Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anton Pannekoek: Lenin mint filozófus 1.

2014.02.14




Anton Pannekoek: Lenin mint filozófus 1.

A Barikád Kollektíva előszava itt található: http://barricade.hol.es/program/program.html
 

I. Bevezetés

 

  Oroszországban a bolsevik párt a világháború előtt a radikális marxizmus képviselőjeként jelentkezett. Miközben a mensevikeknél erőteljesen felléptek a nyugat-európai reformizmushoz hasonló tendenciák, a bolsevizmus a nyugat-európai munkásmozgalom radikális, marxizmusra hivatkozó részével állt szellemi összeköttetésben. A háború alatt (pl. a zimmerwaldi és kienthali konferenciákon) a „baloldali radikális” csoportokkal haladt együtt, melyek a nyugati országokban a háború idején is tiszteletben tartották az osztályharc marxista elvét. Azután az orosz forradalomban a bolsevikok – akik felvették a „Kommunista Párt” nevet – azáltal győztek, hogy minden cselekvésük irányelvévé tették a munkások burzsoázia elleni osztályharcát. Úgy tűnt, hogy Lenin és pártja a marxizmus legjobb és legsikeresebb gyakorlati és elméleti képviselői.

  De azután egyre inkább fellépett egy ellentmondás. Oroszországban az államkapitalizmus konszolidálódott, nem a Lenin által (pl. az Állam és forradalomban) felállított elvektől elfordulva, hanem azokkal összhangban. A proletariátus felett egy bürokrácia fejlődött ki új uralkodó és kizsákmányoló osztályként. De emellett ápolták és propagálták a marxizmust, és legrégebbi eltűnt iratait a moszkvai Marx-Engels Intézet kitűnő új kiadásokban hozzáférhetővé tette a világ számára. A Marxra hivatkozó kommunista pártokkal – melyek szorosan kötődnek a moszkvai kormányzathoz – egyre inkább ellentétbe kerül a nagytőkés viszonyok között élő nyugat-európai proletariátus kommunizmusa, legkövetkezetesebben a tanácskommunizmusban. Csak akkor lehetséges ezen ellentétek tisztázása, melyek a politikai nézetektől a társadalmi élet és gondolkodás minden területéig kiterjednek, ha visszanyúlunk annak legmélyebb alapelveiig, amit mindkét oldal marxizmusnak nevez. Ezek a filozófiai alapkérdések.

  Lenin a maga alapvető filozófiai nézeteit 1908-ban fejtette ki Materializmus és empiriokriticizmus című orosz nyelvű művében, ami jóval azután, 1927-ben jelent meg német fordításban. Az orosz szocialista értelmiség soraiban 1904 óta fellépett egy áramlat, amely az új nyugat-európai, főképpen Ernst Mach által kifejlesztett természetfilozófia iránt lelkesedett, és megkísérelte ezt a tudományos gondolkodás új alapjaként a marxizmussal összekapcsolni. A pártban kifejlődött egy szabályos „machizmus”, melynek fő képviselői Bogdanov, Lenin egyik legközelebbi politikai munkatársa és Lunacsarszkij voltak. A vita, amelyet az 1905-ös forradalmi mozgalom visszaszorított, azután ismét fellángolt. Nem volt egyszerűen absztrakt-teoretikus jellegű, hanem összefüggött a taktika kérdéseivel és a gyakorlati pártbeli áramlatokkal. Itt lépett közbe Lenin a maga írásával, amelynél Plehanovban – aki egyébként politikailag a mensevikekhez tartozott – szövetségesre talált. És könyvének az lett az eredménye, hogy nemsokára a pártban a machizmus tekintélye és követői hirtelen eltűntek. „Plehanov és Lenin egyetértése a likvidátorság, az otzovizmus, az istenépítés és a machizmus elleni harc szükségességét illetően egy ideiglenes szövetség formáját nyeri a hamisítatlan marxizmus e két legerősebb koponyája között. Ez a szövetség végül megpecsételte a dialektikus materializmus végleges győzelmét valamennyi antimarxista, revizionista irányzat felett” – jelentette ki Gyeborin a német kiadás előszavában. „Lenin könyve tehát nemcsak jelentős filozófiai mű, hanem kimagasló hozzájárulás a párttörténethez is. Egészen rendkívüli módon járult hozzá a marxizmus és leninizmus általános filozófiai alapjának megszilárdításához, és lényegesen meghatározta az orosz marxisták filozófiai gondolkodásának további fejlődését... A marxizmus győzedelmeskedett. A dialektikus materializmus zászlaja alatt győzedelmeskedett.”

  Azonban, mondta továbbá Gyeborin, „a Szovjetunión kívül sajnos másképp állnak a dolgok.” Nyugat-Európában a szociáldemokrácián belül zavaros idealista és neokantiánus áramlatok uralkodnak, ott teljes a homály a marxizmus filozófiájával kapcsolatban. Azért szükséges Lenin könyvének német kiadása, hogy a világ többi részén elterjessze a marxizmus (melyre a Kommunista Párt támaszkodik) filozófiai alapjait. – Ha arról az oldalról ilyen modorban hangsúlyozzák Lenin könyvének jelentőségét, akkor nyilvánvaló, hogy a Harmadik Internacionálé pártkommunizmusának bírálata nem lehet alapos, ha nem vesszük szemügyre közelebbről ezeket a filozófiai alapokat. Ennek kell történnie a következőkben. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy először bele ne bocsátkoznánk a marxizmus fejlődésébe, a természettudományos materializmusba és a természetfilozófia ezzel ellentétben álló, Machból kiinduló új fejlődésébe.

 

II. A marxizmus

 

  Nem érthető meg a marxi nézetek fejlődése azzá, amit ma marxizmusnak nevezünk, ha nem az adott korszak társadalmi és politikai fejlődésével összefüggésben vizsgáljuk. Ez a kor a kapitalizmus felemelkedésének időszaka volt Németországban. Létrejött egy növekvő ellenzék az uralkodó kormányzati rendszerrel, a fejedelmi abszolutizmussal szemben. A feltörekvő burzsoáziának kereskedelmi és ipari szabadságra volt szüksége, érdekeit védő törvényekre, neki engedelmes államhatalomra, parlamentre, sajtószabadságra és gyülekezési szabadságra, hogy a polgári érdekekért folyó harcot akadálytalanul folytathassa. Úgy érezte, akadályozza és elnyomja őt a kormány, a rendőrség mindenhatósága, a sajtócenzúra, amely minden kormánykritikát elfojtott. A harcot, amely azután az 1848-as forradalomban a gyakorlatban is kitört, kezdetben elméleti harcként kellett folytatni, új eszmék kibontakoztatásaként, a régi nézetek kritikájaként. Ez a kritika, amely a fiatal polgári értelmiségben találta meg szószólóit, elsősorban a vallás és a hegeli filozófia ellen irányult.

  A hegeli filozófia, melyben az abszolút eszme önfejlődése révén teremti a világot és benne külsővé-idegenné válik, majd továbbfejlődése során az emberekben újból öntudattá lesz, a kereszténység filozófiai álöltözete volt abban a formában, ahogyan az az 1815 óta tartó restaurációnak megfelelt. A hagyományos vallás mindig is egy hagyományos osztályuralom elméleti alapja és igazolása volt. Ezért a harcnak burkolt formában a vallás kritikájával, nevezeteseten a filozófiai formába burkolt vallás kritikájával kellett elkezdődnie, mert még lehetetlen volt a leplezetlen politikai kritika. Ez az ifjúhegeliánus csoport műve volt 1840 körül, melyben a fiatal Marx felserdült és nemsokára az első sorban állt.

  Tanulmányai idején Marx idegenkedve bár, de kénytelen volt megadni magát a hegeli gondolkodási módszer hatalmas erejének és alaposan elsajátította azt. Közben ösztönösen a materializmusra hajlott, ami talán doktori disszertációjának tárgyából, az ókor két nagy materialista filozófusának, Demokritosznak és Epikurosznak az összehasonlításából következhetett. Aztán az ellenzéki rajnai burzsoázia Kölnbe hívta őt egy újonnan alapított újság szerkesztőjének. Itt hozzászólt a politikai és társadalmi harc minden gyakorlati kérdéséhez. Olyan derekasan folytatta a harcot, hogy egy évre rá a lapot betiltották. Akkoriban történt, hogy írásaiban Feuerbach döntő lépést tett a materializmus felé: kurtán félretolta Hegel fantasztikus gondolati rendszerét, visszament a mindennapok egyszerű tapasztalatához, és a vallást emberi produktumként magyarázta. Engels még negyven évvel később is a feuerbachi mű felszabadító hatásáról és arról a lelkesedésről beszélt, melyet az új felfogás még Marxban is – kritikai fenntartásai ellenére – felkeltett. Marx számára ez azt jelentette, hogy most a támadást az égbe emelt képmás helyett a földi valóság ellen kell irányítani. És 1843-ban A hegeli jogfilozófia kritikájához című tanulmányában így írt:

  „Németországban a vallás kritikája lényegében lezárult, márpedig a vallás kritikája minden kritika előfeltétele... A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás... A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni annyi, mint amaz állapot feladását követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szentfénye a vallás. A kritika letépte a láncról a képzelt virágokat, de nem azért, hogy az ember a fantáziátlan, vigasztalan láncot hordja, hanem azért, hogy a láncot ledobja és élő virágot szakítson... A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik.”1

  Ezzel fel volt állítva a feladat: a társadalmi valóság vizsgálata. A francia forradalom és a francia szocializmus, valamint az angol nemzetgazdaságtan és az angol munkásmozgalom Engelsszel együtt folytatott tanulmányozása párizsi és brüsszeli tartózkodásuk idején azután a – ma történelmi materializmusként ismert – szemléletmód további fejlődéséhez vezetett. Az osztályharcokon keresztül megvalósuló, a munka fejlődésének bázisán nyugvó társadalmi fejlődés tanításaként A filozófia nyomorúságában (francia nyelven, 1846), a Kommunista Kiáltványban (1847) és A politikai gazdaságtan bírálatához (1859) előszavában találjuk kifejtve.

  Ők maguk ezt a gondolkodásmódot mindig materializmusként határozták meg, ellentétben Hegel és az ifjúhegeliánusok egy részének idealizmusával. Mit értettek ezen? Engels, aki később a történelmi materializmus filozófiai alapkérdéseit Anti-Dühring című művében és Feuerbachról írott könyvecskéjében tárgyalta, azt mondja erről: „Minden, de sajátlag az újabb filozófia nagy alapkérdése a gondolkodás és a lét viszonya... Azok, akik azt állították, hogy a szellem az eredendő a természettel szemben, tehát végső fokon feltételezték a világ valamiféle teremtését..., az idealizmus táborát alkották. A többiek, akik a természetet tekintették eredendőnek, a materializmus különböző iskoláihoz tartoznak.”2 Az, hogy nem csupán az emberi szellem kötődik az agyvelő anyagi szervéhez, hanem az ember is a maga agyvelejével és szellemével összefügg a rajta kívüli állatvilággal és szervetlen természettel, Marx és Engels számára magától értetődő igazság volt. Ez közös a „materializmus különböző iskoláiban”. Ami a sajátosan marxi materializmust alkotja, azt a különböző vitairatokból kell meríteni, melyek a politika és a társadalom gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak. Marx számára a materializmus – mint gondolkodási irányzat – munkamódszer volt. Ezekben az írásokban Marx nem a filozófiáról értekezik, a materializmust nem filozófiai rendszerként fejti ki, hanem a világ tanulmányozásának módszereként alkalmazza és vele igazolja saját helyességét. Így az idézett tanulmányban a hegeli jogfilozófiát nem filozófiai fejtegetésekkel semmisítette meg, hanem a német állapotok megsemmisítő kritikájával.

  A materialista módszer abban áll, hogy az absztrakt fogalmakról való okoskodás és vitatkozás helyébe a valóságos anyagi világ tanulmányozása lép. Feuerbach ebben már előrehaladást tett azáltal, hogy a vallásos elképzelésektől és fogalmaktól visszanyúlt a valódi élő emberekhez mint ezek forrásához. Vegyünk néhány példát, hogy lássuk, mit jelent ez. A teológus az „ember tervez, Isten végez” formulához egy egész elmélkedést fűz Isten mindenhatóságáról; a materialista megvizsgálja, miért volt olyan gyakran más az eredmény, mint amit az ember elgondolt, és az okot az árucsere társadalmi hatásában és a konkurenciában találja meg. A politikus a szabadság vagy a szocializmus pompás voltáról vitatkozik; a materialista azt kérdezi, mely személyek, mely osztályok állítják fel ezeket a követelményeket, milyen különleges tartalmuk van, és milyen életszükségletekből következnek. A filozófus arra törekszik, hogy az idő lényegéről töprengve eldöntse, van-e abszolút idő; a materialista összehasonlítja az órákat, és ennek révén igyekszik megállapítani, vajon egyértelműen eldönthető-e, hogy két esemény egyidejűleg vagy egymás után történik.

  Tehát Feuerbach a materialista módszert alkalmazta azáltal, hogy a vallásos elképzelésektől és fogalmaktól az élő emberekhez mint ezek forrásához nyúlt vissza. Hogy materializmusa következetesen megvalósítható-e, attól kellett hogy függjön, hogy eljut-e a módszer alkalmazásának eredményeképpen a vallás teljesen világos megértéséig. Ha a materializmus nem vezet eredményre, ha az összefüggések zavarosak és homályosak maradnak, akkor nem tarthatja magát és egyre fenyeget az idealizmusba való visszaesés. Marx rámutatott, hogy az élő emberekhez való visszanyúlás puszta elve nem elegendő a tisztázáshoz. 1845-ben Tézisek Feuerbachról című írásában fogalmazta meg nézeteinek Feuerbach nézeteitől való eltérését. Vegyük először ezt: „Feuerbach a vallási lényeget feloldja az emberi lényegben. De az emberi lényeg nem valami az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”3 (6. tézis.) „Munkája abban áll, hogy a vallási világot feloldja világi alapzatában. De hogy a világi alapzat elválik önmagától és magának a fellegekben önálló birodalmat rögzít meg, az csak abból magyarázható, hogy ez a világi alapzat meghasonlott önmagával és ellentmond önmagának. Ezt a világi alapzatot kell tehát magamagában mind ellentmondásában megérteni, mind pedig gyakorlatilag forradalmasítani.”4 (4. tézis.) Röviden, az ember csak társadalmi lényként érthető meg. Az egyes emberről át kell térni a társadalomra, és aztán meg kell szüntetni ennek a társadalomnak az ellentmondásait, melyekből a vallás keletkezik. Az emberi társadalom a maga történelmi fejlődésében – ez az a valóságos világ, az érzéki, anyagi világ, melyből minden ideológiát, minden tudattartamot meg kell magyarázni. Magától értetődik, hogy mindig ott áll a háttérben a természet, amelyen a társadalom alapszik, és amelynek az emberek által megváltoztatott része a társadalom.

  E tézisek kidolgozása A német ideológia 1845-től 1846-ig írt kéziratában található, amelyből a Feuerbachról szóló rész először 1925-ben jelent meg(Rjazanov, a moszkvai Marx-Engels Intézet akkori vezetőjének gondoskodása révén), és amelyet 1932-ben publikáltak teljes egészében. Ez egy nyilvánvalóan gyorsan odavetett, de csodálatos ismertetése a társadalom fejlődéséről szóló valamennyi lényeges gondolatnak, melyek később proletár vitairatként a Kommunista Kiáltványban, tömör elméleti megfogalmazásban A politikai gazdaságtan bírálatához című írás előszavában találhatók. Elsősorban az uralkodó elméleti nézet ellen irányult, mely csak a teremtő tudatról és eszmékről szólt, melyek egymásból fejlődnek ki és meghatározzák a világtörténelmet. Ezekkel is igencsak megvetően bánik: „Az emberek agyában levő ködképződmények” az „anyagi, empirikusan megállapítható és anyagi előfeltételekhez kötött életfolyamatuk szükségszerű párlatai.”5 Ez azt jelentette, hogy teljes mértékben előfeltételezték a valóságos világot, az anyagi, tapasztalatilag adott világot mint minden ideológia eredetét. De ugyanannyira a addigi materializmus ellen is fordul, amely közvetlenül számára Feuerbachban volt adva. A visszatérés a testi szükségletekkel bíró testi emberekhez az ideológia elleni tiltakozásként helyes – de nem hozhat megoldást, amíg csak az egyes embereket veszi szemügyre mint továbbra is absztrakt lényeket. Ez esetben megállapítható, hogy a vallásos képződmények az agyban levő ködképződmények – de hogy miért és honnan keletkeznek mint gondolattartalmak, azt nem lehet megmagyarázni. Az emberi társadalom a maga történelmi fejlődésében a nagy, az emberi élet felett uralkodó valóság. Csak belőle lehet az emberek egész szellemi életét megmagyarázni. Feuerbach, aki a „valóságos” emberekhez próbál eljutni, hogy megmagyarázza a vallásos eszméket, nem találja a valóságos embert, mert egyes emberként keresi a maga emberi általánosságában – és ebből az eszmék világa nem magyarázható. Így vissza kell hogy essen az általános emberszeretet ideológiájába. „Ahol Feuerbach materialista, ott a történelem nem szerepel nála, ahol pedig a történelmet tekintetbe veszi, ott nem materialista.”6

  Ami Feuerbachnak nem sikerült, az sikerült Marx történelmi materializmusának: az emberek eszméit az anyagi világból megmagyarázni. A társadalom történelmi fejlődésének ragyogó feltárása a következő mondatban találja filozófiai összefoglalását: „...az anyagi termelésüket és anyagi érintkezésüket kifejlesztő emberek ezzel a valóságukkal együtt gondolkodásukat és gondolkodásuk termékeit is megváltoztatják.”7 Ezt a valóságot csak tapasztalatunk révén ismerjük, ami – amennyiben külvilági eredetű – érzékeink közvetítésével jön létre. Ezzel beigazolódott magának a materializmusnak a helyessége. Így a filozófia mint megismerési tan számára ez az alapelv adódik: az anyagi, empirikusan megállapítható világ a valóság, amely a gondolkodást meghatározza.

  A megismerési tan alapkérdése a kezdetektől ez volt: milyen igazság illeti meg a gondolkodást? Az „ismeretkritika” elnevezés, amelyet a szakfilozófusok az ismeretelméletre alkalmazni szoktak, már magábafoglalja kételkedő álláspontjukat. Erre vonatkozik a 2. és 5. Feuerbach-tézis, amelyek újból rámutatnak az ember gyakorlati tevékenységére mint életének lényegi tartalmára. „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania.”8 „Feuerbach, nem érve be az elvont gondolkodással, a szemléletet akarja; de az érzékiséget nem mint gyakorlati emberi-érzéki tevékenységet fogja fel.”9 Miért gyakorlati? Mert az embernek először is, elsősorban élnie kell. Ehhez a célhoz idomul testi szervezete, tulajdonságai és képességei, egész tevékenysége. Ezekkel kell eligazodnia és helytállnia környezetében, azaz először is a természetben, azután mint egyénnek a társadalomban. Az agynak, a gondolkodás szervének a képessége és tevékenysége is ide tartozik, maga a gondolkodás is – a gondolkodás testi képesség. Gondolkodóképességét minden élethelyzetben arra használja, hogy tapasztalataiból következtetéseket vonjon le, melyekre meghatározott várakozásokat épít, és eszerint szabályozza viselkedését és cselekvését. Következtetéseinek helyességét – ami életének feltétele – ilymódon életének ténye maga biztosítja. Mivel a gondolkodás az élet célszerű alkalmazkodása, igazság illeti meg. Nem abszolút értelemben, hanem jellege szerint, általában véve. A tapasztalatokból ösztönösen általánosítások, szabályszerűségek alakulnak ki, melyek meghatározzák a várakozást. Többnyire ez helyes, mert az ember életben marad. De az egyes esetekben gyakori a téves következtetés, a kudarc, a bukás. Az élet a tanulás, az alkalmazkodás, a fejlődés állandó folyamata. Mindig az élet gyakorlata a gondolkodás helyességének kíméletlen próbája.

  Alkalmazzuk ezt először a természettudományra, amely minket különösképpen foglalkoztatni fog. Itt leli meg a gondolkodás a gyakorlatban legtisztább, legelvontabb formáját. Ezért a természetfilozófusok ezt a formát választják vizsgálódásuk tárgyának, és nem törődnek azzal, hogy ez jellegében azonos valamennyi ember gondolkodásával a maga mindennapi tevékenysége során. A természetkutatói gondolkodás csupán egy szakterület számára kialakított részmunka a társadalmi munkafolyamat egészében. Ez a munkafolyamat megköveteli a természeti jelenségek pontos ismeretét és azoknak szabályokban való összefoglalását, hogy a technikában az eredmény biztos előzetes meghatározásával lehessen őket felhasználni. Különleges szakemberek feladata, hogy megállapítsák e szabályokat sajátosan erre szolgáló tapasztalatok alapján. A természetkutatásra is érvényes, hogy a gyakorlat (ami itt a kísérlet) az igazság próbája. Itt is érvényes, hogy a fellelt szabályszerűségek, melyeket a „természettörvényekben” fejeznek ki, általában az emberi gyakorlat megbízható vezérfonalai. Mindazonáltal elég gyakran nem egészen stimmelnek, a várakozásokhoz képest csalódást keltenek, és a tudomány állandó haladása során helyesbítésre és bővítésre szorulnak. Amikor tehát az embereket olykor a „természet törvényalkotóiként” határozzuk meg, akkor hozzá kell tenni, hogy a természet gyakorta nem zavartatja magát ezektől a törvényektől és folyvást arra int: csináljatok jobbakat!

  Az élet gyakorlata azonban sokkal többet ölel fel a természet tudományos kutatásánál. A természetkutató viszonya a világhoz a kísérletek ellenére még mindig az érzéki szemlélet. Számára a világ külső dolog. A valódi emberek gyakorlati tevékenységükben ragadják meg a természetet, megmunkálják azt, saját maguk részévé teszik. A munka révén az ember és a természet nem állnak többé egymáson kívül, mint két ellenséges világ. Ebben a gyakorlati munkában az emberek olyan mértékben átalakítják a világot, hogy az eredeti természeti anyagot alig lehet felismerni, és emellett egyúttal saját magukat is átalakítják. Maguk teremtik meg új világukat, emberi társadalmukat, mely a technikai apparátussá átalakított természetbe van bezárva. Az ember e világ teremtője. Milyen értelme lehet ekkor annak a kérdésnek, hogy gondolkodását igazság illeti-e meg? Gondolkodásának tárgya az, amit testi tevékenysége által – amibe beleértjük agyi tevékenységét, a gondolkodást is – saját maga hoz létre, amelyet tehát feje révén teljesen ural. Itt nem egy részterület részigazságairól van szó, ahol a gyakorlati eredmény hol megerősíti, hol megcáfolja őt (mint ahogy az alizarinnak, a buzér festőanyagának Engels Feuerbach-könyvecskéjében említett mesterséges előállítása igazolta az alkalmazott kémiai képletek helyességét*). Arról a filozófiai kérdésről van szó, hogy a gondolkodás képes-e arra, hogy megértse a világ valódi, legbenső igazságát. Hogy a könyvtárszobájában ülő filozófus, aki csak filozófiai fogalmi absztrakciókkal vesződik, amelyek ismétcsak tudományos fogalmi absztrakciókból képződtek, ezeket pedig az a tudomány alakította ki, mely maga is távol áll a gyakorlati élettől – hogy ő, ebben a kísérteties világban, kételkedik ebben, az nagyonis érthető. A gyakorlati életben mozgó ember számára a kérdésnek még értelme sincs. A gondolkodás igazsága, mondta Marx, semmi más, mint hatalom, uralom e valóságos világ felett.

  Természetesen ez egyúttal az ellentétét is tartalmazza: a gondolkodást nem illeti meg igazság ott, ahol az ember nem uralja fejével a világot. Ahol – ahogyan Marx később A tőkében kifejtette – kezének terméke hatalomként nő a feje fölé, melyet nem ural, mely áru és tőke formájában külön társadalmi lényként lép vele szembe, amely uralja vagy talán meg is semmisíti őt, ott gondolkodása aláveti magát a misztikus felsőbb lényekben való hitnek, ott kételkedni kezd szellemének arra való képességében, hogy megismerje az igazságot. Így nehezedett rá sok évszázad folyamán a mindennapi élet materialista gyakorlatára a gondolkodásunkat magába záró felsőbb égi igazság misztikuma. Az ember gondolkodása csak akkor felel majd meg teljesen a világnak, ha a társadalom már odáig fejlődött, hogy az ember képes a gazdasági erőket átlátni és megtanulta őket teljesen uralni – azaz a kommunista társadalomban. És mikor ez az állapot még nem gyakorlat hanem csak elméleti felismerés, mikor a társadalmi termelésnek mint az egész élet alapjának lényege, és ezzel az emberek jövendő fejlődése világossá válik, mikor tehát a fej valóban – még ha először csak elméletileg is – uralja a világot, akkor a gondolkodást megilleti a teljes igazság. Ez azt jelenti, hogy a Marx által megteremtett társadalomtudománnyal – mert az teljesíti filozófiai tézisét – a materializmus szilárd alapot, maradandó uralmat nyer. Innentől fogva ez a magától értetődő, egyedül lehetséges filozófia. A marxi társadalmi tanítás elvben egyúttal a filozófia megújítását is jelenti.

  Marx számára azonban nem a filozófiáról volt szó. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”10, hangzott 11. tézise. A világ helyzete gyakorlatot sürgetett. Az első időszakban az abszolutizmussal szembeni kezdődő polgári ellenzékiséggel feltöltődve, majd az angol és francia proletariátus burzsoázia elleni harca révén új erőkkel felfegyverkezve Marx és Engels a társadalmi valóság tanulmányozása által arra a belátásra jutott, hogy csak a polgári forradalmon túl feltámadó proletárforradalom hozhatja el az emberiség teljes felszabadulását. Ennek a forradalomnak szentelték ezután tevékenységüket. A Kommunista Kiáltványban adták meg a proletariátusnak a legfőbb irányelveket osztályharcához.

  Azóta a marxizmus elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a proletariátusnak ezzel az osztályharcával. Ha azt kérdezzük, mit kell „marxizmuson” értenünk, úgy nyilvánvaló, hogy ez nem foglal magába mindent, amit Marx gondolt és írt. Fiatalkori nézetei csak részlegesen tartoznak ide: mozzanatok abban a fejlődésben, mely a marxizmushoz vezetett. Míg a Kommunista Kiáltványban feltárta a proletár osztályharc szerepét és a kommunizmus célját, az értéktöbblet-elméletet csak később dolgozta ki. A társadalmi viszonyok határozták meg magának Marxnak mindenkori nézeteit is – a forradalom jellegéről, az állam szerepéről, és ezek 1848-ban, mikor a proletariátus még csak az út kezdetén járt, egész másnak látszottak, mint később vagy most, a XX. században. Ezzel szemben lényeges, amit az új tudományban felépített. Ez először is a történelmi materializmus: a tanítás a termelőerők növekedése által meghatározott termelési módon alapuló társadalmi fejlődésről, amely nevezetesen az osztályharcon keresztül valósul meg, és a tanítás minden politikai és ideológiai viszonynak, ahogyan általában a szellemi életnek ezen alap által való meghatározottságáról. Aztán a kapitalizmusnak mint történelmi jelenségnek a bemutatása, szerkezetének feltárása az érték- és értéktöbblet-elmélet segítségével, és fejlődési tendenciáinak megmutatása a proletárforradalmon keresztül a kommunizmusig. Ezekkel a tanításokkal Marx maradandóan gazdagította az emberiség tudását – ezek alkotják a marxizmus szilárd magját is. Emellett új körülmények között további következmények kerülhetnek napvilágra. E tudományos mag révén a marxizmus ugyanakkor több is ennél: a múltnak és jövőnek, az élet értelmének és céljának, a világ és a szellem lényegének új szemléletmódja. Szellemi forradalmat jelent, egy új világnézet. Világnézetként csak az őt hordozó osztály révén valóságos – a munkások, akik magukba fogadják, saját magukat a jövő osztályának tekintik, amely számban, erőben, tudatosságban növekedve a saját kezébe fogja venni a termelést, és a forradalom révén megszabadítja magát urától, a kapitalizmustól. Így a marxizmus csak a proletárforradalom elméleteként valóság, és egyúttal eleven erő a forradalmi proletariátus fejében és szívében.

  Ebben bennefoglaltatik, hogy nem lehet szilárd, megváltoztathatatlan tudományos diszciplína vagy hittan. A társadalom fejlődik, a proletariátus fejlődik, a tudomány fejlődik. A kapitalizmusban, a politikában, a tudományban új formák és jelenségek léptek fel, melyeket Marx és Engels nem sejthettek vagy láthattak előre. De a kutatás általuk kovácsolt szerszáma mindig a legkiválóbb segédeszköz lesz az új jelenségek megértéséhez és megmagyarázásához. A kapitalizmussal óriásira nőtt proletariátus forradalmának, és ennélfogva marxista fejlődésének ma még csupán az elején jár – a marxizmus a proletariátus eleven erejeként csak szerepének kezdeténél tart. A marxizmus így maga is élő tanítás, amely a proletariátussal, a harc feladataival és céljaival együtt gyarapodik.

 

* Ez nem a materializmus igazságát bizonyítja a kanti „magán-való dologgal” szemben, ahogyan Engels vélte. A „magán-való dolog” Kantnál a polgári filozófia arra való képtelenségén alapult, hogy megmagyarázza az erkölcsi törvény földi eredetét. Ezért a „magán-való dolgot” nem a vegyipar, hanem a történelmi materializmus ásta alá és cáfolta meg. A történelmi materializmus tette képessé Engelst arra, hogy világosan felismerje a „magán-való dolog” tarthatatlanságát, amire aztán más érveket hoz.

 

Jegyzetek

 

1 Marx, Engels Művei (MEM) I. 378-379.

2 MEM XXI. 263-264.

3 MEM III. 9.

4 MEM III. 8. (Megjegyezzük, hogy Pannekoek itt az Engels-féle kiadás szövegváltozatát idézi, míg mi az eredeti marxi szöveget közöljük. Barikád Kollektíva)

5 MEM III. 25.

6 MEM III. 28.

7 MEM III. 25.

8 MEM III. 7.

9 MEM III. 9.

10 MEM III. 10.

 

 

 

 

 

III. A polgári materializmus

 

  Időközben a burzsoáziának is tovább kellett folytatnia harcát. Az 1848-as forradalom nem hozta el számára a teljes politikai uralmat. 1850-től kezdve a kapitalizmus erőteljesen fejlődött Franciaországban és Németországban. Poroszországban a haladó párt harcolni kezdett az alkotmányért. Ennek belső gyengesége később megmutatkozott, mikor a kormány a militarizmus segítségével tett eleget a burzsoázia erős nemzetállamra való igényének. A nemzeti egységmozgalmak uralták Közép-Európa politikáját. A feltörekvő burzsoázia mindenütt – kivéve Angliát, ahol már birtokolta a hatalmat – a feudális-abszolutisztikus viszonyok ellen munkálkodott és harcolt.

  Minden új osztálynak a társadalmi és államhatalomért vívott harca – szellemi formája szerint – egyúttal harc egy új világnézetért. A régi erők csak akkor győzhetők le, ha a tömegek fellázadnak ellenük, vagy legalább nem követik többé őket. A burzsoázia számára ezért szükséges volt, hogy híveivé tegye a tömegeket, és megnyerje őket az új polgári társadalom számára. Ehhez a régi paraszti és kispolgári nézeteket szét kellett zúzni, és fel kellett váltani őket az új, polgári világnézettel. A kapitalizmus maga szállította ehhez az eszközöket.

  A természettudomány képezi a kapitalizmus szellemi alapját. Ennek a tudománynak a fejlődésén alapszik a technikai haladás, amely előrehajtja a kapitalizmust. Már ezért is a lehető legnagyobb tekintéllyel bír a feltörekvő burzsoázia előtt. Ezenkívül a tudomány megszabadítja szellemét a hagyományos tanításoktól, melyek a feudális osztályok uralmát testesítik meg. A természetkutatás eredményeiből új világnézet szökken elő, amely áthatja a burzsoázia gondolkodását és szellemi fegyvereket szolgáltat neki a régi erők hatalmi igényei elleni lázadáshoz. És ezt az új világnézetet terjeszti most el a tömegekben. A paraszti falugazdasághoz és a kispolgári kézműiparhoz az egyház és a Biblia öröklött hite tartozott. Ha a paraszt fiai vagy a proletarizált kézművesek ipari munkásokká válnak, szellemük a kapitalista fejlődés igézetébe kerül. Még a régi üzemben hátramaradottakat is kecsegteti a kapitalista haladás szabadabb távlata. Ezzel fogékonnyá válnak az új nézetek propagandájára.

  Ez a szellemi harc főképpen a vallás elleni harc volt. A vallásos hit múltbéli állapotok ideológiája. Ez az az öröklött hagyomány, mely a tömegeket a régi hatalmakkal szembeni engedelmességre bírja, és amelyet ezért le kell gyűrni. A vallás elleni harc társadalmi szükségszerűség volt. Ebben egyúttal az is bennefoglaltatik, hogy a körülmények szerint különböző formákat kellett felvennie. Ahol – mint Angliában – a burzsoázia már birtokolta a teljes hatalmat, a harc nem volt szükséges, és a burzsoázia minden hódolatot megadott a hagyományos egyháznak. Radikális áramlatok ott csak a kispolgárok és a munkások között találtak követőkre. Ahol az ipar és a burzsoázia felemelkedőben voltak, ott a burzsoázia az ortodox betűrágó vallással szemben egy liberális etikai kereszténységért lépett fel. Ahol egy még hatalmas fejedelmi és nemesi osztály ellen kellett nehéz harcot vívni, ami minden erő megfeszítését követelte, ott az új világnézetnek a legszélsőségesebb radikalizmusig kellett felemelkednie, és polgári materializmussá vált. Ez a helyzet mindenekelőtt Közép-Európában állt elő. Nem véletlen, hogy onnan származnak ennek a materializmusnak a legismertebb propagandairatai (Moleschott, Vogt, Büchner írásai), még ha visszhangra találtak is minden más országban. E radikális vitairatok mellett megjelent tömérdek mennyiségű felvilágosító irodalom is a természettudomány eredményeinek népszerűsítésére. Megannyi fegyver a harcban, melyet azért vívtak, hogy a polgárság, a parasztok és a munkások tömegeit elszakítsák a hagyománytól és a haladó burzsoázia követőivé tegyék. A polgári értelmiség, az akadémikusok, a mérnökök, az orvosok vitték legbuzgóbban a szót e felvilágosító munka során.

  A természettudomány lényegi tartalma a természettörvények felfedezése volt. A jelenségek pontos vizsgálatánál szabályszerűségek mutatkoztak, szabályok, melyeket a jelenségek követtek és melyek segítségével meg lehetett őket jósolni. Így a XVII. század már felismerte a szabadesés és a nehézségi erő Galilei-féle törvényét, a bolygómozgás kepleri törvényeit, a fény Snellius-féle törvényét, a gáznyomás Boyle-féle törvényét. Aztán a század végén jött a newtoni gravitációs törvény, amely az összes többinél mélyebb hatást gyakorolt a XVIII. és XIX. század filozófiai gondolkodására. Míg a többi szabály gyakorta csak nagyjában és egészében teljesült és nem volt abszolút helyes, addig a gravitációs törvényben egy valódi törvényre leltek, amely szigorúan teljesült, és amelynek az égitestek mozgása annak minden szabálytalanságával együtt annyira pontosan engedelmeskedett, amennyire csak mérni lehetett. Ebből fejlődött ki az az elképzelés, hogy minden természeti jelenséget kivétel nélkül érvényes, szigorú törvények uralnak. A természetben a kauzalitás, az okság uralkodik. A nehézségi erő a szabadesés oka, a gravitáció a bolygók mozgásának oka. Minden jelenséget okozatként teljesen meghatároznak okai, semmilyen teret nem hagyva semmiféle szabadságnak, semmiféle véletlennek, semmiféle önkényességnek.

  A természet e szilárd rendje a tudományt szembeállította a hagyományos vallással, ahol egy isten a világ despotikus uralkodójaként saját önkénye és szeszélye szerint kormányzott, saját belátása szerint osztott szerencsét és balszerencsét, ellenségeit villámmal sújtotta, járványokat küldött vagy csodákat tett. A csodák ellentmondásban állnak a természeti történések szigorú törvényszerűségével. Csodák nem lehetségesek, és mese a róluk szóló összes bibliai beszámoló. A Biblia és a hagyományos vallás természetszemlélete a saját szükségleteket kiszolgáló mezőgazdaság primitív termelési módjához tartozik egy, a távolból korlátlanul kormányzó zsarnok fennhatósága alatt. A feltörekvő burzsoázia természetszemlélete a maga természettörvényeivel, melyek uralják a jelenségeket, az állam és a társadalom új rendjéhez tartozik, ahol még a zsarnokok önkényének helyébe is a mindenre feltétlenül érvényes törvények uralma lépett.

  A Biblia természetszemlélete, amely a teológiát abszolút isteni igazságnak jelenti ki, csupán a tudatlanság természetszemlélete, mely hagyta magát a felszíni látszat által megcsalatni, és ezért abban hitt, hogy a Föld a világ középpontjában nyugszik, és hogy az anyag keletkezik és eltűnik. A tudományos kísérlet megmutatta, hogy mindenütt, ahol az anyag látszólag eltűnik (mint az égésnél), az anyagnak egy más, légnemű, láthatatlan állapotba való átmenete zajlik le. A mérleg kimutatta, hogy a teljes súly eközben nem csökken, tehát semennyi anyag sem semmisül meg. Az eredményt egy új elvvé általánosították: az anyag nem semmisíthető meg.Mennyisége mindig ugyanakkora marad, csak a formák és vegyületek változnak. Ez minden kémiai elemre érvényes. Ezek atomjai alkotják minden test változatlan építőköveit. Így szegült szembe az anyag maradandóságáról, a természet örökkévalóságáról szóló természettudományos tanítás a 6000 évvel ezelőtti világteremtés teológiai dogmájával.

  Az anyag nem az egyetlen megmaradó szubsztancia, melyet a tudomány a változó jelenségekből levezetett. A XIX. század közepétől egyre jelentősebb fizikai alaptétellé lépett elő az a törvény, amelyet először az erő megmaradásaként fejeztek ki, de amely később, mikor az erő szó különböző régi jelentéseit pontosabb definíciókkal megkülönböztették, az energiamegmaradás elveként vált a modern fizika alapjává. Ebben is a természeti jelenségek mély, szilárd rendje tűnik elő. Minden folyamatban az energia formaváltozásai lépnek fel: hol hő, hol mechanikai mozgás, hol feszültség vagy vonzás, hol elektromos energia – de az összmennyiség nem változik. Ez az elv elvezetett az égitestek, a Nap, a Föld kialakulásába való bepillantáshoz, amellyel szemben a teológia minden kijelentése hebegő gyermeki fecsegésnek tűnt.

  Még fontosabbak voltak a természetkutatás eredményei az ember helyzetével kapcsolatban. A leszármazás darwini elmélete megmutatta, hogy az ember az állatvilágból fejlődött ki, teljes ellentmondásban minden vallásos tanítással. De a biológia és a kémia területén tett felfedezések már korábban is kimutatták, hogy az ember, ahogy az egész élővilág, testileg azonos jellegű a szervetlen természettel. A protoplazma, a tojásfehérjéhez hasonló anyag, amely az élőlény sejtjeit alkotja és amelyhez az élet kötődik, ugyanazokból az atomokból tevődik össze, mint minden anyag. Az emberi szellem, melyet a halhatatlan szellemről szóló teológiai tanítással felmagasztaltak, az agy testi szervéhez kötődik: minden szellemi jelenség az agysejtekben lezajló anyagi folyamatok kísérője vagy következménye.

  A polgári materializmus levonja ezekből a tudományos eredményekből a legradikálisabb következtetéseket. Minden szellemi csak anyagi folyamatok terméke; a gondolatok az agy váladéka, ahogyan az epe a máj váladéka. Ha a vallás – mondta Büchner – minden anyagi múlandóságáról és a szellem halhatatlanságáról szeretett beszélni, hát ez éppen fordítva van. Az agyat érő csekély változással vagy sérüléssel minden lelki eltűnik, a szellemből semmi sem marad vissza, ha elpusztul hordozója, az agy, míg az anyag, amelyből az agy áll, örökös és elpusztíthatatlan. Minden élettevékenység, tehát az emberi gondolatok oka is azokban a vegyi és fizikai folyamatokban található, melyek a sejtek anyagában játszódnak le, és amelyeket csak nagyobb bonyolultságuk különböztet meg az élettelen anyag folyamataitól. És végsősoron ezeket az atomok mozgásaira és a köztük ható erőkre kell visszavezetni, tehát ezekből kell megmagyarázni.

  Mindazonáltal a természeti materializmus nem tarthatta fenn e következtetését. A gondolat elvégre mégiscsak valami más, mint az epe és hasonló anyagi váladékok. A szellem nem sorolható be egyszerűen az erő és energia formái közé. Mivel a szellem az agyban lép fel, amelyet csupán fokozati eltérés választ el a többi szövettől és sejttől, így arra kellett következtetni, hogy valami a szellemből – egy bizonyos érzet – elvben minden állati sejtben létezik. És mivel a sejtet alkotó szubsztancia csupán egy atomi aggregátum, ami bonyolultabban, de nem elvileg másképp épül fel, mint más anyagok, így ahhoz a feltevéshez jutunk, hogy abból valami, amit mi szellemnek hívunk, már minden egyes atomban benne van: a testi világ legapróbb elemeinek mindegyikéhez kötődik a szellemi világ egy eleme. Az „atomléleknek” ez a tanítása főképpen Ernst Haeckel írásaiban található, aki a darwinizmus energikus propagandistája volt és erőteljesen harcolt a vallásos hit ellen, és akit ezért korának minden reakciósa gyűlölt és üldözött. Saját szemléletmódját ezért többé nem materializmusként, hanem monizmusként (egységtanként) határozza meg – különös módon, minthogy a dualizmusról, szellem és anyag kettősségéről úgy vélekedik, hogy az egészen a világ legkisebb alkotóelemeiig jelen van.

  A materializmus csak rövid ideig uralta a polgári osztály világnézetét. Csak amíg ez utóbbi azt hihette, hogy a polgári társadalmi rend magántulajdonával, személyes szabadságával és szabad versenyével, a termelésnek a tudomány és a technika vég nélküli haladása közepette megvalósuló fejlődése által mindenki életének gyakorlati problémáit megoldhatná, csak addig hihette, hogy a természettudomány segítségével megoldódnak az elméleti problémák, és csak addig nem volt szüksége természetfeletti szellemi erőkre. A világ bizakodó materialista vizsgálata semmivé vált, amikor az a tény, hogy a kapitalizmus nem képes megoldali a tömegek létezésének kérdését, a proletariátus növekvő osztályharcában előtérbe került. A világ most olyannak mutatkozott, mintha telve volna bizonytalansággal és megoldhatatlan ellentmondásokkal, ijesztően fenyegető erőkkel. Azóta a burzsoázia újból a vallásos hit és babona mindenféle formája felé fordult. És a polgári tudósok, még a természetkutatók is alulmaradtak a misztikus tendenciákkal szemben. Most felfedezték a materialista tanok gyengeségeit, és beszédeket tartottak a „természet megismerésének határairól” és a megoldhatatlan „világrejtélyekről”.

  Csak a radikális kispolgárság egy részénél maradt becsben – a burzsoázia hajnalából származó régi politikai jelszavakkal együtt – a természettudományos materializmus. És aztán tágas talajra lelt a feltörekvő munkásosztályban. Legmeggyőződésesebb hívei mindig is az anarchisták voltak. A szociáldemokrata munkások egyforma érdeklődéssel fogadták magukba a marxizmus és a természettudományos materializmus tanításait. A kapitalizmus gyakorlata, élettapasztalatuk és a társadalommal kapcsolatos felvilágosítás aláásta hagyományos vallásosságukat. Ekkor támadt fel az igény a természettudományos felvilágosításra, és ők lettek Büchner és Haeckel könyveinek legbuzgóbb olvasói. Miközben gyakorlati-politikai és társadalmi nézeteiket a marxi tanok határozták meg, csak lassan járta át őket egy mélyebb megértés. Csak kevesen voltak tudatában az ellentmondásnak. Csak kevesen látták, hogy a történelmi materializmus azt a materializmust már régesrég alapjában mennyire meghaladta. Ez egyébként összhangban van azzal a ténnyel, hogy a munkásmozgalom gyakorlatilag még nem haladta túl a kapitalizmust, és az osztályharc csak addig terjedt, hogy biztosítsa a proletariátus helyét a kapitalizmuson belül, és a korai polgári mozgalmak demokratikus jelszavaira támaszkodott. A forradalmi marxi elmélet teljes megértése csak forradalmi gyakorlattal összefüggésben lehetséges.

  Miben rejlik a történelmi materializmus és a polgári materializmus ellentéte?

  Megegyeznek abban, hogy mindegyikük materializmus, azaz a természet, a külvilág valóságát ismerik el elsődlegesnek, és belőle vezetik le a szellemi jelenségeket, érzéseket, tudatot, eszméket. Ellentétük alapja abban található, hogy a polgári materializmus a természettudományra támaszkodik, míg a történelmi materializmus főként úgy jelentkezik, mint az emberi társadalom tudománya. A polgári természetkutatók az embert csak természeti tárgyként, a legmagasabbrendű állatként ismerték, amely ennélfogva minden természeti törvénynek alá van vetve.Életének és cselekvésének magyarázatához csak az általános biológiai törvények és tágabb értelemben a kémia, a fizika és a mechanika törvényei álltak számukra rendelkezésre. Ezzel nemigen lehetett nekilátni a társadalmi jelenségek és az emberi eszmék megmagyarázásának. A történelmi materializmus kifejtette az emberi társadalom saját fejlődéstörvényeit, és kimutatta az eszméknek a társadalommal való összefüggését.

  Tehát a materializmus alapelvének, hogy minden szellemi az anyagi világtól függ, a két tanításban teljesen különböző jelentése van. A polgári materializmus számára azt jelenti, hogy a gondolatok az agy termékei, tehát az agy anyagának szerkezetéből és összetételéből, végsőfokon az agyban lejátszódó atomi folyamatokból magyarázandó. A történelmi materializmus számára azt jelenti, hogy az ember gondolatait társadalmi környezete határozza meg. A társadalom az őt körülvevő világ, amely az értelem segítségével befolyásolja őt. Ez a különbség a két tanítás esetében teljesen eltérő kérdésfeltevést és gondolkodási irányt feltételez. És ezzel együtt különböző ismerettant. A polgári materializmus számára az ismeret lényegéről szóló kérdés annak a kérdése, hogyan viszonyulnak a szellemi folyamatok az agyi anyagban zajló fizikai-vegyi-biológiai folyamatokhoz. A történelmi materializmus számára ez annak a kérdése, hogyan viszonyulnak a fejünkben lévő gondolatok a külvilágként megfigyelt jelenségekhez.

  Az ember azonban nem egyszerűen megfigyelő lényként áll a társadalomban, hanem aktív erőként amely befolyásolja és megváltoztatja környezetét. A társadalom a munka által átalakított természet. A természetkutató számára a természet az objektíve adott valóság, melyet megfigyel, mely az értelem közvetítésével hat rá. Számára a külvilág az aktív, a tevékeny, a szellem pedig a befogadó elem. Így aztán az eredményről hangsúlyozzák, hogy az a külvilág képmása, tükörképe – ahogyan ezt Engels is kifejezte, amikor felvázolta a materialista és az idealista nézőpont közötti ellentétet. De a természetkutató e tudománya az emberi tevékenység egészének csupán egy része, csak eszköz egy magasabb célhoz. Ez a tevékenység megelőző passzív része, amelyet az aktív rész követ: a technikai megmunkálás, a termelés, a világ átalakítása az emberek által.

  Az ember elsősorban aktív lény. A munkafolyamatban szerveit és képességeit arra használja, hogy környezetét folytonosan építse és átépítse. Ehhez nem csak mesterséges szerveket – szerszámokat – készített magának, hanem kifejlesztette testi és szellemi képességeit is, melyek ezáltal élete fenntartásának segédeszközeiként célszerűen reagálnak az adott természeti környezetre. Legfontosabb szerve itt az agy, melynek tevékenysége, a gondolkodás, éppoly testi munka, mint bármi más. E gondolkodási munkának, a szellemnek a világra adott e célszerű reakciójának legfontosabb terméke a tudomány, mely szellemi szerszámként az anyagi szerszámok mellett áll, és – maga is termelőerő lévén – a technika alapjaként a termelési apparátus lényeges részét alkotja.

  Így a történelmi materializmusnak a tudományos alkotásokban, a fogalmakban, a szubsztanciákban, a természettörvényekben, az erőkben, állhatnak azok akár természeti anyagból is, mindenekelőtt az ember szellemi munkájának szüleményeit kell látnia.

  Ezzel szemben a polgári materializmus, a természetkutató álláspontjából kiindulva úgy tekinti, hogy mindezek a természethez tartoznak, a tudomány csupán felfedezte és napfényre hozta őket. A természettudósok a változatlan szubsztanciákat, az anyagot, az energiát, az elektromosságot, a nehézségi erőt, az étert, a gravitációs törvényt, az entrópiatörvényt és más hasonlókat kivétel nélkül úgy fogták fel, hogy ezek magának a világnak az alapelemei, a valóság, melynek a kikutatásáról van szó. A történelmi materializmus álláspontjáról ezek azok a termékek, melyeket az alkotó agymunka a természeti jelenségek anyagából alakított ki.

  Egy további ellentét a dialektikában, a történelmi materializmus hegeli örökségében rejlik. Engels hangsúlyozta, hogy a XVIII. század régi materializmusa nem ismerte a fejlődést. A fejlődés azonban szükségessé teszi a dialektikát mint gondolkodási formát. Azóta ezeket gyakran tekintik azonosnak: a történelmi materializmus dialektikus jellegének visszaadására gondolnak, amikor azt mondják, hogy a történelmi materializmus a fejlődés tana. De a fejlődés a XIX. század természettudománya számára sem volt idegen: ismerte a sejt szervezetté fejlődését, az állatfajok egymásból való kifejlődését a leszármazás tana szerint, a fizikai világ fejlődését az entrópiatörvény szerint. De egész gondolkodásmódja dialektikátlan volt. Fogalmait szilárdan létezőknek vette, és ezek azonosságát és ellentétét abszolútnak tekintette. A világ fejlődése valamint a megismerés állandó haladása aztán ellentmondásokhoz vezet a fogalomtanban, amire számtalan példát találunk Engels Anti-Dühringjében. Általában a szellemi tevékenység, valamint különösen a tudomány szilárdan körülhatárolt fogalmakban és törvényekben rendszerezi mindazt, ami a jelenségek valós világában mindenféle fokozatban és átmenetben lép fel. A nevek által, melyek segítségével a nyelv jelenségcsoportokat határoz meg és különít el, minden egyneműként és változatlanként rögzül, ami hozzájuk tartozik. Fogalmakként élesen szembenállnak egymással, a valóságban összefolynak és átmennek egymásba. A kéket és a zöldet mint színeket megkülönböztetjük, de az átmenet nüanszaiban nem mutatható meg, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Hol kezdi egy virág a növekedését és hol szűnik meg virágnak lenni, nem mondható meg. A közbeszédben is ismert, hogy Jó és Gonosz a gyakorlatban nem abszolút ellentétek és hogy a legnagyobb jog a legnagyobb jogtalansággá válik, és az is, hogy a törvényi szabadság átváltozhat a legkomiszabb rabsággá. A dialektikus gondolkodás a valósághoz illeszkedik azáltal, hogy e fogalmak alkalmazásánál mindig tudatában marad annak, hogy a körülhatárolt a határtalan világot, a szilárd a folyékony világot nem képes leírni, és hogy minden fogalomnak új fogalommá kell továbbalakulnia vagy akár ellentétébe kell átcsapnia. A metafizikus gondolkodás itt dogmatikus kijelentéseket tesz és ellentmondásokba kerül, mivelhogy magukat a fogalmakat szilárdan létezőknek tekinti. Megmutatkozik tehát, hogy ez és az ellentét előbbi pontja a valóságban egy: a metafizikus, dialektikátlan gondolkodás abban áll, hogy a gondolkodás által kialakított fogalmakból külön, önálló, a világ valóságát alkotó lényeket csinál.

  Maga a természettudomány nem túlzottan szenvedi ezt meg. A gyakorlatban győzi le az ellentmondást azáltal, hogy folytonos fejlődése során mindig újból kialakítja a fogalmakat, finomabb árnyalatokkal gazdagítja őket, az átalakulások szabályait számszerű képletekbe foglalja, korrekciókkal egészíti ki e képleteket, és így e kép egyre pontosabban illeszkedik az eredetihez, a jelenségek világához. A dialektika hiánya csak ott kerül zavaróan napvilágra, ahol a természetkutatók szakmájuk körén kívül eső általános vagy filozófiai elmélkedésekre térnek át, mint ahogyan ez az eset a polgári materializmus tanításainál.

  Így vezetett a leszármazás tana gyakran arra a véleményre, hogy az emberi szellem, minthogy az állati szellemből kellett kifejlődnie, azzal azonos lényegű lenne, csak fejlettebb, mennyiségileg megnagyobbodott, de minőségben nem eltérő. Az emberi és állati szellem tényleges, tapasztalat szerinti minőségi különbségét a teológia abszolút ellentétté magasztosította a lélek halhatatlanságának tanításában. Mindkét esetben hiányzott a dialektikus gondolkodásmód, amely szerint az eredet- és minőségbeli egyneműség, mikor a növekedés révén a különbség egyre jelentősebbé válik, végül új nevekkel és új jellemzőkkel meghatározandó minőségi különbséggé lesz, anélkül, hogy a rokonság eltűnne és abszolút ellentét lépne fel.

  Az is metafizikus, dialektikátlan gondolkodásmód, ha a gondolkodást – csak mert az agyi folyamatok terméke – rögtön egy kalap alá veszik más szervek termékeivel, mint valamiféle epét; vagy ha azt – egy meghatározott anyag sajátságaként akarva kifejezni – aztán minden anyag sajátságának jelentik ki. Vagy mikor abból, hogy a szellem valami egészen más, mint az anyag, arra következtetnek, hogy annyira tökéletesen és abszolút különbözőnek kell lenniük, hogy sehol sem lehetséges köztük rokonság vagy átmenet, így a szellem és az anyag dualizmusa lefelé egészen az atomokig ugyanolyan éles és átjárhatatlan marad. A dialektikus gondolkodás számára a szellem minden, szellemiként meghatározott jelenség összessége – tehát nem terjedhet tovább annál a határnál, ameddig ezek a jelenségek az alsóbbrendű állatoknál észrevehetők. Ott kétessé válik, mert a szellemi jelenségek fokozatosan átmennek a puszta érzőképességbe, az egyszerű életjelenségekbe. Egy „szellemnek” nevezett sajátság vagy lényegiség – mely vagy megvan, vagy nincs – nem létezik a természetben. A szellem egy név, amelyben meghatározott, részben tisztán szellemi, részben bizonytalan jelenségek sokaságát foglaljuk össze.

  Ugyanúgy állunk ezzel, mint magával az élettel. Ha lemegyünk a legkisebb mikroszkopikus élőlényektől az egyre kisebb, már nem látható kórokozókig, akkor végül eljutunk a komplikált fehérjemolekula-képződményekig, amelyeknél biztosan kémiai hatásokkal van dolgunk. Hol végződik az élő anyag, és hol kezdődik a holt, nem mondható meg: a jelenségek fokozatosan változnak, egyszerűsödnek, még hasonlóak és mégis egyre inkább mások. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem találhatjuk meg a határok helyét: a természetben nincsenek határok, nemcsak éles határok, hanem egyáltalán semmilyen határok nincsenek. A természetben nincsen életnek nevezett sajátság, amely vagy megvan, vagy nincs. Az élet csak egy név, egy fogalom, melyet azért alkotunk, hogy összefoglaljuk a különböző életjelenségek végtelen sok fokozatát. Mivel a polgári materializmus a szellem, élet, halál e fogalmait önálló realitásoknak veszi, kénytelen dialektikátlan módon éles ellentétekkel dolgozni ott, ahol a természet az átmenetek végtelen különbözőségét tartalmazza.

  Így a polgári materializmus egészen legalapvetőbb filozófiai nézeteiig különbözik a történelmi materializmustól. Ez a korlátolt, tökéletlen, illúziókon alapuló materializmus, ellentétben a tökéletes, átfogó, valódi materializmussal, ahogyan a polgári osztálymozgalom is, melynek elmélete volt, az illúziókon alapuló, korlátolt emancipáció volt, szemben a proletár osztályharc általi teljes, valódi felszabadulással.

  A vallással szembeni álláspontjukban megmutatkozik ez az ellentét a gyakorlatban. A polgári materializmus kivonult, hogy legyőzze a vallást. De egy szemléletmódot nem lehet azáltal legyőzni, hogy érvekkel megcáfoljuk: ez csak azt jelenti, hogy nézőpontot állítunk szembe nézőponttal, és mindenérv ellen található ellenérv. Csak azáltal dönthető meg az adott szemléletmód, hogy az ember kimutatja, mennyiben, miért, milyen körülmények között volt szükségszerű, és bebizonyítja, hogy az adott körülmények csak átmenetiek voltak. Ezért a vallás természettudományos cáfolatának csak addig volt értelme, amíg az primitív természetvallás volt, amíg tehát a természettörvényekkel, a mennydörgéssel és a villámmal, az anyaggal és az energiával kapcsolatos tudatlanságnak bizonyos babonákhoz kellett vezetnie. A polgári társadalom elmélete meg tudta semmisíteni a naturálgazdaság elméletét. Ámde a vallás a polgári társadalomban az ismeretlen, nagyhatalmú társadalmi erőkben gyökerezik. Ezekkel szemben a polgári materializmus értetlenül áll. A történelmi materializmus megmagyarázza a vallás társadalmi alapját és kimutatja, hogy miért volt a vallás meghatározott korszakok és osztályok számára szükségszerű és elkerülhetetlen szemléletmód. Csak ezáltal törik meg annak varázsa. A történelmi materializmus nem folytat közvetlen harcot a vallás mint ellenség ellen. Magasabb nézőpontjából úgy érti és magyarázza meg azt, mint meghatározott társadalmi formákban természetes jelenséget. Éppen e belátás révén ássa alá, és előrelátja, hogy egy új társadalmi forma felemelkedésével el fog tűnni. Így magyarázza a burzsoáziában a materializmus időleges felvillanását, és ugyanígy ennek az osztálynak a misztikus és vallási tendenciákba való visszaesését, amelynél a polgári materializmus egyetemes alapvető nézete, a nyers ellentétekben való gondolkodás megmaradt, de a bizalom hangulata átadta helyét a világprobléma megoldhatatlansága hangulatának. Így magyarázza meg azt is, hogy azután miért lelt talajra a materializmus a munkások között, nem vallásellenes érvekkel, hanem a társadalom valódi erőibe való növekvő betekintéssel. Így a vallástól megvonja a talajt, és az elsüllyed a proletárforradalom megindulásával, melynek a történelmi materializmus az elméleti kifejeződése. Azáltal, hogy a marxizmus megmagyarázza a vallást, legyőzi azt.