Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OTTO RÜHLE - A FORRADALOM NEM PÁRTÜGY

2014.02.12

 


 

 

I.

 

A burzsoázia uralmával jött a parlamentarizmus.

A parlamentekkel jöttek a politikai pártok.

A polgári korszak a parlamentarizmusban találta meg történelmi harcának legmegfelelőbb eszközét, amelyet először a koronával és a nemességgel szembeni konfliktusában használt fel. A burzsoázia politikailag berendezkedett, és megalkotta a kapitalizmus igényeinek megfelelő törvényhozást. De a kapitalizmus nem homogén. A burzsoázia különböző frakciói és érdekcsoportjai különböző igényekkel jelentkeztek, és hogy ezeket a különböző érdekeket érvényesíteni tudják, létrejöttek a pártok, amelyek ezekért az érdekekért a parlamentben küzdenek. Így vált a parlament a gazdasági és politikai hatalomért folyó küzdelmek színterévé. Először a törvényhozó hatalomért küzdenek, később - a parlamentáris rendszer keretein belül - a kormányzati hatalomért. Azonban a parlamenti küzdelmek, a pártok küzdelmei csupán a szavak szintjén folynak. Programok, viták a sajtóban, röpiratok, beszámolók gyűlésekről, határozatok, felszólalások a parlamentben, - mind csupán szavak. A parlament mindinkább a szócséplés színterévé vált. A pártok eleinte csak választáselőkészület-gépek voltak. Nem véletlenül hívták őket eredetileg választási egyesületeknek.

A burzsoázia, a parlamentarizmus és a politikai pártok kölcsönösen feltételezik egymást. Az egyik hozzátartozik a másikhoz. Egyik sem képzelhető el a másik nélkül.

 

II.

 

Az 1848-as forradalom megrekedt a kezdeteinél.

De létrejött a burzsoá korszak ideálja, a demokratikus köztársaság.

A burzsoáziának, mivel természeténél fogva gyáva és tehetetlen, nem volt sem ereje, sem akarata ahhoz, hogy ideáljait harcban valósítsa meg. Hason csúszkált a koronától és a nemességtől a keresztig, megelégedett a tömegek gazdasági kizsákmányolásának jogával, és komédiává alacsonyította le a parlamentet.

Így a munkásosztályra hárult a kötelesség, hogy képviselőket küldjön a parlamentbe. Ezek átvették a demokratikus követeléseket a burzsoázia áruló kezeiből, nyomatékosan propagálták a burzsoá célokat, és megpróbálták keresztülvinni őket a törvényhozásban. Ezért a szociáldemokrácia egy demokratikus minimálprogrammal munkálkodott. A szociáldemokraták programja a mai polgári kor praktikus követeléseit tartalmazta. Ez a program határozta meg a parlamenti működésüket. Arra törekedtek, hogy kiépítsék és kiteljesítsék a polgári liberális demokratikus formát.

Amikor Wilhelm Liebknecht a parlamentből való távolmaradást javasolta[1], félreismerte a történelmi helyzetet. Ha a szociáldemokrácia pártként akart működni, akkor a parlamentbe kellett mennie. A politikai működésre és érvényesülésre nem volt más lehetőség.

Amikor a szindikalisták kivonultak a parlamentből és az antiparlamentarizmust kezdték propagálni, ezzel bebizonyították, hogy sikerült átlátniuk a parlament működésének egyre növekvő ürességét és korruptságát. De gyakorlatilag lehetetlent kívántak a szociáldemokratáktól. Egy történelmi kényszerrel ellentétes döntést követeltek tőlük. Azt, hogy a szociáldemokraták mondjanak le önnön lényegükről. Ebbe a szociáldemokraták nem tudtak belemenni. A parlamenthez tartoztak, mivel politikai párt voltak.

 

III.

 

A KPD is politikai párttá vált. Történelmi értelemben vett párttá, olyanná mint a burzsoá pártok, mint az SPD és az USPD.[2]

A KPD vezetői is a szavakból indulnak ki. Szónokolnak, ígérnek, csábítgatnak, parancsolnak. Amikor a tömegek megjelennek, kész tények előtt találják magukat. Felsorakoztatják és ütemre meneteltetik őket. Hinniük, hallgatniuk, fizetniük kell. El kell fogadniuk és végre kell hajtaniuk a parancsokat és az utasításokat.

És szavazniuk kell!

Mert a KPD vezetői be akarnak jutni a parlamentbe. Tehát meg akarják választatni magukat. Miközben a tömegek süketen engedelmeskednek és passzívak maradnak, a KPD vezetői majd csinálják a parlamentben a szent politikát.

A KPD is politikai párttá vált. A KPD is be akar jutni a parlamentbe.

A KPD vezetősége hazudik, amikor a tömegeknek arról szónokol, hogy csak azért akar bekerülni a parlamentbe, hogy szétrobbantsa.[3] Hazudik, amikor azt bizonygatja, hogy nem akar a parlamentben pozitív parlamentarista közreműködést vállalni.

Nem fogják, nem tudják, nem is akarják a parlamentet szétrobbantani.

Pozitív munkát fognak végezni a parlamentben, azt kell nekik, és azt is akarnak. Ezért léteznek!

A KPD ugyanolyan parlamenti párttá vált, mint az összes többi párt. Egy párttá, amely többé már nem forradalmi.

 

 

IV.

 

Nézzük csak meg jobban a KPD-t! Visszatér a parlamenthez. Elismeri a szakszervezeteket. Aláveti magát a demokratikus alkotmánynak. Békét köt az uralkodó hatalommal. A valóságos erőviszonyok talajára helyezkedik. Részt vesz a nemzet és a kapitalizmus helyreállításában.

Ugyan mi különbözteti meg a KPD-t az USPD-től?

Tagadás helyett kritizál. Forradalmasítás helyett ellenvéleményeket fejteget. Cselekvés helyett tárgyal. Harc helyett fecseg.

Ezzel a KPD megszűnt forradalmi kommunista szervezet lenni. Szociáldemokrata pártként fog működni. Csak árnyalatnyi különbség van a KPD és Scheidemann és Daumig pártja között.[4]

A KPD az USPD később született mása.

Hamarosan Scheidemann és Daumig pártjával együtt kormánypárt lesz a KPD.

És ez a végüket jelenti!

 

V.

 

A tömegeknek egyetlen reményük maradt: mindig újratermelődik az ellenállás! És az, hogy az ellenzék[5] nem fog beállni az ellenforradalom táborába.

Mit tehet az ellenzék? És mit tett? Összegyűlt és közösen megalakított egy politikai szervezetet. Szükség volt-e erre a szervezetre?

A politikailag legérettebb, a forradalomra legelszántabb és legaktívabb elemeknek az a feladatuk, hogy ők legyenek a forradalom derékhada. De ezt a feladatát csak úgy tudják végrehajtani, ha zárt formációt alkotnak. Ők a forradalmi proletariátus elitje.[6] Ettől a szervezettségtől egyre nő az erejük, és egyre tisztábban látnak. A proletariátus élcsapatává válnak, a tenniakarás megtestesítőivé a tétovázók és homályosan látók között. A döntő pillanatban ők lesznek az összes tevékenység magnetikus központja.

Politikai szervezetként fognak működni. De nem politikai pártként. Nem a túlhaladott értelemben vett pártként.

A Kommunista Munkáspárt név a legutolsó külsődleges – és hamarosan elhagyható – maradéka egy hagyománynak, amely sajnos nem törölhető el egyszerűén egy szivaccsal, a tömegek tegnap még élő, ma már elavult politikai ideológiájaként. De még ezt a maradékot is el fogjuk törölni.

A forradalom kommunista élcsapat-szervezetének nem szabad szokásos párttá válnia, mert az a bukását jelentené. Mert az lenne a büntetése, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint ami most a KPD sorsa.

Elmúlt a pártalapítások ideje, mert végleg letűnt a politikai pártok kora. A KPD az utolsó párt – és a csődje a legcsúfosabb, a legkevésbé méltóságteljes, a legdicstelenebb. De mi lesz az ellenzékkel? És mi lesz a forradalommal?

 

VI.

 

A forradalom nem pártügy. Mind a három szociáldemokrata párt[7] vezetőit az a rögeszme vezérli, hogy a forradalmat a pártjuk ügyének, és a forradalom győzelmét a pártjuk céljának tüntessék fel.

A forradalom az egész proletariátus politikai és gazdasági ügye.

Csak a proletariátus mint osztály tudja a forradalom győzelmét kivívni.

Minden más elképzelés babona, demagógia, politikai sarlatánkodás.

A proletariátusnak mint osztálynak és tevékenységének a forradalmi harc felé irányításáról van szó. A legszélesebb alapon, a legszélesebb keretek között.

Ezért az összes, forradalmi harcra kész proletárnak – mindegy, hogy honnan származik, melyik táborból jön – a műhelyekben és az üzemekben az üzemi forradalmi szervezetbe kell tömörülnie, és az Általános Munkásszövetség[8] keretein belül össze kell fognia.

Általános Munkásszövetség: ez nem vegyes saláta, nem csak egy esetleges embertömeg, hanem az összes olyan, forradalmi tevékenységre kész proletárelemek egyesülése, akik elismerik az osztályharc, a tanácsrendszer és a diktatúra szükségességét.

Ők a proletariátus forradalmi hadserege.

Ez az Általános Munkásszövetség az üzemekben gyökerezik, iparágak szerint épül fel, alulról felfelé. Az alap föderatív, a fölépítményt a forradalmi bizalmiak szervezete tartja össze.[9]

Az Általános Munkásszövetség alulról nő ki a munkástömegekből. Következetesen növekszik, a proletariátus húsa és vére, a tömegek tettereje, a forradalom tüzes lehelete élteti.

Ez a szövetség nem egy vezetők által alapított testület. Nem íróasztalon megtervezett, mesterséges konstrukció. Nem politikai párt, parlamentarista fecsegéssel és fizetett pártfőnökökkel. Nem is szakszervezet. Hanem maga a forradalmi proletariátus.

 

VII.

 

Tehát mit fog csinálni a KAPD?

Üzemi forradalmi szervezeteket fog létrehozni. Erősíteni fogja az Általános Munkásszövetséget.

Kiképezi az üzemről üzemre, gazdasági területről gazdasági területre felépülő szervezetekben a forradalmi tömegek vezetőit, felkészíti a felkelők seregét a rohamra, a döntő küzdelemben erősíti ezt a sereget, amíg le nem győzzük az összeomló kapitalizmus ellenállását. Megszabadítja a harcoló tömegeket a törtető és áruló vezetőktől, így megerősíti a munkások önnön erejükbe vetett bizalmát – hiszen ez az önbizalom a győzelem garanciája.

És az Általános Munkásszövetségből – az üzemeknél kezdve, a gazdasági területeken keresztül[10], végül az egész birodalomban kiterjedve – kikristályosodik a kommunista mozgalom.

Az új kommunista „párt”, amely már nem párt. De amely – most először – kommunista! A forradalom szíve és agya!

 

VIII.

 

Képzeljük el teljesen konkrétan a folyamatot.

Egy üzemben 200 ember van. Egy részük az Általános Munkásszövetséghez tartozik, és propagálja azt, eleinte sikertelenül. De a következő küzdelemben, amikor a szakszervezetek természetesen ismét lelepleződnek, megtörik a varázs. Hamarosan átpártol 100 ember a Munkásszövetséghez. Ezek közül 20 kommunista, a többi az USPD embere, szindikalista vagy szervezetlen volt. Az USPD iránt kezdetben erős a bizalom. Az USPD politikája irányítja annak a harcnak a taktikáját, amely most az üzemekben folyik. De fokozatosan bebizonyosodik, hogy az USPD politikája hamis, ellenforradalmi. A munkások bizalma megrendül az USPD-ben. A kommunisták politikája érvényesül. Az üzemben a 20 kommunistából 50 lesz, majd 100, majd még több. A kommunista csoport politikailag uralkodik az egész üzemben, a Munkásszövetség taktikájában, a forradalmi célért való küzdelemben. Ugyanez történik nagyban is. Üzemről üzemre, gazdasági területről gazdasági területre terjed, uralkodóvá válik és vezető szerephez jut a kommunista politika.

Az üzemi kommunista csoportok sejtjeiből, a gazdasági területek parcelláiból – a tanácsrendszer felépítményén keresztül – képződik az új kommunista mozgalom.

Ez „a szakszervezetek forradalmasítását” és „átalakítását” jelenti? És meddig tart ez a folyamat? Évekig? Évtizedekig? Talán 1926-ig?

Egyáltalán nem erről van szó!

Nem a 7 milliós központi szakszervezetek agyagkolosszusának lebontása, ledöntése és más formában való újjáépítése a cél.

A cél az, hogy az ipar és a társadalmi termelés legfontosabb üzemeiben –és ezáltal a forradalmi küzdelem eldöntésének szempontjából is a legfontosabb helyeken – a kezek az emelőn legyenek. Az emelőn, amellyel a kapitalizmus egész iparágakban és gazdasági területeken kifordítható a sarkaiból.

Egyetlen üzemi forradalmi szervezet elszánt tettrekészsége adott esetben többet elérhet, mint egy általános sztrájk. Egyetlen üzemi forradalmi szervezet Dávidja agyonütheti a szakszervezeti bürokrácia Góliátját.

 

IX.

 

A KPD már nem a kommunista mozgalom megtestesítője Németországban, bármennyit hivatkoznak még mindig Marxra, Leninre, Radekre.[11]

A KPD csak az ellenforradalom egységfrontjának utolsó láncszeme. Hamarosan, bájos egyetértésben az SPD-vel és az USPD-vel, egy „tiszta szocialista” munkáskormány tagja lesz. A munkásgyilkos és munkásáruló pártokkal szembeni „lojális ellenzékiség” is egy szakasz ebben a folyamatban.

A KPD lemondása az Ebert és Kautsky elleni megsemmisítő forradalmi küzdelemről (lásd a KPD-féle Rote Fahne[12] 1920. március 21-i számát) máris egy hallgatólagos szövetség.

Ebert-Kautsky-Levi.

A kimúló kapitalizmus utolsó stádiuma.

A német burzsoázia utolsó „politikai gyorssegélye”. A vég. A pártok vége is. A pártpolitika vége. A pártok csalásainak vége. A pártok árulásainak vége.

És a kommunista mozgalom új kezdete. A Kommunista Munkáspárt. Az üzemi forradalmi szervezetek, az Általános Munkásszövetségben egyesülve. A forradalmi tanácsok. A forradalmi tanácskongresszus.

A forradalmi tanácskormány. A kommunista tanácsdiktatúra.

 

Jegyzetek:

 

[1] „Berlini beszédében” (1869. május 31.), melyet brosúra formájában kiadtak, Wilhelm Liebknecht (1826-1900) kijelentette, hogy az Észak-Német Szövetségben a Reichstag-kepviselők megválasztására 1867-ben Bismarck által bevezetett általános választójog „csak az abszolutizmus játékszere és eszköze lehet”. Mint III. Napóleon Franciaországban, úgy pecsételte meg Bismarck – mondotta Liebknecht – az általános választójog megadásával a despotizmus győzelmét a liberális polgárság felett. „A cézárizmus uralma alatt”, „a mai rendőrállamban” a választójog „nem a demokrácia eszköze, hanem a reakció fegyvere”. Liebknecht később „alkalmi szónoklatnak” nevezte beszédét, és azt magyarázta, hogy az csak egy „elvetendő látszatparlamentarizmus” ellen irányult. „Naponta 24-szer változtatná a taktikáját”, fejtegette, „ha naponta 24-szer változnának a harc feltételei”. A Német Birodalom esetében, ellentétben az Észak-Német Szövetséggel, biztosak a létfeltételek, „így egészen más a helyzet”, és ezenkívül a Reichstag már „nem csupán az abszolutizmus fügefalevele”, mint az Észak-Német Szövetség Reichstagja volt. Lásd: Der Leipziger Hochverratsprozess (A lipcsei hazaárulási per) 1872, új kiadás: Kelet-Berlin 1960, 244. oldaltól, és 400. oldaltól.

[2] SPD: Sozialdemokratische Partei Deutschlands (Németország Szociáldemokrata Pártja). A német szociáldemokrata burzsoák történelmi szervezete, ma is létezik. USPD: Unabhangige Sozialdemokratische Partei Deutschlands (Németország Független Szociáldemokrata Pártja). Az 1914-18-as háború vége felé az SPD-ből kivált baloldali szociáldemokraták pártja, amely fennállása során mindvégig az SPD és a Spartakusgruppe-irányzat, illetve a KPD között ingadozott. Végül, a húszas években az USPD balszárnya egyesült a KPD-vel, a jobbszárny visszatért az SPD-hez.

[3] A Spartakusgruppe vezetői (Liebknecht, Levi, Luxemburg stb.) már a KPD első, alapító kongresszusán azzal az érveléssel próbálták elfogadtatni (sikertelenül) a kommunista militánsokkal a párt részvételét a parlamenti választásokon, hogy a KPD majd „belülről fogja szétrobbantani” a parlamentet. És a Kapp-puccs után a KPD, mint ellenzéki párt, „lojális ellenzékiségéről” biztosította a felkelő munkásokat lemészároltató szociáldemokrata-liberális kormányt.

[4] Philipp Scheidemann (1865-1939) az SPD egyik vezetője, 1919-ben Németország kormányfője, közvetlen felelőse a hadsereg bevetésének a felkelő proletárok ellen. Ernst Daumig (1866-1922) az USPD egyik vezetője, 1919-ben a III. (úgynevezett „Kommunista”) Internacionáléhoz való csatlakozás egyik szószólója. A USPD balszárnya és a KPD egyesülésekor (1920. december 4-7.) Paul Levivel együtt a (V – azaz „Egyesült”) KPD-központ vezetőjének választották, de onnan már 1921 februárjában távozott, 1921 szeptemberében pedig a (V)KPD-ből is.

[5] Az „ellenzék” itt nem valami szokásos, a kormánnyal szembeni politikai (azaz burzsoá) ellenzéket jelent. A KAPD-t megalapító kommunista csoportokat nevezték előzőleg, még a KPD-n belül, „balos ellenzéknek”. Rühle ezeknek a csoportoknak a nevében beszél itt.

[6] Hasonlóan fogalmaz (az Aktion ugyanazon számában) Franz Pfemfert: Die Elite der revolutionaren Arbeiter Deutschlands (Németország forradalmi munkásainak elitje). Die Aktion X. évf. 17/18. szám, 1920. május 1.

[7] Az SPD, az USPD és a KPD

[8] Allgemeine Arbeiter-Union Deutschlands, AAUD. Az Általános Munkásszövetséggel a KAPD kísérletet tett arra, hogy a szakszervezeteken kívül és azok ellen, egy forradalmi tömegszervezetben fogja össze a proletárokat. Később, főleg a KAPD-ből kivált Rühle és Pfemfert koncepciói alapján, az AAUD-ből kivált AAUD-E (Einheitsorganisation – Egységszervezet) már minden szervezeti elhatárolódást igyekezett megszüntetni a „politikai párt” és a „gazdasági harcot szervező tömegszervezet” között.

[9] Noha Rühle itt a revolutionare Obleute (forradalmi bizalmiak) kifejezést használja, az AAUD alapszabályzatából kitűnik, hogy nem arról a Revolutionare Obleute nevű szervezetről van szó, amely külön szerveződési formaként, a szakszervezetekkel részben szakító szakszervezeti bizalmiak összefogásaként már 1918-ban létezett Németországban.

[10] A forradalmi mozgalom elvetette a hagyományos, burzsoá nemzeti és közigazgatási határokat. Ugyanakkor gyakorlati okokból szükség volt a „területekre tagolásra”, ezért beszél Rühle „gazdasági területekről” (Wirtschaftsgebiete). Az általánosabb szóhasználat akkoriban a „gazdasági kerület” (Wirtschaftsbezirk) volt.

[11] Karl Radek (K. Sobelsohn álneve, 1885-1939?) baloldali szociáldemokrataként, bolsevikként tevékenykedett Lengyelországban, Oroszországban és Németországban. 1920-ban Lenin tanácsadója a németországi kérdésekben, és annak a politikának a védelmezője, melyet Rühle és köre mint opportunistát elítélt (részvétel a parlamenti választásokon, „sejtépítés” a szakszervezetekben, résztvétel a törvényes üzemi választásokban stb). Radek „diplomáciájának” nagy szerepe volt abban, hogy a forradalmi kommunista frakciókat 1918 decemberében sikerült „beugratni” a KPD-be, a reformista Spartakus-vezetőség irányítása alá, és a KPD II. kongresszusán Radek nagy segítséget nyújtott a Levi-féle pártvezetőségnek ahhoz, hogy megszabadítsa a pártot a forradalmi elemektől. 1937-ben, a bolsevik párton belüli burzsoáközi és individualista belharcok folyamatában, Radeket tízévi börtönre ítélték, azután a sztálinista „büntetésvégrehajtási” rendszerben nyoma veszett (feltehetőleg megölték).

[12] Akkoriban Rote Fahne (Vörös Zászló) címmel több újság jelent meg, részint a radikális reformista KPD, részint kommunista frakciók kiadásában. Ezért tisztázza Rühle, hogy a „KPD-féle” Rote Fahnéra utal.