem a finánctőkét, nem a banktőkét, az agrártőkét, a gyarmati tőkét, hanem csak a világtőke ipari formáját. A marxista gazdaságtanra támaszkodik, ahogyan azt ma az angol munkásvilágban szorgosan tanulmányozzák, ami a termelést kizsákmányoló mechanizmusnak mutatja, de a mélyebb marxista társadalmi tanítás, a történelmi materializmus nélkül. Tudja, hogy a munka képezi a világ alapját, és ezért akarja, hogy a munka uralja a világot; de nem látja, hogyan függ a politikai és szellemi élet minden elvont területe a termelési módtól, és ezért hajlandó arra, hogy ezeket átengedje a polgári értelmiségnek, ha ez csupán elismeri a munka uralkodó voltát. Egy ilyen munkáskormány valójában a szakszervezeti bürokrácia kormánya volna, amely kiegészül a régi állami bürokrácia radikális részével, és ennek tagjaira mint szakértőkre rábízza a kultúrát, a politikát és a hasonló szakterületeket. Gazdasági programja előreláthatólag szintén nem fog egybevágni a kommunista kisajátítással, hanem csupán a nagytőke, az uzsora-, bank- és földbirtokos tőke kisajátítására fog irányulni, miközben az e nagytőke által megkopasztott és uralt kisebb vállalkozók „tisztességes” vállalkozói profitját megkímélik. Az is kérdéses, hogy a gyarmati kérdésben, az angliai uralkodó osztály e létidegében India teljes szabadságának álláspontját foglalják-e majd el, amely a kommunista program lényegéhez tartozik.25

Hogy milyen módon, milyen mértékben és milyen tisztaságban valósul meg egy ilyen politikai forma, nem mondható meg előre; csak az általános hajtóerőket és tendenciákat, az elvont típusokat ismerhetjük fel, de nem a mindenütt különböző konkrét formákat és keveredéseket, melyekben ezek megvalósulnak. Az angol burzsoázia mindig is értette annak a művészetét, hogy a megfelelő pillanatban részleges engedmények révén visszatartson a forradalmi céloktól. Hogy mennyiben tudja a jövőben is követni ezt a taktikát, ez mindenekelőtt a gazdasági válság mélységétől függ majd. Ha a szakszervezeti fegyelmet alulról felmorzsolják spontán ipari felkelések, miközben a kommunizmus megragadja a tömegeket, akkor a radikális és reformista

25 A kommunista programtól teljesen idegen bármiféle nemzeti szuverenitás követelése. A kom-munista program magában foglalja mindenféle állam lerombolását, legyen az „gyarmattartó”, „gyarmati”, „szuverén” vagy „alávetett”.

65

szakszervezeti vezetők egy közbülső vonalon összetalálkoznak. Ha a harc élesen a régi reformista vezérpolitika ellen irányul, akkor a radikális szakszervezetiek és a kommunisták kéz a kézben fognak menni.

Ezek a tendenciák nem korlátozódnak Angliára. A szakszervezetek minden országban a leghatalmasabb munkásszervezetekként léteznek; mihelyt egy politikai összeütközés nyomán összeomlik a régi hatalom, az természetes módon az akkor rendelkezésre álló legjobban szervezett és legbefolyásosabb erőre fog szállni. Németországban a szakszervezeti főnökök alkották 1918 novemberében Ebert mögött az ellenforradalmi gárdát; és legutóbb, a márciusi válság26 idején a politika színpadára léptek, megkísérelve, hogy közvetlen befolyást szerezzenek a kormányalakításra. Az Ebert-kormány e támaszainál itt csak arról volt szó, hogy a „munkásszervezet által ellenőrzött kormány” ámításával még ravaszabbul elkábítsák a proletariátust. Ez megmutatja, hogy itt is ugyanaz a tendencia van jelen, mint Angliában. És ha Legien és Bauer27 is túlságosan kompromittálódtak mint ellenforradalmárok, akkor az USP-irányzat új, radikális szakszervezeti vezetői lépnek a helyükre – amint az elmúlt évben a függetlenek Dissmann vezérletével már meghódították a nagy fémmunkás-szövetség vezetését. Ha egy forradalmi mozgalom megdönti az Ebert-kormányt, ez a jólszervezett erő a maga hétmillió tagjával bizonyosan ott lesz – a KP mellett vagy az ellen –, hogy megragadja a politikai hatalmat.

Egy ilyesfajta, szakszervezetek segítségével létrehozott „munkásosztály kormánya” nem lehet stabil, még ha lassú gazdasági felbomlási folyamat esetén sokáig tarthatja is magát, egy akut forradalomban csak ingadozó átmeneti állapotként létezhet. Programja, mint fentebb vázoltuk, nem lehet radikális. De egy irányzat, amely az ilyen intézkedéseket nem úgy kezeli, mint a kommunizmus (amely ezeket legfeljebb időleges átmeneti formákként engedélyezi és tudatosan kommunista szerveződés irányában fejleszti tovább), hanem meghatározó programnak tekinti őket, szükségszerűen ellentétbe és viszályba kell hogy kerüljön a tömegekkel. Először, mert nem teszi teljesen tehetetlenné a polgári elemeket, hanem a bürokráciában és esetleg a parlamentben átenged nekik bizonyos hatalmi pozíciót, amelyből tovább folytathatják az osztályharcot. A burzsoázia azon fog iparkodni, hogy megerősítse e hatalmi pozíciókat, miközben

26 1920 március 13-án W. Lüttwitz és W. Kapp vezetésével monarchista katonai puccskísérlet zajlott le Berlinben. A szocdem kormány elmenekült, a proletariátus pedig általános sztrájkba kezdett, amely négy nap alatt véget vetett a Kapp-puccsnak.

27 C. Legien és G. Bauer a németországi „szabad szakszervezetek” vezetői, az SPD parlamenti képviselői az első világháború idején.

66

a proletariátusnak – mivel az ellenséges osztályt ilyen módon nem tudja megsemmisíteni – meg kell próbálnia megvalósítani a tiszta tanácsrendszert mint diktatúrájának szervét. A két erős ellenfél e harcában lehetetlenné válik a gazdasági újjáépítés.28 És másodszor, mert egy ilyen, szakszervezeti vezetőkből álló kormány nem tudja megoldani a társadalom által támasztott problémákat. Mert ezek csak egy olyan proletár tömeg saját kezdeményezése és aktivitása által oldhatók meg, melyet egy annyira áldozatkész, határtalan lelkesedés hajt előre, amit csak a kommunizmus képes felébreszteni a maga teljes szabadságot és a legmagasabb szellemi és lelki felemelkedést nyújtó perspektíváival. Egy olyan irányzat, amely meg akarja szüntetni az anyagi szegénységet és kizsákmányolást, amely azonban magát tudatosan erre korlátozza, a polgári felépítményhez nem nyúl hozzá és nem tudja egyúttal az egész szellemi távlatot, a proletariátus ideológiáját forradalmasítani, az nem képes a tömegek e hatalmas energiáit mozgósítani. Ennélfogva arra is képtelen lesz, hogy megoldja az anyagi problémát, a gazdasági újjáépítést és megszüntesse a káoszt.

Hasonlóan a „tiszta szocialista” kormányhoz, a szakszervezeti kormány meg fogja próbálni megtartani és stabilizálni a forradalmi folyamat pillanatnyi eredményét – csak egy sokkal későbbi fejlődési stádiumban. Akkor, amikor már szét van rombolva a burzsoázia uralma, és beállt egy bizonyos osztályegyensúly a proletariátus uralma alatt. Akkor, amikor többé az egész tőkeprofit már nem őrizhető meg, hanem csak annak kevésbé megbotránkoztató kispolgári formája. Akkor, amikor már nem a polgári, hanem a szocialista építés folyik, még ha elégtelen eszközökkel is. Jelentése szerint ez tehát a polgári osztály utolsó menedéke.29 Ha a burzsoázia a tömegek rohamával szemben már nem képes tartani magát a Scheidemann-Henderson-Renaudel-vonalon, hátrahúzódik utolsó visszavonulási vonalára, a Smillie-Dissmann-Merrheim-vonalra. Ha már nem képes egy polgári vagy szocialista kormányban résztvevő „munkásokkal” becsapni a proletariátust, akkor még megpróbálhatja a proletariátust egy

28 Az angliai burzsoázia hatalmi eszközeinek impozáns ereje kívülről nem látszik, és ez olykor azt a pacifista illúziót kelti, hogy itt nincsen szükség erőszakos forradalomra, és egy alulról kiinduló békés építés (mint a Guild-mozgalomban és a Shop Committee-kben) mindent megoldana. Bizonyos, hogy eddig az angol burzsoázia legerősebb fegyvere nem az erőszak, hanem a ravasz ámítás volt; de ha szükség van rá, ez a világot uraló osztály még iszonyú hatalmi eszközöket tud bevetni. (Pannekoek jegyzete)

29 Pannekoek itt eléggé zavarosan fogalmaz. A proletariátus uralma alatt nem állhat fenn osztályegyensúly, mert a proletariátus uralma nem más, mint az osztályok felszámolása, egy szakszervezeti kormány pedig nem folytathat szocialista építést, mert az ilyesfajta „szocializálás” ténylegesen az államkapitalizmus kiépítését, a tőkés termelés puszta átszervezését jelenti.

67

„munkásszervezetek kormányával” visszatartani legtávolabbi, legradikálisabb céljaitól, hogy ezáltal megőrizze kiváltságos helyzetének egy részét. Egy ilyen kormány ellenforradalmi jellegű, amennyiben megpróbálja félúton feltartóztatni a forradalomnak a polgári világ teljes lerombolásáig és a teljes kommunizmusig tartó szükségszerű fejlődését. Egy ilyen irányzat propagandája ellenforradalmi, amennyiben megpróbálja a proletariátust egy hangzatos jelszóval visszatartani saját legnagyobb és legtisztább céljainak követésétől. A kommunisták harca ma gyakran futhat párhuzamosan a radikális szakszervezetiekével; de káros taktika volna, ha emellett nem hangsúlyoznánk élesen az elvekben és célokban meglévő ellentéteket. Ezeknek a vizsgálódásoknak a kommunistáknak a mai szakszervezeti szövetségekkel szembeni viselkedése számára is van jelentősége: minden, ami hozzájárul egybeforrottságuk és erejük növeléséhez, növeli azt az erőt, amely a jövőben majd a forradalom előrehaladásának útjába áll.

Amikor a kommunizmus erőteljes és elvi harcot folytat ez ellen az átmeneti politikai forma ellen, akkor ő a proletariátusban meglévő eleven forradalmi tendenciák képviselője. A proletariátus forradalmi akciója, amely azáltal, hogy összetöri a polgári hatalmi apparátust, megnyitja az utat a munkásbürokrácia uralmának, egyidejűleg a tömegeket saját szerveik, a tanácsok megteremtése felé hajtja, amelyek nyomban alapjaiban ássák alá a szakszervezetek bürokratikus gépezetét. A tanácsrendszer felépítése egyúttal a proletariátus harca azért, hogy a diktatúra tökéletlen formáját a tökéletes diktatúrával váltsa fel. De az intenzív munka során, amely megköveteli a gazdaság „új megszervezésének” soha meg nem szűnő kísérleteit, a vezető bürokrácia még sokáig nagy hatalmat fog tudni megőrizni. És csak lassan nő meg a tömegek képessége arra, hogy megszabaduljanak tőle. A fejlődés e különböző formái és fázisai szintén nem olyan absztrakt-szabályos módon követik egymást, ahogyan mi őket a fejlődés különböző érettségi fokaiként logikailag egymás mellé állítottuk, hanem egymás mellett futnak, összekeverednek és kereszteződnek olyan, egymást kiegészítő, egymással harcoló és váltakozó tendenciák alkotta káoszként, melyeknek harcából kerül ki a forradalom összfejlődése. „A proletárforradalmak”, mondta már Marx, „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik fogyatékosságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben...” Azokat a hatalmakat, melyek magából a proletariátusból nőnek ki elégtelen erejének kifejeződéseként, ennek az erőnek

68

a fejlődési folyamatában – egy ellentétekben, tehát katasztrófákban, harc révén végbemenő fejlődésben – kell legyőzni. Kezdetben volt a tett, de a tett csak a kezdetet alkotja. Egy uralom megdöntése megköveteli az egységes akarat pillanatát; de csak a maradandó egység – amely csak a világos belátás révén lehetséges – képes a győzelem megtartására. Máskülönben jön a visszaesés, amely nem a régi uralkodó visszatérése, hanem új uralom új formákban, új személyekkel és új illúziókkal. A forradalom minden új fázisa még igénybe nem vett vezetőknek, mint meghatározott szervezeti formák képviselőinek új rétegét hozza felszínre, akiknek legyőzése a proletariátus önfelszabadításának egy ismét magasabb fokát testesíti meg. A proletariátus ereje nem csak az ellenséget leterítő egyszeri óriási tett mokány ereje, hanem az a szellemi erő, amely legyőzi a régi szellemi függőséget, és így képes erős fogással megtartani azt, amit a rohamban meghódított. Ennek az erőnek a növekedése a forradalom fel- és leszálló ágában a proletár szabadság növekedése.

VIII.

Miközben Nyugat-Európában a kapitalizmus egyre inkább összeomlik, Oroszországban – óriási nehézségek árán – a termelés új rendje épül fel. A kommunizmus uralma nem azt jelenti, hogy a termelés teljesen kommunista módon van berendezve – ez csak hosszabb fejlődési folyamat során válik lehetségessé –, hanem hogy a munkásosztály a termelést szántszándékkal a kommunizmus irányába fejleszti.30 Ez a fejlődés soha nem juthat messzebb annál, mint amit a meglévő technikai és társadalmi alapok megengednek, ezért átmeneti formákat teremt majd, melyekben megmutatkoznak a régi polgári világ maradványai. Azok alapján, amit mi Nyugat-Európában megtudunk az orosz állapotokról, ezek a polgári maradványok ténylegesen léteznek is.

Oroszország óriási paraszti ország, az ipar itt – szemben Nyugat-Európával – nem fejlődött természetellenes mértékben a világ „műhelyévé”, ami a kivitelt és a terjeszkedést létkérdéssé tette volna. De ahhoz éppen eléggé kifejlődött, hogy kialakítson egy ipari munkásosztályt, amely fejlett osztályként képes volt a társadalom vezetését a kezébe venni. A népesség tömegét a mezőgazdaság

30 A termelési mód fokozatos forradalmasításának ez a felfogása éles ellentétben áll azon szociáldemokrata felfogással, amely a kapitalizmust és a kizsákmányolást fokozatosan, lassú reformok útján akarja megszüntetni. Minden tőkeprofitnak és minden kizsákmányolásnak a győzelmes proletariátus általi közvetlen eltörlése az az előfeltétel, amelynek birtokában a termelési mód a kommunizmushoz vezető útra léphet. (Pannekoek jegyzete)

69

foglalkoztatja, és ebben a modern nagyüzemek kisebbséget, habár a kommunista fejlődés számára értékes kisebbséget alkotnak. A legfőbb részt a kisüzemek alkotják, nem a nyugat-európai nyomorúságos, kizsákmányolt kisüzemek, hanem olyan üzemek, melyek biztosítják a parasztoknak a boldogulást, és amelyeket a szovjetkormány megpróbál anyagi ellátás (segédeszközök és szerszámok formájában) valamint intenzív kulturális és szaktudományos oktatás révén az egész rendszerrel mind szilárdabb kapcsolatba hozni.31 Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez az üzemi forma létrehoz egy bizonyos individualista, a kommunizmustól idegen szellemet, amely a „gazdag parasztoknál” ellenséges, szabályosan antikommunista érzületté válik. Kétségtelen, hogy az antant arra spekulált a szövetkezetekkel való kereskedelem tervével, hogy – megkísérelve ezen rétegeknek a polgári profitéhség körébe való bevonását – polgári ellenmozgalmat szítson. De mivel a szövetkezeteket szoros érdek köti össze a mai kormánnyal (a feudális reakciótól való félelem), ezért ezek a kísérletek szükségképpen félresikerülnek. És amikor a nyugat-európai imperializmus elpusztul, ez a veszély teljesen elenyészik.

Az ipar túlnyomórészt központilag szabályozott, kizsákmányolástól mentes termelés.32 Ő az új rend szíve, az ipari proletariátusra támaszkodik az államvezetés. De ez a termelés is átmeneti állapotban van; a gyárban és az államszervezetben dolgozó technikai és adminisztratív tisztségviselők nagyobb hatalmat gyakorolnak, mint ami a fejlett kommunizmusnak megfelel. A termelés gyors növelésének szükségessége, és még inkább a reakció támadásai miatt egy jó hadsereg megteremtésének szükségessége arra kényszerített, hogy a leggyorsabb ütemben orvosolják a vezető erők hiányát. A fenyegető éhínség és az ellenséges támadások nem engedték meg, hogy minden erőt mindenki egyetemes képességeinek – bármily lassú ütemű – fejlesztésére fordítsanak, ami a kommunista közösség alapja. Így az új vezetőkből és hivatalnokokból szükségképpen létrejött egy új bürokrácia, amely magába szívta a régi bürokrácia maradványait, és amelynek létezését mint az új rendre leselkedő veszélyt olykor aggodalommal szemlélik. Ez a veszély csak a tömegek széleskörű fejlődése révén szüntethető meg, ezen dolgoznak lázas igyekezettel33, de ennek

31 Ez nagyon távol áll a valóságtól. A szovjetkormány ez időben azzal volt elfoglalva, hogy fegyveres osztagokkal gyűjtse be a terményeket a parasztoktól, tekintet nélkül azok osztály-helyzetére.

32 Az oroszországi ipari munkásság kizsákmányolása egyáltalán nem szűnt meg a hadikom-munizmus alatt, sőt, a munka militarizálásával és a fejadagok bevezetésével a kizsákmányolás csak fokozódott.

33 Kikről van szó? A bolsevik kormány legfeljebb a polgári kultúrát meg a „szocialista” mun-

70

maradandó alapját csak a kommunista bőség fogja megalkotni, amely által az ember megszűnik munkájának rabszolgája lenni. Csak a bőség teremti meg a szabadság és egyenlőség anyagi feltételét. Amíg nehéz a harc a természet és a tőkés hatalmak ellen, addig szükséges marad a túlzott specializáció.

Érdemes megjegyezni, hogy vizsgálatunk szerint Nyugat-Európa és Oroszország különböző fejlődése (az előbbiben ezt csupán feltételezzük a forradalom további menetére) ugyanazt a politikai-gazdasági struktúrát hozza létre: kommunista módon szabályozott ipart, melyben a munkástanácsok alkotják az önigazgatás elemét, a munkásbürokrácia technikai vezetése és politikai uralma alatt, miközben a mezőgazdaság az uralkodó kis- és középüzemben megőrzi individualista-kispolgári jellegét. Nem különös ez az egyezés, mert egy ilyen társadalmi struktúrát nem a politikai előzmények, hanem a technikai-gazdasági alapfeltételek határoznak meg (az ipari és mezőgazdasági technika fejlettségi foka valamint a tömegek képzése), amelyek a két helyen hasonlóak.34 De emellett az egyezés mellett jelentős eltérés van jelentőségükben és céljukban. Nyugat-Európában ez a politikai-gazdasági struktúra átmeneti állapotot képez, amelyben a burzsoázia a legutolsó vonalon igyekszik saját bukását feltartóztatni, míg Oroszországban azt kísérlik meg, hogy a fejlődést tudatosan továbbirányítsák a kommunizmus felé. Nyugat-Európában a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc egy fázisát alkotja, Oroszországban az új gazdasági építés egy fázisát. Hasonló külső formát vesz fel Nyugat-Európa, amely egy pusztuló kultúra süllyedő vonalán halad, és Oroszország, amely egy új kultúra felemelkedő mozgásában van.

Mikor az orosz forradalom még fiatal és gyenge volt, és megmentését az európai forradalom mielőbbi kitörésétől várta, jelentőségével kapcsolatban más felfogás uralkodott. Oroszország, így hangzott ez akkoriban, csupán egy kivétel a forradalomban, ahol a proletariátus a körülmények véletlen kegye folytán volt képes a hatalmat ilyen korán megragadni; de ez a proletariátus gyenge és műveletlen, és csaknem eltűnik a végtelen paraszttömegekben. A gazdaságilag elmaradott Oroszország proletariátusa csak időlegesen haladhat az élen; mihelyt a nyugat-európai proletariátus óriási tömegei a maguk tudásával és képzettségével, technikai és szervezeti iskolázottságával felkelnek és átveszik a régi, gazdag kultúrájú, legfejlettebb ipari országok feletti uralmat, akkor fogjuk kaverseny szellemiségét próbálta a tömegekbe plántálni.

34 Ismert példa található az efféle konvergens fejlődésre az ókor végének és a középkor elejének társadalmi struktúrájában, vö. Engels: „A család, a magántulajdon és az állam eredete”, VIII. fejezet. (Pannekoek jegyzete)

71

megélni a kommunizmus kivirágzását, amely mellett a köszönetet érdemlő orosz kezdet már gyengének és szegényesnek fog tűnni. Ahol a kapitalizmus legnagyobb erőit kibontakoztatta – Angliában, Németországban, Amerikában – és előkészítette az új termelési módot, ott van az új kommunista világ magja és ereje.

Ez a felfogás nem számolt a forradalom nehézségeivel Nyugat-Európában. Ahol a proletariátus csak lassan jut megszilárdult uralomra, és a burzsoázia olykor-olykor vissza tudja nyerni a hatalmat vagy a hatalom egyes részeit, ott a gazdaság újjáépítése nem vezethet semmire. A kapitalista újjáépítés lehetetlen; minden alkalommal, amikor a burzsoázia szabad kezet kap, új káoszt teremt és megsemmisíti azokat az alapokat, melyek a kommunista termelés felépítését szolgálhatnák. Véres reakcióval és rombolással újból és újból megakadályozza az új proletár rend megszilárdítását. Oroszországban is végbement mindez: az ipari létesítmények és bányaművek elpusztítása az Urálban és a Donyec-medencében Kolcsak és Gyenyikin által, valamint annak szükségessége, hogy a legjobb munkásokat és a termelőerő legfőbb részét az ellenük való harcra használják fel, mélyen feldúlta a gazdaságot, súlyosan károsította és visszavetette a kommunista építést. Még ha jelentősen elősegítheti is egy új fellendülés megkezdődését a kereskedelmi kapcsolatok felvétele Amerikával és a Nyugattal, akkor is szükség lesz az oroszországi tömegek legnagyobb, legönfeláldozóbb erőfeszítésére, hogy teljes mértékben megszüntessék a károkat. De – és ebben van az eltérés – Oroszországban rendületlen maradt maga a szovjetköztársaság mint a kommunista erő szervezett centruma, amely már nagy belső szilárdságra tett szert. Nyugat-Európában nem lesz kisebb a pusztítás és az öldöklés, és a proletariátus legjobb erőit is meg fogják semmisíteni a harcban, de itt hiányzik egy már megszilárdult, szervezett, nagy tanácsállam erőforrása. A pusztító polgárháborúban az osztályok kimerülnek az egymás elleni harcban, és addig semmi sem lehet az újjáépítésből, amíg a káosz és a nyomor uralkodik. Ez lesz a sorsa azon országoknak, ahol a proletariátus nem ismerte fel nyomban feladatát egy tiszta pillantással és egységes akarattal, tehát azon országoknak, ahol a polgári hagyományok gyengítik és megosztják a munkásokat, ahol látásukat elhomályosítják és szívüket elcsüggesztik. Évtizedekre volna szükség ahhoz, hogy a régi kapitalista országokban legyőzzük a polgári kultúrának a proletariátusra gyakorolt fertőző, bénító hatását. És eközben parlagon marad a termelés, és az ország gazdaságilag sivataggá válik.

Azzal egyidejűleg, hogy Nyugat-Európa nagy nehézségek árán kibirkózza magát polgári múltjából, gazdaságilag stagnál, keleten, Oroszországban

72

felvirágzik a kommunista rend gazdasága. A fejlett kapitalizmus országait az különböztette meg az elmaradott kelettől, hogy óriási mennyiségű anyagi és szellemi termelőeszközt birtokoltak – vasutak, gyárak, hajók sűrű hálózatát, sűrű, technikailag képzett népességet. De a kapitalizmus összeomlásakor, a hosszú polgárháború alatt, a stagnálás idején, mikor túlságosan kicsi a termelés, ez a vagyon veszendőbe megy, felemésztődik vagy elpusztul. Az el nem pusztítható termelőerők, a tudomány, a technikai jártasság nincsenek hozzákötve ezekhez az országokhoz; hordozóik Oroszországban új hazára lelnek, ahova a kereskedelmi forgalom révén átmenthető Európa anyagi, technikai vagyonának egy része is. Szovjet-Oroszország Nyugat-Európával és Amerikával kötött kereskedelmi egyezményének, ha komolyan és erőteljesen hajtják végre, az a tendenciája, hogy erősíti ezt az ellentmondást, mert miközben elősegíti Oroszország gazdasági újjáépítését, addig Nyugat-Európában késlelteti az összeomlást, feltartóztatja a romlást, lélegzetvételhez juttatja a kapitalizmust, és megbénítja a tömegek forradalmi tetterejét – hogy mennyi időre és milyen mértékben, azt a jövő dönti el. Politikailag ez a polgári vagy a fentebb tárgyalt kormányzati formák egyikének látszólagos stabilizálódásában fog megmutatkozni, és ezzel egyidejűleg az opportunizmusnak a kommunizmusban való elterjedésében; a régi harci módszerek elismerésével, a parlamenti munkában való részvétellel és a régi szakszervezetekben való lojális ellenzékiséggel Nyugat-Európa kommunista pártjai legális pozícióra fognak szert tenni, ahogyan régebben a szociáldemokrácia, és ezzel szemben a radikális, forradalmi irányzat kisebbségbe szorítva találja majd magát. De a kapitalizmusnak egy valódi, új felvirágzása teljesen valószínűtlen; az Oroszországgal kereskedő tőkések magánérdeke a gazdaság egészével nem fog törődni, és profitszerzés végett a termelés fontos alapelemeit Oroszországnak fogja elkótyavetyélni; a proletariátust sem lehet újból függő helyzetbe hozni. Így tovább vonszolja magát a krízis; tartós javulás lehetetlen, és folyvást meg fog torpanni; a forradalom és a polgárháború folyamata halasztódik és meghosszabbodik, a kommunizmus teljes uralma és egy új felvirágzás kezdete kitolódik a távolabbi jövőbe. Eközben keleten az erőteljes fellendülésben lévő gazdaság akadálytalanul emelkedik a magasba, új utakat nyit meg a legfejlettebb természettudományra támaszkodva – melyet a Nyugat képtelen alkalmazni –, egyesítve azt az új társadalomtudománnyal, az emberiség újonnan megszerzett uralmával saját társadalmi erői felett. És ezek az erők – melyeket a szabadságból és egyenlőségből fakadó új energiák százszorosra fokoznak – Oroszországot majd az új kommunista világrend középpontjává teszik.

73

Nem ez lesz az első eset a világtörténelemben, hogy egy új termelési módba – vagy a termelési mód egy új fázisába – való átmenet során a világ centruma a világ egy másik tájára helyeződik át. Az ókorban a centrum Elő-Ázsiából Dél-Európába vándorolt, a középkorban délről Nyugat-Európába; a gyarmati és kereskedőtőke felemelkedésével először Spanyolország, aztán Hollandia és Anglia, az ipar felemelkedésével Anglia lett a vezető ország. E változások okai össze is foglalhatók egy általános szempont szerint: ahol a korábbi gazdasági forma a legnagyobb fejlettséget érte el, ott olyan szilárdan kiépültek azok az anyagi és szellemi erők, politikai-jogi intézmények, melyek létét biztosítják és teljes kifejlődéséhez szükségesek, hogy az új formákba való fejlődés útjába szinte legyőzhetetlen akadályokat állítanak. Így gátolta az ókor végén a rabszolgaság intézménye a feudális rend kifejlődését; így okozták a középkor nagy, gazdag városainak céhszabályai azt, hogy a későbbi tőkés manufaktúra csak más, addig jelentéktelen helyeken fejlődhetett ki; így gátolta a francia abszolutizmus politikai rendszere, amely Colbert idején támogatta az ipart, a későbbi XVIII. században az új nagyipar bevezetését, mely Angliát gyárországgá tette. Sőt, még a szerves természetben is létezik egy ennek megfelelő törvény, melyet a Darwin-féle „a legjobban alkalmazkodók túlélése” ellenpárjaként olykor-olykor „survival of the unfitted”-ként, „a nem alkalmazkodók túlélése”-ként fejeznek ki. Amikor az állatok egy típusa – mint például az őshüllők a földtörténeti középkorban – olyan formagazdagságig specializálódott és differenciálódott, mely tökéletesen idomul az adott korszak összes különös életfeltételéhez, akkor képtelenné vált egy új típusba való továbbfejlődésre: mindenféle képesség és fejlődési lehetőség elveszett és többé nem tér vissza. Új típus kialakulása a primitív ősformákból indul ki, melyek differenciálatlanok lévén, megőriztek minden fejlődési lehetőséget, az alkalmazkodásra képtelen régi típus pedig kihal. E szerves szabályszerűség különös eseteként kell felfogni azt a jelenséget – melyet a polgári tudomány azzal a fantáziálással intéz el, hogy egy nemzet vagy egy rassz „életereje kimerül” –, hogy az emberiség történelmének folyásában a gazdasági, politikai, kulturális fejlődés vezetése állandóan egyik népről vagy országról egy másikra száll át.

Most meg fogjuk vizsgálni az okokat, amelyek miatt Nyugat-Európa és Amerika uralkodó volta – melyet a burzsoázia oly előszeretettel tulajdonít saját rassza szellemi-erkölcsi fölényének – el fog tűnni, és hogy előreláthatólag hova fog átmenni. Új országok, olyan országok lesznek az új kommunista világ központjai, ahol a tömegek nincsenek megmérgezve a polgári világszemlélet füstgomolyával, ahol szellemüket egy kezdődő ipari fejlődés kiűzte a régi,

74

mozdulatlan nyugalomból és felébredt a kommunista közösségi érzés, ahol adottak a nyersanyagok, hogy a kapitalizmusból örökölt legmagasabb szintű technikát a hagyományos termelési formák megújítására használják fel, ahol a fentről jövő nyomás elég erős ahhoz, hogy harcra és harci erények kifejlesztésére kényszerítsen, ahol azonban nem tudja egy túlerőben lévő burzsoázia megakadályozni ezt a megújítást. Oroszország, amely Szibériával maga is egy fél világrész, már az első helyen áll. Ezek a feltételek azonban többé-kevésbé a Kelet más országaiban, Indiában, Kínában is adottak. Mivel itt vannak további okok is, melyek az éretlenség mellett szólnak, ezért a kommunista világforradalom vizsgálatakor nem szabad átsiklani ezen ázsiai országok felett.

Nem láthatjuk át e világforradalmat teljes, univerzális jelentőségében akkor, ha csak nyugat-európai nézőpontból szemléljük. Oroszország nem csupán Európa keleti része, hanem – nemcsak földrajzilag, gazdasági-politikai értelemben is – sokkal inkább Ázsia nyugati része. A régi Oroszországnak Európához kevés köze volt. A nyugat felé legmesszebbre elterülő képviselője volt azon politikai-gazdasági alakulatoknak, melyeket Marx „keleti despotizmusként” határozott meg, és amelyek közé Ázsia minden nagy, régi és új óriásbirodalma tartozott. Ezekben egy mindenütt közel egyforma parasztság falusi kommunizmusának alapzatán korlátlan hercegi és nemesi hatalom emelkedett fel, amely ezenkívül egy viszonylag csekély, de fontos kereskedelmi forgalomra és egyszerű kézműiparra támaszkodott. A nyugat-európai tőke ezt a saját magát évszázadokon át – a felszíni uralkodóváltások ellenére – mindig ugyanolyan módon újratermelő termelési módot minden oldalról felbomlasztva, átformálva, leigázva, kizsákmányolva, nyomorúságba döntve hatolt be: kereskedelem révén, közvetlen leigázás és kifosztás révén, a természeti kincsek kiaknázása révén, vasutak és gyárak építése révén, a hercegeknek adott államkölcsönök révén, élelmiszerek és nyersanyagok kivitele révén. Mindezt gyarmatpolitika néven foglaljuk össze. Míg Indiát a maga óriási gazdagságával már korán meghódították, kirabolták, majd pedig proletarizálták és iparosították, addig a többi ország csak később lett a modern gyarmatpolitika révén a kifejlett finánctőke zsákmánya. Még Oroszország is – bár külsőségekben 1700 óta az európai nagyhatalmak egyikeként lépett fel – az európai tőke gyarmatává vált: Európával való közvetlen katonai érintkezése folytán korábban és gyorsabban tért arra az útra, melyet Perzsia és Kína később kezdtek követni. A legutóbbi háború előtt a vasipar 70%-a, a vasutak többsége, a platinatermelés 90%-a, az olajipar 75%-a európai tőkések kezében volt, akik ezenkívül a cárizmus tömérdek államadóssága révén az orosz parasztokat

75

az éhség határán is túlmenve zsákmányolták ki. Miközben az oroszországi munkásosztály hasonló körülmények között dolgozott, mint a nyugat-európai, ami létrehozott egy forradalmi, marxista nézetekkel rendelkező közösséget, Oroszország egész gazdasági helyzetét tekintve a legnyugatibb ázsiai birodalom volt.

Az orosz forradalom Ázsia nagy lázadásának kezdete az Angliában koncentrált nyugat-európai tőke ellen. Nálunk rendszerint csak a Nyugat-Európára gyakorolt hatását veszik figyelembe, ahol az orosz forradalmárok magas elméleti iskolázottságuk révén a kommunizmus felé törekvő proletariátus tanítói lettek. De ennél is fontosabb a keleti hatása; ezért az ázsiai kérdések szinte még jobban uralják a szovjetköztársaság politikáját, mint az európaiak. Moszkvából – ahová egymás után érkeznek az ázsiai törzsek küldöttségei – felhívás szól minden nép szabadságára és önrendelkezésére, valamint az európai tőke elleni, egész Ázsiát átfogó harcra.35 A Turáni Szovjetköztársaságból a szálak Indiába és a mohamedán országokba vezetnek, Dél-Kínában a forradalmárok a szovjet alkotmány példáját próbálták követni; az Elő-Ázsiában felemelkedő, török vezetésű pániszlám mozgalom Oroszországra törekszik támaszkodni. Ebben van az Oroszország és Anglia – mint két társadalmi rendszer képviselői – közötti világméretű harc nagy tartalma. Az időleges szünetek ellenére ez a harc azért nem érhet véget valódi békével, mert Ázsiában halad tovább az erjedési folyamat. Azok az angol politikusok, akik valamivel távolabb látnak a kispolgári demagóg Lloyd George-nál, nagyon jól látják a veszélyt, ami itt az angol világuralmat és ezzel az egész kapitalizmust fenyegeti. Joggal mondják, hogy Oroszország sokkal veszélyesebb, mint amilyen Németország volt valamikor. De nem léphetnek fel energikusan, mivel az angol proletariátus kezdődő forradalmasodása éppenhogy nem enged meg más kormányzást, mint a kispolgári demagógiáét.

35 Ebben rejlik az alapja annak a magatartásnak, melyet Lenin 1916-ban, Zimmerwald idején juttatott kifejezésre Radekkel szemben, aki a nyugat-európai kommunisták álláspontját képviselte. Utóbbiak azt hangsúlyozták, hogy a népek önrendelkezési jogának jelszava – melyet a szociálpatrióták és Wilson adtak ki – csak népámítás, mivel az imperializmus idején ez a jog mindig csak látszat és csalás lehet, és hogy ezért harcolnunk kell e jelszó ellen. Lenin ebben az álláspontban a nyugat-európai szocialisták arra irányuló tendenciáját látta, hogy elutasítsák az ázsiai népek nemzeti felszabadító háborúit, ami által kivonhatják magukat a saját kormányaik gyarmati politikája elleni radikális harcból. (Pannekoek jegyzete) [A kommunisták valóban elutasítják a nemzeti felszabadító háborúkat. A nemzeti felszabadulás ideológiája, az antiimperializmus a helyi tőkét részesíti előnyben a nemzetközi tőkével szemben, ennek alapján nemzeti osztálykollaborációt hirdet, amellyel viszont maga is az imperialista háború támogatójává lesz – az osztályháborúval szemben. Barikád Kollektíva]

76

Ázsia ügye ténylegesen az emberiség ügye. Oroszországban, Kínában és Indiában, a szibériai orosz síkságon és a Gangesz meg a Jangcekiang termékeny völgyeiben 800 millió ember él, a Föld teljes népességének több mint fele – közel háromszorosa annak, mint amennyi az egész kapitalista Európában. És Oroszországon kívül is mindenütt megjelentek már a lázadás csírái. Egyrészt erőteljesen fellángoló sztrájkmozgalmak ott, ahol az ipari proletariátus összezsúfolódik (pl. Bombayban és Hanshou-ban), másrészt nacionalista mozgalmak a még gyenge, feltörekvő nemzeti értelmiség vezetése alatt. Amennyire a meglehetősen hallgatag angol sajtó gyér híreiből itt kivehető, a világháború nagyon felerősítette a nemzeti mozgalmakat, hogy aztán viszont erőszakkal elfojtsa őket. Közben az ipar olyan erőteljes fellendülésben van, hogy az arany nagy tömegben áramlik Amerikából Kelet-Ázsiába. Ha a gazdasági válság hulláma eléri ezeket az országokat – úgy tűnik, Japánt már elragadta –, akkor emiatt új harcokra lehet számítani. Felvethető a kérdés, hogy támogatni kell-e tisztán nacionalista mozgalmakat, melyek nemzeti-kapitalista uralomra törekszenek Ázsiában – mert hiszen ezek ellenségesen fognak viszonyulni egy sajátosan proletár szabadságmozgalomhoz. De a fejlődés előreláthatólag nem ilyen irányt fog venni. Eddig ugyan a felemelkedő értelmiség az európai nacionalizmus felé orientálódott, és a keletkezőben lévő hazai burzsoázia ideológusaként egy nyugati mintájú nemzeti-polgári kormányt propagált. Ám Európa széthullásával ez az ideál elhalványul, és az értelmiség kétségtelenül erőteljesen az orosz bolsevizmus szellemi hatása alá fog kerülni, és benne fogja a proletár sztrájk- és lázadó mozgalommal való egybeforrásának eszközét megtalálni. Így talán Ázsia nemzeti szabadságmozgalmai gyorsabban fognak kommunista gondolatvilágot és kommunista programot elsajátítani, mint azt ma a külső látszat alapján várhatnánk, a munkásoknak és parasztoknak a világtőke barbár elnyomása elleni osztályharca szilárd anyagi bázisán.36

Hogy ezeknél a népeknél a mezőgazdaság túlsúlyban van, az éppoly kevéssé kell hogy akadály legyen, mint Oroszországban. A kommunista közösség nem sűrűn lakott gyárvárosokra épül (mivel itt megszűnik az ipari országok és az agrárországok kapitalista különválása), hanem nagy helyet kell benne elfoglalnia a mezőgazdaságnak. De meg fogja nehezíteni a forradalmat az agrárjelleg túlnyomó volta, mivel emellett a szellemi készség

36 Az ázsiai burzsoá értelmiség egy része valóban bolsevik orientációt vett át, de ez természete-sen nem a kommunista program elsajátítását jelentette, hanem a bolsevik államkapitalista modell átvételét olyan országokban (például Kínában), ahol a tőke azelőtt nem volt képes szervesen kifejlődni.

77

csekélyebb. Kétségtelen, hogy ezekben az országokban a szellemi és politikai forradalmasodás hosszabb időszakára lesz szükség. A nehézségek itt mások, mint Európában: inkább passzívak, mint aktívak; nem annyira az ellenállás erejében, mint inkább az aktivitás feléledésének lassúságában rejlenek, nem a belső káosz legyűrésében, hanem az idegen kizsákmányoló kiűzéséhez szükséges egységes erő megteremtésében. Itt nem bocsátkozunk bele e nehézségek sajátos eltéréseibe, mint India vallási és nemzeti szétforgácsoltsága vagy Kína kispolgári jellege. Akárhogyan is fejlődjenek tovább a politikai és gazdasági formák, a fő probléma, melyet legelőször meg kell oldani, az európai-amerikai tőke uralmának megsemmisítése.

A kapitalizmus megsemmisítéséért folyó nehéz harc az a közös feladat, melyet Nyugat-Európa és az USA munkásainak Ázsia milliós népeivel kéz a kézben kell megoldaniuk. Ennek még éppen csak a kezdeteinél tartunk. Amikor a német forradalom döntő fordulatot vesz és csatlakozik Oroszországhoz, amikor Angliában és Amerikában forradalmi tömegharcok törnek ki, amikor Indiában felkelések lobbannak lángra, amikor a kommunizmus a Rajnáig és az Indiai Óceánig tolja előre határait, a világforradalom akkor lép a következő hatalmas fázisába. A világot uraló angol burzsoáziát – Népszövetség-beli vazallusaival és japán meg amerikai szövetségeseivel együtt – belülről és kívülről egyaránt meg fogják támadni. Világuralmát gyarmati felkelések és felszabadító háborúk veszélyeztetik, belülről sztrájkok és polgárháború bénítják meg. Minden erejét meg kell majd feszítenie, és zsoldosseregeket kell felállítania mindkét ellensége ellen. Amikor az angol munkásosztály – melyet hátulról bátorít az európai proletariátus egész többi része – megtámadja saját burzsoáziáját, akkor kétszeresen is harcol a kommunizmusért: azáltal hogy Angliában közvetlenül szabaddá teszi számára az utat, és azáltal, hogy segíti Ázsia felszabadítását. És megfordítva, ő is számíthat majd a fő kommunista hatalom támogatására, ha a burzsoázia felfegyverzett bérencei megpróbálják harcát vérbe fojtani – mivel Nyugat-Európa előtérben lévő szigete csupán a nagy orosz-ázsiai országkomplexumból kiemelkedő félsziget. A tőke elleni közös harc az egész világ proletár tömegeit egységesíteni fogja. És ha végül a nehéz küzdelem befejeztével az európai munkások – mélységesen kimerülve – a szabadság tiszta reggeli fényében állnak, üdvözölni fogják keleten Ázsia felszabadított népeit, és kinyújtják kezüket Moszkva, az új emberiség fővárosa felé.

78

Függelék

A fenti fejtegetések áprilisban íródtak, és elküldtük őket Oroszországba, hogy a végrehajtó bizottság és a kongresszus figyelembe vehesse őket a taktikai döntések meghozatala során. A viszonyok időközben oly módon változtak meg, hogy a moszkvai végrehajtó bizottság és az oroszországi vezető elvtársak teljességgel az opportunizmus álláspontjára helyezkedtek, és ennek eredményeképpen ez az irányzat a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán túlsúlyba került.

A szóbanforgó politika először Németországban tűnt föl, amikor Radek, latba vetve minden szellemi és anyagi befolyását, amit csak ő és a KPD vezetősége fel tudtak vonultatni, megpróbálta parlamentarizmusra és a központi szakszervezeti konföderációk támogatására épülő taktikáját a német kommunistákra ráerőszakolni, megosztva és gyengítve ezzel a kommunista mozgalmat. Mióta Radek a végrehajtó bizottság titkára lett, ezt a politikát az egész végrehajtó bizottság magáévá tette. A német függetlenek Moszkvához való csatlakozására irányuló, korábban sikertelen kísérleteket nyomatékosan tovább folytatták. Ezzel szemben a KAPD antiparlamentarista kommunistái, akik, ezt bizonyára senki sem tagadja, természetes módon a KI-hoz tartoznak, fagyos fogadtatásban részesültek: Azt állították róluk, hogy minden fontosabb kérdésben szembehelyezkedtek a III. Internacionáléval, és hogy csak speciális feltételekkel lehet fölvenni őket. Az Amszterdami Segédirodát, amely elfogadta és egyenértékűként kezelte őket, bezárták. A Francia Szocialista Párt centrumának küldötteivel a belépésről tárgyaltak. Lenin nem csak azt mondta az angol kommunistáknak, hogy részt kell venniük a parlamenti választásokon, hanem azt is, hogy csatlakozniuk kell a Második Internacionáléhoz tartozó „Labour Party”-hoz, ami javarészt reakciós szakszervezeti vezetők politikai egyesülete. Mindezek az állásfoglalások az orosz vezető elvtársak azon törekvését fejezik ki, hogy összeköttetésbe lépjenek Nyugat-Európa nagy munkásszervezeteivel, amelyek még nem kommunisták. Míg a radikális kommunisták a munkástömegek felvilágosítását és forradalmasítását végzik a szigorú és elvszerű harc eszközei által, minden burzsoá, szociálpatrióta és ingadozó irányzattal és ezek képviselőivel szemben – addig az Internacionálé vezetősége a Moszkvához való tömeges csatlakozásra igyekszik megnyerni őket, anélkül, hogy szükség lenne hagyományos nézeteik teljes forradalmasítására. Az az ellentét, amelybe a bolsevikok, akik tetteik révén a múltban a radikális taktika tanítómestereivé váltak, Nyugat-Európa radikális kommunistáival

79

kerültek, tisztán megjelenik Lenin nemrégiben publikált, „Baloldaliság – A kommunizmus gyermekbetegsége” címet viselő brosúrájában. Jelentősége nem a tartalmában rejlik, hanem a szerző személyében, mivel az általa alkalmazott érvek között alig van új, jórészt ugyanazok az érvek ezek, amiket mások már felhasználtak. Ami különös, hogy most éppen Lenin az, aki felhasználja őket. A cél tehát nem az, hogy vitába szálljunk velük – téves mivoltuk jórészt azon alapszik, hogy a nyugat-európai viszonyokat, pártokat, szervezeteket és parlamenti gyakorlatot azonosítják oroszországi megfelelőikkel – és más érveket szegezzünk szembe velük, hanem az, hogy úgy ragadjuk meg a jelen helyzetben való megjelenésük tényét, mint egy bizonyos politika következményét.

Ezen politika alapja könnyen felismerhető a szovjetköztársaság szükségleteiben. Kolcsak és Gyenyikin reakciós felkelései elpusztították az orosz vasipar alapjait, és a háborús erőfeszítések gátat vetettek a termelés erőteljes fellendülésének. A gazdasági építkezéshez Oroszországnak sürgősen szüksége van gépekre, mozdonyokra, szerszámokra, és csak a kapitalista országok sértetlen ipara képes biztosítani ezeket. Ezért aztán szüksége van a békés kereskedelmi forgalomra a világ többi részével, nevezetesen az antant országaival; ezek viszont Oroszország nyersanyagára és élelmiszerére vannak utalva, hogy megakadályozhassák a kapitalizmus összeomlását. A nyugat-európai forradalmi fejlődés lassú üteme tehát arra kényszeríti a szovjetköztársaságot, hogy közös modus vivendit keressen a kapitalista világgal, hogy természeti kincsei egy részét vételárként odaadja, és hogy lemondjon a forradalom más országokban való közvetlen támogatásáról. Önmagában nem lehet kifogásolni egy ilyesfajta megállapodást, amelyet mindkét fél szükségszerűnek tart; de nem lenne meglepő, ha a kényszerérzetből és a burzsoá világgal való megállapodás kezdődő gyakorlatából a nézetek mértékletességére irányuló lelki hajlam támadna. A III. Internacionálé, mint a proletárforradalmat minden országban előkészítő kommunista pártok szövetsége, formálisan kívül áll az orosz köztársaság kormánypolitikáján, és utóbbitól teljesen függetlenül kellene végrehajtania feladatait. Gyakorlatilag azonban ez az elválasztás nem létezik; miután a KP a szovjetköztársaság gerince, a végrehajtó bizottság tagjainak személyén keresztül a legszorosabban kötődik a szovjetköztársaság vezetőségéhez, olyan eszközt alkotva ezáltal, amellyel ez a vezetőség beleavatkozik a nyugat-európai politikába. Így érthetővé válik, hogy a Harmadik Internacionálé taktikáját – ha azt egy kongresszus minden kapitalista ország számára egységes módon fektette le és központilag irányítja – nem pusztán az ezen országokban folytatott kommunista propaganda szükségletei határozzák meg, hanem Szovjet-

80

Oroszország politikai szükségletei is. Noha a tőkét és a munkát képviselő két ellenséges világhatalomnak, Angliának és Oroszországnak egyaránt szüksége van a javak békés cseréjére azért, hogy gazdaságukat felépíthessék, de politikájukat nem csupán ezen közvetlen gazdasági szükségletek határozzák meg, hanem a burzsoázia és a proletariátus közötti mélyebb gazdasági ellentét, a jövő kérdése is, ami megnyilvánul abban, hogy nagyhatalmú kapitalista csoportok valós elvi ellenségességük folytán megpróbálnak mindenféle megállapodást megakadályozni. A szovjet kormány tudja, hogy nem bízhat Lloyd George éleslátásában és abban, hogy Angliának szüksége van a békére; a megállapodásokat egyfelől a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen ereje, másfelől az angol munkásoknak és matrózoknak a kormányukra gyakorolt nyomása csikarta ki. A szovjetkormány tudja, hogy az antant proletariátusa által jelentett fenyegetés az egyik legjelentősebb fegyver, amellyel megbéníthatja és tárgyalásokra kényszerítheti az imperialista kormányokat. Olyan erőssé kell tehát tenni ezt a fegyvert, amennyire csak lehetséges. Amit ez igényel, az nem egy, a jövőbeni gyökeres forradalmat előkészítő radikális kommunista párt, hanem egy nagy, szervezett proletárhatalom, amely fellép Oroszország védelmében, és amellyel saját kormányának számolnia kell. A szovjetkormánynak sürgősen nagyobb tömegekre van szüksége, még akkor is, ha azok nem teljes mértékben kommunisták. Ha megnyeri őket magának, Moszkvához való csatlakozásuk jeladás lesz a világtőke számára, hogy az Oroszország elleni megsemmisítő háborúk többé nem lehetségesek, tehát a béke és a kereskedelmi kapcsolatok felvétele elkerülhetetlen.

Moszkvának tehát olyan kommunista taktikáért kell síkra szállnia Nyugat-Európa számára, amely nem áll éles ellentmondásban a nagy, mérvadó, szervezett munkástömegek hagyományos nézeteivel és módszereivel. Hasonlóképpen, meg kellett kísérelni azt is, hogy a németországi Ebert-kormányt – amely hagyta, hogy az antant eszköznek használja Oroszország ellen – a lehető leggyorsabban felváltsák egy kelet felé orientálódó kormánnyal. És mivel maga a KP túlontúl gyenge volt, ennek a célnak csak a függetlenek felelhettek meg. Egy németországi forradalom óriási mértékben erősítené Szovjet-Oroszország helyzetét az antanttal szemben. Egy ilyen forradalom mélyreható kibontakozása ugyanakkor rendkívül kényelmetlenné válhat az antanttal való béke és egyetértés politikájának szempontjából, mert egy radikális proletárforradalom a versailles-i szerződés felrúgását és a háború kiújulását jelentené – a hamburgi kommunisták37 már aktív előkészületeket

37 Itt a KAPD úgynevezett „nemzeti bolsevik” áramlatáról van szó, amely háborút indítvá-

81

akartak tenni erre a háborúra. Oroszország maga is belesodródna a háborúba, és még ha külsőleg meg is erősödne, a gazdaságépítés és az ínség megszüntetése a távolabbi jövőbe tolódna. Ezeket a következményeket el lehetne kerülni, ha a német forradalmat olyan keretek között tartanák, hogy azok ugyan jelentősen megnövelnék az egymással szövetséges munkáskormányok hatalmát az antant tőkéjével szemben, de ez mégsem kényszerítené ki elkerülhetetlenül az azonnali háborút. Ehhez pedig nem a KAPD radikális taktikájára van szükség, hanem a függetlenek, a KPD és a szakszervezetek alkotta kormányra, az orosz mintát követő tanácsszervezet formájában. Ennek a politikának azonban távolabbi kilátásai is vannak azon túl, hogy kedvezőbb helyzetet teremtsenek az antanttal való pillanatnyi tárgyalásokhoz. Célja a világforradalom. Világos azonban, hogy e politika sajátos jellegének megfelel a világforradalom egy sajátos felfogása. A forradalmat, amely most végighalad az egész világon, és amely hamarosan bevonul Közép-Európába, majd Nyugat-Európába is, a kapitalizmus gazdasági összeomlása fogja előrehajtani. Ha a tőkének nem sikerül fellendítenie a termelést, a tömegeknek a forradalom eszközéhez kell nyúlniuk, hacsak nem akarnak tétlenül elpusztulni. De miközben kénytelenek végrehajtani a forradalmat, a nagy tömegek még mindig szellemi függőségben vannak a régi nézetektől, a régi szervezetektől és vezetőktől, és az utóbbiak azok, akik az első pillanatban kezükbe ragadják a hatalmat. Különbséget kell tehát tenni a burzsoázia uralmát megsemmisítő és a kapitalizmust lehetetlenné tévő külsődleges forradalom valamint a hosszabb folyamat során végbemenő, a tömegeket belsőleg forradalmasító kommunista forradalom között, amelyben az önmagát valamennyi béklyótól megszabadító munkásosztály szilárdan kézbe veszi a kommunizmus felépítését. A kommunizmus feladata, hogy felismerje azokat az erőket és tendenciákat, amelyek félúton fel akarják tartóztatni a forradalmat, hogy megmutassa a tömegeknek a kivezető utat, a legélesebb harcot folytatva ezen tendenciák ellen a legtávolabbi célokért, a teljes hatalomért, hogy felébressze a proletariátus erejét, hogy továbbhajtsa a forradalmat. Erre csak úgy képes, hogy már most harcba száll ezekkel a hátráltató vezetői tendenciákkal és a vezetői hatalommal. Az opportunizmus szövetkezni akar ezekkel, és részt akar venni az új uralomban; abban a hitben, hogy képes a kommunizmus útjára vezetni őket, kompromittálja magát velük. Azáltal, hogy a Harmadik Internacionálé ezt a taktikát a hivatalos kommunista nyozott az antant ellen, és ebben az esetben kész volt ideiglenes együttműködésre a német burzsoáziával. A hamburgi nemzeti bolsevikokat (Laufenberg, Wolffheim) nacionalista politi-kájuk miatt a KAPD hamarosan kizárta soraiból.

82

taktikának nyilvánítja, a „kommunista forradalom” bélyegét üti a hatalomnak a hagyományos szervezetek és vezetőik által való megszállására, megszilárdítja e vezetők uralmát, és megnehezíti a forradalom továbbvitelét.

Szovjet-Oroszország fenntartásának nézőpontjából tekintve a világforradalom céljainak ezen felfogása bizonyosan megkérdőjelezhetetlen. Ha Európa más országaiban hasonló politikai rendszer állna fenn, mint Oroszországban – egy munkásbürokrácia uralma, amely egy tanácsrendszerre mint alapra támaszkodik –, akkor a világimperializmus hatalmát legyőzték és megdöntötték, legalábbis Európában. A baráti munkásköztársaságoktól körülvett Oroszországban reakciós támadó háborúktól való félelem nélkül, zavartalanul folyhatna a kommunizmushoz vezető gazdasági építés. Így érthetővé válik, hogy amit mi ideiglenes, elégtelen, átmeneti formának tartunk, ami ellen minden erőnkkel küzdeni kell, az Moszkva számára a proletárforradalom megvalósítását, a kommunista politika célját jelenti.

Ebből adódnak azok a kritikai kételyek is, melyeket a kommunizmus álláspontjáról kell támasztanunk e politika ellen. Ezek elsősorban abban a szellemi visszahatásban rejlenek, melyet e politika magára Oroszországra gyakorol. Ha az oroszországi uralkodó réteg Nyugat-Európa munkásbürokráciájával barátkozik, amelyet helyzete, a tömegekkel való ellentéte és a polgári világhoz való alkalmazkodása korrumpált, és magáévá teszi az utóbbi szellemiségét, akkor odaveszhet az az erő, amelynek Oroszországot tovább kell vinnie a kommunizmushoz vezető úton. Ha a munkásokkal szemben a földbirtokos parasztságra támaszkodik, akkor nem kizárt, hogy a fejlődés elhajlik a burzsoá agrárformák felé, a világforradalom pedig stagnálni fog. Ezenkívül kétséges az is, hogy ugyanaz a politikai rendszer, amely Oroszországban gyakorlati átmeneti formaként jött létre a kommunizmus megvalósításához – és amely csak sajátos viszonyok révén merevedhetett bürokráciává – Nyugat-Európában eleve reakciós akadályt jelent a forradalom számára. Korábban már hangsúlyoztuk, hogy egy ilyesfajta „munkáskormány” nem lesz képes szabadjára engedni a kommunizmus felépítéséhez szükséges erőket. S mivel ezen forradalmat követően a burzsoá és a kispolgári tömegek (a parasztokkal együtt) – ellentétben az októberi forradalom utáni Oroszország esetével – még mindig óriási erőt jelentenek, az építkezés kudarca túlontúl könnyen visszasegíti a reakciót a nyeregbe, egyúttal pedig a proletár tömegeknek újabb erőfeszítéseket kellene tenniük, hogy megszüntessék ezt a rendszert.

Azonban még az is kérdéses, hogy az ellaposított világforradalomnak ez a politikája képes-e célt érni, nem pedig éppen ellenkezőleg a burzsoáziát fogja

83

újfent megerősíteni, mint valamennyi opportunista politika. Hiszen az sosem mozdítja előre a forradalmat, ha a legradikálisabb ellenzék előre szövetségre lép a mérsékeltekkel az uralmon való osztozás céljából, ahelyett, hogy könyörtelen harccal hajtaná őket előre. A tömegek együttes támadóereje ekkor olyannyira meggyengül, hogy az uralkodó rendszer megdöntése elhalasztódik és megnehezül.

A forradalom valódi erői nem a pártok taktikájában és a kormányok politikájában rejlenek. Minden tárgyalás ellenére, az imperialista és a kommunista világ között nem lehetséges valódi béke: míg Kraszin Londonban tárgyalt, a Vörös Hadsereg szétzúzta a lengyel hatalmat, és elérte Németország és Magyarország határait.38 Ezzel a háború átterjed Közép-Európába. És az osztályellentmondások, amelyek itt az elviselhetetlenségig fokozódtak, a teljes belső gazdasági összeomlás, melyek elkerülhetetlenné teszik a forradalmat, a tömegek ínsége, a felfegyverzett reakció tombolása – mindezek nyomán magasra fel fog lángolni a polgárháború ezekben az országokban. Ha azonban a tömegek itt megmozdulnak, forradalmuk nem fogja hagyni, hogy okos vezetők opportunista politikája által előírt keretek közé szorítsák; radikálisabbnak és mélyrehatóbbnak kell lennie, mint Oroszországban, mert sokkal hatalmasabb ellenállást kell legyőznie. Azokkal a vad, kaotikus természeti erőkkel szemben, amelyek három feldúlt nép mélyéből törnek elő, és amelyek új lendületet fognak adni a világforradalomnak, a moszkvai kongresszusi határozatoknak csupán alárendelt jelentőségük van.

38 Ez valójában nem történt meg. Részletesebben írunk erről a Gorter szövegéhez fűzött első lábjegyzetben.
Fordítás: Barikád Kollektíva