Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS - 1. rész

2018.01.26

 

 

RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS

 

 

KÉT KÉRDÉS – KÉT VÁLASZ

 

Első rész

 

A két kérdés, illetve kritikai észrevétel – „Megjegyzések a Részeg Hajó 7. számának bevezetőjéhez”, valamintA kubai forradalom válaszúton c. szöveghez kapcsolódóan” címekkel – a Részeg Hajó  kubai „forradalommal” s rendszerrel foglalkozó 7. számával kapcsolatosan születtek. Ám e kritikák egyben olyan kérdéseket is felvetettek, amelyek lényegieknek tekinthetőek a kommunista gyakorlat s annak elmélete szempontjából. Ezért mind a kritikákat, mind az arra adott válaszokat – a kritikák megfogalmazóival egyetértésben – közkinccsé tesszük. 

 

*

 

jaroslaw-jasnikowski--9-.jpg

 

 

MEGJEGYZÉSEK A RÉSZEG HAJÓ 7. SZÁMÁNAK BEVEZETŐJÉHEZ 

 

Az alábbiakban főleg kérdések, kritikai észrevételek ill. javaslatok szerepelnek. Vagyis kevés lesz a megerősítés, pozitív visszaigazolás. Így a félreértések elkerülése végett az elején leírom: a cikk teljesen olvasható, és felvezetőnek egyáltalán nem rossz. Az észrevételekkel nem kötözködni akarok, hanem vitát nyitni. A megjegyzéseim viszonylag rendszertelenek, ezért nem folyó szövegként írom le őket, hanem részekre bontva.

 

A szöveg tartalmaz olyan ellentmondásokat, amelyek szerintem fogalmi zavart tükröznek. A 2. oldalon szerepel, hogy „még nem történt meg maradéktalanul a Castro-rendszer objektív, azaz kommunista, illetve kommunista tendenciájú anarchista értékelése”. Itt tehát az objektív értékelés egyenlővé van téve a kommunista értékeléssel. Nem akarok találgatni azzal kapcsolatban, hogyan értitek ezt, inkább tőletek várom a választ. Mindenesetre ezt a megfogalmazást (pláne mindenfajta értelmezés nélkül) nagyon szerencsétlennek tartom. Pláne, hogy néhány sorral lejjebb Anderléék kapcsán már „polgári objektivitásról” beszéltek. Így ezzel a problémakörrel kapcsolatban a kérdéseim röviden: 1) Mit értetek az „objektív értékelés = kommunista értékelés” egyenlőségen egy társadalmi rend vonatkozásában? 2) Mit jelent a „polgári objektivitás”? 3) Lehetséges-e egyazon társadalmi rendszer többféle objektív értékelése?

 

Egy másik ellentmondás, hogy a 4. oldalon az államszocializmus fogalmát „értelmetlen kreálmánynak” nevezitek, míg a 3. oldalon egy lábjegyzetben ugyanezt a fogalmat magatok is használjátok: „az ún. „XXI. század szocializmusa” (…) nem több, mint az (állam)szocializmus és a liberalizmus fúziója”. Én azt gondolom, hogy az „államszocializmus” fogalmának van létjogosultsága, ha nem is egy jelenleg létező vagy valaha létezett társadalmi forma elnevezéseként, de ideológiaként, politikai doktrínaként mindenképpen. Mint ilyen – különböző neveken és különböző változatokban – már régóta létezik (Lassalle neve ugrik be róla elsőnek). Ha jól értem, a „XXI. század szocializmusáról” tett kijelentésetekben éppen erre a doktrínára utaltok.

 

Jóval bonyolultabb és szerteágazóbb probléma a szocializmus ill. kommunizmus témaköre. Először egy rövid megjegyzés és javaslat: szerintem a „meghaladva tagadás” egy terjengős, nehézkes kifejezés. Azt értem, hogy önmagában a „tagadás” kifejezés kevés, hiszen a kapitalizmust lehetséges tagadni pl. egy végső nukleáris háborúval is. De a „meghaladás” már elegendő lenne, hiszen egy társadalmi formát csak úgy haladhatunk meg, ha azt megszüntetjük. Erről most ennyit, menjünk tovább.

 

A 4. oldalon a következőt írjátok a szocializmusról: „A szocializmus átmeneti társadalma ugyanis a munka- illetve áruérték viszonyait még nem szüntetné meg, még nem a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint” (lásd Marx: A gothai program kritikája) társadalma lenne; azaz, bár nem lenne állami, elkülönült közhatalmi, de mint értékviszonyok rendszere újratermelné a tulajdonviszonyokat, s így eme átmenet végül a kapitalizmust restaurálná. Mi (…) proletárdiktatúra és a kommunizmus közé nem teszünk külön átmenetet”. Szerintem ezzel félreértitek ill. félremagyarázzátok Marx eredeti elgondolását. Először is: Marx az idézett műben nem külön szocializmusról – mint átmenetről – és kommunizmusról beszél, hanem a kommunizmus alsóbb és felső fokáról. Ez fontos különbség: az „alsóbb fok” nem „átmeneti társadalom”, hanem már kommunizmus – annak nyitánya. Mitől alsóbb ez a fok? Itt elszakadok Marxtól, és azóta végbement történelmi konfliktusokat és technikai fejlődést figyelembe véve, azt mondom: leginkább azért, mert itt még azok az emberek élnek, termelnek és fogyasztanak, amelyek a régi társadalomban nőttek fel, akik még hordozzák a polgári rend idejének szociális berögzöttségeit, a forradalom előtti életük pszichés lenyomatát, és korábbi egyoldalú – vagy nem eléggé sokoldalú – fejlődésük hátrányait. Egyszerűbben szólva: nekik még tanulniuk és szokniuk kell az új viszonyokat, illetve el kell felejteniük és le kell szokniuk a régiekről. És ráadásul figyelniük kell, hogy a többiek is hasonló úton járjanak, és ha nem ez történik, ha restaurációs tendenciák merülnek fel, akkor be kell hogy avatkozzanak. Mit kell ebben a szakaszban megtanulni az emberiségnek? Írok néhány példát: 1. Egyéni szinten: a termelésben való sokoldalú részvételt (fizikai munka, szellemi munka, szervezés stb.), az ésszerű fogyasztást (nem próbálnak értelmetlen feleslegeket felhalmozni, egészségügyi, társadalmi és környezeti szempontokat figyelembe véve tervezik és irányítják saját fogyasztásukat), a termelésen kívül töltött idő tartalmas, a személyiséget és az emberi kapcsolatokat építő eltöltését. 2. Közösségi szinten: a termelés és a mindennapi élet berendezésének közös tervezését és igazgatását, ahol igyekeznek a legátfogóbb, komplex szempontrendszer szerint (fogyasztási szükségletek – nem csak a helyi közösség, hanem az össztársadalmi szükségletek –, időráfordítás, hosszú távú előnyök/hátrányok, környezeti terhelés, a későbbi generációk életfeltételeire gyakorolt hatás stb.) beosztani a rendelkezésre álló forrásokat. Szóval mit jelent ez az „alsóbb fok”? Azt, hogy a társadalom jelentős része számára – sőt, szinte mindenki számára – még nem magától értetődő, még nem a dolgok természetesnek ható rendje a kommunizmus. A természetes sokak számára itt még az, amit a kapitalizmusban megtanultak: hogy zsebre teszem, ami a kezem ügyébe kerül, mielőtt más tenné rá a kezét. Ennek a helyzetnek a kezelésére születik a „munkajegyek” javaslata. Nem hozzátok szóba a szövegben, de feltételezem, hogy ezt az elképzelést értékelitek úgy, hogy az „a munka- illetve áruérték viszonyait még nem szüntetné meg”. Ez szerintem teljesen hibás állítás. A munkajegyek éppen azzal a céllal születtek, hogy 1) a fogyasztásban való részvételt a termelésben való részvételtől tegyék függővé minden munkaképes korú és egészségi állapotú személy számára (a kizsákmányolás és a szociális parazitizmus – így az állami bürokrácia – gyökeres kiirtása) 2) a pénzfunkciók és általában a piac likvidálása (a munkajegy személyre és meghatározott, rövid időtartamra szól, így nem elidegeníthető és nem felhalmozható; fogyasztási cikkre váltható, termelőeszközökre nem; a pénz sokféle funkciójából a munkajegynél egyedül a forgalmi funkció marad meg, az is csak annyiban, hogy a munkajegy még közvetít termelés és fogyasztás között). Természetesen a munkajegy sem egy csodaszer (és nem is biztos, hogy az optimális megoldás, nem erre akarom kihegyezni a mondandót), és csak akkor ér valamit, ha ez az „átmeneti” nemzedék eléggé tudatos, szervezett és állhatatos, hogy az új társadalmi normák mellett kitartson, és szankcionálja azokat, akik restaurációval próbálkoznak (akár erőszakos ellenforradalom útján, akkor lappangó ellenforradalommal, pl. magántermelés és feketepiac, munkajegyek hamisítása stb.). Egy-két nemzedék elteltével, amint a régi rendből örökölt szokások kivesztek, a társadalmi tervezésben és a termelésben való részvétel fiatal kortól kezdve természetes élettevékenységgé, sőt belső igénnyé válik, a fogyasztás terén pedig nincs ínség (ami korábban pusztán azáltal is előállhat, hogy a társadalomnak még nincs elég tapasztalata a tervezés terén, illetve az egyének még nem elég sokoldalúak és kreatívak, hogy a termelés terén fellépő valamennyi nehézséget megoldják) sem luxusigények, a munkajegyek – vagy bármilyen más hasonló társadalmi „önfegyelmezési” eszköz – szükségtelenné válnak, és elhagyhatók: az emberiség felnőtt, és önjáróvá vált („a kommunizmus felső foka”).

 

marx-gothai-prg-kesz.jpg

 

A fentiekkel összefüggésben akarom még szóvá tenni azt a koncepciót, hogy a kommunizmusban nincs semmiféle tulajdon illetve a „tulajdoni elválasztás” kifejezést. Kezdem az utóbbival: szerintem ez megint csak egy eléggé nehézkes kifejezés, és abban az értelemben, ahogyan ti – ha jól értem – használjátok, a „magántulajdon” szóval egyenértékű. Az utóbbi kifejezés a nyelvben sokkal jobban beágyazott, így én azt használnám. A másik problémával kapcsolatban (tulajdon és kommunizmus): szerintem nem helyes azt állítani, hogy a kommunizmusban nincsen tulajdon, és helyesebb azt mondani, hogy nincs magántulajdon. Számomra logikus az az állítás, hogy a termelőeszközök a kommunizmusban társadalmi tulajdonban vannak, mert 1) a társadalom minden egyes tagjának lehetősége van a termelőeszköz használatára, de 2) ez a használat társadalmi konszenzussal megy végbe. A kommunizmusban bárki részt vehet mondjuk egy ház felépítésében, de senki nem törheti össze szántszándékkal vagy nem tolhatja haza (sajátíthatja ki magának) a talicskát. Másrészt az is logikus nekem, hogy a fogyasztási cikkek a fogyasztó személyi tulajdonába kerülnek (a fogkefe használata már ténylegesen egyedül a fogkefe fogyasztójának hatáskörébe tartozik).

 

Még röviden írok az államkapitalizmus fogalmáról. (Röviden, mert ti is jeleztétek, hogy ezen a helyen nem akartok részletesen kitérni a kérdésre.) A szovjet típusú állammal kapcsolatban elvetitek ezt a fogalmat, azzal az érvvel, hogy nem a profitmaximalizálás célja dominálta a társadalmi termelési folyamatot, hiszen számtalan soha meg nem térülő beruházás volt. De nem vagyok biztos benne, hogy ez elég erős érv. A „klasszikus kapitalizmusra” ugyan jellemző a profitmaximalizálás, de nem feltétlenül jellemző a maximális felhalmozás, hiszen a kipréselt profit jelentős részét egyszerűen elpazarolják, elszórják luxusra és látványosságokra. Ezek a tőke „reprezentációs költségei”, amelyek a tőkés társadalom nagyságát/nagyszerűségét hivatottak illusztrálni. A szovjet típusú társadalmaknak megvoltak a saját reprezentációs kiadásai: gigantikus vas- és acélművek, katonai parádék, atom-tengeralattjáró, űrutazás (még a nyugati megfelelőik is megvannak). Alkalmazhatunk egy másik nézőpontot is, bár elismerem, ez is leegyszerűsítő: a kizsákmányolt osztály alávetésének formái szerint. Ha csak a három „közismert” termelési módot nézzük: 1) antik rabszolgatartás: a termelő (rabszolga) csak egy a termelőeszközök között („beszélő szerszám”), a gazda magántulajdona; 2) feudalizmus: a jobbágy a föld tartozéka, a gazda közvetett magántulajdona; a közvetítő a föld, azaz a termelőeszköz, amelyhez „hozzá van kötve” a jobbágy (röghöz kötés); 3) kapitalizmus: a termelő „kettős értelemben szabad munkás”; a termelőeszközök gazdája nem tulajdonolja, csak bérli a termelőt (annak munkaerejét). Ez is egy lehetséges kiindulópont, ha az államkapitalizmus fogalmát és a szovjet típusú rendszerekre való alkalmazhatóságát akarjuk tisztázni.

 

No, mára ennyit. Várom a válaszokat ill. reflexiókat.

 

 

marx-penz.jpg

 

***

 

VÁLASZ 6 PONTBAN – RÉSZEG HAJÓ

 

1, Amikor azt írtuk, hogy „kommunista objektivitás”, illetve azt, hogy „ polgári objektivitás”, akkor nem arra gondoltunk, hogy a valóság alternatív és elkülönült valóságok sajátos hálózataként és membránjaiként létező e földön. Arra sem, hogy így ennek szubjektív tükröződése különböző „objektivitássá” lehet, hogy a „polgári” objektivitás ugyanúgy igaz lehet mint a „kommunista”. Nem elkülönült valóságok objektivitásairól beszélünk tehát, hanem az objektíve létező valóság felfogásának fokozatairól, teljességéről. A minőségi különbség - a valóság darabokként látása-láttatása, darabokká korlátozása, a polgári objektivitás versus a valóság teljességként, totalitásként felfogása és bemutatása, azaz folyamatok mozzanataiként, s mozzanatokként, amik folyamatokat alkotnak, azaz a kommunista objektivitás – a maga módján, de mennyiségi: mennyit sikerült felfogni a valóságból valóságosan, mennyire, mennyiben részigazság az adott igazság. S mindennek az oka szintén minőségi: milyen elmélettel, szemlélettel, milyen módszertannal lett leírva a való.

 

 Mi azt állítjuk, hogy a kommunista objektivitásnak, mint totalitásban, annak perspektíváiban gondolkodónak képesnek kell lennie valóságosan megértenie a valóságot s annak szerves egészét, dinamizmusait. Ezzel szemben a polgári objektivitás, mint a polgári társadalom, a tulajdoni elválasztottság, elidegenedettség ideológiai következménye és fenntartója az egészet daraboknak látja s darabokká teszi; illetve, mint a teljességet, annak perspektíváit nem értő, sőt, akár elvető csak részigazságokra képes.

 

 De a részigazság is igazság. Ha valaki a kapitalizmus mindennapjaiban, a kiszolgáltatottságban, elidegenedettségben, frusztrációban és reménytelenségben felőrlődik mentálisan és fizikailag, s ehhez még a tőke termelésének, környezetpusztításainak, beteggé gyógyító közegészségügyének köszönhetően rákos lesz és ennek következtében a láza eléri a 40 fokot, akkor a megállapítás: az illető láza 40 fokos, igaz lesz. Magyarországon (is) az orvoslás van, hogy ennyiben ki is merül. Ám hiába jutnak el addig - ha eljutnak -, hogy diagnosztizálják az adott betegséget, s megkezdjék a terápiát, az szükségképp részleges lesz. Végig a polgári objektivitás körében kell mozogniuk, mert a környezetet a maga teljességében nem vizsgálják, s nem változtat(hat)ják meg; mert a tudásfelhalmozás a tőkefelhalmozásnak alárendelt s így maga az orvoslás, minden fejlődése ellenére részlegességen belüli részlegességgel bír; mert a gyógyszerek kutatása, fejlesztése, gyártása, felhasználása úgyszintén a tőke viszonyainak alárendelt, a tőke totalitásának mozzanatai, azaz nem azt használ(hat)ják fel, nem úgy, nem olyan terápia részeként, ami a teljes gyógyuláshoz kell. Mindez a polgári objektivitás gondolatvilágát előfeltételezi s tételezi. Mindez a darabok igazsága az egész igazságával szemben s helyett. A rész teljesnek tűnik: teljessé lett. A teljesség eltűnésével eltűnt a perspektíva is, az objektíve lehetővel, szükségessel, szükségszerűvel együtt, vagy teljesen, vagy úgy, hogy abból (is) csak egy áttetsző fantom maradt. A kommunista objektivitás viszont a teljesség igazságát igyekszik képviselni, s a részt nem egésznek látja, hanem mozzanatnak, ami folyamatként létező, s folyamatot, mi mozzanatokként létező, s ami így a múltból a lehetőt, a szükségest, a szükségszerűt jelenné, a jövő objektíve létező lehetőségeivé realizálja. S így a társadalmak elemzésénél a polgári objektivitásként feltárhatóak például önmagukba szakított/szakítandó tények (mondjuk az USA államadóssága, ami épp mostanság lépte át a húszezermilliárd dolláros „lélektani határt”), de azok mélyebben fekvő okai (példánkban a tőke túlfejlődése saját viszonyain, ennek adott helyen és időben katonai-ipari-hitelkomplexumként jelentkezése: a túlfejlődés-túltermelés államadósággá, reálszférából levő s immár azt mellékágazatként fenntartó spekulációvá, pauperizációvá, háború a háborúért piac-expanzióvá levő megoldása, azaz továbbfejlesztése) már rejtve maradnak, s így az egész problematika megoldása is. Ahhoz már a fennálló társadalmi viszonyok belső, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásainak, s azok perspektíváinak a megértése kell, ahhoz az így létrejövő kommunista perspektíva álláspontja kell.

 

 Így tehát a Bevezetőben semmi mást nem állítottunk, mint azt, hogy az eddig megjelent elemzések főként tény (nyers)anyagként használhatóak. Vagy abban az értelemben, hogy mondjuk épp hol tart a cukor, nyalóka és hazugságtermelés; vagy abban az értelemben, hogy ama társadalmi viszonyok közt tulajdonképp milyen csoportokat, az osztályok milyen konkrétumokként létezését, milyen osztályrétegeket, harcokat stb., milyen mentalitásokat, gondolkodásokat stb. hoztak létre adott történelmi folyamatok. Ám mindez nem a kommunizmus perspektívájából lett tárgyalva ama cikkekben, hanem vagy polgári részlegességgel s korlátoltsággal, vagy és legfeljebb kommunista tendenciával. Azaz a polgári objektivitás által feltárt valóság a megértés szempontjából számunkra nem több mint (s legfeljebb) kezdet; a kommunista objektivitáshoz ezt még kevésnek tartjuk. S ez egyben önkritika is: nem lett (nem tudtuk) elvégezni a valóság megértését és megértetését maradéktalanul az adott kérdésben. De hát nem vagyunk se mindentudóak, se mindenhatóak; s mentségül annyit tudunk felhozni: a világ, olybá tűnik, nem csak belőlünk áll.

 

 És még valami. Az, hogy „polgári objektivitás”, illetve „kommunista objektivitás” különös formákban (is) jelentkezhet. Például a racionalitás problematikájaként. S arról, hogy a polgári racionalitás maga az irracionalitás, illetve azzá kell kiteljesednie, mivel csak rímel(het) a valóra: a tulajdoni elválasztás, a hatalom a hatalomért működések, a tőke, az alávetés és manipuláció stb., azaz a részlegesség, az egésznek gondolt rész az alapja, és így ez másért-másként racionalitás - szemben azzal, amit maga a racionalitás tételez, ami több önmagánál: a kommunista objektivitásból fakadó teljesség racionalitása -, s ezért a rendszer belső ellentmondásainak kiéleződésével, a rendszer növekvő működésképtelenségének eredményeképp a polgári racionalitás a legvadabb irracionalitássá, például nácizmussá racionalizálódik, írtunk néhány dolgot az RH-n. Például a 3. számban a Dosztojevszkijről szóló cikkben[1]; de foglalkozunk ezzel a 4. számban, a Saul fia 1-2-ben[2], a fasizmus-nácizmussal, a kapitalista jelen s jövő hajdani főpróbájával kapcsolatban is.

 

gustavo-fernandes-magica-branca.jpg

 

2, Tény, hogy maga a Kommunista Kiáltvány is használ olyan fogalmakat, mint „burzsoá szocializmus”, „reakciós szocializmus”, vagy épp ilyet, hogy „utópikus szocializmus”. Ám ezekről az elképzelésekről, elméletekről, így e fogalmakról is bebizonyítja ott a két, gyanús kinézetű ördög, hogy merő hamisságok.

 

 Ezzel szemben a „létező szocializmus”, „államszocializmus” fogalmait felvilágosult jelenünkben a szentéletűek és tisztafejűek, legyenek jobb vagy baloldaliak, mint igazakat és helytállókat használják, mind a közbeszédben, mind a tudományos kiadványokban. Néha a legfelvilágosultabbak kétkedéseiknek adnak hangot (például a Lenint polgári demokratává szalonképesítő Krausz Tamás); de e kétkedés inkább olyan formalitás, ami megfelelve a tudomány „legyen kritika!” parancsolatának, úgy foglalkozik a lényeggel, hogy elkerüli a vele való foglalatosságot. Mindent a megnyugtató régiben hagyó rituálé tehát, nem pedig lényegi kritika.

 

 Mármost ezek után azt kell mondanunk, hogy kitalálható/használható számos különlegesség, mi szemnek-szájnak ingere. De az 1, pont alapján nekünk ezeket kritizálnunk kell, pláne, ha a mi vizeinken garázdálkodnak velük. Az államszocializmus fogalma efféle holmi. Kritikánk tehát nem az 1984 szóirtásának könnyedebb verziója kívánt lenni, nem a felszínt, a címkét akarta eltörölni, hanem arra rámutatni, hogy a szocializmus és az állam fogalmai úgy férnek össze, mint az, hogy érintetlen utcalány porfürdőzött a rohanva örvénylő holtágban. Tettük mindezt abból kiindulva, hogy ha a szocializmus az alsóbb foka, kezdete stb. a kommunizmus társadalmának, méghozzá úgy, mint a kommunizmus társadalma (vagyis már csak „reformmal” s nem forradalommal fejlődés kell), akkor ott a kapitalizmus társadalmának, illetve a kapitalizmust (újra) létrehozó viszonyoknak nem lehet helyük. Az állam viszonyrendszerének meg főleg nem lehet helye. S ehhez tehetjük hozzá azt - mivel Marx írásai nem az „el ne rontsd egy szavát se” varázs és szent szöveggyűjtemény -, hogy a Gothai program kritikája alapján sem lehet olyasmit kritika nélkül hagynunk, hogy államszocializmus. És nem is hagytuk. Ám lehet, hogy túllőtünk a célon azzal, hogy keveset akartunk mondani-írni ez ügyben, mind a helyszűke, mind a téma mássága miatt; az volt a kérdés, hogy mi a búbánat van Kubában, s nem az, hogy a „szovjet” típusú társadalmakat hogyan lehet általánosan, de kimerítően jellemezni. De hát a nagyon kevés világában hajlamosak vagyunk többet és vadabbat mondani, s ez a ’keveset mondani’ esetében a még vadabbat s intenzívebbet jelenti. Tehát nem szóirtás, hanem a valóság és annak lehetőinek a feltárása volt a cél.

 

 A „XXI. század szocializmusa” résznél pedig - így nézve a dolgot - valóban hiba történt. Az, hogy az államszocializmus elé nem írtuk azt, hogy „úgynevezett”. De ennek ellenére az, hogy a „XXI. század szocializmusának” a „feltalálói” miből alkímizálgatták össze az új bölcsek kövét, azt hisszük, világos. Mint ahogy az(t) is, hogy a XXI. század szocializmusa reakciós elmélet.

 

3, A „meghaladva tagadás” megfogalmazását már az is szükségessé teszi, hogy az államszocializmus fogalmának a képtelensége így vagy úgy, de letagadottá lett/lesz. Tehát, ha az államszocializmus dolgában el kell magyarázni, hogy mire gondolunk, akkor ugyanez álljon a meghaladásra is. A magyarázat pedig e szép dombocskák, hegyecskék és lapályocskák sav és szögesdrót kedélyes vidékén százszorosan, ezerszeresen szükséges.

 

4, Nem véletlen, hogy nem marxistáknak, hanem marxi alapú kommunistáknak mondjuk magunkat; Marx doktor, mint a kapitalista társadalomnak a dialektikus és történelmi materializmus módszertanával elemzője, egyben e módszertan tulajdonképpeni „felfedezője” helyes diagnózisból gyakran helytelen terápiát állapított meg. Kapitalizmust kapitalizmussal gyógyítani nem lehet. Még akkor sem, ha a 19. század gyakorlati mozgalmai, azok létezése, (pillanatnyi) sikerei láttán olyan elgondolásokat, szervezeti felépítéseket, politikai taktikákat, társadalmi megoldásokat, perspektívákat lehetett kommunistának, a kapitalizmust meghaladva tagadóaknak hinni, amelyek valójában a kapitalizmus fenntartására, modernizálására, demokratizálására stb. voltak s lehettek csak alkalmasak. Ilyenek a nemzetivé és nemzetközivé különválasztott, illetve hierarchikusan (demokratikusan vagy katonailag) centralizált szervezetek; a gazdaságit a politikaitól elválasztó stratégiák és taktikák, amelyek ráadásul mind a politikait, mind a gazdaságit a régi, kapitalizmust fenntartó/újratermelő módon használnák-használták fel/ki (lásd pl. a kapitalista-félfeudális államba beépülő, „integrálódó” német szociáldemokráciát, és ennek szükségszerű következményeit, például a hadihitelek megszavazását); ilyen a kvázi vagy ténylegesen állami viszonyok használata proletárdiktatúraként; ilyen az (áru)értékviszonyokban való termelés és elosztás elképzelése, mint a kommunizmushoz való átmenet vagy épp mint a kommunizmus, csak annak alsó foka stb.

 

 Mármost annak kérdése, hogy a szocializmus átmeneti társadalom-e, vagy már maga a kommunizmus, csak annak alsó foka, tulajdonképp lényegtelen kérdés. Mert hogy átmeneti és társadalom (lenne), akárhogy is nézzük, nem kérdés. Abból a szempontból persze problematikusnak gondolható az átmeneti társadalom fogalma, hogy ez valami önmagába zártat tételez, amit nem reformmal, hanem csak forradalommal lehet (kell) új minőségű viszonyokká, (kifejlett) kommunizmussá tenni. De a kapitalizmus forradalmisága a feudalizmus felett sem mindenütt forradalommal győzött; egylényegűségük ebben is kifejeződött, s innen a polgári forradalmak részlegessége. Így, még ha a ’szocializmus, mint átmeneti társadalom’ fogalmára nézvést a legrosszabb verziót vesszük (teljes társadalmi-gazdasági alakulattá zárt szakasz), az sem jelenti szükségképp a kommunizmustól való lényegi elkülönülést, s így a lényegi változtatással való átalakulást.

 

 Lényegesebb kérdés az, hogy a szocializmus fázisa létrejöhet-e, illetve kell-e egyáltalán. Ez a kérdés szükségképp annak a kérdése, hogy az (áru)érték-viszonyok kompatibilisek-e a kommunizmus viszonyaival. Marx ebbéli megnyilvánulásai ellentmondásosak; de olybá tűnik, hogy végül a kompatibilitás igenlése mellett tette le a voksot.

 

 „Maga a munkaidő mint olyan csak szubjektíve, csak a tevékenység formájában létezik. Amennyiben mint olyan kicserélhető (maga is áru), annyiban nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is meghatározott és különböző; semmiképpen nem általános, magával egyenlő munkaidő, hanem szubjektumként éppoly kevéssé felel meg a csereértékeket meghatározó általános munkaidőnek, ahogy a különös áruk és termékek sem felelnek meg neki objektumként.

A. Smith tétele, hogy a munkásnak a különös áruja mellett egy általános árut kell termelnie, másszóval hogy a pénz formáját kell adnia termékei egy részének, egyáltalában árujának, amennyiben nem számára való használati értékként, hanem csereértékként kell szolgálnia, — nem jelent egyebet, szubjektíve kifejezve, mint azt, hogy különös munkaideje nem cserélhető ki közvetlenül bármely más különös munkaidőre, hanem ezt az általános kicserélhetőségét előbb közvetíteni kell, tárgyi, tőle magától különböző formát kell öltenie ahhoz, hogy ezt az általános kicserélhetőséget elérje.

 

Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve, — ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös tevékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a meghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kellene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az előfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jelleget, hanem a munka előfeltételül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. A termelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké tenné. A termelésben eredetileg végbemenő csere — amely nem csereértékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg — eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik általánosnak. Ezen az alapzaton a munka ilyennek lenne tételezve a csere előtt; azaz a termékek cseréje egyáltalában nem lenne a közeg, amely által az egyesnek az általános termelésben való részesedése közvetítődnék. Közvetítésnek természetesen kell végbemennie. Az első esetben, amely az egyesek önálló termeléséből indul ki — bármennyire meghatározzák, módosítják is post festum egymást ezek az önálló termelések egymáshoz való vonatkozásaik révén —, a közvetítés az áruk cseréje, a csereérték, a pénz révén megy végbe, amelyek mind egyugyanazon viszonynak kifejezései. A második esetben maga az előfeltevés közvetített; azaz egy közösségi termelés, a közösségiség mint a termelés alapzata van előfeltételezve. Az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve. Ezért bármi is a különös anyagi alakja a terméknek, amelyet az egyes létrehoz vagy létrehozni segít, — amit a munkájával megvásárolt, az nem egy meghatározott különös termék, hanem egy meghatározott részesedés a közösségi termelésben. Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték. A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyes számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cseréjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a közösségi fogyasztásban való részesedése. Az első esetben a termelés társadalmi jellegét csak a termékek csereértékekké emelése és e csereértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfeltételezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik. Ha tehát az egyesnek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltételeket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékekké kell tenni, és amelyek között a magáncserétől függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyesnek a munkája már nem állítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt előfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános; hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tőle különböző pénz révén éri el.

 

Közösségi termelést előfeltételezve az időmeghatározás természetesen lényeges marad. Minél kevesebb időre van a társadalomnak szüksége ahhoz, hogy búzát, jószágot stb. termeljen, annál több időt nyer más termelésre, anyagira vagy szellemire. Mint az egyes egyénnél, a társadalom fejlődésének, élvezetének és tevékenységének mindenoldalúsága is az időmegtakarítástól függ. Idővel való gazdálkodás, erre oldódik fel végül minden gazdálkodás. A társadalomnak ugyanúgy célszerűen kell beosztania idejét, hogy össz-szükségletei szerinti termelést érjen el, ahogy az egyesnek helyesen kell beosztania idejét, hogy kellő arányokban ismereteket szerezzen, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különböző követeléseknek eleget tegyen. Az idővel való gazdálkodás tehát, akárcsak a munkaidőnek a termelés különböző ágaira való tervszerű elosztása, első gazdasági törvény marad a közösségi termelés alapzatán. Sőt sokkal magasabb fokban válik törvénnyé. Ez azonban lényegileg különbözik a csereértékeknek (munkáknak vagy munkatermékeknek) a munkaidővel való mérésétől. Az egyeseknek ugyanabban a munkaágban való munkái és a munka különböző fajtái nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözőek. Mit előfeltételez a dolgok csupán mennyiségi különbsége? Minőségük ugyanaz-ságát. Tehát a munkák mennyiségi mérése előfeltételezi minőségük egyívásúságát, ugyanaz-ságát.” (Marx: A poltikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /»Grundrisse«/; A pénzről szóló fejezet. MEM 46/I. 86-88. o.)

 

„Képzeljük el végül, a változatosság kedvéért, szabad emberek egyesülését, akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki… Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad. Egy másik részét azonban létfenntartási eszközként elfogyasztják az egyesülés tagjai. Ezt tehát el kell osztani közöttük. Ennek az elosztásnak a módja változik majd magának a társadalmi termelési organizmusnak a különös fajtája és a termelők megfelelő történelmi fejlődési foka szerint. Csupán az árutermeléssel való párhuzam kedvéért feltételezzük, hogy az egyes termelőknek a létfenntartási eszközökből jutó részt határozza meg. A munkaidő tehát kettős szerepet játszana. Társadalmilag tervszerű elosztása szabályozza a különböző munkafunkciók és a különböző szükségletek helyes arányát. Másrészt a munkaidő egyszersmind mértéke annak, hogy a termelőnek egyénileg mennyi hányad jut a közös munkából és ennélfogva a közös termék egyénileg elfogyasztható részéből is. Az embereknek munkájukhoz és munkatermékeikhez való társadalmi vonatkozásai itt átlátszóan egyszerűek maradnak a termelésben is, az elosztásban is.” (Marx: A Tőke 1. köt.; I. Áru és pénz; 1. Az áru. MEM 23.)

 

aru-vgott.jpg

 

A termelési eszközök köztulajdonán alapuló, kollektív társadalomban a termelők nem cserélik ki termékeiket; éppígy a termékekre fordított munka itt nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül, az összmunka alkotórészeiként léteznek…

…Nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból éppenhogy keletkezik; amely tehát minden vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyeit, melynek méhéből származik. Ennek megfelelően az egyes termelő — a levonások után — pontosan visszakapja a társadalomtól, amit ad neki. Amit adott neki, az az ő egyéni munkamennyisége. Pl. a társadalmi munkanap az egyéni munkaórák összegéből áll; az egyes termelő egyéni munkaideje a társadalmi munkanap általa szolgáltatott része, az ő részesedése benne. A termelő a társadalomtól elismervényt kap arról, hogy ennyi meg ennyi munkát szolgáltatott (a közösségi alapok számára végzett munkáját levonva), és ezzel az elismervénnyel a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből annyit von ki, amennyi ugyanannyi munkába kerül. Ugyanazt a munkamennyiséget, amelyet a társadalomnak az egyik formában adott, visszakapja a másik formában.

 

Itt nyilvánvalóan ugyanaz az elv uralkodik, amely az árucserét szabályozza, amennyiben ez egyenértékek cseréje. A tartalom és a forma megváltozott, mert a megváltozott körülmények között senki a munkáján kívül egyebet nem adhat, és mert másfelől egyéni fogyasztási eszközön kívül semmi sem mehet át az egyesek tulajdonába. Ami azonban a fogyasztási eszközöknek az egyes termelők közötti elosztását illeti, ugyanaz az elv uralkodik, mint áruegyenértékek cseréjénél, ugyanannyi egyik formában levő munka cserélődik ki ugyanannyi másik formában levő munkával.

 

Az egyenlő jog tehát itt — elvileg — még mindig a polgári jog, noha elv és gyakorlat nem kapnak már hajba, míg az árucserénél egyenértékek cseréje csak átlagban létezik, nem az egyes esetben.

 

E haladás ellenére ez az egyenlő jog még mindig a polgári korláton belül marad. A termelők joga munkaszolgáltatásaikkal arányos: az egyenlőség abban van, hogy egyenlő mércével, a munkával mérnek. Ám az egyik ember fizikailag vagy szellemileg különb a másiknál, tehát ugyanannyi idő alatt több munkát szolgáltat, vagy hosszabb ideig tud dolgozni; s a munkát, hogy mértékül szolgálhasson, kiterjedése vagy intenzitása szerint meg kell határozni, különben nem lenne többé mérce. Ez az egyenlő jog — egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. Nem ismer el osztálykülönbségeket, mert mindenki csakúgy munkás, mint a másik; de hallgatólagosan elismeri természetes kiváltságként a munkások egyenlőtlen egyéni tehetségét és ennek folytán egyenlőtlen egyéni teljesítőképességét. Tartalma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog természete szerint csak egyenlő mérce alkalmazásában állhat; de az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket; és semmi többet nem látunk bennük, minden mást figyelmen kívül hagyunk. Továbbá: az egyik munkás házas, a másik nem; az egyiknek több gyermeke van, mint a másiknak stb. stb. Egyenlő munkateljesítmény és ezért a társadalmi fogyasztási alapban való egyenlő részesedés esetén az egyik ténylegesen többet kap tehát, mint a másik, az egyik gazdagabb, mint a másik stb. Hogy mindezeket a visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie.

 

De ezek a visszásságok a kommunista társadalom első szakaszán, ahogy az a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppen megszületett, elkerülhetetlenek. A jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kulturális fejlettsége.” (Marx: A gothai program kritikája. MEM 19.)

 

Hát. A gond abban van, hogy Marx a Grundrissében azt mondja, hogy az időgazdálkodás a társadalmi (kommunista) termelés és elosztás tekintetében meg kell, hogy maradjon. Ám anélkül, hogy maguk a termelők s termékek társadalmilag szükséges munkaidőkké oldódnának. Amit viszont – s ezt mi tennénk hozzá – nem lehet máshogy, mint az időgazdálkodás kapitalizmustól (s annak „pre” változataitól) eltérő, azokat meghaladva tagadó formában. Úgy, hogy a szabad személyiségfejlődés szükségleteit, viszonyait fenntartó termelés, elosztás időgazdálkodása legyen; vagyis úgy, hogy a konkrét termék, termelő, azok termelési feltételi, szükségletei stb. a kommunista viszonyok dinamizmusának megfelelően konkrétként legyenek elkönyvelve, illetve tervezve; s így lehet kérdés a rendelkezésre álló idő elosztása. Önmagában tehát nem az időmennyiség a kérdés, nem lehet pusztán az időre redukálni a termelés, elosztás stb. kérdését, mert az végső soron társadalmilag szükséges munkaidőkre redukálást jelent, azaz áruviszonyt; a konkrétat konkrétan kell nézni, szervezni, a konkrétat konkrétnak „kell” hagyni. Ha a kommunizmus nem egyedet, nem áruatomot, nem uniformizációt és más effélét tételez, hanem konkrét, egyedi személyiségeket és azok fejlődését, akkor azok újratermelését, azok eszközeit, lehetőit, erőkifejtéseit se kezelheti elvonttá, általánossá, társadalmilag szükséges munkaidőkké, azaz áruértékké oldva.

 

 Ám Marx a „Gothai program kritikájában” „A Tőke” feltételes módját elejtve már az áruértékként való időgazdálkodásként gondolja el a kommunizmus felépítését. S le is írja ennek visszáságait: azt, hogy az áruérték egyenlősége a különböző személyek közötti anyagi egyenlőtlenségekké lesznek, legyenek ama különbözőségek természetiek vagy társadalmiak. Ám azt már nem teszi hozzá, hogy mindez nem pusztán a 2 illetve 3 szobás lakás kérdése, vagy a 2 illetve 3 fogásos ebéd különbözőségeként jelentkező egyenlőtlenség. Hanem a termelő egységek közötti különbözőségeké is. Nem csak azok a közvetlen termelők szegényednek el, akik nem tudnak elég munkamennyiséget szolgáltatni a társadalomnak a tisztes középszer fenntartásához. Az a termelő egység, amelyik messzebb van a nyersanyagforrásoktól, vagy amelyik rosszabb földön, vagy elavultabb technikával termel, úgyszintén elszegényedik. S ha a termelők társadalmi termeléséről beszélünk, akkor üzemekké koncentráltan kell termelniük, és akkor a szegénység is koncentrálódni fog, és így hatványozódni. Például azért, mert nem jut elég társadalmi munkamennyiség a fejlesztésekre (keveset adott = keveset kapott); vagy, ha a gazdag-szegény, jelentős-nem jelentős terület, termelőegység stb. különbözőségei a döntési mechanizmusban is megjelennek, akkor mint szegényebb terület nem tudhatja kellő erővel befolyásolni az erőforrások elosztását stb. És ahol meg a gazdagság koncentrálódott, ott szükségképp fel kell merülnie a kérdésnek: miért ne dolgozzon nekünk a szegényebb térség, a szegényebb üzem? A termelésben való érdekeltség tehát továbbra is az áruérték viszony által meghatározott lenne, a személyiségszocializáció szintúgy; így tehát csak idő kérdése lenne az, hogy a kommunista tudatosság mikor áruértékelődne át felejtendő maszlaggá.

 

forint060314.jpg

 

Nem felejtendő el az sem, hogy az áruértékként létezés világa nem feltétlenül tételezi fel minden körülmények között a tulajdoni elválasztást. Társadalmi termelést feltételezve az is lehetséges, hogy az áruértékké oldás tudatos tettként, tervezésként, nem pedig a tulajdoni elválasztás eredményeként létrejövő társadalmasulásként, azaz piaci folyamatok vak erőinek játékaként alakul ki. Ám, mint a fentiekből következik, a térbeli stb. elválasztottságot ez az összekötési forma sajátos társadalmivá: tulajdonivá teszi (az áruérték egyenlőségből fakadó egyenlőtlenség, és az elszegényedés, mint a konkurenciaharcra kényszerítés: a gazdagok igénye a még nagyobb gazdagságra a többivel szemben, a többiből aztán). De hát a kapitalizmus egyik legnagyobb történelmi teljesítménye az, hogy a tulajdoni elválasztás legtársadalmabbikát hozta létre azzal, hogy mindent s mindenkit társadalmilag szükséges munkaidőkké oldott; hogy nem személyi függések tulajdonlása az uralkodó immár, hanem a személyi függés előfeltételévé is az áruértékké oldódás lett; hogy ez a személytelen univerzalitás különös nemzetköziséget, társadalmiságot jelent, s a termelőerők többi mozzanata, a társadalmi ellentmondások kiéleződése stb. által követelt továbbfejlődés az áruérték tulajdoni elválasztásából következőleg (is) a kommunizmus társadalmisága és nemzetközisége felé lehetséges csak. Vagyis a tőke fejlődése az ’áruérték-összekötés tulajdoni elválasztásának, s olyan tulajdoni elválasztásnak, ami áruérték-összekötést tételez’ szerves egészét, e szerves egész dominanciáját, s e szerves egész tulajdonként s áruértékként fel nem számolhatóságát hozta létre. E szerves egész a termelőerők kapitalista, vagyis „pre”kommunista szintjén[3] azt jelenti: fenntartani az egyiket = újratermelni a másikat és viszont. A termelőerők fejlettsége, mint társadalmiság pont azt jelenti, hogy a termelőegységeknek szükségképp egymással kapcsolatba kell kerülniük; így az áruértékként való csere nem csak a piaci/tulajdoni viszony szálláscsinálója lesz, hanem annak kiteljesítője, a megkerülhetetlen áruvá válással, s piaccal a tőkefelhalmozás totalitásának a restaurátora. Vagyis a kommunista társadalmasítás tagadásáé.

 

 

Meg kell még jegyeznünk azt, hogy ahogy az áruérték viszony fenntartása újratermeli a (neki megfelelő) tulajdoni, s ezzel a tőkés viszonyokat, úgy a kapitalizmus s osztálytársadalmak döntési mechanizmusainak a fenntartása, a hierarchia (többség-kisebbség diktatúrája, a demokrácia stb.), a hatalomkoncentráció személyiségszocializációja, az ekképp létrejövő létbiztonság is a tőke restaurációjához vezet. Ha felszámolnánk az áruérték-összekötés tulajdoni elválasztását, és az egész világot egyetlen szuperhierarchiába rendeznénk anélkül, hogy áruértéknek hagynánk holtat s elevent[4], akkor ennek ellenére ott (is) a létbiztonság az egyéni felhalmozást követelné a hatalmasabbakkal, a parancsot adhatókkal szemben. Ez a szuperhierarchián belüli csoport-, maffia-, oligarchaképződésként történne először (nem véletlen Sztálin permanens tisztogatása, vagyis az atomizálásra való törekvése a SZU apparátusaiban a parancs elszabotálását megakadályozandó); majd a parancsok adóival szemben a parancsok végrehajtóiból kipréselt/ellopott terméktöbblet magánfelhalmozásává „liberalizálódna” a tőkés magántulajdon visszaállításáig. Ha egy társadalomban a létbiztonság nem társadalmi, hanem egyéni, akkor szükségképp a magánfelhalmozás és a tulajdoni elválasztás viszonyainak kell létrejönniük a személyiségszocializációk, ideológiák, azok intézményesülései útján - vagyis a tőkefelhalmozásnak, annak összes ellentmondásával, létbizonytalanságával és szemetjével együtt a termelőerők adott szintjén.

 

 

Mindehhez kapcsolódik az a problematika, miszerint a kommunizmus építésének kezdetekor nem csak a „külső” ellenséggel kell megküzdeni, hanem a „belső” ellenforradalommal, illetve az azzá lehető régi, kapitalista mentalitásokkal, gondolatvilágokkal. Azonban a „Megjegyzések”-ben említett visszásságok nem egyszerűen a régi világból ittragadt kísértetek és téveszmék lesznek, amiket csillogó szemű hősök példamutatásával, meg jó és szép szavak okító erejével szétfoszlathatóak. Hanem a kapitalizmustól kényszerűen örökül kapott (szerzett) termelőegységek, azok munkamegosztásai, szak- és segédmunka, szellemei és fizikai munka, város és falu stb. ellentétének szükségszerű következményeiként termelődnek újra. Pont azért szükséges a proletárforradalom, mert a kapitalizmus termelőerői „csak” a saját viszonyaival tud ellentétbe kerülni a rendszer növekvő működésképtelenségét okozva; a szabad személyiségfejlődés társadalmasításának termelőeszközeit az azt tagadó társadalom nem fogja a maguk teljességében kifejleszteni. A kommunista viszonyok kialakulásával - amit a kapitalista termelőerők és termelési viszonyok kibékíthetetlenné levő ellentmondása követel - a kapitalizmustól öröklött termelőerők krónikusan alulfejlesztettek lesznek. Ez óhatatlanul a restauráció forrásává lesz.[5] Így tehát ezt a szituációt hierarchikus döntési mechanizmussal, az áruérték egyenlőtlenséget termelő egyenlőségével, mindennek személyiségszocializációival tovább terhelni annyit tesz, mint az időnyerés és a nyomorúság okán önmagával toldozott-foltozott gátba belelőni aknavetővel árvízkor.

 

 A gazdasági kényszer ezen időszakban nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus felé löki az egészet. Ezért a kommunizmus építése addig, amíg a termelőerők nem lettek a kommunizmus viszonyaihoz fel, illetve kifejlesztve, gazdaságon kívüli kényszerrel kell, hogy történjen. Ezt proletárdiktatúrának hívják. Ez pedig a diktatórikusság problematikáját jelenti: ebben sem lehet kompatibilis a tőke világával, nem lehet elkülönült közhatalmi, demokratikus vagy épp megkérdőjelezhetetlen parancsnoki. Ám hiába fog törekedni a proletárforradalom eme továbbfejlődése a konszenzusra, a közvetlenre, a személyesre, az egyedire, ez az önvédelem el is pusztíthatja azt, amit védeni akar. Kevesek diktatúrájává, a tudók, az igazak és tiszták kvázi államává korlátolódhat, illetve bolsevizálódhat a kommunizmus ügyét megmentendő. A kritika és önkritika elsorvasztásával, kiüresítésével például; adott esetben nem azt akarják majd látni és láttatni, bármily kegyetlen is, hogy mi a való, hanem azt, amit ők elképzelnek róla, meg magukról. Nem a kommunista irányelv eszközei lesznek, hogy se ők, se más ne legyen puszta eszköz ezentúl, hanem önmaguk eszközeivé lesznek, hogy mások pedig az ő eszközeik legyenek. Fennáll ennek a lehetője. De amíg a kommunista rendszer nem lesz gazdaságilag önjáró, addig a proletárdiktatúra nem állami kényszerei fenn kell, hogy maradjanak. S ezért a szocializmus, mint a kommunizmushoz alulfejlett, ám gazdaságon kívüli kényszert nem használó szisztéma lehetetlenség.

 

hqdefault.jpg

 

 Minderről úgyszintén íródott egy s más az RH-n; példának álljon itt egy 2014-es cikkből vett idézet:

 

„Itt megjegyeznénk, hogy arról szoktunk beszélni, írni, hogy a kapitalizmus társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben stb. önmagán túlfejlődő rendszer (munkamegosztás, monopolisztikusság, tőkék és államok nemzetközi hierarchiái, tudásfelhalmozás, termelői kapacitások valói és lehetői stb.) anélkül, hogy felszámolhatná mindennek kereteit, alapjait, hajtóerőit, s így torzítóit, korlátait, a tulajdont, az áruértéket, a kizsákmányolást, tőkefelhalmozást, s mindennek uralmát. Ezt a rendet az eleven munkaerő kizsákmányolása élteti, de a kizsákmányolás fokozása, amit a tulajdoni elválasztás, a tőkék konkurenciaharca követel, az eleven munkaerő, az értékesülés, a fizetőképes kereslet stb. megtakarítását, vagyis a rendszer növekvő működésképtelenségét okozza. Ám a kapitalizmus termelőerői s termelési viszonyai közt feszülő, általános kibékíthetetlen ellentmondások kapitalista (vagy végeredményben kapitalista) megoldhatatlansága egyrészt sajátos formákat ölt különböző területeken. Például a reálszféra tőkésíthetőségének beszűkülésével nem csak a spekuláció kerül előtérbe és lesz akár húzóágazat a beszűkülést fékezve a teljes összeomlásig, hanem ez termelőkapacitások lepusztítását piacszerzésként, illetve ki nem fejlesztésüket, a krónikus alulfejlettség perifériáit, harctereit és szeméttelepeit követeli és valósítja meg. Nem csak gyárvárosokat pauperizál és semmisít meg, hanem egész régiókat, országokat tart ilyen helyzetben a (kapitalista) kitörés lehetősége nélkül. Másrészt e dinamikus végkifejletet, amit egy világháború és teljes pusztulás is zárhat (vagyis nem a helyi elitek és az általuk felhasználtak marakodásáról van szó a maradék csökkenő maradékán akár a legerősebb tőkék/államok ügynökeiként, hanem ama legerősebbek közti, közvetlen, nyílt fegyveres konfliktusról) a kapitalista korszakokat, s azokon belüli, illetve azok váltásait követelő válságok, „pillanatnyi” túlfejlődések kapitalista megoldásai hozták létre. Ám ahogy a kapitalizmus önmagán való túlfejlődése illetve annak következményei egyenlőtlenül oszlanak meg, úgy a szabad versenyes tendenciák monopolisztikussá, majd állam monopolisztikussá és transznacionális monopolkapitalizmussá (az ördögi globalizáció) fejlődése is különbözőképp jelentkeztek különböző területeken. Konkrétan: Spanyolország akkoriban nem a kapitalizmus túlfejlődésének középszerű romhalmaza volt (mint manapság), hanem a fejlődő kapitalizmus alulfejlesztett vidéke, a kapitalista társadalmasulás lehetőivel. A kommunista pártnak, ha lett volna, a kapitalista/osztálytársadalom- restaurációs „progresszióval” és ennek táptalajával, az önmagukba záródó és záródható termelőegységek milliónyi világaival kellett volna megküzdenie. Azaz a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmasítás mintegy előlegből élhetett volna, főleg gazdaságon kívüli kényszerrel „pótolva” a társadalmasítás hiányzó feltételeit. Ezzel viszont óhatatlanul az atomizálódás/bolsevizálódás tendenciáinak erősödését okozva a kommunista pártban. És hát eme alultársadalmasulás (is) táplálta/konzerválta a tulajdon által elválasztott munkástanácsokat, munkás önigazgató elképzeléseket. Ám, amikor kijelentjük, hogy ezen tanácsok, kommunák végső soron a kapitalista restaurációnak adnak lehetőséget, és ennyiben ellenforradalmi tendenciájúak, azt is ki kell jelentenünk, hogy minden bizonnyal az elkövetkezendő proletárfelkelések és forradalmak is fognak hasonló formákat létrehozni, mint a forradalmi lendület első spontán eredményei. A fontos az, hogy a korábbiakkal ellentétben az első perctől kezdve a totális társadalmasításra kell törekedni, azaz nem szabad hagyni, hogy az önigazgatás legyen a cél (a rendszerkritikus baloldal számára ez az isten országa). A kommunista párt feladata, hogy a dolog ne álljon itt meg, és internacionalista, totális társadalmi jellegénél fogva hajtja tovább az eseményeket. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalom lényegében újra elbukott…” (RH 2: Vita a Barikád Kollektívával; 8-as lábjegyzet[6])

 

 

Ugyanonnan:

 

„A párt szükségességét, a részekké, darabokká, hierarchiákká stb. nem különülés szerveződését pont a társadalmasítással meghaladva tagadás követeli (azt meg a kapitalizmus fejlődése és túlfejlődése) a kapitalizmus atomizáló, széthúzó, önmagához nyomorító hatásai, a történelmi fejlődés különbözőségei stb. miatt. És bár a pártnak el kell különülnie az ellenforradalomtól, legyen az tudatos vagy naiv, nem különülhet el hierarchikusan a proletariátustól. Hanem azt párttá kell változtatnia, s a kapitalizmus megdöntésével társadalommá kell válnia. Már ezért is ügyelnie kell arra, hogy a kapitalizmus hatásai pl. a demokrácia, mint szavazások többség-kisebbség döntési mechanizmusai, azaz hierarchia és tulajdon restaurátorok/fenntartók, illetve bolsevik módszerek, viszonyok, mentalitások (pl. katonai centralizáció) ne válhassanak benne uralkodóvá. Szemben a konszenzus, a különbözőségek egyenlőtlenséggé, uralommá nem változtatásának módszereivel, mentalitásaival. Ha ez a harc sikertelen, úgy a „külső” ellenforradalommal folytatott harc is azzá lesz. Pláne, hogy amint a pártnak lehetősége van a termelési viszonyok kommunista viszonyokká változtatására és az új viszonyok – a kapitalizmustól örökölt termelőerők ellentmondásos bázisán az ellenforradalom letörésére, vagyis a proletárdikatúrára, a negatív tendenciák felerősödnek. Ama ellentmondásosság újratermeli az ellenforradalmi mentalitásokat (pl. munka-ágazati megosztás öröksége kontra egyenlőség; tevékenységet a társadalmasítás ellenére munkává és szabadidővé nyomorító gyáripar; a természet és emberpusztító technológiák kényszerű továbbműködtetése); így nem csak a külső, még kapitalista területekkel folyhat a harc, hanem a belső ellenforradalommal is: e helyzet proletárdiktatúrát követel. És ez utóbbi szintén ellenforradalom forrása lehet: a hatalom, az elnyomatás, az erőszak probelmatikája bolsevizálhatja/atomizálhatja a forradalmi proletariátust, a pártot a képmutatás és hazudozás rothadásától a teljes pusztulásig. És mindez így is marad, míg az új viszonyokat pusztán a kapitalizmus termelőerőinek bázisa követeli meg és fogja vissza; míg az új lehetőségek közt nem fejlesztették ki az új termelőeszközöket, míg a tudás felhalmozásának folyamata ennek megfelelő szintet nem ért el. Ha létrejött eme új termelőerő – bázis az egész világon, ha a szabad személyiségfejlődés szükségletei maradéktalanul kielégíthetőek, ha az ellenforradalom így lehetetlenné válik, akkor a párt társadalommá lesz, a gazdaságon kívüli kényszer s diktatúra értelmetlenné, a kommunizmus társadalma pedig lezárja az emberiség előtörténetét.” (RH 2: Vita a Barikád Kollektívával; 9-es lábjegyzet[7])

 

S egy másik egy másik előszóból:

 

„ Jó néhány (szélső)baloldali számára a munkásellenőrzés már a kapitalizmus felszámolásával egyenlő. Holott az csak a meglévő viszonyokon belül maradás; nem több annál, mint hogy a termelőeszköz tulajdonosát ellenőrizzék, a tőkeviszony szükségszerűségeit és kényszereit továbbra is fenntartsák; nem több tehát egy új(abb) könyvelő megjelenésénél a régi kuplerájban. De az is elégtelen a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyai közötti - a rendszer növekvő működésképtelenségét, káoszát okozó - ellentmondások pozitív megoldásához, meghaladva tagadásához, ha a munkásság önmagát igazgatja az üzemen belül; ez még mindig fenntartja az üzemek közötti tulajdoni elválasztást. Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; s a tulajdoni elválasztást szükségképp újratermelő áruérték-összekötést pedig úgy, hogy a termelés, elosztás stb. arányait nem az áruérték elvontságában, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségében kell meghatározni és tervezni e hálózatban, hanem konkrétan, in natura kell nézni az erőforrásokat, a termelés lehetőit, azok szükségleteit, kielégítésük módját, feltételeit, a szabad személyiségfejlődés dinamikáját, szükségleteit kielégítendő (pl. 1 tonna acélt ennyi és ennyi ember termeli meg ennyi és ennyi idő alatt adott technológiával; a szükségletük annyi és annyi mennyiségű élelem, ruha, villamosenergia, ház, orvos stb.; s azok szükségleteihez adott termelési láncban kell amannyi emberi erőforrás, eszköz és így tovább; az 1 tonna acélhoz kell ennyi és ennyi szén, vas, tonnakilométer stb. stb.). A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk. A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik – s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.” (Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez; 23-as lábjegyzet[8])

 

5, Véleményünk szerint a tulajdon kérdése analóg a munka kérdésével (lásd 3-as jegyzet). Ha a munka világa a különböző elnyomatások, kizsákmányolások, ’uralmi-hatalmi viszonyok az uralmi-hatalmi viszonyokért’ világa, akkor a kommunista termelő tevékenységet nem jellemezhetjük ezzel a fogalommal a minőségi különbég okán. S ugyanígy: ma, ha valaki egy kabátot tulajdonol, akkor a kabátgyárat, így hozzá mérten idegen munkamennyiségek kizsákmányolását is tulajdonolhatja annak összes következményével együtt. De a kommunizmus viszonyai között a kabát birtoklása annak lehetője nélküli, hogy valaki kizsákmányolásért, „idegen” munkamennyiség elsajátításáért a kabát termelését, termelőeszközeit is megszerezze. Azzal együtt, hogy a kabátot más önkényesen nem veheti el (legalább is a kommunizmus kifejlett, önjáró, nem gazdaságon kívüli kényszerrel fenntartott, nem polgárháborús stb. fázisában), mivel ez olyan szükségletet - és értelem szerint fel kell tételezzük ezt is: úgy - kielégítő eszköz, ami a szabad személyiségfejlődést, így annak társadalmát tartja fenn. Önkényeskedés és szabad személyiségfejlődés – keservesen férnek össze. Vagy épp sehogy. Pont ez a gond a Nagy Meg Nem Kerülhetővel: a proletárdiktatúrával. De visszatérve: ha a fenti szituációt, a kommunizmus szabad személyiségeinek javait tulajdonként jellemezhetjük, akkor azt kell mondanunk: nem csak a kabát a tiéd, hanem a kabátgyár is a tiéd lehet, elevenekkel és holtakkal együtt. Ezen társadalmi elválasztottságokat tulajdonként jellemezni tehát annyi, mint a tevékenységet munkaként jellemezni. S ez a kommunizmust tagadó társadalmak világainak a jellemzései.

 

Kommunizmusban tulajdon: az újból érintetlen utcalány újbóli porfürdőzése a továbbra is rohanva örvénylő holtágban.

 

 

jesus_supper_zombie.jpg

 

 

6, A luxus és az államkapitalizmus kérdése.

 

Ha az ún. klasszikus kapitalizmust nézzük, akkor két esetet érdemes megemlítenünk.

 

A, Luxusfogyasztás pazarlásai az uralkodó osztály részéről a világ össztermelésének 1-3%-át teszi ki. Vagyis a tömegek nyomorának az oka nem a burzsoázia tékozlásai, hanem a tőkefelhalmozás működése, illetve egyre inkább növekvő működésképtelensége (pauperizáció). Amit a felső 1% vagyonának (nem luxusfogyasztás, hanem annál is több, a teljes!) hívnak, az a reálszférába, spekulációba ésatöbbibe lekötött tőke; nem lehet szétosztani kenyérként sajnos. De visszatérve a luxushoz, ami látvány szerint vérlázító, de tartalmilag újabb tőkefelhalmozás-alkatrész mintegy mellesleg (jachtot és gyémántot is tőkefelhalmozásként termelnek bérmunkások; a Karl Lagerfeld nevű csiliviligyáros divattervező azt mondta egyszer, hogy lehet őt támadni a túl drága, hivalkodó, stb. ruhaterveiért. Ám ha mindez nem lenne, akkor több száz varrónő, ésatöbbi elvesztené a munkáját), felmerül még egy probléma. Az, hogy a pazarlás legnagyobb része nem burzsoá-tőkeellenes (tőkefelhalmozásból kivont kincs luxuscikk formában, szemben a munkás-tőkeellenes pazarlással, ami jóval közönségesebb: lógás a munkahelyen például), hanem tőkésített. De elsősorban nem úgy, hogy a luxustermelés is tőketermelés. Hanem úgy például, hogy egy autó a garancia lejártával romlik el „merő véletlenségből” és a konstrukciójából fakadóan mindig többet kell javítani és cserélni rajta, mint amennyi tönkrement; hogy az elektromos izzók 100 éve még 2000 órán át működtek, Kaliforniában a Livermore-i izzó 115 éve ég, s manapság az izzók 1000 óra után csiribí-csiribá tönkremennek; hogy ha a divat nem kényszerít arra, hogy új fost akarj venni a régi szar helyett, akkor a „gyártó” gondoskodik róla s viszont. Szóval a baj a tőkefelhalmozás arra való kényszerű törekvése, és a monopoltőkés viszonyokkal megvalósíthatósága, hogy a fizetőképes kereslet minél intenzívebben ki legyen használva, pláne, ha ez, a tőke önmagán való túléltsége folytán abszolúte vagy relatíve, de csökken. Méghozzá a tervezett tönkremenés tudományát használják fel ama intenzitáshoz, már ha adott esetben a célnak megfelel (nem véletlen, hogy az ún. minőség ára többszörös, mert nem a különleges technológiát, hanem a meg nem vett szarmennyiséget kell egyszerre kifizetni); de ilyen a magyarországi stadionmánia, vagy bármilyen túl-, illetve alultervezés. Mikor hogy. Ezek a legnagyobb pazarlások sajna, nem pedig néhány félbolond világnagyszerűjének az aranyrákfiléje, pezsgőbe dobott igazgyönggyel a bazi nagy baziban.

 

Vagyis ezzel a rendszerrel nem az a legnagyobb baj, hogy: luxusfogyasztás. Így az eltörlése sem lehet önmagában a megoldás - mint reform, használhatatlan, mint meghaladva tagadás lényegtelen kérdés. Már csak azért sem, mert jachtot vagy gyémántot enni nem éppen laktató étel; a cipőgyűjtemény nem alakítható át orvosokká; a bunda sok minden nem lesz, például víztisztító és vízvezeték sem etc. etc. Például azért, mert utóbbiakból (mármint adott helyen, időben fogyasztható étel, adott helyen, időben bárkit gyógyító orvos, stb.) nem termelnek (úgy) annyit, amennyit a szabad személyiségfejlődés szükségletei megkövetelnék adott népességszámot figyelembe véve. A termelés s kapacitások volumene ugyanis a tőkefelhalmozáshoz, ennek megfelelő fizetőképes kereslethez kötött. A tőke értékesítési szükségletei s az emberi szükségletek ellentmondásának ez az egyik mozgásformája: a „nem ott”, a „nagyon kevés”, meg az, hogy „nincs”. A monopolkapitalizmus plusszkapacitásokká való válságáthárításának (tőkésített pazarlás ez is!) ellenére elképzelhető, hogy nincs mit megvásárolni, szétosztani, felhasználni, vagy általában, vagy adott helyen, időben, formában. Így tehát a proletárdiktatúra így sem válhat boldog és önellátó-önáltató hippikommunává; könnyen elképzelhető, hogy az ipari kapacitások bővítése is szükséges lesz, méghozzá, ha nem lesz más, akkor a „régi” technikával. Ebben a kérdésben se lehetünk nyugodtak és könnyedek.

 

B, Van olyan közgazdász, amelyik kimutatta, hogy a felső 20 % fogyasztása a teljes fogyasztás 60 %-át teszi ki. Ebből aztán sokféle dolog levonható; de mint az „A” pontban írva volt, ez sem (illetve főleg nem) egyszerűen pocsékolás, hanem a tőkefelhalmozás különös formái, annak fizetőképes kereslete. Ahol viszont a profitmaximalizálásra való törekvést nem írhatta és nem írta felül a kincs és a kalóz romantikája.

 

Vagyis a klasszikus kapitalizmus nem egyszerűen tőkefelhalmozó és tőkeellenes pazarló. Hanem tőkésítetten pazarló. Társadalma a tőkelogikának alárendelt továbbra is.

 

A Szovjetunió társadalma viszont, legalább is az első ötéves tervtől kezdve nem a tőkelogikának volt alárendelve. Nem merő hóbortból. És az RH sem ebből az okból írta a P.A. Kronstadt 1921 Előszavában:

 

„…azonban előbb-utóbb el kellett dönteni a kérdést: a tőkefelhalmozásnak rendelődik-e alá az állam, vagy a (párt)állam hatalomfelhalmozásának rendelődik-e alá a tőke. Az első eset azt jelentette, hogy az adott kapitalista viszonyokhoz mérten túliparosodott, azaz tőketúltermeléssel ellátott külföld olcsóbban fogja annál kész- és félkésztermékekkel fenntartani (és alulfejleszteni) az ország tőkefelhalmozását, mint amennyibe az ipar megteremtése kerülne. A profit és megtérülés állt volna az első helyen; így az uralkodó osztály a külföldtől és a külföldi tőkétől függött volna, belül a kapitalisták és a pártállam konkurenciaharcával, mindennek összes következményével együtt. A második esetben a tőke belső, kibékíthetetlen ellentmondásait újabbal kellett volna tetézni: a (párt)állam hatalomfelhalmozásának való alárendeléssel. Ez esetben a tulajdoni elválasztás, a bérmunka, a piac, az áruérték megléte és szocializációja mindenkitől tőkelogikát követelt volna, és a pártállam hatalomfelhalmozása, az ipar és mezőgazdaság ennek megfelelő (át)alakítása, a tőkés szemmel nézve vállalhatatlanul lassan vagy épp soha meg nem térülő, de a fennmaradáshoz elengedhetetlen ipari bázis kialakítása a tőkelogikát állandóan megsértette volna, alacsony termelékenységet, rossz hatásfokot, sajátos termelési zavarokat eredményezve.[9] Ez utóbbi történt az 1920-as évek végétől. S attól, hogy a tőkét teljesen alárendelték a pártállam hatalomfelhalmozásának (iparosítás, kollektivizálás, első ötéves terv), hogy a párt nomenklatúrája lett a kizárólagosan uralkodó osztály, a pártállam uralmát, uralkodó osztályát más tőkékkel, államokkal, egyben „saját” elnyomottaikkal és kizsákmányoltjaikkal szemben fenntartandó, az OSZDMP(b)-O„K”(b)P (illetve 1925-től V„K”(b)P)[10] ellenforradalmisága új formát kapott.[11]

 

Persze az ipari bázis megteremtése egy olyan modern ipari osztálytársadalomban, ami a „nyugathoz”, azaz az ellenséges államok, tőkék területeihez s országaihoz mérten 100-150 éves lemaradással bírt, tűnhet úgy, hogy merő reprezentációból történik. Csak nem azért történt. Azon használati értékek nélkül, amit az ipar szolgáltatott, a SZU s uralkodó osztálya nem maradhatott fenn. S így azok a rendszer szempontjából is használati értékek voltak. Pénz és kötvénypapírból nem lesz se tank, se traktor. Az iparosítás és a városiasodás a pártállam bázisának növelése, mind abból a szempontból, hogy az állam termelőeszközeinek a száma és jelentősége nő, méghozzá azoké elsősorban, ami ezt a növekedést megvalósítja, a gyárakat gyártó gyáraké; másrészt meg abban az értelemben, hogy a városi munkásság inkább volt támogatója, mind vélten, mind valósan, mint a vidék parasztja. Így tehát „teli kellett hányni gyárral a pusztát”. S ez a pártállam hatalomfelhalmozásának logikája, nem a tőkéé. És így nem is csak egyszerűen a felhalmozásé, legyen az maximális vagy minimális; a könnyűipar fejlesztése vagy az élelmiszeriparé pont azért lett másodlagos, mellőzött, mert nem a pártállam bázisának, uralom növelésének volt az alkatrésze, mint az acélmű, hanem az egyéni fogyasztásé.

 

Vagyis a tőkefelhalmozás ellentmondásait a SZU ezen szisztémája nem egyszerűen fenntartotta, hanem újabbal tetézte: miközben tőkefelhalmozásként kellett volna működnie és pazarolnia, ehelyett a pártállam hatalomfelhalmozásaként, annak megfelelve pazarolt.

 

És omlott össze aztán.

 

 

Kommunista üdvözlettel: Részeg Hajó

 

 

 

 

 

[1] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-3.-szam-2015-oktober---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/dosztojevszkijrol.html

 

[2] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--1.-resz-.html ,illetve http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--2.-resz-.html

 

[3] És ez az alulfejlődött/alulfejlesztett térségeké is immár, mert a kapitalista világrendszer részeként, annak munkamegosztásában azok, amik, a „tiszta”, „autentikus” feudalizmusba, „őskorba”, „aranykorba” ésatöbbibe való visszatérés lehetője nélkül. Még egy világháború utáni kőkorszak is digitális roncsokkal, sugárfertőzéssel és tőkés viszonyokkal lenne telített a maga módján.

 

[4] A Szovjetunió parancsuralmi gazdasága, legalább is tendenciálisan, de produkált effélét, ahol nem az áru értéke, de nem is egyszerűen a használati értéke döntött az újratermelés kérdéseiben, hanem az, hogy a rendszer s az uralkodó osztály szempontjából hasznos-e az adott termék. Az áruérték és a használati érték közötti ellentmondás így a használati érték és a rendszert fenntartó hasznosság, a rendszernek használati érték ellentmondásává lett. Például a nehézipar s annak termékei, amiket az apparátus a saját irányítása alatt használ(tat) fel s annak anyagi bázisát növeli, mindig elsőbbséget élvezett az egyéni fogyasztás, szükségletek követelményeivel, termékeivel szemben. Mert utóbbiak a „magán-világ” részeiként egyéni felhalmozássá, függést enyhítő tartalékká, konkurenciává, így ellenséges politikák bázisává stb. válhattak (a fogyasztási cikkek krónikus hiánya, illetve a háztáji gazdaságok, a maszekolás, a fusizás, az államinál olcsóbb és hatékonyabb, ám magánépítkezések stb. hol teljes, hol részleges de gátolása).

 

[5] Az ún. munkajegyek kérdése ebből a szempontból mellékes kérdés; már azon túl, hogy munkaként, mivel a társadalmasítás szabad személyiségfejlődésének viszonyaiban kifejtett tevékenységről van szó, nem jellemezhető a termelő-alkotó folyamat, s annak mozzanatai. Hogy a proletárdiktatúra milyen óvintézkedéseket tesz a tőkés restauráció, a hatalmat a hatalomért működésekké, tőkévé stb. lehető-levő egyéni felhalmozás stb. ellen, az majd a konkrét szituáció(k) kérdése lesz. De annyit már most kijelenthetünk: az áruértéket, annak dologi formáját, a pénzt nem használhatja, illetve az ilyen viszonyok s azok formái ellen fel kell vennie a harcot.

 

[6] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-barikad-kollektivaval.html#_ftnref8

 

[7] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-barikad-kollektivaval.html#_ftnref9

 

[8] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html#_ftnref23

 

[9] Lásd ehhez Fehér–Heller–Márkus: Diktatúra a szükségletek felett c. munkáját. De annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy a szerzők ekkori piacszocialista álláspontjával és ebből fakadó megoldásaival nem értünk egyet. A könyv legértékesebb részének a Márkus György által írt „Gazdasági és társadalmi struktúra” című részt tartjuk. S ennek alapján (is) állítjuk azt, hogy a Szovjetunió társadalmát – legalább is az első ötéves terv időszakától kezdve, szemben a NEP tendenciáival - nem hívhatjuk államkapitalistának: ez esetben a tőkének kellett volna uralkodnia, főként állami tulajdonként; az állam beruházásainak a tőkelogikát kellett volna követnie, a tőkéhez kellett volna a beruházásokat keresni-igazítani, nem pedig a beruházásokhoz a tőkét. De a kommunizmushoz, a kapitalizmus meghaladva-tagadásához való átmenetként se jellemezhetjük a „szovjet típusú” társadalmakat: a (párt)állam hatalomfelhalmozását csak a tőkefelhalmozás (újbóli) dominanciájáig lehet fejleszteni-reformálni. (eredetileg 26-os jegyzet)

 

[10] Az OSZDMP(b)-t, az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspártot 1918-ban, Lenin kezdeményezésére nevezték át Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttá, a mensevikekkel, illetve a jobbos-centrista II. Internacionálé örökségével való „teljes” szakítás nevében. 1925-ben pedig az „Oroszországi”-t változtatták „Össz-szövetségi”-re. Így tehát mindazok, akik a kommunista párt alatt ezt az ellenforradalmi szervezetet értik (hasonlóan azokhoz, akik a pártállam uralmát kommunizmusnak, szocializmusnak gondolják), semmi mást nem tesznek, mint egyetértenek Leninnel (meg Sztálinnal és a többi fő-fővel, elnökkel, titkárral, fontossal, ésatöbbivel). Hogy aztán helyeslőleg vagy elutasítólag teszik-e ezt, az manapság csak abból a szempontból lehet érdekes kérdés, hogy az ellenforradalom melyik frakciójának korlátoltjaival van dolgunk. S ezért a kommunista jelzőt e párttal kapcsolatban idézőjelbe kell tennünk. (eredetileg 27-es jegyzet)

 

[11] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html

 

pawel-kuczynski.jpg