Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AMADEO BORDIGA - AKTIVIZMUS (1952)

2016.01.02

 

Hangsúlyoznunk kell ezt a szót. Csakúgy, mint bizonyos vérfertőzések, melyek sokféle betegség okozói lehetnek, beleértve azokat is, amik elmegyógyintézetben gyógyíthatók, az aktivizmus a munkásmozgalom egy betegsége, mely folyamatos kezelést igényel.

Az aktivizmus mindig azt állítja, hogy birtokában van a politikai harc feltételeire vonatkozó helyes értelmezésnek, és hogy az „megfelel a helyzetnek”. Azonban képtelen reálisan megítélni az erőviszonyokat, és roppantul eltúlozza az osztályharc szubjektív tényezőivel kapcsolatos lehetőségeket.

Következésképp természetes, hogy azok, akik az aktivizmus befolyása alatt állnak, úgy reagálnak erre a kritikára, hogy ellenfeleiket azzal vádolják, hogy azok alábecsülik az osztályharc szubjektív tényezőit, illetve hogy a történelmi determinizmust arra az automatikus mechanizmusra redukálják, amely a marxizmus szokványos polgári kritikájának is célpontja. Ezért mondtuk „A párt alaptézisei” IV. fejezetének 2. pontjában, hogy:

„…[a] tőkés termelési mód többé-kevésbé folyamatosan kiterjed és uralkodik valamennyi országban technikai és társadalmi formáival. Az összecsapó osztályerők alternatívái ehelyett az általános történelmi harc eseményeihez, ahhoz az ellentéthez kapcsolódnak, amely már akkor fennállt, amikor a burzsoázia elkezdte uralma alá hajtani a feudális és a prekapitalista osztályokat, valamint a két történelmileg rivális osztály, a burzsoázia és a proletariátus politikai fejlődési folyamatához; mint ilyen folyamatot, azt győzelmek és vereségek, a taktikai és stratégiai módszer hibái fémjelzik.”

Ez annyit jelent, hogy fenntartjuk, miszerint a forradalmi munkásmozgalom újbóli fellendülésének szakasza nem kizárólag a polgári társadalom anyagi, gazdasági és társadalmi fejlődésének ellentmondásaiból eredő impulzusokkal esik egybe, mely társadalom rendkívül súlyos válságperiódusokon, erőszakos konfliktusokon, politikai összeomláson mehet keresztül anélkül, hogy ennek eredményeként a munkásmozgalom radikalizálódna és kimondottan forradalmi álláspontra helyezkedne. Azaz nincsen automatikus mechanizmus a tőkés gazdaság és a forradalmi proletár párt közti viszonyok terén.

Az is előfordulhat – mint jelenlegi helyzetünkben –, hogy a burzsoázia gazdasági és társadalmi világát súlyos rengések rázzák meg, melyek erőszakos konfliktusokat szülnek, anélkül azonban, hogy ennek eredményeként a forradalmi pártnak bármiféle lehetősége nyílna tevékenységének kiterjesztésére, anélkül, hogy a legbrutálisabb kizsákmányolásnak és testvérgyilkos öldökléseknek kitett tömegek képesek lennének leleplezni az opportunista ügynököket, akik sorsukat az imperializmus viszályaival kötik össze, anélkül, hogy enyhülne az ellenforradalom vasmarkának szorítása az elnyomott osztályon, a kisemmizett tömegeken.

Azt mondani, hogy „objektíve forradalmi helyzet van, de az osztályharc szubjektív eleme, az osztálypárt hiányzik”, a történelmi folyamat bármely pillanatában téves álláspont; ez teljességgel értelmetlen állítás, nyilvánvaló képtelenség.

Az azonban igaz, hogy a harc bármely hulláma során, még azoknál is, melyek a legnagyobb fenyegetést jelentik a burzsoá uralom létezésére nézve, még akkor is, mikor minden (az államgépezet, a társadalmi hierarchia, a burzsoá politikai apparátus, a szakszervezetek, a propaganda rendszere) megroppanni látszik, a végét járja és a pusztulás felé halad, a helyzet soha nem lesz forradalmi, ellenkezőleg, mindenféle törekvés és cél számára ellenforradalmi lesz, amennyiben a forradalmi osztálypárt gyenge, nem kellőképpen fejlett és elméletileg bizonytalan.

A polgári társadalomban egy mély válság akkor vezethet egy forradalmi felforgató mozgalom létrejöttéhez, ha „…az 'alul levők' nem akarják a régit, a 'felül levők' pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon…” (Lenin: „Baloldaliság” – a kommunizmus gyermekbetegsége), azaz amikor az uralkodó osztály már nem tudja hatásosan működtetni saját elnyomó gépezetét, és mikor „…a munkások többsége … teljesen megérti a forradalom szükségességét”.

Ez a fajta tudatosság a munkások részéről csak az osztálypártban juthat kifejezésre, mely végső soron döntő tényező abban, hogy a burzsoá válságot az egész társadalom forradalmi katasztrófájába lehessen átfordítani.

Következésképpen szükséges – annak érdekében, hogy a társadalmat megóvjuk a „zűrzavartól”, amibe torkollt, mely cél eléréséhez az uralkodó osztály képtelen bármiféle segítséget nyújtani, mivel nem képes felismerni a termelőerők felszabadításához szükséges megfelelő új formákat és nem tudja újfajta fejlődés irányába mozdítani őket –, hogy létezzen a gondolat és cselekvés kollektív forradalmi szervezete, amely mederbe fogja terelni és megmagyarázza majd a tömegek felforgató törekvését.

Az, hogy a tömegek „nem akarnak a régi módon élni”, hogy készek a harcra, hogy ösztönzést éreznek az osztályellenség elleni cselekvésre, feltételezi egy szilárd forradalmi elmélet kikristályosodását a proletár élcsapat soraiban, melynek kötelessége, hogy a forradalmi tömegek vezetésének feladatát ellássa.

A pártban a tudatosság megelőzi a cselekvést, eltérően attól, ami a tömegek körében és az egyén szintjén történik.

Ha azonban valaki azt mondaná, hogy nincs ebben semmi új, semmi valóban modern, és megkérdezné: tudósok, a társadalmi valóság elméleti megfigyelőinek szűk körévé akarjuk alakítani a forradalmi pártot? Semmiképp. 1951-es írásunk, „A párt alaptézisei” IV. fejezetének 7. pontjában ezt olvassuk:

„Bár számbelileg gyenge és kevés kapcsolata van a proletár tömegekkel – valójában féltékenyen ragaszkodik elméleti feladataihoz, melyek elsődleges fontosságúak –, a párt, mivel helyesen ismerte fel forradalmi kötelességeit a jelenlegi időszakban, elutasítja, hogy filozófusok vagy új igazságokat keresők, a múltbeli igazságokat elégtelennek tartó „újítók” körévé váljon, és kereken visszautasítja, hogy annak tekintsék.”

Ennél világosabb nem is lehetne!

A burzsoá válság osztályháborúvá és forradalommá való átfordítása feltételezi a kapitalizmus társadalmi és politikai rendszerének objektív összeomlását, ez azonban még potenciálisan sem lehetséges, amennyiben a munkások nagy tömegét nem nyeri meg magának vagy nem befolyásolja a párt által terjesztett forradalmi elmélet, egy olyan elmélet, melyet nem a barikádokon rögtönöznek. Lehet azonban, hogy ezt az elméletet tudományos laborok fogják előállítani zárt ajtók mögött, anélkül, hogy bármiféle kapcsolatuk lenne a tömegekkel?

Erre az ostoba vádra, amelyet az aktivizmus megszállottjai terjesztenek, nagyon helyes az a válasz, hogy a mozgalom elvi és kritikai öröksége védelmének fáradhatatlan és állhatatos munkája, a mozgalomnak a revizionizmus mérgével szembeni immunizálásával járó mindennapos vesződség, a tőkés termelés legújabb formáinak szisztematikus megmagyarázása a marxizmus fényében, az opportunizmus abbéli törekvéseinek leleplezése, hogy ezeket az „újításokat” antikapitalista intézkedésekként tüntesse fel stb., mindez maga harc, harc az osztályellenség ellen, harc a forradalmi élcsapat kineveléséért, ha úgy tetszik, aktív harc, amely ugyanakkor mégsem aktivista.

Komolyan azt hiszitek, hogy (miközben az egész hatalmas burzsoá gépezet egész álló nap azzal van elfoglalva, – figyelem, nem annyira a forradalmi tézis cáfolatával, mintsem – hogy bebizonyítsa, hogy a szocialista követelések megvalósításához el lehet jutni úgy, hogy szembemegyünk Marxszal és Leninnel, és amikor nem csak politikai pártok, hanem egész kormányok esküsznek arra, hogy a kommunizmus nevében kormányoznak, vagyis nyomják el a tömegeket) a forradalmi marxista elmélet kritikai helyreállításának kemény és fárasztó munkája csupáncsak elméleti munka?

Ki merészelni azt állítani, hogy ez nem politikai munka egyúttal, nem aktív harc az osztályellenség ellen? Csak az aktivista akció démonai által megszállottak gondolhatják ezt.

Még ha létszámát tekintve gyenge is a mozgalom, aki azon dolgozik az újságban, a gyűléseken, a gyári vitákban, hogy megszabadítsa a forradalmi elméletet az égbekiáltó hamisításoktól, az opportunista szennyeződésektől, az ezáltal forradalmi munkát, a proletárforradalomért folyó munkát végez.

Egyáltalán nem mondható rólunk, hogy a párt feladatát „eszmei harcként” fognánk fel.

A totalitarizmus, az államkapitalizmus, az oroszországi szocialista forradalom bukása – mindezek nem „eszmék”, amelyekkel szembeállítjuk a magunk eszméit: ezek valós történelmi jelenségek, amelyek lerúgták a proletármozgalom veséit azáltal, hogy az antifasiszta vagy fasisztabarát partizánharc, a nemzeti egység, a pacifizmus stb. aláaknázott terepére vezették azt.

Azok, akik – még ha korlátozott létszámban és a „nagypolitika” zaján kívül is – e valós jelenségek marxista interpretációján és a marxista jóslatok megerősítésén dolgoznak (és úgy tűnik számunkra, hogy e problémák komoly vizsgálata nem létezik a mi „Prometeónk” által közölt alapvető fejtegetéseken, különösképpen a „Tulajdon és tőke” c. tanulmányon kívül), ők egyértelműen forradalmi munkát végeznek, mert a mai naptól kijelölik a proletárforradalom útirányát és célállomását.

A forradalmi mozgalom újraindulásának megvalósulásához nincsen szükség a tőkés rendszer válságára mint eshetőségre. A tőkés termelési mód válsága valóság, a burzsoázia már kipróbálta történelmi kurzusának minden lehetséges fázisát, az államkapitalizmus és az imperializmus fejlődésének legvégső határát jelenti, de a rendszer alapvető ellentmondásai fennmaradtak és súlyosbodnak. A kapitalizmus válsága nem alakul át a társadalom forradalmi válságává, forradalmi osztályháborúvá, az ellenforradalom továbbra is győzedelmes, noha nő a kapitalista káosz, mert a munkásmozgalom még mindig kilapulva hever a harminc év alatt elszenvedett vereségek súlya alatt, amelyeket a Harmadik Internacionálé kommunista pártjainak stratégiai módszertani hibái okoztak, olyan hibák, amelyek a proletariátust arra vezették, hogy magáénak tekintse az ellenforradalom fegyvereit.

A forradalmi mozgalom újraindulása még nem igazolódik be, mert a burzsoázia, azáltal, hogy elszánt reformokat vezetett be a termelés és az állam megszervezése terén (államkapitalizmus, totalitarizmus stb.) rendkívüli mértékben megrengette, kételyt és zavarodottságot hintve el, nem a marxizmus elméleti és kritikai alapjait, amelyek sértetlenek és érinthetetlenek maradtak, hanem inkább a proletár élcsapatok képességét, hogy előbbieket helyesen alkalmazzák a jelenlegi burzsoá korszak értelmezésében.

Ilyen elméleti tévelygések közepette a marxizmus helyreállítása az opportunista torzításokkal szemben pusztán intellektuális munka lenne?

Nem, ez következetes lényegi és aktív harc az osztályellenség ellen.

A hencegő aktivizmus arra törekszik, hogy a történelem kerekét a keringő módjára hozza forgásba, a választási szimfónia ütemére mozgatva a seggét.

Ez a kommunizmus egyik gyermekbetegsége, amely azonban csodálatos módon még abban az elfekvőben is terjed, ahol a munkásmozgalom nyugdíjasai vegetálnak.

Nyugodjanak békében… hogy aztán varázslatos módon elinduljanak mint egy tankhadosztály, mikor elküldik őket, hogy hódítsák meg a mi csoportjaink gyári szerveződéseit – a mi létszámunk megállapításához igazán nincs szükség elektromos számológépre –, és azt állítják – ami egészen nevetséges –, hogy az imperialista blokkok súlya, formája és színezete megegyezik, és egyformán potensek, és ebben a bravúrban ki is merül a helyzetről adott oly magasztos elemzés, amelyre szerintük senki más nem képes. Végül pedig megpuhítják őket azok a morbid kísértések, amelyekbe a parlamenti vagy tanácsosi bársonyszék viszi az öreg valagakat…

Minden aktivista zsoltár a választási diadallal végződik. Az 1917-es évben megértük a szociáldemokrácia szuperaktivistáinak mocskos végét: azután, hogy több évtizednyi aktivizmust fordítottak teljes mértékben arra, hogy megszerezzék a parlamenti foteleket, a vegyes szakszervezeti esküdtszékeket, a politikai befolyást, amelyek a megállíthatatlan aktivizmus látszatát keltették.

De amikor ütött a kapitalizmus elleni fegyveres felkelés órája, kiderült, hogy azt csak az a párt volt képes végrehajtani, amely a legkevesebbet „dolgozott a nagy tömegek között” a felkészülés évei során, és amely az összes többinél többet dolgozott azon, hogy tökéletesítse a marxista elméletet. Akkor kiderült, hogy aki szilárd elméleti felkészültséggel bírt, az harcba indult az osztályellenséggel szemben, míg az, akinek „dicsőséges” harci öröksége volt, az szégyenletesen fuldokolni kezdett, és átállt az ellenség oldalára.

Nagyon is jól ismerjük az aktivizmus mániákusait. Hozzájuk képest még egy vásári kikiáltó is nemesember. Ezért állítjuk, hogy csak egyetlen eszköz van arra, hogy megmeneküljünk az általuk terjesztett ragálytól: a klasszikus seggberúgás.

Forrás: http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita/2018jan5.html