Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS - 2. rész

2018.01.26

 

RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC TÁRSADALMASÍTÁS

 
 

KÉT KÉRDÉS - KÉT VÁLASZ

 

 

Második rész

 

 

malac-torta.jpg

 

 

A KUBAI FORRADALOM VÁLASZÚTON C. SZÖVEGHEZ KAPCSOLÓDÓAN:

 


Egy apró elütés: "A feketepiac savként marja szét a kubai gazdaságot, mivel a bürokraták, akik fel kívánják újítani a lakóhelyüket, tudják, hogy a villanyszerelő, a vízszerelő és a kőműves az államtól lopott szerszámokal..." – szerszámokkal.

 

 

És egy sokkal lényegibb probléma, ami ennek az idézetnek a kapcsán adja magát: "De tisztázzuk: nincs szó a piac és a szocializmus építésének szembeállításáról, mert a piacnak tett engedmények szükségszerűek és legitimek, amikor az ellátást, vagy a kubai forradalomnak: az antiimperialista világforradalom vívmányának a túlélését kell biztosítani. Továbbá a piacok a kapitalizmus előtt jelentek meg a történelemben és túl is fogják élni azt azokban az átmeneti rendszerekben, melyek akár egy évszázadig is fennállhatnak a kapitalizmus világméretű összeomlásáig. Az a kérdés, hogy a szabadpiac rendeli-e alá magának a társadalmat, vagy ez utóbbi irányítja és ellenőrzi a piacot, helyet adva a külföldi kapitalista beruházásoknak, a „know-how” és az innováció hordozóinak."

 

Röviden: a piac prekapitalista struktúra, ezért bár alapvető feltétele a kapitalizmusnak, fordítva ez nem igaz, kapitalizmus nélkül is létezett és létezhet piac. Ennek a tételnek a kapcsán a következők merültek fel bennem.
 

 

1. Braudel - elsősorban a középkori európai történelem vizsgálatán alapuló – elméletében szembe állította egymással a 19. század előtt létezett kétféle gazdasági rendszert: I. anyagi civilizáció, azaz a legszélesebb értelemben vett önellátás, annak tradicionális szabályozási rendszerével (a lakosság 70-90%-a a mezőgazdaságból élt, az foglalkoztatta őt és állította elő a számára szükséges javak nagy részét), II. gazdasági civilizáció, amely a 19. század során mind jobban előretör és felváltja az előbbit. Alapja a piaci működés, melynek két fajtája van, melyek nem választhatók el élesen egymástól: a) piaci gazdaság: az anyagi létre épül; falu-város árucsere, helyi piacok, helyi vásárok, b) kapitalizmus: a piaci gazdaságra épül, felülről manipulálja azt; távolsági kereskedelem, bankok, tőzsdék stb.
 

rodcsenko.jpg


2. Sashalmi Endre Braudel ezen elméletét tovább gondolva a következőkre jut (vázlatosan összefoglalva az Oroszország gazdasága a 15-18. században c. könyvében írtakat):
az önellátás nem egyenlő a zárt házigazdasággal: nem zárja ki a cserét, a pénz és a piacok létét – tehát az adott gazdasági egységnek nem szükségszerűen kell megtermelnie egymagának mindent – nem jelent természeti gazdálkodást, ha ez alatt mindenféle pénz teljes hiányát értjük, ahol közvetlenül árut cserélnek áruért – úgy helyes a természeti gazdálkodás használata, ha a vert pénz használata jelen van, de csak korlátozottan: az adókat, szolgáltatásokat elsősorban természetben fizetik a nem termelő, uralkodó társadalmi csoportoknak.

 

Önellátó gazdaság: az adott gazdasági egység termelése és fogyasztása nem a piachoz igazodik, hanem a háztartás szükségleteihez, amit a piactól független tényezők határoznak meg – még bérmunkát is alkalmazhat időlegesen vagy állandó jelleggel, de ettől még nem lesz kapitalista vállalkozás, mert bérmunkával nem a kereslet-kínálat mechanizmusa miatt él, hanem, mert munkaszükségletét nem tudja családi forrásból kielégíteni – a piac itt járulékos elem – sokszor ellentétesen reagál a piaci viszonyokra: sokat ad el, ha alacsony az ár, keveset, ha magas.

 

Az európai önellátás történetében két markánsan különböző szakasz figyelhető meg:


I. naturális gazdálkodás és zárt házigazdaság kifejezések helyett javallott a direkt mezőgazdasági fogyasztás kifejezést használni: Ny-Eu-ban 500-1150 közt ez a rendszer uralkodott: termékek direkt módon kerültek fogyasztásra, mert a termelő és fogyasztó közé nem ékelődik piac – a javak döntő többségét az fogyasztja, aki megtermelte, a nem mezőgazdasági népesség a terményekhez és ipari termékekhez döntő részben közvetlenül jut adó és szolgáltatás formájában; a kereskedelem nem termékeket, hanem luxustárgyakat forgalmaz; a távolsági kereskedelemben a pénz hasznos, a mezőgazdaságban nincs jelentősége.

 

II. 1150 után a mezőgazdasági fogyasztás már indirekt módon történik: a nem mezőgazdasági népesség már javarészt piacon szerzi be a termékeket, bár a társadalom nagy része még mindig maga állítja azt elő; a pénzhasználat jelentősebb, mert a mezőgazdasági termékek bekerülnek a kereskedelmi forgalomba.

 

Mindkettő tehát önellátásnak tekinthető; a 19. századot megelőzően a piaci gazdaság és a kapitalizmus csak egy viszonylag vékony réteg volt ezek felett. A piaci gazdaság elsődleges célja a termelés és a fogyasztás közti kapocs biztosítása volt; terjeszkedését a városi népesség növekedése segítette elő (helyi regionális piacok). A kapitalizmus ekkoriban főképp a távolsági kereskedelem terén volt jelen, személyüket tekintve más kereskedők is vettek részt benne, mint a piaci gazdaságban.

 

 

3. A Dolgoff által szerkesztett spanyolországi kollektívákról szóló könyvben a pénzzel kapcsolatban hasonló értelmű megállapítások olvashatók, mint az általatok közreadott cikkben a piacot illetően. Pl.: "Egy életképes társadalmi rendben a pénz, mint egy puszta szimbólum, amely a javak és szolgáltatások cseréjének megkönnyítésére szolgál, bele fog illeszkedni a forradalmi gazdaságba is, megőrizve felbecsülhetetlen előnyeit (generációk gazdasági tapasztalatainak eredményét). Kizárólag a még folyamatban levő tranzakciók lebonyolítását elősegítő leghatékonyabb eszközként fogják használni." (Szögezte le a kollektivizált textilipar munkásainak anarchoszindikalista szakszervezete.)

 

"A pénz néhány formája (...) nélkülözhetetlen egy komplexen szerveződő társadalomban. A pénz egy standard mérőeszköz a termékek és szolgáltatások értékének mérésére, éppolyan metrikus rendszer, melyet a távolságok vagy dimenziók és súlyok vagy dolgok összehasonlítására használnak. Mint ahogy a metrikus rendszer is helyettesíthető más mértékrendszerekkel, a monetáris rendszer szintúgy megváltoztatható. A világon zajló tranzakciók 99%-a nem készpénzben történik, hanem utalványok révén csekkek, kötelezvények, hitelkártyák, kereskedelmi bélyegek, stb. formájában. De ez nem jelenti azt, hogy a "pénzt eltörölték". Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a csere egy szimbólumát helyettesítették egy másikkal." (Sam Dolgoff: The Anarchist Collectives)

 

Mint az közismert, még azok az anarchista kollektívák is, amelyek elméletben mindenáron meg akarták szüntetni a pénzt, megteremtve ezzel az új társadalom alapjait, kényszeres ragaszkodásukban tulajdonképpen újratermelték azt decentralizált formában: „Egyes helyeken, főképp Aragóniában, a helyi kollektívák 250, sőt 300 különböző fajtájú helyi pénzt, utalványt, kupont, élelmiszerjegyet, fémzsetont, kártyát, stb. vezettek be." (Gaston Leval: L'Espagne libertaire)


anarchopenz-vagott.jpg

 

4. A pénz megtartása és legitimálása következő lépésként maga után vonta a pénzzel kapcsolatos műveletek és intézmények rehabilitálását. Szintén a Dolgoff-könyvből idézve:

 

"A hitel társadalmi funkcióval fog bírni és nem az uzsora magánspekulációja lesz... A hitel a társadalom gazdasági teljesítőképességén fog nyugodni és nem profitérdekeken... Szükséges lenne (...) létrehozni a csere egy szimbólumát (pénz) a termékek körforgásának és cseréjének érdekében (...) A Hitel és Csere Tanácsa olyan lesz, mint a termékek és az országos szükségletek hőmérője." (Diego Abád de Santillán [a katalán autonóm kormány anarchista gazdasági minisztere]: After the Revolution)

 

"[az] anarchisták elvetették egy nemzeti pénz helyettesítésének gondolatát. Az agrárkollektívák úgy döntöttek, eltörlik a pénzt, csak hogy bevezessék a csere más rendszereit... A helyi pénz és az egységes pénznem hiánya által létrejött nehézségek hamar nyilvánvalóvá váltak. Aragónia kollektívái nagyon hamar meglátták az előnyeit valamiféle nemzeti banknak." (Frank Mintz: La Collectivization en Espagne de 1936 á 1939)

 

"A széleskörű és komplex tranzakciók szükségessé tették a Föderáció számára egy saját bank létrehozását... A bank - föderalizált ágain keresztül - koordinálta a cserét és a termékek áruba bocsátását a Köztársasági Spanyolországban, és szabályozott minden ügyet, ami a külföldi kereskedelemmel volt kapcsolatos. A Föderáció bankját természetesen a Bankmunkás Szakszervezet irányította... Katalónia 1937 augusztusában létrehozott Központi Bankjában a pénztranzakciókat a minimumra redukálták. Hitelt nem adtak készpénzben (...). Úgy működött, mint egy koordináló ügynökség." (Augustin Souchy: Nacht über Spanien)



Mindezen elméleti, gazdaságtörténeti leírások és konkrét forradalmi tapasztalatok a következő kérdéseket, dilemmákat vetik fel:


1. Megszüntethető-e a kapitalizmus az olyan, eredendően prekapitalista, de a kapitalizmustól elválaszthatatlan gazdasági tényezők kiiktatása nélkül, mint a pénz, a pénzügyi tranzakciók, a piac, a kereskedelem, a csere stb.?

 


2. Ha meg is szüntethető a kapitalizmus a fent említett tényezők meghagyása mellett, nem eredményez-e ez szükségszerű visszalépést a lokális korlátoltság, a primitív önellátás, a gazdasági fragmentáltság stb. felé, ami egyfelől nem a bőség, de esetenként még csak nem is az alapvető szükségletek kielégítésének irányába mutat, hanem a regionális földrajzi, éghajlati, demográfiai és társadalmi munka- és elosztásszervezési determinizmusok és sajátosságok fogságába zárja az adott közösséget, másfelől a nagyobb hatékonyság és versenyképesség érdekében nem vezet-e hosszabb-rövidebb időn belül szinte szükségszerűen a kapitalizmus eredeti formájához?

 

3. Lehetséges-e a kapitalizmus „két lépcsős” formában történő pozitív (értsd anarchista-kommunista tendenciájú) meghaladása, azaz első körben a kapitalizmus legfejlettebb, legkizsákmányolóbb stb. intézményeinek, jelenségeinek a megszüntetése (pl. tőzsdék felszámolása, nagyvállalatok társadalmasítása stb.), viszont a prekapitalista gyökerű egyéb gazdasági formák, jelenségek ideiglenes meghagyása (bizonyos fajta pénzgazdálkodás, bizonyos fajta piacok stb.), ameddig a forradalmi processzió el nem ér egy bizonyos pontra, amely már kedvezőbb feltételeteket teremt e „második lépcső” megugrása számára (nyílt ellenforradalmi kísérletek leverése, a nagyobb termelőlétesítmények biztos kontrollja, az infrastruktúra helyreállítása és viszonylag stabil ellenőrzése stb.)? Mint azt a történelmi tapasztalatok megmutatták ezek a prekapitalista gyökerű jelenségek részben az adott körülmények közepette gazdasági szükségszerűségként törtek felszínre (pl. fekete piacozás az éhhalál elkerülése érdekében), részben a kapitalizmusban kialakult és attól 100%-ig nem függetleníthető tudatok korlátoltsága és irányultsága folytán akarva-akaratlan újratermelődtek (pl. új helyi/regionális pénzek vagy kvázi pénzek bevezetése az állami fizetőeszköz helyébe), de leggyakrabban ezek sajátos egymásra hatása folytán tűntek fel (pl. a feketepiacon azok a parasztok, akik terményeit az állam felvásárolta volna, de piaci áron többet remélhettek ezekért) újra és újra szembeszegülve akár a legelnyomóbb felsőbb rendeletekkel és intézkedésekkel is.

 

4. Ha az iménti kérdéseket úgy válaszoltuk meg, hogy a kapitalizmus pozitív irányú megszüntetése érdekében elengedhetetlenül szükséges a kapitalizmus működését jellemző összes gazdasági intézmény, struktúra, jelenség stb. azonnali/igen rövid időn belül történő felszámolása - annak érdekében, hogy egyfelől a kapitalizmust ne lehessen rehabilitálni, másfelől hogy ne negatív irányú változásokra, történelmi visszalépésre kerüljön sor – akkor ez miképpen valósítható meg ténylegesen? Amennyiben kommunizmusról mint világméretű emberi közösségről beszélünk, s ez feltételezi a világ összes – legalábbis az összgazdasági folyamatok szempontjából nézve releváns – szegmensének egyidejű forradalmasodását és e helyi forradalmak összekapcsolódását és győzelmét/győzelmét és összekapcsolódását, ez az „egyidejűség” optimista becslések szerint is könnyen lehet, hogy éveket vagy akár évtizedeket jelent (főleg, hogyha polgárháborúkkal, ellenforradalmi kísérletekkel stb. stb. számolunk), azaz egy előre nem bejósolható átmeneti időszakkal mindenképpen számolni szükséges, amely lényegéből adódóan (területi korlátoltság, háborús időszak, destabilizáció) nem nevezhető kommunizmusnak. Ebből két megközelítés következik: a) Mi a sajátossága a fentiek viszonylatában ennek az átmeneti időszaknak és – kedvező nemzetközi feltételek mellett – hogyan vezet ez egyenesen és következetesen a kommunizmus irányába? b) Ez az átmeneti időszak nem feleltethető-e meg tulajdonképpen a 3. pontban felvetett „két lépcsős” struktúrának.

 

5. Hogyha ezt a fajta átmeneti vagy „két lépcsős” struktúrát mint olyat szükségszerűnek tételezzük, nem jutunk-e szükségszerűen vissza – az elfogadott és alkalmazott autoritás fokától és jellegétől függően – az orosz bolsevik vagy a spanyol kollektivisztikus gyakorlathoz, amelyeknek történetileg ismert a kifutásuk? Magyarán gazdaságirányítási szempontból ezen esetben létezhet-e harmadik – forradalminak vélt – út is, amely nem a kapitalizmus korábbi formájának restaurációját vagy annak forradalminak hitt/hazudott csökevényét teremti meg?

 

 

street-of-australis.jpg

 

 

PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS – RÉSZEG HAJÓ

 

 

Az alapvető kérdés a következő: a termelő fogyasztás és a fogyasztó termelés történelmileg alakult és alakuló szerves egésze adott (termelőerő) fejlettségen milyen viszonyokkal valósul és valósulhat meg s ez utóbbiak milyen termelőerő fejlődést határoznak/határozhatnak meg; illetve e termelőerők s viszonyok az újratermelés milyen céljait határozzák és határozhatják meg egyáltalán?

 

 

Az, hogy „meghatározza” nem jelenti azt, hogy ne állhatnának fenn ellentmondások a szerves egész mozzanatai között; s ez meg nem jelenti azt, hogy csak és kizárólag dialektikus ellentmondások állhatnak fenn közöttük. Kontradiktórus ellentmondások is létrejöhetnek/létrehozhatóak, s ezek aztán a maguk dialektikájával alakíthatják-pusztíthatják a szerves egészet. Adott esetben olyasvalamivé, ami egyáltalán nem volt célja a kontradiktórus ellentét létrehozójának (lásd Mao Ce-tung elképzelését a Nagy Ugrás időszakában arról, hogy az egyensúlytalanságtól nem kell félni, mert az egyensúly csak kivételes állapot - tehát a szén-, vas-, és gabonatermelés egymáshoz való viszonyában nem lényeges kérdés, hogy a mindent, vagyis a munkaerőt is pazarló népikohó-mozgalom felfuttatásával marad-e munkaerő a rizs betakarításához, és így végül marad-e ember a kohókhoz, vagy hogy a széntermelés elegendő-e az előirányzott vastermeléshez stb.[1])

 

Mármost annak a kérdése, hogy a pénz, illetve a piac beépíthető-e a kommunizmus, mint társadalom szerves egészébe, dinamikájába, valójában annak a kérdése, hogy e dinamizmusban a termelő fogyasztás/ fogyasztó termelés összekapcsolható-e egymással társadalmilag szükséges munkaidőkként, s ez mennyiben termeli újra a tulajdonként elválasztottságot. Mindez pedig annak a kérdése, hogy a társadalmi termelőerők mennyire fejlettek társadalmiságban, termelékenységben.

 

 

 Ám a fejlettséget s fejlődést sem lehet egyenes vonalként jellemezni. A kapitalizmus mint (áru)értékviszonyon, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőség viszonyán alapuló rendszer nem csak osztályminőségű különbözőséget tételez. Hanem eleve, az értékviszonyból következően különböző fejlettségű területeket, régiókat, országokat stb., különböző nagyságú, felhalmozóképességű tőkéket kell, hogy kitermeljen. Ráadásul a tőkefelhalmozás uralkodóvá, a termelést meghódítóvá, uralóvá, azaz kapitalizmussá nem az egyszerre, mindenütt, a mindenhol ugyanolyan-ugyanaz jegyében fejlődött ki. A világ fejlődése nem egy homogén, egyenszürke folyamat; s így a kapitalizálódás már csak a történelmi fejlődés egyenlőtlenségei által is egyenlőtlenül, más-más eredményekkel stb. történt. Más feltételek egyenlőtlensége egy egyenlőtlenségen alapuló s azt újratermelő rendszer számára: a tulajdoni elválasztás legtársadalmabbikának, azaz végkifejletének sajátos fejlődési pályáit kell, hogy okozza. Például a krónikusan alulfejlesztett régiók világát. S a tőkés termelőerők társadalmiságban (nemzetköziségben), termelékenységben való túlfejlődése saját tőkés viszonyain egyre inkább a fejlődés reményével boldogított alulfejlettség konzerválása mellett az alulfejlesztés tendenciáit kell, hogy felerősítse. Azaz a tőke fejlődése egyre inkább a visszafejlesztés, a pauperizáció, az ipar s mezőgazdaság szétverésének felesleg-országait kell, hogy kifejlessze. A tőke fejlődése nem csak a „mindenkinek juthatna” kapacitások létrehozását jelenti tehát. Egy-egy terület tőkés fejlődése más területek alulfejlesztését követeli. Nem egyszerűen a kapitalizmus viszonyainak megváltoztatása a feladat. Hanem a romhalmaz és bombatölcsérek vidékein a termelő fogyasztás / fogyasztó termelés feltételeinek a biztosítása- immár mindennek oka, a kapitalizmussal szemben, azaz annak meghaladva tagadásával.

 

 Így a kérdés nem egyszerűen a prekapitalista viszonyok kapitalizációjára, illetve kommunistaként meghaladva tagadására vonatkozik. Hanem a tőkés túlfejlődés okozta alulfejlesztés problematikájára. De a tőkés módon alulfejlesztés a kapitalizmus részeként való alulfejlesztés. A kapitalizmus növekvő működésképtelenségének eme kifejeződései, formái nem függetlenítheti magát a kapitalizmustól; a nyomortelep a felhőkarcolók hulladékaiból él. A prekapitalista viszonyok egyre inkább vagy kapitalizmussal telítődnek, vagy épp a kapitalizmus túlfejlődésének sajátos torzszülötteiként léteznek: az őslakos törzs a turizmus bohóca és az állam koldusa lett, míg ki nem irtják a szójatermelők vagy a bányavállalatok; Kelet-Közép-Európa a tőketúltermelés alulfejlesztettjeként feudálissá torzuló oligarchakapitalisták és cseléddé lett atomkapolgárkák meddőhányójává vált. A XXI. században vagyunk; s ezért abból, hogy a termelőerők adott fejlettségén, prekapitalista viszonyok közt a piac a maga részlegességében hogyan működik, nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a kapitalizmus totalitásában a piac ugyanolyan mozzanatként létezhetne, mint a prekapitalista viszonyok részlegességében, hogy a piac csak egy semleges eszköz, afféle jolly joker töltelék. Pont az a gond, hogy a kapitalizmus szerves egészében, az általa s önmaga ellen létrehozott munkamegosztás kifejlettségében, a szükségletek differenciáltságában a piac fennmaradása azt jelenti, hogy központivá, uralkodóvá kell, hogy váljon. Azaz mindent s mindenkit társadalmilag szükséges munkaidőkké kell, hogy oldjon, annak összes tudati-mentális következményével. Ez pedig a többletterméket értéktöbbletté, a termelést tőkefelhalmozássá, a rendszert kapitalistává kell, hogy változtassa. Azaz a piac megjelenése/megmaradása a kapitalizmus termelőerőinek a szintjén azt jelenti, hogy a piac szükségképp úgy válik uralkodóvá, hogy egyben alávetetté lesz: a tőkefelhalmozás mozzanatává.

 

 

Ám van még egy gond, ami el szokott felejtődni: az, hogy a kommunizmus nem pusztán a termelési viszonyokban, meg a társadalmi tudatokban s mentalitásban különbözik a kapitalizmustól. Nevetséges dolog feltételezni azt, hogy a kapitalizmus létrehozza a kommunizmust a maga teljességében, a kommunista termelési viszonyoknak megfelelő, azokat fenntartó technológiáktól s tudástól kezdve a termelőeszközökön át a kommunista mentalitásokig s tudatosságig. A kapitalizmus a maga belső, kibékíthetetlen ellentmondásaival új rendszert követel, de ő csak a kezdetet ad(hat)ja: megindít(hat)ja azt a dinamizmust, ami a kapitalizmusban osztályharcként s osztálytudatokként kezdődik, proletár s kommunista harccá, annak tudatosságává, majd ennek kiteljesedéseként új, kommunista termelési viszonyokká, s ennek megfelelő termelőerők fejlődésévé lesz, fenntartva a kommunista társadalmi viszonyokat, s kifejlesztve egyben a kommunista tudatosság és mentalitás teljességét. Már ha minden jó megy. S ezért azt kell mondanunk, hogy az új termelési viszonyok kialakításakor, vagyis a proletárforradalom időszakával kezdve a kapitalizmustól öröklött termelőerők krónikusan alulfejlesztettek lesznek a kommunizmus termelési viszonyaihoz képest. Így tehát a kommunista forradalom rögtön két bajt kell, hogy a nyakába vegyen: az egyik baj az lesz, hogy még a legfejlettebb kapitalista régió is ellenforradalmat fog termelni a kommunista termelési viszonyokhoz képest elaggott, munkaalapú, hierarchikus, tőkefelhalmozásért tőkefelhalmozásként fejlesztett termelőeszközeivel, az ebből fakadó tudati-mentális tendenciákkal. A másik baj pedig az lesz, hogy miként tudja a kommunista társadalom felépítését megkezdeni a romhalmazok és bombatölcsérek pauper-világában.

 

Ám megjegyzendő, hogy a forradalmak nem a minden rendben kedélyességének szülöttei, hanem a régi módon fenn nem tartható hiány, az emésztő nincs, a katasztrófa és a káosz termékei- a megfelelő, esetünkben kommunista tendenciájú tudati dinamizmusok mellett. Hogy a nincs vagy a nagyon kevés a tőke „békés” társadalmi működésképtelenségének útján állott-e elő, vagy ennek tőkés megoldásaként, (világ)háborúként, mindegy; az a lényeg, hogy az új viszonyoknak az elmaradottság és a pusztulás körülményei között kell létrejönniük s fennmaradniuk. Ez pedig olyan ellentmondás, amit nem lehet el vagy épp megkerülni; ezt az ellentmondást nem is lehet a dialektika automatikájára „bízni”. Ez az ellentmondás „magára” hagyva olyan dialektikus fejlődést kell, hogy bejárjon, aminek révén csak a kapitalizmust és a megsemmisülést állíthatja elő; ezzel szemben a kommunista tudatosság és szerveződés csak annyit tehet, hogy gazdaságon kívüli kényszerrel fékezi az ellenforradalmi tendenciákat addig, amíg az új viszonyok között az új termelőerőket nem hozzák létre. Vagyis a proletárdiktatúra problematikáját lesz kénytelen szembeállítani a termelőerők s termelési viszonyok ellentmondásával. A két bajt tehát úgy kell kezelnie, hogy a nyakába vesz egy harmadikat. Ám a proletárdiktatúra nem lehet sem kapitalista, sem osztálytársadalom-restaurációs diktatúra; sem úgy, hogy a fennállót konzerválja a fennállóból következő fejlődéssel szemben (pont fordítva: a fennálló, azaz a kommunista termelési viszonyok által követelt, azoknak megfelelő termelőerő fejlődést kell biztosítania); sem úgy, hogy olyan viszonyokat valósít meg, amelyek által olyan mentalitások jönnek létre, amelyek a kommunista viszonyoknak a tagadásai.

 

 Vagyis a kommunista mozgalom válasza az átmenet problematikájára a következő: harc. Harc az új viszonyokért; harc azon területekkel, amelyek a tőke uralma alatt vannak, akár gazdaságilag-politikailag, akár tudatilag; harc az új viszonyoknak megfelelő új termelőerőkért; harc a régiek által (újra)termelt ellenforradalmi mentalitások ellen; harc a proletárdiktatúráért és harc a diktatórikusságból következő ellenforradalmi-bolsevik tendenciák ellen. Vagyis harc a kommunista mozgalom elméletéért, irányvonaláért, szervezetéért, társadalommá és nem állammá levő pártjáért; harc a kritika és önkritika útján a valóság megértéséért és a kommunizmusnak megfelelő cselekvésért; a helyzetnek megfelelően, de harc azon irányzatok és szervezetek ellen, amelyek végső soron vagy bolsevik, vagy polgári módon restaurálnák a tőke fenntarthatatlan rendszerét. Ne felejtsük: ahogy nevetséges dolog feltételezni azt, hogy a kommunizmus tulajdonképp kész van, csak ki kell bontani a fa alatt a kapitalista dobozból és kész, úgy nevetséges azt képzelni, hogy a forradalom egy ellentmondások nélküli folyamat lesz/lehet/lehetett volna, ha és amennyiben a jóravaló forradalmi tömegek jóravaló szervezetet hoznak létre, illetve, ha az efféle szervezetet nem fogják be, nyomják el a kevésbé jóravaló szervezetek. A valóság ennél szörnyűbb és szörnyűbb lesz. A kommunizmus létrehozásának történelmi feladata nem más, mint realistaként a lehetetlent követelni. Méghozzá minden szempontból. De hát olyasvalamit kell létrehozni, ami még soha nem volt az emberiség történelmében; és, ráadásként úgy, hogy mindennek másképp kell lennie. 

 

 

A pénz kérdéséhez. Ez a kérdés már érintve volt annyiban, hogy a piac a kapitalista (alul illetve túl)fejlettség szintjén szükségképp a tőkés viszonyok restaurátora illetve fenntartója. De – legalább is elméletben – a pénz elválasztható az áruértéktől, a társadalmilag szükséges munkaidőktől, így a piactól. Ki lehet mondani azt, hogy a pénz nem dologi formája az (áru)értékviszonynak, mivel papírrongyként, elektronikus jelként nem hordoz annyi alvadt munkát, társadalmilag szükséges munkaidőt, értéket, mint amennyit képvisel; nem arany, ezüst stb. Sőt, elnézve a tőke önmagán való túlfejlődésének a spekuláció formájában való elmélyülését, ahol a reálszféra értékmennyiségének a többszöröse kering, mindez még inkább elhihető. Pusztán csak az kell ehhez az elmélethez, hogy ne akarjuk érteni a valóságot; ahhoz meg nem árt nem ismerni Marxot. Azt a gazdasági deterministát, nemdebár. Jó anarchistáink fantasztasága, mint a szociáldemokrata merevségek és hamisságok tükörképe ismét csak a forradalom tendenciáját ha bírja, s nem a forradalmiságot. Mert azt nem is kell sejteni, hogy a ténylegesen létrejött és a csak valósnak hitt munkamennyiségek közötti különbség az eleven munkaerőt áruértékként, áruértékért, azaz társadalmilag szükséges munkamennyiségekért kizsákmányoló társadalomban időről-időre szükségképp világossá kell, hogy váljon: ezt hívják válságnak. A reálszféra válsága spekulációvá lesz például, s ez elmélyíti a reálszféra válságát; a tőke önmagán való túlfejlődése krónikus tőketúltermelést, az pedig a spekuláció permanens elszabadulását jelenti, s ez fejeződik ki például abban, hogy a pénz különös szaporodásba kezd, hogy egyre különösebb elektronikus formákat ölt, hogy fedezet nélküli fedezetté lesz. Csakhogy pont az a gond, hogy a társadalmilag szükséges munkaidőkké, áruértékké oldás viszonyában keresendő a probléma, nem pedig annak dologi formájában, illetve e forma különböző formáiban. S ahogy a kommunizmust nem lehet létrehozni pusztán a pénz eltörlésével – vagyis a hiperinflációt nem hívhatjuk kommunista forradalomnak, mert a tulajdoni elválasztás és áruérték összekötés szerves egészének fennmaradása miatt a társadalmilag szükséges munkaidők alapján történő közvetlen termékcsere lép a pénzzel csere helyére – úgy az áruértéktől teljesen elszakított pénz is képtelenség, főleg, mint az össztársadalmi termelés nem-áruérték mérője és szervezője. Ha az a baj, hogy minden különöst egy közös általánossá oldanak, amit minden különös a maga módján meghatároz, s egyben ama általánossal önmagát is, akkor az a kérdés, hogy adott dolgok újratermeléséhez szükséges munkán túl milyen általános-elvont közös lehet még e dolgokban. Olybá tűnik, hogy a munkán kívül más nincs. Akkor pedig, ha valami általánossal akarnak mérni egymástól minőségileg különböző dolgokat, s ennek az általánosnak dologi formát adnak, akkor társadalmilag szükséges munkaidőkkel kell kalkulálniuk, áruértékkel azaz, s a dologi formának pénzként kell funkcionálnia. Itt még az sem számít, hogy piaci folyamatok eredőjeként, szinte a természet vak erőinek játékaként alakul ki 1-1 termék értéknagysága, vagy tervezetten, akár piac s tulajdoni elválasztás nélkül. Mindenképp egyenlőtlenséget termelő egyenlőségről van szó; az áruértékként kalkulálás és a termelés feltételeinek efféle megállapítása azt jelenti, hogy a jobb földön, modernebb géppel könnyebben termelő többet kap a társadalmi termelésből, mint az, aki – önhibáján kívül – ugyanannyi erőkifejtéssel a rosszabb föld, elavultabb gép, hosszabb szállítási táv stb. miatt kevesebbet tud termelni. Hiába lenne a kalkuláció nem piaci folyamatok eredménye, hanem tudatos felmérésé és tervezésé, sőt, ehhez/ezért még a tulajdoni elválasztást is eltörölhetnék. Az eredmény, mint értékviszonyban termelésé, ez esetben is gazdagodó-szegényedő termelési egységek s termelők lennének. Vagyis a tulajdoni elválasztás felé mozogna az egész, a jövedelmi viszonyokkal, személyiségszocializációkkal stb. együtt. Tehát ahogy a piac fennmaradása a tőke világának fejlettsége mellett szükségképp a tőke viszonyait termeli újjá, úgy az értékviszony dologi formája szükségképp újratermeli annak tartalmát, az értékviszonyt, s így a tőkét annak összes szemetjével együtt.

 

 

forintert.jpg

 

 

A spanyolországi kommunákkal kapcsolatban pedig csak annyit kell megjegyezni, hogy a pénz visszaállítása, vagy a központi bank „követelése” nem más, mint annak a jele, hogy képtelenek voltak vagy a termelőerők alacsony fejlettsége miatt, vagy tudati-elméleti-ideológiai okból tényleges társadalmasítást végrehajtani. De ők nem a parancsuralmi gazdaság ún. tervhivatala[2] felé mozdultak el, hanem a kapitalizmus nemzeti bankja felé. Önerőből képtelenek a társadalmiságra, hát egy „külső” szervezőhöz folyamodtak. Nyájjá lettek, mi szétszalad, ha nincsen pásztor, kutya, bot. Ez pedig arra rímel, hogy elkülönült közhatalom. S mindezt még a hitelezés problematikája sem indokolhatja. A bank nem tud olyat hitelezni, amit nem termeltek meg. Csak ama dologi formát, pénzt. De egy gyár bővítéséhez, vagy a mezőgazdaság fejlesztéséhez nem pénzre van szükség, hanem konkrét eszközökre: gépekre, szerszámokra, emberekre. Mindezt bank és pénz nélkül is el lehet osztani. Már ha a társadalmasítás tényleg megtörtént, nem pedig csak progresszívebb vagy épp ellenforradalmibb formában rímeltek rá.

 

 A kommunista forradalom, annak társadalmivá levő pártja, illetve a proletárdiktatúra tehát nem integrálhatja a piacot, a tulajdoni elválasztást, az áruértéket, a pénzt a rendszerébe. Csak harcolhat velük. Ha a társadalmi harcok adott helyzete, szintje a piac újjáalakulását, fennmaradását eredményezte, akkor ott a kommunista szervezetnek ez ellen lényegi harcot kell folytatnia. Lehet, hogy a lényegi harc helyett, az okok felszámolása helyett a proletárdiktatúra önmaga gyilkos karikatúrájává válik, és csekista módszerek alkalmazójává, batyuzók kifosztójává, rekviráló osztagokká züllik. Lehet, hogy a kapitalista restauráció legyőzi, mielőtt új termelőerőket fejlesztene ki az új viszonyokat, a szabad személyiségfejlődést fenntartandó. S mindennek lehet aztán „forradalmi” szervezet is a megvalósítója; nem csak a burzsoázia nyílt ellenforradalmárai követelhetnek olyan viszonyokat, amelyek a társadalmasítás tagadásai. Csak hát a történelmi feladat attól még feladat marad. A kapitalizmus egyik legnagyobb történelmi teljesítménye az, hogy a tulajdoni elválasztás legtársadalmabbikát hozta létre azzal, hogy mindent s mindenkit társadalmilag szükséges munkaidőkké oldott, hogy nem személyi függések tulajdonlása az uralkodó immár, hanem a személyi függés előfeltételévé is az áruértékké oldódás lett. A termelőerők további tőkés fejlesztése a tőkés tulajdoni elválasztás továbbfejlesztését: meghaladva tagadásukat, azaz a társadalmasítást, annak megfelelő tudati-mentális fejlődést, a szabad személyiségfejlődés társadalmát követeli, s annak megfelelő további termelőerő fejlesztést. Különben rombolóerőkké lesznek a Föld nevű bolygón, tetszik vagy sem.

 

 Hogy a társadalmasítás mikéntjéről is szóljunk néhány szót, íme egy idézet: „Jó néhány (szélső)baloldali számára a munkásellenőrzés már a kapitalizmus felszámolásával egyenlő. Holott az csak a meglévő viszonyokon belül maradás; nem több annál, mint hogy a termelőeszköz tulajdonosát ellenőrizzék, a tőkeviszony szükségszerűségeit és kényszereit továbbra is fenntartsák; nem több tehát egy új(abb) könyvelő megjelenésénél a régi kuplerájban. De az is elégtelen a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyai közötti - a rendszer növekvő működésképtelenségét, káoszát okozó - ellentmondások pozitív megoldásához, meghaladva tagadásához, ha a munkásság önmagát igazgatja az üzemen belül; ez még mindig fenntartja az üzemek közötti tulajdoni elválasztást. Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; s a tulajdoni elválasztást szükségképp újratermelő áruérték-összekötést pedig úgy, hogy a termelés, elosztás stb. arányait nem az áruérték elvontságában, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségében kell meghatározni és tervezni e hálózatban, hanem konkrétan, in natura kell nézni az erőforrásokat, a termelés lehetőit, azok szükségleteit, kielégítésük módját, feltételeit, a szabad személyiségfejlődés dinamikáját, szükségleteit kielégítendő (pl. 1 tonna acélt ennyi és ennyi ember termeli meg ennyi és ennyi idő alatt adott technológiával; a szükségletük annyi és annyi mennyiségű élelem, ruha, villamosenergia, ház, orvos stb.; s azok szükségleteihez adott termelési láncban kell amannyi emberi erőforrás, eszköz és így tovább; az 1 tonna acélhoz kell ennyi és ennyi szén, vas, tonnakilométer stb. stb.). A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk. A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik – s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.” (Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez 23-as jegyzet[3]).

 

S még egy, hogy kettő legyen:

 

„ …Tehát azt kell mondanunk (méghozzá Marx alapján), hogy a mintha- társadalmasításnak (a hierarchiát hierarchiával, az államot állammal, a tulajdont tulajdonnal felszámolás képtelenségének) illetve a társadalom apró tulajdonokká való feldarabolásának párosával szemben az egyre társadalmibbat s nemzetközibbet bénító tulajdoni elválasztást társadalmasítással kell felszámolni.

 

Azt mondjuk, hogy a társadalmasítás végrehajtásához és fenntartásához a proletariátus szolgasággal és parancsnoklással szembeni öntudatra ébredése , a szabad személyiségfejlődés egyénjeinek társulása, társadalmi szervezetté válása elengedhetetlenül szükséges; de a társadalmasítottság, a szabad személyiségfejlődés új viszonyai nekik megfelelő új, társadalmibb, nem hierarchián meg elkülönülésen alapuló és a szabad személyiségfejlődésnek megfelelően termelékenyebb termelőeszközöket, pl. a gyáripar meghaladva tagadását- és nem egyszerű lerombolását- követelik meg. Azt mondjuk, hogy a gyárat és a földet el kell foglalnia a proletariátusnak, de nem zárkózhatnak el árucsereberélő munkástanácsokként egymástól, árut, értéket, tőkét, azaz kapitalizmust termelve; de nem is rendeződhetnek kvázi állami hierarchiává, ahol a csúcsvezetés parancsaival s hatalom felhalmozásával szemben egyéni felhalmozással, majd árucsereberével, kapitalizmussal, a múlt elölről kezdésével védekeznek. Arra kell tehát törekedni, hogy pl. a gyárak és a föld tanácsai első ("minimum") lépésként a termelési láncolatban, a közvetlenül egymásra utaltságban egymással tárgyalva és tervezve, tanácsaikban egymásnak helyet adva konszenzussal döntsenek, kizárandó a tulajdoni elválasztás, az érték s árucsere szerves egészét.

 

E társadalmivá egyesüléshez, társadalmasításhoz valóban szükséges a forradalmi proletariátus szervezete, mely lényegénél fogva univerzálisabb egy munkástanácsnál. A forradalom- folyamat; s egyrészt nem minden proletár fog azonnal kommunista álláspontra helyezkedni, másrészt nem lehet az erőket szétforgácsolni, pláne a szükségképp szervezettel, a tőkével, állammal szemben. De a forradalmi szervezet csak akkor hívható kommunista pártnak, ha elkülönülése nem hierarchikus, hanem az öntudatra ébresztéssel- ébredéssel megszűnő; ha nem elitté, állammá szerveződik és parancsol a folyamatok felett, hanem konszenzussal döntőként, kritikusan s önkritikusan cselekvőként, többség- kisebbség hierarchiáit, döntési mechanizmusait, mentalitásait tagadva maga lesz a folyamat; ha a tanácsok kommunista tagságuk révén párttá lehetnek, s az világ társadalommá lesz. Persze, mindez nem nélkülözheti a gazdaságon kívüli kényszerek alkalmazását, a proletárdiktatúrát. És itt megjegyeznénk a fanyalgók kedvéért: már a gyár elfoglalása is az; s nevetséges dolog azt képzelni, hogy amíg az új viszonyok, mentalitások a régi világ eszközeivel termelik újjá önmagukat pl. a gyáriparral, annak termelési hierarchiáival, addig ők maguk, pusztán az új világ reményével telve örökkön örökké maradéktalanul s háborítatlanul fejlődhetnek és fennmaradhatnak. S a proletariátus diktatúrája, ami értelem szerint nem lehet állami, elitisztikus, önmagában is a restauráció forrása lehet: a párt társadalommá levésének e fázisa minden önkritikusság ellenére (anélkül meg pláne) elitizmussá, bolsevizmussá, egyéni felhalmozássá, régi világ szemetjévé nyomorodhat. De ahogy nem várható el a kapitalizmustól, hogy a kommunizmus világát előállítsa, úgy a probléma elkerülése sem vezet megoldáshoz. A különböző kommunák, progresszív mozgások, a proletariátus a paupertől a mérnökig vagy kommunista mozgalomként foglalják el a tőkétől az egész társadalmát, termelőeszközeit, vállalják fel a továbblépés ellentmondásosságát, nehézségeit, a világgal s önmagukkal való harcot- vagy a kapitalizmus gondoskodik arról, hogy romhalmazának primitivizmusában fejlődjenek.
Vissza, ugyanide.” (Az erőszak archeológiája - Pierre Clastres könyvéről; Részeg Hajó 4. szám
[4])

 

S egy harmadik, ha már három bajt kell a nyakunkba vennünk:

 

„Itt megjegyeznénk, hogy arról szoktunk beszélni, írni, hogy a kapitalizmus társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben stb. önmagán túlfejlődő rendszer (munkamegosztás, monopolisztikusság, tőkék és államok nemzetközi hierarchiái, tudásfelhalmozás, termelői kapacitások valói és lehetői stb.) anélkül, hogy felszámolhatná mindennek kereteit, alapjait, hajtóerőit, s így torzítóit, korlátait, a tulajdont, az áruértéket, a kizsákmányolást, tőkefelhalmozást, s mindennek uralmát. Ezt a rendet az eleven munkaerő kizsákmányolása élteti, de a kizsákmányolás fokozása, amit a tulajdoni elválasztás, a tőkék konkurenciaharca követel, az eleven munkaerő, az értékesülés, a fizetőképes kereslet stb. megtakarítását, vagyis a rendszer növekvő működésképtelenségét okozza. Ám a kapitalizmus termelőerői s termelési viszonyai közt feszülő, általános kibékíthetetlen ellentmondások kapitalista (vagy végeredményben kapitalista) megoldhatatlansága egyrészt sajátos formákat ölt különböző területeken. Például a reálszféra tőkésíthetőségének beszűkülésével nem csak a spekuláció kerül előtérbe és lesz akár húzóágazat a beszűkülést fékezve a teljes összeomlásig, hanem ez termelőkapacitások lepusztítását piacszerzésként, illetve ki nem fejlesztésüket, a krónikus alulfejlettség perifériáit, harctereit és szeméttelepeit követeli és valósítja meg. Nem csak gyárvárosokat pauperizál és semmisít meg, hanem egész régiókat, országokat tart ilyen helyzetben a (kapitalista) kitörés lehetősége nélkül. Másrészt e dinamikus végkifejletet, amit egy világháború és teljes pusztulás is zárhat (vagyis nem a helyi elitek és az általuk felhasználtak marakodásáról van szó a maradék csökkenő maradékán akár a legerősebb tőkék/államok ügynökeiként, hanem ama legerősebbek közti, közvetlen, nyílt fegyveres konfliktusról) a kapitalista korszakokat, s azokon belüli, illetve azok váltásait követelő válságok, „pillanatnyi” túlfejlődések kapitalista megoldásai hozták létre. Ám ahogy a kapitalizmus önmagán való túlfejlődése illetve annak következményei egyenlőtlenül oszlanak meg, úgy a szabad versenyes tendenciák monopolisztikussá, majd állammonopolisztikussá és transznacionális monopolkapitalizmussá (az ördögi globalizáció) fejlődése is különbözőképp jelentkeztek különböző területeken. Konkrétan: Spanyolország akkoriban nem a kapitalizmus túlfejlődésének középszerű romhalmaza volt (mint manapság), hanem a fejlődő kapitalizmus alulfejlesztett vidéke, a kapitalista társadalmasulás lehetőivel. A kommunista pártnak, ha lett volna, a kapitalista/osztálytársadalom- restaurációs „progresszióval” és ennek táptalajával, az önmagukba záródó és záródható termelőegységek milliónyi világaival kellett volna megküzdenie. Azaz a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmasítás mintegy előlegből élhetett volna, főleg gazdaságon kívüli kényszerrel „pótolva” a társadalmasítás hiányzó feltételeit. Ezzel viszont óhatatlanul az atomizálódás/bolsevizálódás tendenciáinak erősödését okozva a kommunista pártban. És hát eme alultársadalmasulás (is) táplálta/konzerválta a tulajdon által elválasztott munkástanácsokat, munkás önigazgató elképzeléseket. Ám, amikor kijelentjük, hogy ezen tanácsok, kommunák végső soron a kapitalista restaurációnak adnak lehetőséget, és ennyiben ellenforradalmi tendenciájúak, azt is ki kell jelentenünk, hogy minden bizonnyal az elkövetkezendő proletárfelkelések és forradalmak is fognak hasonló formákat létrehozni, mint a forradalmi lendület első spontán eredményei. A fontos az, hogy a korábbiakkal ellentétben az első perctől kezdve a totális társadalmasításra kell törekedni, azaz nem szabad hagyni, hogy az önigazgatás legyen a cél (a rendszerkritikus baloldal számára ez az isten országa). A kommunista párt feladata, hogy a dolog ne álljon itt meg, és internacionalista, totális társadalmi jellegénél fogva hajtja tovább az eseményeket. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalom lényegében újra elbukott…” (Vita a Barikád Kollektívával 8-as jegyzet; Részeg Hajó 2. szám[5])

 

 

Kommunista üdvözlettel: Részeg Hajó

 

 

 

 

 

 

 

[1] A pártállam hierarchiájának szükségszerűségei, mechanizmusai ez ügyben is megtették a magukét. A nomenklatúra, a korporatív tulajdonosi uralkodó osztály alsó(bb) szintjein lévő vezetők, megfelelve a felülről jövő parancsnak és a többi káderrel szembeni konkurenciaharcuknak, pozíciójuk s karrierjük védelmében a teljesíthetetlen elvárásokat teljesítették túl. Vagy az adatok meghamisításával (pl. a gabona- és élelmiszertermelés adatainak „felfelé” kozmetikázásával, azaz végül nem létező rizs elosztásával, amit a vetésre szánttal pótoltak: az éhínség aratásával), vagy az erőforrások helytelen, adott esetben az acéltermeléshez való koncentrálásával. Azaz a többi terület elhanyagolásával az egymáshoz kapcsolódó egységek, a társadalmi termelés szétzüllesztésével, bénításával. De látni kell azt is, hogy a csúcsvezetés s Mao Ce-tung nem merő hóbortból kötelezte el magát pl. az acéltermelés felfuttatása mellett; a korabeli, 1950-es évekbeli Kína acéltermelésének nagysága Belgiuméval „vetekedett”, holott a lakossága a Belgiuminak úgy 60-szorosa volt. Ráadásul nem csak Kína nagysága, hanem elmaradottsága is az ipari-mezőgazdasági termelés felfuttatását követelte. Például az, hogy a mezőgazdaságban alig használtak, illetve nem voltak acél és vasszerszámok, ezért a mezőgazdasági termelés hatásfoka, volumene is csak arra volt elegendő, hogy az éhínséget (s nem az alultápláltságot, vagy a szegénységet) elkerüljék, mint a Mao-éra kb. első tíz évében. S ehhez járult még a Szovjetunióval és az USA-val való egyre vészjóslóbb viszony, illetve az, hogy az alávettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeit nem lehet(ett) örökké csak ideológiával, valamint a ’múlt terhes öröksége’ című magyarázattal jóllakatni és fékentartani. A gazdag (szolgává) fejlődés boldog(ító) perspektívája is kellett. Így tehát a Kínai Népköztársaság uralkodó osztálya rákényszerült arra, hogy feltételek nélküli fejlődést erőszakoljon ki. S az apparátus tagjai a maguk megfelelési kényszereivel, a ’túlteljesíteni, mert az a biztos a pozícióharcban, mind a parancsadóval, mind a többi káderrel szemben’-mentalitásával, vagyis az uralkodó osztály léte adta, meghatározta tudattal (meg Mao nyugtatásával, hogy az egyensúlytalanságtól nem kell félni), egymásra licitálva végül túlhajtották a Nagy Ugrás elvárt fejlődését a Nagy Zuhanás szükségszerű visszafejlődésévé. Ez a 60-as évek legelején fűtő- és alapanyagok, szállítóeszközök stb. nélküli, ki nem használható, vagy eleve használhatatlan ipari kapacitásokat (sárból tapasztott kisüzemi acélkohók), valamint s legfőképp kb. 30 millió halottat követelő éhínséget eredményezett. Amik egyben Mao Ce-tung hatalmának megingásához, a káderek kiábrándulásához: Mao parancsaival és annak lelkes ön (és mást) feláldozó teljesítésével szemben a parancs megkérdőjelezéséhez, az önmentő cinizmushoz, a közvetlenül az egyéni érdekek szerinti cselekvések attitűdjéhez vezettek. S ebből következő új tisztogatási hullámot eredményezett a 60-as évek derekán, ami „népi” segítségével – vörös gárdák – lett végrehajtva a nem eléggé lelkes, „egyénieskedő” káderek, apparátus ellen (majd a túl messzire ment „népet”, azaz Mao tényleges hatalmát: pártállamát veszélyeztető diákok, munkásság stb. sorait – lásd Sanghaj munkástanácsait – tisztogatták meg, számolták fel az új, immár Maóhoz hű apparatcsikok). Azaz a Nagy Proletár Kulturális Forradalom időszakát.

 

Ama „túlhajtottság”, „túlpörgés” azonban nem kínai sajátosság volt, hanem a „szovjet” típusú társadalmaké, azok extrém körülmények között szocializálódó-alakuló hierarchiáié, azaz különös történelmi-társadalmi viszonyoké s ezekből fakadó (hamis)tudatoké: ugyanez játszódott le a sztálini Szovjetunióban az 1937-38-as tisztogatásokkor. Vagy például Kambodzsában. Ahol, egyrészt az 1960-70-es évek háborúi következtében (is) elnéptelenedő vidék s túlnépesedett város, vagyis a mezőgazdaság munkaerő nélkül maradása, az éhínség veszélyének okán, másrészt a paraszti bázisuk megerősítéséért – egyben annak életmódját, „idegenekkel” szembeni, szinte nácizmussá lehető nacionalizmusát, város és modernizációellenességét követve‑felmagasztalva – a Vörös Khmerek a főváros, a hatszázezerről kétmilliósra duzzadt Phnom Penh kitelepítését napok alatt hajtották végre. Az, hogy e tömeget a falvakban könnyebb ellenőrizni, a „sztálinista agrárkommunizmus” hatványozott eszelősségének alárendelve megszervezni őket a mindennek alapjául szolgáló rizstermeléshez („ha van rizsünk, mindent elérhetünk” – Pol Pot); hogy a város korrumpálja, szétbomlasztja a Vörös Khmer szervezetét stb. odaáig vadult, hogy a kitelepítés ellenőrizhetetlen menekülthullámmá, a rizstermelést (is) bomlasztó zavarrá, ennek megfelelő ellenőrzési kényszerré: tömeggyilkossággá lett. Maga a kitelepítés kb. 20000, aztán a falvakba került túlélők közti tisztogatások, illetve a munka s életkörülmények kb. 850000 ember életét követelte (a Vörös Khmer – az „Angkar” – összes áldozata a 8 milliós lakosságból 1.7-2 millióra tehető). De nem csak a kizsákmányoltak és kisemmizettek terrorral való alávetése az uralkodó osztálynak, a korporatív‑szervezeti tulajdonos „Angkarnak” válhatott általános pusztulássá annak következtében, hogy aki jobban teljesíti a parancsot – ez esetben a tömeggyilkosságot, azaz a ’feltételezhetően nem lojálisak’ közül többet gyilkol meg –, az túlélheti, illetve feljebb, biztosabb pozícióba kerülhet. Ha az egész társadalmat ez a logika működtette, illetve pusztította, akkor annak vezérlő részében, a pártban, illetve az uralkodó osztályon belül folyó tisztogatások elszabadulását sem lehetett megfékezni. Az „Angkar” uralmáért való elzárkózás, a gazdasági csőd, valamint a Vietnammal a háborús konfliktusig kiéleződő ellentétek fokozódó paranoiát, a pártba befurakodott „szabotőrök”, „árulók”, „kémek” felkutatását, a párt tisztogatását, a ’ki jelenti fel gyorsabban a másikat a felsőbb körök bizalmáért, a túlélésért’ elvaduló konkurenciaharcát eredményezte. Ami aztán a katonai‑védelmi apparátusok kiirtásához, az uralkodó osztály dezorganizációjához, s végül rekordsebességű összeomláshoz, azaz önpusztításhoz és pusztuláshoz vezetett. A vietnami támadás 1978 karácsonyától kezdődött; és 1979 január 9‑re Pol Pot állam”alkotó” és társadalomalapító (rozsda)vörös khmerjei csupán a nyugati országrészalkotó és a fennmaradásért kompromisszumkész erdei gerillákká – a piacot s pénzt, valamint a vallások szabadságát fokozatosan elismerő, a monarchistákkal nacionalista alapon a vietnami megszállók ellen szövetséget kötő, sőt, mint a szovjetbarát Vietnammal szembenálló kormány az USA, az Egyesült Királyság, illetve az ENSZ elismerését élvező, már 1981-től a „kommunizmus” elméletét (is) feladó, kapitalizálódó –, (barnás)rózsaszín khmerekké silányultak.

 

work-for-the-dead-mark-bryan-900.jpg

 

*

 

Kínához lásd: Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX – XX. században. Napvilág kiadó 2005. (Megjegyzendő, hogy bár komoly összefoglaló munka, pláne a magyarországi provinciális‑korlátolt társadalmi‑történelmi közgondolkodást figyelembe véve, de fogyatékossága a műnek, hogy végső soron a „jó” gazdasági /tőkés/ működés, és annak modernizációja szempontjából vizsgálja a történelmi‑társadalmi jelenségeket. Ha valaki általában beszél modernizációról, az szükségképp vagy az osztálytársadalom restauráció bolsevik üdvéig, vagy a kapitalizmus ellentmondásainak és perspektíváinak eltüntetéséig jut. S így ezt a munkát mi a polgári racionalitás alaposságával, nem pedig a kommunista (nem bolsevik!) perspektíva teljességével megírtnak tartjuk.)

 

 Az 1937‑38‑as sztálini terrorhoz lásd például: A sztálinizmus hétköznapjai – tanulmányok és dokumentumok a Sztálin‑korszak történetéből. Szerkesztette Krausz Tamás. Nemzeti Tankönyvkiadó 2003. Ezen belül J. Arch Getty : „A túlkapásoktól tartózkodni kell” – Tömegterror és sztálini hatalomgyakorlás az 1930‑as évek végén.

 

 Kambodzsához pl.: https://hu.wikipedia.org/wiki/Demokratikus_Kambodzsa; vagy egy komolyabb kritikai potenciállal bíró írás: “If we have rice, we can have everything”: a critique of Khmer Rouge ideology and practice; Junge Linke on the Khmer Rouge's reign of terror in Cambodia, and its origins. https://libcom.org/files/If%20we%20have%20rice,%20we%20can%20have%20everything%E2%80%9D%20a%20critique%20of%20Khmer%20Rouge%20ideology% 20and%20practice.pdf

 

[2] Vannak, akik a kommunista társadalommal kapcsolatban a tervezést elutasítják, mondván: a Szovjetunió is tervgazdaság volt. Mások elvontan, minden meghatározottság nélkül, azaz önkényesen kiszakítva a  társadalmi viszonyok meghatározottságaiból, s e viszonyok mozzanata helyett önálló, bárhova kapcsolható, „semleges” egészként nézik a „tervet” és a „piacot”. Majd ízlés, kedv, szükség szerint szembeállítják egymással, vagy épp egymás kiegészítéseként tekintenek rájuk (lásd pl. a piacszocializmus elméleteit). Mindezzel szemben mi azt állítjuk, hogy a kommunista termelés nem lehet tervezés nélküli. Hiszen az áruérték, az egyenlőtlenséget termelő egyenlőség viszonyai helyett, a piac, a tőkés társadalom eme restaurátorai helyett, a társadalmat és társadalmiságot szétszakító, tulajdoni elválasztásokkal atomizáló társadalmi összekapcsolások helyett más, a kommunista társadalmiságnak megfelelő, a különbözőségeket egyenlőtlenséggé és alávetéssé nem tevő egyenlőség tudatos kapcsolatrendszereit kell kialakítani. Ahol nem elvont-általánosan kezelt (értékké általánosított) közvetlen erőkifejtéseket, közvetlen termelőket, célokat stb. kell egymással összeszervezni, fejlődésüket dinamikus egyensúllyal megvalósítani. Vagy a piac vak erőinek van kiszolgáltatva az egész termelési szervezet, túltermelésnek és hiánynak, a piac s konkurencia görcseinek, emberi erőforrások elpazarlásának a tulajdon s tőke, az alávetés és kizsákmányolás uniformizáló világát restaurálva végül – vagy a szabad személyiségfejlődés szükségleteiért terveznek a termelési stb. láncolatban az egymással összeszerveződő üzemek, tanácsok, bizottságok stb. Azaz a társadalommá levő/lett kommunista párt mozzanatai horizontális hálózatot alkotva, s így átfogva végül az egész világot. Nem lehet egyetlen csúcsszerv alá rendelni a Föld nevű bolygót, ami terv szerint beleparancsol mindent s mindenkit a szolgaság és parancs nélküli társadalomba. Az ilyen tervezés állandóan kudarcot kell, hogy valljon az alárendeltek ellenérdekeltsége miatt. Ugyanis a paranccsal szemben egyéni felhalmozással kell, hogy védekezzenek (például azért, hogy végre tudják hajtani a számukra kiszámíthatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül érkez/het/ő parancsot, mondjuk a termelés bővítését). Vagyis a valós helyzet, a raktárkészletek, erőforrások stb. adatainak meghamisításában érdekeltek; s ahogy szükségképp így kell tenniük a parancsok és alávetettségek világában, állandóvá téve a túl és alultervezés káoszát, vagyis a tervezhetetlenséget, úgy szükségképp a tulajdon s tőke világát restaurálják végül a maga teljességében. S pont ez történt a Szovjetunió „terv”gazdaságában. Ami nem egyszerűen a kibernetika és számítástechnika fejletlensége okán lett hol túl, hol alultervezett, illetve a hiány s pazarlás különös egységeit termelő. Nem egyszerűen a beérkezett adatok feldolgozásával volt tehát a baj, hanem a termelési viszonyokból, a hierarchiából, a parancsuralomból szükségképp következő egyéni önvédelmek, érdekek megnyilvánulásaival, az adatok meghamisításával. A „fejlett nyugat” a számítástechnika fejlődése láttán komolyan megrettent attól a lehetőségtől, hogy így a „szovjet terv”gazdaság mégis roppant produktívvá lesz. De hát e nézetek azon alapulnak, hogy csak eszközök kérdése egy társadalom működése, nem pedig a társadalmi viszonyok s eszközök dialektikus egységéé és ellentmondásaié; s mint társadalom nélküli társadalmat képzelő nem csak a másik, hanem saját társadalmi működésével sem lehet(ett) tisztában.

 

  A monopoltőkés vállalat tervezése pedig nem más, mint a tőke világának a tervezése. A rész totális meg és agyontervezésének az igénye, hol minden s mindenki nem több egy gépalkatrésznél; s a tulajdoni elválasztások, a konkurencia és osztályharcok kiszámíthatatlan változóiból következőleg az egész káoszának a valósága. A tulajdoni elválasztottságok széthulló társadalmában és elidegenedettségében, az atomizáció, a haszon és hatalom világában az átfogó és megvalósítható tervezés annyira lehetséges, mint a szabad személyiségfejlődés teljessége egy koncentrációs táborban. S ne felejtsük el azt sem, hogy a tőke tervezése eleve nem lehet több, mint az önmagán túlfejlődés tervezése, a növekvő működésképtelenség, a tőke és népességfelesleg, a pauperizáció, a világháború és a pusztulás tervezése.

 

[3] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html#_ftnref23

 

[4] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/az-eroszak-archeologiaja---pierre-clastres-konyverol.html

 

[5] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-barikad-kollektivaval.html#_ftnref8

 

 

gyerek-uhp.jpg