Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anton Pannekoek: Munkások harca 2.

2014.02.14

Anton Pannekoek: Munkások harca 2.

A kizsákmányoltak.

 

A kizsákmányolás elleni harcot csak maguk a kizsákmányoltak küzdhetik végig. Még ha hébe-hóba a kizsákmányoló osztályok egyes tagjait a részvét vagy a jövő fejlődés mélyebb belátása a ki­zsákmányolók támogatására bírja is, ez mindig csak kivétel lesz. Egy kizsákmányoló osztály sem mond le önként előjogairól; kell, hogy őket a kizsákmányolt osztályok egyesült, szervezett hatalma kényszerítse arra. Még ha előbb bizonyos, a hagyományokból vagy korábbi állapotokra való visszaemlékezésből származó előítéleteket le is kell küzdeniük, minden osztály végeredményében osztályérdekei parancsa szerint cselekszik.

Éppen ezért érdemes megvizsgálni, mely osztályok tartoznak a kizsákmányoltakhoz, mert ezek végeredményben számításba jöhet­nek, mint céljaink s pártunk hívei, bár megnyerésük kezdetben fáradságba is fog kerülni. És akkor egyúttal, az is ki fog derülni, miért nem vesznek ők részt ugyanolyan módon s azonnal a harcban.

Az egész kizsákmányolt tömeg élén az ipari munkásság áll; nemcsak túlnyomó száma állította erre a helyre, hanem szel­lemi és erkölcsi tulajdonságai is, melyeket a termelő folyamatban elfoglalt különleges helyzetének köszönhet. A kapitalizmus fejlő­dése elsősorban az ipari kapitalizmus fejlődése; az iparba a tech­nika állandó javításai következtében mindig jobb, nagyobb, drá­gább gépeket vezetnek be, amihez mind nagyobb pénztőkék szük­ségesek. Termelőképesebb munkamódszereinek versenye következ­tében a nagyüzem legázolja a kisüzemet és a kistőkést a proleta­riátusba süllyeszti; és üzemei folyton növekvő terjedelme következ­tében mindig nagyobb munkástömegeket terel össze a gyárakba. Az ipari tőke forradalmi módon lépett fel és rövid időn belül a föld arculatját eddig hihetetlen módon megváltoztatta; bámulatra méltó csodákat teremtett és minden életviszonyt legmélyebb alapjában felforgatott.

Ennek a szüntelen forradalmi tevékenységnek közepette élnek a bérmunkások. Nemsokára felismerték, hogy korlátolt ostobaság volna ezekkel az óriási termelő erőkkel szemben a kisüzem függet­lenségét sírni vissza, — amelyben mindenki birtokában volt saját termelő eszközeinek. Proletárok és azok is fognak maradni; nincs számukra más lehetőség a megfelelő megélhetésre. Csak a munkaerejüket bocsáthatják áruba, meg kell elégedniük szűkös, a megélhetésre épphogy elegendő bérrel, annak reménye nélkül, hogy taka­rékossággal valaha is saját termelőeszközök birtokába jussanak. Bár munkájuk terméke óriási mértékben növekedik aszerint, amint a munka termelő képessége nagyobb lesz, mégis ez a növekedés a tőkésosztály javára szolgál, amely a munkaterméknek a béren felül levő fölöslegét kisajátítja. A tőkésosztály így állandóan gazdago­dik, míg a munkásosztály állandóan birtoktalan marad. Bár egye­sülésével béremelést tud kiküzdeni, de ezzel szemben áll a tőkések állandó törekvése, hogy hasznuk növelésére a béreket lenyomják.

Ennek az egyesülésnek van azonban még a kiküzdött közvet­len bérjavításoknál sokkal fontosabb következménye is. Első ízben tanítja meg a munkásosztályt, hogy erejét megismerje. A munká­sok tömegekben élnek együtt ugyanazon életkörülmények között; csakhamar megérzik, hogy egyenként nem, hanem csak közösen tudnak valamit elérni és hogy csak az ad nekik erőt, ha minden egyes az összesség érdekében cselekszik, ha az egyént az összes­ségnek alárendelik. Így növekszik a szervezkedés, a fegyelem. És egyidejűleg nagyobb lesz a tőkés társadalom lényegébe való be­pillantásuk. A munkások tisztába jönnek azzal, hogy tulajdon­képpen a technikai hivatalnokokkal együtt ők termelnek mindent s hogy a tőkések csak haszontalan élősködők, akik nélkül a ter­melésben egészen jól ellehetnének. Ezért szükségképpen az az ideáljuk, hogy a magas fejlettségű termelést fenntartsák és csupán kizsákmányolóiktól szabaduljanak meg. A termelő eszközök fö­lötti rendelkezés szabaddá teszi az embereket; mégis látják, hogy őrültség volna ezeknek az erős vasrabszolgáknak óriási erejéről lemondani, hogy mindegyikük, ki-ki magának, apáik primitív eszközeihez térjen vissza. Nem, ezek fölött a nagy, teljesítőképes termelőeszközök felett akarnak ők szabadon rendelkezhetni: a gépeknek közös birtokbavétele és közös társadalmi munka lesz az ő céljuk.

Az ipari munkás nem jajgat a kizsákmányoló kapitalizmus miatt, mert abban rögtön felismeri azt a nagy haladó erőt, amely neki az utat mutatja és egyengeti. Munkájának gyakorlása meg­tanítja őt azt a halaimat kézzelfoghalólag ismerni, amivel az em­ber a természet fölötti uralmat kiküzdi- És az együttélés és együtt­működés megtanítja őt megismerni a szervezet erejét, amely egyedül képes arra, hogy eredményesen vegye fel a harcot a ki­zsákmányolás ellen. Ezeknél az okoknál fogva jár az ipari mun­kás elöl a harcban.

De nem ő az egyedüli kizsákmányolt osztály. A tőke nem szorítkozott arra, hogy a nagyipart megteremtse és  a  kispolgári

megsemmisítse; a földművelésbe is bevonul és ott egészen külön­leges formál ölt magára, amit az iparban is meg lehet találni. Ahol mint üzemi tökét fektetik be valamely nagy mezőgazdasági vállalatba, hatása alig különbözik az ipariétól. Munkásokat zsák­mányol ki és munkájukból értéktöbbletet termel a vállalkozó és a tőkések részére, akik a vállalkozó mögött állnak. A különbség az. hogy a földmunkások szétszórva élnek, elszigetelt falvakban, ahol a világ hatalmas átalakulása nem látható, ahol a szellem felemelésére szolgáló eszközök szűkösek s ezért az átöröklődő elő­ítéletek erősebbek. Ezért ezekben a körökben a szocialista gondo­lat nem jelentkezik magától, közibük kell azt vinni. De mert a földműves helyzeténél fogva teljesen proletárnak érzi magát, a mi propagandánknak nem fog más érdekeket szembeszegezni s ha nézeteinket lassanként megértette, hű és lelkes híve lesz a szocializ­musnak. A földmunkások közötti propagandánk eredményei azt mutatják, hogy itt lassan, de biztosan előrehaladunk.

Egészen másképpen lép fel a tőke ott, ahol rendesen mint uzsoratőke és kereskedelmi tőke jut érintkezésbe a kispolgári és kisbirtokos gazdaságokkal. Ha a kisbirtokos a pénzgazdaság körébe kerül — adóra, bérletre s mindenféle cikkek vásárlására pénz kell neki — tehát el kell, hogy adja terményeit, így a piaci árak összes ingadozásaitól függ és üzemének elmaradottsága, valamint viszonyainak korlátozottsága a nagyüzemmel szemben hátrányos helyzetbe juttatják. Pénzt kell kölcsön vennie az üzem javítására, vagy kiterjesztésére, vagy vásárlására; jelzálogot vesz fel birtokocskájára, de ezzel nem jólétét vásárolta meg. És mert jövedel­méből feltétlenül elsősorban a kamatokat kell megfizetnie, ha nem akarja, hogy eladják és elvegyék birtokát, amivel teljes lel­kéből össze van nőve: tehát kiadásait kell csökkentenie. Így áll elő a kisparaszt képe, amint azt szemtanuk lerajzolták: magának és családjának teljes elcsigázottsága, végtelen hosszú munkaidő, az életmódnak a legvégsőbbig menő megszorítása teljes szellemi barbárság, miáltal még a napszámosnál is sokkal rosszabbul él. Csak ezáltal tudja magát fenntartani. Általában ezek azok az esz­közök, amikkel a nem versenyképes kisüzem egy darabig fenn­tarthatja magát.

Az ilyen paraszt ugyanolyan körülmények között él, mint egy adósságokkal küszködő kézműves, vagy házi iparos. Őt is kizsák­mányolja a tőke, mert csak a szűkös életfenntartást hagyja meg neki és elveszi tőle — itt a kamat formájában — munkájának az azon túlhaladó teljes eredményét. Ezek az emberek épp úgy a ki­zsákmányolt osztályhoz tartoznak és érdekük, hogy a tőke ellen harcoljanak.

Mindenesetre a harc más formáját írják elő neki különleges életviszonyai. Ezekben  a  kispolgári   rétegekben   erős   visszhangot kelt a kisüzemhez való visszatérés jelszava, t. i. a virágzó kis­üzem helyreállítása a tőke megfékezése mellett. Gyakran beszél­nek arról, hogy ezeknek a rétegeknek „tulajdonfanatizmusa" és „korlátoltsága" útjában áll a szociáldemokrata agitációnak; emellett azonban meg kell gondolnunk, hogy ez a szellemi fel­fogás csak visszatükröződése az igen természetes viszonyoknak. Az ilyen paraszttal a töke nem mint fejlesztő, hanem csak mint pusztító erő áll szemben. Proletarizálja őt, nem úgy, hogy kidobja szomorú termeléséből, hanem hogy üzemét még mélyebbre süllyeszti le. Ha a tőkésről beszélnek előtte, nem tud másra, mint az uzsorásra gondolni; ha a tőke elleni küzdelemről beszélnek neki, nem juthat eszébe, hogy magasabb termelési mód követelményé­ről van szó, hanem csak arra gondol, hogy megszabadítják a vámpírtól, amelyik a nyakán ül. A tőke az ő szemében nem bir­tokos szomszédjának fejlett, termelékenyebb gazdálkodása, hanem a városi uzsorás és bank, aki őt kiszipolyozza.

Reakciós ideáljai, melyek a tőkés uralmat meg akarják szün­tetni s amelyek az antiszemiták karjaiba kergetik őket, elsősor­ban nem valami titokzatos „tulajdonfanatizmusból" fakadnak, hanem abból a különös formából, amelyben a tőkét megismer­hette. Ha ezeket a kizsákmányoltakat a szociáldemokrácia híveivé akarjuk tenni, erre nincs más mód, minthogy velük is megismer­tetjük az igazi ipari kapitalizmust, haladó irányzataival együtt. Meg kell nekik mutatni, hogy a tőkének ez a formája, nagy gé­peivel, nem enged meg semmiféle visszatérést a kis üzemhez, de ezzel szemben mindenkinek jobb életmódot tesz a jövőben lehe­tővé. Ez nehéz munka, mert amit átéltünk, mindig sokkal erő­sebben hat, mint amit csupán elméletileg hallottunk. Éppen ezért az ipar kiterjesztése a falvakra és a közlekedési útvonalak fejlesz­tése eszméink haladására sokkal nagyobb jelentőségű, mint száz agitációs beszéd.

Bár így az összes kizsákmányoltak érdekei a birtokos osztály ellen együtt haladnak, mégis a kizsákmányolás különböző formái magukkal hozzák, hogy közülük egyes osztályok csak nagyon ne­hezen és lassan fognak a forradalmi harcban tevékenyen közremű­ködni. Az ipari proletariátus, mely számszerűleg messze felülmúlja a többieket, gazdasági helyzete miatt is az első sorban és elől áll a harcban; a többi kizsákmányoltak csak lassanként és részben csatlakoznak hozzá.