Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VAJDA MIHÁLY - KARL KORSCH: MARXISMUS UND PHILOSOPHIE

2014.03.09

 

  

Mindazokban, akik a marxista filozó­fiát az elmúlt évtizedekben általánosan el­fogadottá vált és hivatalos állásponttá lett ún. “terjedelmi” felfogással azonosít­ják – mely szerint a marxista filozófia nem más, mint a valóság legáltalánosabb törvényszerűségeinek tudománya –, az ettől az állásponttól eltérő, a filozófia funkcióját másképpen értelmező felfogások úgy tűnhetnek fel, mint a marxista filo­zófiát, annak lényegét támadó elgondolá­sok. Ez a látszat azonban csak abban az esetben jöhet létre, illetve szilárdulhat előítéletté, ha nem tisztázzuk azokat a történelmi körülményeket, melyek között a “terjedelmi” felfogás létrejött, s a tör­ténelmi dokumentumokra utalva “nem mutatjuk meg azt, hogy a hivatalossá lett álláspont a lenini korszakban nem hogy nem volt magátólértetődőség a kommu­nista teoretikusok szemében, hanem mai formájában még tulajdonképpen nem is létezett.

 

 

Korsch “Marxizmus és filozófiá”-ja, ha nem is a legfontosabb dokumentuma an­nak az irányzatnak, amelyik mind a revi­zionizmussal és a II. Internacionálé ún. ortodox marxizmusával, mind pedig a kialakulóban levő “terjedelmi” felfogással szemben a marxista filozófia aktivitás-mozzanatára, elmélet és gyakorlat egysé­gére helyezi a súlyt (Gramsci és Lukács munkáit elméletileg mindenképpen je­lentősebbeknek kell tekintenünk), mégis talán legkarakterisztikusabb és legközért­hetőbb formában fogalmazza meg azokat a legfőbb vitaproblémákat, amelyekben az első világháborút követő évek forradalmi fellendülésének, mindenekelőtt természe­tesen az Októberi Forradalomnak a gya­korlati tapasztalatait általánosítva, ez az irányzat szembeszegül az ún. “Marx-or­todoxiával” (Mehring, Kautsky stb.) és egyben mindazokkal, akik a forradalmi proletármozgalom számára bármiféle fi­lozófiai álláspont szükségességét vagy relevanciáját tagadják. Korsch munkája ugyanis a vita szempontjából legalapve­tőbb kérdésre koncentrál: arra a kérdésre; mi a viszony a proletárforradalom gyakorla­ta és a marxista filozófia között.

 

Korsch kiindulópontja a mozgalom kora­beli teoretikusainak, de egyben a korabeli polgári “marxológusok” azon álláspontjá­nak kritikája, mely szerint a marxizmus elmélete nemhogy nem épül egy meg­határozott filozófiai álláspontra, hanem egyenesen mindenféle filozófia tagadását jelenti. E tekintetben a korszak teoretikusai közül főként azok képeztek kivételt, akik – legtöbbször éppen mert nem tekintették magukat ortodox marxisták­nak –, a marxizmusnak ezt az állítólagos filozófiamentességét megszüntetni kíván­ván, a marxista materialista történelem­felfogást valamiféle polgári filozófiai állás-ponttal kívánták megalapozni, legyen az a kantianizmus vagy a machizmus (a kan­tiánus “marxizmus” mindenekelőtt az ausztromarxisták között volt divatos, legjelentősebb képviselője Max Adler, a machista “marxizmus” pedig – mint Lenin “Empíriokriticizmus”-ából ismere­tes – elsősorban az oroszoknál). Korsch világosan látja, hogy mindenekelőtt a marxizmus balszárnyán (Leninnél és Luxemburgnál) jelenik meg az a felisme-rés, hogy a marxizmus nem jelenti a filo­zófia tagadását általában, hanem csak a polgári filozófia tagadását, de az utóbbit mindenképpen. Hogy a marxista elmélet­nek bármiféle polgári filozófiára történő alapozása hová vezet, azt éppen Leninre hivatkozva állapítja meg, a machista
“marxisták” vonatkozásában: “Azt az utat, amelyre a machista-marxizmus a maga követőit szükségképpen el kell hogy vezesse (és legtöbbjüket azóta már el is vezette), Lenin már 1908-ban világosan kimutatta az empíriokriticizmussal foly­tatott vitájában.” (77) Hogy ez a fel­ismerés a balszárnyon jelenik meg, azt Korsch nem tekinti véletlennek. A mar­xizmus filozófiai tartalmának, mondani­valójának az elhomályosítását ui. egy­értelműen magának a gyakorlati mozga­lomnak a reformizmusával, a forradalmi célkitűzésektől való elfordulásával hozza összefüggésbe. Álláspontja szerint a va­lóban forradalmi elmélet, a valóban for­radalmi filozófia csak a valóságos forra­dalmi mozgalom részeként, mozzanataként létezhet, amint keletkezését is a forra­dalmi munkásmozgalom keletkezéséből kell levezetnünk: “A marxista elmélet keletkezése hegeli–marxi nyelven szólva, csak a valóságos proletár osztálymozga­lom keletkezésének »másik oldala«; csak a két oldal együttesen képezi a történelmi folyamat totalitását.” (87.)

Mindebben Korschnak véleményem sze­rint igaza van, ennek ellenére problema­tikusnak tekintem a marxizmus fejlődé­sének azt a korszakolását, amelyet, állí­tólag éppen a munkásmozgalom gyakorlati fejlődésére alapozottan, brosúrájában nyújt. Az első korszakot az 1848-as for­radalmi hullám lezárulásával, illetve en­nek teoretikus általánosításával (Marx: “Louis Bonaparte brumaire 18-ája”) zár­ja. A második korszak a forradalmi mun­kásmozgalomnak a századfordulón be­következő új fellendülésével fejeződik be, hogy átadja helyét annak a korszaknak, amelyik még brosúrájának megírásakor (1923) is tart. Minthogy szerinte valóban forradalmi elmélet csak mint a valóságos forradalmi gyakorlat része lehetséges, a múlt század második felének forradalmi apály-korszakában magának a marxi–engelsi elméletnek is át kellett alakulnia (l. 99.), ami azonban akkori álláspontja szerint nem jelenti azt, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet megszűnt volna forradalmi elmélet lenni: “Marx és Engels marxizmusa a maga továbbfejlesztett megjelenési formájában – mint tudományos szocializmus – is megmarad átfogó egésznek, a társadalmi forradalom elméletének. A változás csak abban áll, hogy a későbbi fázisban ezen egésznek a különböző alkotóelemei – az ökonómia, a politika és az ideológia –, a tudományos elmélet és a társadalmi praxis, távolabbra kerülnek egymástól.” (100.) Ha Korsch következetesen ragaszkodnék elmélet és gyakorlat – mint később látni fogjuk – mereven értelmezett egységéhez, akkor 1848-cal radikális fordulatot kellene tételeznie magának a marxi elméletnek a fejlődésé­ben is. A brosúra megírásakor azonban még azt állítja, hogy csak Marx és Engels követőinél megy végbe az a folya­mat, amelynek során a tudományos szocializmus tisztán tudományos elméletek összességévé válik, anélkül, hogy közvet­len kapcsolatban lenne az osztályharc politikai vagy bármely más formájával (l. 101.). Korsch igen meggyőzően bírálja a marxista elmélet ilyen megjelenési for­máit, azt, ahogyan a II. Internacionálé marxista teoretikusainál mind az elmélet, mind a marxizmus politikai gyakorlata “értékmentessé”, objektívvé lesz; ahogyan elválik egymástól a marxizmus tudomá­nyos igazságának felismerése és annak gya­korlati alkalmazása; ahogyan megbomlik objektum és szubjektum materialista dia­lektikus azonossága, melynek eredménye­ként ez a “marxizmus” nemhogy a Marx előtti, hanem a német klasszikus idealiz­mus előtti szintre esik vissza (l. Hilferding-kritika, 101–102). Tökéletesen helyesen mutat rá Korsch arra, hogy míg a revizio­nistáknál (Bernstein és követői) a marxi elmélet forradalmiságáról való lemondás közvetlenül megfelel gyakorlati politiká­juknak, addig az ún. “ortodoxoknál” a forradalmi elmélet transzcendens tudo­mányos-objektív igazsággá alakulása felel meg annak, ahogyan politikai gyakorla­tukban maga a forradalmi átalakulás transzcendens jövővé lett.

A harmadik korszak fejlődését úgy jellemzi, mint visszatérést a marxizmus eredeti forradalmiságához, és egyben tar­talmának valóságos továbbfejlesztését (l. 110.). Ez a visszatérés-továbbfejlesztés egyszersmind azt is jelenti – s ez képezi brosúrája alapvető mondanivalóját –, hogy helyesen értelmezzük a marxizmus­nak a filozófiához való viszonyát. Marxnak és Engelsnek a filozófiát tagadó nézeteit (tettek ilyen értelmű kijelentéseket mind­két korszakukban, az letagadhatatlan) nem értelmezhetjük úgy, hogy közömbösek lettek volna a filozófiai állásponttal szem­ben. “Háromfélék az okok, amiért a filo­zófiai álláspont meghaladásáról beszél­hetünk: 1. az az elméleti álláspont, amely­re Marx helyezkedett, nem csupán egy­oldalú ellentétben áll minden eddigi német filozófia konzekvenciáival, hanem min­denoldalú ellentétben annak előfeltevései­vel. ... ; 2. nem pusztán a filozófiával áll ellentétben, amelyik csak a feje, eszmei kiegészülése a fennálló világnak, hanem ezen világ totalitásával; 3. mindenekelőtt azonban ez az ellentét nem pusztán el­méleti, hanem gyakorlati-tevékeny.” (114.) A filozófia tagadása tehát semmiképpen sem a pusztán ideológiaként (hamis tudat­ként) létező filozófia tagadása valamiféle tisztán tudományos, “objektív” tudat javára, hanem minden eddigi filozófia (idealizmus és materializmus) előfeltevései­nek (polgári társadalom és ennek meg­felelően az elvont egyén) és a filozófia pusztán magyarázó attitűdjének a tagadá­sa a világot megváltoztató proletárforra­dalmiság javára. “A valóságos ellentét Marx tudományos szocializmusa és vala­mennyi polgári filozófia és tudomány kö­zött egyedül azon alapszik, hogy ez a tudományos szocializmus egy forradalmi folyamatnak az elméleti kifejeződése, ame­lyik ezeknek a polgári filozófiáknak és tudományoknak a teljes megszüntetésével, egyszersmind azonban azoknak az anyagi viszonyoknak a megszüntetésével is fog végződni, amelyek ezekben a filozófiák­ban és tudományokban találták meg a maguk ideológiai kifejeződését.” (109.)

A marxizmusnak a filozófiához való ilyen viszonya következik a tudat és a lét viszonyára vonatkozó, minden eddigi idea­lizmus és materializmus kiindulópontját tagadó álláspontjából, abból, hogy a marxizmus számára a tudat (a mindenna­pi, a tudományos és a filozófiai tudat egyaránt) sem nem üres elmeszülemény, sem nem valamiféle önállótlan puszta “visszatükrözése” a tulajdonképpen egye­dül valóságos anyagi fejlődésfolyamatok­nak. A tudat – a tudományos és a filo­zófiai tudat is – reális alkotóeleme a fenn­álló valóságnak. A klasszikus polgári poli­tikai gazdaságtan és a polgári filozófia a polgári társadalom funkcionálásának éppúgy mozzanatát alkotja, mint az érint­kezési (tulajdon-) viszonyok, és mint a felépítmény olyan materiális elemei, mint az állam és a többi intézmények. “A marxi–engelsi materializmus nem absztrakt-na­turalisztikus, hanem dialektikus és ezért egyedüli tudományos módszere számára mind a tudomány előtti és tudományon kívüli, mind pedig a tudományos tudat a természeti és mindenekelőtt a történelmi és társadalmi világgal nem pusztán önálló­an szembenáll, hanem mint reális, valósá­gos, »bár szellemi-ideális« része ennek a természeti és történelmi-társadalmi világ­nak, bennerejlik magában ebben a világ­ban.” (131.)

A történelmi-társadalmi tudatnak ez az értelmezése teszi csak érthetővé elmélet és gyakorlat egységét a marxizmusban; minthogy egy meghatározott történelmi-társadalmi formáció tudata része magának ennek a formációnak, a fennálló valóságos­nak a forradalmi átalakítása csak az el­méleti és gyakorlati oldal teljes egységében mehet végbe. Az emberek közötti anyagi viszonyok átalakítása egyben – és az előbbitől elválaszthatatlanul – a társa­dalom tudatának átalakítását is kell, hogy jelentse. Teljesen hibás értelmezése Marx elgondolásainak, “ha azt gondolják, hogy ... a gyakorlati kritika egyszerűen az elméleti helyére lép. Nem az »emberi gyakorlatban« egyedül, hanem csak »az em­beri gyakorlatban és e gyakorlat meg­értésében« rejlik a dialektikus materia­lista Marx számára a racionális megoldása mindazoknak a misztériumoknak, melyek »az elméletet miszticizmusra indítják«.” (132–133.) Ilyen módon az ideológia kritikája éppen úgy, mint a politikai gaz­daságtan bírálata (a kettő Marxnál egy­séget alkot; nem igaz az, hogy míg az ifjú Marx számára az ideológia filozófiai kriti­kája, addig a késői Marx számára a politikai gazdaságtan kritikája képezte az elméleti feladatot! Gondoljuk meg, hogy ezt Korsch a “Gazdasági-filozófiai kézira­tok” nem-ismeretében állapította meg!) (l. 140.), nem olyan önállá elméleti feladat, amelyik pusztán elősegíti kibontakozni a proletár osztályharc gyakorlati folyama­tát, hanem magának ennek a folyamatnak egyik legfontosabb alkotóeleme.

Maga a “Marxizmus és filozófia” lényegében az eddig ismertetett gondolatmenetet tartalmazza, a húszas évek azon marxista filozófiai irányzatának közös alapgondolatát, amelyet Gramsci nyomán a “gyakorlat filozófiájának” nevezhetünk. A marxi filozófiának ez az értelmezése, amely a lenini politikai gyakorlat teoretikus megfogalmazásának tekinthető, nemcsak a II. Internacionálé, filozófiaellenes, szcientikus teoretikus álláspontjának mond el­lent, hanem a kommunista mozgalomban a húszas évek végétől–harmincas évek elejétől fokozatosan egyeduralkodóvá váló filozófiai álláspontnak is, annak az állás­pontnak, melynek első átfogóbb jellegű teoretikus igényű megfogalmazása Buha­rin “Történelmi materializmus”-a.

Mindazok, akik a ma folyó filozófiai vitákban a Buharin ihlette Sztálin-féle “terjedelmi” felfogással szemben a “gya­korlat filozófiájának” álláspontjára helyez­kednek – magam is ezek közé tartozom –, Korsch “Marxizmus és filozófiá”-jának fenti alapgondolatát elfogadják, ha tuda­tában vannak is annak, hogy e mű számos alapvetően fontos, és semmiképpen sem pusztán részletkérdésnek tekinthető mo­mentumot nyitva hagy, s nemcsak nyitva hagy, hanem már – ha igen kevéssé hatá­rozott formában is – jelzi is olyan meg­oldásukat, amellyel a “gyakorlat filozó­fiájának” hívei közül távolról sem min­denki ért egyet. A magam részéről ugyan hibásnak tartom, pontosabban nem foga­dom el azt a kritikai vonalat, amelyen a terjedelmi felfogás hívei – lényegében a szociáldemokrata kritikával egybehang­zóan – Korsch brosúráját bírálták, szá­mos vonatkozásban azonban elhibázott­nak tartom azt az álláspontot is, amelyről Korsch a recenzióm tárgyát képező kötet­ben is közölt “A »Marxizmus és filozófia« problémájának jelenlegi állása” című – ere­detileg a “Marxizmus és filozófia” második német kiadásának bevezetéseként (1929) megjelent – írásában a kritikákat el­utasítja. Igaz, az utóbbi írásról teljesen jogosulatlan lenne azt állítani, hogy ellent­mond a “Marxizmus és filozófiá”-nak. De a brosúra egy – a következőkben még elemzendő – problematikus mozzana­tának vonalán halad tovább.

E problematikus mozzanat nem abban rejlik, hogy Korsch nem fogadta el többé kritikátlanul sem a késői Engels munkásságát, sem Lenin “Materializ­mus és empíriokriticizmus”-át. Hiszen letagadhatatlan tény, hogy mindkettő­jüknél – kifejezetten filozófiai műveik­ben – jelentkezik egy olyan filozófia­koncepció, amelyre a terjedelmi felfogás hívei jogosultan hivatkoznak, jelentkezik a dialektikának a valóság egészére (tehát a természetre is) történő kiterjesztése, s ezzel összhangban elmélet és gyakorlat viszonyának a fentiekben vázoltaktól el­térő értelmezése. Ha a ,,gyakorlat filozó­fiájának” szellemében értelmezzük a marxi materialista dialektikát, az elkerülhetet­lenül azzal a következménnyel jár, hogy el kell fogadjuk a “Materializmus és empírio­kriticizmus”-ban képviselt lenini állás­pontot illetően Korsch megállapítását; mely szerint “ők (mármint a »Materia­lizmus és empíriokriticizmus« Leninje és az őt követő »Marx-ortodoxia« – V. M.) azon elképzeléseik­ben, amely az elmélet és a gyakorlat viszonyát mind általában, mind pedig különösen magában a forra­dalmi mozgalomban illeti, a marxi mate­rialista dialektikus felfogástól minden te­kintetben visszatérnek az igazságot fel­táró tiszta teória és azon tiszta praxis teljes egészében absztrakt szembeállításához, amelyik a végül is megtalált igazságokat a valóságra alkalmazza.”(62.) Nem tekint­hető alaptalannak az a megállapítása sem, mely szerint e felfogás számára a hegeli idealista dialektikának a talpra állítása végső soron abba a terminológiai átalakí­tásba torkollik, amelyik a hegeli abszolút szellem helyére az anyagot állítja mint abszolútumot, amikor ugyanis az egyedüli szubjektumként értelmezett individuumot állítja szembe “ismeretelméletileg” a szá­mára “tudatától függetlenül adott” való­sággal (az anyaggal), s fel sem veti – fi­lozófiai szinten – hogy az ember “valósá­ga” nem tőle független, hanem saját tevé­kenységének eredménye. (Már itt jelezni szeretném: Leninre ez csak az “Empírio­kriticizmus”-ban tárgyalt filozófiai prob­lémákat illetően áll, politikai–szocioló­giai elmélete, főként pedig forradalmi praxisa az alapvető marxi filozófiai gondolatok XX. századi továbbvitelét-továbbfejlesztését képviseli, mely nél­kül a Gramsci–Lukács–Korsch-féle filo­zófia-koncepció soha nem is jöhetett volna létre.) E felfogás filozófiailag tehát vissza­esést jelent a Marx előtti materializmus álláspontjára. (A kizárólag e felfogás egy­oldalúságaira építő sztálini koncepcióban ez már egyértelműen világossá vált, ami­kor a dialektikus materializmus a materia­lista elmélet és a dialektikus módszer ek­lektikus egységévé lett, melynek a törté­nelmi materializmus csupán a társadalom­ra való “alkalmazását” jelenti.)

 

 

Korsch koncepciójának elméletileg prob­lematikus volta abban rejlik, hogy minden­féle abszolútum teljesen jogosult tagadása nála a valóságos történelmi kontinuitás megszakadását eredményezi. Verbálisan kísérletet tesz ugyan arra, hogy magát a történelmet mint szubsztancialitást meg­ragadja: “Hegel idealista dialektikájának marxi–engelsi materialista talpra állítása ... csak abban állt, hogy ezt a hegeli dialektikát végső misztifikáló burkától megszabadították, az »eszme dialektikus önmozgásában« a benne rejlő valóságos történelmi mozgalmat feltárták, és ezt a forradalmi történelmi mozgalmat az egyet­len még fennmaradt »abszolútként« prok­lamálták.” (61.) Csakhogy a valóságos történelmi mozgalom “lényege” Korschnál a mindenkori konkrét empirikus mozgal­mak “létével” azonosul – már a “Marxiz­mus és filozófiá”-ban is. Minthogy hiány­zik nála az “emberi lényeg” történelmi-dialektikus marxi fogalma, s ennek meg­felelően hiányzik az emberi lényegi erők történelmi objektivációs folyamatának a megragadása, a történelmi folyamat egy­mást követő, de egymással organikus kap­csolatban nem álló forradalmi fellendülések és apályok láncolatává válik, ahol is az emberiség mindenkori előremutató történel­mi tudatát és öntudatát a mindenkori konkrét-empirikus mozgalom tudatával és öntudatával azonosítja.

 

Ennek megfelelően azokban a történelmi periódusokban, ahol a valóságos forradal­mi mozgalom hiányzik, abszurdnak tűnik számára bármiféle forradalmi elmélet lé­tezése is, pontosabban minden olyan el­méletet, amelyik a forradalom apálykor­szakaiban a fennálló ideális tagadását kép­viseli, hamis tudatnak, üres ideológiának, a fennállóval szembeállított metafizikus legyen-nek tekint: “Egy olyan felfogás, amely az elméletnek a valóságos mozgal­mon kívül önálló egzisztenciát. kívánna tu­lajdonítani, magától értetődően nem lenne sem materialista, de még hegeli-dialektikus sem; egyszerű–idealista metafizika len­ne.” (99.)

Itt Marxnak azt az alapvető jelentósé megállapítását, hogy “kritikánkat a valóságos harcokhoz kapcsoljuk ... Mi csak megmutatjuk neki (mármint a világnak – V. M.), hogy voltaképpen miért is har­col...”, Korsch úgy interpretálja, mintha Marxnál a mozgalom lényegi tudata puszta megfogalmazása, teoretikus formába öntése lenne az adott mozgalom empirikus tudatá­nak, nem pedig a spontán mozgalom ösz­tönös lázadásának a nembeliség szintjére való emelése. Ezzel azonban lét és tudat marxi dialektikájának, ugyanolyan jel­legű – bár más előjelű – megszüntetése következik be, mint az “ortodoxoknál”. Ha egyetértően ismertettem is a “Marxiz­mus és filozófiá”-nak azt az alapgondo­latát, melyet Korsch a II. Internacionálé teoretikusaival szemben kiemel, azt ugyan­is, hogy egy meghatározott társadalmi formáció tudata nem puszta reflexe, visszatükrözése a formáció anyagi alap­zatának, hanem maga is reális mozzanatát képezi annak, most rá kell mutatnom már magának az eredeti korschi megfogalma­zásnak a gyengeségére is.

Korschnál egy adott társadalomban az emberek gyakorlati-materiális érintkezési viszonyai, az ezeknek megfelelő intézmé­nyek és tudat olyan zárt egységet képez­nek, amelynek mozzanatai kizárólag egy­másra vonatkoztatottak és ennélfogva sem­miféle reális fogódzót nem nyújtanak transzcenzusukra, a rajtuk való túllépésre. Korsch úgy látja, hogy az emberi törté­nelem pusztán egymás után következő, a maguk tudatát tekintve is zárt formációk láncolata. Nem látja azt, hogy a történe­lem során az emberiség képességeinek és szükségleteinek objektivációiban – ha az “előtörténetben” elidegenedett for­mában is – fokozatosan egyre újabb és újabb lényegi erőket bontakoztat ki, s ennek következtében nem látja azt sem – ami problémánk szempontjából alapvető jelentőségű –, hogy a legkülön­bözőbb ideális objektivációk (így a művé­szet, a filozófia, az erkölcs, de még a val­lás is) olyan értékek hordozóivá válhattak és váltak is, melyeknek keletkezése el­választhatatlan ugyan az emberiség vala­melyik reális történelmi korszakától, de a maguk korhoz kötött formájában is az embe­riség tudatának és öntudatának a kontinuitá­sát hordozzák. Nála az ideális momentum mindig csak egy fennálló társadalmi tota­litás (társadalmi forma vagy társadalmi mozgalom) funkcionálásának részmomen­tuma, nem tartalmazza azt a “többletet”, amelyik a társadalmi formák és az azokat tagadó mozgalmak diszkontinuus sorában a kontinuitást képviseli. “Az ökonómiai, politikai, jogi képzetek ... a maguk külö­nös módján a polgári társadalom egészét fejezik ki. És éppúgy ezt teszi a művészet, a vallás és a filozófia.” (135.) Vagy: a marxista kritika “a legbensőbb össze­függésben áll a munkásosztálynak azzal a gyakorlati felszabadulási küzdelmével, melynek puszta teoretikus kifejeződése­ként fogja fel és jelöli meg magát”. (139.)

E vonatkozásban a korschi elmélet tökéletesen következetes. Nem csupán az ideális mozzanatok vonatkozásában nem fedi fel a történelmi kontinuitást. Az em­beri lényegi erők legalapvetőbb objekti­vációs formájának, a munkafolyamatnak az objektivációinál sem látja azt, hogy – bár a tőkés termelés feltételei mellett az emberi munkatevékenység objektív eredménye elidegenül az embertől, szembe­kerül az emberrel és uralma alá veti az embert (a holt munka tőkévé válik), – a munkatevékenység objektivációja, ma­ga a holt munka az eleven munka létezé­sének és az emberi lényegi erők történelmi előrehaladásának elengedhetetlen felté­tele; nem látja, hogy az ember képességei­nek és szükségleteinek eltárgyiasulása nél­kül nincsen emberi történelem. És ez a marxi materialista történelemfelfogás szempontjából elengedhetetlen mozzanat nem csupán hiányzik a műből, hanem a materialista történelemfelfogásról írott cikkében (kötetünk a függelékben közli) pozitíve is kimutatható, hogy Korsch­nál a holt munka eltárgyiasult formája minden körülmények között azonosul az elidegenült munkával, a tőkével: “a fel­halmozott holt munka vagy tőke” – írja egy helyütt (142.) – már a szocializmusra vonatkoztatottan.

Ez az álláspont csak alapvető követ­kezetlenség árán teszi Korschnak lehető­vé, hogy a marxizmus fejlődésének máso­dik korszakát magánál Marxnál és Engels­nél is ne puszta üres ideológiaként fogja fel, hogy azt állítsa – mint még a “Mar­xizmus és filozófiá”-ban –, hogy a marxi–engelsi elmélet második korszakában is a “szociális forradalom egészének átfogó elméletét” alkotta. Következetesed elmé­lete csak azzal válik – s a Bevezetésben már így veti el a kérdést –, hogy nem pusztán Marx és Engels követőinek ese­tében, hanem magánál Marxnál és Engels­nél is bekövetkezik második korszakuk­ban egyrészről a “pozitívvá” lett szocia­lista “tudomány” fokozatos elfordulása minden filozófiától általában, másrészről “ugyanakkor egy ezzel a fejlődéssel látszó­lag ellentétes, a valóságban azonban azt polárisan kiegészítő filozófiai fejlődés” “elméleti lényege szerint ... egyfajta visszatérés Hegel filozófiájához”. (38.) Nem lehet feladatom, hogy az e mögött a kijelentés mögött esetlegesen ottrejlő igaz­ságmagot vizsgálat tárgyává tegyem. Azt azonban mindenképpen el kell utasí­tanunk, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet a XIX. század második felében puszta ideológiává, a mozgalom­mal szembeállított üres, metafizikus le­gyen-né alakult volna át. El kell utasíta­nunk akkor is, ha ebben a korszakban valóban nem létezett olyan munkásmoz­galom, amelynek közvetlen tudata számára a marxizmus forradalmisága elfogadható lett volna. (Persze – s ezt Korsch nem veszi figyelembe – ilyen átfogó mozgalom 48 előtt se létezett.) Csakhogy Korsch álláspontjából ez egyenesen azt jelenti, hogy nem létezhetett reális forradalmi elmélet sem. Holott az az elmélet, amely a fennálló kapitalista társadalom radikális tagadásából indul ki, nem üres ideológia akkor, ha e társadalom valóságos viszo­nyai lehetőséget nyújtanak egy azt valóban tagadó mozgalom kibontakozására; e moz­galom kibontakozásának éppen feltételét képezi az, hogy – szemben a társadalom egyedeinek e társadalom feltételeit nem transzcendáló, az adott feltételek között a maguk partikularitását fenntartani kí­vánó tudatával – létrehozzuk a nembeli objektivációk által hordozott nembeli ér­tékekre épülő forradalmi tudatot, amelyet még a spontánul lázadó mozgalomba is csak kívülről lehet bevinni, lévén az elide­genedés körülményei között a társadalom egyedeinek többsége számára a minden­napi transzcendens tudat spontán módon nueghaladhatatlan.

A Bevezetésben Korsch már egészen következetesen elutasítja ezt a lehetőséget. Azt írja: “A kor hibáit az örökkévalóság erényévé teszik, amikor az olyan »orto­dox marxisták«, mint Kautsky és Lenin, ebben a helyzetben nagy energiával védel­mezik azt az álláspontot, hogy a szocializ­must a munkásosztály mozgalmába általá­ban is csak »kívülről«, a munkásmozgalom­hoz kapcsolódó polgári entellektüelek segít­ségével vihetjük be.” (46.) Nem veszi azon­ban észre – a lenini gyakorlattal szem­ben érzett, megmaradó nagyrabecsülése ellenére sem –, hogy Lenin itt bírált álláspontjával éppen úgy, mint poli­tikai filozófiájának egészével is éppen azt a dialektikus álláspontot érti meg és fejleszti tovább, amelyet a “Marxizmus és filozófiá”-ban következetlenül ugyan, de ő maga is, akárcsak – mindig a lenini gyakorlati filozófiai álláspontra hivatkoz­va – Gramsci és Lukács is, védelmeznek a II. Internacionálé egész álláspontjától elválaszthatatlan spontaneitás-elmélettel szemben. Nem veszi észre azt, hogy ő maga teszi erénnyé egy meghatározott korszak hibáit, amikor a XIX. sz. második felének marxizmusát arra kárhoztatja, hogy szükségképpen üres ideológiává váljon, mert a forradalmi mozgalom apá­lya állott elő. S megfeledkezik arról is, hogy a “Marxizmus és filozófiá”-ban még világosan látta: a “Materializmus és em­píriokriticizmus” Leninje is a “gyakorlat filozófiájának” oldalán áll a II. Interna­cionálé filozófiaellenes álláspontjával szemben; ott áll akkor is, ha magának a műnek számos pozitív megoldására, pozi­tív megoldásainak egész irányára egy filo­zófiaellenes filozófiai álláspont a jellemző. Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a “Materializmus és empíriokriti­cizmus” konkrét filozófiai tartalma és Lenin egész gyakorlati filozófiai álláspont­ja között ellentmondás van. De ez az ellent­mondás éppen abban rejlik, hogy a “Ma­terializmus és empíriokriticizmus” filozó­fiai álláspontja egy olyan “tudományként” fogja fel a filozófiát, amely képet tud adni a valóság egészére, tehát a társadalomra is érvényes olyan általános objektív törvény­szerűségekről, amelyek a társadalmi fej­lődés menetét is megszabják mindenféle emberi cselekvéstől függetlenül, míg gya­korlati filozófiájában Lenin egyértelmű világossággal látja lét és tudat dialekti­káját, azt, hogy a tudat nem puszta tükör­képe a valóság objektív mozgásfolyamatai­nak, hanem a társadalmi totalitás momen­tuma, amelynek gyökeres átalakítása nem puszta következménye, hanem feltétele is az emberek közötti materiális életviszo­nyok átalakításának, hogy a társadalom forradalmi kritikai átalakítása tudat és lét átalakulásának, a két mozzanat egymást feltételező és meghatározó átalakulásának folyamata.

A nembeliség, az elidegenedés és a tör­ténelmi kontinuitás egységet alkotó prob­lémakörének hiánya, ha nem is magyará­zatot, de mindenesetre elégséges alapot nyújt Korsch későbbi fejlődésének meg­értéséhez. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy Lukács Korsch munká­jával nagyjából egyidőben keletkezett “Történelem és osztálytudat”-a, ha szá­mos szubjektivisztikus mozzanatot tar­talmazott is, melyek Korsch álláspontjára nem jellemzők (pl. a természetfelfogás vonatkozásában), éppen az elidegenedés problémájának megértésével, továbbá az empirikus tudat és a beszámításos tudat viszonyának elemzésével nyújtott lehető­séget szerzője számára ahhoz, hogy együtt haladjon a kommunista mozgalommal az Októberi Forradalmat kővető európai forradalmi hullám lezárulása után is, önkritikusan viszonyuljon saját “messia­nisztikus szektarianizmusához”, s a maga ellentmondásosságában is megértse a szov­jet fejlődést. Korsch álláspontjáról vi­szont ez az utóbbi lehetetlennek bizonyult. Ugyanis mihelyt világossá vált számára, hogy a Szovjetunióban végbemenő folya­mat – az orosz állapotok elmaradottsága folytán – mindenekelőtt lényegüket te­kintve még nem szocialista, hanem pol­gári feladatokat hivatott megoldani, ki­alakul az az álláspontja, hogy a kommu­nista mozgalom elmélete szükségképpen nem is lehet igazán forradalmi. Az orosz helyzet sajátosságaiból mindenképpen az következett, hogy mielőtt az orosz pro­letariátus mindenoldalúan elsajátíthatta volna a modern termelőerőket, előbb lét­re is kellett hozni azokat, végre kellett hajtani a gazdaság strukturális átalakí­tásának mindenképpen erőszakot követe­lő folyamatát. Nem volt más alterna­tíva, mint ennek a feladatnak a vég­rehajtása, bármely más út választása létében fenyegette volna a Szovjetuniót. De ezt, az ország elmaradottságából kö­vetkezően még nem szocialista feladatot kétféleképpen lehetett végrehajtani. Vagy az elmaradottság tudatában, annak tuda­tában, hogy a most végrehajtandó feladat csak az előfeltételeket teremti meg a tár­sadalom kommunisztikus átalakítása, az elidegenedés megszüntetése számára, vagy úgy, hogy az adott feladat tudatát azono­sítjuk a kommunista tudattal. A valóság­ban az utóbbi történt. Innen adódik, hogy a sztálini marxizmus-koncepció egy­részről az egyértelmű történelmi szükség­szerűség gondolatát tette egész rendszeré­nek alapjává, másrészről kiiktatta a marxiz­musból az elidegenedés fogalmát. Azt azonban, hogy így történt, nem kell szük­ségszerűségnek tekintenünk. Az, hogy a konkrétan létező mozgalom (amelyik nem – is volt többé e szó szoros marxi értelmé­ben mozgalom) nem szocialista feladatokat hajtott végre, nem követeli meg szükség­képpen, hogy elméleti formában se létez­zék többé a proletariátus lényegi tudata. Korsch teoretikus álláspontjából azon­ban éppen ez következik, s következett a gyakorlatban is az, hogy nem pusztán kritikai viszonyban állt a szocialista fej­lődés torzulásaival és e torzulásokat is “megalapozó” és szentesítő terjedelmi marxizmus-felfogással, hanem teljesen szakított mindenfajta akkor létező pro­letár tömegmozgalommal. Ennek eredmé­nyeként azonban elgondolásairól egyértelműen áll, hogy “ebben a történelmi szakaszban ... nem igazi elmélet volt, azaz nem »pusztán általános kifejezése a valóságban végbemenő történelmi mozgás­nak« (Marx), hanem mindig csak egy »kí­vülről« kész és végleges formában felvett »ideológia«”. (45–46.) Hogy ma Korsch mégis új baloldali mozgalmak elméleti bázisává lehetett, az éppen kritikánkat igazolja.