Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL MATTICK - „LE KELL BONTANI A BARIKÁDOKAT”

2014.02.14








 


Moszkva fasizmusa Spanyolországban

International Communist Correspondence, Chicago, 7-8. szám, 1937. augusztus


1937 május 7-én a barcelonai CNT-FAI közhírré teszi a következő rendeletet: „Le kell bontani a barikádokat! A válság órái elmúltak. Nyugalmat kell teremteni. Azonban rémhírek keringenek a városban, melyek ellentmondanak az ehhez hasonló, a normális viszonyokhoz való visszatérésről kiadott jelentéseknek. A barikádok hozzájárulnak ehhez a zűrzavarhoz. Most, hogy végetértek a harcok, nincsen szükségünk a barikádokra. A barikádoknak most nincs semmi rendeltetésük, és további létezésük azt a benyomást keltheti, hogy vissza akarunk térni a dolgok korábbi állásához – és ez nem igaz, Elvtársak, működjünk együtt a teljesen normális civil élet helyreállításában. El kell hogy tűnjön minden, ami akadályozza ezt a visszatérést.”
És aztán elkezdődött a normális élet, azaz a moszkvai fasiszták terrorja. A forradalmi munkások legyilkolása és bebörtönzése. A forradalmi erők lefegyverzése, újságjaik, rádióállomásaik elhallgattatása, a korábban elért valamennyi pozíciójuk felszámolása. Diadalmaskodott az ellenforradalom Katalóniában, ahol – ahogyan oly sokszor biztosítottak minket erről az anarchista és POUM-vezetők – már a szocializmus felé masíroztak. Az anarchista vezetők köszöntötték a népfront ellenforradalmi csapatait. Az áldazatok állítólag üdvözölték mészárosaikat. „Mikor kísérlet történt arra, hogy megoldást találjanak és helyreállítsák a rendet Barcelonában” – olvassuk a CNT egyik közleményében – „a CNT és a FAI elsőként ajánlotta fel együttműködését; elsőként követelték a lövöldözések leállítását és próbálták meg pacifikálni Barcelonát. Amikor a központi kormány vette át a közrend ügyét, a CNT az elsők között bocsátotta a közrend képviselőjének rendelkezésére az ellenőrzése alatt álló összes erőt. Amikor a központi kormány úgy döntött, hogy fegyveres erőt küld Barcelonába, hogy ellenőrzése alá vegye a hatóságoknak nem engedelmeskedő politikai erőket, ismétcsak a CNT volt az egyetlen, amely minden körzetnek elrendelte, hogy tegyék lehetővé ezen erők áthaladását, hogy azok elérhessék Barcelonát és rendet teremthessenek.”
Igen, a CNT mindent elkövetett, hogy segítsen Barcelonába vinni a valenciai ellenforradalmat. A bebörtönzött munkások anarchista vezetőiknek megköszönhetik fogságukat, amely azelőtt ér véget, hogy eldördülnek a moszkvai fasiszták lövései. A halott munkásokat barikádjaikkal együtt távolították el; elhallgattatták őket, hogy vezetőik tovább beszélhessenek. Nagy az izgatottság a neo-bolsevikok oldalán: „Moszkva forradalmi munkásokat gyilkolt meg” – kiáltják. „Történelme során először, a Harmadik Internacionálé a barikádok túloldaláról lő. Korábban csak elárulta az ügyet, most azonban nyíltan harcol a kommunizmus ellen.” És mit vártak ezek a dühös ordítozók az államkapitalista Oroszországtól és idegenlégiójától? Segítséget a spanyol munkásoknak? A kapitalizmusnak – bármi legyen is a formája – csak egy válasza van a kizsákmányolással szembenálló munkásoknak: a gyilkosság. A szocialistákkal vagy a pártbeli „kommunistákkal” alkotott egységfront a kapitalizmussal alkotott egységfront, amely csak a kapitalizmusért kötött egységfront lehet. Ahogyan Moszkvát szidni haszontalan, úgy a szocialistákat kritizálni értelmetlen: mindegyik ellen a végsőkig kell harcolni. De a forradalmi munkásoknak most azt is fel kell ismerniük, hogy az anarchista vezetők is, a CNT és a FAI „apparátcsikjai” is szembenállnak a munkások érdekeivel, ők is az ellenséges táborhoz tartoznak. A kapitalizmussal egyesülve a kapitalizmust kellett szolgálniuk; és ahol a frázisok erőtlenek voltak, ott az árulás került napirendre. Holnap talán már ugyanúgy fognak lőni a lázadó munkásokra, ahogyan a „Karl Marx laktanyák” „kommunista” mészárosai lőnek ma. Az ellenforradalom Francótól egészen Santillanig terjed.
Ahogyan korábban oly sokszor, a csalódott forradalmi munkások ismét elítélik gyáva vezetőségüket, és azután körbetekintenek új és jobb vezetőket, tökéletesített szervezetet keresve. „Durruti barátai” elszakadnak a CNT és a FAI korrumpálódott vezetőitől, hogy helyreállítsák az eredeti anarchizmust, hogy megvédjék az ideált, hogy fenntartsák a forradalmi hagyományt. Néhány dolgot megtanultak, de nem tanultak eleget. A POUM munkásai mélységesen csalódtak Gorkinban, Ninben és társaikban. Ezek a leninisták nem voltak eléggé Lenin-szerűek, és a párttagok jobb Leninek után néznek. Tanultak, de oly keveset. A múlt hagyománya kőként csüng a nyakukon. Személycsere és a szervezet megújítása nem elég. A kommunista forradalmat nem vezetők és szervezetek csinálják; a munkások, az osztály csinálják. A munkások ismétcsak a „népfrontban” várnak változásokat, amely végülis forradalmi fordulatot hozhatna. A Moszkva által félresöpört Caballero visszajöhetne az UGT-tagok vállán, akik tanultak és megpillantották a világosságot. Moszkva, amelyet csalódással tölt el, hogy nem talál valódi segítséget a demokratikus nemzeteknél, újból radikálissá válhatna. Mindez képtelenség! A „népfront”, Caballero és Moszkva erői képtelenek arra, még ha akarnák is,  hogy Spanyolországban legyőzzék a kapitalizmust. Kapitalista erők nem folytathatnak szocialista politikát. A népfront nem a kisebbik rossz a munkások számára. Csupán a kapitalista diktatúra másik formája a fasizmuson kívül. A harcot a kapitalizmus ellen kell folytatni.
A CNT jelenlegi magatartása nem új. Néhány hónapja Companys, a katalán elnök azt mondta, hogy a CNT „nem gondol arra, hogy károkat okozzon a spanyolországi demokratikus rendszernek, hanem a legalitás és a rend mellett száll síkra”. Mint az összes többi antifasiszta szervezet Spanyolországban, harcát a CNT is – radikális frazeológiája ellenére – a Franco elleni háborúra korlátozta. A kollektivizálás programja, amelyet háborús szükségletként részlegesen megvalósítottak, nem csorbította a kapitalista elveket vagy a kapitalizmust magát. Amennyiben a CNT beszélt a végcélról, annyiban csupán az államkapitalizmus némileg módosított formáját feltételezte, amelyben a szakszervezeti bürokrácia és annak filozófikus anarchista cimborái birtokolnák a hatalmat. De még ezt a célt is a távoli jövőbe helyezte. Egyetlen valódi lépés sem történt ebben az irányban, mert még egy államkapitalista rendszer felé tett egyetlen valódi lépés is a népfront végét jelentette volna, barikádokat jelentett volna Katalóniában, és polgárháborút a polgárháborún belül. Az ’elméletük’ és a ’gyakorlatuk’ közötti ellentmondást az anarchisták ugyanúgy magyarázták meg, mint minden csaló, azzal hogy „egy dolog az elmélet és más a gyakorlat, hogy az utóbbi sohasem lehet olyan harmonikus, mint az előbbi”. A CNT felismerte, hogy nincs igazi terve a társadalom újjáépítéséhez; később felismerte, hogy nem állnak mögötte Spanyolország tömegei, hanem csak a munkások egy része az ország egy részében, felismerte gyengeségét, nemzetileg és nemzetközileg, és radikális frázisait csak arra szánta, hogy leplezze a mozgalom legteljesebb gyengeségét a polgárháború teremtette körülmények között.
Sok lehetséges mentség van arra az álláspontra, amelyet az anarchisták elfoglaltak, de egyetlen mentség sincs hamisítási programjukra, amely elhomályosította az egész munkásmozgalmat és a moszkvai fasiszták előnyére működött. Hogy megpróbálták elhitetni, hogy a szocializmus már úton van Katalóniában és hogy ez lehetséges a népfrontkormánnyal való szakítás nélkül, ez a népfront erőinek gyarapítását jelentette, amíg ezek képesek nem lettek arra, hogy a spanyol anarchista munkásoknak is diktáljanak. Spanyolországban az anarchizmus elfogadta a fasizmus egyik, demokratikus mozgalomnak álcázott formáját, hogy segítsen szétzúzni a Franco-fasizmust. Nem igaz az, amit az anarchisták ma megpróbálnak elhitetni a követőikkel, hogy nem volt más alternatíva, és hogy ezért indolkolatlan a CNT ellen irányuló valamennyi kritika. Az anarchisták 1936 július 19. után megpróbálhattak volna munkáshatalmat létrehozni Katalóniában, megpróbálhatták volna a kormányerők szétverését is 1937 májusában Barcelonában. Felvonulhattak volna mind a Franco-fasiszták, mind a moszkvai fasiszták ellen. A legvalószínűbb az, hogy vereséget szenvedtek volna; talán Franco győzött volna, és szétzúzta volna az anarchistákat éppúgy, mint „népfrontos” vetélytársaikat. Azonnali nyílt kapitalista intervenció kezdődhetett volna. De volt más lehetőség is, bár sokkal kevésbé valószínű. A francia munkások messzebbre mehettek volna, mint a puszta ülősztrájk; a nyílt intervenció háborúhoz vezethetett volna, amelybe minden erő bekapcsolódik. A harc alapvető kérdése egyszerre világossá válna – kapitalizmus vagy kommunizmus. Bármi is történt volna, egy bizonyos: a világkapitalizmus kaotikus állapota még kaotikusabbá vált volna. Katasztrófák nélkül a társadalom semmiféle megváltoztatása nem lehetséges. A kapitalista rendszer elleni minden valóságos támadás siettethette volna a reakciót, de a reakció mindenképpen be fog következni, még ha némiképp késleltetve is. Ez a késleltetés több munkáséletbe fog kerülni, mint bármilyen idő előtti kísérlet a kizsákmányolás rendszerének szétzúzására. De a kapitalizmus valóságos megtámadása olyan feltételt teremthet, amely a nemzetközi akciókra nézve a munkásosztály számára kedvezőbb, vagy olyan helyzetet idézhetett volna elő, amely kiélezett volna minden tőkés ellentmondást, és így siettette volna a történelmi fejlődést a kapitalizmus bukása felé. Kezdetben volt a tett. De a CNT, amint mondtuk, óriási felelősséget érzett a munkások élete iránt. El akarta kerülni a szükségtelen vérontást. Micsoda cinizmus! Már több mint egymillió ember meghalt a polgárháborúban. Ha már egyszer meg kell halni, akkor meg lehetne halni méltó ügyért is.
A kapitalizmus egésze elleni harc – a harc, amit a CNT el akart kerülni – elkerülhetetlen. A munkásforradalomnak radikálisnak kell lennie a kezdet kezdetétől, vagy vereséget szenved. Szükség lett volna a birtokos osztályok teljes kisajátítására, a felfegyverzett munkások hatalmán kívül minden más hatalom megszüntetésére, és a harcra minden olyan elem ellen, amelyek ellenzik a dolgok ilyen menetét. Ezt meg nem téve a barcelonai májusi napok és a spanyolországi forradalmi elemek felszámolása elkerülhetetlenek voltak. A CNT a forradalom kérdését sohasem a munkásosztály nézőpontjából közelítette meg, hanem mindig mindenekelőtt a szervezet érdekelte. A munkásokért és a munkások segítségével cselekedett, de nem volt érdekelt a munkásoknak a szervezeti érdekektől független önálló kezdeményezésében és akciójában. Ami itt számított, az nem a forradalom volt, hanem a CNT. És a CNT érdekeinek nézőpontjából az anarchistáknak különbséget kellett volna tenniük fasizmus és kapitalizmus, háború és béke között. Ebből a nézőpontból nézve kényszerű volt a CNT részvétele a tőkés-nacionalista politikában, és azt kellett mondania a munkásoknak, hogy működjenek együtt az egyik ellenséggel a másik megsemmisítéséért, hogy aztán később az előbbi zúzza szét őket. Az anarchisták radikális frázisait nem kellett követni; ezek csak eszközként szolgáltak a munkások ellenőrzésére a CNT apparátusa által, „a CNT nélkül” – írták büszkén – „nem kormányozható az antifasiszta Spanyolország”. Részt akartak venni a munkások kormányzásában és a nekik való parancsolásban. Csupán saját illendő részüket kérték a zsákmányból, mivel felismerték, hogy az egész valószínűleg nem lehet az övék. Csakúgy mint a ’bolsevikok’, azonosították saját szervezeti igényeiket a munkásosztály igényeivel és érdekeivel. Amit ők elhatároztak, az jó volt, nem volt szükség arra, hogy a munkások maguk gondolkozzanak és döntsenek, mert ez csak akadályozta volna a harcot és zavart eredményezett volna; a munkásoknak egyszerűen követniük kellett megmentőiket. Egyetlen kísérlet sem történt arra, hogy megszervezzék és megszilárdítsák a munkásosztály valódi hatalmát. A CNT anarchistán beszélt és bolsevikul, azaz kapitalista módon cselekedett. Hogy irányítson vagy részt vegyen az irányításban, szembe kellett szegülnie minden önálló kezdeményezéssel a munkások részéről, és így támogatnia kellett a legalitást, a rendet és a kormányzatot.
De több szervezet volt a harctéren, és nincs érdekazonosság e szervezetek között. Mindegyik harcol az összes többi ellen a felsőbbségért, a munkások feletti kizárólagos uralomért. Ha számos szervezet osztja meg a hatalmat, ez még szünteti meg a köztük folyó harcot. Időnként minden szervezet rákényszerül az együttműködésre, de ez csak elhalasztása a végső leszámolásnak. Az egyik csoportnak irányítania kell. Miközben az anarchisták „egyik sikertől a másik felé” haladtak, pozíciójukat folyamatosan aláásták és gyengítették. A CNT kijelentése, hogy nem fog más szervezeteknek diktálni vagy ellenük dolgozni, a valóságban könyörgés volt azért, hogy őt ne támadják mások – saját gyengeségének elismerése. Azzal, hogy részt vett népfrontbeli szövetségeseivel a kapitalista politikában, a széles tömegek számára azt a lehetőséget hagyta, hogy a burzsoá elemek közül kiválasszák a kedvencüket. Annak volt a legjobb esélye, aki a legtöbbet ajánlotta. A moszkvai fasizmus még Katalóniában is divatba jött. Minthogy a tömegek Moszkva támogatásában látták azt az erőt, amely szükséges Franco és a háború megszüntetéséhez, Moszkva és népfrontkormánya nemzetközi kapitalista támogatást jelentett. Moszkva befolyása növekedett, mivel Spanyolország széles tömegei még mindig a kizsákmányoló társadalom fenntartása mellett voltak. És megerősítette őket ebben a magatartásukban az a tény, hogy az anarchisták semmit sem tettek a helyzet tisztázásáért, azaz azért, hogy megmutassák: a Moszkvából érkező segítség semmi egyebet nem jelent, mint harcot egy olyan kapitalizmusért, mely kedvére van néhány imperialista erőnek, mégha másoknak esetleg csalódást is okoz.
Az anarchisták a fasizmus moszkvai fajtájának propagandistáivá lettek, azon tőkés érdekek szolgáivá, amelyek szembenállnak Franco jelenlegi spanyolországi terveivel. A forradalom az imperialista vetélytársak játszótere lett. A tömegeknek halniuk kellett, anélkül hogy tudták volna, kiért vagy miért. Az egész ügy megszűnt a munkások ügye lenni. És most megszűnt a CNT ügyének is lenni. A háború bármikor befejeződhet az imperialista hatalmak közötti kompromisszumos megegyezéssel. Befejeződhet Franco vereségével vagy sikerével. Franco ejtheti Olaszországot és Németországot, és Angliához és Franciaországhoz fordulhat. Vagy az előbbi országok abbahagyhatják a Francónak való további udvarlást. A spanyolországi helyzetet döntő módon megváltozhatja a Távol-Keleten készülő háború. Még számos lehetőség van a legvalószínűbbön, azaz a Franco-fasizmus győzelmén kívül. De bármi is történjen, hacsak a munkások nem emelnek új barikádokat a lojalisták ellen is, hacsak a munkások nem támadják meg valóban a kapitalizmust, akkor bármi legyen is a spanyolországi harc kimenetele, nem lesz valódi jelentősége a munkásosztály számára, amelyet továbbra is ki fognak zsákmányolni és el fognak nyomni. A spanyolországi hadihelyzet változása újból rákényszerítheti a moszkvai fasizmust, hogy felöltse a forradalmi mezt. De a spanyol munkások – és a világ munkásai – érdekeinek nézőpontjából nincs különbség a Franco-fasizmus és a moszkvai fasizmus között, bármekkora különbség legyen is Franco és Moszkva között. A barikádokat, ha megint felállították, nem szabad lebontani. Spanyolország számára ez a forradalmi jelszó: Le a fasisztákkal és le a lojalistákkal is! Bármily hiábavaló legyen is – tekintve a jelenlegi világhelyzetet – a kommunizmusért való harc kísérlete, a munkások számára még mindig ez az egyetlen út, mely elfogadható. „Inkább a hiábavalóság érzése, mint a saját magát rossz utakra fordító morbid energia. Megőrizzük igazságérzetünket, méltányosságérzetünket mindenáron, a hiábavalóság árán is.”
 
Forrás: Proletár Álláspont újság