Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GUILLERMO ALMEYRA: A KUBAI FORRADALOM VÁLASZÚTON

2017.08.08

             

 

               Guillermo Almeyra:  A Kubai forradalom válaszúton

 

 

 A kubai kormány és az úgynevezett „létező szocializmus” -vagyis a régi Szovjetunióban, Kelet–Európában, vagy Kínában és Vietnámban uralkodó gazdasági, politikai és társadalmi rendszer – hívei számára Kuba a 60-as évek óta szocialista, azóta, hogy Fidel Castro ezt kijelentette a rádióban. Kuba és a szocializmus, a világkapitalizmus rendszerében és annak kormányaiban lévő ellenfelei számára  szintén az (akárcsak a régi Szovjetunió), de nyilvánvalóan antiszocialista propagandaokokból, melyek szerint a szocializmus egyenlő a hiánnyal, egyetlen párt uralmával, ennek államhatalommal való összefonódásával, az állampárti bürokrácia csúcsairól induló döntéshozatallal – miközben Marx szerint a szocializmus a demokrácia, a bőség, és az állam, mint állampolgárai felett uralkodó hatalom eltűnésének a birodalma. A szélsőbaloldal számára, mely csak fekete-fehér kategóriákban, minden vagy semmiben gondolkodik, a Kubában uralkodó rendszer osztályjellege ugyanilyen világos: Kuba nem egyszerűen kapitalista, hanem a „Castro fivérek diktatúrája”, melyet egy totalitárius bürokrácia támogat. [1]

 

8786dedc43d32818d344423064a590ff.jpg

 

 

 A probléma nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű. A kubai forradalmat az tette lehetővé, illetve sajátos erejét és dinamizmusát abból nyerte, hogy egy világméretű antikolonizációs forradalom részét képezte, és hogy Sztálin halála után, a sztálinizmus válságának időszakában tűnt fel.  Az antitotalitárius, demokratikus és antiimperialista forradalom, amely a Moncada ostromával kezdődött és 1959 januárjában győzött, lassacskán megszabadult azon vezetőitől, akik egyszerűen burzsoák vagy Batista-ellenes kispolgárok voltak, és akik képesek lettek volna fenntartani az USA-imperializmus uralmát az ország felett – ők vagy Miamiba menekültek, vagy fegyvert fogtak és fogolyként végezték. Majd az USA támadásaira adott válasz, a megkezdett változások kibontakoztatásának (és nemzetközi szövetségek kialakításának) szükségszerűségeiből következőleg Fidel Castro a forradalmat szocialistának kiáltotta ki - de nem a tömegek döntése vagy megkérdezése alapján, noha e bejelentés támogatottsága kétség kívül jelentős volt. A nagykapitalisták földjeinek kisajátítása, a külkereskedelem és a termelés államosítása, a gazdaság antikapitalista tervezésére tett kísérletek váltak a sziget gazdasági és kulturális fejlődésének alapjává, és e nem feltétlenül kapitalista elemek tették lehetővé a szembeszállást az elszigetelődéssel és a válsággal, meggyengítve a termelési eszközök magántulajdonát vagyis magát a kapitalista szektort; és így ezek lettek a szocializmusért vívott harc és a szocializmusba való átmenet kiindulópontjává.[2]

 

Azonban a kapitalizmus kétség kívül jelen maradt, Kuba világpiaci kapcsolatain és az értéktörvényen keresztül uralva Kuba gazdaságát. A kubai forradalomból született államnak pedig egy középosztálybeli vezetése volt, a munkások szimpátiájával, de nem vezető szerepével. Ez az államapparátus feloszlatta Batista hadseregét és egyrészt a milíciákra támaszkodott, másrészt a forradalmon belüli pluralizmusra, mely abban nyilvánult meg, hogy a Fidel Castro által vezetett M-26 militánsai mellett a kormányban jelen voltak a Népi Szocialista Párt egykori tagjai, akik megszakították a kapcsolatot pártjukkal, mivel az kezdetben ellenezte a forradalmat; fiatal diákok, katolikusok, a Forradalmi Direktórium tagjai és Batista ellenes katonák egyaránt, akik együtt megalakították az Egyesített Forradalmi Direktóriumot, majd Forradalmi Egységpárt néven egyesültek, mely a múlt század 60-as éveiben vált Kuba Kommunista Pártjává.

 

 Ily módon a forradalmat nem a helyi kommunista párt, hanem a radikális demokrácia teremtette; eleinte pluralista volt, majd, miközben kiteljesedett, rákényszerült a Szovjetunió segítségére[3], s ezzel a forradalmi folyamatot elkezdték áthatni a sztálinista gyökerű bürokratikus elvek és módszerek. A Disznó - öbölbeli invázió eltaposása után a kubai burzsoák és klientúrájuk végül Miami felé vették az irányt. Kuba egy kapitalisták nélküli kapitalista országgá vált – ahogy Lenin értékelte a Szovjetuniót közvetlenül a forradalom után – egy államapparátussal, amely mind a szigeten, mind világméretekben a szocializmus felépítéséért harcolt.[4] Noha Kuba nem számított Latin-Amerika legszegényebb és legelmaradottabb országai közé – ellenkezőleg, az 50-es években Argentína után a második leggyorsabban fejlődő volt – több oknál fogva rákényszerült a hatalom központosítására, a demokrácia szűkítésére, a forradalom legelső pillanataitól kezdve megteremtve egy széles bürokrácia létezésének előfeltételeit.

 

Bürokrácia kubai módra

 

 Ez a szervezet több tényező eredménye volt. Egyrészt a forradalom megvédésének szükségletéé, ami a legenergikusabb és legjobb férfiakat és nőket vonta ki a termelésből, hogy létre lehessen hozni egy kémelhárító szervezetet, és egy nagyszámú, jól felszerelt hadsereget, mivel az ellenforradalmi gerillaerők és az USA-inváziójának fenyegetései és támadásai nem tettek lehetővé más kiutat. Következésképp azt is mondhatjuk, hogy az imperialista blokád és fenyegetés fontos tényezőt jelentett egy széles, improduktív, ám szükséges bürokrácia létrejöttéhez, fenntartásához és fejlődéséhez, amelybe a 60-as évek végén beilleszkedett egy sor szervezet, melyek a Szovjetunióból származó katonai-, védelmi-, és fegyverkezési modellből születtek.

 

 Ehhez a fontos tényezőhöz adódott hozzá a tapasztalt szakemberek és adminisztrátorok elmenekülése, ami szükségessé tette a helyettesítésüket lelkes, de újonc és tapasztalatlan - így alacsony termelékenységgel és hiányos munkaszervezési gyakorlattal rendelkező - militáns által, ami felduzzasztotta a párt és a termelésellenőrzési apparátust. A bürokratizálódás jó részét emellett a korai voluntarista hibáknak kell felróni, a kiskereskedelem, a kisipar, a hozzájuk kötődő szolgáltatások és elosztási rendszer felesleges és kontraproduktív államosításának, amit a kubai kormány ma próbál - bár megkésve - korrigálni, azzal, hogy csökkenti az 500 ezres állami alkalmazotti létszámot[5], hogy a piacra és „új típusú” kooperatívákba (amire később visszatérünk) terelje őket.

 

 De a bürokratizálódás fő oka a politikai, gazdasági és technikai döntésekben való részvételiségnek a centralizáció nevében végrehajtott kiiktatása volt: a döntés a „szakértők” és technokraták kezébe került, csökkentve ezzel a termelők tapasztalatait, szocializációját, kreativitását, az anyagtakarékosságot, a termelékenységet; s így, a Szovjetuniótól eltanult bürokratikus eljárások és szabályozások mindent hínárként bénítottak és fojtottak meg. Országaink [ti. Latin- Amerika], és különösen Kuba, mint utolsó spanyol gyarmat örökségéhez, a tehetetlen spanyol bürokratikus tradícióhoz sztálinista importként hozzáadódott a totális bürokratikus központosítás, amit az a maga részéről a tehetetlen cári rendszertől örökölt. És végül, általánosságban nézve, a kapitalizmus sajátosságaként a bürokrácia alapja a fizikai és szellemi munka elválasztása; az ebből származó különbség  azok között, akik „tudnak” és döntenek, illetve azok között, akik végrehajtanak még jellemzőbb a caudillók földjén, mint amilyen a miénk is. S Kubában is azzá vált, hol a kezdeti időkben az átlagos felkészültség jóval alacsonyabb volt, mint manapság.

 

 Ehhez a folyamathoz járult hozzá Fidel Castro voluntarizmusa, amikor az irányítókat irányító szervezetek révén igyekezett bürokratikusan megoldani azt a káoszt és bénultságot, ami az olyan hibás döntésekből született, mint a kelet-európai kapitalista módszerek lemásolása, mint a drágának és fenntarthatatlannak bizonyuló, az egész gazdaságot felforgató, 10 millió tonnás cukornádtermés céljának bármi áron való elérése, vagy a világ legnagyobb tejhozamát produkáló tehenének birtoklása, vagy a spárgából való önellátás. A párt és az állam fúziója egyrészt megakadályozta, hogy az előbbi ellenőrizze az utóbbit, egyszersmind magát a pártot is bürokratizálta; az állami intézményrendszerbe pedig, ahol mindig fennáll a pontos, hatékony, fenntartható technikai döntéshozatal alkalmazásának szükségessége, meghonosított egy bomlasztó és demoralizáló előreláthatatlanságot és diszkontinuitást a dolgozók számára, akik, ne feledjük, egyben az alapvető közszükségleti javak fogyasztói is.

 

A kubai munkások alacsony termelékenységének és az állami alkalmazottak túlburjánzásának okai a súlyos gazdasági hibák évtizedeiben gyökereznek, onnantól kezdve, hogy Che Guevara vereséget szenvedett a gazdaságirányításról szóló vitában a maoista Charles Bettelheim által védett bürokratikus koncepcióval szemben, mely nem sokban különbözött attól, amit az úgynevezett szocialista blokk tanácsadói is képviseltek. Ennek összes hibája közül a legsúlyosabb az a hit volt - minden ténnyel és Lev Trockij korai, 1936-os figyelmeztetésével szemben[6] - hogy a Szovjetunió egy állandó tényező, következésképp a Kuba számára kedvező, a világpiaci árakat figyelmen kívül hagyó cukor-olaj csere is örök marad. Ezek a politikai hibák, illetve a kubai kormány által „szocialistának” tartott rendszerek és gazdaságok, és az ott képzett „marxista” közgazdászok helyes megítélését lehetetlenné tevő elméleti felkészületlenség akadályozták meg, hogy a kubai infrastruktúrának, és a sziget élelmiszerből való önellátásának fejlesztésére használják fel a KGST segítségét. Így az úgynevezett szocialista blokk bukása Kubát a „Rendkívüli Időszak” mély krízisébe taszította, és oda vezetett, hogy a GDP egy éven belül egyharmadával csökkent. Az, hogy a burzsoázia a régi sztálinista apparatcsikokkal összeállva nem szerezte vissza a hatalmat a szigeten, mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy a forradalom függetlenségi és antiimperialista volt, továbbá, hogy Kelet-Európa országaitól eltérően nem léteztek a burzsoázia maradványai, és hogy Kubában a bürokrácia, a 80-as években kezdődött „különleges időszak” krízisperiódusa előtt nem volt egy olyan kikristályosodott, kapitalista életszínvonallal és vágyakkal rendelkező kaszt, mint amilyen a Szovjetunióban jött létre. Továbbá a kormány nem volt „illegitim”, hanem éppen ellenkezőleg, az imperializmussal szembeni szilárd és állhatatos ellenállása, valamint az 1959 és 1986 közötti 30 év során elért rendkívüli materiális és kulturális eredmények miatt bizalmat élvezett. Illetve a bürokrácia, amit a szovjet hatás befolyásolt és duzzasztott fel, eltérően a Szovjetuniótól és a kelet-európai országoktól, ahol a társadalmat eltaposták és demoralizálták, a kubai munkások nyomása alatt állt.

 

 A jelenlegi bürokrácia azonban már több csoportból tevődik össze. Az egyik, amelyik a művészeti és az irodalmi alkotásokkal és eszmékkel foglalkozik, jobban érzi és jobban reagál a társadalom részéről jelentkező bürokráciaellenes és demokratizálódási nyomásra, és jobban megérti a sürgős változtatás szükségességét a gazdaságban és a politikai életben. E réteg egyik csoportját a szabadpiac kiterjesztésének elve hatja át, míg a másik, amelyik sokkal kisebb, az általános társadalmi önigazgatás elvéhez folyamodva a szocializmus felé haladás elmélyítésében hisz. A bürokrácia egy másik csoportja, mely ideológikus, konzervatív, improduktív és reakciós, a privilégiumait biztosító, korábbi status quo fenntartására törekszik egy előre elvesztett harcban, mivel a párt, amelyre hivatkozik, azzal az állammal van összeolvadva, melynek gazdasági és társadalmi okokból át kell alakulnia. A katonai szektor, mely egyszerre ideológikus és termelő, mivel a Fegyveres Erők biztosítják a kubai stratégiai termelést, nagyobb privilégiumokkal és hatalommal rendelkezik, és a technokratákkal való szövetség felé húz. E szektor javaslata, nagy vonalakban ábrázolva, egy kínai vagy vietnami típusú állam lenne, nagy hatalmú technokrata-katonai elittel és egyetlen párttal, mely egy bürokratikusan ellenőrzött szabad piacot irányít. Végül az apparátus minden szektorában (értelmiségi, pártbürokrata, technokrata) léteznek olyanok, akik, mindenekelőtt a turizmus és az USA-beruházások felé való nagymértékű nyitás esetében kelet-európai kollégáik megoldása felé hajlanak, vagyis hogy kapitalistákká váljanak.

 

A ’80-as évektől napjainkig

 

 A Szovjetuniónak és a hatalmas, de teljesen tehetetlen és korrumpált, 18 milliós kommunista pártjának, valamint a „létező szocializmus” többi országának dicstelen összeomlása - védelmükben egyetlen puskalövést sem ejtettek -, ezen országok bürokráciájának kapitalistákká - akik maffiamódszerekkel hatalmukba kerítették az általuk korábban igazgatott vállalatokat - vagy szociáldemokratákká való átalakulása súlyos következményekkel járt Kuba számára.

 

 Először is, ez a folyamat súlyos csapást jelentett az állam és a kubai kommunista párt vezetésének feltételezett csalhatatlanságára, Fideltől lefelé; ugyanakkor alapvetően módosította a nemzetközi erőviszonyokat, a lakosság széles rétegeinek, és mindenekelőtt magának a bürokráciának a demoralizálódásához vezetve. A GDP brutális zuhanása, a turizmus felfuttatásának, illetve a Helms-Button törvényt kijátszani kész külföldi beruházások engedélyezésének szükségessége, valamint a blokád, sok pártvezetőt és funkcionáriust arra indított, hogy tisztségük és hatalmuk felhasználásával gazdaságilag egyéni kiutat keressenek egy rejtett, nem hivatalos létbiztonság eléréséhez. Ugyanakkor általánossá vált a lopás, a korrupció, a prostitúció és a feketemunka, mivel a fizetések nem emelkedtek, nevetségesen alacsonyak voltak, és mert az ellátási mechanizmusok – valamint a különféle közvetett juttatások, mint az oktatás, egészségügy, élelmiszerek ártámogatása, alapvető közszükségleti cikkeket biztosító jegyrendszer – folyamatosan romlottak, degradálódtak vagy eltűntek.

 

 A beruházók és a turisták hivalkodó luxusa, az őket kiszolgáló különleges piac, a mindenki szeme láttára élvezett, irritáló privilégiumaik –a legjobb hotelek és strandok használata, amelyeket a kubaiak nem látogathatnak, vagy az, hogy szabadon mozoghatnak – egy kétsebességű vagy kétrétegű társadalmat szültek. Az egyik egy erős, dollárosított, a kapitalizmus zászlóvivője a hedonista fogyasztó példaképével; a másik egy elszegényedett, pesóban fizetett egy olyan állam által, mely a függetlenségének és a szuverenitásának az utolsó foszlányait is elvesztette. Középen áll egy bürokrácia, melynek legerősebb rétegei az első csoporthoz kapcsolódnak, míg a szegényebbek a második, a többségi csoport problémáitól szenvednek. És mindennek tetejében azok, akik a forradalom és nem az emigráció mellett döntöttek, azt látják, hogy az ellenforradalmárok és az emigránsok rokonai dollárra és segítségre számíthatnak, míg ők sovány fizetésükkel kénytelenek beérni.

 

 Sematikusan nézve Kuba a 80-as évek óta horizontálisan és generációsan két blokkra osztható: azokra, akik ismerték az 1959 előtti korszakot és az azt közvetlenül követő forradalmi harcokat; és azokra, akik ezzel szemben a végtelennek tűnő gazdasági krízis alatt születtek és szocializálódtak, annak demoralizáló súlyával terhelve, hogy a sziget a szovjet támogatójának összeomlásával idegenek turistaparadicsomává lett. Kuba egy olyan ország, ahol a fiatalság a lakosságon belül kisebbséget képez, mivel az egészségügy és az oktatás fejlettségének köszönhetően a várható élettartam folyamatosan emelkedik, és a születési ráta a krízis hatására csökkenőben van. Azonban a fiatalság a jövő. És ez a jövő veszélyben forog, mivel a városokban a fiatalok nagy része, mindenekelőtt a legszegényebb családokban egyéni kiutakat keres, beleértve a kivándorlásról való álmodozást, és nem hisz semmiféle „ideológiában”. Vidéken, ahol kevesebb a kapcsolat a fogyasztói szemlélettel, a turizmussal, és annak mérgező hatásával, és ahol kevésbé látványos az egyenlőtlenség és a privilégiumok fitogtatása, a fiatalság másképp gondolkozik. De Kuba egy alapvetően urbanizált ország, hatalmas kiterjedésű, ugaron hagyott földekkel; egy rurális ország, de parasztság, elégséges élelmiszer, illetve más mezőgazdasági termékek termelése nélkül.

 

 A feketepiac savként marja szét a kubai gazdaságot, mivel a bürokraták, akik fel kívánják újítani a lakóhelyüket, tudják, hogy a villanyszerelő, a vízszerelő és a kőműves az államtól lopott szerszámokal és anyaggal dolgozik, mint ahogy azok a hamis afrodiziákumok és rossz minőségű szivarok, melyeket az utcán árulnak a turistáknak, vagy a „paladarokban”[7]  eladott élelem szintén az államtól lopott.

 

 Ami biztos, hogy a fennálló helyzet nem folytatódhat: az egy gazdaság a két hivatalos, párhuzamosan használt valutával (a CUC és a peso), és egy döntővel és mindenhatóval, a dollárral, fenntarthatatlan. Kuba válaszút előtt áll: vagy az USA félgyarmataként továbblép a kapitalizmus felé, vagy merészen előretör és megújul a szocializmus útján.

 

 De tisztázzuk: nincs szó a piac és a szocializmus építésének szembeállításáról, mert a piacnak tett engedmények szükségszerűek és legitimek, amikor az ellátást, vagy a kubai forradalomnak: az antiimperialista világforradalom vívmányának a túlélését kell biztosítani. Továbbá a piacok a kapitalizmus előtt jelentek meg a történelemben és túl is fogják élni azt azokban az átmeneti rendszerekben, melyek akár egy évszázadig is fennállhatnak a kapitalizmus világméretű összeomlásáig. Az a kérdés, hogy a szabadpiac rendeli-e alá magának a társadalmat, vagy ez utóbbi irányítja és ellenőrzi a piacot, helyet adva a külföldi kapitalista beruházásoknak, a „know-how” és az innováció hordozóinak.

 

Az önigazgatás útja

 

 Tekintsünk vissza a történelemre. A spanyol forradalom során az aragóniai önigazgatás túl rövid ideig tartott, ezért csak annyit tudott elérni, hogy a maximális keretekig feszítette a termelők-fogyasztók-polgártársak demokráciáját.

 

 A jugoszláv önigazgatás, eredete és fejlődése miatt eleve részleges volt. Egyrészt ténylegesen központilag, Eduard Kardelj fémjelzésével lett megszervezve, azt a korai kísérletet követően, ami a sztálinizmus centralizált bürokratikus modelljének az átvétele volt, és amely akkor szakadt félbe, amikor Sztálin kizárta a Kominformból és megpróbálta elsöpörni Titót és pártját. Utóbbi pedig sztálinista volt ugyan, de egy balkáni szocialista föderáció létrehozására törekedett, hogy enyhítse azt a nyomást, melyet Moszkva gyakorolt ezen pártok és kormányok felett.  Másrészt a jugoszláv önigazgatói modell a párttól (Jugoszláv Kommunisták Szövetsége) való függősége miatt eleve deformált volt,  továbbá a nacionalizmus és a bürokratikus föderalizmus miatt egyszersmind a tagköztársaságokra lokalizált is, mely utóbb a jugoszláv föderáció felrobbanásához vezetett.

 

 A jugoszláv önigazgatói rendszer vállalatai a párt véleményét figyelembe véve és ennek engedélyével megválaszthatták vezetőiket, és dönthettek a termelési, beruházási, technikai és bérezési tervekről, de az állam ellenőrizte a termelőeszközöket, a termelés és elosztás a piacnak volt alávetve, a tagköztársaságok túlzott és költséges ellenőrzése mellett. A föderalizmus jogos elve az egyes tagköztársaságok nacionalizmusa és a bürokratizált egységpárt létezése által deformálódott, és az önigazgatás jogos elvével szintén ugyanez történt.

 

 Az Ahmed Ben Bella által irányított független Algéria önigazgatása nagyon rövid ideig tartott, és megfojtotta az államapparátusnak a mezőgazdasági kollektívák feletti ellenőrzése, bár ez utóbbiak megkísérelték az önigazgatást az állam technikai segítségétől és hiteleitől függetlenül előremozdítani.

 

 A későbbi önigazgatói tapasztalatok pedig  azon kísérletekből származnak, amelyek a kapitalista, vagy vitatott tulajdonban levő gyárak munkásellenőrzésének a példái: a Lipp óragyár, vagy újabban a Philipsnél, Drouet-ben, Franciaországban, vagy az Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Venezuelában elfoglalt üzemek. Valójában a munka megszervezésétől és a bérek megállapításától eltekintve ugyanúgy működtek mint korábban, mivel minden szükséges termelőeszközt a piacról szereztek be, ugyanazt az árut adták el ugyanarra a piacra mint a régi tulajdonos, és attól a sajátos helyzettől függtek, amit az államapparátus biztosított számukra – ez lehetett közérdekű kisajátítás, haszonkölcsön, adóelkerülés érdekében történt szövetkezetté szerveződés, vagy, mint az idevágó argentin törvény esetében, olcsó hitelek és technikai segítség általi különleges védettség.

 

 Ma Kubában a kormány a világválság miatt újabb és újabb koncessziókat kénytelen adni a világpiacnak, és az élelmezési helyzetből következőleg, rengeteg kistermelőre alapozva, kénytelen szembenézni a mezőgazdasági termelés fejlesztésével. Ugyanakkor 50 éves késéssel igyekszik helyrehozni azt a hibát, hogy a cukornádtermeléssel és az imperialista vállalatokkal együtt a kiskereskedelmet és több tízezer kisvállalatot is államosított. És a milliónyi „feleslegesnek” minősített dolgozó foglalkoztatásának kényszere miatt - ahogy, úgy tűnik, a Juventud Rebelde havannai bárokról szóló nosztalgikus cikkjei is sugallják - fontolgatja a kávézók, étkezők, fagyizók, cipészetek és más kisvállalkozások engedélyezését is, adózással való szabályozás mellett.

 

 Ily módon az állami vállalati szektornak a piacon együtt kellene élnie és versenyeznie a forrásokért egy széles élelmiszer-kistermelői, és egy hasonló méretű, a piaci résekbe illeszkedett szektorral. Valójában már most létezik egy társadalmi csoport, mely nem a nemzeti valutához, hanem a dollárhoz kapcsolódik; és, mivel a gazdaság már most zűrzavaros állapotban van, és az állami kontroll se nem hatékony, se nem eredményes, egy, a társadalmi valósághoz jobban illeszkedő új gazdaságpolitika nem nagyon növelhetné a Kubát fenyegető nagy veszélyeket- ám ki tudna küszöbölni közülük néhányat. Ugyanakkor ennek az a feltétele, hogy a méretgazdaságoság és a termelékenység növekedjen a technikai fejlesztés, illetve a fogyasztási és értékesítési szövetkezetek, valamint a magánvállalkozóknak adott hitel révén. De mindenekelőtt meg kell valósítani az általános önigazgatást, ami lehetővé tenné, hogy a termelők és fogyasztók megismerjék és újjászervezzék adott területet, annak forrásait, és hogy csökkentve a bürokráciát és növelve a kollektív felelősséget valamint a munkamorált, a részvételi demokrácia ténylegessé legyen az országban.

 

 Az önigazgatás távol áll attól, hogy  pusztán a gazdag országok luxusa legyen; óriási teremtő erő lehet, mivel utat enged azok kreativitásának és felelősségtudatának, akik úgy érzik, ők döntenek a saját életük felett, támogatva mindenkit, támogatva mindenki által. Így a kapitalista piac és a hiány birodalmában, melyek a társadalmi problémákat súlyosbítják, a szolidaritás  mellett kollektív tudatot teremt, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy szembe lehessen szállni az egyéni önzés és hedonizmus azon tendenciájával, melyet a kapitalizmus és a bürokrácia korrupciója honosít meg. Ez utóbbi természetesen ellenzi az önigazgatást, mert az tagadja vezető szerepét, privilégiumait, és alávetné magának. Pontosan ezért, a termelés javítása és a demokrácia ezzel egyidejű megőrzése érdekében teret kell adni az önigazgatásnak, és egy „pártnak”, mely a szocializmus felé halad, szemben a konzervativizmus „pártjával”. Előre látható, hogy a világválság – amihez az USA bűnös blokádja is hozzáadódik – még nagyobb súllyal fog a szigetre nehezedni, csökkentve ezzel a turizmust és a kubai emigránsok támogatását is. A venezuelai gazdaság növekvő nehézségei, valamint az éghajlati katasztrófák szintén olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell venni annak mérlegelésekor, hogy hogyan lehetne a kubai gazdaságot kihúzni a szakadékból. Hogy hogyan lehetne csökkenteni a társadalmi és politikai feszültségeit annak az országnak, amely több mint egy teljes generáció felnövése óta, több mint 20 éve mély válságban van, és amely sem valódi változást, sem lelkesítő perspektívát nem lát a horizonton. Csak kemény harcot a puszta túlélésért, ráadásul azon rendszer szabályai szerint, amely megkerülhetetlenként járult hozzá a jelenlegi drámai helyzet kialakulásához. E válság meghaladásához, amit speciális kubai tényezők tucatjai formálnak évtizedek óta, és amit a világválság súlyosbít, a lakosság minden erejének a megfeszítésére és a kreativitásának, kultúrájának és tudásának felélesztése, bővítése, felhasználása szükséges; úgy kell a lakosságot mozgósítani, mint fő döntéshozót, aki uralkodik a saját sorsán, az egyenlőség és a nyílt és teljes részvételiség céljával. Egyszóval meg kell szüntetni a kubaiak alattvalóként való kezelését, és el kell ismerni őket, mozgósítva akaratukat, öntudatukat, szocializmus felé való törekvésüket, nem elhasználódott, üres jelszavakkal, hanem demokratikus és önigazgató célokkal, hogy az államon ne egy társadalom felett álló entitás legyen értve, mely azt uralma alá hajtani igyekszik, hanem a polgártársak közös cselekvése legyen többes szám első személyben. A demokrácia nem a szakértők, bürokraták és technokraták munkájának akadálya, hanem a termelés és termelékenység növelésének, és az új, kollektív vívmányok elérésének létfontosságú szükséglete. Ki vitatta meg előre a jelenlegi válságkezelő intézkedéseket, melyek lehetővé teszik a kubai tulajdon 99 évre való elidegenítését külföldiek számára, miközben maguk a kubaiak ezt nem tehetik meg; hogy döntés szülessen drága, vízigényes, 18 lyukkal rendelkező golfpályák építéséről a külföldiek számára; hogy teljesen eltöröljék a munkanélküli segélyt, vagy az ingyenes temetést? A nemzetgyűlés, mely csak utólag szokott összeülni, hogy jóváhagyja a párt csúcsvezetésének döntéseit? Egy pártkongresszus vagy pártkonferencia, ami mindig elmarad, mert ez a párt a kubai bürokráciát tömöríti, jobbakat és rosszabbakat egyaránt, így össze van nőve az állammal, annak alárendelve, eltérő célok nélkül, és természetesen semennyire nem ellenőrzi a pártállam vezetőit? Az úgynevezett szakszervezetek, melyek ahelyett, hogy a munkások hangját képviselnék az államapparátussal szemben, az állami bürokrácia szerves részei, és még arra sem képesek, hogy a nagy, régi vívmányok elvételét illetően egyetlen szót is kimondjanak, hogy értékeljék az állam politikáját, hogy javaslatokat és ellenjavaslatokat fogalmazzanak meg az üzemek demokratikus gyűlésein? Miért nem vitatják meg a kormányzati intézkedéseket minden vállalatban, kerületben és parasztközösségben? Miért nem hallgatják meg azok javaslatait, akiknek ezen intézkedések következményeit el kell szenvednie, és akiknek végül ki kell húzni a szekeret a kátyúból?

 

 A válság a változtatás lehetősége. A hipotézisként létező turizmushoz vagy luxusberuházásokhoz fordulás helyett miért nem azt vitatják meg, hogy milyen termelési beruházások szükségesek manapság és szükséges-e a magántőke engedélyezése, például a mezőgazdasági termelésben vagy az élelmiszer elosztásában a szigeten?

 

 Újabb centralizálás helyett miért nem decentralizálás történik, miért nem adják át területi és horizontális szinten a termelőknek a döntéshozatal és szervezési feladatokat, valamint a termelő- és szállítási eszközöket?

 

 A bürokrácia elleni harc nem egyszerűen a túlburjánzott, improduktív bürokraták létszámának, vagy az abszurd szabályozások csökkentésében áll, hanem az információs és döntéshozó hatalom átadásában azok számára, akiket felhasználóként, termelőként és fogyasztóként ez a bürokrácia köt gúzsba.

 

 A területi és termelési demokrácia, önigazgatás és tervezés, a szabad véleménynyilvánítás, információhoz való hozzáférés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a lakosság lerázza a demoralizáló, apátiához vezető beletörődést a csúcsvezetés döntéseibe, amik úgy érkeznek a derült égből, mint a hurrikán.

 

 Megismételjük: a kínai vagy vietnami út Kuba számára megismételhetetlen. Nem csak demográfiai, történelmi és kulturális okok miatt, hanem azért is, mert ez a megoldás azért, hogy véget vethessen a blokádnak, és hogy masszív tőkebeáramlás történjen, az országot  teljesen alávetné a tőkének és az USA intervenciójával találná szembe magát, egyben felszámolva mindazt, ami a forradalomból még  megmaradt.

 

 Kuba soha nem volt szocialista, még ha a szocializmus felépítéséért is harcolt mind a szigeten, mind a világban. De a demokratikus, antiimperialista, nemzeti felszabadítási forradalma nagyon fontos volt a sziget és az egész kontinens számára. Még ha e forradalom meg is rekedt egy ideje, mert nem volt képes elmélyülni, nem  képes végigjárni az útját,  hanem ellenkezőleg, visszafordul, attól továbbra is a nemzeti függetlenség garanciája és azon politikai konszenzus alapja, amely még ma is fenntartja a kormányzatot; ám főleg az idősebb generációk révén, akik még emlékeznek a múltra és nem akarnak oda visszatérni, ahogy Silvio Rodríguez fejezte ki világosan. Öngyilkosság a forradalom maradékát is eltemetni, hogy külföldi tőke érkezzen. Éppen ellenkezőleg, új életet és lendületet kell adni a forradalomnak, alapként a decentralizációval és a szükségletek és források alulról, területi alapról felfelé történő megszervezésével, vállalati és területi bizottságokba szervezett lakosság demokráciájával, az általános társadalmi önigazgatással, a szabad szervezkedéssel, az autokrácia és a bürokrácia felszámolásával, és a termelői hatalom maximális kiterjesztésével.

 

control-obrero.png

 

 

 

[1] Mercedes Petit: “Ajuste a la cubana” („Kubai kiigazítás”), 11/09/2010, Unidad Internacional de los Trabajadores ( G.A. jegyzete)

 

[2] Az államosítás sokak tévhitével szemben nem a szocializmus szinonimája – Cárdenas mexikója, a peronista Argentína nagy méretekben államosított, Mussolini Olaszországáról nem is beszélve – mint ahogy a külkereskedelem állami monopóliuma sem az. Ezek ugyanakkor közép vagy hosszú távon inkompatibilisek a kapitalizmussal. Az alapvető kérdés, hogy ki ellenőrzi annak az államnak az apparátusát, mely az állami tulajdon kollektív „tulajdonosa”. Ha nem a munkásszervezetek ellenőrzik, akkor egy olyan bürokrácia fogja megtenni, mely ennek a kapitalisták nélküli kapitalista állam hatalmának fő haszonélvezője, és a kapitalisták társadalmi osztályának, annak újjászerveződésének a csírája lesz, ami vagy az államhatalmat elfoglalók, vagy ezek és a régi tőkésosztály maradékának keveredéséből  állhat össze. Az állam társadalmi erők viszonya, másrészt egy apparátus, amely azt konkretizálja, nem pedig egy társadalmi szubjektum.(G.A. jegyzete). - Annyit azért hozzá kell fűznünk, hogy az állam apparátusát csak a vele kompatibilis működések ellenőrizhetik, illetve ama ellenőrzés nem vezetethet másra, mint hogy az ellenőr maga is az állam uralkodó osztályának a része lesz. Az államot, a tőkét, a magántulajdont vagy eltörlik, vagy hozzájuk nyomorodnak, vagy azok törlik el a velük ellenséges erőket. A kommunizmus nem építhető fel állammal, államként. (Részeg Hajó megjegyzése)

 

[3] Amit csak két évvel a forradalom 1959 januári győzelme után kapott meg.(G.A. jegyzete)

 

[4] Annak ellenére, hogy Fidel Castro egy szép napon Kubát szocialistának nyilvánította, a forradalmárokban élt annak tudata, hogy a sziget a szocializmus építésének hosszú és nehéz útja előtt áll, és hogy ez nem lehetséges egyetlen országban, pláne egy olyanban, amelynek ennyire  alacsony a lakossága és kevés a nyersanyagforrása, ráadásul 150 km-re fekszik a világ első kapitalista hatalmától.(G.A. jegyzete)

 

[5] Akik az aktív lakosság 20 százalékát jelentik, de akikhez még az 500 ezres alkalmazotti létszámot  hozzá kell adni; így 40 százalék lesz összesen.(G.A. jegyzete)

 

[6] „Elárult forradalom”, spanyolra Abdrés Nín fordította /En La Revolución Traicionada, edición de Juan Pablos editor, México (2000)/. A könyvet oroszul csak 1991-ben publikálták.(G.A. jegyzete) 

 

[7]  Egyéni vállalkozó által vezetett étterem; sajátos kubai szakszó (G.A. jegyzete)