Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ERIC HOBSBAWM - KARL KORSCH

2014.03.09

 

 


 

A poszt-sztálini időszakban az életképes marxizmus utáni kutatás egybeesett a sztálinizmus előtti életképes marxista gondolkodók kutatásával. Nincs logikus oka annak, hogy ez így történjen, de a pszichológiai motívumok, amelyek miatt nemcsak az igazság, hanem annak tanítói iránt is kutatnak, nagyon erősek az emberekben (főleg a fiatalokban). Mindenesetre tartozunk az újrafelfedezéssel - más alighanem felfedezést mondana - néhány érdekes író felé. Karl Korsch (1886-1961) a legfrissebb közülük. Számos körülmény játszott össze annak érdekében, hogy élete a homályba vesszen. Bár az 1920-as évek első fele óta kommunista volt, írásai nem kötötték a lényeg “elferdítéséhez”, vagy nem voltak a maguk idejében, egy kalap alá véve Lukács a Történelem és osztálytudatának elhajlásaival, igazságtalanul, de nem minden alap nélkül.Így esélye sem volt rá, hogy a sztálini korszakot a marxisták valamilyen kicsiny szervezetének szaktekintélyeként élje túl. A spanyol anarcho-szindikalistáknál, akik felé húzott, nem volt olyan szerv, amely valószínűsíthetően át tudott volna venni, vagy akárcsak megértett volna egy olyan teoretikust, aki valóban kifinomult volt, aki egy magasan fejlett akadémiai hagyományhoz tartozott. Hitler győzelme eltemette az 1920-as években keletkezett írásait, Hitler bombái pedig megsemmisítették az 1938-ban Londonban, a Chapman és Hall-féle “Modern szociológusok”-sorozatban megjelent Karl Marx kötet megmaradt állományát – amelyet különben is alig vettek észre az angolszász marxizmus köreiben akkoriban.

A nyugatnémet értelmiségiek körében a marxizmus iránt váratlanul feléledő érdeklődés őt is újra életre keltette. 1966-ban megjelent a Marxizmus és filozófia (1923–31) Erich Gerlach hosszú bevezetőjével és néhány kisebb írás az 1920-as évekből, 1967-ben pedig kritikai kiadására került a Karl Marx Götz Langkau szerkesztésében.

Első látásra úgy tűnik, a Korsch iránti érdeklődés azon alapul, hogy behozta a marxizmusba egy német akadémiai tudós – az a kényelmetlen kitüntetés érte ugyanis, hogy a jénai ultrajobboldali egyetemen kapott professzori széket -, egy aktív politikus, thüringiai miniszterelnök és Reichstag-képviselő, és egy szenvedélyes forradalmár viszonylag ritka kombinációját. Ami azonban ennél is fontosabb, az a részvétele a "közép-európai baloldalon", ami az első világháborút megelőző s alatti években jött létre mint elméleti ellenállási mozgalom a második Internacionálé Kautsky-féle ortodoxiáival szemben, és egy többé- kevésbé rövid időre egyesült a "bolsevizmussal" az októberi forradalom után. Korsch osztotta a gondolkodók eme figyelemreméltóan rátermett generációja nagy részének a meggyőződését, hogy a német szociáldemokrácia a marxizmus egy változatával indokolta politikai passzivitását, amelyet aztán valójában egy XIX. századi pozitivista evolucionizmusba fordított át. A baloldalnak a természettudományok politikailag félrevezető determinizmusát filozófiává kell átalakítania (azaz Marxnak az 1840-es évekbeli filozófiájává), már csak azért is, mert marxista ortodoxia mindezt könnyedén félretolta. A cél nem az volt, hogy metafizikai "rendszerként" lezárja a marxizmust, hanem éppen hogy kinyissa. Arra törekedett, hogy szembeállítsa a valóság és az ideológia állandó - és eddig befejezetlen - filozófiai kritikáját (beleértve magát a marxizmust is) a pozitivizmus steril bizonyosságával.

Vitatott, hogy mennyire sikerült elérni a visszatérést egy marxista filozófiához Marx rendszerszerű "újra-hegelizálása" árán, miképp ez bevett volt másutt is a közép-európai baloldalon. Mindenesetre a Korsch és Lukács közötti konvergencia csak átmeneti bizonyult. Korsch, úgy tűnik, néhány fontos szempontból a kezdettől fogva eltért kortársaitól. Az eredeti pre-marxista ortodoxiakritika, amit még 1914 előtt Londonban fejlesztett ki, nem annyira a forradalomra, mint a szocializmus pozitív tartalmára kérdezett rá, amit viszont felfedezett mind a szindikalizmusban, mind - érdekes módon - a Fabiánus Társaságban, amihez akkoriban csatlakozott. Egy igazi proletár szocializmus-elképzelésnek tekintette a szindikalizmust, s talán egy ilyen eszme elkerülhetetlen formájának is. A Fabiánusok, gondolta, egy voluntarista elemet vezettek be a szocializmusba a nép szocialista neveléséhez és az ipar ellenőrzéséről folytatott vitákon alapuló, "a szocialista építés pozitív formulájához" való ragaszkodásukkal.

Bár ez a gondolatmenet különbözött Kautsky többi ellenfele álláspontjától, mégis konvergált hozzájuk. Minden baloldali lázadó aktivizmusra és a tervezésre szólított fel, és elutasította a történelmi determinizmust, mindegyikük tagadta, hogy "az emberiség mindig csak olyan történelmi feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani" marxi gondolata azt jelenti, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldása olyan automatikus lenne, mint amilyen megoldhatóságuk. Másrészt Korsch különbözött attól is, amit az új baloldal kelet-európai szárnyának nevezhetnénk, mivel ő teljes mértékben a fejlett ipari országok kapitalizmusának a problémáira koncentrált. Sőt védhető az az állítás is, hogy újrafelfedezése is ennek a ténynek köszönhető. Mert még soha nem volt nagy nehézség tudni, vagy legalábbis javaslatot tenni arra, hogy mit kellene tennie a marxistáknak az elmaradott országokban. A probléma a tizenkilencedik század második fele óta az volt, hogy mit kell tenniük azokban az országokban, ahol az indusztrializmus stabilan uralkodik és nem láthatók forradalmi perspektívák. Korsch erre a problémára koncentrált, bár sajnos nem volt megoldása rá.

Korsch a "nyugati" orientációja indokolja a bolsevizmus következetes elméleti kritikáját, amely lehetővé tette a számára – még a kommunista időszakában is –, hogy sokkal kevésbé legyen elkötelezett az orosz forradalom – megkülönböztetve a kívánt nyugati forradalomtól – iránt, mint mondjuk Rosa Luxemburg, és gyorsan arra vezette, hogy elálljon a Szovjetunió bármilyen pozitív megítélésétől. Ezen a ponton eltávolodott barátjától és csodálójától, Bertolt Brechttől, és – ami azt illeti – sok más közép-európai baloldalitól. Számára a leninizmus éppen olyan rossz volt, mint a kautskyanizmus, éspedig ugyanazon okokból. Sőt, élesen rámutatott arra, hogy a leninizmus fontos fogalmai, mint például az a nézetet, hogy a szocializmus értelmiségiek révén kerül be a proletármozgalomba, levezethetőek Kautskyból. Filozófiailag Korsch érveit a “Materializmus és empíriokriticizmus”-sal szemben bátran elviselték. A "materializmus" védelmére koncentrálva (ami nem volt komoly probléma) Lenin egy képzeletbeli ellenségre, az "idealizmusra" irányította a tüzet, és érintetlenül hagyta az igazi veszélyt, a " természettudományi színezetű materialista felfogást". Ez volt a polgári filozófiai gondolkodás alapvető áramlata, a természet- és társadalomtudományoké, és ez szolgált a legfőbb modellül magának a marxizmusnak a vulgarizálására is. Ezért Lenin ama tökéletesen őszinte vágya, hogy továbbra is a hegeliánus maradjon, hiábavaló volt: visszakényszerült egy a materializmus és idealizmus közötti ellentétet leegyszerűsítő – sőt pre-hegeliánus – szemlélethez. Az utóbbi viszont “az elmélet és a gyakorlat egysége” fogalmának vulgarizálásához, a Marx által "a hegeli dialektika saját lábra állítása" alatt értett fogalom túlegyszerűsített szemléletéhez vezetett. Végső soron egy olyan helyzetbe került, aminek a célja a marxizmus ama képességének az elfojtás volt, hogy hozzájáruljon az empirikus természet- és társadalomtudományok továbbfejlesztéséhez.

Korsch elismerte, hogy Lenin nem annyira filozófia művelésére törekedett, mint inkább hogy kritizáljon bizonyos filozófiai irányzatokat, amelyek – számára úgy tűntek – különféle okok miatt károsak a párt politikájára nézve. De vajon a marxisták foglalkozatnak-e a filozófiával vagy a gondolkodás más területével kizárólag abban a tekintetben, hogy az hasznos vagy káros-e a politikában? Nem.

Ez a Lenin-kritika sok tekintetben helyes, de Korsch elvetette azokat a tényezőket, amelyek a leninizmust nem pusztán a Kautsky-féle elmélet egy másik változatává tették, hanem egy teljesen más történelmi jelenséggé, az elmaradott világ forradalmának elméletévé. Elfogadta, hogy ez egy ilyen elmélet, de csak vonakodva. Tagadta, hogy az osztályharc gyakorlati szükségleteinek megfelelő elméleti kifejeződését alkotná annak jelenlegi szakaszában. Sőt miután kizárták a Német Kommunista Pártból, a Szovjetuniót is egyre inkább a fasizmushoz kezdte hasonlítani. Mindkettő az etatizmus és a totalitárius ellenforradalom megjelenése volt, amely a forradalmi mozgalom rövid életű 1917–23-as fellendülését követte, és arra törekedett, hogy megakadályozza annak kiújulását. Történelmileg abszurd, de ez a nézet csak úgy hihető, ha feltételezzük, hogy a bolsevizmus "menekülés volt az ipari proletariátus elméleti és gyakorlati igényei elől", amely a még mindig a polgári forradalom problémájával szembesülő "elmaradott kelet" helyzetét tükrözte. Korsch élt ezzel a feltételezéssel. Megfigyelte a fejletlen világ forradalmi mozgalmát és mint lényegtelent elutasította azt az ipari országok ipari proletariátusa szempontjából.

Ennek a nézőpontnak az volt a nehézsége, hogy forradalmi alternatíva nélkül hagyta a nyugatot, ha a háború utáni lázadás árja már visszahúzódott. Sőt, a spanyol anarcho-szindikalisták bukása után nem maradt semmiféle konkrét politikai perspektíva. Vannak arra utaló jelek, hogy – miképp más, sokat frusztrált és csalódott forradalmárok – 1956 után Korsch is úgy kezdte érezni, hogy a jövő valamivel kevésbé sötét, de mivel utolsó éveiben már nem írt semmit a témában, így nem kell találgatnunk, hogyan módosította volna a nézeteit.

Elkerülhetetlen módon, ahogy nőtt kiábrándulása, a marxizmus "fejlesztési" folyamata annak egyfajta kritikájába fordult át, vagy – még inkább – olyan sokat hagyott el belőle, hogy kétségessé vált – Korsch cáfolatai ellenére –, vajon a maradékot még mindig megfelelő-e marxizmusnak hívni. A dialektika, például, nem volt a hétköznapi logika módjára kezelendő "szuperlogika" – egy ésszerű vonás –, hanem az a mód, ahogyan a forradalmi korszak alatt osztályok, csoportok és egyének új eszméket állítottak elő, felbontották a tudás meglévő rendszereit és "rugalmasabb rendszerekkel helyettesítették őket, vagy ami még jobb, egyáltalán nem egy rendszerrel, hanem a fejlődés állandóan változó folyamatához alkalmazkodó, teljesen korlátlan és szabad gondolathasználattal". Ha ezt kombináljuk Marx legtöbb tényleges, a valódi világra vonatkozó tételének elutasításával, amit Gerlach úgy nevez, mint "a marxista kutatás – történelmileg korlátozott érvényességű – eredményeinek dogmatizálása, a fejlődés empirikus helyett spekulatív levezetése", Marx írásainak corpusából nem sok marad. Ami maradt, az az empirikus társadalomtudomány egy módszere, amely Marxtól ered, és elsősorban örvendetes megtagadása annak, hogy azonosítja magát a természettudományokkal, valamint egy proletariátus, amely pártként szerveződött, s amely ezt a módszert használhatná a céljaira. Nem volt világos, miért kellene a marxizmusnak lennie – vagy válnia – a proletár tudatosság formájának, és a jövőben legfeljebb a proletár elmélet egyik eleme lenne, ha egyáltalán a forradalmi mozgalom megújulása során a proletariátusra szorítkozna. Innen nézve Marx maga is "csupán egy a sok előfutár, a munkásosztály szocialista mozgalmának alapítói és a fejlesztő közül".

Úgy tűnhet tehát, hogy abban az "ellenforradalom" időszakában Korsch egy nagyon nehéz helyzetben találta magát, ahogy megjegyezte Marxról és Engelsről 1848 után: reális forradalmi perspektívák híján "az elmélet és a gyakorlat egységét" nem lehetett fenntartani, és elkerülhetetlen volt az áttérés a "gyakorlatról" az elméleti-empirikus kutatásra. Akárhogyan legyen is, rendkívül kétséges, hogy Korschnak az ehhez a helyzethez való alkalmazkodása – ellentétben Marxéval – megfelelően írható-e le mint "a társadalmi forradalom egy továbbra is átfogó elmélete". A gyakorlat oldala lecsökkent üres közhelyekre és a reménykedésre. Az elméleti oldal viszont nála rendszerszerű hidat képez aközött, amit a legtöbb angolszász – meglehet tévesen – metafizikának hívna és a modern tudományos módszer között. Ugyanez jelenik meg abban az érvelésében is, hogy Hegel – akinek a módszere egyáltalában nem az a modern természettudományok axiomatikus eljárásaitól eltérő – nem tekinthető összeférhetetlennek az empirikus kutatással – miként a Korsch által felfedezett matematikai modellek sem a társadalomtudományokban, s amint például barátja, Kurt Lewin "mezőelmélete" sem a pszichológiában, és sem talán a játékelmélet. Kétségtelenül értékes emlékeztetni arra, hogy a legelkötelezettebb társadalomtudományt is alá kell vetni a szokásos igazságteszteknek. Vajon hogy mindez – sok tekintetben sajátos módon – kapcsolatban állt-e a marxizmussal – kivéve természetesen az életrajzi vonatkozásokat –, egy másik kérdés lehet.

Fontos kihangsúlyozni a fejlődést Korsch politikai és elméleti elemzésivel kapcsolatban, mert nélkülözhetetlen hátteret nyújt az írásaihoz, és bár meglehetősen egyértelmű a Marxizmus és filozófiában (vagy még inkább a mű második kiadása polemikus bevezetésében), de messze nem nyilvánvaló a Karl Marx-ban, abban műben, ami semmi esetre sem számít könnyen érthetőnek egy nem szakember számára. Ebből nem következik, hogy az a szélsőséges álláspont, amit az 1950 körüli időszakban kifejtett – abban a fázisban, amikor akut csüggedés fogott el számos más, a marxi hagyományokon nevelkedett gondolkodót is – ugyanaz, mint az 1920-as vagy az 1930-as években írt műveké. Azonban ezek is jelzőpontok egy egyirányú fejlődés mentén. Mindez nem csökkenti sem a Marx-tanítványok, sem a marxista gondolat későbbi átalakulását és módosulásait tanulmányozók érdeklődését. Korschnak tudományos és kritikus tudása volt a mesterek műveiről, a történelmi változásokat bámulatos marxista tudatossággal szemlélte, ami alapot nyújtott neki és követőinek az elméleti fejlődéshez, továbbá olyan nézőpontja volt, ami előadását üdítően különbözővé tette az újabb generáció körében uralkodó divatoktól.

Így érdemes emlékeztetni az olyan szlogeneken nevelkedett fiatalokat, mint "elidegenedés" vagy "szociológia", hogy Marx mindenekelőtt közgazdász volt, s "A politikai gazdaságtan bírálatához" egyre inkább kialakult analitikus gerincét adta elméletének, míg az elemzés egyéb szempontjai egyre csökkentek a véletlenszerű, noha éles és ragyogó meglátásait. Nem korszakalkotó, de ki kell mondani, amikor A tőke egyesek szerint ismeretelméleti vagy a szociológiai értekezés, hogy "Marx materialista társadalomtudománya nem szociológia, hanem gazdaságtan." Ugyanilyen hasznos feltárni a marxizmus “recepciójának” történelmi folyamatát a XIX. század végi Németországban és Európában egy nyugodt, kiegyensúlyozott és meggyőző elemzésben. Korsch kimutatja, hogy a "revizionizmus" nem volt elutasító a forradalmi marxizmus korábban meghatározó elméletével és a gyakorlatával, sőt mintha az ikertestvére lett volna egy olyan formalizált marxista ortodoxiának, ami vele egy időben alakult ki – mindkettő a forradalmi elmélet válaszaként a nem forradalmi helyzetre. És így tovább.

Ezek a megfigyelések hasznosak, de nem világrengetőek. És bár Korsch nyilván másként gondolta, nehéz izgalomba jönni azoktól a tételektől, amelyeknek ő maga döntő fontosságot tulajdonított. Nem kétséges, hogy az 1920-as években a történelmi materializmus alkalmazása a marxizmus tanulmányozása során szokatlan volt, de ma már nem az.

Mindaddig, amíg a fennálló polgári társadalom anyagi alapja csupán megrohamozható és az csak megrázkódik, de nem dől meg a proletariátus gyakorlati forradalmi küzdelme során, a proletariátus forradalmi elmélete csak kritizálhatja a polgári korszak társadalmilag lehorgonyozott gondolatformáit, de végső soron nem lép túl rajtuk.

A felismerés, hogy a marxizmus "hiányos", önmagában nem elegendő. Korsch állítása a közhely szintjén marad, de ez az a fajta közhely, amely serkenti azokat, akik még nem szoktak hozzá. Legyen ám így: de merre menjünk tovább? Mindent számba véve az ő kudarca is, hogy nem lépett túl ezen a szinten, s ez megakadályozza Korschot abban, hogy jelentős mértékben hozzájáruljon a marxizmus fejlődéséhez. Határozottan érdemes őt olvasni, mert egyszerre volt intelligens és képzett. Lendületesen és világosan írt, szemben a közép-európai marxista teoretikusok szokásos prózai stílusával, bár nem valószínű, hogy ez megjelenik az angol fordításban. Gyakran érdemes meghallgatni, amit mond, bár legjobb meglátásai közül néhányat – mint például a szindikalizmus lényegében proletár jellegéről szóló gondolatokat – megelőzi a marxi korszaka és azok nem állnak szükségszerű kapcsolatban vele. Ám végülis ma nincs jelentős oka annak, amiért őt kellene olvasnunk.

Saját kritériumait és a marxizmusét alkalmazva erre a kudarcra talán azt mondhatjuk, hogy az tükrözi a "nyugati" kommunista áramlat - amelyhez Korsch is tartozott - lényegi problémáját. Ez a politika margójára való szorulás. A társadalmi forradalmárság a két világháború között többnyire, így vagy úgy, de a bolsevizmus választását jelentette, akár egy eretnek formában is. A korai 1920-as évekig - Spanyolországban az 1930-as évek végéig - talán még úgy nézhetett ki, mintha egy szindikalizmus-szerű dolog választását is jelenthetné, de ez egy olyan ló volt, amely már láthatóan összecsuklott a versenyző alatt, aki szándéka szerint egy sikeres forradalom célja felé ösztökélte volna. Egy forradalmárnak nem volt más választási lehetősége, noha a marxizmus megengedte volna az elméleti alkalmazkodás és fejlődés különböző formáit, amely hozzáigazította volna azt a nem-forradalmi cselekvéshez. Érzelmileg érthető okokból Korsch elutasította az ilyen "revizionista" alkalmazkodást. Mivel elutasította a bolsevizmust is, így elszigetelt maradt, elméletileg és gyakorlatilag is eredménytelen, és nagyon tragikus módon egy ideológiai Szent Simeon az ő oszlopán.


 

(1968)

 

Forrás: http://www.cylex-tudakozo.hu/reviews/viewcompanywebsite.aspx?firmaName=gondolkod%C3%B3-antikv%C3%A1rium&companyId=51021