Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az erőszak archeológiája - Pierre Clastres könyvéről

2016.03.11

 

 

Az erőszak archeológiája - Pierre Clastres könyvéről

             clastres2.jpg

Nemrég egy fontos mozgalmi (szélsőbaloldali, ultrabaloldali, anarchista) könyv jelent meg a boltokban. Ez nem kis dolog, hisz az elmúlt években, pláne a 2015-ös évben  az ilyen irányú könyvek kiadása különösen szerény volt (értsd 0, oké,  fű alatt talán 1-2 könyv megjelent, de azok meg nemigen kaphatóak). Pierre Clastres (1934-1977) anarchista antropológus könyvéről, ’Az erőszak archeológiájáról’ van szó(
[1].). Írásai hatással voltak/vannak a különböző ultrabaloldali áramlatokra az anarchista mozgalomtól a Tiqqun csoporton, az anarcho-primitivistákon stb. át a GCI-ig (Internacionalista Kommunista Csoport). A könyv hátsó borítóján fellelhető David Graeber idézet  is mutatja, hogy nem szimplán polgári tudósról van szó. Az idézet így szól: „Még ha nem is szándékosan, de Clastres sikerrel vetett meg egy forradalmi ellenhatalom elméleti alapjait.” Hogy Clasters, mint osztályharcos, anarchista mozgalmár, minden ellentmondásossága ellenére a forradalmi mozgalmárok közé sorolandó, nem vitatjuk. Ám a vetést, hogy direkt vagy indirekt módon történt-e, na meg azt, hogy mennyiben forradalmit, ellenhatalmit és alapjait- annál inkább. De erről később. A lényeg az, hogy a II. Világháború után megfeneklett nyugati munkásmozgalom különböző újító elméletekkel próbálta megtalálni a kiutat. Ezen elméletek többsége Marx és Engels által lefektetett alapelveket, metódusokat akarta megújítani, kritizálni, sok esetben támadni, negálni. A munkásmozgalmat megújító szándékkal semmi bajunk, sőt mi magunk is ezzel próbálkozunk ([2].). Azzal sincs bajunk, hogy ha a két szakállas migráns munkásságát veszik célpontnak. A gond azzal van, amikor Marxék konkrét gondolatait, írásait stb. támadva (amelyekben bizony sok marhaság is fellelhető) az egész ún. marxi módszertan is piszkálgatni kezdik([3].). A gond itt sem a piszkálgatással van, hanem azzal, hogy mindez idáig ezek a kritikák mindezt önigazoló, végkicsengésében polgári és lényegében téves módon tették. Azaz még nem hallottunk olyan megsemmisítő érvet, amely megcáfolta([4].) volna ezt a látásmódot (ezért még inkább magunkat történelmi /gyakorlati materialistának, azaz kommunistának tartjuk). És ezzel összefüggésben, igen sokan szándékolt vagy nem szándékos meg nem értésről tesznek tanúságot. Demokratizálják, vulgármaterialistává teszik, determinálják, leegyszerűsítik a teóriát, és ekképp az általuk kreáltat védik bősz hittel vagy épp támadják azt. Clastres is ezzel a gyakorlattal élt. De lássuk egy kicsit konkrétabban: kiről s miről beszélünk.

 

bauhaus-babu.jpg

 

Pierre Clastres 1934. május 17-én Párizsban született anarchista antropológus és etnológus volt. Munkásságát erősen befolyásolta  Socialisme ou Barbarie  (Szocializmus vagy Barbárság) nevű antisztálinista, a tanácskommunista hagyományokat továbbvivő forradalmi szervezet. A szervezet 1967-ben megszűnt. 1977-ben Pierre Clastres – újból együttműködve a Socialisme ou Barbarie több volt tagjával (Miguel Abensour, Cornelius Castoriadis, Marcel Gauchet, Claude Lefort és Maurice Luciani) létrehozták a Libre folyóiratot. Pierre Clastres, ha közel is érzi  magát ehhez a mozgalomhoz, nem rendelkezik "marxista" képzettséggel. Pierre Clastres elköteleződése mindenekelőtt mélyen liberter elköteleződés. Clastres egy olyan kvázi-totális szabadság híve, amely a társadalmi szervezetben a tekintélyelv tagadásán alapul. Eszménye egy uralomtól és kizsákmányolástól mentes társadalom kifejlődése, ahol a termelő egyének szabadon társulnak és együttműködnek egymással egy önigazgatói dinamikában.
”A történelem nélküli népek történelme, mondhatni […] az állam elleni harcuk története „ – írta ’A társadalom az állam ellen’c. művében. Az idézetből kitűnik, hogy filozófusként miként reagál Pierre Clastres az amerikai antropológiára. Hatással van rá Claude Levi-Strauss, de az 1974. december 14-én a L’Anti-mythes folyóiratnak adott interjúból tudjuk, hogy gyorsan elfordult a strukturalizmustól: "Nem vagyok strukturalista. De ez nem strukturalizmusellenességet jelent, hanem hogy amivel etnológusként foglalkozom, olyan terület, amelyen nem függ strukturális elemzéstől." Munkáinak az "új antropológia" cimkét adta. Nagy hatással volt rá La Boetie Értekezés az önkéntes szolgaságról c. könyve. Számos terepmunkán vett részt. 1963-ban Paraguayba ment a guayaki indiánokhoz. 1965-ben ismét Paraguayba a guaranikhoz. 1966-ban és 1968-ban Bolíviába a chulupikhoz. 1970-ben Jacques Lizot kollégájával egy rövid megbízást teljesített a janomamiknál. Végül 1974-ben kis ideig a brazíliai guaraniknál tartózkodott. Több politikai antropológiai könyvet jelentetett meg, melyet ezen az utazásai inspiráltak, mint 1972-ben a Chronique des indiens Guayaki, vagy 1977-ben az Archéologie de la violence. La guerre dans les sociétés primitives (Az erőszak archeológiája. A háború az ősi társadalmakban). 1974-ben a CNRS (Centre national de la recherches scientifiques) kutatója lett, 1975-ben pedig tanulmányi igazgató  volt az École Pratique des Hautes Études ötödik szekciójában. Pierre Clastres fő műve, az 1974-ben publikált könyv, A társadalom az állam ellen. Ebben bírálta az evolucionista antropológiai elméleteket, amelyek a szervezett államot az emberi fejlődés céljának tüntetik fel. Újítóként kizárja az államot a politikai antropológiában általa elfoglalt központi helyről azzal, hogy a problematikát a nem-kényszerítő hatalom fogalma köré koncentrálta.
   Fő tézise a következő: az első társadalmak nem olyanok voltak, hogy még ne tudtak volna a hatalomról és az államról, de úgy szerveződtek, hogy elkerüljék az állam megjelenését. Clastres számára a "primitívnek" mondott társadalmak jellemzője, hogy nem-kényszerítő politikai rendszerek, ami kizárja az egyének között a parancsolás/engedelmeskedés viszonyt. E társadalmak jellegzetessége az egy "főnök"általi csoport-reprezentáció (béketeremtő, jótevő és szószóló, aki nem gyakorol hatalma a társadalom felett, hanem, ellenkezőleg, ahogy tudja, annak javát szolgálja) és a gazdaságnak alárendelt munkamegosztás teljes hiánya. Végül, ezek a társadalmak örökös háborúban állnak, ami azért szükséges, hogy megakadályozzák az életmódjuk stabilitása számára veszélyeket hordozó jelentősebb újracsoportosulásokat.
Szerinte a "primitív" társadalmak mindig "lényegileg egalitáriusak", mivel elutasítják a gazdasági és politikai megkülönböztetést, tiltva az anyagi fölösleget és a társadalmi egyenlőtlenséget. Munkássága 1977- ben, tragikusan szakadt meg:  Pierre Clastres 43 évesen, autóbalesetben vesztette életét. (Adatok: salexcandreis: Pierre Clastres: biographie -https://archeocontreletat.wordpress.com/category/pierre-clastres/- alapján)

 

Pierre Clasters tanulmányai, terepmunkái során arra a felismerésre jutott, hogy nem igaz a marxista antropológusok által hirdetett szemlélet, miszerint a primitív társadalmak nyomorúságban éltek volna és felbomlásuk a nagyfokú táplálékhiánynak köszönhető([5].). Elutasítja azt, hogy az  élelemhiány miatt kezdtek volna háborúkba, és ezen háborúk mentén a hordán belül  bomlás indult meg  az osztálytársadalmak irányába. Ezt az esetleges tárgyi tévedést, determinizmust visszavetítette az egész termelőerő-termelési viszonyok dialektikájáról szóló marxi-engelsi nézetre. Állítása az, hogy a primitív társadalmak saját logikájuknak és életvitelüknek megfelelően bőségben, állam- és osztály nélküli közösségi társadalomban éltek, amelynek feltétele volt a totalitás (az élet minden irányú teljessége), az osztatlanság, ugyanakkor felaprózódás (kis létszám, centrifugális hatás), a változatlanság, amely a kulturális és horda autonómiát jelentett([6].). Ennek fenntartása miatt volt szükség az állandó háborúk sorára. Azaz a háború nem a társadalmi ellentmondások következménye, hanem a primitív társadalmak strukturális velejárója volt. Felismeri azt a paradoxont, hogy ez a struktúrába beépített gát, a háború, ugyan létrehozhatna egy elkülönült vezetői kasztot, ami bomlasztaná az egész társadalmat (avagy mégis csak fellépnek azok a fránya társadalmi ellentmondások), de eme belső bomlasztás ellen a „Vademberek” (Clastres szóhasználata) tudatosan léptek fel. Azaz a harcosok sose békélhettek meg, állandóan küzdeniük kellett, egészen a halálig. Ezt oly annyira szigorúan vették, hogy például egyes hordák nem fogadták vissza az ellenség fogságából megszökött harcosaikat, és ezzel lényegében halálra ítélték őket. Ezt a jelenséget hívta Clastres a „vad harcos nyomorúságának”, kimondva ezzel, hogy e közösségek számára  csak a „Mi” számít- ám ezzel azt is, hogy annak tagjait egyeddé korlátolja eme természet adtaság, szemben a társadalmi fejlődés révén kialakuló egyének alkotta közösségekkel.

 

virag.jpg

 

Persze nem kívánunk, és nem is tudnánk beleszólni az antropológusi vitába([7].). Sőt, azt is el tudjuk fogadni, hogy adott kor szükségleteihez mérten a bővelkedésben élő társadalom volt a jellemző ([8].). S ez a Marxot marxizmussá egyszerűsítők, a társadalom újratermelését pusztán gazdasággá, a gazdaságot pusztán technikai eszközökké s hatásfokokká silányítók ellen módszertanukat megkérdőjelező érv, illetve tény. Ezt veszi észre szerzőnk; ám ezen vádakkal illeti magát a történelmi/gyakorlati materialista metódust. És ezzel lényegében polgárivá akarja azt tenni ([9].).

Kezdjük a végéről. Clastres felteszi Marxnak (marxistáknak) a kérdést: ha nem a dogmátok akkor „mi segíti elő a Történelem mozgását?”. Mivel nem ismeri/érti meg a marxi módszertant, vagy szándékosan hamisítja azt (ez csak egy opció, de nem hisszük, hogy ez valós lenne) hamar zsákutcába jut. Saját feltett kérdésére ő sem ad választ. Mert rendben van, hogy talált „Vadembereket” az Amazonasnál(
[10].), de nem tudja megmagyarázni, hogy máshol miért tűntek el a primitív társadalmak. Vagy, hogy, miért alakult ki pl. az Azték birodalom. Erre nem tudott választ adni. Visszatérve a módszertanra. Alapvetően nem érti azt. Úgy gondolta, hogy a marxi kommunizmus egy sematikus alap-felépítmény egyirányú egyenlettel dolgozik. Ahol a konkrét, tárgyiasult gazdasági tényezők önmagukban meghatározóak lesznek. Valóban ez vált a marxizmus alapkövévé, ez részben (és elméletben) a dialektika([11].) teljes negálásából jött.

 

hegel-szeme.jpgmarx.gif

 

A marxisták számára (és ezek szerint Clastres számára is) a kommunista metódus torz és darabos: képtelenek érteni/használni a tartalom-forma, objektív-szubjektív, lét-tudat, termelési viszony-termelőerő  dialektikáját. Marx és Engels tagadta történelem és társadalomszemléletében az egyirányú, merev feltevéseket. ([12].) A termelés (és nem pusztán a gazdaság) eme szélesebb (de nem ködösített) meghatározásával még érthetőbbé teszi az alapvető társadalmi folyamatokat: „Az eredmény, amelyre jutunk, nem az, hogy termelés, elosztás, csere, fogyasztás azonosak, hanem hogy valamennyien egy totalitás tagjai, különbségek egy egységen belül. A termelés az átfogó, átfogja mind önmagát a termelés ellentétes meghatározásában, mind a többi mozzanatot. Belőle kezdődik mindig újból a folyamat. Hogy a csere és a fogyasztás nem lehet az átfogó, az magától világos. Ugyanez áll az elosztásra mint a termékek elosztására. Mint a termelési hatóerők elosztása pedig az elosztás maga is a termelés mozzanata. Meghatározott termelés tehát meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s e különböző mozzanatok egymáshoz való meghatározott viszonyait. Persze a termelést, egyoldalú formájában, magát is meghatározzák a többi mozzanatok. Pl. amikor a piac, azaz a cserének a területe kitágul, akkor a termelés terjedelemben nő és mélyebben tagozódik. Az elosztás megváltozásával változik a termelés; pl. a tőke koncentrációjával, a népességnek a város és falu közötti különböző' eloszlásával stb. Végül meghatározzák a termelést a fogyasztási szükségletek. A különböző' mozzanatok között kölcsönhatás van. Minden szerves egésznél ez az eset.” (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)

 Mindezekből, és a primitív társadalom totalitásából következik(
[13].), hogy a forma és a tartalom, illetve a termelési viszony és a termelési erő még inkább összeforrottak az osztatlan közösségi létben, azaz a háborúskodásaik, a vadászó, gyűjtögető, autonóm, vándorló életmód egységesen alkotnak egészet. Társadalmuk befelé nem elidegenedett, mindaddig, amíg a külvilággal szembeni elidegenedettségüket kontrollálni tudják. Ha ez meggyengül vagy eltűnik, az ellentmondás kiéleződik, és ez okozza majd felbomlásukat, és nem egy egyszegmensű gazdasági tétel.

 

filonov-pedagogia.jpg


Nem hiszünk a független tudomány létezésében. A teljesen objektív, csak a tényeket pozitivista pontossággal leíró és felhasználó tudomány (akár tudtán kívül is) a polgári materialista tőkés rendszer apologétája. Clastres amikor a gazdasági tényező primer befolyásoló erejét ilyen módon tagadta, és végül is a két kategóriát mesterségesen szétválasztotta, nem tett mást, mint a politika elsőbbségét hirdette([14].). A primitív társadalmakra szerkezetileg jellemző külső széttöredezettségének és belső osztatlanságának megszűnésével létrejön a munkamegosztás, felbomlik az osztály nélküli közösségi lét. E bomlásból alakul ki az elkülönült "köz"hatalommá, állammá centralizálódás, a tulajdoni elválasztás, az osztályok stb., mint a társadalmi újratermelés szerves egészének különös történelme; és ellentmondásaik kapitalizmussá válásával a tulajdoni elválasztás, az állam, az osztályok pozitív felszámolásának, meghaladva tagadásának a kommunizmusnak a  szükségessége a társadalmi újratermelést  egyáltalán fenntartandó. Vagyis a jelen, ahol a társadalmi, civilizációs stb. szint fenntartásához is továbblépés kell; ám a továbblépés e szint meghaladva tagadását jelenti társadalmiságban, nemzetköziségben, társadalmi- személyi kapcsolatokban, szocializációban. Ami viszont mindennek megfelelő s mindezt fenntartó termelőeszközöket, hatékonyságot, tudást stb. tételez végső soron. Mármost Clastres az államot anarchista módon tette fő ellenséggé. Az állam kialakulását elsősorban háborúkkal, azaz pusztán gazdaságon kívüli kényszerrel, politikával kívánta megakadályozni, mivel annak létrejöttének okát is elsősorban ebben vélte felfedezni. Ez pedig a mai mozgalmak számára is  üzenetté vált: felhívta a figyelmet a társadalmasulás veszélyére, amely szerinte szükségképpen hierarchiához, államhoz vezet.

 

majalis-maskep.jpg

 

S ezzel ideológiai alapot adott a kis közösségi kommunák számára([15].), amelyek reálisnak tűnő alternatíváiként jelentek/jelennek meg a marxista államközpontú "új" világnak, s annak szükségszerű csődjének. Csakhogy, míg a marxista államközpontúság a tulajdoni elválasztást egésszé, társadalmibbá szervezett társadalmon belül tarja fenn pártállamként, az "öntudatosak és igazak" jóságos parancsnokságának gondolva az apparatcsikok osztályuralmát, hatalmuk s privilégiumaik növelését a proletariátus kárára és ellenében, addig a kis közösségi kommunák egymás között, illetve a társadalom más részei között tartják fenn azt, s így az áruértéket, a tőkét, az egész kapitalizmust. Vagy elzárkózva visszanyomorítják- és itt már mondható: nyomor, mivel a szükségletek körének jelentős szűkítéséről van szó- önmagukat egy szándék szerint zéró fejlődésű primitivizmusba. Ami nem biztos, hogy vonzó azok számára, akiknek  az önmagukról, s világmindenségről való tudás megtagadása, a  természetnek való totális kiszolgáltatottság,   az egyedként való létezés nem alternatívája a kapitalista elidegenedésnek és pusztulásnak, a társadalmi kiszolgáltatottságnak, a tudásfelhalmozás tőkefelhalmozássá nyomorításának. Pláne, hogy ama "aranykorból" indult az egész. Így tehát azt kell mondanunk (méghozzá Marx alapján), hogy  a mintha- társadalmasításnak (a hierarchiát hierarchiával, az államot állammal, a tulajdont tulajdonnal felszámolás képtelenségének) illetve a társadalom apró tulajdonokká való feldarabolásának párosával szemben az egyre társadalmibbat s nemzetközibbet bénító tulajdoni elválasztást társadalmasítással kell felszámolni.

 

csiga-villi.jpg

 

Azt mondjuk, hogy  a társadalmasítás végrehajtásához és fenntartásához a proletariátus szolgasággal és parancsnoklással szembeni öntudatra ébredése , a szabad személyiségfejlődés egyénjeinek társulása, társadalmi szervezetté válása  elengedhetetlenül szükséges; de a társadalmasítottság, a  szabad személyiségfejlődés új viszonyai nekik megfelelő új, társadalmibb, nem hierarchián meg elkülönülésen alapuló és a szabad személyiségfejlődésnek megfelelően termelékenyebb termelőeszközöket, pl. a gyáripar meghaladva tagadását- és nem egyszerű lerombolását-  követelik meg. Azt mondjuk, hogy a gyárat és a földet el kell foglalnia a proletariátusnak, de nem zárkózhatnak el árucsereberélő munkástanácsokként egymástól, árut, értéket, tőkét, azaz kapitalizmust termelve; de nem is rendeződhetnek kvázi állami hierarchiává, ahol a  csúcsvezetés parancsaival s hatalom felhalmozásával szemben egyéni felhalmozással, majd árucsereberével, kapitalizmussal, a múlt elölről kezdésével védekeznek. Arra  kell tehát törekedni, hogy pl. a gyárak és a föld tanácsai  első ("minimum") lépésként a termelési láncolatban, a közvetlenül egymásra utaltságban egymással tárgyalva és tervezve, tanácsaikban egymásnak helyet adva konszenzussal döntsenek,  kizárandó a tulajdoni elválasztás, az érték s árucsere szerves egészét.

 

gyarfoglalas.jpg

 

E társadalmivá egyesüléshez, társadalmasításhoz valóban szükséges a forradalmi proletariátus szervezete, mely lényegénél fogva univerzálisabb egy munkástanácsnál. A  forradalom- folyamat; s egyrészt nem minden proletár fog azonnal kommunista álláspontra helyezkedni, másrészt nem lehet az erőket szétforgácsolni, pláne a szükségképp szervezettel, a tőkével, állammal szemben. De a forradalmi szervezet csak akkor hívható kommunista pártnak, ha elkülönülése nem hierarchikus, hanem az öntudatra ébresztéssel- ébredéssel megszűnő; ha nem elitté, állammá szerveződik és  parancsol a folyamatok felett, hanem konszenzussal döntőként, kritikusan s önkritikusan cselekvőként, többség- kisebbség hierarchiáit, döntési mechanizmusait, mentalitásait tagadva maga lesz a folyamat; ha a tanácsok kommunista tagságuk révén párttá lehetnek, s az világ társadalommá lesz. Persze, mindez nem nélkülözheti a gazdaságon kívüli kényszerek alkalmazását, a proletárdiktatúrát. És itt megjegyeznénk a fanyalgók kedvéért: már a gyár elfoglalása is az; s nevetséges dolog azt képzelni, hogy amíg az új viszonyok, mentalitások a régi világ eszközeivel termelik újjá önmagukat pl. a gyáriparral, annak termelési hierarchiáival, addig ők maguk, pusztán az új világ reményével telve örökkön örökké maradéktalanul s háborítatlanul fejlődhetnek és fennmaradhatnak. S a proletariátus diktatúrája, ami értelem szerint nem lehet  állami, elitisztikus, önmagában is a restauráció forrása lehet: a párt társadalommá levésének e fázisa minden önkritikusság ellenére (anélkül meg pláne) elitizmussá, bolsevizmussá, egyéni felhalmozássá, régi világ szemetjévé nyomorodhat. De ahogy nem várható el a kapitalizmustól, hogy a kommunizmus világát  előállítsa, úgy a probléma elkerülése sem vezet megoldáshoz. A különböző kommunák, progresszív mozgások, a proletariátus a paupertől a mérnökig vagy kommunista mozgalomként foglalják el a tőkétől az egész társadalmát, termelőeszközeit, vállalják fel a továbblépés ellentmondásosságát, nehézségeit, a világgal s önmagukkal való harcot- vagy a kapitalizmus gondoskodik arról, hogy romhalmazának primitivizmusában fejlődjenek.
Vissza, ugyanide.                      

 

gorog.jpg

 







 

 

 

 

 

 

 


[1] Írásunk célja nem Clastres bemutatása, még csak nem is az antropológia, a politikai antropológia. Nem kívánunk Magyarországon exkluzívnak szánt szerzők és témák által pusztán csak "érdekessé" válni. Nem, célunk ennél jóval átfogóbb, megpróbáljuk képviselni a kommunista programot és módszertant. (És amíg ezek az alapok nincsenek tisztázva csak részlegesen adhatunk teret olyan hóbortoknak, mint az exkluzivitás, érdekesség, furcsaság stb..) Amellyel szemben a burzsoázia permanensen lép fel és ha kell olyan mozgalmárok munkásságát is felhasználja, mint Pierre Clastres.

 

[2] Ez a mai Magyarországon persze újítónak hat, éppen ezért meglepő, hogy még a szűken vett mozgalmi körök is szemérmes hallgatásba burkolóznak, közhelyeket hangoztatnak, demagóg módon gyűlölködnek ha újságunkról van szó, ezzel kerülve a polémiákon át vezető tisztázást.

 

[3] "Feltéve, de meg nem engedve ugyanis, hogy újabb kutatások kétséget kizáróan bizonyították volna Marx minden kijelen­tésének tárgyi helytelenségét, minden komolyan „ortodox” marxista feltétel nélkül elismerhetné ezeket az új eredménye­ket, elvethetné Marx minden egyes tézisét, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is fel kellene adnia marxista ortodoxiáját. Az ortodox marxizmus tehát nem Marx kutatási eredményei­nek kritikátlan elismerését, nem meghatározott tézisekbe vetett „hitet”, nem egy „szent” könyv értelmezését jelenti. A marxizmust illető ortodoxia szinte kizárólagosan a módszerre vonatkozik." (Lukács György: Mi az ortodox marxizmus?)

 

[4] Eddig még nem ismerkedtünk meg Andersen csodálatos kertészével, aki „megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig ügyet sem vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget ott, ahol mi sosem kerestük volna". Szóval csak bátran.

 

[5] Mindenek előtt tisztázni szeretnénk, hogy nem vagyunk antropológusok, és pár cikk és könyv elolvasásán túl igen csak tájékozatlanok vagyunk a témában. Éppen ezért készek vagyunk elfogadni a könyv tényszerű állításait Viszont a tényanyagból levont premisszák, és az ezek alapján tett politikai támadás odavetették elénk azt a bizonyos kesztyűt.

 

[6] Az adott horda tehát nem kívánja a másik horda hatását, csak annyira érintkezik vele amennyire szükséges. Például: szokásban volt, hogy cseréiket  nem személyes találkozókon bonyolították le, hanem megbeszéltek egy adekvát helyet (ez akár valamiféle kultikus hely is lehetett) ahol letették az adott cserealapot és elmentek. Majd egy kis idő után (napok, hetek is lehettek) visszatértek és elvették, amit cserébe kaptak. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez kifejezetten használati értékek cseréje volt, és semmilyen szinten sem rögzült bennük a társadalmilag szükséges munkaidő!

 

[7] Clastres Az erőszak archeológája címadó tanulmányában amerikai marxistákat vesz elő (Marvin Harris, Daniel R. Gross) annak érdekében, hogy magyarázatot adjanak, „hogy mi a háború oka az amazóniai indiánok, nevezetesen a janomamik körében.”

 

[8] Clastres  terepmunkái és tanulmányai (köztük Marshall Sahlins: A bővelkedés legelső társadalmai http://www.holmi.org/2011/09/marshall-sahlins-a-bovelkedes-legelso-tarsadalma-i) során azt vette észre, hogy a primitív társadalmak nemhogy nyomorognának, hanem bőségben élnek. Sahlins nyomán ez csak úgy lehetséges, ha a bőségről alkotott eddigi elképzeléseinket, egy teljesen más logika alá vetjük. Azaz az adott primitív társadalom szükségleteinek határait teljesen máshol húzzuk meg. A horda fennmaradása, és létbiztonsága akkor szavatolt, ha nem a javak felhalmozásán, hanem a pillanatnyi szükségletek kielégítésén alapszik. Ennek érdekében csak annyit gyűjtögetnek, vadásznak, amennyi az épp adott pillanatban eltudnak fogyasztani. Vándorlásaik során nem visznek magukkal semmi felesleget. Ennek megfelelően az idejük kisebbik részét töltik a mindennapi betevő beszerzésével, a fennmaradó időben többet tudnak pihenni, játszani egymással foglalkozni. Ezért ezek a társadalmak úgymond boldogabbak. De azért megjegyzendő, hogy a természetnek való kiszolgáltatottságuk öntudatlan boldogságot tételez. És vagyunk annyira nagyravágyók, hogy azt mondjuk: ez nekünk kevés.

 

[9] ”A >>marxista<< diskurzus (amit méltán nevezhetnénk ökonomistának is) vagy azért hajlandó befogadni a hétköznapi gondolkodás legelnagyoltabb reprezentációit, mert azok eredendően marxista szellemiségűek (ó Mao kísértetei!), vagy azért, mert ez a fajta marxizmus csak abban a nevetséges igényében különbözik a köznapi észjárástól, hogy tudományos diskurzusnak akarja magát feltüntetni. De ennél többről van szó. A marxizmus –mint átfogó társadalom és történelemelmélet- kénytelen a primitív gazdaság nyomorúságának, a termelőtevékenység alacsony hatékonyságának feltételezésére. Hogy miért? Mert a marxista történelemelmélet (és itt magának Karl Marxnak az elméletéről van szó) abban véli felfedezni a történelem mozgásának és a társadalom változásának törvényét, hogy a termelőerőknek elfojthatatlan belső tulajdonsága a fejlődés. Márpedig a történelem csak akkor indulhat fejlődésnek, a termelőerők csak akkor tudnak fellendülni, ha e termelőerők lehető legfejletlenebb fokát, a legteljesebb elmaradottságot vesszük kiindulópontul. Máskülönben semmi okuk sem volna a fejlődésre, és a társadalmi változást nem lehetne összefüggésbe hozni a termelőerők fejlődésével. Ezért van szüksége a marxizmusnak, azaz a termelőerők fejlődési tendenciájára alapozott történelemelméletnek arra, hogy a termelőerők fejlettségének valamiféle nulla fokát feltételezze. Pontosan ezért tekinti a primitív gazdaságot a nyomor gazdaságának, amely pusztán azért, hogy kiemelkedjen nyomorúságából, minden igyekezetével a termelőerők fejlődésén dolgozik. Sokan örülnének, ha megtudhatnák, mi is erről pontosan a marxista antropológusok véleménye (feltéve, hogy képesek azt megfogalmazni), mert bár nagyon is bőbeszédűek, amikor arról van szó, hogy a primitív társadalmak a kizsákmányolás miféle új formáit (fiatalabb/idősebb, férfi/nő stb.) találták fel, rögtön szűkszavúak lesznek, ha az általuk hirdetett tan alapjait kellene tisztázni. A primitív  társadalom igen fontos kérdéssel szembesíti a marxista elméletet, hiszen ha a primitív társadalomban a gazdaság nem jelent olyan alapzatot, amelyen keresztül a társadalmi lét teljesen áttetszővé válik, ha egyszer a termelőerők nem fejlődnek, és mivel nem fejlődnek, nem lehetnek meghatározóak a társadalmi változásra nézve, akkor ugyan mi hajtja előre, mi segíti elő a Történelem mozgását?” (Pierre Clastres: Az erőszak archeológiája 74-75. oldal)

 

[10] Ezzel is bizonyítani akarván az általa kreált Marx elleni tételét: „Mert a marxista történelemelmélet (és itt magának Karl Marxnak az elméletéről van szó) abban véli felfedezni a történelem  mozgásának és a társadalom változásának törvényét, hogy a termelőerőknek elfojthatatlan belső tulajdonsága a fejlődés.” Itt most leszögeznénk, hogy Marx nem véste kőbe a termelőerők automatikus fejlődésének tételét, ezt is mint minden társadalmi jelenséget a történelmi íven belül konkrét helyzet konkrét elemzésének vetette alá. „A tőkés termelést egyszer feltételezve, a többletmunka nagysága, különben változatlan körülmények között és a munkanap adott hossza mellett, a munka természeti feltételeivel, nevezetesen a talaj termékenységével is változik. Semmiképpen sem következik azonban megfordítva, hogy a legtermékenyebb talaj a legalkalmasabb a tőkés termelési mód növekedéséhez. Ez a termelési mód feltételezi az ember uralmát a természet felett. Egy túlságosan tékozló természet „kézen fogva úgy vezet, mint szalagon a gyermeket". Nem teszi az ember saját fejlődését természeti szükségszerűséggé. Nem a trópusi éghajlat, túlburjánzó növényzetével, hanem a mérsékelt égöv a tőke szülőhazája. Nem a talaj abszolút termékenysége, hanem differenciáltsága, természetes termékeinek sokfélesége az, ami a munka társadalmi megosztásának természeti alapzatát alkotja és az embert a természeti körülmények váltakozása révén, melyek között él, saját szükségletei, képességei, munkaeszközei és munkamódjai megsokszorozására sarkallja. Annak szükségessége, hogy egy természeti erőt társadalmilag ellenőrizzenek, vele gazdálkodjanak, hogy emberkéz művei révén először sajátítsák el vagy szelídítsék meg nagy méretben, játssza a legdöntőbb szerepet az ipar történetében.” (Marx: A Tőke I. köt.)

 

[11] „A közvetlen viszony az egész és a részek viszonya: a tartalom az egész és áll a részekből (a formákból), önmagának ellentétéből. A részek különbözők egymástól és önállók. Részek azonban csak egymásra való azonos vonatkozásukban, vagyis amennyiben együttvéve teszik az egészet. De az együtt a rész ellentéte és negációja.” (Hegel: A logika)

 

[12] „A termelésnek ezt a módját nem szabad pusztán abból a szempontból néznünk, hogy ez az egyének fizikai létezésének újratermelése. Hanem ez már ezen egyének tevékenységének egy meghatározott mikéntje, életük megnyilvánításának egy meghatározott mikéntje, egy meghatározott életmódjuk. Ahogyan az egyének életüket megnyilvánítják, olyanok ők maguk. Az tehát, hogy mik, egybevág termelésükkel, mind azzal, amit termelnek, mind pedig azzal, ahogy termelnek. Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ. E termelés csak a népesség megszaporodásával jelentkezik. Ez megint előfeltételezi az egyének egymás közötti érintkezését. Ennek az érintkezésnek a formáját megint csak a termelés szabja meg.” (Marx: A német ideológia)

 

[13] Szemben a már funkcióiban elválasztott osztálytársadalmaktól.

 

[14] „Az etnográfiai tények vizsgálatából világosan kirajzolódik a háborúskodás kifejezetten politikai dimenziója.” (könyvünk 106. old)

 

[15] Itt megjegyeznénk, hogy Clastres az utópista nézeteknek (is) alapot ad. Jellemző módon az ultrabalos, anarchista, kommunista(!) csoportok sokasága esik abba a módszertani hibába, amely a társadalmi forradalmat, a jövő osztály nélküli társadalmát (amit mi kommunizmusnak hívunk) nem a kapitalizmus lényegi, növekvő és kibékíthetetlen ellentmondásainak: pusztulva- pusztításának pozitív, azaz meghaladva tagadó megoldásaként, nem  a termelőerők- termelési viszonyok objektív- dialektikus meghatározottságában  létrejövő szükségességként írja le. Egyszerűbben fogalmazva: ama csoportok a kommunizmus szükségességét nem a kapitalizmusból magyarázzák. Hanem azt állítják nézeteik középpontjába, hogy az emberiség közösségi életmódra eredendően, természet adta tulajdonságainál fogva  nemhogy alkalmas- ezt értelem szerint mi sem tagadjuk- hanem az a  lételeme. S ehhez  külcsínként, a közös nyelv megtalálásának/ használatának kényszereként („igen, mi is Marxhoz nyúlunk vissza”) csapják hozzá a történelmi meghatározottságot, nem történelmivé és nem meghatározottsággá téve az egészet.  Mindezt pedig különböző  történelmi példákkal, korabeli vagy kortárs kollektivisztikus formák leírásával, lényegileg kritikátlanul hagyott vagy épp kritikátlanul újrakezdett példákkal próbálják igazolni. Igazolni akarják azt, hogy az igazi hajtóerő valamiféle közösség utáni vágy, amely vágyat elnyom a jelen elidegenedett volta, és csak ki kell valahogy ezt a vágyszellemet szabadítani a palackból. Természetesen nem tartjuk elhanyagolhatónak az Aranykor, János pap országa, Árkádia stb. utópisztikus vágyakozásait. De eme utópiák nem egyszerűen „az elidegenülés nélküli közösséget!” genetikai parancsolatából fakadnak, mivel ilyen lételem nincs. Ezek az utópiák különös történelmi termékek különös társadalmi-termelési viszonyok s azok ellentmondásai közt;  tudati, ám meglehetősen ellentmondásos tükröződései adott korban adott kor ellentmondásainak és lehetőinek. S így és ennyiben a kommunista harc előzményeinek tekintendők. De ha nem történelmi-társadalmi termékként kezelik őket, akkor színtiszta spekulációvá, történelmietlen zagyvasággá lesznek, pláne, hogy olyan közösséget próbálnak előre legyártott víziók alapján ekképp igazolni, amely eddig sosem létezett. Vagyis számukra Clastres „Vadembere” tisztaságával, nomád kollektivizmusával egyrészt igazolja a természet adta képességet a modern (és elképzelt) kollektivista életformára; másrészt szükségképp a két konkrét megvalósulást, a nomádot és (leendő) modernet ugyanolyanná teszi, mondván: a tartalom és ok ugyanaz. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ilyen irányzatra kapható mozgalmi csoportok teoretikus tevékenysége kimerül abban, hogy a múltbeli osztályharcok kollektivista akaratát hangoztassák unos-untalan, vagyis hamis egésszé, illetve lényeggé tegyenek egy hamisan látott s önkényesen kiragadott részt; vagy épp előre legyártott kollektívák (kommunák, iskolák stb.) ilyen-olyan szintű megteremtésével akarnak példát felmutatni. Elodázva ezzel az igazi teoretikus tevékenységet, megismerését a múlt és jelen társadalmi mozgásainak, és ezek megvitatása után valódi kommunista programot adva reagálni a jelen társadalmi eseményeire, a jelen társadalmi emberének dialektikus mozgásaira. Mert ha az ember, mint eme idealisták szeretnék láttatni, alapvetően jó és alkalmas a mennybe menetelre (s jópolgári nihilistává válva mondható ennek egyszerű fordítottja is: nincs mit tenni, az ember eleve rossz...), vagyis nem adott társadalmi mozgásokban szocializálódó, tudatosuló, cselekvő s így a társadalmi mozgásokat alkotó, akkor tulajdonképp az egész társadalom csak alkalmi díszlet a szent állandó körül. Mi ezzel szemben  azt mondjuk, hogy az ember olyan amilyennek a helyzete (múltja, jelene) megkívánja. Mikor helyzetről beszélünk akkor ebbe beleértjük az embert, mint tudatos, gondolkodó lényt is, azaz beleértjük az emberi tudatot is, amely visszajelez, s cselekvőként visszahat. Nem feledjük el, hogy az ember, mint társadalmi lény, tudatokkal, illetve hamis tudatokkal rendelkezik. Azt is tudjuk, hogy a korábbi osztályharcok, kommunisztikus próbálkozások, a történelem során jelentős hatással voltak eme tudatok, hamis tudatok fejlődésére. De ezen tétel elsődleges prioritása hamis látszat csupán, pusztán csak egy kiragadás és félreértelmezése a történelmi materializmusnak. Míg a marxisták önkényes kiragadásai merev,  mechanikus materializmushoz s  történelemszemlélethez, addig a Clastresre is jellemző „az ember jó, az ember alapvetősen kommunista (bocs, anarchista)” megállapítások merev idealista történelemszemlélethez vezetnek. Éppen ezért újfent közöljük a következőt: „Mi tagadjuk azt, hogy a kommunizmus csak egy lehetőség, amelynek megvalósulását épp a kapitalizmus akadályozza meg, s így a kommunizmus tulajdonképp bármilyen eszközzel létrehozható bármi lehet. Mi azt állítjuk, hogy a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva tagadása, amit a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásai határoznak  meg. Azt mondjuk, hogy a tőkefelhalmozás uralkodó volta a bérmunkát kizsákmányoló tőkékkel valósul meg, de a tőkék egymást kényszerítette fejlődése a kizsákmányolás fokozásával, az eleven munkaerő megtakarításával jár, és ez a tőkefelhalmozást és annak társadalmát kezdi megbénítani.

A kapitalizmus a tőkefelhalmozás rendszere:eleven munkaerő kizsákmányolásán alapul és ezt a tőkék konkurenciaharcában egyre nemzetközibb és társadalmibb működéssel, a technika és tudás, a termelékenység tőkéhez nyomorított és nyomorító fejlesztésével, növelésével fokozzák. De így e rend éltető elemét, az eleven munkát kapcsolják ki, a tényleges fizetőképes kereslet csökkenését okozva; és egyben a profitért feleslegessé tett termelőkapacitások a tőke reálszférába való visszaforgatását teszik egyre lehetetlenebbé. A tőkefölösleg a spekuláció piramisjátékaivá lesz, a népességfelesleg a legmélyebb és legreménytelenebb szegénységbe süllyed. A tőke termelőerői rombolóerőkké lettek, egyre pusztítóbb és kapitalista eszközökkel megoldhatatlan válságokká. De sem a gazdasági, sem a politikai elit nem mond le önként a rendszeréről, életviteléről, hatalmáról, kiváltságairól: válságkezelésük a maradékokért folyó kíméletlen harccá, a demokrácia, mint e rendszerrel kompatibilis és azt újratermelő mechanizmus a tőke nyíltabb diktatúrájává, oligarchák szabad rablásává és terrorjává lesz. Így gyorsított eljárással élik fel maradék lehetőiket és ennek költségeit társadalmuk még működő részeivel fizettetik meg; vagy egyszerűen elszívnak minden erőforrást akár háború, sőt világháború révén egymás, meg az alávettetek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegei elől, hogy haszon és hatalomélvezőként még élhessenek- egy héttel, egy hónappal, egy évvel, de tovább.

Ezen változtatni kapitalista eszközökkel nem lehet. A kapitalizmus önmagán való túlfejlettsége a kapitalizmus meghaladva tagadását, a kommunizmus társadalmát követeli a működésképtelenség, a pusztulás, a barbarizmussal szemben. Nemzetközi társadalmasítást és ennek megfelelő tudás és technika fejlesztést az áru, tőke s tulajdonviszonyok, az állam és hierarchia, a kapitalizmus káoszát  fenntartó és újratermelő szolgalelkűség és elitizmus, atomizáció és antiszolidaritás ellen, a szabad személyiségfejlődés egyenlőségének társadalmáért, minden nyomorúságot felszámolandó. Erre és ezért kell szerveződnünk.” Tudjuk unalmas és mantraszerű ezen szöveg ismételgetése. De ezt addig fogjuk tenni, amíg valaki meg nem cáfolja ezen tételeket, avagy be nem igazolódnak…