Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A TŐKE 150 - FRIEDRICH ENGELS RECENZIÓI KARL MARX A TŐKE C. MUNKÁJÁHOZ A RÉSZEG HAJÓ ELŐSZAVÁVAL

2017.12.15

 

 

 

Részeg Hajó – Előszó

 

 

zentralbibliothek_zurich_das_kapital_marx_1867.jpg

 

 

150 éve jelent meg a Tőke első kötete. Erre az évfordulóra Engels két recenziójával emlékezünk; s egyben megragadjuk az alkalmat arra, hogy rámutassunk néhány, a dialektikus és történelmi materializmus módszertana, az így feltárt valóság törvényszerűségei, szükségszerűségei, perspektívái – s mindennek korszakalkotó és nélkülözhetetlen összessége Marx eme munkája –, és a helytelen taktikai-stratégiai elgondolások, alkalmazások, adott célt végső soron tagadó eszközök közötti ellentmondásra.[1] Itt Engels és Marx polgári tendenciáival, illetve ennek különös formáival, a kapitalista fejlődéssel, a polgári forradalommal kapcsolatos taktikával, a sajátos, de nacionalizmussal, illetve néhány váddal – rasszizmus, antiszemitizmus – kapcsolatban kell néhány szót ejtenünk.

 

 Engels azon megjegyzését, hogy Marx elmélete „német”, tetszik vagy sem, nacionalistának kell minősítenünk. Persze gondolható az is, hogy a „német” efféle magasztalása azt a célt (is) szolgálta, hogy a németországi, nacionalizmustól egyáltalán nem idegenkedő olvasó érdeklődését (is) felkeltsék, illetve a „külföldi elmélet” esetleges vádját ez esetben elhárítsák. Továbbá mondható az is, hogy Engels megjegyzésének van annyi alapja, hogy a németországi társadalmi-gazdasági-történelmi folyamatok, illetve a kapitalista viszonyok elmaradottságának következtében a tudományos és mozgalmi fejlődés főként a filozófia fejlődéseként történt a 19. század első felében; s ez hajózott végül át a száműzött Marx (és Engels) képében a kor legfejlettebb kapitalista társadalmába, Marx szavával élve: a tőke metropoliszába. Amely így lehetővé tette ama filozófia s módszertan kiteljesedését a kapitalista viszonyok elemzéseként, s egyben e viszonyok lettek teljesek a „német” filozófiával való feltárásuk, törvényszerűségeik megértése révén. S mindehhez még hozzáfűzhetjük egyrészt azt, hogy Engelsék számtalanszor gúnyolták a kapitalizálódó-feudális német (porosz) állapotokat, a korlátoltságot, szolgalelkűséget, kufárszellemet (lásd például Engels: Németország állapota MEM 2.)[2] ; másrészt azt, hogy a német „nacionalizmus” nem egyszerűen a német felsőbbrendűséget, az ennek okán kialakítandó osztálybékét, vagy épp az osztályok tagadását jelentette Engels számára. Hanem a modern kapitalizmus megteremtését: a feudalizmus felszámolását az egységes és demokratikus nemzetállamok létrehozásával, azaz a modern burzsoázia osztályuralmának megteremtődésével a modern osztályharc létrejöttét, illetve kiteljesedését; a kapitalista termelőerők s termelési viszonyok ellentmondásának uralkodóvá válásával a kommunizmus előfeltételeinek létrehozását, sőt a proletárforradalommá válását, s mindennek internacionalizmusát. Ráadásul, a jó reformistákkal szemben magát a továbbfejlesztendő-továbbfejlődő polgári forradalmat  sem feltétlenül bízta volna csak a burzsoáziára; például a Központi Vezetőség 1850 márciusi üzenetében (MEM 7.) Marxszal közösen a polgári forradalom proletárforradalommá változtatásának szükségességét hangsúlyozzák, s e permanens forradalom[3] sajátos taktikájáról írnak. Ám kommunista szempontból mi ezt elégtelennek tartjuk; véleményünk szerint ott van a gond, hogy a kapitalizmus hiába szükséges előfeltétele a kommunizmusnak, sőt, magának a kapitalizmus kibékíthetetlen, belső, növekvő ellentmondásainak a megoldása a kommunizmus, a kommunizmus nem lehet a leghaladóbb kapitalizmus, nem alkothat vegyületet a kapitalizmussal, pláne nem úgy, hogy a kommunizmus „még csak” mozgalomként fejlődik, a kapitalizmus viszont társadalomként dominál. Azon egyszerű oknál fogva nem, mert nem egylényegűek, illetve nincsenek semleges, itt is, ott is szabadon, minden negatív (vissza)hatás nélkül használható eszközök (parlamentarizmus, az államhatalom megragadására törekvés, a ’jobban tudja’ vezetők és vezetendő barmokká parancsolt meg korlátolt-atomizált tömegek stb.). A kapitalista eszköz kapitalista módon használva – már amennyiben lehet egyáltalán másként használni – kapitalista környezetben csak kapitalizmust tud létrehozni. S ennek tulajdonosi/hatalmi/alávettettségi személyiségszocializációit, az egyéni felhalmozás létbiztonságának bizonytalanságát, s ennek e körön belül maradva tulajdonnal, hatalommal, alávetettséggel való „megoldását” – lásd szociáldemokrácia –, az atomizálódás stb. restaurációs hatásait nem írhatja felül tartósan az elmélet megszállottsága. Nem véletlenül mondjuk azt, hogy a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva tagadása, a viszonyokat, eszközöket, mentalitásokat (is) tekintve.

 

 

nationalism-shitlib-comic.jpg

 

 

Engels és Marx viszont ennél csöppet „rugalmasabban”, azaz polgáribban viszonyultak vagy viszonyulhattak adott történelmi tapasztalatok, illetve tapasztalatlanság (hol volt akkor még a Szovjetunió…) okán az általuk feltárt kapitalista ellentmondásokhoz, s annak pozitív megoldásához, a kommunizmus folyamatához. Ha a fentebb említett „Üzenetet” nézzük: a termelőeszközök s létfeltételek államként való társadalmasításában gondolkodnak – s ezt mi képtelenségnek tartjuk –, illetve a polgári viszonyok, tulajdon, áru, stb. részleges vagy teljes fenntartásában, vagyis akarva-akaratlanul a kapitalista rész fenntartásában, így a kapitalista egész restaurálásában. Ha pedig a ’fejlett/fejlődő kapitalizmus védelme a kommunizmus s mozgalmának felépítéséért’ esetét nézzük, akkor meg kell emlékeznünk Engels 1849-es, erősen problematikus „Demokratikus pánszlávizmus”[4] című írásáról (MEM 6.). Az, hogy Engels (és Marx) a nemzetek önrendelkezési jogát, etnikumok stb. nemzetként „életre valóságát” stb. a forradalmisághoz, illetve a forradalmiságot kiváltó társadalmi fejlettséghez kapcsolja, azaz történelmileg viszonyul a kérdéshez (szemben Bakunyinnal, aki a /nemzeti/ elnyomatást tagadandó a ki tudja miért, de eleve forradalmi szlávság felszabadítását követeli, végeredményben akár a forradalommal szemben is, azaz a reakció üdvére) még helyesnek lehetne gondolni a társadalmi-történelmiség okán. De ez csak polgári-forradalmi szempontból lehet helyes. Mivel kommunista szempontból az a probléma, hogy a nemzetek önrendelkezésének joga vagy épp jogtalansága a polgári univerzum kérdése magát e univerzumot fenntartandó; a polgári mozzanat egy sajátos formája, méghozzá ez esetben úgy, hogy abból még rosszabb polgári mozzanatok is kikövetkeztethetőek vagy épp hazudhatóak. Azaz a helytelenül, korlátoltan alkalmazott módszertanból következőleg a forradalmi (kommunista) célért használni kívánt, de a célt többszörösen tagadó eszköz esete áll fenn. Ha egy-egy etnikum egy-egy sajátossága a társadalmi-történelmi fejlettséggel, illetve fejletlenséggel, a társadalmi-történelmi viszonyok konkrét alakulásával s ezek meghatározottságával magyarázott, vagyis nem eleve elrendeltként és nem örökre állandósultként tételezett, akkor nem lehet mintegy lezárni a történelmet sem úgy, hogy melyik etnikum életképes mint önálló nemzet, vagy a történelmisége okán önálló nemzetté válható s melyiknek kell szükségképp asszimilálódnia. És úgy sem, hogy az ellenforradalmi nemzetiséget, amennyiben a forradalomra támad, akár ki is lehet irtani a forradalomért, illetve, hogy a forradalmi nemzet/etnikum a társadalmi haladás nevében előbbre való minden másnál. Ám Engels nem válhatott a fajelmélet előfutárává azzal, hogy adott történelmi szituációban a maga forradalmi hevületével fenyegette a reakciót, mivel a tőke totalitásának ama eldologiasodott és fetisisztikus elméletét pont azzal tagadja, hogy társadalmilag-történelmileg kialakult – és így alakul(hat)ó – etnikumokról, azok sajátosságairól beszél.[5] Pont arról van szó, hogy az önrendelkezési joghoz való „engelsi jog” már ezen az alapon is kritizálható: a történelem ugyanis nem állt meg 1849-ben, s ez 1849-ben is sejthető volt. Ezen az ellentmondáson túl a gondunk az, hogy ahogy a polgárit általában tagadni kívánjuk a polgári módon megoldhatatlan polgári ellentmondásokból kifolyólag, úgy annak konkrét formájával se teszünk másképp; ez esetben a nemzetek önrendelkezési jogával vagy épp jogtalanságával. E két, polgári ugyanazzal szemben mi a kommunista harcot, s annak megfelelő egyenlőséget, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek kielégítését és kielégíthetőségét s ennek társadalmának perspektíváját állítjuk a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív megoldása okán. Ezért írtuk a „Tőke háborúi a tőkéért – forradalmi defetizmus a kommunizmusért” c. cikkünkben (Részeg Hajó 4. szám)[6] azt, hogy:  

 

„…nem szabad a burzsoázia emelkedettségeire hallgatni. X vagy Y burzsoá csoport az alávetettektől, kizsákmányoltaktól, kisemmizettektől  egységfrontot követel az adott államban élés alapján, az adott nemzetiséghez tartozás alapján, az adott valláshoz, kultúrához, "civilizációhoz", életmódhoz, államrendhez ésatöbbihez tartozás alapján. Hazáról és nemzetről szónokolnak azon naivak számára, akik nem értik, hogy ez tőkés társadalom, nemzetközi lényegű és szervezettségű különös világ, amiben csak addig élhetnek, ameddig e világ urai, kapitalistái őket kizsákmányolhatják, kizsigerelhetik, alávethetik; s végül az életüket követelhetik ama nagyszerű kérdés eldöntéséhez, hogy melyik kapitalista frakció legyen a győztes, a legfőbb emberevő, akinek uralma újra és újból efféle kérdéseket tesz fel hű alattvalóinak. Ha valaki azt hiszi, hogy pl. a kapitalizmus által is formált nemzeti mítoszait, nyelvét pusztán egy másik ország vagy nemzetiség veszélyezteti, úgy azt kell mondanunk, hogy azt a "saját" burzsoáziája, a legnagyobb oligarchától a 2 főt foglalkoztató kistőkésig is teljesen pusztulásra ítéli, mivel a fenntarthatatlan fenntartását, a kapitalizmust éltetik. Az meg önmagán való túlfejlődésével a működésképtelenségig rohad, s pusztulásával az egész emberi fajt fenyegeti. Így ahhoz, hogy ama kultúrából bármi is fennmaradjon, a kapitalizmus meghaladva tagadása kell; de az nem integrálhat be bármit a kapitalizmus világából. Viszont kapitalista integrációt, az erősebbnek való teljes megfelelést és hozzáidomulást sem követel, mivel a társadalmasítás lehetetlen a neki megfelelő szabad személyiségfejlődés és annak szükségleteinek kielégítése nélkül; például adott nyelvhasználat nélkül. Úgyhogy ha a burzsoázia a haza és ország, meg nemzetiség s vallás  védelméről, azaz saját hasznának, hatalmának védelméről beszél, úgy a kommunisták feladata nem a különböző burzsoá csoportokkal való szövetség, a különböző államformák támogatása kisebbik rosszként. Nem az a dolguk, hogy az alávettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek közt nemzeti és vallási gyűlölködésekhez asszisztáljanak a modernség és felvilágosodottság, a demokrácia vagy pl. az USA, Izrael, orosz, muszlim stb. ellenesség nevében. Nem tűrhetik, hogy az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek közti szolidaritást szexizmussal, nemi sovinizmussal, homofóbiával, nemzeti-vallási elkülönítéssel és fasizálással, rasszizmussal, antiszemitizmussal, iszlamofóbiával, elitizmussal, előítéletekkel és azok kapitalista "megoldásaival" (a tőkének tetsző "rabszolgálj magadnak" integrációtól a kapitalizmus növekvő működésképtelenségének nyomorúságára, a pauperizációra, a kit zárjunk ki kapitalista kérdésére adott kapitalista válaszig, a szegregációig, a gettósításig, a népirtásig) pusztítsák a kapitalizmus korlátoltjai, haszonlesői, uralkodói. A kommunistáknak az a dolguk, hogy a kommunizmus perspektíváját és a kapitalizmus perspektívátlanságát megértessék a tömegekkel; hogy forradalmi proletár offenzíva induljon a tőke ellen a felfelé egyenlősített bérek követelésétől, a kapitalizmus kárára és ellenében erősödő harc szolidaritás teremtésétől  a rendszer megdöntéséig, a lehetetlent követelve a lehetségesig: a kommunista forradalomig; hogy forradalmi defetistaként járjanak el: bomlasszák a burzsoázia hadseregeit, előmozdítsák a  dezertálásokat, a parancsmegtagadásokat, a  burzsoáközi háborúk frontbarátkozásait, segítsék a katonaszökevényeket bekapcsolandó  e tömegeket a kommunista harcba.”

 

Tehát elutasítjuk, hogy a „civilizációs küldetés”, illetve a „kapitalizmus kialakítása a kommunizmusért” okán nemzeti jellegű harcokba bocsátkozzunk, etnikailag-nemzetileg ítélkezzünk; se állam, se tőke, se nemzet, se haza nem léphet a kommunista mozgalommá és kommunista párttá levő osztályharc, ennek forradalma, internacionalizmusa és társadalma helyébe. Ha polgári pragmatikusan-realistán, illetve polgári racionalitással[7] viszonyulunk  a történelmi folyamatokhoz, akkor taktikánk és stratégiánk óhatatlanul a tőke üdvére fog szolgálni.

 

Sem Marx, sem Engels nem szakított soha teljesen a kritikus, szándék szerint a kommunizmusért folytatott, de polgári politikai taktikázással. Ezért szükségszerűnek, következetesnek kell gondolnunk Engels azon állásfoglalását az 1890-es évek elején, hogy a modern, nemzetállami-kapitalista termelőerők, a modern, immár fejlett osztályharc, s ezen belül a munkásmozgalom fejlettségének-továbbfejlődésének védelmében a proletariátus s pártja a burzsoáziával és annak államával háborús egységfrontra is léphet, sőt, kell lépnie – ez esetben a háborúra készülő cári Oroszországgal szemben (lásd „A szocializmus Németországban” MEM 22.). És itt is az a baj, hogy miként a korabeli nacionalizmus esetleges progresszivitásának, úgy magának a kapitalizmusnak olyan felfogása, amely a proletár mozgalmat látensen vagy ténylegesen taktikailag-stratégiailag hozzákapcsolja a burzsoáziához, szükségképp azt kell(ett) eredményeznie, hogy a párt, az elmélet, a gyakorlat a kapitalizmussal lesz/lett kompatibilis. Azaz a kollaborációra, legalitásra, burzsoá törvényességre, átláthatóságra, elfogadottságra törekedni annyit tesz: a tőke totalitásába totálisan integrálódni ahelyett, hogy a burzsoáziától, polgári politikáktól, mentalitásoktól ésatöbbitől, amennyire csak lehet elkülönülni, s így támadni őket az egész rendszert meghaladva tagadandó. A kapitalista, polgári totalitásba integrálódni a népszerűség, elfogadottság, a felszínes sikerek utáni vágy okán azt jelenti, hogy nem a kommunizmusért, hanem különböző polgári frakciókért, így csak a kapitalizmus javításáért/fenntartásáért harcoló proletár szervezetek jöttek-jönnek létre.  A németországi szociáldemokrácia szükségképp ilyen képződmény lett; s ezért 1914-ben nem egyszerűen árulást követett el, hanem megfelelt a polgári társadalomba való beintegráltság, a növekvő mértékben állami pozíciókkal, befolyással, támogatással fenntartott szociáldemokrata apparátusok követelményeinek. Azaz a polgári államba beépültként, ennek hasznát s hatalmi előnyeit fenntartandó kiszolgálta az állam s a tőke igényeit, például megszavazta a hadihiteleket, burzsoáközi, azaz antikommunista háborúba vitte a proletariátust stb. S ehhez Engels (illetve Marx) is hozzájárult a szociáldemokrácia kritikus, de lényegi támogatásával, elfogadásával. Azzal az elképzelésükkel, hogy a hierarchia, tulajdon, áruérték viszonyaival megkezdhető a kommunizmus felépítése (az államként proletárdiktatúra és a szocializmus kérdése a Gothai program kritikájában), hogy a kapitalizmust fejlesztésének vagy épp legyőzésének okán a proletár szervezeteknek be kell kapcsolódniuk a polgári politikába, nemzetként/reformerként például nemzeti ügyekbe. S mivel a cél nem szentesíti, hanem meghatározza az eszközt (és viszont), a fentebb említett eszközök a lényegében helyes cél, a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív megoldása, a kommunizmus és annak internacionalizmusának - adott esetben nem akarva de - tényleges tagadását hozták létre. De pontosan ezért nevezzük magunkat marxi alapú és nem marxista kommunistának. Marxnak és Engelsnek a kapitalizmus történelmi feladatára adott, nem kommunista, sőt, azt tagadó tendenciával bíró válaszait – amely tendenciák legradikálisabb formáit a bolsevik osztálytársadalom-restauráció elméleteként és kánonjaként nyerték el –, magával a Marx által a Tőkében (is) feltárt történelmi feladat, a kapitalizmus meghaladva tagadásának totalitásával, a marxi módszertan ennek megfelelő alkalmazásával  kritizáljuk és tagadjuk. 

 

*

 

Amikor Engels vagy épp Marx rasszizmusáról beszélnek, s felemlegetik rasszista fogalomhasználatukat, akkor nagyvonalúan el szoktak feledkezni arról, hogy a 19. század tudományos-technikai-társadalmi fejlődése nem az igazságosság, az egyenlőség, a tolerancia, a szeretet jegyében folydogált (s az egy külön probléma, hogy közvetlenül, pl. a szeretet jegyében hogy lehet mondjuk antropológiát művelni). Hanem a középkorból a(z) (eredeti) tőkefelhalmozás rémségei által többé-kevésbé kikapaszkodott és felvilágosodó, ám az egyenlőtlenséget, a tulajdoni elválasztást, kizsákmányolást, barbarizmust magasabb (s lényegét, tartalmát tekintve tovább nem fejleszthető: a társadalmi működés továbbviteléhez, fenntartásához társadalmiságot, egyenlőséget, szolidaritást stb. azaz kommunizmust követelő) fokon újratermelő polgári, kapitalista társadalom meghatározottságaiban. A vad babonákat nem egyszerűen a valóság értése és így tudatos alakítása váltotta fel – s korábbi (7-es) megjegyzésünkre utalva itt nem a polgári racionalitásról van szó, ami a tulajdon, a hierarchia általi daraboltság, a részbe részként elzártság egésze miatt szükségképp részlegesnek s korlátoltnak kell lennie –, hanem gyakran a tudománnyá lett előítélet, illetve az előítéletes tudomány a tőke univerzumának megfelelve. Rasszista kor a maga tudományával – ez az a közeg, ahol a társadalom tudományos elemzését Marx tulajdonképp „feltalálta”, a kapitalizmus és közege ellen. S mint a tudomány embere azokon a területeken (pl. antropológia) amit nem művelt, csak alkalmazhatott legfeljebb – s ezek fejlettsége is olyan volt, amilyen – nem találhatott olyan egyértelmű bizonyítékot, ami kötelező erővel tagadhatta volna a rasszista állítások képtelenségét. Innen a rasszista fertőzések Marx és Engels személyeskedéseiben: pl.  Marx jellemzése Lassalle-ról az 1862 július 30-án Engelshez írott levelében (MEM 30.); vagy lásd Engels Laura Lafarge-hoz, Marx lányához 1887 április 26-án kelt levelében Paul Lafarge (Marx veje) választási jelöltségéről meglehetősen vaskos tréfával írt sorait (MEM 36.).

 

Ám ezekkel szemben a társadalmi működés ellentmondásai, s azok pozitív megoldása, vagyis Marx „tudománya”, a kommunista tendenciózusság nem tűrte el azt, amit a tudomány többi ága megengedett. A biológia stb. fejlődése adott szinten a kapitalizmus egyenlőtlenségeinek fenntartásához, megideológizálásához járulhatott hozzá (szociáldarwinizmus pl.); a kapitalizmus dialektikus és történelmi materialista feltárása viszont ahhoz, hogy az emberiség fennmaradásához a kommunista társadalmiságot lehetővé tevő szabad személyiségfejlődés egyenlősége, a szabad személyiségfejlődés fenntartásához viszont a kommunista társadalmiság, s annak viszonyai közt a termelőerők stb. fejlesztése kell. Amit a tudomány más ága nem tett lehetővé, sőt, kötelezővé, azt a kapitalizmus dialektikus ellentmondásai s azok pozitív megoldása, illetve ennek tudata kikövetelte.[8] S a „rasszista” Marx így írt a Tőke 1. kötetében: „Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban minden önálló munkásmozgalom béna maradt addig, amíg a köztársaság egy részét a rabszolgaság éktelenítette. A munka fehér bőrben nem szabadíthatja fel magát ott, ahol fekete bőrben bélyeget visel.” (MEM 23. Tőke 1. kötet 3. szakasz 8. fejezet 7.: A normálmunkanapért vívott harc). Engels pedig Marxhoz, 1865. július 15-én írott levelében (MEM 31.), az USA polgárháborújának végén, amikor a rabszolgatartók politikai úton próbálták hatalmukat fenntartani, úgy vélekedett, hogy a „színesek” szavazati joga nélkül (without colored suffrage) Dél oligarcháit nem lehet megfékezni. Persze e levélben Engels szóhasználatát a feketékre, a „nigger” illetve „negros” kifejezést rasszista tendenciái miatt mindenképp kritizálandónak, elvetendőnek tartjuk. Ám ez már a különböző társadalmi harcokban kialakult/tudatosult jelen álláspontja, illetve a kommunista harc szempontjából kialakított álláspont; s mindehhez annyit még hozzá kell fűznünk, hogy míg Engels e szóhasználattal nem múlta alul korát, addig a szavazati jog felvetésével – ami a rabszolgaság-ellenes körökben sem volt egyértelműen támogatott – felülmúlta azt.[9] És bár számunkra a korábbiakból következően még ezt is kevésnek kell minősítenünk (lásd polgári politika kontra kommunista politika), de ki kell mondanunk: Engelst a jelen rasszistáival összevetni lehetetlen.

 

Az antiszemitizmus vádjával kapcsolatban nem tudunk többet mondani annál, mint  amit a rasszizmus illetve a nacionalizmus vádjával kapcsolatban elmondottunk. Adott történelmi fejlődésben a társadalmi munkamegosztás adott helyének és az azt betöltő személynek, a léthelyzet követelte mentalitás különös pl. vallási formában való rögzülhetősége-rögzülése, s mindennek történelmileg alakult összefolyása és szétszakadása-szétszakadhatósága a lényeg. S ehhez viszonyulhatott Marx, illetve Engels néhány levelében helytelenül, önmagukkal ellentmondásban, korukat ennyiben nem teljesen tagadva: úgy, hogy „elfeledett” jövőjű jelen, hogy a jelenség elfedi a lényeget. Úgy viszonyultak e kérdéshez, mint ama nemzetté „nem lehető” etnikumokhoz; csak itt, mint pl. a kereskedelem személyiségszocializációja kapott történelmileg vallási címkét. Azaz nem az állandó, „vér” által misztikusan örökre elrendelt s önmagát meg nem tagadható zsidó figurája teremtődött meg a valósággal szemben. Hanem történelmileg alakult s alakulható szerepről és szereplőről van szó, és ezért a fajelmélet tagadásáról: történelmi-társadalmi alakulás, adott személy mássá válhatósága stb.[10] S így e kérdéshez még csak annyit fűznénk hozzá, hogy Marxot antiszemitizmussal, méghozzá rendszerszintű, náci antiszemitizmussal vádolni az 1843-as „A zsidókérdéshez” (MEM 2.)[11] c. írásának okán számunkra vagy azt jelenti, hogy az így vélekedő funkcionális analfabétizmussal küzd, vagy azt, hogy maga a náci fajelmélet szempontjából tekint e munkára. S innentől kezdve mindegy, hogy helyeslőleg vagy elutasítólag teszi-e azt, amit tesz. Mocskolódik csak. S a kevésbé elvakultak számára azt tudjuk javasolni, hogy olvassák Hal Draper írását[12] ezzel kapcsolatban.

 

 Engelsszel kapcsolatban pedig csak annyit, hogy ama szerep/szereplőváltozásról ír a „Munkásosztály helyzete Angliában amerikai kiadásához” c. munkája elején (MEM 21.), illetve külön cikkben is megjelent az antiszemitizmussal kapcsolatos elutasító álláspontja (Az antiszemitizmusról. MEM 22.).

 

 

engels-comic.jpg

 

 

Friedrich Engels: Recenzió a „Tőke" első kötetéről a „Demokratisches Wochenblatt” számára[13]

 

Marx „Tőké”-je[14]

 

I.

 

Mióta tőkések és munkások vannak a világon, nem jelent meg könyv, amely annyira fontos volna a munkásokra nézve, mint ez. A tőke és a munka viszonya, az a tengely, mely körül egész mai társadalmi rendszerünk forog, itt először van tudományosan kifejtve, mégpedig oly alapossággal és élességgel, amilyen csak némettől telik. Bármennyire értékesek és értékesek is maradnak Owen, Saint-Simon, Fourier írásai — csak németnek sikerült arra a magaslatra emelkednie, ahonnan a modern társadalmi viszonyok egész területe világosan és áttekinthetően kibontakozik, mint a legmagasabb csúcson álló előtt az alacsonyabban fekvő hegyvidék.

 

Az eddigi politikai gazdaságtan arra tanít bennünket, hogy minden gazdagság forrása és minden érték mértéke a munka, úgyhogy két tárgynak, melynek létrehozása ugyanannyi munkaidőbe került, ugyanaz is az értéke és mivel átlagban csak egyenlő értékek cserélhetők ki egymásra, a két tárgynak egymással ki is kell cserélődnie. Ugyanakkor azt tanítja azonban, hogy létezik egyfajta felraktározott munka, melyet tőkének nevez; hogy ez a tőke a benne rejlő segélyforrások révén az eleven munka termelékenységét százszorosára és ezerszeresére fokozza, s ezért bizonyos térítésre tart igényt, melyet profitnak vagy nyereségnek neveznek. Mint mindnyájan tudjuk, a valóságban ez úgy fest, hogy a felraktározott, holt munka profitjai egyre tömegesebbek, a tőkések tőkéi egyre hatalmasabbak lesznek, míg az eleven munka bére egyre csekélyebb, a csupán munkabérükből élő munkások tömege egyre számosabb és szegényebb lesz. Hogyan oldható meg ez az ellentmondás? Hogyan maradhat profit a tőkés számára, ha a munkás megkapja teljes értékét annak a munkának, melyet termékéhez hozzátesz? S minthogy csak egyenlő értékeket cserélnek, ennek így is kellene lennie. Másrészt hogyan cserélhetők egyenlő értékek, hogyan kaphatja meg a munkás a terméke teljes értékét, ha, mint azt sok közgazdász elismeri, ez a termék megoszlik közte és a tőkés között? Az eddigi gazdaságtan tanácstalanul áll ez előtt az ellentmondás előtt, csak zavart, semmitmondó szólamokat ír le vagy dadog el. Még a gazdaságtan eddigi szocialista bírálói sem voltak többre képesek, mint arra, hogy az ellentmondást kiemeljék; megoldani egyik sem tudta, míg most végre Marx ennek a profitnak keletkezési folyamatát egészen szülőhelyéig nyomon követte és ezzel mindent tisztázott.

 

A tőke kifejtésénél Marx abból az egyszerű, közismert tényből indul ki, hogy a tőkések tőkéjüket csere útján értékesítik: pénzükön árut vásárolnak, amelyet azután több pénzért adnak el, mint amennyibe nekik került. Például egy tőkés 1000 tallérért gyapotot vásárol és azt újra eladja 1100 tallérért, tehát 100 tallért „keres". Ezt az eredeti tőkén felüli száz tallérnyi többletet Marx értéktöbbletnek nevezi. Miből keletkezik ez az értéktöbblet? A közgazdászok feltevése szerint csak egyenlő értékeket cserélnek ki, és az elvont elmélet területén ez helyes is. A gyapot megvétele és újraeladása éppoly kevéssé szolgáltathat értéktöbbletet, mint egy ezüsttallér kicserélése harminc ezüstgarasra és a váltópénznek újólagos elcserélése az ezüsttallérra, aminél az ember se szegényebb, se gazdagabb nem lesz. De az értéktöbblet abból sem keletkezhet, hogy az eladók az árukat azok értékén felül adják el, vagy pedig a vevők értékükön alul vásárolják, mert mindenki sorjában hol vevő, hol eladó és így ez megint kiegyenlítődnék. Éppoly kevéssé eredhet onnan, hogy a vevők és az eladók kölcsönösen rászedik egymást, mert ez nem teremtene új értéket vagy értéktöbbletet, hanem csak a meglevő tőkét osztaná el másképp a tőkések között. Annak ellenére, hogy a tőkés az árukat értékükön vásárolja és értékükön adja el, több értéket von ki, mint amennyit bedobott. Hogyan történik ez?

 

A jelenlegi társadalmi viszonyok közt a tőkés az árupiacon olyan árut talál, melynek az a sajátságos tulajdonsága, hogy elhasználása új érték forrása, új érték teremtése, s ez az áru — a munkaerő.

Mi a munkaerő értéke? Minden áru értékét az előállításához szükséges munka méri. A munkaerő az élő munkás alakjában létezik, akinek meghatározott összegű létfenntartási eszközre van szüksége létezéséhez, valamint családja fenntartásához, ami biztosítja a munkaerő fennmaradását a munkás halála után is. A munkaerő értéke tehát az a munkaidő[15], amely ezeknek a létfenntartási eszközöknek az előállításához szükséges. A tőkés hetenként fizeti ezt és megveszi vele a munkás egyheti munkájának a használatát. Eddig a pontig a közgazdász urak bizonyára nagyjából egyetértenek velünk a munkaerő értéke tekintetében.

 

A tőkés mármost munkába állítja munkását. Meghatározott idő alatt a munkás annyi munkát szolgáltat majd, amennyit hetibére képviselt. Ha feltesszük, hogy egy munkás hetibére három munkanapot képvisel, akkor a munkás, aki hétfőn kezd dolgozni, szerda estig pótolja a tőkésnek a fizetett bér teljes értékét. De abbahagyja-e akkor a munkát? Korántsem. A tőkés az ő heti munkáját vásárolta meg és a munkásnak a hét hátralevő három napján is dolgoznia kell még. A munkásnak ez a többletmunkája, melyet a bére pótlására szükséges időn túl dolgozik, forrása az értéktöbbletnek, a profitnak, a tőke egyre növekvő gyarapodásának.

 

Ne mondják önkényes feltevésnek azt, hogy a munkás három nap alatt ledolgozza a bért, melyet kapott, és a többi három napon a tőkés számára dolgozik. Hogy éppen három napra van-e szüksége ahhoz, hogy bérét pótolja, vagy kettőre vagy négyre, az persze itt teljesen közömbös és a körülmények szerint változik is; a fő azonban az, hogy a tőkés azon a munkán kívül, amelyet megfizet, olyan munkát is kisajtol még, amelyet nem fizet meg, ez pedig nem önkényes feltevés, hiszen a tőkés azon a napon, amelyen tartósan már csak annyi munkát kapna a munkástól, amennyit neki a bérben megfizet, bezárná műhelyét, mivel egész profitja füstbe menne.

 

Itt a megoldása valamennyi fent említett ellentmondásnak. Az értéktöbblet keletkezése (a tőkés profitja jelentős része az értéktöbbletnek) most már egészen világos és természetes. A munkaerő értékét megfizetik, de ez az érték sokkal kisebb annál az értéknél, melyet a tőkés a munkaerőből ki tud sajtolni, és a különbség, a meg nem fizetett munka, alkotja éppen a tőkés, vagy, pontosabban szólva, a tőkésosztály részét. Mert még annak a profitnak is, melyet a fenti példában a gyapotkereskedő a gyapotjából szerzett, meg nem fizetett munkából kell állnia, hacsak a gyapot ára nem emelkedett. A kereskedő csak pamutgyárosnak adhatta el gyapotját, aki gyártmányából az említett 100 talléron kívül még a maga számára nyereséget is ki tud sajtolni, aki tehát a bezsebelt meg nem fizetett munkát megosztja vele. Egyáltalában ez a meg nem fizetett munka az, ami a társadalom valamennyi nem-dolgozó tagját eltartja. Belőle fizetik az állami és községi adókat, amennyiben azok a tőkésosztályt sújtják, a földbirtokosok földjáradékát stb. Ezen alapul az egész fennálló társadalmi rend.

 

Másrészt ízetlen feltevés volna, hogy a meg nem fizetett munka csak a jelenlegi viszonyok közt keletkezett, amikor a termelést egyfelől tőkések, másfelől bérmunkások folytatják. Ellenkezőleg. Az elnyomott osztálynak minden korban kellett meg nem fizetett munkát végeznie. Az egész hosszú idő alatt, mikor a rabszolgaság volt a munkaszervezet uralkodó formája, a rabszolgáknak sokkal többet kellett dolgozniok, mint amennyit létfenntartási eszközök formájában megtérítettek nekik. A jobbágyrendszer uralma alatt és a paraszti robotmunka eltörléséig ugyanez volt az eset; sőt itt kézzelfoghatóan megmutatkozik a különbség a között az idő között, amelyet a paraszt a saját létfenntartásáért dolgozik és a többletmunka között, melyet a földesúr számára teljesít, mert az utóbbi az előbbitől elkülönítve folyik le. A forma most megváltozott, de a dolog megmaradt, és ameddig „a társadalom egy része a termelési eszközök monopóliumával rendelkezik, a munkásnak, akár szabad ember, akár nem, az önmaga fenntartásához szükséges munkaidőhöz többletmunkaidőt kell hozzátennie, hogy a létfenntartási eszközöket megtermelje a termelési eszközök tulajdonosai számára". (Marx, 202. old.)[16]

 

II.

 

Az előző cikkben láttuk, hogy minden munkás, akit a tőkés foglalkoztat, kettős munkát végez. Munkaideje egy részében pótolja a bért, amelyet a tőkés előlegezett neki, és a munkának ezt a részét Marx szükséges munkának nevezi. De ezután még tovább kell dolgoznia és ez alatt az idő alatt termeli a tőkés számára az értéktöbbletet, melynek jelentékeny részét a profit alkotja. A munkának ezt a részét többletmunkának nevezik.

 

Tegyük fel, hogy a munkás hetenként három napot dolgozik, hogy bérét pótolja és három napot, hogy értéktöbbletet termeljen a tőkés számára. Másképp kifejezve ez annyit jelent, hogy napi tizenkét óra munka esetén napi hat órát dolgozik a béréért és hat órát értéktöbblet előállítására. Egy hétből csak hat napot, és még a vasárnap bevonásával is csak hét napot lehet kipréselni, de minden egyes napból ki lehet préselni hat, nyolc, tíz, tizenkét, tizenöt, sőt még több munkaórát. Napibéréért a munkás egy munkanapját adta el a tőkésnek. De mi egy munkanap? Nyolc óra vagy tizennyolc?

A tőkésnek az az érdeke, hogy a munkanapot a lehető leghosszabbá tegyék. Minél hosszabb, annál több értéktöbblet jön létre. A munkásnak megvan az a helyes érzése, hogy minden órai munkát, melyet munkabére pótlásán felül dolgozik, jogtalanul vesznek el tőle: saját testén kell tapasztalnia, mit jelent az, túl hosszú ideig dolgozni. A tőkés a profitjáért, a munkás az egészségéért harcol, pár órai mindennapi nyugalomért, hogy munkán, alváson és evésen kívül még egyéb emberi tevékenységet is folytathasson.[17] Mellesleg megjegyezve, nem is függ az egyes tőkések jóakaratától, hogy belebocsátkoznak-e ebbe a harcba vagy sem, mert a konkurrencia még a legemberbarátibb tőkést is arra kényszeríti, hogy kollégáihoz csatlakozzék és olyan hosszú munkaidőt szabjon meg, mint ezek.

 

A munkanap megállapítása körüli harc a szabad munkás[18] első történelmi fellépésétől a mai napig tart. A különböző szakmákban különböző hagyományos munkanap uralkodik; de valójában ezt ritkán tartják be. Csak ott, ahol törvény állapítja meg a munkanapot, és ellenőrzi betartását, csak ott lehet valóban normálmunkanapról beszélni. És ez ideig ez jóformán csak az angol gyári kerületekben van így. Itt minden nő és minden 13—18 éves fiú számára tízórás munkanap (öt napon át 10 és fél óra, szombaton 7 és fél) van megállapítva, s minthogy a férfiak a nők és gyermekek nélkül nem dolgozhatnak, rájuk is érvényes a tízórás munkanap. Az angol gyári munkások ezt a törvényt sok évi kitartással, a gyárosokkal vívott rendkívül szívós, makacs harccal, a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog segítségével és a magában az uralkodó osztályban támadt szakadások ügyes kihasználásával küzdöttek ki. Ez a törvény védőpajzsa lett Anglia munkásainak, lassanként kiterjesztették valamennyi nagy iparágra és a múlt évben majdnem minden szakmára, legalábbis mindazokra, melyekben nőket és gyermekeket foglalkoztatnak. Marx műve fölöttébb részletes anyagot tartalmaz a munkanap angliai törvényes szabályozásának történetéről. A legközelebbi észak-német Reichstag szintén tanácskozni fog egy ipari rendtartásról és ezzel kapcsolatban a gyári munka szabályozásáról. Elvárjuk, hogy azon képviselők közül, akiket német munkások választottak meg, egy sem fog ennek a törvénynek a tárgyalásában anélkül részt venni, hogy előzőleg teljesen meg ne ismerkedjék Marx könyvével. Sokat kell itt keresztülvinni. Az uralkodó osztályokon belüli szakadások kedvezőbbek a munkások számára, mint Angliában valaha voltak, mert az általános választójog arra kényszeríti az uralkodó osztályokat, hogy a munkások kegyét keressék. A proletariátus négy vagy öt képviselője ilyen körülmények között hatalom, ha értenek hozzá, hogy kihasználják helyzetüket, s ha mindenekelőtt tudják, miről van itt szó, amit a polgárok nem tudnak. És ehhez Marx könyve minden anyagot készen a kezükbe ad.[19]

 

Átsiklunk egész sor további igen szép, inkább elméleti jelentőségű fejtegetésen és még csak az utolsó fejezetre térünk ki, amely a tőke akkumulációjáról vagy felhalmozásáról szól. Itt Marx elsőként mutatja ki, hogy a tőkés termelési mód, vagyis az a termelési mód, melyben egyrészt tőkések, másrészt bérmunkások vesznek részt, nemcsak a tőkésnek termeli meg mindig újra a tőkéjét, hanem egyszersmind a munkások nyomorát is mindig újra megtermeli; úgyhogy gondoskodás történik arról, hogy újra meg újra meglegyenek az egyik oldalon a tőkések, akik tulajdonosai minden létfenntartási eszköznek, nyersanyagnak és munkaszerszámnak, a másik oldalon pedig a munkások nagy tömege, amely kénytelen munkaerejét ezeknek a tőkéseknek olyan mennyiségű létfenntartási eszközért eladni, melyek a legjobb esetben éppencsak elegendők, hogy a munkásokat munkaképes állapotban tartsák, és a munkaképes proletárok új nemzedékét felneveljék. De a tőke nem pusztán újratermeli magát: folyvást sokszorozódik és nagyobbodik — s ezzel nő a hatalma is a munkások tulajdonnélküli osztálya fölött. S ahogy ő maga egyre nagyobb méretekben újratermelődik, úgy termeli újra a modern tőkés termelési mód szintén egyre nagyobb méretekben, egyre növekvő számban a nincstelen munkások osztályát. „A tőke felhalmozása a bővített tőkeviszonyt termeli újra, több tőkést vagy nagyobb tőkéseket az egyik oldalon, több bérmunkást a másikon… A tőke felhalmozása tehát a proletariátus szaporítása." (600. old.)[20] Mivel azonban a gépi berendezés haladása, a földművelés javítása stb. következtében egyre kevesebb munkás szükséges ahhoz, hogy egyenlő mennyiségű terméket állítsanak elő, mivel ez a tökéletesítés, azaz a munkások e létszámfelettivé tétele gyorsabban nő, mint maga a növekvő tőke, mi lesz a munkásoknak ebből a folyton szaporodó számából? Ipari tartaléksereget alkotnak, melyet rossz vagy középszerű üzletmenet idején munkája értékén alul fizetnek és rendszertelenül foglalkoztatnak, vagy a nyilvános szegénygondozást terhelik meg vele, amely azonban különösen élénk üzletmenet idején nélkülözhetetlen a tőkés osztálynak, amint ezt Anglia példája kézzelfoghatóan bizonyítja — mely azonban minden körülmények között arra szolgál, hogy a rendszeresen foglalkoztatott munkások ellenállóerejét megtörje és bérét alacsonyan tartsa. „Mennél nagyobb a társadalmi gazdagság… annál nagyobb a viszonylagos túlnépesség" (létszám-feletti népesség), „vagyis ipari tartaléksereg… Mennél nagyobb azonban ez a tartaléksereg az aktív" (rendszeresen foglalkoztatott) „munkássereghez képest, annál tömegesebb a konszolidált'' (állandó) „túlnépesség, vagyis az a munkásréteg, melynek nyomora fordított arányban áll munka-gyötrelmével. Végül mennél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános tőrvénye." (631. old.)[21]

Ez a modern, tőkés társadalmi rendszer szigorú tudományossággal bebizonyított néhány legfőbb törvénye, és a hivatalos közgazdászok óvakodnak attól, hogy akár csak megkíséreljék cáfolásukat. De ez volna minden? Korántsem! Amily élesen kiemeli Marx a tőkés termelés rossz oldalait, éppoly világosan kimutatja azt is, hogy ez a társadalmi forma szükséges volt ahhoz, hogy a társadalom termelőerői olyan fokra legyenek fejleszthetők, amely a társadalom minden tagja számára egyenlő, emberhez méltó fejlődést tesz lehetővé. Minden előző társadalmi forma túl szegény volt ehhez. Csak a tőkés termelés teremti meg azt a gazdagságot és azokat a termelőerőket, amelyek ehhez szükségesek, de az elnyomott munkások tömegében egyúttal megteremti azt a társadalmi osztályt is, amely mindinkább arra kényszerül, hogy ezt a gazdagságot és ezeket a termelőerőket az egész társadalom érdekében való felhasználásra igénybe vegye, ahelyett hogy — amint ez ma történik — egy kiváltságos osztály érdekében kerülnek felhasználásra.[22]

 

 

A megírás ideje: 1868. március 2. és 13. között

A megjelenési helye: „Demokratisches Wochenblatt”,

1868 március 21., 28. (12., 13.) sz.

 

 

lazado-angyalok.jpg

 

 

Friedrich Engels: Recenzió a „Tőke" első kötetéről a „Düsseldorfer Zeitung" számára[23]

 

Karl Marx: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Első kötet. Hamburg Meissner 1867.[24]

 

 

Ez a könyv némely olvasóban nagy csalódást fog kelteni. Megjelenésére bizonyos oldalról már évek óta utaltak. Ebben kellett volna végre feltárulniuk az igazi szocialista titkos tanoknak és csodaszereknek, s némelyek, amikor végre hírét vették megjelenésének, azt képzelték, hogy itt most megtudják, hogyan is fest majd tulajdonképpen a kommunista ezeréves birodalom. Nos, aki ilyen szórakozásra számított, az alaposan tévedett. Azt mindenesetre megtudja belőle, hogyan nem kellene lenniök a dolgoknak, s méghozzá igen egyértelmű keménységgel, 784 oldalon fejtik ki ezt neki, és akinek azért van szeme, hogy lásson, az itt egy társadalmi forradalom követelését látja elég világosan felállítva, itt nem állami tőkével támogatott munkás-szövetkezetekről van szó, mint a néhai Lassalle-nál, hanem a tőke megszüntetéséről egyáltalában.

 

Marx ugyanaz a forradalmár, aki mindig is volt, és az is fog maradni, s ő lenne az utolsó, aki tudományos munkában elleplezi ilyen irányú nézeteit. De hogy azután, a társadalmi átalakulás után mi lesz — arról csak igen homályos jelzéseket közöl. Megtudjuk, hogy a nagyipar „megérleli a termelési folyamat tőkés formájának ellentmondásait és antagonizmusait, s ezért egyúttal egy új társadalom kialakulásának és a régi társadalom forradalmi átalakításának mozzanatait is",[25] továbbá, hogy a termelés tőkés formájának megszüntetése „helyreállítja az egyéni tulajdont, de a tőkés korszak vívmánya: a szabad munkások kooperációja és a földnek, valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek közös tulajdona alapzatán".[26]

 

Ennyivel kell megelégednünk, s az előttünk levő kötetből következtetve nyilván e mű kilátásba helyezett második és harmadik kötete is csak keveset fog nyújtani erről az érdekes kérdésről. Ezúttal meg kell elégednünk pontosan „a politikai gazdaságtan bírálatával", s ezzel mindenesetre igen nagykiterjedésű területre jutunk. Itt természetesen nem bocsátkozhatunk bele e terjedelmes könyv részletes levezetéseinek tudományos mérlegelésébe, még röviden sem adhatjuk vissza a benne felállított fő tételeket. A szocialista elmélet többé-kevésbé ismert alapelvei mind arra redukálódnak, hogy a munkás a mai társadalomban nem kapja meg munkája termékének teljes értékét. Ez a tétel a vezérfonala az előttünk fekvő műnek is, csak sokkal élesebben meghatározva, következetesebben nyomonkísérve minden következtetésében, szorosabban összeszőve a nemzetgazdaságtan fő tételeivel, vagy közvetlenebbül szembeállítva velük, mint eddig. Marx írásának ez a része azáltal, hogy szigorú tudományosságra törekszik, nagyon előnyösen különbözik az összes általunk ismert korábbi ilyenfajta írásoktól, s látszik, hogy a szerző nemcsak a maga elméletét veszi komolyan, hanem a tudományt egyáltalában. Ami ebben a könyvben különösen feltűnő volt számunkra, az a következő: a szerző a nemzetgazdaságtan tételeit nem örökké érvényes igazságoknak fogja fel, ahogy ez szokásos, hanem meghatározott történelmi fejlődések eredményeinek. Miközben maga a természettudomány egyre inkább történelmi tudománnyá alakul át — gondoljunk csak Laplace asztronómiai elméletére, az egész geológiára és Darwin írásaira —, a nemzetgazdaságtan eddig éppolyan elvont, általános érvényű tudomány volt, mint a matematika. Bármi lesz is a sorsa e könyv egyéb megállapításainak, mi Marx maradandó érdemének tudjuk be azt, hogy véget vetett ennek a korlátolt elképzelésnek. Ez után az írás után már lehetetlen lesz gazdaságilag egy kalap alá venni pl. a rabszolgamunkát a robotmunkával és a szabad bérmunkával, avagy olyan törvényeket, amelyek a szabad konkurrencia meghatározta mai nagyiparra érvényesek, minden további nélkül az ókori állapotokra vagy a középkori céhekre alkalmazni, avagy, ha ezek a modern törvények nem illenek a régi állapotokra, egyszerűen eretnekségnek nyilvánítani a régi állapotokat. Minden nemzet közül a németeknek van leginkább, sőt szinte csak nekik van történelmi érzékük, s ennélfogva egészen rendjénvaló, hogy megint egy német az, aki a nemzetgazdaságtan területén is rámutat a történelmi összefüggésekre.

 

A megírás ideje: 1867 november 3. és 8. között

A megjelenés helye: „Düsseldorfer Zeitung", 1867 november 17. (316.) sz.

 

 

 

 

 

lego10.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


[1] Persze jó atomkapolgárkáink a múlttal való efféle foglalatosságok, vagy épp Marx Tőke c. munkájával kapcsolatban azt szokták mondani, hogy kit érdekelnek a 19. század elméletei és avítt (kommunista) harcai. Ezek az emberek, mint a kapitalizmus legautentikusabb tudatformájával önmagukba zártak és így öntelt nagyszerűbbé/ kisebbrendűséggel szorongóvá, az elmeháborodottságig egyetlenné idegenítettek nem értik, hogy az egyedi, a különös nem lehet önmagába zárt, nem lehet csak egyedi és csak különös. Mint egyedi különös-általános egyedijeként, mint különös-általános csak egyediekben, egyediekként létezhet. E dialektikus kettőség azt (is) jelenti, hogy a kapitalizmus általános törvényszerűségei ma is hatnak, mivel ma is kapitalizmus van, s egyre különösebb, minőségileg-mennyiségileg fejlettebb formákban nyilvánulnak meg a kapitalizmus (túl)fejlődésével.  Ugyanez vonatkozik az ellene való harcra is, mind a teóriát, az elméletté levő gyakorlatot, mind a tettet, a gyakorlattá levő elméletet tekintve. De hát a Föld nevű bolygó se került mondjuk más fizikai törvényszerűségek hatálya alá attól, hogy atomkapolgárkáink szerint a világ keletkezése egybeesik saját keletkezésükkel, mert ők a világ. S nem lettek érvénytelenek a 100-200 éve feltárt törvényszerűségek attól, hogy ennyi évig nem tarthattak és nem tarthatnak atomkapolgárkáink  ’ki a legnagyszerűbb’ permanens marakodásai és konkurenciaharcai, a szinte isteni, egyben felszínes önkényeskedéseik a mindenséggel szemben a tett s a gondolat terén. Polgárkák, a kapitalizmus kapitalista termékei: se nem istenek, se nem mindenségek. És a valóság ezt egyre kegyetlenebbül bizonyítani is fogja.   

 

[2] MEM; "Marx-Engels Művei"-nek magyarul megjelent összes kötetét (pdf formátumban) folyamatosan töltjük honlapunkra. http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/marx---engels/mem.html

 

[3] Megjegyzendő, hogy Marx és Engels 1848-50-es permanens forradalom koncepciója – ami egyébként a konkrét események hatására dinamikusan radikalizálódott, mind a konkrét taktikát, mind az elméletet tekintve – nem tévesztendő össze L.D. Trockij permanens forradalom koncepciójával. Előbbiek, a németországi kapitalizmus fejletlenségéből következőleg még eljuthattak arra az álláspontra, hogy maga a németországi polgári forradalom a feudalizmussal, annak viszonyaival, intézményével szemben a proletariátus és a kispolgárság, illetve a parasztság szövetségével vívható meg, a haladó burzsoáziával karöltve. E szituációban tehát a forradalom demokratikus fázisát, mozzanatát nem feltétlenül a kommunista proletariátus, sőt, nem feltétlenül a proletariátus uralja – nem véletlen, hogy Marx 1848-ban felhagyott a Kommunisták Szövetsége szervezésével s inkább belépett a kölni Demokrata Társaságba, a követőiknek is ezt javasolva (az önálló munkáspárt szervezésének szükségességét csak 1849 áprilisában vetette fel újra, amikor a feudalizmussal való harcban a burzsoá illetve kispolgári demokratikus erők egyre inkább lemorzsolódtak-letisztultak, kimerültek). E „kispolgári fordulat” okát Engels később azzal magyarázta például a Kommunisták Szövetségének történetében (MEM 8.), hogy a KSZ a korabeli viszonyok között nem válhatott volna tömegmozgalommá, hanem csak szektává. Ám a terv ezzel is az volt, hogy a kispolgári-demokratikus forradalom továbbfejlődéseként, a forradalmi háború belső logikájából következőleg különleges rendszabályok alkalmazására kell sort keríteni a feudalizmus erőivel folytatott harcban és harchoz (ármaximalizálás, a spekuláció, a magántulajdon, az árutermelés, a tőke igényeivel szembeni fellépés és alárendelésük a háború követelményeinek gazdaságon kívüli, állami kényszerrel, kapitalisták megadóztatása stb.). Így a kénytelen-kelletlen végrehajtott, nem kapitalista és nem feudális centralizáció (Németország esetében ez az egységes, a szándék szerint a proletár osztályharcnak jobban kedvező demokratikus nemzetállam kialakulását is jelentette), a társadalmasításnak tűnő társadalmibbá válás, a burzsoáziával való összeütközések eredményeképp a forradalom egyre balrább lökődik s végül a harcos proletariátus győzelméhez vezet a burzsoáziával szemben. S mindehhez egy franciaországi szélsőbaloldali-demokrata munkásforradalom, ez ellen az európai reakciót pénzelő Anglia akár háborúval való fellépése, s ennek következtében magában Angliában lázadások és proletárforradalom kitörése, valamint a feudális autokrácia bástyája, a korabeli Oroszország elleni háború is komoly, illetve elengedhetetlen lökést adhat.

 Mármost Trockij permanens forradalom koncepciója abban a lényeges pontban különbözik ettől, hogy a körülbelül 70 évvel későbbi, kapitalizálódó Oroszországban sem a burzsoázia, sem a kispolgárság, sem a parasztság nem képes se önmagában, se a proletariátus (Trockij által kommunistának gondolt, de valójában csak radikális, nem integrált szociáldemokrata) pártjával egyenlő szövetségesként a polgári forradalmat végrehajtani. Ehhez már a kapitalista világrendszer, illetve az orosz kapitalizáció is túl fejletté vált addigra: a burzsoázia ahhoz elég erőssé lett, hogy a kispolgárság, a parasztság őtőle (is) függjön, mind gazdaságilag, mind eszmeileg, mind szervezetileg. De a feudális földbirtokkal, annak állammával szembeni nyílt konfliktushoz túl gyenge maradt, ráadásul a munkássággal, parasztsággal, kispolgársággal szemben már elért pozicíóit tekintve vesztenivalója is volt. Így a forradalom folyamatát addigra, akkor, ott a „forradalmi proletárpárt” vezetésével - mind a városi munkásság felkelését, mind a vidék parasztháborúját tekintve – lehetett csak megvalósítani; ám ez azt is jelentette, hogy a polgári forradalom „kommunista” forradalommá kell, hogy fejlődjön, s a polgári demokráciának így nem egyszerűen demokratikus munkáskormánnyá, hanem „proletárdiktatúrává” kellett válnia.

 Ami viszont nem maradhatott nemzeti keretek között. Korábban, az 1800-as évek közepén a „külföld”, a „nemzetköziség” a „nemzeti” keretek közti forradalom kirobbantását segítette (volna), ami aztán fejlődhetett (volna) akár nemzeti keretek között is, pláne, mint kispolgári-demokrata polgári forradalom. Azonban a 20. századra, a tőke termelőerőinek „nemzeti” kereteken való túlfejlődésének következtében, azaz a tőke lényegi nemzetköziségének tényleges nemzetközi viszonyokká válásával a „nemzeti” keretek közt kirobbanó proletárforradalomnak nem csak a lényegéből fakadóan, hanem immár a tényleges nemzetköziség okán is ki kell lépnie a helyi, „nemzeti” keretek közül s nemzetközivé kell válnia – vagy elbukik, degenerálódik. 

 Mi (RH) a történelmi tapasztalatok, a kapitalizmus ellentmondásainak (túl)fejlődése, egyre nyilvánvalóbbá válása és így a társadalmi ellentmondások tisztázódása, illetve a Marxnak és Engelsnek (is) köszönhető teoretikus –korántsem ellentmondások nélküli, de – fejlődésnek az okán azt állítjuk, hogy Marx és Engels fentebb említett ’polgári-proletár’ politikája és univerzuma a kommunista forradalom tendenciájának a tendenciáját jelentette legfeljebb. A polgári és a kommunista politika ugyanis nem művelhető együtt; vagy-vagy a kettő közti kapcsolat. De Marx és Engels nem egyszerűen a személyes korlátoltságból vagy az autoriter „mániákusságokból”, netán polgári hajlamokból következőleg tették azt, amit tettek, hanem a társadalmi-történelmi fejletlenség, illetve a teória ennek megfelelő nem kellőképp letisztázottságának eredményeképp. Hogy Marxéknál a teoretikus tisztázás magasabb szinten, de megrekedt a szociáldemokrata illúzióknál? Igaz, de pont a marxi történelemszemlélet és módszertan, a dialektikus és történelmi (gyakorlati) materializmus, illetve a tőkés társadalom lényegi ellentmondásainak, azok perspektíváinak feltárása, a történelmi feladat (az ellentmondások pozitív megoldása: a meghaladva tagadás) lényegileg helyes kimondása hordozza magában annak lehetőjét, hogy a „polgári” következtetéseiket, a megoldás helytelen, azt tagadó formáit megkritizáljuk. Trockij viszont már nem ily szerencsés: mint a szociáldemokrata, tulajdon-állam-tőke univerzum radikálisa az illúzió alkalmazásának az ideologikusaként lett az, ami. Így az ő elméleti fejlődéséhez egy egésszel kellett volna szakítania, szemben Marxszal, akinek elég lett volna egy résszel. S Trockijnak hiába volt abban igaza, hogy a 20. század eleji Oroszország nem tudott „klasszikus” polgári forradalmat végrehajtani, illetve, hogy „nemzeti” keretek közt a proletárforradalom bukásra ítélt. Ugyanis abban már nem lehetett igaza, hogy a szociáldemokrata párt kommunista forradalmat tudott volna végrehajtani, állampártként proletárdiktatúrát gyakorolni, akár szövetségesekkel, akár azok nélkül, akár belföldön, akár külföldön, akár nemzeti, akár nemzetközi viszonylatban. Mert a végeredmény így csak az lehet(ett), hogy a kommunista tendenciájú proletárforradalom az osztálytársadalom-restauráció által szervezve győz: azaz kommunistaként és proletárként is bukik. Utóbbiról, az 1917-es oroszországi forradalmi folyamatról lásd előszavunkat Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez. http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html

 

[4] De meg kell említenünk azt is eme írással kapcsolatban, hogy a német felsőbbrendűséget (is) elutasítja.

 

[5] A fajelmélettel kapcsolatban lásd Saul fiához 2. rész 14-es jegyzet; Részeg Hajó 4. szám

 

http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--2.-resz-.html#_ftnref14

 

[6] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/a-toke-haborui-a-tokeert-forradalmi-defetizmus-a-kommunizmusert.html

 

[7] A polgári és a kommunista racionalitás különbözőségeihez lásd pl. Részeg Hajó 3. szám: Dosztojevszkijről (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-3.-szam-2015-oktober---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/dosztojevszkijrol.html); Részeg Hajó 4. szám: Saul fiához 1-2. (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--1.-resz-.html ,illetve http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--2.-resz-.html)

 

[8] Amikor azt mondjuk, hogy nem marxisták, hanem marxi alapú kommunisták vagyunk, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy nem Marx vagy épp Engels személyes tulajdonságaiból, kiválóságából vagy épp aljasságából magyarázzuk a kapitalizmussal kapcsolatos álláspontjukat, módszertanukat; azaz nem kívánunk bálványimádókká, személyi kultuszok (poszt)modern-ipari egyházának alapítóivá válni. A kapitalista atomizáció azon következményét, hogy az így jellemezhető tudat, mint önmagába nyomorított mindent önmagukba nyomorít, atomizál és így számára tulajdonképp csak egyedi-személyes létezik, ám az is szükségképp megcsonkítottan, torzan (lásd 1-es jegyzet); hogy szubjektív és objektív egyetlenekké olvad össze, és így minden önkényesen csoportosíthatóvá válik – s ennek egyébként egyik szélsőséges kifejeződése a fajelmélet –  kommunista társadalmisággal, történetiséggel, szolidaritással, tudatossággal, mentalitással tagadjuk. Amit, hogy ismét ismételjük önmagunkat, a fennálló társadalmi rendszer követel önmagával szemben, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásai okán, amik a társadalom működésképtelenségéhez, az így élni és túlélni lehetetlenségéhez vezetnek. Vagyis Marx elméletét, a Hegelből továbbfejlesztett-továbbfejlődő dialektikus és történelmi materialista módszertant, az objektíve létező világfolyam szubjektív, ám a valóság valóságos tükröződését és az eszerinti tudatos cselekvést jelentő, illetve lehetővé tevő módszertant objektíve létezőnek, s magával Marxszal (vagy bárkivel) szemben is alkalmazhatónak vagy alkalmazandónak gondoljuk. S ahogy Marx és Engels nem önkényes kinyilatkoztatások gyűjteményét alkották meg, s ezért kritizálhatóak a „saját” alapjaikkal, módszertanukkal; ahogy „…nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően, történelmileg mit lesz kénytelen tenni” (Marx: A szent család MEM 2.), úgy szükségképp azt is tagadnunk kell, hogy lényeget jelenséggel összekeverve, pl. a munkamegosztás adott helye az azt betöltő személlyel, annak vallásával, nemzetiségével stb. elválaszthatatlanul egy lenne. Mint ahogy azt is, hogy adott személy bármire összeesküdhető korlátlan úr lenne, illetve lehetne. Elutasítjuk azt, hogy a kapitalizmus visszáságait a tőkefelhalmozás szükségszerűségei helyett a tőkés személyes tulajdonságaival magyarázzák – irigység, kapzsiság, túlnemzeti/nemnemzeti érzés, azok hiánya, ésatöbbi, amely „magyarázat” egyébként a nácizmus tendenciáját hordozza magában. Vagy azt, hogy a bankok működéséért a bankárokat, vallásukat, személyes eszelősségeiket  tegyük felelőssé a profit s tőkefelhalmozás kényszere helyett, például az önmagán túlfejlett kapitalizmus tőketúltermelését tőkés, azaz a katasztrófát katasztrófával „gyógyításának” , a vissza nem fizethető hitelek kiadásának, a spekuláció stb. kényszere helyett. S minderről Marx is írt a Tőke 1. Előszavában: „ A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen sem festem rózsás színben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és –érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelyeknek ő társadalmi terméke marad, bármennyire is feléjük emelkedhet szubjektíve”. (MEM 23.)

 

[9] A szavazati jogot egyébként 1870-ben kapta meg minden olyan férfi, aki az Egyesült Államokban született. Az már egy másik kérdés, hogy ténylegesen mennyire lehetett élni e joggal, azaz e korlátolt jogegyenlőségen belül a polgári jogegyenlőség mennyiben létezett. Az pedig egy harmadik, hogy a teljes polgári jogegyenlőség végső soron nem más, mint a kapitalizmus joga önmaga túlfejlődéséhez – mint ahogy a polgári jogegyenlőtlenség is az, mert nem több, mint ugyanannak a tartalomnak az ellentétes formája. Vagyis a tőke joga ahhoz, hogy mint a tulajdoni elválasztáson, alávetésen, kizsákmányoláson alapuló rendszer a működéséből következő bérletörést, kizárást, konkurenciaharcot, háborút, azaz szegregációt, rasszizmust, népirtást ésatöbbi kedélyességét túlfejlessze a tőkefelhalmozás növekvő működésképtelenségévé és az abból fakadó bérletöréssé, konkurenciaharccá, háborúvá, a tőke és népességfelesleg tőkés csökkentéseként szegregációvá, rasszizmussá, népirtássá.

 

[10] De arról sincsen szó, hogy magát az izraelita vallást nem gondolták múlandónak, vagy épp felszámolandónak.  S ebben a tekintetben hiába látszottak-látszanak a korlátoltak számára szörnyűséges „antiszemitának”: valójában minden vallást történelmi-társadalmi terméknek gondoltak. Így pedig Marxék vagy a valóság megértésének s megváltoztatásának (immár) gátjaiként tekintettek rájuk, pláne, mint intézményesültek, egyházak, a tőke-állam konglomerátum különös részlegei; vagy a történelmi-társadalmi változásokkal múlandóknak és múlóknak látták őket. Vagyis, kedves jópolgárok, még az antiszemitáknál is rosszabbak voltak: nem csak a tulajdont, a tőkét, az egész rémálmot, hanem a szent vallást is meg merészelték támadni azzal, hogy úgy viszonyultak hozzá, ami: közönséges történelmi-társadalmi embertalálmány. Marx így ír a vallásról: „…Az ember, aki a mennyország fantasztikus valóságában, ahol emberfeletti embert keresett, csak önmagának visszfényét [Widerschein] találta meg, nem lesz többé hajlandó arra, hogy csak önmagának látszatát [Sebein], csak a nem-embert találja meg, mikor igazi valóságát keresi és kell, hogy keresse.

A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg  fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.

 

A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.

 

A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni annyi, mint amaz állapot feladását követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szentfénye a vallás.

 

A kritika letépte a láncról a képzelt virágokat, de nem azért, hogy az ember a fantáziátlan, vigasztalan láncot hordja, hanem azért, hogy a láncot ledobja és élő virágot szakítson. A vallás kritikája kiábrándítja az embert, de azért, hogy mint kiábrándult, értelmére tért ember gondolkozzék, cselekedjék, alakítsa valóságát, hogy önmaga körül és így valódi napja körül keringjen. A vallás csak az illuzórikus nap, amely az ember körül kering, amíg ez nem önmaga körül kering.

 

A történelem feladata tehát, hogy miután az igazság túlvilága eltűnt, felépítse az evilág igazságát. Mindenekelőtt a filozófiának, amely a történelem szolgálatában áll, feladata, hogy — miután az ember önmagától való elidegenülésének szent formája lelepleződött — önmagától való elidegenülését világi formáiban leleplezze. A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik.” Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. (MEM 1.)

 

isten.jpg

 

 

[11] Néhány korrekt polgárral szemben, legyenek nácik, vagy a kapitalizmust, így a nácizmust is fenntartó antinácik, meg kell jegyeznünk azt, hogy a mű eredeti címe: „Zur Judenfrage”, nem pedig az, hogy „World without jews” (Világ zsidók nélkül). A kapitalizmus adta szabadságban hívők könnyen tesznek egyenlőségjelet azok közé, akik a kapitalizmust kívánják meghaladni, és azok közé, akik az ún. szabadságukat kívánják másféle kapitalista szabadsággal (pl. népirtás és a tőke nyílt diktatúrája) helyettesíteni. A baj csak az, hogy a kapitalizmus érdekében hazudozni (kommunisták=nácik) végső soron azt jelenti, hogy a tőke totalitásának önmagán való (túl)fejlődésével egzisztenciájuk, tulajdonlásra, rangra, hierarchiára, lenézésre stb. alapozott életmódjuk stb. a  rejtett vagy nyílt, ilyen vagy olyan ellenségképpel fellépő, de lényegében náci jellegű autokrácia, a nácizmus elfogadását és attitűdjét követeli meg tőlük. Például a rendszer növekvő működésképtelenségéből következő tőke és népességfelesleg, a káosszal fenyegető pauperizáció megszüntetésének tőkés (végső) megoldásai, a maradék maradékának (világ)háborús elosztása miatt. Amiket csak náci módra lehet menedzselni, tetszik vagy sem. Vagy – salto mortale! – mégis igent kell mondaniuk a kommunista forradalomra és annak nem-tulajdonosi szabadságára.

 

[12] Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés – Tanulmányok (Regionális sorozat 3.) http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/tortenelem/

 

[13] Ez a recenzió 1871-ben ismét megjelent a „Volksstaat" ápr. 5-i, 28. és ápr. 8-i, 29. számában.

 

„Demokratisches Wochenblatt" — német munkáslap, amely Wilhelm Liebknecht szerkesztésében 1868 januárjától 1869 szeptemberéig jelent meg Lipcsében. 1868 decemberétől a német munkásegyletek szövetségének lapja. Kezdetben bizonyos mértékben a Néppárt kispolgári befolyása alatt állt, de Marx és Engels fáradozásainak eredményeképpen hamarosan harcot indított a lassalleánizmus ellen, terjesztette az Internacionálé eszméit és közölte legfontosabb dokumentumait. A „Wochenblatt" jelentős szerepet játszott a Szociáldemokrata Munkáspárt megalapításában. Az 1869-es eisenachi kongresszuson „Der Volksstaat" néven a Szociáldemokrata Munkáspárt központi lapja nyilvánították.

 

„Der Volksstaat" — a Szociáldemokrata Munkáspárt (az eisenachi párt) lapja, 1869 okt. 2-től 1876 szept. 29-ig jeleni meg Lipcsében (eleinte kétszer, 1873 júliusától háromszor hetenként). A lap a német munkásmozgalom forradalmi irányzatának nézeteit tükrözte. A rendőrség és a kormány folytonosan üldözte a lapot; a szerkesztőség összetétele a szerkesztők letartóztatása folytán gyakran változott; az általános vezetést azonban Wilhelm Liebknecht tartotta kézben. A lap általános jellegére August Bebelnek is nagy befolyása volt, aki a „Volksstaat" kiadóvállalatát vezette. Marx és Engels a lapnak megalapítása óta munkatársai voltak; segítették a szerkesztőség munkáját és bírálatukkal előmozdították a forradalmi vonalvezetés fenntartását. A „Volksstaat”, bizonyos gyengéitől és hibáitól eltekintve, a hetvenes évek egyik legjobb munkáslapja volt. – MEM 16. kötetének 205. jegyzete.

 

A szöveget Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 16. kötetéből vettük át. – Részeg Hajó (RH) megjegyzése

 

[14] Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Von Karl Marx. Erster Band: Der Produktionsprozess des Kapitals. Hamburg, O. Meissner 1867. — Engels jegyzete.

 

Magyarul: A Tőke I. kötete MEM 23., mek.oszk.hu/04700/04724/04724.pdf.  A Tőke további kötetei MEM 24., 25. kötetében találhatók. — RH megjegyzés

 

[15] Pontosabban: „Egy használati értéknek vagy jószágnak tehát csak azért van értéke, mert elvont emberi munka tárgyiasul, azaz materializálódik benne. Hogyan mérhető mármost értékének nagysága? A benne foglalt „értékképző szubsztancia”, a munka mennyiségével. Magát a munkamennyiséget a munka időtartamával mérjük, a munkaidő mércéje viszont az idő meghatározott része, például az óra, a nap stb. Azt gondolná az ember, hogy ha egy áru értékét a termelésére fordított munkamennyiség határozza meg, akkor mennél lustább vagy ügyetlenebb valaki, annál értékesebb az áruja, mert annál több idő kell neki az elkészítésére. Az a munka azonban, amely az értékek szubsztanciáját alkotja, egyenlő emberi munka, ugyanannak az emberi munkaerőnek a kifejtése. A társadalom egész munkaereje, amely az áruvilág értékeiben testesül meg, itt egy és ugyanaz az emberi munkaerő, bár számtalan egyéni munkaerőből áll. Minden ilyen egyéni munkaerő ugyanolyan emberi munkaerő, mint a másik, amennyiben társadalmi átlagmunkaerő jellege van, és mint ilyen társadalmi átlagmunkaerő hat, tehát egy áru termeléséhez is csak az átlagosan szükséges, vagyis társadalmilag szükséges munkaidőt használja fel. Társadalmilag szükséges munkaidő az a munkaidő, amelyre szükség van ahhoz, hogy valamely használati értéket a meglevő társadalmilag normális termelési feltételek között és a munka társadalmilag átlagos ügyességi és intenzitási foka mellett előállítsunk. Így például Angliában a gőzszövőszék bevezetése után elegendő volt talán feleannyi munka, mint azelőtt, hogy adott mennyiségű fonalat szövetté alakítsanak. Az angol kéziszövőnek valójában ugyanannyi munkaidő kellett ehhez az átalakításhoz, mint azelőtt, de egyéni munkaórájának terméke most már csak fél társadalmi munkaórát jelenített meg, és ezért korábbi értéke felére csökkent.” (Marx: A Tőke I. 44-45. oldal, MEM 23. kötet) – RH jegyzete

 

[16] MEM 23. kötet 220. oldal – RH jegyzet

 

[17]„A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése hatalomban és terjedelemben. A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalában árukat termel.

 

Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt: A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke, mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgaz­dasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.” (Marx: Gazdaságfilozófiai kéziratok 1844-ből, MEM 42. kötet 84. oldal) – RH jegyzete

 

„A munka szabad minden civilizált országban; nem arról van szó, hogy a munkát felszabadítsuk, hanem arról, hogy felemelve-megszüntessük.” (Marx-Engels: Német ideológia, MEM 3. kötet 188. oldal) – RH jegyzete

 

[18] Erről a kérdésről, bérmunkásosztályról, proletariátusról lásd álláspontunkat ’Kik azok a proletárok’ c. cikkünkben (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-1.-szam--2014-februar---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-1.-szam---2014.-februar.html) – RH jegyzete

 

[19] Mint írtuk, már Marx is nem egy politikai engedményt tett a szociáldemokrácia felé. Ám Engels Marx halála után azzal, hogy lényegében megteremtette a „marxizmust” (lásd erről Maximilien Rubel: The Legend of Marx, or “Engels the founder” http://marxmyths.org/maximilien-rubel/article.htm) nem „csak” politikai engedményeket tett, hanem lényegében lehetőséget adott arra, hogy polgári tudománnyá, szociáldemokrata (vagy bolsevik) pártideológiává züllessze a „marxi” teóriát. Így lehetséges, hogy akár olyan alapvető jelentőségű kommunista műveket, mint „A Tőke”  kretén polgárivá, a parlamentarizmus, parlamenti kretenizmus játékszerévé degradálja. – RH jegyzete

 

[20] MEM 23. kötet 574. oldal – RH jegyzete

 

[21] MEM 23. kötet 602. oldal – RH jegyzete

 

[22] „A tőkefelhalmozás fejlesztése magát a tőkefelhalmozást kezdi megbénítani: a haszonért s hatalomért konkurálva, vagyis e rend éltető eleméért, az eleven munkaerő kizsákmányolásáért konkurálva az eleven munkaerő kizsákmányolását fokozzák; végül a tudás és technikafejlesztéssel, a termelés egyre társadalmibb s nemzetközibbé tételével, azaz a munka termelékenységének növelésével magát az eleven munkaerőt kapcsolják ki a termelésből. Így a haszonná lehető új érték egyre kisebbé lesz; s az eladás növekvő kényszere csökkenő fizetőképes kereslettel találkozik. Minden előzetes híresztelés ellenére ez a tőke, a kapitalizmus társadalma; mindezért a tőkefelhalmozás  bénulása a társadalom újratermelésének bénulását jelenti. Mivel ez a bénulás a tőkefelhalmozás belső, lényegi működésének következménye, ezért az ebből fakadó társadalmi katasztrófák sem oldhatóak meg kapitalista eszközökkel. Csak elodázhatóak, áttolhatóak más területekre, a jövőre, végső soron az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeire, a proletariátusra.” A tőke háborúi a tőkéért – Forradalmi defetizmus a kommunizmusért http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/a-toke-haborui-a-tokeert-forradalmi-defetizmus-a-kommunizmusert.html

 

„Mi azt állítjuk, hogy a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva tagadása, amit a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásai határoznak meg.” Vita a Gondolkodj és Lázadj csoporttal  http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/vita-a-gondolkodj-es-lazadj-csoporttal.html  – RH jegyzete

 

[23] Ezt a recenziót Karl Siebel helyezte el a „Düsseldorfer Zeitung "-ban.

„Düsseldorfer Zeitung" — német napilap, 1826-tól 1926-ig jelent meg e címmel (1745-ben alapították „Düsseldorfer Stadtanzeiger" címmel); a negyvenes évektől a hatvanas évekig polgári liberális irányzatú. – MEM 16. kötetének 169. jegyzete

 

A szöveget Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 16. kötetéből vettük át. – Részeg Hajó (RH) megjegyzése

 

[24] Magyarul: A Tőke I. kötete MEM 23., mek.oszk.hu/04700/04724/04724.pdf. A Tőke további kötetei MEM 24., 25. kötetében találhatók. – RH jegyzet

 

[25] Marx: A Tőke I. 469. oldal, MEM 23. kötet – RH jegyzet

 

[26] MEM 23. kötet 713. oldal. Annyit azért hozzáfűznénk, hogy az egyéni tulajdon fogalmán kommunistaként könnyű fönnakadni. De a fenti idézet alapján mi itt a lényeg? Az talán, hogy a tulajdon örök és csak a formája változik? Nem. Az a lényeg, hogy a kommunista társadalomban nem lehet a termelőeszközökhöz, az általuk termelt létfeltételekhez stb. úgy viszonyulni, hogy abból (ismét) a termelők feletti uralom, kizsákmányolás jöjjön létre. Nem viszonyulhat valaki úgy egy kabáthoz, vagy egy kiló kenyérhez hogy azok termelőeszközeit is tulajdonolhatja az ott dolgozókkal, azok (többlet)munkájával együtt. De fordítva sem lehet: hogy a kabátot, mint adott szituációban nem kizsákmányolásra, uralomra, hanem egyszerűen személyes szükséglet kielégítésére szolgáló eszközt a használójától elvegyenek; ez az önkényeskedés semmiképp sem jellemezheti a kommunizmus társadalmát. Ha  a szabad személyiségfejlődés szükségletei kielégíthetőek az új, kommunista viszonyok közt a hozzájuk fejlesztendő-fejlesztett termelőerőkkel és eszközökkel a szabad személyiségfejlődést s annak (kommunista) viszonyait fenntartandó-fejlesztendő – mert a tőke csak önmagához nyomorítottan és önmaga ellenében képes azokat fejleszteni, (tőkés) rombolóerőkké –, akkor az efféle cselekedet szükségképp 'hatalmat a hatalomért' működést, mentalitást, korlátoltságot és megnyomorítást jelent, kevesek uralmához vezet s végül a termelőeszközök és létfeltételek tulajdonlását tételezi. Azaz a kommunizmus tagadását, méghozzá úgy, hogy abból a társadalom újratermelésének nagyfokú bénulása, illetve pusztulása keletkezne. Ugyanis a kommunizmus termelőerőit akkor már nem lehet egyszerűen visszanyomorítani korábbi termelési viszonyok közé; ahhoz világméretekben pusztítani és pusztulni kell. – RH jegyzet