Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vörös enzim- film, mozgalom, kritika

2016.10.02

                                  Vörös enzim- film, mozgalom, kritika

castellana-munkasia.jpg

 

„2016. szeptember 2. A munkásönigazgatás kritikája. Az est során levetítjük a Vörös Enzim c. filmetűdöt és beszélgetünk egyik alkotójával, Erhardt Miklóssal” címmel a Gondolkodó Antikvárium szervezésében évek óta zajló Anarcho-kommunista vitaklub (http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita.html) keretein belül leadtak egy filmet az 50-es években kialakult munkásönigazgatási kísérletről. A vetítést vita követte. Mi megkértük a film egyik készítőjét, Erhardt Miklóst- aki részt vett a vitán is-, hogy a filmmel kapcsolatos kérdéseinkre válaszoljon. A kérdéseink a következők voltak:

1. Miért forgattátok a filmet? 2. Milyen körülmények között? 3. Hol történtek az események? 4. Milyen volt ezekben az években Itália? 5. Mik a hely/város jellegzetességei? Gazdasági társadalmi viszonyok? (csak pár mondat, nem mély elemzés) 6. Mit is akartak pontosan ezek az emberek? Volt munkásmozgalmi előéletük? Tanulmányozták a korábbi mukásönigazgatási kísérleteket (pl. olasz gyárfoglalások 1919-20, Gramsci)? 7. Mennyiben kapcsolódott ez a mozgalom korabeli munkásmozgalomhoz? 8.Valaki az előadást követő vitában megkérdezte, hogy azon kívül, amit a filmben is elmondtak, -felvonulásokon való részvétel stb.- mennyiben vállaltak szolidaritást más munkásokkal? Például segítettek mondjuk sztrájkokban sztrájkalap (pénzt) adtak? stb. 9. Mennyiben használta fel a későbbi munkásmozgalom ezeket a tapasztalatokat? Gondolok mondjuk az operaismóra, vagy a szindikalista mozgalmakra, esetleg anarchistákra? 10. Pontosan miért is nem volt ez szocializmus? A munkások szerint? És szerinted? 11. A film készítésekor az öregek mennyire osztották korábbi nézeteiket? 12. A film készítésekor működtek ezek a gyárak? Hogyan? Ma? 13. Az előadáson elmondtad, hogy Lazzio körzet meglehetősen jobbos (fasiszta). (Mint ismert a focicsapat ultrái is azok) Ebben a környezetben mennyire tudott hatni, hogy beindult egy ilyen munkásmozgalmi dolog? A kérdés úgyis megfogalmazható, hogy kulturálisan (ez szélesen is értendő), identitásban történt-e ilyen irányú változás? 14. Mondtad, hogy barátod és rendezőtársad, Claudio Feliziani, itt hozott létre egy kommunista (ez valóban kommunista vagy bolsi?) mozit? Mesélnél erről? Miért itt? Hogyan működött? Milyen filmeket vetített? Mitől volt a mozi balos? Voltak-e viták a filmek után? Működik még a mozi? Ha nem meddig működött? És miért zárt be, ha bezárt? 15. Részt vettél a filmvetítését követő vitában. Mi a véleményed a filmben is ábrázolt kezdeményezésről? A munkásönigazgatásról? Vagy a munkástanácsokról? Van-e szerinted különbség? Lehet-e párhuzamot vonni a 2001-es argentínai gyárfoglalásokkal? Láttad Naomi Klein Take filmjét?

A kérdéseinkre érkezett választ a Részeg Hajó lábjegyzeteivel közöljük.

 

councils.png

 

 

Erhardt Miklós, Claudio Feliziani

 

A Vörös enzimről[1].

 

 

A Vörös enzim (Enzima rosso) című film egy ötvenes évekbeli, Civita Castellana városban és környékén lezajlott gyáralapítási mozgalom krónikája kívánt lenni.

 

civita-map.gif

 

Civita Castellana a Rómából induló Via Flaminia mellett, a fővárostól ötven kilométerre, egy a dombos tájból meredeken kiemelkedő vöröstufa fennsíkon fekszik, körülbelül 15 ezren lakják.

 

castella-map.gif

 

A város hagyományos ipara a 19. század óta a kerámiagyártás (jelenleg mintegy 80 kisebb nagyobb kerámiaüzem működik a területen, egynegyedük foglalkozik ipari szintű kerámiagyártással), amelynek legfontosabb telepítőtényezője a könnyen kitermelhető, jó minőségű agyag. Civita Castellana és vonzáskörzete a mai napig kis iparosodott sziget az elsődlegesen mezőgazdasági jellegű Viterbói járásban. A mi történetünk lényege a következő: az ötvenes évek elején a város hagyományos háztartási kerámia iparában dolgozó munkások egy fizetésemelésért folytatott sikertelen sztrájk hatására egységbe tömörültek, és tucatnyi új kerámiagyárat alapítottak, társasági formában. Az „elűztük az urakat” megfogalmazásnak, amely a filmben többször elhangzik, annyi alapja van, hogy sok fasiszta hátterű, talajvesztett, a termelés fejlesztésében nem érdekelt, leginkább a munkások kizsákmányolására építő gyártulajdonos az eseményeket követően bezárta a gyárait, és kivonult a területről. Az új gyárak részben foglalással jöttek létre, illetve több új üzem is épült. A háború utáni, lassan újrainduló olasz ipari termelés alacsony technológiai színvonala lehetővé tette, hogy viszonylag kis tőkebefektetéssel és sok „társadalmi” munkával, egyszerű szakmunkások irányítása alatt, az ilyen üzemek rentábilisak lehessenek és tovább fejlődhessenek (ebben az időszakban a háztartási kerámiaiparban a prések és maguk a végtermékek – vécécsészék, mosdók, bidék – is kézimunkával készültek; ahogy a szereplőink mondják, a gyárhoz négy fal kellett, némi gipsz és agyag, egy kemence és húsz ügyes munkás).

 

flaminia-gyar.jpg

 

Claudio Feliziani kutatásaiból, és a még élő, a filmben megszólalni hajlandó résztvevőkkel készített interjúkból is az olvasható ki, hogy az eredeti motivációkban jóval nagyobb szerepet játszottak munkásmozgalmi elemek, mint azt ma többek akár maguknak is bevallanák. Lazio tartomány erős hátországa volt az olasz fasizmusnak, és mára tudvalévő, milyen erősen támaszkodott a háború utáni, Amerika felügyelte társadalmi rendeződés fasiszta elemek és struktúrák átemelésére és továbbvitelére. Ennek egyik első megfogható jele az 1948-as civita castellanai felkelés volt, mikor is a Togliatti elleni merénylet, és egy fasiszta államcsíny veszélyének hírére a munkásság fegyvert fogott és kivonult a Via Flaminiára. A csendőrségbe beépült provokátorok gránátot dobtak közéjük, aminek következményeként elszabadultak az indulatok és egy csendőrt meglincseltek. A felkelést erős represszió követte, a politikai diskurzus általában véve a kommunistákat tette meg morális felelőssé, és összesen több száz évnyi börtönbüntetést osztottak ki a résztvevők között, kommunista[2] vezetők, köztük a helyi polgármester közvetítő munkája ellenére.

 

ez-a-gyar-a-munkasoke.jpg

 

Enrico Minio, szenátori munkája mellett, négy cikluson keresztül, 1948 és 68 között volt Civita Castellana polgármestere. Minio rendkívül karizmatikus alakja volt az antifasiszta ellenállásnak, a fasizmus húsz évéből tizenötöt börtönben töltött, majd 1943-as szabadulása után részt vett a partizánharcokban. Vezetésével a kommunisták Civita Castellanában mintegy húsz éven át abszolút többséggel rendelkeztek az önkormányzatban. Minio tevékenysége jórészt arra irányult, hogy egyfajta territoriális ellenhatalmat hozzon létre a városban. Kiterjedt szövetkezeti mozgalmat indított a fogyasztási szektorban és az építőiparban, megreformálta a helyi szociális ellátórendszert, lakásokat, iskolákat, kórházakat épített (ez utóbbiakat a filmben exponált munkásttulajdonú gyárak mindvégig támogatták). Ez az általa mozgatott „ellenhatalom” az eredete a filmünk alcíméül szolgáló „A civita castellanai autonóm köztársaság” mottónak. Enrico Minio, miután a polgárosodó, a forradalom eszméjéről lemondó[3] OKP-n belül elszigetelődött, 1973-ban követett el öngyilkosságot, parlamenti irodájában, egy fejére húzott nejlonzacskóval.

 

vece.jpg

 

A munkásság egyesült erejébe vetett általános hit mellett a Minio képviselte szellemiség volt az egyik legfontosabb „adaléka” (erre utal filmünk címe) az ötvenes évek végi gyáralapítási mozgalomnak. Ugyanakkor jól megfigyelhető bizonyos elfojtás a még élő szereplők egy részének emlékezetében (és természetesen makroszinten is: a város ipartörténetének leírásaiban nem szerepel az „incidens”), akik az eseményekben a gazdasági vállalkozás szellemét, a „munkahely biztonságát” hangsúlyozzák, mintegy megfeledkezve a baloldali, munkásmozgalmi indíttatásról[4]. Ez ugyanis több konfliktus forrása volt az évek során. Az új gyárak lassan az uralkodó ideológiai paradigmák közötti űrben találták magukat: egyrészt a kapitalista kisvállalkozásokra épülő, robbanásszerű olasz ipari fejlődés narratívája a versenyszellemet és a tőke kreativitását hangsúlyozta, kizárva az ennek nem megfelelő mozzanatokat, az ettől eltérő kísérleteket (Civita Castellanát például messze elkerülik az autópályák), de konfliktusba kerültek a Minio által képviselt szövetkezeti elképzelésekkel is, amelyek értelmében a kollektív tulajdonnak fokozatosan át kellett volna hatnia helyi szinten a gazdasági, kulturális és társadalmi élet egészét[5].

 

nem-alltunk.jpg

 

A munkásközösségek és az egyének szintjén bomlasztó folyamatok indultak, mivel hozzá kellett idomulniuk a kapitalista verseny adta keretekhez, nem kapván készen, és a napi túlélésért folytatott harcban nem maradt energia és fantázia sem kialakítani (bár Minio elindított egy ilyen jellegű vitát) olyan ideológiai és adminisztratív formákat, amelyek az ösztönös kísérletet baloldali irányba radikalizálhattak volna (az iparban nem volt szövetkezeti hagyomány, csak a mezőgazdaságban és a fogyasztói szektorban). Az általuk létrehozott struktúra ráadásul versenyképesnek bizonyult: a gyárak a hatvanas évekre az olasz háztartási kerámia-termelés 60%-át adták, ami szintén nem fokozta a változtatás igényét.[6]

A filmben megszólalók többször utalnak egyéni meghasonlásokra, amelyek a hatvanas évek olasz politikai forrongásában kínálkozó baloldali elköteleződési lehetőségek és a saját „tőkési” helyzetük feszültségéből adódtak, illetve arra a tényre, hogy az eredetileg egymással szolidáris munkáskollektívák egymás versenytársai lettek a piaci részesedésért folytatott harcban. Ezzel együtt az is sokukban felmerült, hogy tulajdonképpen „balról előzték” a hivatalos, reformista OKP politikai vonalat, mivel akárhogy is, de munkástulajdonba és munkásirányítás alá helyezték ezeket a termelőegységeket, ami számukra néha a szocializmushoz vezető valóságos útként jelent meg. Mindemellett számos ponton és módon vettek részt a közösség életében. Egyrészt a tagok között visszaosztották a hasznot, a város egyre fontosabb munkahelyteremtői és adózói voltak, pénzzel támogatták a helyi szociális intézményeket, illetve részt vettek nemzetközi szolidaritási akciókban, például Vietnam esetében.

A „Vörös enzim”-ben megidézett történet furcsa, tele van kétértelműségekkel, és a fent leírtak következtében a mai napig semmilyen módon nem kanonizálódott – jóllehet, mint a munkásönirányítás idioszinkretikus példája, helyet kaphatna az Autonomia Operaia referenciatörténetében – ilyesmiről nem tudunk. A történetre Claudio Feliziani barátom és alkotótársam bukkant rá, mikor különböző véletlenekből kifolyóag Civita Castellanába költözött, és megvásárolt egy romos moziépületet. Itt 1997 és 2001 között „Cineclub Civita Castellana” néven közösségi mozit és vitakört üzelmeltetett, ahová – főleg dél-amerikai, baloldali indíttatású mainstream filmek mellett – egyrészt Rómából, a Munkásmozgalmi Filmarchívumból hozott anyagokat, illetve dokumentarista videókurzust szervezett helyi fiataloknak. A „Vörös enzim” első bemutatója is itt volt, az egykori résztvevők meghívásával – nem aratva osztatlan sikert; az általános visszhangtalanság mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mozit eladta és máshová költözött (én nem tudtam jelen lenni a vetítésen). A filmet a Facis nevet viselő, jelenleg is az eredeti struktúrában működő gyárban forgattuk 1998-ban, a Balázs Béla Stúdió (ahol akkoriban dolgoztam) közreműködésével. A hanganyagot a még élő gyáralapítókkal készült interjúk szerkesztett változata adja.

 

voros-mozi.jpg

 

 

 


[1] https://www.youtube.com/watch?v=UJMKavgAx-k

[2] Természetesen nem kommunistákról, hanem sztálinistákról van szó. Jelen esetben az Olasz Kommunista Pártról.

[3] Az OKP lehet, hogy szavakban ekkor mondott le a „forradalom eszméjéről”, de valójában ez már jóval korábban, a 20-as években megtörtént. Az OKP megalakulásától kezdve a bolsevik (később sztálinista) és baloldali bolsevik (bordigista, baloldali kommunista) áramlatok folyamatos összecsapása jellemezte. Ez lényegében Bordiga 1930-as pártból való kilépésével megszűnt. A történtek ellenére nem zárható ki, hogy kisebb, párton belüli, úgymond baloldali elhajló csoportok, akaratok időlegesen ne jelentek volna meg. Erről magyarul érdemben sehol nem fedezhető fel anyag. Az olasz baloldali kommunizmus, kommunizmus történetének más nyelveken (főleg olaszul, franciául, angolul) természetesen hatalmas irodalma létezik, amely a neten is fellelhető. Többek között: http://www.left-dis.nl/ vagy https://libcom.org/tags/philippe-bourrinet  stb. stb.

 

bordiga-kereszten.jpg

 

[4] Ezt részben alátámasztják a film első mondatai: „Nem volt ez szocializmus. Nem lehetett szocializmus, mert akkor szövetkezet lettünk volna. És persze nem azok voltunk.” Másrészt megnyilvánul ebben, hogy ezek a munkások a maguk mindennapos, ésszerű gondolkodásával felmérték, hogy ez nem az a társadalmi működés, amiről álmodtak, és amiért küzdöttek (szocializmus). Azaz kifejeződik egyfajta osztálytudatosság, s kifejeződik az ebből következő csalódottság is. Így állt elő aztán az a faramuci helyzet, amelyben a munkásönigazgatás pusztán önkizsákmányolássá, önmenedzselő (munkás, dolgozói) kapitalizmussá lett, és adott esetben (mint ahogy a filmben is szó esik róla) sztrájkmozgalmuk saját magukkal szembeni mozgalomként is létezett.

 

munkam-becsulet.jpg

 

[5] Megjegyzendő, hogy a Minio általi elképzelések egyrészt magából az adott termelési módból, másrészt az olaszországi munkásmozgalom hagyományaiból (komoly, elevenen létező hagyományokról van szó; gondoljunk csak a 1919-20-as gyárfoglaló mozgalmakra, vagy elméleti megalapozásként Gramsci írásaira) származnak. De a korszellemet se felejtsük el. Ha nem is egy időben, de kortárs mozgalomként (egy évre rá) Magyarországon a „ … kollektív tulajdonnak fokozatosan át kellett volna hatnia helyi szinten a gazdasági, kulturális és társadalmi élet egészét”- gondolat konkrét megjelenési formát kapott. Ugyanis minden polgári hazudozás ellenére 1956 elsősorban nem nemzeti szabadságharc, hanem társadalmi (munkásforradalom) volt a maga gyengeségeivel és kommunista értelemben vett progresszivitásával együtt (gondoljunk a munkástanácsok szerepére vagy  Angyal Istvánra stb.). A témáról bővebben: Magyar munkástanácsok 1956-ban (dokumentumok)  Bill Lomax-Kemény István (szerk.), Angyal István saját kezű vallomása , Bill Lomax: Magyarország 1956, Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! (http://mek.oszk.hu/15200/15248/15248.pdf ), Claude Lefort:A magyar felkelés (http://barricade.hol.es/osztalyharc_tortenete/lefort_magyar_felkeles.html), Cornelius Castroiadis : Kérdések az FKP vezetőihez (http://barricade.hol.es/osztalyharc_tortenete/castoriadis_kerdesek.html)   stb. stb. stb.

[6] Ez az eset (is) példa arra, hogy mivé válhat egy, a kommunizmus jegyeit is magán viselő munkásönigazgatási kezdeményezés kommunista (ön)irányítás nélkül. Erről írtunk ’Az erőszak archeológiája’ című cikkünkben (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/az-eroszak-archeologiaja---pierre-clastres-konyverol.html): „Azt mondjuk, hogy a gyárat és a földet el kell foglalnia a proletariátusnak, de nem zárkózhatnak el árucsereberélő munkástanácsokként egymástól, árut, értéket, tőkét, azaz kapitalizmust termelve; de nem is rendeződhetnek kvázi állami hierarchiává, ahol a  csúcsvezetés parancsaival s hatalom felhalmozásával szemben egyéni felhalmozással, majd árucsereberével, kapitalizmussal, a múlt elölről kezdésével védekeznek. Arra  kell tehát törekedni, hogy pl. a gyárak és a föld tanácsai  első ("minimum") lépésként a termelési láncolatban, a közvetlenül egymásra utaltságban egymással tárgyalva és tervezve, tanácsaikban egymásnak helyet adva konszenzussal döntsenek,  kizárandó a tulajdoni elválasztás, az érték s árucsere szerves egészét.  E társadalmivá egyesüléshez, társadalmasításhoz valóban szükséges a forradalmi proletariátus szervezete, mely lényegénél fogva univerzálisabb egy munkástanácsnál. A  forradalom- folyamat; s egyrészt nem minden proletár fog azonnal kommunista álláspontra helyezkedni, másrészt nem lehet az erőket szétforgácsolni, pláne a szükségképp szervezettel, a tőkével, állammal szemben. De a forradalmi szervezet csak akkor hívható kommunista pártnak, ha elkülönülése nem hierarchikus, hanem az öntudatra ébresztéssel- ébredéssel megszűnő; ha nem elitté, állammá szerveződik és  parancsol a folyamatok felett, hanem konszenzussal döntőként, kritikusan s önkritikusan cselekvőként, többség- kisebbség hierarchiáit, döntési mechanizmusait, mentalitásait tagadva maga lesz a folyamat; ha a tanácsok kommunista tagságuk révén párttá lehetnek, s az világtársadalommá lesz. Persze, mindez nem nélkülözheti a gazdaságon kívüli kényszerek alkalmazását, a proletárdiktatúrát. És itt megjegyeznénk a fanyalgók kedvéért: már a gyár elfoglalása is az; s nevetséges dolog azt képzelni, hogy amíg az új viszonyok, mentalitások a régi világ eszközeivel termelik újjá önmagukat, pl. a gyáriparral, annak termelési hierarchiáival, addig ők maguk, pusztán az új világ reményével telve örökkön örökké maradéktalanul s háborítatlanul fejlődhetnek és fennmaradhatnak. S a proletariátus diktatúrája, ami értelem szerint nem lehet  állami, elitisztikus, önmagában is a restauráció forrása lehet: a párt társadalommá levésének e fázisa minden önkritikusság ellenére (anélkül meg pláne) elitizmussá, bolsevizmussá, egyéni felhalmozássá, régi világ szemetjévé nyomorodhat. De ahogy nem várható el a kapitalizmustól, hogy a kommunizmus világát  előállítsa, úgy a probléma elkerülése sem vezet megoldáshoz. A különböző kommunák, progresszív mozgások, a proletariátus a paupertől a mérnökig vagy kommunista mozgalomként foglalják el a tőkétől az egész társadalmát, termelőeszközeit, vállalják fel a továbblépés ellentmondásosságát, nehézségeit, a világgal s önmagukkal való harcot- vagy a kapitalizmus gondoskodik arról, hogy romhalmazának primitivizmusában fejlődjenek.
Vissza, ugyanide.” Az idézethez még megjegyeznénk, hogy mindehhez szükségesek az objektív feltételek. A dolog nem működik úgy, ahogy a FAU (Freie Arbeiterinnen- und Arbeiter-Union) szindikalistái pár évvel ezelőtt megpróbálták. Elfoglalni a kapitalista tenger közepén egy gyárat, beindítani, és ezt elnevezni szocializmusnak- hát ez még ahhoz is kevés, hogy kapitalizmus helyettinek, nem-kapitalista akárminek (pl. szocializmusnak), nemhogy meghaladva tagadásnak hívjuk.  Mindez csak úgy kap progresszivitást, ha egy forradalmi folyamat része, és végeredményképpen a meghaladva tagadás nemzetközi mozgalmának, a kommunizmusnak részévé válik.  Ez persze nem vezethet minket ahhoz az egyoldalú, merev, az ellentmondásosság elméleti megszüntetésével, elhazudásával létrejövő következtetéshez, hogy a filmben történtekkel egyáltalán nem értünk egyet, hogy a történtek merőben ellenforradalmiak lennének. Ez egy elitista kijelentés lenne, amely nélkülöz minden történelmi szemléletet, nem beszélve az osztályszolidaritás empátiájáról.  Az adott időszak korlátai között résztvevők, az adott tudattal és lehetőségekkel éltek egy jobb világ s élet megtalálásához. Nem nélkülözve a kapitalizmus meghaladásának tendenciáját ama jobb világ, vagy a szervezés, annak miértjének stb. tekintetében.  Persze mindez olyan formát öltött, ami az elidegenedést, kapitalizmust tartotta fenn elidegenedett, kapitalista eszközökkel. De még ehhez is kellett ama tendencia,  az osztályszolidaritás adott lehetőivel, amelyet meghatározták a nemzetközi munkásmozgalom, a kommunista mozgalom konkrétumai is.

 

abolish-work.jpg