Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TÉZISEK A (FORRADALMI) UTÓPIÁRÓL

2018.04.25

Tézisek a (forradalmi) utópiáról

 

 

1.

 

Az utópia görög származású kifejezés. Kettős jelentése van, egyrészt jelent „seholsem”-et vagy „sehol-hely”-et (ou-topos), másrészt jelenti a boldogság, a tökéletesség földjét, „jó hely”-et (eu-topos). A kifejezést úgy alkották meg, hogy a két értelem egymástól elválaszthatatlan legyen. Csak együttes, egyidejű értelmezése, használata adhat pontos meghatározást.

 

massimo-scolari_drawing_01.jpg

 

2.

 

      „Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!”[1]

 

 

Az „apolitikus”, „szociáldemokrata” József Attila halála előtt pár hónappal kíméletlenül mély marxi logikával foglalta össze eme pár sorban az utópikus magatartás esszenciáját. Az utópia a prekommunista ember gyakorlati-elméleti, szellemi tette, amely által kifejezi „előtörténeti” létének ellentmondásait, a szabadság hiányát, a mindennapos nyomort, az igazságtalanságot. Az „ember” álmodó, elvágyódó, utópizáló, reménykedő lény. Az utópikus érzet nem más, mint a létező emberi létet egy más világ reményében álomszerűen tagadó, az őt nyomorgató univerzumból kilépő ábránd. Nem más, mint túllépés, elvágyódás, remény, jelentsen ez vallásos, vagy profán érzetet. Ennek megfelelően utópikus egy sor vallási képzet, túlvilági álom, mítosz a tökéletes létről, az aranykorról, a paradicsomról, a fantasztikum, mely felrepíthet a sztartoszférába. Utópia Oblomov álma, amely egy tán sose volt boldog gyermekkor elérésének víziója.

 

Az utópia absztrahálja a nemlétet. Ez az élő ellentmondás, amely végigkísérte az embert eddigi történetén. Realizálni, formát adni ama seholhelynek, ama seholsemnek, gyakorlati reménnyé, élő elvvé formálni.[2]

 

3.

 

Egyes történészek az antik utópiákat (a mindenkori sablonok!) időbeli (pl. Hésziodosz), térbeli (pl. Homérosz), abszolút (pl. Platón), mások meg egyénközpontú (pl. Arisztophanész), arisztokratikus ihletésű államelmélet (pl. Platón) vagy épp szociális egyenlőségre épülő utópiára (pl. Iambulosz) osztották. Természetesen még sok felosztás létezhet. 

 

Az utópia szót végül is Morus vezette be a köztudatba. Ideális államának leírásában antik mintát követett.

 

4.

 

„Marx napjainkban csak egy a munkásosztály szocialista mozgalmának elődjei, alapítói és továbbfejlesztői közül. Ugyanolyan fontosak az ún. „utópikus szocialisták” Thomas Morustól a jelen időkig…” (Karl Korsch: Tíz tézis a mai marxizmusról, részlet az 5. tézisből)[3]

 

Korsch ezen megállapítását mi bizonyos szempontból tévesnek tartjuk. Azt feltétlen kihangsúlyoznánk, hogy a Marx előtti osztályharcok meghatározó „élménye” az utópia. Sőt, ennél tovább menve kijelentjük, hogy ezeket a militánsokat alapvetően az utópizmus, az utópikus tudat jellemezte.

 

5.

 

A mindenkori utópia elismerendő teljesítménye, hogy az adott kor maximalistáiként (ez a maximalizmus a mából nézve fantasztikumok uralta részlegességet jelent) feltárta a létező társadalom elnyomorító, kizsákmányoló viszonyait. A mindenkori utópia az elosztás és a fogyasztás körül kering. Mindig az adott történelmi-gazdasági-társadalmi-kulturális-tudati feltételeknek megfelelve, az adott szükségleteket figyelembe véve az adott javak, áruk stb. mértéktelen vagy aszketikus módon való elosztását és elfogyasztását teszik az elképzelt utópikus tér (állam, sziget stb.) irányelvévé. A fogyasztásnak megfelelő elosztást az egyenlően, igazságosan a közösség által ellenőrzötten teszik. Az adott utópiák nem veszik figyelembe a termelőerők színvonalát, illetve azt, hogy ezek a szükségletek eme termelőerők kibontakozásának pillanatnyi és igen múlékony kifejeződései, és még inkább, hogy eme fogyasztó szükségletek a termelés egészének alárendelt mozzanatai. Az utópia elszigetelten tárgyalja a fogyasztást, ezért lényegében képtelen a termelési módok fejlődéséről a termelőeszközök megújulásáról és így valójában a szükségletek progressziójáról beszélni. Az utópia statikus. Ez ahhoz vezet, hogy az utópia vagy saját korának egy rejtett elképzelt zugának (sokszor valamilyen sziget) megmerevedett társadalmát vagy még inkább egy múltból átcsempészett jövőképet tár elénk. Egy olyan múltét, amely sose létezett, egy olyan stagnáló jövőért, amely sose fog létezni. Az utópia felmutatja korának elnyomó valóságát, ám mint kívülálló, mint fejlődésképtelen, amely többnyire negatíve beszél a fejlődésről, és főleg nem ismeri fejlődés ellentmondásos folyamatát. És bár az utópiák többsége a magántulajdon nélkül élő embereszményt állítja elénk, az előzőekből következően csak saját korának gondolkodását – még ha negatív tükörként is – adja vissza. Az utópia képtelen felismerni azt a tényt, hogy annak az embereszménynek, amit felállítani igyekszik, reális táptalaja, valóságos kibontakozása csak tulajdonosi társadalmak legtársadalmasultabb formájából, az idáig egyetlen globális termelési módból, a kapitalizmusból kiindulva lehetséges.[4]

 

hajo-mobillal.jpg

 

6.

 

Az utópia az adott korban a radikalizmust a legszélsőségesebben képviselte. Látásmódja totális, a teljesség jellemezte, nem elégedett meg reformista megoldásokkal. Ugyanakkor ez a teljesség túl absztrakt, túl általános és determinált és sajátos ellentmondásként ez a totalitás a kommunizmushoz képest mégis csak részleges.

 

7.

 

„Ádám első háziállata a Paradicsomból kiűzetve a kígyó volt”[5]

A legtöbb utópia kiindulópontja egy közösségi embereszmény, a „jó vadember”, az, hogy az ember alapvetően jó és közösségi lény. Erről a témáról kimerítően értekeztünk ’Az erőszak archeológiája – Pierre Clastres könyvéről’ című írásunkban (főképp 15. lábjegyzet)[6]. Ezért most csak annyit jegyeznénk meg, hogy az ember alapvetően társadalom által az, ami: ember, azaz társas lény, és mint ilyen közösségi létben van biztosítva létbiztonsága, reprodukciója. Azt, hogy ez a közösség milyen formát vesz fel, mindig az adott folyamatban lévő történelmi-társadalmi-gazdasági-kulturális-tudati tényezők, azaz termelési módok határozzák meg.[7]

 

krisztus-wc.jpg

 

8.

 

Amit talán nem eléggé hangsúlyoztunk korábbi ’Clastres’ cikkünkben az az, hogy a legtöbb utópia antropológiailag és genetikailag egységesen meghatározott közösségi embereszményről beszél. Amely egyben jelenti a természetközeliséget, naturálgazdálkodást, az illuzórikus közösséget, amely azáltal, hogy védtelen a természet erőivel szemben, belső strukturális elidegenedést kívülre helyezte, kifelé vált idegenné.[8] A legtöbb utópia azáltal, hogy elveti még az ellentmondásos fejlődés lehetőségét is, és az adottban akar kommunisztikus változásokat generálni, nem pusztán reformista gyakorlatot kezdeményez, hanem a meglevő termelőerőket, eszközöket fenntartva, pusztán a javak igazságosabb elosztását óhajtja. Így akaratlanul is a polgári társadalom apologétájává válik. Másik oldalról a legtöbb utópia meghagyva (vagy vágyakozva) az ember „eredeti” természetközeliségét annak minden meghatározottságával, elveti annak a lehetőségét, hogy az emberi képességek – bár valóban embertelen módon, elidegenedetten, eldologiasodva – eljussanak arra a termelési mód adta fejlődési fokra, amelynek univerzalitásában létrejöhet az az egyén, amely valóban képessé válhat a sokoldalú szabad személyiségfejlődésre. A csapda abban van, hogy az utópia kiemelve e fejlődés sok szempontból lényeges ellentmondásait (pl. elidegenedés) a kapitalizmusban (is) csak az irracionalitást látja. Így önmagát racionálisként beállítva totális alternatíva akar lenni, s ekképp elvetve minden gyakorlati és teoretikus kritikát, a jóság, az emberi egyéniség, a teljes ember mindenoldalú kibontakoztatójának, a közösségi szolidaritás, magántulajdonosi kereteket felrúgó életformájának láttatja magát.

 

 

digger.jpg

 

9.

 

A mindenkori utópia nem a történelmi szükségszerűségekből[9] indul ki és akarja álmodni az álmodni valót, hanem az emberi faj közösségiségéről beszél. A közösséget teszi a mozgalom alfájává és omegájává.

 

10.

 

Ezáltal passzivitásra ítél, hisz nem történelemről, konkrét társadalmi viszonyokról és tudatokról beszél, hanem eleve meghatározottságokról, biológiáról. Az utópia a közösséget befelé építi, spektákulummá téve az osztályharcot.

 

11.

 

Az utópia teória-ellenes és aktivista. Mivel a közösség az első, ezért az bármikor és bárhogyan igénylendő és alkalmazandó. A gyakorlat majd magától felveti és megoldja a felsorakozó problémákat. Az utópia bármivé válhat.

 

12.

 

Az utópia, a reményelv, az elvágyakozás az ellenforradalom véres vagy épp szürke unalomba atomizáló korszakaiban, a maga módján, de fenntartotta a forradalmi lángot.

 

13.

 

A modernkori munkásmozgalom számára, a reménytelen ellenforradalom időszakában, az utópia vált a kommunista osztálytudat pótlékává. És, bár a proletariátus már Marx korában teoretikusan túllépett rajta, mégis az utópia mindmáig a meghatározó elv.

 

14.

 

A messianisztikus, chiliasztikus csodavárás mindmáig uralja a progresszió hamis tudatát; ekképp az eleve elrendeltetés, a „közösség”[10] illúziója, a múlt idealizált igézete az úr.

 

15.

 

Lehet, hogy nagyképűen hat, mégis kijelentjük, hogy – elnézve korunk anarchista, kommunista mozgalmait, azok jó részének az elmélethez való csapodár hozzáállását, illetve az elmélet degenerálását szubkulturális azonosítókká és üres rítusok varázsigéjévé, azaz a fennálló konzerválását – a Részeg Hajó történelmi tette az, hogy (újra) központi irányelvvé tette és akarja tenni a kommunizmus történelmi-társadalmi meghatározottságát. Azt, hogy a kommunizmus a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen és növekvő ellentmondásainak egyetlen pozitív megoldása, meghaladva tagadása; hogy ez a meghatározottság totális, mert meghatározza a kommunista mozgalom céljait és eszközeit, ekképp szervezetét: azt, hogy e mozgalomnak kommunista világtársadalommá és nem polgárivá és nem állammá levő párttá kell válnia; azt, hogy a kommunista szervezeteknek, pártnak a forradalomért és a forradalomban milyen taktikát követhetnek illetve kell követniük, és egyben a sem nemzetivé, sem állammá nem lehető proletárdiktatúra szükségességét, feladatait és milyenségét így; a kommunista mentalitást, a polgári univerzummal való teljes szakításra való törekvést stb. De ama  központi irányelv maga történelmi-társadalmi folyamatok eredményeképp jött létre, s lett felismerhető; így az utópisztikuság nem egy teljesen elkülönült univerzum számunkra, hanem megszüntetve-megőrzésként, meghaladva tagadásként feldolgozott történelmi előzmény, fejlődési mozzanat.

 

derkovits-harom-nemzedek.jpg

 

Ernst Bloch felismerte, hogy az ember és az általa megélve teremtett történelem nem puszta matematika, és ő nem lehet csak száraz gazdasági tényezőként főszereplő. Felismerte, hogy a proletariátus reményleve, vágyakozása, azaz (álmodozó) tudata ugyanolyan jelentőségű tényező, mint a gazdasági folyamatok. Ezen reményelv a prekapitalista társadalmi harcokban az utópikus tudatban, az utópiában  fejeződtek ki. Megjelentek a mítoszokban, a mesékben, a fabulákban, dalokban stb. Ezek a formák – később kiegészülve olyan műfajokkal, mint a fantasy, sci-fi stb. – természetesen ma is fontos szerepet töltenek-tölthetnek be. De bármennyire is értékeljük és szeretjük a korabeli utópiákat, a leghatározottabban elutasítjuk, hogy, miközben az utópiát elméletben-gyakorlatban tagadjuk, azt merő szerelemből, szépség iránti vágyból, romantikából vagy egyszerű kétségbeesésből adódóan visszacsempésszük, mint a tudatlanság pótszerét és/vagy mint mozgósító erőt. A tudatlanság pótszere a kommunista mentalitás; a mozgósító erő pedig a kommunizmus általános irányelveinek példaszerű konkretizálása, szembeállítva az értelmetlenné vált jelennel. A reményelv, a vágyakozás fontos része a harcunknak. Ám ezeknek meghaladva kell tagadnia az utópia statikusságát, merevségét, idealizmusát. Álmodni kell és fontos! Hogy ez mese, vagy sci-fi vagy fantasy, dal stb. formájában történik az, mindegy. De mindez nem lehet utópia. Ha meg az, vagy az akar maradni, akkor fel kell tenni a kérdést: Vagy-vagy: kommunizmus vagy utópia? S mint írtuk: az utópikusság fejlődési-fejlettségi fok, amit meghaladtunk vagy legalább is szándékozunk meghaladni, s mint meghaladott lehet a részünk. Nem pedig mankóként, amivel besántikálunk a kommunizmusba.

 

 

 

[1] József Attila: Ars poetica - részlet

 

[2] „De vajon hol volt a paradicsom? "Kelet kertje"? A béke és boldogság hona, az ember hazája, ahol evett a gonosz fa gyümölcséből, és ahonnan kiűzetett, vagyis kiűzte magát, és szétszóratásba ment? Az ifjú József éppoly jól tudta ezt, mint ahogy a vízözönről tudott, s forrása is ugyanaz volt. Mosolyognia kellett, ha szír sivataglakókat hallott, akik azt vallották, hogy a nagy damaszkuszi oázis a paradicsom, mert álmodni sem lehet mennyeibbet, mint ahogy ez fekszik fenséges hegyek és rétövezte tavak, gyümölcserdők és nyájassá öntözött kertek közepette, s ahol mindenféle nép nyüzsög, és folyvást folyik a dúskáló cserebere. S ha udvariasságból nem is vont vállat, belsőleg így tett, amikor micrájimbeliek azt magyarázták, hogy a kert helye természetesen Egyiptom volt, mert ez a világ közepe és köldöke. Azt gondolták a fürtös szakállú sineáriak is, hogy királyi székvárosuk, melyet "Isten kapujának" és "ég és föld köldökzsinórjának" neveztek (a gyermek József utánuk mondta terjengős nyelvükön; "Báb-ilu, markasz sámé u irszitim" - mondotta tájékozottan), tehát hogy Bábel a világ szent középpontja. De Józsefnek közelebbi és igazibb tudomása is volt a világ köldökét illetőleg, mégpedig jóságos, tűnődő és ünnepélyes atyjának élettörténetéből, aki ifjú emberként útra kelvén lakóhelyéről, a "hét forrás" földjéről Naharájim felé, Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz, egészen váratlanul és önkéntelenül az ég igazi kapujára, a világ igazi köldökére bukkant: a dombon fekvő s szent kövekkel körülkerített Lúzra, melyet aztán Bét-élnek, Isten házának nevezett el, mert az Ézsau elől menekvő itt részesült élete borzongatón legnagyobb kinyilatkoztatásában. Idefönn, ahol Jákób jelül állította föl kővánkosát és olajjal locsolta meg, itt volt ezentúl József környezete számára a világ közepe, és ez a hely lett ég és föld köldökzsinórja, de a paradicsom itt sem volt, hanem a kezdet és őshaza vidékén - József gyermeki meggyőződése szerint, amely különben nagyon általános meggyőződés volt -, ott valahol, ahonnan a holdváros fia egykor kivándorolt. Alsó-Sineárban, ott, ahol a folyam megszűnik, és ágai közt a nedves föld még ma is duzzad az édes gyümölcsű fáktól.

 

Hogy itt, déli Babilónban kell valahol az Édenkertet keresni, és hogy Ádám teste babilóni földből gyúratott, a teológiai tudománynak régóta előtérbe helyezett tanítása. Mindamellett itt újra az általunk már ismert kulisszahatásról van szó, egymás előtti rétegek, helyi átvételek és visszautalások rendszeréről, amelyet már több ízben volt alkalmunk tanulmányozni, csakhogy itt egészen különös, a szó szoros értelmében csábító, a földieken túlcsábító és túllépő módon; csakhogy itt az emberiség történetének kútnyílása egész mélységében föltárul, s ez a mélység mérhetetlen, inkább már feneketlenség, amelyre végül sem a mélység, sem a sötétség fogalma nem alkalmazható többé, hanem ellenkezőleg, a magasságé és fényességé: a fényességes magasságé, amelyből a bukás történhetett, melynek története lelki emlékezésünkkel a boldogság kertjére elválaszthatatlanul összeforrott.

 

kacsafa.jpg

 

 

A paradicsom hagyományos leírása egy tekintetben pontos. Folyóvíz jő ki, így szól az írás, Édenből, a kertnek megnedvesítésére, és onnét négy világfolyammá oszlik: ezek Písón, Gíhón, Eufrátesz és Hiddekel. A Písónt, fűzi hozzá a magyarázat, másként Gangesznek is nevezik; megkerüli az egész indus földet, és aranyat hordoz a vize. A Gíhón, azaz Nílus a világ legnagyobb folyama, a szerecsenek földjét folyja körül. A Hiddekel viszont, a nyílnál gyorsabb folyam a Tigris, amely Asszíriában folyik. Ez utóbbi kétségtelen. De a Písón és Gíhón azonosságát a Gangesszal és Nílussal vitatják, mégpedig tekintélyes helyről. Helyettük inkább az Araxészra gondolok, mely a Kaszpi-tengerbe és a Haliszra, mely a Fekete-tengerbe ömlik, aminthogy a paradicsomi helyeket a valóságban a babilóni látókörbe, bárha mégsem Babilónba, hanem a mezopotámiai síkságtól északra fekvő örmény havasokba kell képzelni, ahol az említett folyók közel egymáshoz erednek.

 

Ezt a tant nem hallgathatjuk értelmes helyeslés nélkül. Mert ha - amint a legtiszteletreméltóbb híradás mondja - a "Prát" vagy "Eufrát" a paradicsomban eredt, akkor tarthatatlan az a föltevés, hogy ez torkolatvidéken terült volna el. Ez a belátás azonban, s hogy a pálmát Örményországnak adjuk, legföljebb egy lépést jelent a legközelebbi igazságig, csupán egy kulisszával és egy behelyettesítéssel tartunk messzebb.

 

Négy égtájat adott Isten a világnak, így tanította már a vén Eliézer Józsefet: napkeletet, napnyugatot, délt és északot, s az Úr székénél mindegyiket egy-egy szent állat s őrzőangyal vigyázta, akiknek mozdulatlan szemük volt erre a célra. S vajon az alsó-egyiptomi piramisok csillogó cementtel fedett oldalaikat nem fordították-e pontosan a négy égtáj felé? Így volt tervezve a paradicsomi folyók elrendezése is. Kígyókként kell elképzelni folyásukat, melyeknek farka hegye érintkezik, s melyeknek torkolatfeje egymástól távol fekszik, úgy, hogy a négy égtáj felé ágaskodnak szét. Ez nyilvánvaló átvétel, Elő-Ázsiába helyezett ismétlése földrajzi viszonyoknak, melyeket más, nyomaveszett helyről jól ismerünk: mégpedig Atlantiszról, ahol is, Platón közlése és leírása szerint, a sziget közepén fölnyúló Istenhegyből ugyanez a négy folyó ugyanily módon, azaz kereszt alakban futott a négy világtáj felé. Minden tudós vita a "főfolyamok" földrajzi jelentőségéről s magának a kertnek helyéről szószaporítás szintjére süllyed evvel a visszavezetéssel, melyből kiviláglik, hogy az itt is, ott is gyökeret vert paradicsom-gondolat szemléletessége a népeknek egy elmerült világra való emlékezéséből táplálkozik, ahol bölcs és művelt népesség élte éppoly szelíd, mint szent békében boldog életét. Semmi kétség, hogy itt a tulajdonképpeni paradicsom hagyományának és az aranykor mondájának elkeveredéséről van szó. Az emlékezet, úgy látszik, joggal hivatkozik ez utóbbira nézve a heszperidák országára, ahol, ha a híradások nem csalnak, azóta sem ismétlődő kedvező körülmények közt élte egy nagy nép bölcs és jámbor életét. Az "Édenkert" azonban az első haza és bukás földje, semmi esetre sem ez volt; csupán kulisszaszerű látszatcél a térbeli-időbeli vándorúton a paradicsom felé; mert az ősembert, az adamitát a földtörténeti régiségtudomány olyan időkben s terekben keresi, amelyeknek letűnése megelőzi Atlantisz benépesedését.

 

utopik-trkpe-javv.jpg

 

Szemfényvesztés és csalóka játék ez a vándorút csupán! Mert ha lehetséges, ha elnézhető, bárha csalafinta volt, hogy az aranyalma földjét, melyen a négy folyó áthaladt, a paradicsommal azonosítsuk, hogyan állhatna fenn ilyen tévedés, még az öncsalásra irányuló legjobb akarat mellett is, a lemuriai világgal szemben, amely a következő, a legtávolabbi réteg, és ahol a kínzott képű emberfia, akiben a kedves és szép József nagyon is érthető felháborodással vonakodott volna önmagára ismerni, kétségbeesett harcban nyögte kéjes és szorongató életálmát a rablószalamanderek és repülőgyíkok páncélos hústömegével. Nem az "Édenkert" volt ez, hanem a pokol. Vagy inkább ez volt az első, átkozott állapot a bukás után. Nem itt, nem az idő és tér kezdetén tépték le s ízlelték meg a gyönyör és a halál fájának gyümölcsét. Még régebben történt ez. Az idő kútjának mélysége megmértnek bizonyul, mielőtt elértük volna azt, amit akarunk: a kezdeti és végső célt; az ember története ősibb, mint az anyagi világ, mely akaratának műve. Ősibb, mint az élet, mely akaratától függ.” (Thomas Mann: József és testvérei (részlet 1. kötet Jákob Történetei – Előjáték: Pokolraszállás 7.)

 

[3] Korsch általunk idézett  kitételét 1940-50-es években fogalmazta meg. A témában tőle sajnos ennél többet vagy mélyebb kifejtést nem találtunk. Ha valaki többet tud Korsch utópiákról alkotott gondolatairól kérjük ossza meg velünk.

 

 

[4] „(Azt mondták és mondhatják, hogy a szépség és a nagyság éppen ezen a természetadta, az egyének tudásától és akarásától független és éppen kölcsönös függetlenségüket és egymás iránti közömbösségüket előfeltételező összefüggésen, anyagi és szellemi anyagcserén nyugszik. És bizonyos, hogy ezt a dologi összefüggést többre kell becsülnünk összefüggéstelenségüknél vagy egy vérségi, ősi-szűk természeti meg uralmi és szolgasági [viszonyokra] alapozott csupán helyi összefüggésnél. Éppoly bizonyos, hogy az egyének nem rendelhetik alá maguknak saját társadalmi összefüggéseiket, amíg nem hozták létre ezeket. De idétlenség ezt a csupán dologi összefüggést a természetadta, az egyéniség természetétől (ellentétben a reflektált tudással és akarással) elválaszthatatlan és benne immanens összefüggésnek felfogni. Ez az ő termékük. Történelmi termék. Fejlődésüknek egy meghatározott fázisához tartozik. Az idegenszerűség és önállóság, amelyben még ez az összefüggés velük szemben létezik, csak azt bizonyítja, hogy társadalmi életük feltételeinek megteremtése közben vannak még, ahelyett, hogy ezekből a feltételekből kiindulva kezdték volna meg a társadalmi életüket. Ez az egyének — természetadta — összefüggése meghatározott, korlátolt termelési viszonyok között. Az egyetemesen fejlett egyének, akiknek társadalmi viszonyai saját, közösségi vonatkozásaikként egyben alá vannak vetve a saját közösségi ellenőrzésüknek, nem a természet, hanem a történelem termékei. A képességek fejődésének az a foka és egyetemessége, amelyen ez az egyéniség lehetővé válik, éppen a csereértékek bázisán való termelést előfeltételezi, amely azonban az egyén önmagától és másoktól való elidegenülésének általánosságával először termeli meg vonatkozásainak és képességeinek általánosságát és mindenoldalúságát is. A fejlődés korábbi fokain az egyes egyén teljesebben jelenik meg, éppen mert vonatkozásainak teljességét még nem munkálta ki és nem állította szembe magával mint tőle független társadalmi hatalmakat és viszonyokat. Amennyire nevetséges visszasóvárogni ezt az eredeti teljességet, annyira nevetséges az a hit, hogy meg kell állnunk ennél a teljes kiürültségnél. A polgári nézet soha nem jutott túl az ezzel a romantikus nézettel való ellentéten, és ezért ez a nézet mint jogosult ellentét kísérni fogja megboldogulásáig.)” Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (MEM 46/1 78-79. oldal)

 

 

[5] Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet - részlet

 

 

[6] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-

kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/az-eroszak-archeologiaja---pierre-clastres-konyverol.html)

 

[7] Természetesen ez oda-vissza ható meghatározó és meghatározott folyamatok együttes mozgását jelenti.  Többet erről Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai – A tőkés termelést megelőző formák MEM 46 I.

 

 

[8] Érdemes elolvasni a témában Tordai Zádor: Közösség és illuzórikus közösség című tanulmányát (Magyar Filozófiai Szemle 1972. 2., 3-4. szám - http://real-j.mtak.hu/5903/)

 

 

[9] Amikor a kommunisták „szükségszerűségről” beszélnek, sokan azzal vádolják őket, hogy a kommunizmus eleve determinál. Ő a Fátum, amely megmásíthatatlanul teljesíti történelmi küldetését. Ezekről a kétkedőkről ki kell jelentenünk, hogy nem értik a „szükségszerűség” kifejezés valós, mély jelentését. Egyszerű példával világítva meg a dolgot, János bácsi életben maradásához levegő kell; ha él, szükségszerű, hogy levegőt vegyen. De ha János bácsi valamilyen oknál fogva huzamosabb ideig nem jut levegőhöz, meghal. A kapitalista társadalom pusztító ellentmondásinak, létének szükségszerűen csak egy megoldása létezik, a kommunizmus. De azt sehol sem állítottuk, hogy ez mintegy természeti törvényszerűséggel, netán automatikusan létre fog jönni.

 

 

[10] Ha valakinek nem lenne egyértelmű, mi nem a közösség ellen beszélünk. Hanem a „bármilyen” közösség ellen. Úgy gondoljuk, hogy önmagában emberek együttes cselekvése még semmire nem ad gyógyírt. Ám azt se gondoljuk, hogy egyszer csak a semmiből létrejön majd a tudatos kommunista közösség. Tudjuk, hogy ehhez a hamis tudatok, és akár illuzórikus közösségek  rögös valóin át vezet az út. Így támogatunk minden olyan osztályharcos entitást, amely nyitott a valódi kommunizmus irányába. Mindaddig, amíg nem zárnak a kommunizmus irányába és nem lépnek fel vele szemben ellenségesen.

 

revolution.jpg