Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karl Platner élete és a németországi forradalmi események 1.

2014.02.14
Karl Platner élete és a németországi forradalmi események 1. A NÉMETORSZÁGI FORRADALMI ESEMÉNYEK NÉMETORSZÁG AZ 1900-AS ÉVEK ELEJÉN Németország államrendszerét az 1871-ben elfogadott alkotmány határozta meg, amelynek értelmében csak a porosz király lehetett a császár. Ennek megfelelően 1888-tól az (Hohenzollern) II. Vilmos volt. A császár korlátlanul rendelkezett a hadsereg és a parlament felett. "Általános" választójog volt érvényben, de ebből kizárták a nőket, a katonákat és a 25 év alattiakat. A birodalmi kancellári tisztet rendszerint a porosz miniszter töltötte be: Bismarck, Caprivi tábornok, Hohenlohe, Bülow, Betham-Hollweg. A politikai palettát a junkerek és a burzsoázia pártjai, illetve a munkásmozgalom visszafogására létrejött szociáldemokrácia pártjai alkották. A XX. század elejére Németország Európa legfejlettebb ipari államai közé tartozott. A hadsereg és a közlekedés (vasút, hajózás) szükségletei hihetetlen gyors ütemű fejlődésre késztették a bányászatot, gépi- és vegyipart stb.. A mezőgazdaság is erőteljesen fejlődött, egyes termékek termékenysége 1909-1913 között kétszerese volt az 1898-nak. A XIX. században a junkergazdaságok, kapitalista nagybirtokká fejlődtek, a bankok hatalmas földterületek tulajdonosaivá váltak (elsősorban az ásványkincsek vonzották őket). Felgyorsult a monopolizáció is: a kartellek száma 1905-1911 között 385-ről 550-600-ra nőtt. Ezek a nagybankokkal szövetkezett gyárosok, bányatulajdonosok stb. egész iparágakat fogtak át. A német nehézipar uralkodó pozícióit három nagy konszern foglalta el: Krupp Művek, a Gelsenkirrcheni Bányatársulat és a "Phoenix" bányászati és kohászati társaság. A villamos iparban az Allgemeine Elektrizitats-Gesellschaft (AEG) és a Siemens Halske and Schukert AG volt monopolhelyzetben. Egyeduralkodó helyzet alakult ki a hajózásban, a kohászatban, a bankszakmában, ezeknek 50%-a kilenc bank kezében volt. A gazdasági hatalom a monopolisták kezében volt, míg az államapparátus és a hadsereg élén a porosz junkerek álltak. A fejlődés, az árú dömping természetesen gyarmatokat kívánt. Ekkora már a korábban kiépült nagyhatalmak felosztották egymás között világot. Németországnak hozzájuk képest elenyésző nagyságú volt a gyarmatbirodalma, ezért könyörtelen expanziós politikát folytatott (a tőkekivitel elsősorban Törökországba, Kínába és Dél-Amerikába áramlott), amely természetesen összeütközésbe került a korábbi nagyhatalmak (főleg Anglia) érdekeivel([1].). Ezenkívül, hogy megvédjék a belső piacaikat 1902-ben megszavazták az új megemelt vámtarifát. A nemzetközileg kiélezett kapitalista verseny nagymértékben fokozta a kizsákmányolást. Az adóterhek, és az áremelések miatt jelentősen csökkentek a reálbérek. A hivatalos napi munkaidő 11 óra, de valójában ennél sokkal hosszabb volt. A munkásosztály mindennapi nyomorát még tovább fokozta a lakáshiány, az elégtelen táplálkozás, és a betegségek. A kapitalista viszonyok fenntartása, illetve fokozása elemi érdeke az egymással is versengő tőkéseknek. A proletariátus leigázásának kényszere egységbe kovácsolta az uralkodó osztályt. A proletariátus természetesen felvette a kesztyűt és küzdött érdekeiért. A század elején fokozatosan fejlődött a sztrájkmozgalom. 1900-1902-ben 119 000-en sztrájkoltak, 1903-1904-ben már 257 000-en. A leghevesebb sztrájk az 1903. augusztusától 1904. januárjáig tartó crimmitschaui szövőmunkások sztrájkja volt, akik 10 órás munkanapot és béremelést követeltek. 1905. január-februárban általános sztrájkot tartottak a Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus -bányászai. A sztrájkok többnyire spontán kezdődtek, de minden spontaneitás ellenére munkások körében hitelesnek tartott szociáldemokraták és a szakszervezetek hatalmas befolyással rendelkeztek, akiknek nem más volt az érdeke, mint a kormányzatba és a mindennapos tőkés működésbe való mind szélesebb körű beleszólás. Az 1905-ös oroszországi felkelés hatására a sztrájkmozgalom még nagyobb lendületet kapott, a proletariátus nagy reményt fektetett az általános sztrájkba (amelyet a szociáldemokrácia a választójog kiszélesítésére akart felhasználni). 1906. január 17-én a hamburgi proletárok félnapos tömegsztrájkot tartottak, a sztrájk alatt összecsaptak a rendőrséggel. 1905. végére a német vezérkar elkészítette a Franciaország és Oroszország elleni háborús tervet, a katonai kiadások 33-%-kal nőttek. 1912-ben három évre növelték a katonai szolgálat idejét, 1914-re Anglia után Németország lett a világ második legnagyobb tengeri hatalma. Mindeközben óriási erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mind elterjedtebb legyen a militarizmus és a sovinizmus. A fegyverkezési hajszával együtt járt az életszínvonal süllyedése, emelkedtek az adók, a létfenntartási költségek 1900-1913 között egyharmaddal nőttek meg. Az 1907-es gazdasági válság során a munkanélküliek száma egymillióra emelkedett. A sztrájkmozgalmak nem maradtak el. 1910-1913 között kb. 11 533 sztrájkharc zajlott le. 1910. szeptember-októberben Moabitban 30 000 proletár utcai harcba kezdett a sztrájktörők és a rendőrség ellen. 1912. márciusában újra sztrájkba léptek a Ruhr-vidéki bányászok, 1913. nyarán hatalmas sztrájkok voltak Kielben, Hamburgban, Brémában, Stettinben A junker-császár uralkodással szemben a burzsoázia mind nagyobb politikai hatalmat követelt, ennek érdekében az elégedetlen proletariátust is fel akarta használni, és számtalan harc a választójog kiszélesítése érdekében zajlott le. Az uralkodó osztály felkészült a háborúra, a gépezet beindult, a munkások a szociáldemokrácia "segítségével" bedőltek a nacionalista-soviniszta ideológiának. 1914-1918. A NAGY HÁBORÚ A Németország uralkodó osztály abban a hitben élt, hogy jobban felkészült a háborúra, mint ellenfelei. Ezt az is alátámasztani látszott, hogy Németország volt a legfejlettebb a fegyverkezés terén, fejlett volt a kohó- és gépipara, jól működő közlekedése volt stb. De számos termékből importálnia kellett, így pl. a gabonafélékből is. A német burzsoázia bizottságokat állított fel annak érdekében, hogy eloszthassák ki teljesítse a hadimegrendeléseket, számon tarthassák az ipari nyersanyag készleteket. A bizottság élére először az AEG élén álló Rathenau került, akit aztán leváltott a Siemens cég embere. Minden előkészület ellenére Németország potenciája csak egy villámháborúra lett volna elegendő. Már 1916-ban a kimerülés jelei mutatkoztak. A felfokozott hadigazdaság elvonta más helyekről a nyersanyagot és a munkaerőt, amelynek hiányát még a behívásokkal is fokozták. Élelmiszer ellátási nehézségek léptek fel, ezt a kereskedők spekulációkra használták fel. A helyzetet fokozta az antant országok blokádja. A burzsoázia még jobban központosította az ellátást: bevezették a kenyérfejadagot, majd a jegyrendszert, kötelező terménybeszolgáltatási rendszert léptettek életbe. 1916. őszén a burgonyatermés a felére csökkent, a krumplit répával kezdték helyettesíteni. 1916. nyarán, hogy biztosítsák a német haderő fölényét és, hogy újabb területeket fosszanak ki, új fegyverkezési programot indítottak el. 1916. decemberében bevezették a munka militarizálását: minden 17-60 év közötti férfit munkaszolgálatra köteleztek. De még ezzel a rabszolga típusú munkával sem sikerült munkaerőhiányt kielégíteni. 1916-1917. telén szén- és más nyersanyagok hiánya lépett fel, amely a hadseregben is érezhető volt. A német tudósok lázas munkába kezdtek pótszerek feltalálására. A profitszerzés lehetősége tehát még nagyobb háborús terrorra kényszeríttette a burzsoáziát. A szociáldemokrácia és szakszervezetek pedig asszisztáltak ehhez. A proletariátus a kezdeti hazafias lelkesedés után hamar rádöbbent arra, hogy miről is van szó. A lövészárkokban fagy- és éhhalál, illetve saját és -más nemzetiségűnek tartott-osztálytestvéreinek halála várta őket. A hátországban a proletárok többségét még több munka várta még kevesebb fizetésért. A kapitalizmus, minden belemagyarázó és széplelkű elemzés ellenére, kíméletlenül lelepleződött a munkások előtt. Már 1914. decemberében előfordult néhány frontbarátkozás és háborúellenes tüntetés. 1915-ben pedig gyakoribbá váltak a sztrájkok, tüntetések, amiket a háborús helyzetre való tekintettel még kíméletlenebbül toroltak meg. 1916-ban számos általános sztrájk zajlott le, sokszor az előző tüntetések letartóztatásai miatt. Berlinben 55 000 munkás sztrájkolt, Braunschweigben általános vasmunkássztrájk robbant ki. 1916-ban már egész évben napirenden voltak a sztrájkok, zavargások. Június 17-én Münchenben és más városokban robbantak ki utcai harcok. Megalakultak az első illegális munkástanácsok. 1915. tavaszától a proletariátus egy jelentős része már szervezetileg is kezdett elkülönülni a szociáldemokráciától, és többnyire már ezen szerveztek "vezetésével" is harcoltak a burzsoázia ellen. 1917-es oroszországi forradalmi események visszhangra találtak Németországban is. Ebben az évben kétszer annyi sztrájk volt, mint 1915-1916-ban. Március-áprilisban sztrájkhullám sodort végig az országon, megalakultak a forradalmi bizalmi testületek (Revolutionare Obleute), kiépültek a munkástanácsok hálózatai. Májusban matrózlázadás zajlott le, amelyet véresen vertek le. 1917. novemberében egész Németországban hatalmas proletárgyűléseket tartottak. Ezeken a gyűléseken többnyire az oroszországi elvtársaik békefelhívásainak végrehajtását követelték. Az iparvidékeken sztrájkok törtek ki. Berlinben, Essenben, Solingenben, Brémában, Hamburgban, Chemnitzben és más városokban tüntetések zajlottak le. A megmozdulásokon eleinte pacifizmus volt az uralkodó irányvonal, de a proletárok egyre inkább forradalmi hangot ütöttek meg. Az egyre viharosabb proletár megmozdulások nyugtalanságot keltettek a burzsoázia köreiben. A rendőrök mindenkit letartóztattak, aki forradalmi röpcédulát terjesztett vagy éppen olvasott. A katonai hatóságok bejelentették, hogy üldözendő cselekménynek tartanak minden "felforgató gyűlés" megtartására való kísérletet, a gyűlések résztvevőit és a röpiratok terjesztőit hazaárulóként kezelték. Az SPD([2].) kihasználva szervezeti erejét azonnal a mozgalom "élére állt" és megpróbálta azt lecsendesíteni. De a proletariátus egy jelentős részét már nem tudta befolyásolni. 1918. január 28-án hatalmas sztrájk robbant ki a Revolutionare Obleute "vezetésével" Berlinben, Kölnben, Münchenben, Hamburgban, Essenben stb.. A hadiüzemekben leállt a munka, a proletárok és a rendőrség között összecsapásra került sor, tanácsválasztások zajlottak le. A tanácsok annexió nélküli békét követeltek. Ezekben a tanácsokban nagy szerepet játszottak SPD-s és a szakszervezeti vezetők, akik a sztrájk beszüntetését szorgalmazták. A kormány Berlinben ostromállapotot rendelt el, sztrájk beszüntetésének határidejét február 4-re tűzte ki. Az összecsapások után rengeteg volt a halott és a sebesült. A sztrájkoló városokat megszállta a hadsereg, a sztrájkolók rendkívüli elbánásban részesültek és igen súlyos büntetéseket kaptak. Közben a frontokon is zajlottak az események, Ukrajnában a német katonák és a helyi lakosság együtt tüntetett a háború ellen. Tömegesek voltak a dezertálások. 1918. március elején a német és az orosz (bolsevik) kormány megkötötte a breszt-litovszki békét, amelynek értelmében a német hadsereg oroszországi területek fejében ideiglenesen felhagy az oroszországi háborúval. A német kormány és hadvezetés imperialista érdekein túl ettől még a forradalom Németországra való átterjedésének megakadályozását várta, és úgy vélték, hogy erőt kaptak a további háborúskodásra. A januári sztrájk után még inkább militarizálni akarták a lakosságot. A városokat megszállta a hadsereg, hogy ezzel vegyék elejét a lázadásoknak, vagy leverjék az épp zajló lázadást. Az állami propaganda hatalmas hadi sikerekről számolt be. A proletárokat mindez már nem érdekelte, és a hatóságok már nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. 1918. nyarán országszerte sztrájkok, tüntetések zajlottak le. Németország eddigi történetében ez volt a legnagyobb sztrájkmozgalom, mintegy 2,5 millió proletár sztrájkolt ebben az időben. 1918. őszére már az uralkodó körökben is felrémlett a háború elvesztésének képe, és a mielőbbi béke lehetőségét kezdték el keresni. A békekötés és a lázadások megfékezésének céljából október 4-én Max von Baden vezetésével új, szociáldemokratákkal és liberálisokkal kiegészült kormány alakult. Néhány "demokratikus reformot" (pl. választójog kiszélesítése) is bevezettek, hátha hatással lesz a feldühödött proletárokra. NÉMETORSZÁG ÉS A FORRADALOM 1918-192 1918. októberében biztossá vált a központi hatalmak veresége, de a német hadvezetés, hogy a béketárgyalásokon jobb alkupozícióban legyen még egy utolsó támadást tervezett el. Az illegális matrózszervezetek elhatározták, hogy a kifutási parancs lesz a jel az általános sztrájkra. Október 28-án Kielben kezdődött meg a felkelés, amelyet még sikerült leszerelni, de a lavina már elindult. November 4-én Kielben több napig tartó utcai harcok után, újabb általános sztrájk zajlott le, megalakult a katonatanács. A tisztek menekültek, a proletárok felvonták a vörös zászlókat, a szakszervezetek pedig csak asszisztáltak az események alatt. A lázadás tovább terjedt... Pár nap múlva az egész partvidék lángban égett. A proletariátus befejezte a háborút. Lázadások, tüntetések, sztrájkok zajlottak le, munkás és katonatanácsok alakultak: Lübeckben, Hamburgban, Cuxhavenben, Rostockban, Wilhelmshavenben, Kölnben, Hannoverben, Stuttgartban stb.. November 7-8-án az egész országban felkelések zajlottak. A felkelések általános menetrendje a következő volt: tömegsztrájk és tüntetés, csatlakozott a katonaság majd munkás és katonatanácsok átvették a hatalmat. Hamburgban és Brémában megalakult a Vörös Gárda. Számos üzemben valóban alkalmazták a proletárdiktatúrát, de a tanácsok többségében kisebbségben voltak a kommunista programot képviselő erők, többnyire a békét, a császár lemondását, szabadságjogokat, jobb ellátást, 8 órás munkanapot követeltek. A tanácsok vezetői SPD tagokból kerültek ki, akik nyugalomra intették a proletárokat. A felkelés természetesen Berlinre is átterjedt, ahol november 7-én tiszti járőrök vigyáztak a rendre. November 8-án letartóztatták az előző nap alakult munkástanács hét vezetőjét. A Revolutionare Obleute november 11-re tűzte ki a felkelést. November 9-én általános sztrájk kezdődött. A proletárok elfoglalták a városparancsnokságot, a postát, a rendőrséget, betörtek a laktanyákba. A császár lemondott, és a szociáldemokrata Ebertet nevezték ki kancellárnak. "A jelenlegi helyzetben egyetlen ember jöhet számításba, mint birodalmi kancellár: Ebert. Ez lehetővé teszi, hogy a forradalmi energiát a legális választási harc keretei közé tereljük." (Max von Baden, ex-kancellár) Az ugyancsak SPD-s Scheidemann kikiáltotta a Köztársaságot. Délután 4 órakor Liebknecht meghirdeti "az új proletár állam rendjét". A Spartakisták elfoglaltak egy újságszerkesztőséget és kiadták a "Die Rote Fahne"-ét (Vörös Lobogó). Majd fegyvereket osztottak és nekiláttak a Vörös Gárda megszervezésének. Este lezajlott a munkás és katonatanácsok első ülése, másnapra tanácsválasztásokat írtak ki. November 10-én az SPD és az USPD([3].) részvételével megalakult az új kormány (Népi Megbízottak Tanácsa). A Spartakus szövetség nem lépett be a kormányba, de önmagukat az USPD tagszervezetének nyilvánította. A szászországi és a brémai kommunisták teljes mértékben elhatárolódtak a szociáldemokráciától és létrehozták az IKD-t([4].). Ekkora már országszerte több mint tízezer munkás- és katonatanács kezében volt a hatalom, amelyek viszont nagyrészt SPD-USPD befolyás alatt álltak. November 10-én a berlini Busch-cirkuszban megválasztják a tanácsok Végrehajtó Tanácsát., amelyben jelentős szociáldemokrata többség alakult ki. A Népi Megbízottak Tanácsának első számú célja volt a forradalmi lendület megállítása, illetve annak "demokratikusabb" intézkedésekre való felhasználása. Ezért számos reformintézkedést vezettek be, kiírták a parlamenti választásokat. Mindezt úgy állították be, mintha ezeket maga a "nép" érte volna el szívós harcok árán. Egyfajta "kettős hatalmi rendszer" alakult ki, amelyben a proletárok hatalma mindinkább háttérbe szorult, minden szociáldemokrata intézkedés ellenére (vagy épp azért) nyilvánvalóvá vált, hogy a régi monarchista, militarista államapparátus pozíciói majdhogynem érintetlenek maradtak. A gazdasági hatalom továbbra is a nagybirtokosok és a kartellek kezében maradtak. Hogy "nyugodt" körülmények között folytathassák a kizsákmányolást a hadsereg Ebert és Hindenburg volt vezérkari főnök közötti titkos megállapodása értelmében továbbra is a vezérkar vezetése alatt maradt. A kormány az antant kegyeit kereste és felajánlotta segítségét a Szovjet-Oroszország elleni intervencióra. Országszerte folytatódtak a lázadások. November végén sztrájkok zajlottak Berlinben, a Ruhr-vidéken, Sziléziában. December elején földmunkás-zavargások voltak Svábföldön, Sziléziában és Hannover környékén. A proletárok számos restaurációs próbálkozást hiúsítottak meg. December 6-án kormányhű katonatisztek letartóztatták a munkástanács VB néhány tagját. Ez ellen tiltakozva proletárok megszállták az utcákat. Utcai harc alakult ki. December közepén harcok voltak a Ruhr-vidéken és más területeken is, a proletárok sok helyen kollektivizálták a bányákat, Golnowban és Pomerániában pedig a földeket kommunizálták. December 19-21-én ült össze a Munkás és Katonatanácsok Össznémet Kongresszusa, ahol a kormánypárti többség a hatalmat a tanácsok kezéből a kormány kezébe tette át. 1919. január 19-re tűzték ki a választásokat. A gyűlés alatt 250 000-es tüntetés zajlott le a spartakisták szervezésében. A hadsereg a felbomlóban volt éppen ezért a kormány hozzájárult, hogy un. reakciós tisztekből és egyéb polgári elemekből a szabadcsapatok (Freikorps) alakulhassanak. A burzsoáziának, a kormánynak egyetlen célja volt lefegyverezni a proletariátust, szétverni annak szervezeteit (pl. a matrózok szervezetét Népi Tengeri Hadosztályt (.). 1918 december végén megalakult a KPD([5].). A proletariátus folytatta forradalmi harcát. 1919. első felében harcok zajlottak Berlinben, Brémában Hamburgban, Münchenben, Ruhr-vidéken, Közép-Németországban, a nagy ipari és mezőgazdasági területeken, szinte az ország egész terültén. Számtalan tartományban, városban kikiáltották a Tanácsköztársaságot: január 10-én Brémában, február 22-én Mannheimben, február 28-án Braunschweigben, április 2-án Magdeburgban, április 7-8-án Bajországban stb.. A proletariátus megmutatta erejét, de az elszigeteltség végül is leverte a mozgalmat. 1919. nyarától lassan rendet teremtett a Fresikorps, ahol sikerült leverni a proletárokat ott nemeztőrséget állítottak fel. Mindez nem jelenti azt, hogy a proletárok teljes mértékben vereséget szenvedtek volna, az üzemekben még mindig nagyon erős volt a forradalmi szellem. 1919. január 19-én megtartották a nemzetgyűlési választásokat. A választásokon az SPD nyert, a köztársasági elnök Ebert lett, kormányt pedig Scheidemann vezetésével alakították meg. Az alkotmányozó nemzetgyűlés február 6-án a türingiai Weimarban kezdte meg működését. A weimari alkotmány (1919. július 31.) rögzítette a "novemberi forradalom eredményeit": demokratikus szabadságjogok, a magántulajdon sérthetetlenségét, és nagy hatalmat biztosított a köztársasági elnöknek, aki korlátozhatta a szabadságjogokat. Lényegében csak leszögezték azt a már létező tényt, hogy visszaszorult a junkerek politikai ereje és nőtt az ipari és bankburzsoázia jelentősége. A kormány legfontosabb feladatának a proletariátus forradalmi mozgalmának szétverését tartotta. Ezt, ha kellett erőszakkal, ha kellett szociális demagógiával óhajtotta megoldani. Mindeközben felkorbácsolták a hazafias érzelmeket is. 1919. június 28-án aláírták a versaillesi békeszerződést, amely területeket vett el Németországtól, meghatározta a hadsereg létszámát és hadisarcot követelt. A német haderőt nem igen korlátozták oly mértékben, ahogy azt megkövetelték. Ez a haderő az antant érdekeknek is megfelelően a Franciaországhoz közeli demilitarizált övezetben (pl. Ruhr-vidék) még az "egyéni" (francia) tőkés érdekeket is figyelmen kívül hagyva verte le a proletár megmozdulásokat. "A forradalom ellenére a nép csalódott várakozásában. Nem tettünk egyebet, minthogy folytattuk a Max von Baden császári kormánya által megkezdett program megvalósítását. Lényegében megtartottuk politikai életünk régi kereteit. És a nép úgy látja, hogy végeredményben csak kormányváltozás történt, anélkül, hogy a kormányzás alapelvei mások volnának, mint a régi rendszerben. Azt hiszem, a történelem kemény és keserű ítéletet mond majd a nemzetgyűlés és a kormány felett." (Wissel szavai az 1919. június 14-én Weimarban lezajlott SPD kongresszuson) Az 1918-1919-es események után a burzsoázia úgy próbálta megállítani a forradalmat, hogy a forradalom lecsendesüléséről kezdett beszélni. A szociáldemokraták, elsősorban az SPD- uralni próbálták a proletár mozgalmat. Ám, de 1919-ben 4900 sztrájk zajlott le, addig 1920-ban 8800. 1919. december 19-én az üzemi bizottságok jogainak megnyirbálása miatt (minden gazdasági "hatalmat" elvettek, illetve betiltották a sztrájkokat) tüntetések zajlottak Hamburgban, Essenben és Berlinben. 1920. január 9-én éhséglázadás kezdődött Berlinben. Január 13-án, a minden tilalom ellenére létrejövő Munkástanácsok Végrehajtó Bizottsága tüntetést szervezett. Az 5000 tüntető lefegyverezett egy rendőrjárőrt, ezután a rendőrség gépfegyverrel lőtt bele a tömegbe, 42 ember meghalt 105 megsebesült. Egy nappal később az egész országban ostromállapotot vezettek be. Január 18-án a parlament elfogadta az üzemi bizottságokról hozott korlátozó törvényt. Visszaadta a volt monarchista tisztek -a valóságban sem igen csorbuló- elő;jogait. 1920. február 24-én sztrájkok zajlottak a Ruhr-vidéken. A weimari köztársaság kormányerői "tartottak" egy esetleges jobb oldali fordulattól. Ennek érdekében feloszlatták a hadsereget és egy új Reichswer felállítását tervezték. Feladata a határok védelme és a belső védelem (rendőri feladatok) lett volna. A hadseregbe bekerültek a "régi" hadsereg tisztjei, altisztjei is. A jobb oldali szabadcsapatokat, az önvédelmi csapatokat, akik tevékenyen részt vettek a proletár felkelések leverésében, egész egyszerűen új alakulatnak minősítették. Seeckt az "új" hadsereg főparancsnoka ezt így jellemezte: "A forma változik, a szellem marad." 1920. elején Lettországban a szövetséges hatalmak egy általuk fenntartott kormányt hoztak létre. Úgy vélték, hogy a lázadásokat sikerült levernie a kormánynak, ezért követelték a német kormánytól, hogy vonják ki a szabadcsapatokat a Baltikumból. Érdemes megjegyezni, hogy a Baltikumban Graf von Goltz tábornok vezetése alatt erős német egység működött, amely az 1917-18-as forradalmi napok során Bermondt-Avalov orosz tábornok hadseregével együttműködve, az angol politikusok jóváhagyásával. véresen verték le a proletárok megmozdulásait. A kivont csapatok egy része Kelet-Poroszországban telepedett meg, ahol a helyi nagybirtokosok látták el őket. Bízva abban, hogy majd a szabadcsapatok leverik az agrárproletárok sztrájkjait. "Két dolog menthet meg minket: a munka és a rend. Egyiket sem érhetjük el csak szavakkal. Azok a kísérletek, hogy a tömegeket a munka felvételére rábeszéljék, sikertelenek maradtak, ezért nincs más választás, mint a kényszer." - írta a visszarendelt csapatok tábornoka, Lüttwitz egy 1919. szeptemberében Noskénak írt levelében. Erhardt korvettkapitány szabadcsapatával (ők már a horogkeresztet használták) a Berlin melletti Düheritzben állomásozott. Március 9-én a konzervatív pártok (Német Néppárt, Német Nemzeti Néppárt) a nemzetgyűlés feloszlatását követelték, mivel az új alkotmány elfogadásával új parlamentet és új elnököt lehetne választani. Az egész országban újabb szabadcsapatok, nacionalista egyesületek alakultak. A kormány féltve pozícióit, és tartva attól, hogy a kezéből kicsúsznak az események, megpróbálta kordában tartani ezeket a szervezeteket, és betiltásukat tervezte. Kapp egy monarchista állami tisztviselő, érintkezésbe lépett Ludendorffal (a volt vezérkari főnök) Lüttwitzzel és Erhardttal. Az előkészületekről Noskét az SPD hadügyminiszterét is értesítették, de ő egyrészt biztosította a rendről a kormányzatot, másrészt nem lépett fel a számára is kedvező események ellen. 1920. március 13-án Lüttwitz tábornok két elitalakulata, és az Erhardt-brigád a Branderburgi kapunál bevonulnak Berlinbe. A kormány Drezdába, majd Stuttgartba menekült. Wolfgang Kappot kiáltották ki diktátornak. A puccsot bankok (pl. Hugo Stinnes) és a jobb oldali, a weimari koalíción kívüli pártok is támogatták. A Német Nemzeti Néppárt 60 napon belüli választásokat követelt. A jobb oldali puccs hírére 12 millió munkás lépett sztrájkba. A tömegek után rohanva, az USPD, a SPD, a szakszervezetek, sztrájkra hívtak a weimari köztársaság védelmére. A KPD vezetősége, nem ismerte fel. "A proletariátus a kisujját sem fogja mozdítani a demokratikus köztársaságért. A munkásosztály, amelyet tegnap még Ebert-Noske kormány bilincsekbe vert és fegyverezett le, ebben a pillanatban nem akcióképes. A munkásosztály akkor és azokkal az eszközökkel fogja felvenni a harcot a katonai diktatúra ellen, amelyet kedvezőnek tűnik számára. De ez a pillanat még nem jött el." Amikor kiderült, hogy a proletariátus nem ekképp cselekszik, azonnal feladták ezt az álláspontot. Paul Levi a börtönből dühöngve írta a következő sorokat: "Egyszerűen bűn azt írni, hogy a proletariátus a kisujját se mozdítsa a köztársaság érdekében! Tudjátok mit jelent ez? Hátatfordítást a proletariátus eddigi legjelentősebb akciójának... Mennyit beszéltünk arról, hogy ellenforradalmi puccs esetén még az SPD-vel is összefogunk. És most: "kisujját se mozdítsa"... " Pillanatok alatt kiadták az új jelszót: "Munkások felfegyverzése! Puccsisták leverése!” Céljuk a munkástanács mozgalom felfejlesztése volt, ám a még létező bizottságokban SPD tagok ültek. A KPD az SPD "csapdájába" került. A harcok közben, sok "proletárdiktatúrát", "szocializálást" követelő röplapon együtt jelent meg az SPD-USPD-KPD aláírás. Mire a sztrájkfelhívást kiadták addigra már Berlinben nincs villany, közlekedés és leállt minden üzem. Országszerte általános lett a sztrájk. A munkások fegyvert fogtak. Az ipari centrumokban újabb akcióbizottságok, munkástanácsok alakultak. Ekkor Kapp kiadta híres dekrétumát: "Mindenkit agyonlövünk, aki nem jelenik meg a munkahelyén!" Március 17-én a puccs megbukott. Kapp Svédországba menekült, Lüttwitzet pedig”Horthy Magyarországa" halmozta el vendégszeretetével. A kivonuló csapatoknak azért még maradt idejük zsidópogromok végrehajtására. A különítmények kivonulásakor a Pariser Platzon összecsaptak a munkásokkal. A harc során tizenketten haltak meg. Harcok robbantak ki még Szászországban, Türingiában, Chemnitzben mintegy háromezren fogtak fegyvert, Kieleben, Hamburgban, Lipcsében és Halléban stb... több napi tartó barikádharcok folytak. Mecklenburgban az agrárproletárok maguk és városi elvtársaik részére szereztek fegyvert. A puccs Bajorország kivételével országszerte megbukott. Bajorországban megbuktatták a szociáldemokrata Hoffman kormányt, és a Landtag Kahrt bízta meg kormányalakítással. Bajorország ezek után a fasiszták központja lett. Az igazi harc csak ekkor kezdődött... A március 20-án Berlinbe visszatérő kormány legsürgősebb feladata a proletárok lefegyverzése lett. A puccsban résztvevő tisztek amnesztiát kaptak ezután a kormánycsapatokkal együtt lőttek a tüntetőkre. A visszatérő központi sztrájkbizottság Karl Legien szakszervezeti vezetővel az élen egy "munkáskormány" létrehozását követelte. ""Németországban egyetlen kormány sem tarthatja magát még 24 óráig sem a szakszervezetek akarata ellenére." Felismerték azt, hogy a társadalmi feszültségeket csakis további demokratikus intézkedésekkel lehet esetleg enyhíteni. Ezért követelték, hogy a szakszervezetek ("a munkavállalók szervezetei") beleszólhassanak a birodalmi kormány és a Landok kormányainak összetételébe, gazdasági és szociálpolitikájának alakításába, követelték még, hogy vonják felelősségre a puccs vezetőit és Noskét, a közigazgatást tisztítsák meg a "reakciós" elemektől. Új szociális törvényekkel javítsák a "dolgozó tömeg" helyzetét, államosítsák a nehézipart, sajátítsák ki a nagybirtokokat. Oszlassák fel a szabadcsapatokat és a belső védelem megszervezésére hozzanak létre Nemzetőrséget. Az SPD-s többségű Gustav Bauer kormány helyett, ugyancsak az SPD-s Herman Müller alakított egy a weimari koalició többi pártjaira (Német Demokrata Párt-DDP, Centrumpárt) jobban támaszkodó kormányt. Közép-Németországban általános sztrájk zajlott. Vogtlandban a proletariátus Max Hölz ([6]. )"irányításával" kikiáltotta a Tanácsköztársaságot. "Összehívtam az elvtársakat, hogy megbeszéljük a lefegyverzés tervét. De mielőtt az utasítás minden elvtárshoz eljuthatott volna, a Reichswehr kivonult a városból, mivel parancsot kaptak a visszavonulásra. A birodalmi csapatoknak a Türingiába harcolók segítségére kellett sietniük, mert ott már nyílt harcok folytak a munkástömegekkel. Amikor ezt meghallottam dühbe gurultam. Szidtam a késlekedő elvtársakat, a "Sólyom szállodába" mentem, és ott több teherautónyi benzintartályt pillantottam meg, amiket kisebb birodalmi kommandók őríztek. A csapat legnagyobb része már úton volt Auerbach felé. Hat elvtárssal lefegyvereztük a hátra maradt katonákat, és lefoglaltuk az autókat a benzintartályokkal együtt. Így hozzájutottunk néhány fegyverhez is. Egy katona rajtakapott minket, és riadóztatta a visszavonuló csapatokat, akik azonnal visszafordultak, és újra elfoglalták a várost. A kastély előtt lövöldözésre került sor a munkások és a katonák között. Több katonát le tudtunk fegyverezni, de aztán a túlerő elől biztonságba kellett vonulnunk. Őrült üldözés kezdődött. Soha életemben nem futottam annyit, és úgy, mint ezen a napon. A futás közben egyszeriben meggyógyult a lábam. Auerbachba érkezvén megkérdeztem néhány utcán álldogáló munkást, hogy milyen intézkedéseket hozott az auerbachi munkásság a monarchista puccs megfékezésére. Azt mondták, hogy épp most tart a munkástanács gyűlést. Odamentem... Azt követeltem, hogy minden nő hagyja el a termet. Bezárattam a kijáratokat és őrséget állítattam, úgy hogy senki se tudja elhagyni a termet, aztán megkérdeztem a munkásokat, milyen döntéseket hoztak eddig. Megtudtam, hogy általános sztrájkot hirdettek ki, de más döntés még nem született. Azt mondtam, hogy ez semmi esetre se elegendő, a helyzet komoly, nem szabad várni azonnal cselekedni kell. Másutt a munkások harcolnak a hadsereg ellen, nekünk sem szabad tétlenül néznünk, hanem azonnal fegyvereket kell szereznünk. Mindenki lelkesedett. Rátértem a lényegre, és azt tanácsoltam vonuljunk a rendőrségi épülethez, vegyünk el a rendőröktől minden fegyvert, és ezekkel támadjunk rá a Falkensteinben tartózkodó katonákra. Javaslatomat elfogadták, és olyan intézkedéseket tettem, hogy senki se figyelmeztethesse a rendőröket. Mindenkinek erősen kellett figyelni a hozzá legközelebb állót, hogy egyetlen áruló se távozhasson észrevétlenül. Amikor a kétezres tömeg az épület felé közeledett, a rendőrök csak néztek, és nem tudták mit gondoljanak erről a felvonulásról. De néhányan rájöttek, hogy valami nem stimmel, és eltorlaszolták a kapukat és ajtókat, baltákkal és fejszékkel kellett betörnünk őket. Ekkor ökölharcra került sor, mikor is néhány rendőr megsebesült, sokan önként átadták a fegyverüket, a többiektől erőszakkal vettük el. Egy csomó karabélyon kívül több láda kézigránátot és gépfegyvert zsákmányoltunk. A rendőröket foglyul ejtettük és magunkkal vittük egy védekezőállásnak megfelelő helyre. Néhány órával később több elvtársat küldtem egy rekvirált autóval a falkensteini kastélyba, és azt üzentem a parancsnoknak, hogy ha nem adják át azonnal az ott található fegyvereket, Falkensteint elfoglalják a munkások. A parancsnok válasza az volt, hogy letartóztatta az elvtársakat, elvette az autót és egy nagyobb csapatot küldött Auerbachba, hogy elfogjanak minket. Auerbachban éjjel nagy csatára került sor, amelyben nem sok veszteségünk volt. Noske katonáinak meglepetésszerű támadását , akik négy nagy gépfegyverrel és kézigránátokkal harcoltak, egy 20 éves munkás verte vissza egyetlen gépfegyverrel. A támadás visszaverése után elhatároztuk, hogy keményebb intézkedésekhez folyamodunk. Elhagytuk Auerbachot és több felől megközelítettük Falkensteint. De Noske pribékjei szimatot fogtak. Amikor megérkeztünk a városba, üresen találtuk a kastélyt. A csapatok átvonultak a 3 órányira lévő Plauenbe, hogy ott egyesüljenek egy másik zászlóaljjal. De nem elégettünk meg a kivívott sikerrel, annál is inkább, mivel hallottuk, hogy az egész birodalomban, különösen a Ruhr-vidéken, munkások ezrei harcolnak Kapp és Lüttwitz csapatai ellen. A hírt, hogy a Kapp-puccs nem sikerült, és a régi kormány újra a helyén van, csak blöffnek tartottuk. Egy dologban egyetértettünk: amíg munkások és elvtársak százezrei harcolnak a Ruhr-vidéken, addig mindent meg kell tennünk a támogatásukért. Legjobb, amit tehettünk a birodalmiak és a burzsoá önkéntesek lefegyverzése és a munkások felfegyverzése volt. A vogtlandi Vörös Hadsereg megalakításához toboroztunk munkásokat. A birodalom minden részéből érkeztek olyanok, akik részt akartak venni a forradalmi harcokban, föl is fegyvereztük őket. A Vörös Hadsereg fenntartásához szükséges pénzeszközök megszerzéséhez felszólítottuk a tőkéseket, hogy hetente 45 000 márkát adjanak át a Hadsereg számára. Ezek készen álltak teljesíteni követelésünket. Csak az volt a kívánságuk, hogy a Vörös Hadsereg gondoskodjon a rendről és akadályozza meg a fosztogatásokat. Ez volt a mi érdekünk is, nem akartuk, hogy nem tiszta elemek hírbe hozzák a forradalmi ügyet." (Max Hölz önéletrajzából). Fontos megjegyezni, hogy ezt a visszaemlékezést már bolsevik szemmel írta, és valójában a Vörös Hadsereg tagjai igen csak kivették részüket a fosztogatásokból. A vogtlandi Vörös Hadsereg növekedett, és komoly harcokat folytatott. Megnyerték markenkircheni polgárőrséggel vívott csatát, ahol aztán a polgármesterrel, a két pappal és a polgárőrség vezetőjével ásatták meg a két méter mély lövészárkot. Plauenben 24 munkást tartottak fogva, Hölz megszervezte a kiszabadításukat, de csak a politikai foglyokat engedték el. Tettei és szavai helyenként ellentmondásba ütköztek: "… most a munkásság kezében van a hatalom. Nincs szüksége polgári törvényekre, amelyeket azért hoztak létre, hogy a munkások elnyomóik kívánságának megfelelően viselkedjenek. Mi magunk hozzuk meg törvényeinket. Kivitettem a hivatalnokokkal minden aktát és könyvet a bírósági épületből és egy helyen, az iskola és a bíróság közti nagy téren halmozták fel őket. A főbíró csak egy rossz viccnek tartotta intézkedésemet. Mikor észrevette, hogy komolyan gondolom, könyörgésre fogta és könnyek közt azt mondta, hogy egész életét ezekre a papírokra áldozta. Ő megérti a mi nézeteinket, de próbáljam meg a helyébe képzelni magam. Azt válaszoltam, hogy nem lehetek tekintettel az érzéseire, itt sokkal nagyobb dolgokról van szó, mint személyes érzelmekről. Eljárásom mindössze apró láncszem a munkások nagy felszabadítóharcában. Órákig dolgoztak a bírók és hivatalnokok, hogy elkészítsék az óriási akta-és könyvmáglyát. Mikor az utolsó köteg is elhagyta a poros polcokat, odaadtam két bírónak és egy referánsnak egy-egy doboz gyufát, egy negyediket én magam vettem a kezembe és parancsszóra egyszerre gyújtottuk meg a néhány sarkán az óriási aktahegyet. A tűz három nap és három éjjel égett szakadatlan. Tudatában voltam, hogy a forradalom történelmi kötelessége, ezeket a nagytakarításokat elvégezni. Mert ebben a több ezer paragrafusban és törvényben fejeződnek ki azok a tőkés tulajdonviszonyok, amelyek megengedik a kis számú uralkodó osztályoknak, hogy széles tömegek kizsákmányolásából éljenek. A forradalomnak már az első lépések után le kell rombolnia a régi rend "törvénytábláit". A nagy általános változás nem egy hirtelen esemény, hanem, egy hosszú folyamat, amelyben a polgári rend és annak "törvénykezése" ellen irányuló ehhez hasonló egyes akciók -mint a mi aktaégetésünk- csak szimbolikus jelentéssel bírnak." Az SPD, KPD, USPD vezetősége összefogott Hölz és társai ellen. Plakátokat ragasztottak ki, melyben a "politikai és gazdasági élet nyugodt fejlődése" érdekében megtiltják a fegyveres harcot. Azt terjesztették, hogy Hölz is egyetértett ezzel a határozattal. Röviddel ezután Brandler javaslatára Hölzöt kizárták a pártból, ezt a határozatot a vogtlandi pártszervezet nem fogadta el. Közben megindult az írtóhadjárat a harcoló proletárok ellen. A végül is vogtlandi Tanácsköztársaságot a legmodernebben felfegyverzett 50 ezres birodalmi hadsereg verte le. Hölzék a cseh határ felé vonultak vissza... Hölz a következőket vonta le a harcokból: "A Ruhr-vidéken a munkásság nemcsak a Kapp és Lüttwitz katonai diktatúrája ellen harcolt, hanem harcuk közvetlenül a proletárfelkelésért, a hatalomért folytatott harc volt. A fontosabb ipari centrumok munkástömegeiben forradalmi hangulat uralkodott. A tömeg nyomása olyan erős volt, hogy még a környékbeli szociáldemokrata vezetőknek is olyan jelszavakat kellett hangoztatniuk, amelyek a tömeg forradalmi akaratára vonatkozó nyílt koncessziót tartalmaztak. Így írt alá az alsórajnai SPD vezetősége egy olyan röplapot, amelyben első követelésként a "proletárdiktatúra által kivívott politikai hatalom" megszerzése állt, melyet a "tanácsrendszer alapján a szocializmus győzelméig fenn kell tartani". A chemnitzi SPD hasonlóan egy röplapot terjesztett, mely követelése a proletárdiktatúra szembeszegülése volt a katonai diktatúrával szemben. Persze ezeket a forradalmi frázisokat a SPD vezetők nem gondolták komolyan, de ez vissza is tükröződött a tömeg hangulatában, mely forradalomra törekedett. Ez a hangulat megfelelt azoknak az akcióknak, amelyeket a vogtlandi munkásság vitt véghez a vezetésem alatt. Ezenkívül proletár kötelességünknek éreztük a forradalmi fellépést, hogy ezzel is tehermentesítsük a Ruhr-vidék harcoló munkásait. Ma már nem kétséges, hogy a németországi forradalom végső győzelméhez a Kapp-puccs idején hiányzott a legfontosabb feltétel: egy világos céllal rendelkező, fegyelmezett, forradalmi kommunista vezetésű párt. A mi vogtlandi akcióink is azzal az illúzióval éltek, hogy a végső győzelem feltétele nem a forradalmi párt léte, hanem elég néhány elszánt vezető forradalmi lendülete, ha azok a tömeghangulatot ki tudják használni az ügy elöbbreviteléhez. Vagyis túlbecsültük az egyes ember forradalmi tetterejét. Ugyanilyen viszonylagos illúziókkal élt a KPD akkori opportunista vezetése (Thalmeier-Levi) és a chemnitzi kommunista vezér Brandler is a kommunista párt vezetői szerepéről. Ahelyett, hogy rájöttek volna, hogy a forradalmi harcokban is egy forradalmi párt veheti át a vezetést,- persze, csak ha céljai, viselkedése világosak, példamutatóak és egyértelműek- ahelyett, hogy a proletariátus valódi avantgárdjaként a munkásosztály élére álltak volna, és a tömegek bizalmát megnyerték volna Brandler és a KPD akkori vezetése a figyelmet a szociáldemokraták elvei felé terelték, és döntéseiket többé-kevésbé az SPD magatartásától tették függővé. Aligha kell kihangsúlyozni, hogy semmiképp sem lehet az egész pártot felelőssé tenni a hibák miatt. A pártban már akkor ott voltak a munkásosztály legjobb és legforradalmibb elemei is, de hiányzott ezekből az aktív és előrevivő elemekből, -amelyekhez kétségkívül a vogtalndi proletárok forradalmi harcosai is tartoztak- az ideológiai tisztaság és iskolázottság, amely képessé tette volna őket, hogy a vezető elvtársak ingadozó és oppurtunista politikáját felváltsák a konzekvens bolsevik politikával. Az akkori oppurtunista pártvezetés esetében az egyes forradalmár munkások is és az aktívan harcoló formációknak is sokkal nehezebb volt feltétlenül alávetniük magukat a pártfegyelemnek, mint egy konzekvens és egyértelmű vezetés esetében lett volna. Tipikus volt pártunk bizonyos vezetőinek oppurtunista politikájára a teljes csőd elismerése, Brandler ennek a politikának eredményének tekinti a Kapp-puccsot: "Cserben hagyott minket a birodalmi munkásság, szászországi USPD és az SPD ellenforradalmi tevékenysége miatt, nem maradt más hátra, mint hogy elfogadjuk a dolgokat..." Teljesen világosan kitűnik, hogy Brandler milyen illúziókra építette politikáját. Meglepetés volt a számára, hogy az SPD ellene dolgozott, hogy az USPD cserbenhagyta a forradalmat... A márciusi napok első röplapja, amit a KPD központi bizottsága adatott ki, érthetetlen jelmondatokat tartalmazott: "Még nem érkezett el a pillanat, hogy felvegyük a harcot a katonai diktatúrával. Csak akkor érkezik el, ha a katonai diktatúra felfedi valódi arcát. A nagy tömeg csak akkor fogja megismerni a katonai diktatúrát, ha a munkások hátán, ha belsejükben vas elnyomás és új háború veszélye üti majd fel a fejét." Persze azért a munkások harcoljanak pusztán propagandista csatakiáltásokkal:" Le a katonai diktatúrával! A proletárdiktatúráért! A kommunista tanácsköztársaságért!" Még az apolitikus laikus elme előtt is a zavarosság csúcsaként tűnik fel egy ilyen röplap. Minden sorra két különböző jelmondat jut: Ne harcoljatok a katonai diktatúra ellen! Még nincs itt az ideje a proletárdiktatúrának, de harcoljatok a német tanácsköztársaságért. Ne tegyetek semmit a proletárdemokráciáért-, még ha a monarchista tábornokok minden forradalmi munkást agyon is lőnek, de kiadják a diktatúra elleni harcra való felszólítást. Még 1920. március 22-én elküldött a KP egy körlevelet a helyi vezetőségeknek, amivel senki sem tudott semmit se kezdeni: "Elvtársak, azt kérdezitek majd, milyen jelmondatot küldünk nektek. Tudjuk és reméljük, hogy egyetértünk abban, hogy a Tanácsköztársaság ideje még nem jött el. De az a kötelességünk, hogy ebből a harcból mindent kihozzunk, ami a proletariátusból kihozható. A kötelességünk, hogy a célunkhoz vezető úton olyan messzire eljussunk, amennyire csak lehetséges. Harcunk valódi célja rejtve marad a proletariátus forradalmi érettsége által. De ami elérhető és szerintünk el is kell érni, először is a proletariátus felfegyverzése, hogy az eljövendő kormány, bármilyen legyen is az, a munkások bajonettjére és ne a burzsoázia bajonettjére támaszkodjon, másrészt mindenütt munkástanácsok alakítása, mely célja, hogy a jövendő kormánnyal, még ha ezúttal nem is a tanácsokból alakul ki, szervezett hatalomként álljon szembe. Elvtársak, reméljük szívetek a forradalmi harcért ég..." Így a KB a tehát március 22-én a proletariátus felfegyverzését követelte! De amikor a KB kiadta a jelmondatot a munkások felfegyverzésére, a chemnitzi munkástanács Brandler vezetése alatt, megpróbálta megakadályozni, hogy fegyvereket hozzak el a frankenbergi fegyverraktárból. De ez még mind semmi, Brandler az SPD és USPD nyomása alatt azt követelte, hogy adjuk le a birtokunkban lévő fegyvereket is. Ugyanez a Brandler a Kapp-puccs napjaiban a következő szavakat intézte a forradalmi proletariátushoz: " A tőkés társadalmi rendet csak az összes rendelkezésünkre álló erőszakos eszköz használatával szüntethetjük meg. Aki a proletariátust visszatartja bármilyen eszköztől és akadályozza a szocializmusért vívott harcában, az a proletariátus árulója. A harc a proletárdiktatúráért, a kommunizmusért folyik!" Az efféle terv-és irányadás nélküli parolák határtalan zavart okoztak a munkásság soraiban. Brandler elvtárs a chemnitzi alakuló munkástanácsgyűlésen, ahol a kommunisták voltak többségben, a következőt mondta: "Nem közvetlenül a kommunista célokért harcolunk, jelenleg nem gondolunk arra, hogy hatalomra juthatunk." (Nyugat-Szászországi akciók a Kapp-puccs ellen) Ezt a brosúrát "felvilágosító anyagnak" szánták, de tele van ellentmondással. "Vagy minket győznek le a banditák (Kappék), vagy mi őket, harmadik lehetőség nincs. Ha a szakadék előtt állunk, akkor is az utolsó pillanatig akarunk harcolni. Nem egy demonstrációról van szó, hanem a létről, vagy nem létről." Másnap utazási engedélyt állított ki Noske embereinek. "A fegyveres harcot is ki kellett kerülnünk, miután a Rajna-vidéket leverték. Rövid kezdeti siker után súlyos vereséget szenvedtünk volna." Ennek ellenére még a Rajna-vidék leverése előtt sem próbálták meg egyszer sem fölvenni a harcot, sőt minden erre vonatkozó követelést elutasított." Hölz az önéletrajzában pár oldallal arrébb a következőket írta: "Én magam is megtanultam felismerni, hogy nem elég érzelmileg azonosulni az elnyomott, tulajdon nélküli osztállyal, hanem minden eszközzel harcolni kell a társadalmi forradalomért, méghozzá épp azokkal az eszközökkel, amiket a háborúban úgy meggyűlöltem. A háborúból pacifistaként tértem vissza. De a vogtlandi eseményekből és az osztályharc teóriájának és gyakorlatának tanulmányozása során megtanultam, hogy a munkásság szabadsága nem érhető el gazdasági vagy politikai reformok által, hanem minden eszközzel harcolni kell a politikai hatalom megszerzéséért. Mert a burzsoázia az erőszak minden eszközével a munkásság gazdasági rabszolgaságát kívánja fenntartani. Ahogy elmélyültem a proletárforradalom lényegében beláttam, hogy a társadalmi forradalmat nem lehet fegyveres puccsal elérni, hanem ez bizonyos gazdasági feltételek és társadalmi erők eredménye. Persze ez nem zárja ki azt, hogy a forradalmat ne lehetne akciókkal előmozdítani."()) Hatalmas méretű harcok bontakoztak ki a Ruhr-vidéken is. A Ruhr- vidék az ország egyik ipari központja volt, ezért lett ez a puccsisták egyik fő célpontja. A burzsoázia egésze is különös súlyt fektetett az itteni harcokra. A puccsisták egy Münsterben alakuló központból akarták bekeríteni a munkásokat, de a munkások kiterjesztették harcukat. A Ruhr-vidék déli részén erős volt a szakszervezeti befolyás, az északi részen ez a befolyás jóval mérsékeltebb volt, ezért itt erőteljesebben bontakozott ki a proletariátus forradalmi ereje. 1920. március 13-án miközben zajlott az általános sztrájk, Essenben 12000 másnap 5000 proletár vonult az utcákra. A katonaság erővel próbált ellenállni, de sikertelenül. Március 14-én proletárok támadták meg Lützow szabadcsapatát, akik jobbnak látták visszavonulni. Ahová elmenekültek, onnan is elkergették őket (Wetter, Herdecke). Hagenben a proletárok lefegyverezték a rendőrséget és szétverték a tanácsházát. Március15-én Essenben a rendőrség tüzet nyitott a tüntetőkre, öten meghaltak, tizenheten megsebesültek. Március 17-én Dortmundban a proletárok elfoglalták a városházát, ahol ezek után egy SPD, USPD és KPD tagokból elnökség alakult. Március 18-án 20 000 munkás megtámadott egy 1500 fős Freikorp-alakulatot, amely aztán a francia demilitarizált övezetbe, Kölnbe menekült. Wuppertalban egy tüntetésen szétvertek egy rendőrállomást. Március 19-én Essen és Mülheim a munkások kezére került. Duisburgban kommunista csapatok fosztogattak, lefoglalták a bankokat, és pénzt osztottak. Lützow csapata (50 000 fő) a francia hadsereg által megszállt területre menekült. Március 20-án a kormány és a szakszervezetek befejezetnek tekintik a sztrájkot. A volt SPD-s kancellár Scheidmann, ekképp értékelte a helyzetet: "Fennállt az a veszély, hogy e nyomás súlya alatt nemcsak az általában elítélt berlini katonai hatalom roppan össze mindenütt, hanem a Reichswehr is: helyén pedig valami köztársasági népfelkelésféle jön létre azzal a céllal, hogy a fegyvert kizárólag a proletariátus kezébe adja." Március 22-én az SPD és az USPD a munka felvételére szólított fel. Ekkorra már a Vörös Hadsereg létszáma elérte a 100 000 főt, és ellenőrzése alatt tartotta a Rajna és a Hamm, valamint a Lippe és Wupper között elterülő iparvidéket, Hagen, Dortmund, Bochum, Solingen Gelsenkirchen, Essen és Mülheim városával együtt. Munkáscsapatok állomásoztak Remscheid, Düsseldorf, Hamborn, Dinslaken városában is. A Lippével párhuzamosan alakult ki a front. A városokban végrehajtó tanácsok alakultak. A Vörös Hadsereg gyors létrejötte és győzelmei láttán a burzsoázia előre kitervelt bolsevik puccsról beszélt. Pedig a felkelést a proletariátus mindenféle párt befolyás nélkül robbantotta ki, és a Vörös Hadsereget, az akcióbizottságokat önmaga hozta létre és szervezte meg. A proletariátusnak ahhoz már nem volt elég ereje, hogy a harcokat a "végső győzelemig" szervezni tudja. A városok, és az őket elfoglaló Vörös Hadsereg nem voltak egységesek. Három fő központ alakult ki, ahol már a baloldali pártok képviselői is vezető szerepet kaptak. A hageni központ USPD befolyás alatt állt, és elfogadta a bilefeldi szerződést. Az esseni központ (március 25-én Essenbe kb. 70 helyről érkeztek az akcióbizottsági gyűlésre, itt megalakították a központi tanácsot), ahol többségben voltak a KPD "baloldali"ellenzékének tagjai, akik elvetettették az egyezményt és további általános sztrájkra hívtak fel. Majd április 1-én, pedig proletár felkelésre szólítottak fel. Az un. katonai vezetőség Mülheimben ült, amely kezdetben alá volt rendelve az esseni tanácsnak, de aztán a KPD "baloldali ellenzékével" és a FAUD ([7].) vezetésével önállósodtak. A bilefeldi szerződést nem fogadták el, és kiadták a jelszót: "Harc a végsőkig!" A FAUD ezekben a harcokban érte történetének talán legsikeresebb napjait. A szervezet 1919 óta jól kitudta építeni federatív hálózatát, és a Rajna-vesztfáliai régióban különösen nagy befolyással rendelkeztek. A felkelés ideje alatt a Leigen féle szakszervezetben a szakszervezeti munkások számaránya 53,2%, az egyébként jóval kisebb hatáskörű és méretű, mint a FAUD-é 44,9%. Különösen sok tagjuk volt a bányászok körében. "Népszerűséget" azzal szereztek, hogy ezekben a forradalmi napokban, de már korábban is élesen felléptek a "hivatalos" szakszervezetek ellen. A felkelés ideje alatt a helyi FAUD is (mint ahogy szinte mindegyik szervezet) ellentmondásos politikát folytatott nagy szerepük volt a munkásbizottságokban, amelyek a proletár aktivitás szervezetei voltak, de centralizáció ellenességük, federációs elképzeléseik végül is oda vezettek, hogy inkább foglalkoztak a munkástanács választásokkal, mint a mindennapos forradalmi feladatok végrehajtásával, a felkelés kiterjesztésének és a központi kormányzat megtámadásának lehetőségével([8].). Az USPD, KPD, FAUD stb. tagok többnyire valóban a harcos proletariátushoz tartoztak, akik megkérdőjelezték "saját" pártjaik vezetőségének döntéseit, de nem alakították az egységes proletár szervezetet. A felkelő munkásoknak semmiféle polgári politikai céljuk nem volt. Harcukat két dolog vezérelte egyrészt a kommunista forradalomért való harc, másrészt a birodalmi hadsereg iránt érzett gyűlölet. A kormány eleinte a kiéheztetést próbálta meg, leállították az élelmiszerszállítmányokat 1920. március 24-én a berlini kormány által a tárgyalásra kijelölt SPD-s belügyminisztert Karl Severing, a centrumpárti pénzügyminiszter Giesbert és a SPD-s, USPD-s, KPD-s vezetők megkötötték a bilefeldi egyezményt. Ez kikötötte, hogy a Reichswehr a Ruhr-vidéken kívül marad, a puccs résztvevőit és az "ellenforradalmárokat" eltávolítják a kormányból és megbüntetik őket, államosítják a nagyvállalatokat. Mindennek fejében a proletárok leadják azt az 55 000 fegyvert, amivel rendelkeztek. Sok proletár leszarta a burzsoáközi megállapodást. Mülheimben gyűltek össze azok a csoportok, akik ekképp vélekedtek. Megfenyegették a tárgyalókat, követelték a birodalmi hadsereg felosztását. Újra fellángolt az általános sztrájk. Az esseni központi tanács se akarta leadnia a fegyvereket. A Ruhr-vdék északi részén eltávolították a polgármestereket, hivatalnokokat, kisajátították a bankokat, pénzt szedtek be a vállalkozóktól. Berlinben, az ugyancsak nagyon erős KPD "baloldali ellenzék" is folytatni akarta a harcot, megpróbált Vörös Hadsereget szervezni, de ez kísérlet a hatalmas szakszervezeti és szociáldemokrata befolyás miatt kudarcot vallott. A bilefeldi szerződés minden proletár ellenkezés ellenére elérte hatását. Óriási zavar keletkezett a Vörös Hadseregben, sok proletár letette a fegyvert. A zavart csak tovább fokozta, hogy a KPD és a FAUD vezetése elutasította a további harcot. Rudolf Rocker hiányolta a felkelés szindikalista "konstruktivitását", nehezményezte, hogy sok felkelő más szervezetek tagja, ezért kijelentette, hogy a "fegyveres akció nem megfelelő eszköz a katonai erőszak legyőzéséhez". A KPD vezetősége "lojális ellenzékként" határozta meg magát és széles körű agitációba fogott annak érdekében, hogy a proletárok mérséklődjenek, tegyék le a fegyvert, hagyják abba a felesleges vérrontást, és a KPD kilépve az elszigeteltségből inkább a választásokon mérje meg erejét. A KPD a felkelésben való szereplésével végleg eldöntötte azt a vitát, amely évek óta a szervezeten belül folyt. Megalakult a KAPD([9].). A Vörös Hadsereg feloszlóban volt. Az esseni központi tanács nem látott garanciát a szerződés betartására ezért, újabb tárgyalásokat javasolt. Március 30-án tárgyalások még zajlottak a tárgyalások, de a kormány olyan rövid idejű ultimátumot bocsátott ki a fegyverek letételére, amely teljesíthetetlen lett volna. Míg a fegyverszüneti tárgyalások zajlottak, Watter tábornok, aki mint a Ruhr-vidéki Reichswehr parancsnoka először a Kapp-puccshoz csatlakozott, a weimari köztársaság megbízásából átcsoportosította csapatait. Április 2-án a kormánycsapatok behatoltak a Ruhr-vidékre. Április 3-én elfoglalták Duisburgot, Recklinghausent és Oberhausent. Április 4-én Mülheimet foglalták el. Április 5-én Dortmundot foglalták el. Április 6-án elfoglalták Essent. A visszafoglalások során és az után megöltek 1000 proletárt, 822-őt pedig összesen 1088 évi börtönre ítéltek. Watter csapatai behatoltak a francia hadsereg által felügyelt demilitarizált övezetbe. A francia hadsereg visszavágott és április 6-án elfoglalták Frankfurtot, Hamburgot, Hanaut. A Kapp-puccs utáni felkelés a németországi forradalmi hullám csúcspontja volt, amelyben hatalmas forradalmi energia szabadult fel, amelyet végül is sikerült elszigetelni és leverni. A harcok után elképesztően megerősödött a burzsoázia. Inflációs politikával segítették elő az exportot ez nem jelentett mást, mint magas árakat, élemiszer hiányt stb.. Az országba újra előmerészkedtek a monarchista erők, akik a junkerek birtokain fehér-partizán csapatokat szerveztek. Németországot újra felfedezték a "külföldi" tőkések is: az USA kölcsönt nyújtott, a Standard Oil magához kaparintotta az ásványi anyagok jelentős részét, rengeteg német-amerikai banktársaság alakult és nem utolsó sorban az amerikai tőkések segítséget nyújtottak Németország újrafegyverkezéséhez. 1920. június 6-án sikeres választásokat tartottak, ahol az SPD elvesztette szavazatainak felét és kikerült a kormányból. Ugyanekkor az USPD megkétszerezte szavazatainak számát, a KPD pedig első ízben indult a választásokon és 400 000 szavazatot kapott. 1920. augusztusában az orosz-lengyel háború ellen tiltakozva a proletárok Stuttgartban összetörtek három hadiszállító járművet, és 160 000-en tartottak sztrájkot. "A FORRADALOM NÉMETORSZÁGBAN HOSSZÚ IDŐRE ELVESZETT" (Otto Rühle)([10]). Németország gazdasági helyzete változatlanul nem érte el a háború előtti szintet. Ez leginkább a kizsákmányoltakat érintette. 1922-ben egy aranymárkának másfélezer márka, míg 1923-ban 11 000 márka felelt meg. A spekulánsok az értéktelen pénzzel fizetek az áruért, amit aztán külföldön jobb valutáért adtak el. A tőke tovább koncentrálódott, pl. Stinnesnek 1923-ban már 1220 bank- és kereskedelmi vállalata volt. Ezzel szemben viszont egyre több kisvállalkozó ment tönkre. Hanyatlott a mezőgazdaság is, évről-évre csökkent a terméshozam. A legnehezebb helyzetbe így a szegény földmunkásság került. 1921. májusában a katolikus Centrumpárt vezetője Wirth lett a kancellár, akinek kormányában tekintélyes szerepbe került a liberális nézetiről híres nagytőkés, Rathenau. A kormány, hogy mind függetlenebbé váljon a győztes antant hatalmaktól normalizálni akarta kapcsolatát Szovjet-Oroszországgal (Rapallói szerződés 1922). A burzsoázia egy jelentős része közben fasiszta szervezeteket hozott létre, amelyeknek a weimari köztársaság megbuktatása, és az agresszív külpolitika volt a célja. A fasiszták élesen felléptek a proletár mozgalmak és a baloldali pártok ellen. Hogy a munkásosztályt megtévesszék pártjuknak a Nemzetszocialista Német Munkáspárt nevet adták (1919. ). A párt központja Münchenben volt, vezére Adolf Hitler. A proletárok több tüntetést is tartottak a fasiszta hordák elleni tiltakozásképp. Ugyanakkor a fasiszták konkrét támadásokat hajtottak végre a kormány tagjai (pl. Rathenau meggyilkolása 1922.), és még inkább a proletár szervezetek ellen. De, hogy újra biztosítva legyünk afelől, hogy a kormányok mennyire nem jelentős tényezők a tőke értékesülési törekvéseivel szemben, megemlíthetjük, hogy a kormány nem tett és nem is tehetett semmit a fasiszta terror ellen. 1922. novemberében megbukott a Wirth-kormány, és a Stinnes-csoport embere Cuno alakított kormányt a DDP, DVP, a Centrum tagjaiból. A kormányt továbbra is az amerikai tőkés érdekek irányították. A Márciusi Akció után 1921-ben már nem igen történt számottevő proletár megmozdulás. 1922. február 1-8 vasutassztrájk zajlott le. A fasiszta hordák szerveződésén kívül a még inkább elharapódzó nyomor serkentette további harcokra a proletariátust. 1922. novemberében országszerte sztrájkok, tüntetések, Közép-Németországban, és a Ruhr-vidéken fosztogatások voltak. Miután Németország nem tudta fizetni a versailles-i békeszerződésben megállapított jóvátételi összegeket, 1923. január 11-én a francia és belga csapatok bevonultak a Ruhr-védékre. A kormány passzív- nacionalista ellenállásra hívott fel. Amely munkabeszüntetést, adófizetések megtagadását, szolgáltatások szabotálását jelentette. Az akció nyomán a proletárok 70%-ka munkanélkülivé vált, az infláció tovább nőtt. Amíg az ellenállás alatt elszenvedett károkért bőségesen pótolták a nagytőkések veszteségeit, addig a munkásokat elértéktelenedett pénzzel fizették ki. Április 2-án a katonák Essenben a fosztogató proletárok közé lőttek. Néhány nappal később a katonák már nem lőttek a tüntető tömegbe, és május 1-én a katonák együtt tüntettek a városi munkássággal. 1923. május 19-25 Dortmundban a munkások összecsaptak a jobb oldali szabadcsapatokkal. Május végén 400 000 bányász és kohász sztrájkolt. Júniusban a szilézai bányászok és földmunkások sztrájkoltak. A gyárokban országszerte üzemi bizottságok alakultak. 1922-ben tartotta első kongresszusát a Forradalmi Üzemi Tanácsok, ahol árellenőrző bizottságok felállításáról döntöttek. Ezek a bizottságok fosztogatásokat szerveztek és árengedményeket vívtak ki. Mint a legtöbb proletár kezdeményezésre, erre is hamar ráült a szociáldemokrácia, amely a munkáskormányért való harcra hívott fel. 1923. augusztus 11-én Berlinben három napos általános sztrájk zajlott le. Országos sztrájkhullám indult el, amely végül is megbuktatta a Cuno-kormányt. Helyette Stresemann vezetésével új az SPD-vel kiegészült kormány alakult. Az új kormány rendkívüli felhatalmazást kapott a parlamenttől. Bevezették az ostromállapotot, a hadsereget és a fasiszta csapatokat készenlétbe helyezték. A tőkések követelték a munkanap meghosszabbítását, megszüntették a 8 órás munkanapot. Október második hetében véres tüntetések zajlottak le Aachenben, Berlinben, Erfurtban, Essenben, Hamburgban, Frankfurtban, Kölnben stb.. Október 10-én Szászországban és október 16-án Thüringiában "munkáskormány" alakult, amelyben a baloldali SPD tagok mellett a KPD tagok is részt vettek. A KPD kormánytagok még a hithű bolsevik Dimitrov szerint is úgy viselkedtek "mint holmi középszerű parlamenti miniszterek egy polgári demokráciában". A kormány programja a következő volt: fegyvertelen munkásszázadok felállítása, az alkotmány védelme, a nagytőke ellenőrzése, oktatási reform szociális háló stb.. A központi kormánycsapatokat indított a "munkáskormány" ellen. Október 20-án a KPD elhatározta, hogy sztrájkot hirdet a kormánya védelmében, és felkelést szerveztek Hamburgban. Október 21-én a KPD központ visszavonja a felkelésről szóló határozatot. Hamburgban viszont már a határozattól függetlenül is elkezdődött a szervezkedés. A határozatról még értesültek, de annak visszavonásáról már csak később. Október 21-én a dokkmunkások elhatározták, hogy sztrájkba kezdenek, ha a kormány megtámadja Szászországot. 22-én kitört az általános sztrájk. Október 23-ra a KPD kerületi pártbizottsága felkelést hirdetett. 23-án éjjel 300 felkelő elfoglalta a főútvonalakat, síneket. Megtámadtak 17 rendőrőrsöt. Egyes kerületekben barikádok épültek. Mivel 24-én a KPD vezetősége elvetette az országos általános sztrájk meghirdetését a felkelők visszavonulót fújtak. 1923. novemberében a kormány betiltja a KPD-t. Decemberben meghosszabbítják a munkaidőt. 1924. február 19-én megszüntetik a szükségállapotot. A rend helyre állt. Németországban ezzel stabilizálódni látszott a burzsoázia ereje. Amely tovább szervezkedett: 1923. november 8-9-én Münchenben Hitler sikertelen puccskísérletet tesz a hatalom megszerzésére... KARL PLATTNER (1893-1945) Karl Robert Plattner, 1893. január 3-án a Mansfeld bányavidéki Operade faluban született. Apja David Friedrich Plattner 20 éves bányamunkás, anyja Friderica fiúk születésénél 24 éves volt. Plattner gyerekkoráról nem sokat tudunk, ő maga se szívesen beszélt róla. Plattnernak később még 6 testvére lett. Nagyon nagy szegénységben éltek, de ennek ellenére szülei nem voltak mozgalmárok. Sőt apja kifejezetten a hierarchizált nevelés híve volt, a gyerekeket többször fenyegették azzal, hogy majd elviszi őket a rendőr. Apja a későbbiek során se értett egyet Plattner nézeteivel. A család aszerint, hogy hol találtak munkát többször költözni kényszerült. Badebornban, majd Tháléban laktak. Plattner 1907-ben fejezte be a népi iskolát és a kohászati iskolába jelentkezett. Ez fontos lépés volt, mivel a kohászok nagyon tudatos osztályharcosok hírében állottak. Szinte mindegyik kohász a Német Fémmunkások Szövetségének volt a tagja. A sztrájkok mindennaposak voltak. Plattner ekkor kezdte el olvasni az SPD újságjait, de ami ennél sokkal lényegesebb ekkor kezdte el olvasni Marx és Engels műveit is. Csatlakozott az "Egység" (Einheit) nevű munkás sportkörhöz és tagja lett a "Munkásifjúság" nevet viselő olvasókörnek is. Bekapcsolódott a fiatal munkások szervezésébe. 1908-ban került először börtönbe, ahol 15 napot ült sértegetés miatt. 1901-ben az iskola után, mintegy két évig vándormunkásként tengette életét, a Ruhr-vidéken, majd Észak-Németországban dolgozott. Vándorlásának minden egyes állomásán kapcsolatba lépett a helyi SPD ifjúsági szervezetével. A szorosabb együttműködést a Hamburg-Altónai Ifjúsági Szervezettel folytatott. 1912-ben Hamburgba költözött. Itt egy hajóépítési gyárban dolgozott. Belépett az SPD-be, ahol nemsokára a hamburgi SPD legfőbb csoportjának, a tartományi szervezetnek tagjai közé választották, ezenkívül még a Fémmunkás Szövetség bizalmi embere volt. Fő érdeklődése az ifjúság szervezkedése volt. 1913. nyarától a Hamburg-Altónai Ifjúsági szövetség (1909-ben alakult) egyik alcsoportjának vezetője, majd Hamburg III. Kerületének SPD képviselője lett. Hamburg már a XIX. század 70-es éveitől 1914-ig a munkásmozgalom és főleg a radikális proletármozgalom egyik fellegvára volt, de azért itt is a reformista erők voltak a befolyásosabb tényezők. Bár Plattner nem igen írt a pártvitákról, de fontos adatnak tűnik, hogy az ifjúsági mozgalom vezetői mind a párt baloldalához tartoztak. A párt baloldalának fő ideológusai Laufenberg([11].) és Fröchlich([12].) intenzíven foglalkoztak az ifjúsági szervezetekkel, rengeteg előadást, agitációs körutat tartottak. PLATTNER A HÁBORÚ ALATT. Plattner a háború első pillanatától kezdve békepártiakhoz csatlakozott. De a hamburgi pártvezetés a pártvonalat követve soviniszta hangot ütött meg. Plattner később augusztus 4-ét a szociáldemokrácia legszégyenteljesebb napjának tartotta, "ahol rengeteg szocialista lett árulóvá." Az ifjúsági szervezet tagságának többsége antimilitarista lett. A hamburgi pártvezetőség ezért többször felelősségre vonta őket. 1914. augusztus 3-án Hamburgban a II. és a III. kerületi ifjúság háborúellenes demonstrációt tartott. Ezután a hamburgi pártvezetőség beleegyezett abba, hogy az ifjúsági szervezetben sorozásokat tartsanak. Plattnert szeptember 2-án a magdeburgi gyalogsághoz sorozták be, októberben már a nyugati fronton volt. 1915. őszén eltalálták a kezét, három ujja lebénult. Ennek köszönhette, hogy decemberben leszerelték. 1916. tavaszán az Általános Betegkasszánál volt segédíró. Plattnen újra vezetőségi szerepet vállalt az Ifjúsági Szövetségben, de most már sokkal radikálisabb hangot ütött meg. A SPD-ben a háborúpártiak és a háború ellenzői között felerősödtek a konfliktusok, de még mindig a háborúpártiak voltak a befolyásosabb tényezők. Ez azért is lehetséges volt, mert a radikálisabb elemeket egyszerűen besorozták, és kiküldték az első vonalba. A háború ellenzői főleg az ifjúsági szervezetekben tudtak eredményeket elérni, akikre nagy hatással voltak Luxemburg és Liebknecht röplapjai, amelyeket a kevés példányszám miatt kézzel kezdték másolni. Az ifjúsági szervezetek egyre inkább arra törekedtek, hogy saját vezetőségeket hozzanak létre. 1916. március 3-án a SPD vezetősége elhatározta, hogy beszünteti a hamburgi ifjúsági szervezet tevékenységét. Ez óriási felháborodást váltott ki. Március 17-én az ellenzéki ifjak megalapították a Hamburg-Altónai Szabad Ifjúsági Szervezetet. A szervezethez szinte az összes régi tag csatlakozott. Újságjuknak a "Proletár Ifjúság" (Proletarier-Jugend) címet adták. Augusztus 18-án a szervezet egy háborúellenes demonstrációt tartott. Az SPD folytatta elnyomó politikáját és az üres fenyegetőzések után, végül feloszlatták ezt a szervezetet is. Elkezdődtek az illegalitás napjai. Plattner csak ekkor került újra előtérbe. Ő lett a "Proletár Ifjúság" egyik kiadója és terjesztője és 1917-től szerkesztője. Plattnert fedőneve "Hűséges szerető" volt, 1917. szeptemberétől elkezdték körözni. A szervezet próbálta kidolgozni az illegalitásban való tevékenység lehetőségeit. Ennek érdekében tanulmányozták a munkásmozgalom 1878-90. "szocialista törvény"([13].) alatti szervezkedési formáit, pl. több csoportból vándor egyesületeket hoztak létre.. Plattner lakása lett az illegális tevékenység központja, megpróbáltak a birodalom egész területén kapcsolatokat keresni, és ezen kívül háborúellenes akciókat szerveztek. 1916. júniusában Jénában tartottak egy az egész birodalomra kiterjedő illegális ifjúsági konferenciát, ahol Suszter Központ fedőnéven, létre hozták az ellenzéki ifjúság központját. A Suszter a Spartakus-csoport([14].) befolyása alatt volt. Plattner szerint ez a központ túl keveset tett az "antimilitarista mobilizálásért", ezért 1917. március 4-re Hannoverbe összehívta az Észak-nyugat Németországi Ellenzéki Ifjúsági Konferenciát. A képviselőknek adott egy röplapot, amelyben azt követelte, hogy a Suszter helyett egy másik KP-t hozzanak létre. Azért, hogy a radikális szocialisták között szervezeti egység jöjjön létre. Hasonlóan, mint Brémában Knief ([15].) (akivel 1916. óta kapcsolatban volt) ő is egy új a tömegakciók talaján álló munkáspárt létre hozását követelte. A spartakistákkal ellentétben nem csatlakoztak az USPD-hez Plattner ekkoriban kezdett szorosan együttműködni későbbi barátjával, a hannoveri ifjúsági mozgalom egyik radikális tagjával, Karl Beckerrel. A rendőrség időben értesült a konferenciáról, és még a röplap megbeszélése előtt feloszlatta. 1917. március közepén érkeztek meg az első hírek az oroszországi felkelésről. Az események jelszóként hatottak. Kiadtak egy röplapot "Vörös rettenet" címmel, amelyben üdvözölték oroszországi testvéreiket, és felszólították a németországi proletárokat az internacionalista cselekedetre. 1917. április 8-9-én Berlinben birodalmi konferenciát tartottak a baloldaliak. A konferencián heves összetűzések voltak a spartakisták és a "baloldali radikálisok" között. Nőtt a "baloldaliak" befolyása. Plattnert és Beckert beválasztották egy kiadói bizottságba, ahol újra ki kellett dolgozni a "hannoveri irányvonalat". A konferencia elhatározta, hogy a "brémai baloldal" lapjának, az Arbeiterpolitiknak([16].) a nyomdájában kiadott "Szocialista Ifjúsági Közlöny" (Mitteilungsblatt für die sozialistische Jugendbewegung), a mozgalom központi sajtója legyen. Plattner ekkor feladta állását, hogy csak a politikával tudjon foglalkozni. Április végére elkészítették az új irányvonal kidolgozását. Amelyben követelték, hogy az ifjúság "energikusan vegyen részt az általános osztályharcban és a tömegsztrájkokban. Legsürgetőbb kötelességünk a harc mai formáját, a tömegsztrájkokat előmozdítani. Az egész szervezetnek e cél érdekében kell működni. A szervezet az osztályharc egy eszköze a harci szervezet. Semmit nem figyelembe vevő osztályharcot kell vívni mindenkor, még akkor ha ez súlyos áldozatokat is követel." 1917. májusában az irányvonalat az egész országban vitára bocsátották. Plattner és Becker városról-városra utaztak, hogy irányvonalnak híveket szerezzenek, de akciójuk nem mindenhol talált helyeslésre. Például május 20-án a hamburgi szervezet gyűlésén többen is ellene fordultak, azt mondták, hogy 14-18 éves gyerekek nem elég érettek egy ilyen akcióra (katonának, ágyútölteléknek viszont már érettek voltak?). Ennek ellenére a hamburgi többség elfogadta az irányvonalat, de egy kitételük volt, az autonómiára való törekvés. Ezzel azt akarták elérni, hogy a szervezetet ne kössék egy újonnan létrejövő, még oly radikális párthoz. Plattner ezzel nem érthetett egyet, és egy cikkben élesen megtámadta ezt a törekvést. 1917. július 8-9-én Halléban rendezték meg az Országos Szocialista Ifjúsági Konferenciát. Az ország egész területéről több mint 32 képviselő jelent meg, a Suszter bojkottálta a konferenciát. Plattner ezt a bojkottot egy körlevélben támadta meg, amelyben a Suszter tettét a "tehetetlenség politikájának" nevezte. A konferencián is az "irányvonal" volt a fő téma, ahol azt el is fogadták. A hamburgiak javaslatára hozzá tették azt a kitételt, hogy szervezeti függetlenség megmarad. A konferencia megerősíttette bizalmában a háromtagú berlini kiadóbizottságot, és azt az új feladatott bízta rá, hogy az új központi bizottság véglegesítéséig akcióbizottságként működjön. Határozatot hoztak arról, miszerint a nemzetközi ifjúsági napot 1917. szeptember 2-át munkáselégedetlenséggel fogják ünnepelni, ezt még kiegészítették azzal, hogy szeptember 3-ra általános tüntető sztrájkot kell hirdetni. 1917. júliusában Becker és Plattner "Friedrich Adler politikai nézetei" címen adott ki egy brosúrát. Az előszóban elhatárolódtak az individualista politikai terror eszközétől([17].), ennek ellenére szimpátiájukat fejezték ki Adlerrel szemben. A kiadvány tartalmazta az Adler elleni per jegyzőkönyvét. A 20 000-es példányszámból "csak" 8000-et tudtak kiszórni, mivel a többit lefoglalták. Ebben az időben több röplapot is kiadtak, amit az ifjúság köreiben terjesztettek. "Meddig még? Már három éve tombol a világháború. Európa véres csatamezein proletár hullák rothadnak. Több milliót tettek nyomorékká, több ezren siratják szeretteiket. Otthon anyák és asszonyok rohadnak el, gyerekek és öregek éheznek. Meddig még? Meddig még? Van egy olyan erő, amely mindezt erős csapásokkal darabokra tudja törni, el tudja pusztítani. Csak meg kell mozdulni és az urakon máris remegő félelem lesz úrrá! Néhány napon belül véget tud vetni az éhezésnek, a könnyeknek, a gyilkosságoknak, a vérnek. Ti, munkások a ti vállaitokon nyugszik az uraitok, elnyomóitok, kínzóitok, és gyilkosaitok összes hatalma. Ha három napig nem lőtök és nem dobtok több gránátot, akkor a háborúnak vége lesz és a ti hatalmatok kezdődik el! Keletről már jön a proletárforradalom vörös áradata. Német munkások, orosz testvéreitek várnak rátok, számítanak rátok! Csak várnak és várnak! Meddig még? Július 8-án és 9-én a Szocialista Ifjúsági Mozgalom Birodalmi Konferenciáján elhatározták, hogy felveszik a harcot a háború, a kormány és az imperializmus ellen. Egyhangúlag a tömegakciók taktikája mellett kötelezték el magukat. Tömegsztrájkok, éhséglázadások kiterjesztése és támogatása, a hadseregen belül végzett antimilitarista propaganda által akarják a kapitalizmus fellegvárát megtámadni. Német proletár ifjúság! Lépj előre a harc mezején! Vess el minden aggályoskodást! Tettre fel! Lépj a becsület mezejére! A ti és a nemzetközi proletariátus becsületének mezejére! Ti vagytok a jövő! Ti vagytok az erő! Eljött az órátok! Vegyétek már észre, hogy ütött az óra! Ne tétovázzatok! Harcra fel!" 1917. augusztus elején az Átmeneti Akcióbizottság Jénában ülésezett, azért, hogy a tervezett háborúellenes akciókat előkészítse. Megvitatták egy röplap szövegét, amelyben a szeptember 2-3-i akciókra hívtak fel. A röplapot 40 000-es példányszámban akarták terjeszteni. Ezután Becker Drezdában ment, hogy részt vegyen a röplap osztás szervezésében. Plattner pedig újra agitációs útra indult, hogy széles akcióegységet hozzon létre. Ez sok helyen nem volt sikeres. A Nagy Berlini Ellenzéki Ifjúsági Gyűlésen Plattnert hűvösen fogadták, mivel a Gyűlés az akcióban csak akkor vett volna részt, ha abban a spartakisták is részt vállalnak. Plattner ezt nem fogadta el. Plattnert provokatőrnek minősítették. Hamburgban is elutasításra talált, itt egyenesen őrültnek titulálták. Plattner felszólította elvtársai kis csoportját, hogy külön gyűlésen lépjenek fel. Hasonló elutasításra találtak az ország más részeiben is. Egyesekben már az is felvetődött, hogy lefújják az akciót, de Plattner és Becker úgy vélte, hogy az akciók majd magukkal ránthatják az ingadozókat. A rendőrség leleplezte az akciót. Mintegy 30 000 röplapot bevont (ezek között volt olyan is, amelyet nem Plattnerék készítettek) és széles körű letartóztatási hullámba kezdett. A rendőrség Plattnert tartotta a mozgalom "lelkének", így mindenképp elakarták kapni. Plattner viszonylag jól értett a bujkálási technikákhoz és "csak" szeptember 15-én tudták elkapni, de addigra már a mozgalom "vezetőinek" nagy részét letartóztatták. A késői letartóztatás ellenére a legnagyobb hibát ő követte el, a letartóztatásakor nála volt több társának a neve, és rejtekhelyének címe. Szeptember 20-án Beckert is letartóztatták.