Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LOSONCZ ALPÁR - KORSCH MARX - MONOGRÁFIÁJA

2014.03.09

 

(Karl Korš: Karl Marks, Nolit, Beograd 1984)

 

Korsch a szociáldemokráciából ér­kező forradalmár, a gyakorlati mozgalomban részt­vevő gondolkodó, a nevezetes Marxizmus és filozófia c. mű írója (amely jelentősen hozzá­járult Lukács Történelem és osztály­tudata mellett a marxi gondolkodás filozófiai dimenziójának rehabilitálá­sához), a húszas évek után a moz­galomból kivetett “értelmiségi”, a nyugati marxizmus reprezentánsa, az ún. tanácskommunizmus képviselője, aki a hatvanas években látványos módon szakított a marxizmussal.

Recepciója a végsőkig ellentmon­dásos: idézték a hatvanas években, amikor “a marxizmus reneszánsza” volt az aktuális, de elméleti támaszt találtak benne azok is, akik a het­venes évek közepe után Kolakows­kival, Castoriadissal és másokkal egyetemben, a marxizmus ellen for­dultak. íme egy híres Korsch-idé­zet 1931-ből, a marxizmus válsá­gáról írott műből: “A marxizmus mint mozgalom s mint elmélet egy­aránt válságban van. De itt nem a marxizmusában megvalósuló vál­ságról, hanem magának a marxiz­musnak a válságáról van szó. Kívülről nézve a válság tartalmát ab­ban jelölhetjük ki, hogy megszűnt a marxizmusnak az a domináns sze­repe, amit a háború előtti munkás­mozgalomban ténylegesen vagy lát­szólagosan betöltött. Ám lényegileg a válság abban nyilvánul meg, hogy átformálódott a marxista elmélet és gyakorlat, amit legfőképpen a mar­xistáknak az államhoz és a burzsoá állami rendszerrel szemben tanúsí­tott megváltozott viszonyulásban rögzíthetünk. Felületes és téves az az értelmezés, amely a mai válság elméleti lényegét abban látja, hogy Marx és Engels elmélete deformáló­dott az epigonok kezében, s ilyetén­képp a félremagyarázott marxizmust úgymond szembeállítja Marx és En­gels tiszta marxizmusával. A marxiz­mus mostani válsága egyúttal Marx és Engels elméletének válságát is jelzi. A »tiszta tanítás« és a történelmi moz­galom doktrináris és ideológikus el­választása csupán a marxizmus vál­ságának egyik megjelenési formája”.

A hosszú idézetet az indokolja, hogy minden mondata perdöntő je­lentőségű Korsch gondolkodói pá­lyafutásában, aminek programmatikus mozzanatát maga jelölte ki: alkal­mazni a történelem materialista ér­telmezésének kritériumát magára a marxizmusra is – s nem kevesen vannak azok, akik ennek alapján kí­sérlik meg rekonstruálni az egész életművet. Ismeretes, hogy a har­mincas években Korsch – a Marxiz­mus és filozófiával ellentétben – már nem hajlandó Lukács módjára egy történetfilozófiai teleológiára támasz­kodva igazolni a “tiszta tanítás” és a “történelmi mozgalom” közötti meg nem felelést azaz a “tapaszta­lati közegben levő deficitek” ellent­mondásait. A húszas években ugyanis még elméletileg levezethető­nek látta a történelmi materializmus elméletének és a gyakorlat egységé­nek transzcendentális státusát, amely persze a proletár mozgalomban va­lósul meg. Hiszen a történeti logika képviselete igazolást nyújtott a bu­kott forradalmak atmoszférájában a gyakorlati mozgalomban részt vevő baloldali elkötelezettségű kri­tikai értelmiségi számára – hadd te­gyem hozzá: a mozgalom stratégiai vagy taktikai tévedései ellenére is. Nos, a húszas évek második fele Korsch esetében a legitimációs kon­textus eltűnésének jegyében telik. Természetesen nem ő volt az egye­düli a baloldali értelmiségiek közül, aki erre a következtetésre jutott s aki immanens viszonyt látott az el­méleti reflexió és a gyakorlati cse­lekvés között, ám a tanulságok kimondását, a tapasztalatok megfor­málását a legnyomaté­kosabban ő vé­gezte el. Milyen szerepe van tehát a Marx-monográfiának a korschi szellemiség keretén belül? Aleksa Buha informatív Korsch-monográfiá­jában például azt írja, hogy “Korsch Marx-monográfiája – genezisét il­letően – megismétli azt az utat, amit Marx gondolkodása tett meg. Ahol Marxnál A tőke áll, ott Korschnál ezt a monográfiát talál­juk. Mert éppúgy mint Marx, aki a XIX. századi forradalmak vere­ségei után a század közepén a kapi­talizmus alapvető törvényszérűségei­nek értelmezése felé fordult, Korsch is a Németországban és a Közép-Európában megbukott forradalmak után visszatér Marx műveinek tanul­mányozásához”.

Az idézett vélemény azonban, úgy látom, kiegészítésre, sőt némi helyes­bítésre is szorul. Meghatározott ana­lógiák persze felállíthatók a marxi és a korschi életút között – ezt tagadni szinte lehetetlen. Csakhogy minden ilyen analógiát tartalmazó konstrukció mellé egy sereg korrek­ciót vagy alkalomadtán kérdőjelet kell helyezni. Mindez, reduktív mó­don a következőképpen foglalható össze. Marxnál aligha tételezhető fel olyan törés, diszkontinuitás mint Korschnál. Marx, aki a polgári tár­sadalom valóságát és a polgári tár­sadalmat mint szubjektumot – az­az az egyetemessé vált “árutermelé­si civilizáció” integrációs modelljét – tette a bírálat tárgyává, a kez­dettől fogva a politikai gazdaságtan bírálatában, vagy ha úgy tetszik a kritikai gazdaságtanban ismerte föl a kritikai reflexió mintaszerű meg­valósulását. Az ő szellemi életútja éppen ennek alapján rekonstruálható: gondolkodási fejlődése “a politikai gazdaságtan filozófiai bírálatából indul és a filozófiailag orientált gaz­daságtanhoz jut el” (Márkus György). Ez idő alatt a politikai tapasztala­tok (pl. 1848, a Párizsi kommün) módosíthatták a kritikai reflexió alakulását, de nem transzformálták a gondolkodás folytonosságának alappilléreit. Korschnál viszont ép­pen arról van szó, hogy éppenség­gel a politikai tapasztalatok for­málták az elméleti reflexió módo­zatait. Korsch, a baloldali értelmi­ségi politikai tapasztalatokból kifo­lyólag hagyja el a húszas évek végén a “leninizmust” s ugyancsak politi­kai tapasztalatok folytán lesz az ötvenes években az elméletek plura­lizmusának szorgalmazója s – ahogy mondta – a “marxizmus monopo­lisztikus pretenziójának ádáz ellen­sége”.

Mindez logikus következménye annak a szerepnek, amit az elmélet és gyakorlat egységének transzcen­dentális státusa töltött be az élet­műben, tehát annak, hogy az elmé­let legitimációs referenciái kizárólag a gyakorlati mozgalomhoz kötődnek (később az elmélet önállósággal fog rendelkezni). Ilyeténképp helytállóbbnak tűnik számomra az, a Korsch-sal foglalkozó szakirodalom egy részében sűrűn hangoztatott vélemény, miszerint a Marx-monográfia a marxizmussal szemben tanúsított ellentmondásos viszonyulás egyik állomása. Talán hozzá lehetne tenni: reprezentatív állomása. Hiszen a monográfia (meg kell mondani, hogy nem a klasszikus értelemben vett monográfiáról van szó) voltaképpen nem ad számot Korschnak Marx gondolkodásával szembeni érveiről, noha jóval a megírás ideje (a harmincas évek kö­zepe) előtt megfogalmazódott egy generális jellegű kritikai gondolat: a proletárforradalom elmélete, mód­szereit és egyéb dimenzióit illetően is, polgári, jelesül: jakobinikus erede­tű. A monográfiát egyébként Korsch felkérésre írta, s mint ahogy a tanácskommunizmus másik nagy alakjának, Paul Matticknak írott le­velében jelzi: a marxizmusban levő legértékesebb elemek föltárásaira tö­rekedett s ilymódon kimaradt minden Marx ellen irányuló “közvetlen el­lenvetés”. A Marx-monográfia írója tehát mel­lőzi önnön gondolkodása szempont­jából a legfontosabb kérdést – a marxizmus gyakorlati-politikai kon­textusát – s a lényeg itt abban a tényben merül ki, hogy ennek a kér­désnek ideiglenes kiiktatása szinte előfeltétele a mű megírásának.

A könyv három részből áll. Az első rész címe: “A polgári társada­lom”. Korsch a marxi gondolkodásnak a klasszikus politikai gazdaságtannal és a hegeli filozófiával való kapcso­latát hangsúlyozza, méghozzá a kor­társ szociológiai reflexióval szemben (Comte) a gondolkodás alapelve a történelmi specifikáció, amely minden történetfilozófiai, metafizi­kai célirányosság ellen tételeződik. Az elméleti diskurzus tárgya, a pol­gári társadalom totalitása “az em­ber önteremtése a polgári társada­lomban s az ennek alapján kibomló reális absztrakciók együttese”. Tehát a téma nem a “pénz, az árucsere, a bérmunka, a kooperáció, a mun­kamegosztás stb. történelmi fejlődé­se, hanem ezen kategóriák polgári társadalomban megjelenített formái­nak az értelmezése” (28. o.). A pol­gári társadalom értelmezése kulcsot szolgáltatott a korábbi társadalmi-gazdasági alakulatok magyarázatá­hoz, mégpedig abban az értelemben, ahogy az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájának magyaráza­tához. A polgári társadalom nem az univerzális, apriori módon tételezett fejlődés legutolsó fokozata, mintha úgymond minden előző társadalmi-gazdasági alakulat csupán az előstá­dium státusaival rendelkezne. Az ap­riori axióma megdöntése megnyitot­ta az utat az empirikus kutatás előtt, Marx határozottan kijelentet­te, hogy a polgári társadalom kate­góriáinak érvényességét a többi tár­sadalmi forma vonatkozásiban csak cum grano salis kell érteni (43. o.). Minden társadalmi-gazdasági alaku­lat csupán önmaga vonatkozásában, totalitásként értelmezhető. A polgá­ri társadalom kategoriális szerkezete nem a feudalizmus kategóriái to­vábbfejlesztésének, hanem a feuda­lizmus fönnállását konstatáló és perpetuáló történelmi feltételek meg­szüntetésének következménye. A tör­ténelmi diskurzus a materialista re­konstrukció s nem az alap és a fel­építmény egymásrahatásának metafi­zikai teleológiája. Az egyetemesen kiterjedt árutermelés keretén belül az ember célja a termelés, az antik társadalomban a termelés célja az ember. A polgári társadalomban a termelés szférája közvetíti az alap­vető emberi viszonylatokat, a szo­cializációs lehetőségeket. Az eljöven­dő társadalom formái nem analó­giák, hanem empirikus kutatások út­ján határozhatók meg: “a történel­mi fejlődés és az emberi cselekvés közvetítésével”.

A polgári történelemelméletek ki­váltképpeni jellegzetessége a polgá­ri társadalom kategoriális szerkeze­tének kivetítése, a célirányosan téte­lezett történelem mozgására. Ezért Ricardónál az elemzés kiindulópont­ja az érték, míg Marxnál egy külsőd­leges dolog, az áru, az alapvető szféra, a gazdasági szféra legkisebb sejtje. Korsch bizonyos értelemben megismétli Marx ellentmondásos vi­szonyulását a klasszikus politikai gazdaságtan és Hegel vonatkozásá­ban. Egy egész sor olyan értékelést olvashatunk a könyvben, amelyeken roppant nehéz kiigazodni: “Hegel a fönnálló intézmények és a porosz társadalom mérsékelt fejlődésének is­tenítője, leszűkítette – dialektikus elveinek érvényességét a társadalom múltbeli fejlődésére, a jövendő fej­lődést viszont irracionálisan átenged­te a belül örvénylő – kritikának” (45. o.) majd: “Marx és Engels ki­dolgozták azt a kritikai és forradal­mi elvet, amely már formálisan ben­ne rejlett Hegel dialektikájában” (46. o.), ugyanők, csak kacérkodtak (azt is néhanapján a hegeli filozó­fiával, méghozzá az elmélet külsőd­leges megjelenítését illetően), valójá­ban szakítottak Hegel idealizmusá­val (56. o.). Korsch ebben a monog­ráfiában a marxi gondolkodás tu­dományos mivoltára helyezi a hang­súlyt (amely túlhaladja a gazdasági elsődlegesség filozófiai bírálatát), noha voltaképpen nem ad számot a tudományos diskurzus általa értel­mezett státusáról, hiszen ő volt az, aki előzőleg a marxizmus kritikai lényegét szorgalmazta (a marxizmus nem tudomány vagy filozófia, hanem azok bírálata). Itt a marxizmus a “polgári társadalom új tudománya, Marx elméletének jellegzetessége, hogy egy másik osztály érdekeit képviseli, s hogy racionális öntudat­tal rendelkezik erről az osztálytu­datról” (73. o.). Korsch ingadozik a marxi reflexiónak normaként való elismerése és a klasszikus gondolko­dással való kapcsolatainak értelme­zése között. Éppen ezért az ő el­képzelésében a politikai gazdaságtan bírálata egyúttal politikai gazdaság­tan is (sic!). A tőke a klasszikus gazdaságtan csúcspontja, utolsó mű­ve a polgári gazdaságtan beteljesí­tett elméletének és a polgári gazda­ságtan a proletár, forradalmi bírála­tának szintézise (100. o.). “Mint a politikai gazdaságtan kritikusa Marx továbbra is a gazdaságtan kutatója” (141. o.).

A második részben, amely egyébként “A politikai gazdaságtan” címet viseli, Korsch a kritikai gaz­daságtan rehabilitációjában vesz részt, s gondolkodása nagy affini­tást mutat a gazdasági szféra kvali­tatív elemzéséhez, aminek elmaradá­sa – s ezt többek között éppen ő ismerte föl – a XX. századi marxiz­mus egyik legnagyobb botrány­a. (Korsch mellé kell helyezni még eb­ben a tekintetben Rubint, Rosdols­kyt stb.)

Korsch szerint Marx célja az; hogy a gazdasági kategóriákat ad­dig értelmezze, “amíg kitapintható­vá válik az a történelmi-társadalmi realitás, amely mögöttük rejtőzik” (107. o.). A marxi gondolkodás tár­gya a polgári társadalom mint szubjektum, tehát a polgári társada­lom legkövetkezetesebb – Ricardó­nál kicsúcsosodó – önreflexiója, amelynek kifejeződése a politikai gaz­daságtan mint meghatározott ref­lexió-forma. Korschnál a kritikai gazdaságtan magva újra a fetisizmus elmélete, az értékelmélet lényege pe­dig a modern társadalom gazdasági mozgásának föltárása.

A harmadik részben (Történelem) a monográfia írója egyrészt vissza­tér a már feldolgozott témákhoz, másrét diskurzusa több új kategó­riával bővül. A természet marxi ér­telmezésének, elemzésének szellemé­ben Korsch kizár minden ontológiai reflexiót. A gyakorlat filozófiájá­nak szellemében a természet a kez­dettől fogva társadalmi kategóriák közvetítésével jelenik meg, az anyagi termelés “gazdasági natura naturata”. A “természeti jelleg” kategóriája Korsch számára negatív meghatáro­zás: azon állapotok karakterjegye, amelyekben a társadalom integráció­ját még nem tudatos emberi tevé­kenységek termelik újra (itt a kulcs a társadalomban uralkodó természe­ti törvények magyarázatához). De a harmadik rész legizgalmasabb mozzanata az az elméleti küzdelem, amit Korsch az egyik legfontosabb marxi kategória, a termelési erők, majd az alap és a felépítmény viszo­nyának értelmezéséért és koherens elemzéséért folytat. A kortárs marxizmusban aligha található erő­teljesebb elemzés e kérdés vonatko­zásában, s az explikáció ellentmon­dásaival együtt is maximálisan tevé­keny. Marxnál található olyan véle­mény, amelynek lényege az, hogy a történelem egyértelmű módon a ter­melési erők és a hozzájuk rendelt (avagy a velük meg nem felelő) ter­melési viszonyok egységének fejlő­dési szakaszaiból vezetődik le. En­nek alapján előfeltételezhető a ter­melőerők gyakran hangoztatott el­sőbbsége. De hogyan kell értelmezni a termelőerők státusát? Technológiai szintet jelez ez a kategória, techno­lógiai viszonyokat, vagy éppenség­gel az ember és a termelőeszköz kö­zötti viszonyt? Korsch egyik megol­dása szerint a történelmi fejlődés objektív meghatározása – mármint a termelési erők és viszonyok kö­zötti ellentmondások története – egy szubjektív meghatározással pá­rosul: az eddigi társadalom történe­te az osztályharc története. Ide kap­csolódik a következő idézet, amely Korsch Hegel-értelmezésére is visszautal: “Hegel idealista formában átgondolta a materialista viszonyla­tokat általában és egy filozófiai tu­dományos explikáció tárgyává tet­te” (183. o.). A lényeg pedig az, “hogy a hegeli elvont mondások ez­úttal az osztályok harcával helyette­sítődnek” (185. o.). Korsch egyszer­re utasítja el a meta-történelmi, azaz a történelmi fejlődéstől elvonatkoz­tatott termelőerők metafizikáját, a teleologikus technológiai determi­nizmust, s fogadja el azt a tézist, miszerint az anyagi termelési erők alig különböznek a hegeli eszmétől, amely bizonyos formákban külsővé válik, hogy a következő, magasabb fokozatban elsajátítsa más létének formáit (186. o.). Másutt pedig visszautasítja azt az elgondolást, amely szerint az anyagi termelési erők a hegeli abszolút eszme materialista átfordításának kifejeződései lenné­nek.

A materiális termelőerők értel­mezésében kulminálódik Korsch he­geliánus marxizmusa. Korsch célja az, hogy megtisztítsa a termelési erők kategóriáját a technokratikus reflexióktól, azonban képtelen meg­szabadulni a hegeli teleológia szug­gesztív hatásától. Ezért állíthatja azt, hogy a modern munkásosztály tudatos akciója megvalósítja a min­denkori elnyomott osztályok örökös óhaját, ami par excellence metafizi­kai tétel. Korsch még azt is megmu­tatja, hogy Marxnál a történelem nem értelmezhető az ún. alap és fel­építmény egymásravonatkozásaként. Már Hegel bírálta a kölcsönhatás kategóriájának alkalmazását a törté­nelem magyarázatában. Itt ugyanis a “visszahatás” kategóriájával kipó­tolt dialektikus kauzalitás sem segít. Az alap és felépítmény viszonylatá­nak föltárása csupán egy esetben le­het koherens: amennyiben megfogal­mazza a hatás és visszahatás mennyiségi viszonylatait. Korsch végül is Marx materializmusának alapvető feladatát a társadalmi-történelmi ku­tatás különleges módszerének kiépí­tésében jelöli ki. Számára ugyanis a marxi új tudomány mindenekelőtt a társadalom tapasztalati kutatásá­ban merül ki. Korsch azt nehezmé­nyezi, hogy formális szemszögből Marx módszere még ma is kevéssé fejlett. Mint ahogy a pozitivizmus a specifikum természettudományos fogalmának és módszerének rabja, Marx materializmusa sem vált el teljesen a hegeli filozófia módszeré­től (232. o.).