Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PAUL MATTICK - AZ ÚJ MUNKÁSMOZGALOM PROBLÉMÁI

2014.02.14



A holland csoport "Egy új munkásmozgalom létrejötte" címu munkája mindössze a tanácskommunista mozgalom általános és lényeges alapelveinek összefoglalására szorítkozik. De ha nem csak egy általánosan, nagy vonalakban megfogalmazott alapelvi magyarázatot keresünk benne, akkor már csak kisebb fenntartással hagyhatjuk helyben. Ugyanakkor rögtön rá is kényszerülünk arra, hogy az általános mondatokat használható, konkrét irányvonalakká dolgozzuk ki vagy alakítsuk át. Eközben az általános irányelveknek többé-kevésbé fontos módosulásokon kell keresztül menniük, nehogy utópikus absztrakcióként minden értéküket elveszítsék.

Mi meg vagyunk gyozodve arról, hogy a régi munkásmozgalom objektívan nézve már túlhaladott, annak ellenére hogy ideológiái még mindig sok munkáskoponyát terhelnek. Mivel elképzeléseinek megvalósítása nem lehetséges, így csak ido kérdése, hogy a régi munkásmozgalom szubjektív oldala is megszunjön érvényesülni. Hogy a régi munkásmozgalom végre teljesen tradícióvá ill. donquijotizmussá váljon, az olyan sok különbözo, de mégis összefüggo körülménytol függ, hogy ennek bekövetkezését nem lehet elore megjósolni. Vigaszt csak az nyújthat, hogy a folyamatos objektív hanyatlás tarthatatlan és lehetetlen, és biztosak lehetünk abban, hogy a tokés hanyatlás üteme semmivel sem marad le a tokés fejlodés mögött. A tokemozgásnak az eddigi fejlodés során elért momentuma már rég kizárta a további fejlodés relatívan állandó periódusait.

Továbbá osztjuk a holland csoport véleményét a munkásmozgalom mostani tehetetlenségének okairól és az ezen a tehetetlenségen alapuló hanyatló tendenciáról. A régi munkásmozgalom nem nott fel a toke erejéhez, sot mi több: része és kifejezodése lett ennek a tokés hatalomnak. A tokés osztállyal szembe kell állítani a proletár osztályfrontot. Az eddigi szervezett munkásmozgalom nem volt érdekelt a tényleges oszályfront létrehozásában, de ha mégis, akkor nem volt képes erre. Kizárólag csak csoportérdekeit védelmezte, és szervezetileg is csak az ilyen viszonyokhoz alkalmazkodott. A régi munkásmozgalom lecsengése elkerülhetetlenül összekötodik a kapitalizmus hanyatlásával együttjáró tokekoncentrációval. Így az egyetlen objektív lehetoség a tokés rendszer ellen vívott radikális osztályharc lett. A reformista tevékenység puszta frázissá, s így lehetetlenné vált. Még ha a reformizmus táptalaja - a tokés fellendülés - terméketlenné is vált és a toke hanyatlásában vissza is tükrözodött saját, elkerülhetetlen bukása, propagandája mégis éltette még egy darabig. A reformizmus lehetosége nélküli szervezodés lehetosége táplálta a háború utáni idoszak neoreformizmusát is, mindaddig amíg a fasizmus a legéletképtelenebb munkásszervezetet is károsnak és veszélyesnek nem ítélte meg és ezeket meg nem szüntette. A munkásokat eloször közvetetten rendelték alá a toke érdekeinek a reformizmus által, majd közvetlenül a fasizmus által. Így a hollandokkal közösen kijelenthetjük, hogy történelmileg tekintve az addigi szervezett munkásmozgalom kétségtelenül véget ért. Nem lehet újjáéleszteni. Amivel mi foglalkozunk, az eljövendo forradalmi kölcsönhatásokkal kapcsolatban, az a munkások mozgalma. A munkások ezen mozgalmát, amely máris osztályfrontot alkot, a tokés viszonyok szükségszeruen hozzák létre.

Ahhoz hogy az osztályöntudat fejlodését érthetové tegyék, a holland elvtársak az "önmagában" és az "önmagáért levo" osztály fogalmának használatát választották. Marx és mások is ezekkel a fogalmakkal dolgoztak. A problémák sokrétuségét azonban az ilyen metodikai, izoláló formulák sem képesek megszüntetni, hiába hozták létre oket a sokrétu problémák könnyebb megértése érdekében. A hollandok is azt mondják, hogy "az 'önmagában' és 'önmagáért' lévo osztály között természetesen nem áll fönn teljesen áthidalhatatlan ellentét." A valóságban azonban ilyen vonatkozásban semmilyen ellentét sincs közöttük. Az osztály mindig "önmagában" és "önmagáért" is lévo egyben, csak különbözo módon nyilvánul meg különbözo szituációkban és fejlodésének különbözo fokain. Lehetoségei és szükségszeruségei változnak és ezekkel együtt feladatai és viszonyai is. Az ideológiaként értelmezett proletártudat álláspontja szerint az osztály csak "önmagában" létezik olyankor, amikor lemond sajátos osztályérdekeinek képviseletérol és apatikusan kullog a toke nyomában. A munkások valódi szükségszeruségeikkel szembeni közömbössége nem az egész osztályra jellemzo, de az osztálynak nincs nyilvánvaló forradalmi jellege sem, látszólag még nem "önmagáért" hanem a tokéért létezik. A hollandok szerint így ez is, "mint minden halott dolog, passzív". Szerintük "csak akkor válik majd élo, aktív dologgá", ha "mozgásba lendül és öntudatára ébred". Joggal veti föl N.N. kritikájában ezt a problémát: "helytelen dolog, a munkásságot halott jelzovel illetni. Mint mindig a munkásság ma is kifejezetten aktív a társadalmi életben.- Ez az aktivitás igencsak meghatározza a tokés valóság egy részét, még ha konzervatív hatása is van. A forradalmilag passziv osztály még nem nevezheto 'halottnak', csak éppen egyrészt aktivitása relatívan gyenge, másrészt olyan irányba halad, amely nem tudatosan vezet a kommunista harchoz. De tudattalanul egy reformista érdekképviselet mégis hozzájárul ahhoz, hogy a dolgokat társadalmilag elore mozdítsa." Ha az osztálytudatot nem csak ideológiaként fogjuk fel, hanem sokkal inkább mint a munkások szükségszeruségbol létrejött tetterot, akkor az osztály "önmagában" és "önmagáért" is egyszerre létezik. Csak mert "felvilágosodott" munkások álltak szemben a közömbös tömegekkel, a régi munkásmozgalom máris azonosította a tudatos részt az egész osztállyal. De az ideológiák ezen különbsége nem jelent sokat az osztálymozgalom tágabb értelmezésében, gyakorlatilag csak a munkásszervezetek osztályharchoz való viszonyának szukebb értelmében fontos. A forradalmárok éppúgy a toke érdekében cselekedtek mint a közömbösek, csak az egyik szándékosan, míg a másik akaratlanul. Az egyik a toke ellen, a másik mellette politizált. Az egyik csoport várta a béremelést, a másik sztrájkolt érte. Mindketto csak úgy volt lehetséges, ha a béremelések is lehetségesek és szükségesek és a kapitalizmus érdekeivel azonosak voltak, bármennyire is tiltakoztak ez ellen az egyes tokések. A reformizmusnak, amikor az még agresszív volt és kifejezte a proletár osztályharc elért fokát, egy olyan tokés rendszeren belül kellett mozognia, melynek vége még most sem látható elore; csak elméletileg, de az elméletnek eloször valósággá kell válnia ahhoz, hogy a tömegeket magával ragadja. A közömbös munkások - épp közömbösségük következtében - egy másik, olcsóbb úton próbálták meg elonyeiket és érdekeiket érvényesíteni, mivel csak kevéssé tudtak túllátni a hatalmas tokés rendszeren. A proletár osztály önmaga is a toke egyik terméke, a toke növekedésével párhuzamosan jött létre és vele együtt növekszik. Még gyenge, de egyre erosebbé válik, a tokés gazdaság fellendülésével és hanyatlásával aktív és passzív tevékenységre kényszerül, szükségszeruségbol cselekszik forradalmi és reakciós módon. De minden szituációban "önmagában" valóként van jelen és megpróbál "önmagáért" levoként cselekedni. Jobban tennénk, ha az ilyen behatároló formulák helyett inkább azt vizsgálnánk meg, hogy mi okból lép fel a munkásosztály egyszer forradalmi módon, s miért marad máskor teljesen passzív. Azonban a passzivitás is az akció egyik formája és ez megmagyarázza a hollandok megfogalmazását, amelynek a munkások kis jelentoséggel bíró ideológiai beállítottságára kell korlátozódnia ahhoz, hogy egyáltalán igazolhassa magát. Valójában az osztály sosem "halott", hanem gyakran inaktivitásából él. Az ideológiai kiforrottság izolált állapotából kiindulva lehet formulákkal dolgozni, de ez nem elegendo az egész osztálymozgalom jellemzésére.

Az új munkásmozgalom kialakulásáról szóló cikk többi részével nagyjából egyetértünk és ezért az ott kiemelt mozzanatok megismétlését megspóroljuk magunknak, mert a mi nézeteinket is magukba foglalják. Egyetértünk velük abban, hogy "a munkások mozgalma munkástanácsok formájában jelenik meg, ez által lesznek képesek a társadalmi eroket uralni." Számunkra is "a tanácsmozgalomként megjeleno tömegmozgalom jelenti azt a mércét, amellyel az osztályerok tudatos alkalmazása mérheto." Azt a felfogást, miszerint a munkástanácsok csak a forradalomban jöhetnek létre, mi is elvetjük. "Minden mozgalomban, amely a munkásosztálytól ered, a munkástanácsok létrejöttét kell a mozgalom középpontjának tekinteni. Egy tömegmozgalom jelentosége nem annyira abban áll, hogy milyen materiális sikereket ért el, hanem hogy sikerül -e ill. milyen mértékben sikerül az osztályeroket tanácsaik által alkalmazni."

Azt a munkásmozgalmat, amely a munkások mozgalmának fejlodésében tudatosan érdekelt és amelyet újnak lehet nevezni, számunkra is azok a még nagyon kicsi csoportok jelentik, "amelyek a felszabadítóharc lényegét a tömegek önálló mozgalmában látják"; akik a hatalmat nem saját maguknak, hanem az osztálynak akarják, nem a párthatalomra, hanem tanácshatalomra törekednek. N.N. is osztja nézetünket kritikai megjegyzéseinket illetoen és véleménye csak a szervezett munkásmozgalom tömegmozgalmakhoz való viszonyainak értelmezésében különbözik a mienktol. Persze N. N. szemrehányása - mármint hogy az érvek nem konkrétak - csak akkor találó, ha a hollandok ezeket a mai szituáció konkrét elemzésére akarták volna felhasználni, ami viszont nem így történt. "További perspektívaként viszont", amelyhez nem szükséges behatóbb magyarázat, érvényes. N. N. számára továbbá azért is váltak "átláthatatlanná" a hollandok tömegmozgalmakról adott magyarázatai, mert nem egy "új szervezeti apparátust", hanem egy új "életelvet" akarnak teremteni. Ezt az életelvet mi is helytelenítjük. Nem kell mindig másikat keresni az elavult dolgok helyett. A dolgokat nem kell cserélgetni, ezek eltunnek, majd újak jönnek létre. Egyetértünk N. N.-el abban, hogy "semmilyen osztályharc és társadalmi uralom sem lehetséges a célnak megfelelo szervezet nélkül", és a holland "életelvben" nem látunk mást mint új szervezeti formákat. A tanácsok a forradalom és a gyozelem utáni új társadalom szervezetei. A forradalom elott csak átmenetileg lehetségesek: létrejönnek, majd újra eltunnek. Nincs lehetoségük permanens apparátussá fejlodni, így a hatalomátvétel után, valamint az aktuális forradalmi folyamatban válnak társadalmi szervezeti gépezetté. A tokés diktatúra alatt - a proletár forradalom talaján - a munkásságnak nincs lehetosége forradalmi, permanens szervezeti formákat létrehozni önmaga számára. A spontán felkelések alatt olyan akcióbizottságok (tanácsok) jönnek létre - mivel más nem jöhet létre -, amelyek minden harc szervezetét képezik és amelyek sorsa ezen harcok alakulásától függ. A harc kiterjedése egyben a tanácsszervezetek kiépülését és centralizációját is jelenti. Egy vereség elpusztíthatja, míg egy újabb felkelés újra életre nem hívja oket. Az illegalitás feltételei alatt muködo kis munkacsoportok ezeket a szervezeteket legfeljebb befolyásolni képesek, de meghatározni vagy közvetlenül vezetni ezeket nem. A létrejövo tanácsokon belül kell megerosítést nyerniük, nem pedig mellettük álló külön szervezetként. Ilyen különálló szervezetként a tokés diktatúra feltételei alatt csak úgy maradhatnak életben, ha olyan kicsik, hogy nem képesek a forradalom meghatározó elemeivé válni. Valójában mindössze a tömegek kényszeru cselekvésének tudatos elemei. De még ha nem is becsüljük túl a forradalom ideológiailag tudatos részét, mégis elo kell mozdítani azt. Hiszen minél több munkás van tisztában a teendokkel, annál jobb a forradalomnak; de sosem lesznek elegendoek ahhoz, hogy a forradalmat önállóan vezessék. A tanácsok lesznek a mérvadóak. Minél egyértelmubbé válik a tanácsok számára, mi is a feladatuk, annál radikálisabban fog lezajlani a forradalom. A tudatos elemeknek meg kell próbálniuk a tanácsokon belül hatást gyakorolni és nem pedig kívülrol meghatározni oket.

Ami a forradalmat illeti, ugyanez érvényes a proletárdiktatúrára is. A munkásságnak éppoly kevésbé van szüksége elnyomó gépezetre, mint egy tanácsokon kívül álló politikai szervezetre. (Végülis a különálló politikai szerv csak a forradalmi szituáció kiforratlanságát fejezi ki, azt hogy a kapitalizmus megdöntése még nem lehetséges.) A tanácsoknak önmaguknak kell kézben tartaniuk a gazdasági és politikai hatalmi eszközöket, és ez csak akkor lehetséges, ha nem adják át azt szabad akaratukból egy különálló testületnek. Két különálló hatalmi központ létezése csak az egyik megsemmisüléséhez vezethet. A tanácsok szervezik meg a diktatúrát, mint késobb a termelést és az elosztást is. Nem turhetnek el maguk mellett még egy hatalmat, mert abban már benne foglaltatna jövendo hatalmától való megfosztása is. "Minden hatalmat a tanácsoknak!" ez nem csupán üres frázis, hanem a legkeserubb szükségszeruség is. Ettol az alapelvtol való minden eltérés máris a tanácsok hatalomvesztésének elindításához vezet és ezzel a kommunista harc megnehezítéséhez.

Hogy vajon sikerül-e, elvünket a legtisztább formájában megvalósítani, - hiszen mi is csak a különbözo érdekek nélküli munkásság része vagyunk - , ez olyan kérdés, amely magát az elvet nem sértheti meg. Az ember nem mindig érheti el, amire törekszik. De mert túl sok olyan ellentétes ero száll szembe az objektív lehetséges céllal, amelynek sikerülhet a célt meghiúsítani, éppen ezért az a lényeg, hogy következetesen ragaszkodjunk a maximális programhoz. Ha a tanácsok túlélésük érdekében a helyzetbol adódóan rákényszerülnek, hogy olyan külön intézkedéseket hozzanak, amelyek nincsnek mindig összhangban a homályosan elottük lebego végcéllal, vagy ha helytelenül ítélik meg az objektív helyzetet és olyan elavult politikát kezdenek el folytatni, amely hozzájárul saját bukásukhoz, ez igen sajnálatos. Mindez minket is rugalmasságra és olyan taktikai manoverekre kényszerít, amelyek ma még nem láthatóak elore. És mégis éppen azért, mert ezek a veszélyek fennállnak, még következetesebben kell képviselni a maximális programot és harcolni érte, ameddig csak lehetséges. Hátráltató erobol épp elegendo van, nem kell még segíteni is nekik, hiszen minél több engedményt teszünk , annál hátráltatóbbá válnak. Liebknecht szavaival élve, "ahhoz, hogy a lehetségeset lehetové tegyük, a lehetetlenre kell törekednünk." Ha csak lemondunk a valós harcba való beavatkozásról, mert a történelem más utat választott, mint amit akartunk, akkor méltatlanokká válunk a forradalmár névre. Kétségtelenül nem elegendo az, amit a hollandok errol a problémáról írtak: hogyan képes az osztály helytállni, hogyan tudja a tanácsokban létrehozni a megtorló szervezetet, amely a tanácsdiktatúrát biztosítja stb... Ebbe a kérdéskomplexumba most mi sem akarunk belemenni. ( Ezeket a dolgokat másutt fejtjük ki bovebben.) Egy dolog azonban biztos, mégpedig az, hogy azok az érvek, amelyeket N.N. megemlít, csak zavarodottságból létrejött megoldások, amelyek semmiképp sem segítik a probléma megoldását. Válasza az általa felvetett kérdésekre lényegében csak azoknak a régi dolgoknak az átkeresztelése, amelyeket elozoleg már elintézettnek tekintett. Javaslata alapján mindössze új nevet adott a régi pártállásoknak, és az ezeket támogató érvelés is az eddigi munkásmozgalom elavult érveléseire mutat vissza. A tiszta kommunista programon belül újra rá kell mutatni arra, hogy bár szép és jó az elméletben, a gyakorlatban azonban felhígul. Újra a középrétegek létét, a parasztok elmaradottságát stb. kell hibáztatni ahhoz, hogy saját következetlenségét igazolhassuk, habár éppen ezen rétegek elmaradottságának és ellenségeskedésének alapján kell a forradalmi következetesség és egyértelmuség mértékét megtartani. Ezeket a csorortokat nem lehet ravasz politikával beugratni, hanem csak hatalmi eszközökkel akadályozni cselekvokészségüket és ha szükséges legyozni oket. .Minél nagyobb az ellenállás, annál egyértelmubben kell a forradalmi programot képviselni. Az elso engedmény engedmények sorát hozza magával, és végül már semmi sem marad az eredeti szándékból. Ha a forradalmi mozgalomra - mint ahogy ez most is történik - engedményeket kényszerítenek, az már rossz, de ha ezeket a lehetséges engedményeket már a programban elore lerögzítjük, az azt jelenti, hogy megriadunk a radikális megoldásoktól és a régi vezetoi politikához térünk vissza, amely úgy tesz, mintha "ravaszsága folytán" saját kívánságainak megfeleloen tudná alakítani a történelmet.

N. N. gazdasági tanácsai mellett jelenlévo politikai tanácsai ( miért választja el egyáltalán egymástól, az egymástól el nem választható dolgokat?) mind az eddigi pártpolitika restaurációs eredményei. Azé a pártpolitikáé, amely azt állította, hogy a pártdiktatúra valósítja meg a tömegek diktatúráját és ez megegyezik az osztály diktatúrájával. Ebben a kérdésben teljesen elutasítjuk N. N. véleményét. Figyelmeztetése, mely szerint ha mi elutasítjuk álláspontját, "azzal átengedjük a pályát az egyenlore még befolyást gyakorló más szervezeteknek", nem érint bennünket, hiszen mi nem szándékozunk ezekkel a szervezetekkel a tömegek uralásáért és engedelmeskedéséért konkurrenciaharcot vívni. Nem akarjuk, hogy a tömegek követoinkké váljanak, hanem önálló mozgalmukat támogatjuk. Nem mondjuk azt, hogy "minket kövessetek és ne másokat"; azt mondjuk, hogy senkit se kövessetek, csak saját érdekeiteket és szükségszeruségeiteket. Ezek a szükségszeruségek a mieink is, úgy hogy nekünk a tanácsmozgalom keretei saját tevékenységünkhöz teljesen elegendoek. Míg a tanácsok létre nem jönnek, rá leszünk kényszerítve arra, hogy elszigetelt csoportokba tömörüljünk, de ez a hiányosság semmiképpen sem jelenthet minoséget. Mihelyst a tömegek megteremtik szervezeteiket a tanácsokban, külön szervezetként nem létezhetünk többé. A mi helyünk a tanácsokban van, és nem pedig mellettük.

A hollandok munkacsoportokról és azoknak a tömegmozgalmakhoz való viszonyáról szóló fejtegetéseit kétségtelenül ki kell egészíteni. A hollandok kézenfekvo megfogalmazásának gyakran van egyféle kínos idealista mellékíze, de ezen a hiányosságon lehet segíteni. De ezekben a pontokban semmi esetre sem szabad N. N. felfogásának engedményeket tenni.