Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TGM ÉS A 220. TÉZIS TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON AVAGY MEGJEGYZÉSEK SLAVOJ ŽIŽEK "A KETTŐS ZSAROLÁS ELLEN" C. KÖNYVÉHEZ

2018.04.04

 

 

“Míg a hamis tudat logikája sohasem juthat el semmiféle valódi önismeretig, addig a spektákulumról való kritikai igazság keresésének egyben igaz kritikának is kell lennie. Gyakorlati harcot kell vívnia, vállvetve a spektákulum esküdt ellenségeivel, és be kell ismernie, hogy nélkülük magának sincs helye. Akiket az azonnali hatékonyság absztrakt vágya vezérel, s ezért befogadják a reformizmus mesterkedéseit, vagy közös frontot nyitnak a pszeudoforradalmi söpredékkel, csakis az uralkodó tudatformák törvényeinek engedelmeskednek, belehelyezkedvén az aktualitás kizárólagos nézőpontjába. Ezáltal a delírium újraképződik, pontosan abban a pozícióban, amely azt állítja, hogy ellene küzd. A kritikának, amely képes meghaladni a spektákulumot, tudnia kell kivárni az időt.”

 

(Debord: A spektákulum társadalma 220. tézis)

 

 

 

Tamás Gáspár Miklós és a 220. tézis találkozása a boncasztalon, avagy megjegyzések Slavoj Žižek „A kettős zsarolás ellen” c. könyvéhez

 

 

 

benjamin-jean-jean-v.jpg

 

 

 

 Lautréamont elcsépelt - bár általában nem teljesen és nem pontosan felelevenített - aforizmájára[1] cikkünk címében való utalással megtévesztjük a nagyérdeműt. Megtévesztjük?[2]

 Az év elején jelent meg az Oriold és Társai kiadónál Slavoj Žižek könyve „A kettős zsarolás ellen”. A kiadó nevét nem hirdetési célzattal említjük, hanem azért, hogy „kisstílű és demamóg” módon megemlékezzünk arról, hogy Magyarországon nem valami sűrűn megjelenő „rendszerkritikus irodalom” papírlapjait bizony aranyárban mérik. Ez a könyv, mit könyv, jobb esetben füzet 116 oldala 2625 forint. Ezzel kapcsolatban két gonoszat gondolunk így nagy hirtelen: 1, A magyarországi tőke, állam s kapitalizmusellenességet nehéz üzletileg kiaknázni, illetve megfertőzni. De nem azért, mert annyira karakán forradalmi, hanem azért, mert tulajdonképp nincs. 2, Úgy gondoljuk, hogy nem a bonyolult fogalomrendszer, nem a csavaros marxi (hegeli), lacani ésatöbbi nyelvezet akadályozza meg a könyv széleskörű elsajátítását, hanem az ára. Így tehát marad a maradék: elittel szembeni elitjáték. S hát, kérem, az értelmiségi létnek, a kulturális elithez tartozásnak ára van nemdebár…

 

 Holott ez a könyv sokkal fontosabb tartalommal bír annál, mintsem három balos, bal-liberális értelmiségi, „széplélek”[3] Debordra, Baulliardra, Badioura vagy épp esetünkben Žižekre onanizálhasson.[4] Mivel arról van szó, hogy Žižek olvasta a mi (RH) két, menekült kérdésről szóló írásunkat.[5]

 

 Miért merészelünk mi ilyet gondolni? Azért, mert Žižek azt állítja, hogy nem lehet ellenkapitalista, ellenpolgári kultúrával, mentalitással, politikákkal fékezni a jelen domináns kapitalista politikáját. A neokolonizációs folyamatok nagysága, brutalitása, ereje, e politika uralkodó volta csak nem-polgári politikával fékezhető-felszámolható, olyannal, ami a polgári-neokolonizációs stb. politika által nem integrálható. Sőt. Maga a kedélyesebb, integrációs-toleráns polgári politika se működik a tőke kedélyesebb vidékein; a tőke játékszabályai szerint játszani annyit tesz, hogy konkurenciaharcot kell vívni az erőforrásokért, létfeltételekért, s ez azt jelenti, hogy konkurenciaharcot kell vívni azért, hogy holnap is konkurálni lehessen, illetve kelljen. Ez aztán ehhez reszelt vagy épp vadított mentalitásokat, tudatokat, kultúrákat tételez. Amik a tőke viszonyainak következtében, illetve e viszonyokon belüli gondolkodás következtében az „erősebb” létezéséhez, legitimációjához és győzelméhez vezetnek; végső soron a tőke legerősebb csoportjainak győzelméhez és uralmához s ennek megfelelő kultúrához, illetve kulturális szembenálláshoz.[6] Azaz a kultúra, vallás, tolerancia / intolerancia eme univerzumban ideologikus formái a kapitalizmus konkurenciaharcainak.

De még ennél is tovább kell menni, mivel maga a konkurenciaharc sem önmagában álló, nem atomokká demokratizált egyetlenek így vagy úgy létrejött csoportjainak játéka. Hanem a tőke osztálytársadalmában zajlik, s így vagy osztályokon belüli vagy osztályok közötti harc mozzanatává lesz. S Žižek tovább is megy. Žižek álláspontjának helyes alapja az, hogy továbbra is arról van szó, hogy a tőke társadalmának ellentmondásai a termelési viszonyok adta léthelyzetek meghatározottságain, osztályok stb. harcain keresztül fejeződnek ki, illetve ezek meghatározottságában alakuló-alakíthatott-alakított ideológiákban/teóriákban, (hamis)tudatokban. Nem pedig arról, hogy az ideológiák léttől elszakított önfejlődésének, külön minőségekké zárt civilizációk összeütközéseinek termékeként ég(het) porrá a világ. A különbözőségek azonosság által meghatározottak, e meghatározottságban létrejövők, fejlődők továbbra is, s az azonosság neve: a tőke (osztály)társadalma.

 

 

visions-of-hell--zdzislaw-beksinski.jpg

 

 

 Žižek látja, hogy azon polgári politikák előtt, amelyek a tőke ámokfutását meg tudnák fékezni vagy mint nulladik lépcsőfokok kezdetei lehetnének valami pozitív, tőkén túli világnak[7] le van zárva az út. S ez a zárt térben való eszmei-politikai stb. továbbfejlődés lehetetlenségét vagy torzzá nyomorítását tételezi akkor, ha még eszmeileg sem akarnak kilépni e térből. Ám Žižeknél ez a lezártság „csak” a világ barbarizálódása, jobbratolódása, a fentebb leírt erősebb tőkék gazdasági neokolonializmusa, a „saját” társadalmaik felprédálása, e politika dominanciája.[8]

 De még így is látható a baj. A „gyönyörű- vagy széplélek” humanista szolidaritása azt követeli direkt vagy indirekt módon az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeitől, hogy a kapitalizmuson belül gondolkodjanak. Ám a kapitalizmuson belüli gondolkodás a kapitalizmus jelenlegi realitásában csak akkor lehet reális, a hiteltelen fantasztaságot elutasító, ha jobboldali, fasizmusra hajazó, populista válaszokat szülő eszelősség. Mivel a fennállót fennállóvá akarják változtatni, s egyben a maradék maradékáért kell harcot folytatniuk, s mint gyengék, úgy ismerik el az erősebb létjogosultságát, hogy tagadják az erős erőhöz való jogát. S a korábbiakból következőleg (meg a társadalmi valóságból természetesen) ama reális eszelősség az osztályharcok sajátos, szinte kikalapálhatatlanul torz formáit eredményezi, az osztályok objektíve létezése és az osztálytudatok sajátos alakulásából következőleg. Žižek ezt könyvében erőteljes példákkal illusztrálja: USA-ban a szegény farmerek és fizikai munkások az ügyvédekkel, bankárokkal, nagyvállalatokkal szemben lévő gazdasági (osztály) ellentéte erkölcsi szakadékká is lényegül, azaz a tisztességes, erőn felül dolgozó keresztény amerikaiak ellentétévé azokkal az álságos liberálisokkal szemben, aki külföldi autókat vezetnek, a homoszexualitást majdhogynem érdemnek tudják be, támogatják az abortuszt és kigúnyolják az ő hagyományos életmódjukat. Az ellenség a liberális (ami a hidegháborús hagyományokra való tekintettel kommunistát is jelent), aki azon kívül, hogy az evolúciót hirdeti, washingtoni liberális öltönyében állami szabályozással akarja aláásni provinciális létét (kőkemény adókat vet ki rá). Ezért a konzervatív amerika gazdasági programja a „kevesebb adót, kevesebb rendszabályt” lesz. „Az önérdek felvilágosult, racionális érvényesítésnek sztenderd nézőpontjából nyilvánvaló ennek az ideológiai álláspontnak a következetlensége: a populista konzervatívok szó szerint beszavazzák magukat a gazdasági összeomlásba. A kevesebb adózás és szabályozás több szabadságot jelent a nagyvállalatok számára, ami az elszegényedett farmereket kiűzi az üzleti világból; a kevesebb állami beavatkozás pedig kevesebb szövetségi segítséget jelent a farmereknek, és így tovább. Az evangéliumi protestáns amerikai populisták szemében az állam idegen hatalom, és olyan szervezetekkel együtt, mint az ENSZ az Antikrisztus ügynöke…

Nem csoda, hogy a nagyvállalatok örömmel fogadják ezeket az állam elleni evangéliumi támadásokat…

Az már a történelem végső iróniája, hogy a radikális individualizmus szolgál ideológiai igazolásul annak a korlátlan hatalomnak, amit az egyének jelentős többsége olyan áttekinthetetlen, névtelen hálózatnak érzékel…

Az eredmény tehát egy beteges szimbiózis: noha az uralkodó osztály nem ért egyet a populisták erkölcsi programjával, mégis tolerálja »erkölcsi háborújukat«, mint az alsóbb osztályok kordában tartásának eszközét, mint ami lehetővé teszi az utóbbiak számára, hogy kifejezhessék a dühüket, anélkül, hogy ezzel megzavarnák az uralkodó osztályok érdekeit.

Ez azt jelenti, hogy ez a »kultúrharc« áttételesen »osztályharc«”.

„A muszlim világban hasonló osztálydinamika működik. A tálibokat rendszerint fundamentalista csoportként jelenítik meg, ami uralmát a terroron keresztül erősíti meg. Mindamellett, amikor 2009 tavaszán a tálibok átvették a hatalmat a pakisztáni Swat völgy felett, a New York Times arról számolt be, ahhoz, hogy ezt megtehessék, megterveztek »egy osztálylázadást, amely felrobbantotta a gazdag földbirtokosok és földtelen bérlőik közötti mélységes repedéseket«”.

 

 

 Žižek rámutat arra, hogy „Az egyetemesség az „idegenek” egyetemessége, olyan egyéneké, akik az átjárhatatlanság szakadékába szorultak nem csupán másokkal, de önmagukkal való viszonyukban is.” Ez az egyetemesség[9], mint a tőke, tulajdon, állam, a kapitalizmus, s mint a kapitalizmuson belüli gondolkodás terméke az, ami sajátos hamistudatként lehetővé teszi, hogy az uralkodó osztályok frakcióinak konkurenciaharcosaivá, ágyútöltelékévé atomizálva és szervezve vívja a proletariátus az osztályharcot önmaga ellen s nem önmagáért. Ez a legmocskosabb aljasságok melegágya, melegágya a fasizálódásnak. Žižek Badiou alapján ki is mutatja, hogy korunk egyik jellemzően fasiszta mozgalma az ISIS. S hiába tűnik úgy, hogy mire Magyarországon e könyv megjelent, az ISIS épp leszállóágra került. Mert ettől függetlenül a világban széles körben uralkodó tendencia a tőkének alávetett protekcionista, etnicista, nacionalista, atomizált, a demokratikus szabadságjogokat mindinkább semmibe vevő, az autokráciára, illetve tömegmozgalomként fasizmusra nyitott magatartás. A funkció megmaradt s követel, még ha e funkcióért versengők vagy azt betöltők épp meggyengültek vagy mindennapossá szürkültek, vagy jó taktikusként átcukiskodták magukat autokrata, netán fasiszta gyökerű párttá. Arccal az autokrácia felé – ezzé kellett lennie, s ez is lett a tőke ereje őt tagadó ellenerő nélkül, azaz a polgári, kapitalista, a tulajdont, tőkét, államot, elitet akarva-akaratlanul fenntartók korszerű, 21. századi irányvonala.

 

 

ha-megfullad.jpg

 

 

 A jobbratolódás, fasizálódás, barbarizmus stb. uralkodóvá válásában mind Žižek, mind Tamás Gáspár Miklós (TGM) egyetértenek. De TGM azért került cikkünk (cím)szereplői közé, mert 2018. febr. 20-án Erős Ferenccel együtt ő tartotta a könyv bemutatóját,[10] ahol TGM erőteljes rosszallását fejezte ki a – szerinte – lacanista[11] kommunista[12] Žižek könyvével szemben. „Gyűlölöm ezt a könyvet” – jelentette ki. S ennek okai a következőkben foglalhatóak össze:

 

 

  • Mivel a liberalizmus vereséget szenvedett és a fentebb leírt jobb oldali, populista fasizmusra nyitott kapitalizmusban a bal-liberális politizálás nem lehet ellenség, Žižek „széplélek” olvasata és értelmezése elhibázott

 

 

  • Žižek álláspontja arról, hogy menekülteket a jelen mentalitásokkal (mind a menekülők, mind a befogadó közegben) és az adott körülmények között nem lehet befogadni, elhibázott

 

 

  • Žižek ezen álláspontja megadja magát a rasszizmusnak

 

 

  • Žižek odáig jut el, hogy javaslatot tesz arra, hogy a baloldal fogjon össze a populista jobboldallal

 

 

  • Žižek aláás minden humanista szolidaritást

 

 

 Nos, a könyvet végigolvasva TGM szavai számunkra kész rejtélyek. Először azt hittük, nem értjük jól a könyvet, vagy a fordítás nem ad át valamit. De nem erről van szó.[13] TGM egész egyszerűen saját politizálásának csapdájába esett. Nevesül arról van szó, hogy neki mindenképpen igazolnia kell saját, a szabadság és humanizmus óhajának alárendelt taktikai szédelgéseit, az eljövendő forradalom, mint az óhaj maximalista megvalósulásáig és megvalósulásáért folytatott reformista, bal-liberális, helyenként szocdem,[14] „kisebbik rossz”[15] politizálását. Így következtetéseiről azt kell mondanunk: akarva-akaratlanul, de a csúsztatás kórságában szenvednek.

 

 

mural16-roadsworth-peter-gibson.jpg

 

 

 Žižek ugyanis – legalább is e könyvben – fenti vádak egyikének sem felel meg. Távol álljon tőlünk, hogy egy médiasztár, és mint leírtuk, leninista filosz fogadatlan prókátoraiként lépjünk fel. Nem Žižek, az ilyen-olyan balos filozófus-politikus érdekel minket a maga polgári politikai vegyületeivel vagy taktikáival. Hanem írásának az a tendenciája, ami a polgári politikával való szakítás tendenciája. TGM következtetéseiben odáig hergelte magát, hogy kijelentette: az ultrabaloldal (ezen valószínűleg a nem bolsevik kommunista, anarchista forradalmárokat érti) teljes kapitalizmust tagadó álláspontja a jelen szituációban elavult és elhibázott. De aggodalomra semmi ok, hiszen elviekben természetesen velük van. Hogy tulajdonképp kivel is, az egy külön probléma; de azt, hogy a kommunista politikába kívánja belevegyíteni a polgári politikát, nem hagyjuk szó nélkül, pláne, hogy ez ügyben már mások is próbálkoztak s próbálkoznak effélével.[16]

 

 

 Mármost Žižek amikor a bal-liberális oldalt harapdálja, akkor a földön fekvő hullába harap bele. Rendben. De ezt azért teszi, mert a jelenkori anti-neokolonialista-protekcionista-ésatöbbista lázadások ezen ideák és hamis tudatok mentén szerveződnek. Žižek rá akar mutatni, hogy a „széplelkek” kora lejárt és nem is térhet vissza. Más megoldások kellenek. Egyetlen egy szóval sem említi, hogy nem kell szolidaritást vállalni a menekültekkel. Viszont leírja azt, hogy ez milyen problémákat vethet fel, mind gazdaságilag, mind kulturálisan. Azt csak a nemes eszmék arisztokratái gondolják a maguk szubkulturális lövészárkaiban és bunkereiben, hogy például az (épp adott helyen és időben) elnyomottakkal és azok kultúrájával toleránsnak kell lenni; s az, aki ezt nem tudja elfogadni, az antiszolidáris egyben az alávetettekkel. Vagyis az egy ótvar rasszista, aki kijelenti, hogy az adott társadalmi-történelmi folyamatok iszlámja (ne felejtsük, hogy a vallás társadalmi-történelmi termék, nem pedig egy isteni eredetű zárvány) például a nőkhöz meglehetősen „problematikusan” viszonyul, mert e viszonyt nem igazán jellemezhető az egyenlőség fogalmával. Azaz arisztokratáink szolidaritása antiszolidaritáson alapul; s mi is (RH) azt mondjuk, hogy hiába átkoznak ki minket szörnyű dörgedelmekkel a szent humanizmus anyaszentegyházából/klubjából, meg kell kritizálnunk őket, az irányvonalukat, stb. a valódi szolidaritás, egyenlőség és humánum nevében. Amik, hogy ismételjük magunkat, nem lehetnek önmagukba zártak, s önmaguknak szándék szerint mindent alárendelőek, így a tőkét humanizálva fenntartó polgáriak. Mert a végeredmény a tőke saját lényegéből szükségképp következő dehumanizáció lesz: aki a tőkét nem akarja elpusztítani, az a tőkének, mint társadalmi totalitásnak fog minden szempontból alárendelődni, s így pusztulnia kell minden humánumnak, szolidaritásnak, egyenlőségnek.

 

 

banksy-s-dismaland.jpg

 

 

 Vagyis utóbbiak nem valósulhatnak meg másképp, mint nem-polgárian, sőt, nem valósulhatnak meg másképp, mint a polgárit meghaladva tagadóan, azaz a kommunizmus mozzanataként. Mármost Žižek kritikájának igen vaskos tendenciája pont ez, amit az is bizonyít, hogy a ”szegény Kelet” bántása után azonnal hoz fel az európai világból is negatívumokat.

 Lássuk be tehát: kapitalizmusban vagyunk, s a nyomor, a menekülés, a szegénység még nem tesz senkit fennkölté, fedhetetlenné és kritizálhatatlanná; Žižek pedig ezt igen jól felismeri. S hozzátennénk: ahhoz, hogy meghaladjuk a kapitalizmust a proletariátusnak is nagyban változnia kell, méghozzá a kapitalizmuson belül „gondolkodó” konkurenciaharcosból, annak polgári korlátoltjából osztályharcossá, méghozzá kommunista harcossá, annak megfelelő tudatokkal, mentalitással, minden polgári ál-egyenlőséget, illetve direkt alávetést tagadva.

 Žižek egy szóval se mondja, hogy fogjon össze a bal és a jobboldal. Azt viszont mondja, hogy ahhoz, hogy az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek felismerjék helyzetüket, az életüket élhetetlenné tevő viszonyokat kell feltárni. Az amerikai farmer példa jól ábrázolja, hogy a felszínes, a lényeget fel nem táró de a helyzetet mégis jól kiaknázó populista erők miként tudják önmaga ellen fanatizálni az alávettettek és kizsákmányoltak osztálydühét. Žižek erre keres megoldást. Szerinte az elitista, toleráns, humanista „balosság” csak kognitív disszonanciát okoz, s beleragadva a nem-megoldás megoldásába átengedi így a terepet a tőke ámokfutásának, vagy épp azzá változik át. Tény, hogy Žižek konkrét megoldásra, méghozzá mint a teoretikus irányvonal konkrét megvalósítására, nem tesz javaslatot – vagy, mivel csak tendenciálisan bírja az igazat, nem tud ilyen javaslatot tenni. De könyvében többször elővesz egy hopi indián mondást: „Mi vagyunk, akikre vártunk!” S ez alapján a következőkkel zárja könyvét:

„Tehát hozzuk vissza az osztályharcot – és az egyetlen módja, hogy ezt megtegyük, az, hogy kitartunk a kizsákmányoltakkal és az elnyomottakkal vállalt globális szolidaritás mellett. E nélkül a globális nézőpont nélkül a párizsi áldozatokkal való patetikus szolidaritás ál-etikus obszcenitás. Noha nagy bizonytalanság övezi a menekültek Európába áramlását, a többségük kétségtelenül az országában lévő rettenetes körülmények elől próbál menekülni. Egy nappal a párizsi támadás után egyikük ezt szárazon így kommentálta a tévében: »Képzeljünk el egy olyan várost, mint Párizs, ahol a még ma is uralkodó kivételes állapot egyszerűen a mindennapi élet állandó jellemzője, hónapokon, ha nem éveken át. Ez az, ahonnan menekülünk.« Nem vehetjük semmibe az igazság pillanatát ebben az állításban: ne keverjük össze a terroristákat és az áldozataikat.

Lehet, hogy egy ilyen globális szolidaritás utópia. De ha nem fogunk bele, akkor igazán elvesztünk. És rá fogunk szolgálni az elveszettségre.”

 

 

guernica-aigaio.jpg

 

 

*

 

 

 Hogy az elveszettségre ne szolgáljunk rá teljesen, így a végén meg kell jegyeznünk még néhány dolgot. Amikor azt mondtuk, hogy „Žižek látja, hogy azon polgári politikák előtt, amelyek a tőke ámokfutását meg tudnák fékezni… le van zárva az út. Ám Žižeknél ez a lezártság „csak” a világ barbarizálódása, jobbratolódása, a fentebb leírt erősebb tőkék gazdasági neokolonializmusa, a „saját” társadalmaik felprédálása, e politika dominanciája”, akkor még nem válaszoltunk arra az igen lényeges kérdésre, hogy miért tartjuk elégtelennek ama „csak” – ot. Azért, mert a barbarizálódás, gazdasági neokolonializmus stb. is csak következmény. Mint jeleztük TGM (és Žižek) is látják a változást. Csak az a gond, hogy a maguk módján látják. S így rejtve marad előttük az, hogy ez a kapitalizmuson belüli váltás nem a semmiből jött. Hiába mondják el, hogy a (neo)liberalizmus halott és eljött a protekcionista, tekintélyuralmú kapitalizmus ideje, ha nem tudják, hogy e kettő tulajdonképp micsoda, és egymáshoz egész pontosan milyen közük van.

 

 

 Mi azt mondjuk: a világ barbarizálódása, jobbratolódása a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen ellentmondásainak (nem jópolgári nyelven:[17] termelőerők és termelési viszonyok dialektikája), azaz növekvő működésképtelenségének következménye a működésképtelenséget tovább növelendő[18].

 

 

 Azt mondjuk, hogy a tőke társadalmának belső, kibékíthetetlen ellentmondásai mára rendkívül kiélezetté váltak, s ez jelentkezik különös formákban, a neokolonialista politikától kezdve az autoriter tendenciák uralkodóvá válásáig. Társadalmiság, nemzetköziség, monopolisztikusság, mint a tulajdoni elválasztás fejlődése a tulajdoni elválasztás ellen; a tőke termelékenységének növekedése, mint a saját éltető elemének, az eleven munkaerő kikapcsolása; azaz a tőke saját viszonyain való túlfejlődésének válságai, s azok mozgásformái: a reálszféra válságaira adott tőkés válaszok, a spekuláció elharapózása, ellenőrizhetetlensége és a reálszféra spekulációtól való függése, a visszafizethetetlen adósságokból fenntartott tőkefelhalmozás, a jövő jelenként való felélése. Háború a háborúért, mint a hitelből finanszírozott katonai-ipari komplexumok hitelképességének és szükségességének indoka; és háborúk, mint a konkurenciaharc különös formái, de újra és egyre inkább a leghatalmasabb tőkék és államok közti nyílt konfliktusként, világháborúként. Az eldobhatók, a felesleg tömegek (pauperizáció) és felesleg területek, holt vidékek és országok egyre ijesztőbb nagysága, és így a kérdés megváltozása a „hogyan integráljunk?” -ról a „kit szegregáljunk?” -ra; s mivel éhínséget, népirtást, polgárháborút, meg oligarchakapitalista rablógyilkosságokat nem lehet kerekasztal tárgyalásokkal menedzselni, ezért a kapitalizmus alkonyán szükségképp át kell változnia a tőke demokratikus diktatúrájának a tőke nyílt, demokratikus-deficit diktatúrájává… Vagyis egyszerűen fogalmazva: a transznacionális tőkék s ingóságaik, államaik a maradékok maradékává lett világon marakodnak, s ennek „sikeres” menedzseléséhez az szükségeltetik, hogy minél kevesebben pofázzanak bele a nagyok dolgába.

 

 

 

icy-and-sot-brooklyn-art-2.jpg

 

 

 Az a kapitalizmuskép, ami általában a rendszerkritikus, sőt forradalmi elméleteknél megfigyelhető, a statikusság, statikus ciklikusság körével, illetve erőteljesen metafizikus tendenciával korlátolt.[19] Azt látják, hogy történnek változások, hogy a „kapitalista globalizáció” terjed, s mélyül, hogy a „világkapitalizmus új korszakában” és „gazdasági neokolonizációjában” létezünk, s még ehhez csapják adott esetben így vagy úgy a „neoliberalizmus” merőben ideologikus fogalmát is. De ezek a jelenségek, s efféle felcímkézésük többszörösen eltüntetik itt a lényeget: úgy is, mint hogy maga a jelenségek is felszínesen, lényegre vissza nem vezethetően tárgyaltak, illetve, hogy e jelenségek hiába a lényeg szülöttei, megnyilvánulásai, a lényeg helyére léptek. Eltűnt a lényeg, mert nem dialektikus ellentmondások fejlődéseként van bemutatva, amik e fejlődés önpusztításai is egyben, és amik különös formákban, jelenségekként stb. nyilvánulnak meg; s mindez nem folyamatok mozzanataként van bemutatva, nem szerves egészként, hanem egésszé tett részekként, amik végső soron voluntarista módon, helyes politikára kényszerítéssel változtathatóak. Ez a metafizikus módszer csak annyit láttat, hogy a gazdasági neokolonializmus stb. politikájának következtében a háborús övezetek, a földönfutókká nyomorítottak nagysága, száma nő, hogy a kis vállalatból nagy lett, abból meg még nagyobb. De azt már nem, hogy ez a tőke szükségszerű, a tulajdon s piac adta és pusztította létbiztonságért folytatott konkurenciaharcok stb. révén létrejövő dinamikája, fejlődése, amit nem lehet reformálni, másféle polgári politikával felülírni. Nem egyszerűen a kicsi lett naggyá, mert olyan volt a politika amilyen. Hanem a tulajdoni elválasztásnak társadalmibbá, nemzetközibbé nem lehető formái jöttek létre tőkefelhalmozásként, azaz a minden kontrollját vesztett monopolisztikusság ön és közveszélyessége. Itt már nem a piac szabályozza a monopolisztikus tőkéket, hanem nagyobbak lévén ők a piacot a teljes féktelenségig: az államnál is nagyobbként nem őket szabályozza az állam, hanem ők az államot.[20] Végtelen sebességgel a tőke végtelen igényeinek a kielégítéséért a véges lehetők világában – ez az eredmény. S ugyanennek a folyamatnak, a „nagyobb profit a többivel szemben” kényszerének a mozzanata a technikai-technológiai, e folyamathoz nyomorítottan, de fejlesztése, ami (úgyszintén) az eleven munkaerő kikapcsolását jelenti. Ami végső soron nem más, mint az egyre hatalmasabb állandó tőke egyre kisebb változó tőkével való fenntartása: nagy társadalmi átlagban nézve a profit termelhetőségének csökkenő lehetője. Azaz a társadalmi termelés tőkeként, áruértékként, társadalmilag szükséges munkaidőkként, munkaként saját okán, és nem valami „külsődlegessé” lett, mondjuk környezet(pusztítás)i okból fenn nem tarthatósága. Mert az így megtermelt profit reálszférába újra be nem fektethető tőkévé lesz, azaz spekulációvá – vagy épp semmivé s így a tőkés termelés válik értelmetlenné. Ám a kapitalista válságot spekulációval gyógyítva, azaz a spekulációt ekképp növelve maga a reálszféra is a spekuláció ingóságává, a spekuláció pedig uralhatatlan uralkodóvá lesz. Ám anélkül, hogy a tőkefelhalmozást eleven munkától, fizetőképes kereslettől stb. való függését megszüntethetné; így a reálszféra válságai, mint a spekuláció válságai lesznek hatványozottá s kezelhetetlenné. Nagyon óvatosan kell bánni az olyan ideologikus fogalmakkal, mint a „neoliberalizmus”. E fejlődés-fejlettség nem egyszerűen a régi eljátszása újból, amit egyébként önkényes politikák tettek-tesznek lehetővé, s így akár másféle régihez, mondjuk az ún. „jóléti államokhoz”, az előbbi ideologikusság ideologikus ellentettjéhez is vissza lehetne térni. Hanem történelmi szükségszerűséggel létrejövő és létrejött új minőség egy minőségi meghatározottságon, a kapitalizmuson belül, annak meghatározottságában. A tőke történelmi fejlődése a szabadversenyes tendenciájú kapitalizmusként lett uralkodóvá, de egyre inkább saját tagadásává kellett továbbfejlődnie: monopolisztikus tendenciájú kapitalizmussá. S ez a minőség is egy sajátos fejlődési ívet, minőség által meghatározott mennyiségi, majd új minőséggé levést jelent(ett): a szabadversenyes jelleggel fejlődő monopolisztikusság csődjét, az 1929-es válságot, majd állammonopolisztikus, azaz államilag kontrollált és szervezett monopolisztikus tőkék korát. Amelynek továbbfejlődése az 1960-as, 70-es évekre jutott odáig, hogy túltársadalmasult: nemzetköziesedett az államokon, azok kontrollján, s jutott e fejlődés végpontjáig, a transznacionális monopolkapitalizmusig.[21] S mivel intergalaktikussá nem tud válni,[22] ezért további növekedési kényszere a teremtő rombolás álma helyett a rombolás teremtését teszi szükségképp valóságosan uralkodóvá. S mindez a „még társadalmibbat, nemzetközibbet, termelékenyebbet” nem rombolóerőkké, hanem éltető elemekké változtató új viszonyokat követelnek, azaz a kommunizmus társadalmát.

 

 

 A rombolás teremtése azonban nem sújthatja egyenlőképp az egyenlőtlenségeken alapuló kapitalista világot. Egyrészt, mert a tőkék és államok nemzetközi hierarchián keresztül az erősebbek a válságot a gyengébbekre hárítják, azok krónikus alulfejlesztéséig, vagy teljes összeomlásáig akár, amiből aztán az erősebbek, jó döglesőként további hasznot húzhatnak. Míg saját, illetve a máshová áthárított válságuk össze nem találkozik újból és hatványozottan így egy nagy reccs formájában; esetleg ezt elhárítandó egy világháború s tömeggyilkosságok formájában. Mindezen belül a tőke a bérmunkára, a kizsákmányolt, kisemmizett, alávetettet tömegekre hárítja válságainak kárát – az osztálydinamikát maga az osztálytársadalom alkonyata sem ír(hat)ja felül, csak végletessé teszi – e tömegek teljes pauperizálásáig. Így tehát a tőke (túl)fejlődése által termelt felesleg-országok felesleg tömegeiről van szó, aminek ideologikus, mindenféle mocskos polgári politikához felhasznált címkézése az, hogy itt migrációról van szó pusztán, vagy hogy „csak” menekültkérdés van, nem pedig kapitalizmuskérdés.

 

 

tammam-azzam.jpg

 

 

 TGM, aki a kapitalizmus fejlődését egyszerű körmozgássá és ismétlésekké változtatja,[23] megengedheti magának azt az elképzelést, hogy a polgári-progresszív elképzelések őrzője legyen. Ha a történelem mozgása kört formáz, akkor a polgári-progresszív, humanista ésatöbbi politikának is lehet (újból) keletje.

 

 

 Žižek viszont csak tendál az általunk lényegnek tartott felé azzal, hogy a tőke szükségképp végrehajtott gazdasági neokolonializációjának, annak politikájának stb. brutális erejével, ami dominánsként minden más polgárit elnyel vagy marginalizál, proletár osztályharcos[24] politikát állítana szembe. Kevesebbet lát(tat), így többet tud mondani; de ez is csak rész s nem az egész, ez is csak való, s nem a lényeg, a teljesen igaz. Így nem egyszerűen az a feladat, hogy „kitartunk a kizsákmányoltakkal és az elnyomottakkal vállalt globális szolidaritás mellett”. Nem egyszerűen globális nézőpont kell. Hanem a kommunista perspektíva globalitása és totalitása, ennek szolidaritása. 

 

 

 Ugyanis, mint írtuk volt, itt egyre kevésbé a működésről és annak „melléktermékéről” van szó, hanem a kapitalizmus fejlődése által szükségképp kitermelt növekvő működésképtelenségről és annak formájáról, megnyilvánulásáról. Arról, hogy a lényeg fejlődése egyre inkább kiköveteli azt, hogy sikeres ellenpolitikát csak közvetlenül a lényeg ellen lehet folytatni.

 

 

 Mi (RH) nem voltunk s nem leszünk annyira kegyesek a kapitalizmussal kapcsolatban, hogy csak annyit mondjunk: ez ma így működik. Hanem azt is hangsúlyozzuk: ez a működés a tőke növekvő működésképtelensége, azaz fejlődésének terméke, s így a nyomorúság, a háború, a káosz egyre kevésbé a tőke működésének, hanem egyre inkább növekvő működésképtelenségének a következménye. S ezért, mint önmagán túlélt rendszer követel önmagával szemben újat, saját meghaladva tagadását, a kommunizmust. A kommunizmus így objektíve létező szükségesség, meghatározottság, ami az érte harcoló szervezetet, annak politikáját, stratégiáját, taktikáját, személyi viszonyokat, mentalitásokat stb. is meghatározza, illetve kiköveteli. Számunkra ez a leglényegesebb tétel; s erről írtunk egy s mást a cikkeinkben, például az ún. migrációval (is) foglakozó Részeg Hajó 3. számában. [25]

 

 

 Ám a kommunizmus nem automatikusan létrejövő mozgalom, illetve társadalmi-gazdasági rendszer. Hanem tudatos harcként létez(het)ő, ami csak tömegek harcaként győzhet. A kapitalizmus társadalmi-gazdasági-ideológiai erejével szemben csak másik erőt, a kommunizmus társadalmiságának erejét lehet szembeállítani. S ha e történelmi feladat funkcióját nem töltik be megfelelően, akkor a kapitalizmus túlfejlődésének további fejlődése, barbarizálódás, a tőke nyílt(abb) diktatúrái, fasizálódás, az ezeknek megfelelő, vagy megfeleltetett ideológiai-mentális szörnyszülöttek lesznek általánossá, uralkodóvá a teljes pusztulásig.

 

 

 Akkor az osztályharc nem kommunista harccá lesz, minden hatalmat a hatalomért működés ellen, hanem konkurenciaharccá adott kulturális különbözőségek mentén a hatalmat a hatalomért fenntartók üdvére és az egész világ kárhozatára. A tőke győzedelmes osztályharcává a bérmunkásosztály, a proletariátus, a kommunizmus ellen; azaz a maradék maradékáért folytatott konkurenciaharcává, ami nem szüntethető és nem szelídíthető meg ilyen vagy olyan toleranciával. Hogy a különböző kultúrákból mi maradhat meg egyáltalán a kommunista tudat mozzanataként, s mennyiben a „nulladik év” – és kedves hierarchia- és karrierimádók, nem a Pol Pot-i értelemben[26] – attitűdje lesz a jellemző, azt a történelem dönti el. De ha a kommunista harc nem teljesedhet ki győztes forradalommá, akkor nemhogy a történelmileg-társadalmilag kialakult s alakított kultúrákból, hanem az emberiségből sem marad valami sok.

 

 

 S olybá tűnik, hogy a világmindenségnek mindegy, hogy vagyunk-e vagy sem; az emberiség fennmaradása így saját társadalmának harcaitól, a győztes kommunista forradalomtól függ.

 

 

keritesrol.jpg

 

 

 


[1] Az eredeti idézet így hangzik: „Szép, akár a ragadozó madarak karmainak behúzhatósága; vagy mint az izommozgások tétovasága a nyakszirttáj redőinek sebében; vagy még inkább mint az olyan önműködő patkányfogó, melynek rugóját maga a csapdába esett rágcsáló húzza fel újra, és mely szalma alá rejtve is szüntelenül teszi a dolgát; és legfőképpen, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” (Lautréamont: Maldoror énekei 6. ének 1/3 ford. Bognár Róbert)

 

 

[2] Ugyanis azt gondolhatják egyesek, hogy miután TGM ki tudja mennyi írásában élteti Debord mester oeuvre-jét, munkásságát (már ha a munka szó használható Deborddal kapcsolatban), sőt, mivel kb. egymillió órás előadássorozatot tartott róla, TGM Debord elvtárs szellemi követője. Sajnos ki kell ábrándítanunk azokat, akik kiábrándíthatóak a szentek és felkentek világából: rá fogunk mutatni arra, hogy a szabadság magyarországi felkentje miként köpi szembe Debordot, és lészen a spektákulum társadalmának újabb (al)fejezete.

 

 

[3]„…mozzanatainak ez átlátszó tisztaságában boldogtalan úgynevezett széplélek:elhamvad magában, s eltűnik mint alaktalan pára, amely levegővé foszlik széjjel.” ( Hegel: A szellem fenomenológiája- részlet). A hegeli fogalmat Žižek a könyvében, mint a teljesen hatásnélküli, súlytalan (rosszabb esetben reakciós politikát elősegítő) bal-liberális körökre érti. Míg TGM egy csöppet megerőszakolva a fogalmat a humanista, befogadó alkatra érti. „ A széplélek ugyanis a szellemnek önmagáról való tudása a maga tiszta, átlátszó egységében, - az öntudat, amely ezt a tisztatudást a tiszta magában-való-létről a szellemnek tudja, az isteninek nemcsak szemlélete, hanem önszemlélete. - Mivel ez a fogalom megmarad realizálódásával való ellentétességében, azért az az egyoldalú alak, amelynek láttuk üres párává enyészését, de pozitív külsővé-válását és továbbmozgását is. E realizálódás által megszűnik e tárgytalan öntudat magában való megmaradása, a fogalom meghatározottsága a teljesülésével szemben; öntudata az általánosság formáját kapja, s ami megmarad neki, az igazi fogalma, vagyis az a fogalom, amely megvalósulást nyert. Ez a fogalom a maga igazságában, tudniillik a külsővé-válásával való egységben, - a tudás a tiszta tudásról, nem mint elvont lényegről, amely a kötelesség, - hanem róla mint olyan lényegről, amely ez a tudás, ez a tiszta öntudat, amely tehát egyúttal igaz tárgy, mert ez a fogalom a magáért-való személyes én.” (Hegel: A szellem fenomenológiája- részlet)

 

 

[4] Slavoj Zizek: A kettős zsarolás ellen. Menekültek, terror és egyéb gondok felebarátainkkal. Bemutatja: Tamás Gáspár Miklós és Erős Ferenc. Írók boltja 2018. 02. 20. https://www.youtube.com/watch?v=Clv7yt4RAqA

 

 

[5] „Migráció?! A Kapitalizmus menekültjei” és egy kiáltvány: „Menekült kérdés? Kommunista megoldás!”. Mindkét írás a Részeg Hajó 3. számában jelent meg 2015. októberében. (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-3.-szam-2015-oktober---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/ ) Persze az „olvasni” és „teljeséggel megérteni” közt különbség van, mint ahogy a tendálás és a tendencia uralkodóvá, teljességgé válása közt is. Nem beszélve arról, hogy az objektíve létező valóság nem csak számunkra tűnhet fel valóságosan. S a magyarországi állapotokat, az atomizáció patologikus tömegeit elnézve, akik számára az ún. „e”közösségi-szociális oldalak és hálók nem eszközök, hanem maga az élet, a világ, s ezért az érzelmek lekottázása nélkül nem értenek (és éreznek) semmit, vagy a másikra nézvést a lehető legrosszabbat a másikat legyőzendő (lásd az atomizáltak konkurenciaharcait a mindennapokban), mondatunkhoz annyit még hozzátennénk: :D  Vagy, ha így jobban tetszik: smiley-laughing.gif

 

 

[6] Lásd az ISIS és a fejlett, felvilágosult ésatöbbi Európa egymással szembeni és egymásért fasizálódását például.

 

 

[7] Például arról az elképzelésről van szó, hogy a szocializmus/kommunizmus stb. előfeltétele a lehető legdemokratikusabb köztársaság polgári világa. Sajnos mi (RH) ezt eleve kizártnak tartjuk; a polgári kedélyesség vagy polgári kegyetlenséget vagy szürke ütődöttséget hoz létre, netán a kettő különös koktéljait, nem pedig mindennek meghaladva tagadását, azaz kommunista forradalmat. Utóbbi ugyanis másik minőség, más mindenség.

 

 

[8] Hogy ez a „csak” teljesen különböző elméleti, teoretikus, ideologikus, gyakorlati stb. világokat tételez, arról később.

 

 

[9] Emberek vagyunk… csak jó korlátoltjaink azt szokták elfelejteni, hogy az ember olyan biológiai lény, aki társadalmi lénnyé válva az, ami: hogy immár elsősorban társadalmi lény. Innentől kezdve a társadalmi viszonyok igencsak meghatározzák azt, hogy ki, mit, miért tesz s tehet.

 

 

[10] Slavoj Zizek: A kettős zsarolás ellen. Menekültek, terror és egyéb gondok felebarátainkkal. Bemutatja: Tamás Gáspár Miklós és Erős Ferenc. Írók boltja 2018.02.20. (https://www.youtube.com/watch?v=Clv7yt4RAqA)

 

 

[11] Magyarul - tudomásunk szerint - nem sok minden jelent meg Jacques Lacanról -tól. De némi tájékozódásra ez is alkalmas: THALASSA, 4. évfolyam, 1993, 2. szám (http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/(04)1993_2.html)

 

 

[12] Attól függetlenül, hogy e cikkünkben épp megvédeni áll szándékunkban Žižek könyvét annak helyes tendenciái miatt, azt nem állítanánk róla, hogy kommunista lenne. Magyarul eddig megjelent négy könyve és számos publikációja alapján kijelenthetjük, hogy Žižek egy jó adag euroleninizmussal megáldott (vagy épp megvert) modernista, pszichológizáló, marxizáló, egyébként igen jó tollú és érthetően fogalmazó szerző, aki viszont időnként meglehetősen felszínesen tárja elénk nézeteit.

 

 

[13] Erről annyit, hogy a fordítást a bemutató beszélgetés során nagyon dicsérték. És kivételesen a könyvnek még lektora is volt! De figyelembe véve mind az árat, mind azt, hogy a könyvnek lektora is volt, gonoszkodunk még egy kicsit. Azt, hogy egy kis hibát még mi is észrevettünk a macskamészárlásos sztorizásánál. Rosszul adják meg a sztori eredeti közlőjének nevét a törzsszövegben. A törzsszövegben szereplő Robert Barnton ugyanis Robert Darnton. Ez mondjuk lehet egy sima elgépelés is; az 55-ös végjegyzetben a név már helyesen szerepel. Az bajosabb, hogy meg sem említik, hogy Robert Darnton „A nagy macskamészárlás” című írása tudomásunk szerint legalább két kiadásban is megjelent magyarul. 1. Robert Darnton: Lúdanyó meséi / A nagy macskamészárlás (Akadémia Kiadó 1987.) 2. Robert Darnton: Lúdanyó meséi és más tanulmányok (General Press Kiadó 2010.)

 

 

[14] Évekkel ezelőtt, amikor még a Rednews-on lehetett kommentelni, egy vitában TGM kikérte magának a szocdem jelzőt, és magát „liberter kommunistának” határozta meg. A baj csak az, hogy ennek kropotkini értelmezésétől is igen távol van.

 Mi viszont mindezzel szemben azt állítjuk, hogy a cél nem a szabadság, vagy a humánum, vagy a jólét vagy bármi, a történelmi-társadalmi fejlődés által lehetővé tett, de önkényesen kitűzött cél. Hanem a kapitalizmus és annak lényegi ellentmondásainak történelmi létrejöttével ellentmondásainak pozitív megoldása, meghaladva tagadása. Ez az objektíve létrejött cél, szerves egész, dinamizmus, meghatározott meghatározó ennek a rendszernek a terméke; így a burzsoázia és hasznos idiótái, bármit is gondolnak, hazudnak vagy tesznek a kommunista mozgalom ellen, a történelmi igazságot nem tudják elvenni mindazoktól, akik a kapitalizmuson és annak összes szemetjén túl kívánnak lépni, azaz akik elutasítják a kapitalista politikát, taktikát, az azzal való kollaborációt.

 

 

[15] Egyébként a „kisebbik rossz” politikája már maga egy ideologikus, valót hamisan jellemző kifejezés. Az, hogy „kisebb” mennyiségi különbségre utal. Ám a kapitalista politika és a kommunista politika két külön minőség, méghozzá egymást kizáró minőség. Mert a kommunizmus társadalmának viszonyai, mentalitásai nem kompatibilisek a kapitalizmus társadalmának viszonyaival, mentalitásaival; nem lehet állammal, hatalmat a hatalomért működésekkel, kapitalista eszközökkel, hierarchikus párttal stb. felépíteni a kommunizmust. Így a kommunisták nem lehetnek a legnagyszerűbb demokraták, de a legalja despoták sem, sőt, e kettőnek az átlaga, az arany középútja sem, mert a kommunizmus és a kommunisták mindennek tagadásai. Nem állnak sem ilyen – sem olyan állam, tőke mellé, legyenek utóbbiak valamikor vagy épp most „elnyomottak”, vesztesek, mert e működések maguk az elnyomatás győzelmei. A kommunisták nem adhatnak és nem adnak jó tanácsokat az államnak, a tőkének, s az alávetettekkel, kizsákmányoltakkal, kisemmizettekkel a szolidaritásukat és egységüket nem fejezik ki úgy, hogy a tőkének tetsző humanista segélycsapatok mellé állnak a tőkét, a tetszést, meg önmaguk feloldódását elősegítendő. Nem mondják azt, hogy gyertek menekültek, mert itt minden szép és jó lesz, ha meg mégsem, akkor állampótló járatként adunk nektek meleg teát toleranciával édesítve. Nem. A kommunisták azt mondják, hogy ha nem tudtátok megvívni a kapitalizmus elleni harcot ott, és a tőke ezt azzal honorálta, hogy földönfutóvá tett titeket, akkor gyertek, és itt vívjuk meg együtt a tőke és állam elleni kommunista háborút, mert a tőke és rendszere nekünk se kínál más perspektívát.

 

Persze lehet olyan kapitalista reformpolitikát folytatni, ami progresszív tendenciával bír a kommunista politika felé. De e tendencia csak akkor maradhat fenn, ha több lesz puszta tendenciánál: ha teljessé, kommunistává radikalizálódik. S csak akkor radikalizálódhat sikeresen, ha szembefordul „kapitalizmusával”, a kapitalizmus totalitásával. Különben a kapitalista alapja, bázisa öli meg a progresszív tendenciát, mivel a kapitalizmust, mint fennálló, létező dominanciáját, mindent magához nyomorítását nem fékezte meg, nem zárta ki azzal, hogy kommunista perspektívából politizál, elemez, szervez. Vagy a kommunizmus dominál s teszi, ha teheti forradalmivá a progresszív tendenciákat – vagy a kapitalista politika, tudat, mentalitás dominál s társadalmi ereje által rohaszt szét mindent s mindenkit neki tetsző fantomokká és zombikká. S azt sem szabad elfelejtenünk, hogy különbség van aközött, aki tudatlanul s naivan folytat kapitalista politikát progresszív tendenciával – mert ez a heterogenitás még a kommunista öntudatra ébredés lehetőjét hordozza magában –, meg aközött, aki adott polgári-kapitalista politikai irányultságnak, univerzumnak megfelelve szánt szándékkal, koherensen teszi azt, amit tesz. Mert utóbbi esetben, mint egy nagyobb, s tudatosan vállalt egész részeként a befejezett és beváltnak gondolt tények világát és annak tehetetlenségét bírja, s a változáshoz az egészhez való viszonyt kell megváltoztatnia, méghozzá úgy, hogy ne maradjon az egész része. Nem elég az öntudat, hogy „kívülről”, kritikusan s önkritikusan tudja nézni az egészet is, meg önmagát is, mert az még ama egészen belül maradás, az még ama egész nézőpontja is lehet. A kritikát és önkritikát is kritizálnia kell, a nézőpontot, a „kívülről”-t is meg kell változtatnia, vagyis ténylegesen kell kilépnie ama egészből. S minél valóságosabbá és elégedettebbé tesz valakit a névleges, a „mintha” kritika és önkritika, annál nehezebb lesz a kritika és önkritika nézőpontját, célját megváltoztatnia, vagyis nem csak valódi, hanem igazi kritikát és önkritikát gyakorolnia.

 

 TGM például nem „kisebbik rossz” politikát folytat, ha a kommunista és kapitalista politika viszonyát nézzük. Hanem a szabadság, humánum, ésatöbbi radikális reálpolitikusaként tudatosan nem-kommunista politikát folytat a kapitalizmus reformálásának óhajaival, a kapitalizmus szükségszerű barbarizálódását megakasztandó. S ez – pláne a magyarországi, meglehetősen korlátolt viszonyok közt – tűnhet úgy: húderadikális-forradalmi, sőt, kommunista politika, mind a „nagyközönség”, mind TGM számára. Holott, ha nincs világos szakítás a kapitalista politikával, akkor az nem kommunista politika; s a jóságos polgári reálpolitika, a kapitalizmus válságot még nagyobb válsággal gyógyító végjátékában csak azt érheti el, amit népszerűségre törekedve el akart kerülni: a barbarizálódást. Világos szembenállás nélkül semmi esély a győzelemre a kapitalizmus felett; s a kapitalizmus fenntartásával ama reálpolitikák vagy dicstelen kollaborációra kényszerülnek – lásd a cuki fasiszták és a jó demokraták közti nászt Magyarország jelenében egy másik oligarchakapitalista autokrata megválasztásáért – vagy nemes egyszerűséggel szétporladnak. 

 

[16] Igazság szerint mi a fentebb említett két cikkünk megjelenése után megvívtuk a magunk csatáit a magyarországi forradalmár „széplelkek” köreivel. Ezt mi anno dokumentáltuk is: RÉSZEG HAJÓ KÖZLEMÉNYE AZ ANARCHISTA KÖZPONTBAN LEZAJLOTT VITÁRÓL – 2015 OKTÓBER (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kozlemenye-az-anarchista-kozpontban-lezajlott-vitarol-----2015-oktober.html)

 

 

abdulazez-dukhan.jpg

 

 

[17] Többen kárhoztatják az RH-t azért, mert a „nagyközönség”, vagyis a jópolgári világ számára érthetetlen, s abban sem felel meg eme igényeknek, hogy álláspontját nem mémszerű rövidséggel fejezi ki. Mi erre ezt válaszoljuk:

 

„204.

A kritikai elméletnek saját nyelvén kell közölnie magát. Ez pedig az ellentmondás nyelve, amelynek formájában éppoly dialektikusnak kell lennie, mint tartalmában. Totális kritika, egyben történeti kritika kell legyen. Nem az „írás nulla foka", de annak megfordítása. Nem a stílus tagadása, hanem a tagadás stílusa.

 

205.

A dialektikus elmélet kifejtésének már a stílusa is botrány, durván sérti az uralkodó nyelvezetet és az általa formált ízlést, mert, miközben valóságosan alkalmazza a létező elveket, egyszerre tételezi újra meglelt fluiditásukat és szükségszerű destrukciójukat.”

 

 

Azért népszerűsítettük ide „Guy Debord: A spektákulum társadalma” e két antinépszerűségét, hogy világossá tegyük: nem fogunk feloldódni a polgárkák világában azt képzelve, hogy ezzel ők a kommunizmus felé orientálódhatnak. Ha nincs a polgárival szakító világos irányvonal, akkor kommunista mozgalom sem lehetséges. A polgárival szembeni, sőt, azt meghaladva tagadó ellenkultúra nem merülhet ki annyiban, hogy két spuri után azt bőgik: anarchia, aztán jön két spangli és hipihop, máris idebodorodott a kommunizmus. A meghaladva tagadás a polgáritól s (jelenleg) a népszerűtől elkülönülő gondolkodásmód, külön nyelv, külön forma, hogy igazi, tőkét, hierarchiát, alávetést tagadó tömegerő, nem pedig annak „veletek vagyok” látszata legyen, vagy épp teljesen feloldódjon a polgári szennyben. A kapitalizmus ellentmondásainak feltárását, a kommunizmus irányvonalát, vagy egy-egy helyzet elemzését nem lehet 3 szóval és 1 képpel elintézni. Az a jelképek világa; s ha valaki alap, háttér, tartalom nélküli jelképeket akar, akkor nemhogy a kritikai elmélet zászlaját nem bírhatja, hanem még a vallásos hitét sem. Azaz a kapitalista status quo üressé korlátolt fenntartója lehet csak.

 

 

[18] A fokozódó terror és elnyomás különös okairól és természetéről nem egy cikkünkben értekeztünk. Pl.: A tőke háborúi a tőkéért – Forradalmi defetizmus a kommunizmusért (http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/a-toke-haborui-a-tokeert-forradalmi-defetizmus-a-kommunizmusert.html)

 

 

[19] Ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy gyakran a kommunizmusképük is az: kitör a forradalom, jól leszámolnak az ellenforradalmárokkal, aztán a közösség elvan a közösségben és kész. Mi ezzel szemben ezt írtuk a Részeg Hajó 2. számában a „Vita a Gondolkodj és Lázadj csoporttal” c. cikkben: „De látni kell azt is, hogy a kapitalizmus által túlfejlesztett termelőerők a társadalmasítással krónikusan alulfejlesztettek lesznek, mivel tőkefelhalmozásként tőkefelhalmozásért jöttek létre. S így túlon túl munkaközpontúakká, emberi és természeti erőforrások herdálóivá, alacsony termelékenységűekké lesznek. Társadalmasítás mozzanataként pedig magánelsajátításokká darabolhatják a társadalmasítottság egészét. Például a gyárak hierarchikus-munkamegosztásos, illetve egyáltalán munka-szabadidő kettőségén, elidegenedettségen stb. alapuló termelési szervezetét társadalmasítással csak ideig-óráig lehet nem hierarchikus működéssé tenni. Szak-segédmunka (tevékenység) különbségét, vagy a kulcsiparok (pl. szállítás) elitisztikussá tehető pozícióit a kommunizmus megvalósításának reménye nem semlegesítheti örökké. A kommunizmushoz olyan termelőerők, s azok eszközei, tudása kell, ami csak az új viszonyok közt jöhetnek létre. Így a „régi” termelőerők csak bázisa, lépcsőfoka lehetnek az újnak; s addig a régi szemetet, az elidegenedettséget, elitisztikusságot, minden társadalmasítás s tevékenységre való törekvés ellenére a munkát, a keveset és a nincset, s ellenük az egyéni felhalmozást a többivel szemben a többiből, s végül mindennek rögzítését, a tulajdont is újratermelő eszközök.

 

A proletárdiktatúra, a kommunista mozgalom társadalommá levésének sajátos fázisa tehát nem csak a régi világ ellenforradalmáraival számol le és - kész. Nem. Legfőbb feladata az új termelőerő-bázis megteremtése és addig mind a régi, mind az újjáéledő ellenforradalmi tendenciákat, mozgásokat gazdaságon kívüli kényszerrel kell felszámolnia - ha kell agitációval, ha kell, fegyverrel. De ha létrejött az új termelőerő bázis az egész világon, ha megszüntette a termelőerő-termelési viszony ellentmondását és így az ellenforradalmiság lehetőjét végleg, akkor ő maga is, a diktatórikusság problematikájával és annak összes, a kommunizmus folyamatára negatív tendenciájával együtt megszűnik: a kommunista mozgalom „önjáró”, kommunista társadalmi-gazdasági alakulattá lesz.” http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-gondolkodj-es-lazadj-csoporttal.html

 

 

[20] „…a tőke társadalmibbá válása, mint monopolisztikusság: az, hogy nem a piac manipulálja a tőkét, hanem egy-egy tőke elég nagy ahhoz, hogy ő manipulálja a piacot. Vagyis kikapcsolja a tőke termelésének eme társadalmi szabályzóját, amely szabályozás persze katasztrófavezérlés: túltermelésekkel, állóeszköz pusztítással, majd új technikával, felújítással, az ebből keletkező megrendelésekkel, munkaerő-foglalkoztatás, bérkifizetés, ekképp is kereslet növeléssel, amik prosperitássá s túltermeléssé lesznek. A monopolisztikus tőke ehelyett tőkefelhalmozását, profitját akár a lesoványodó piacok, a termelés stagnálása, nagyfokú munkanélküliség mellett biztosítja, míg biztosíthatja; inkább olcsó munkaerővel termel, mintsem fejlesztene, állóeszközt újítana fel, beindítva ezzel a termelést. Sőt. Inkább monopolárakon ad és vesz, mintsem termelne, inkább spekulációba zúdítja a tőkéjét, mintsem a termelésbe. A monopolisztikus tőke, elnyelve piacát elnyeli kényszereit is: miért ne akarna több profitot annál, mint amennyi értéktöbbletet termel a világ; és miért termelne, ha így is a profitjánál tud lenni? S ahhoz, hogy ne tegye tönkre egész társadalmát, és végül ezzel magát is, vagy még több felprédálható piac, terület, világ kell, vagy új, még társadalmibb szabályozás: állami irányításra van szükség - a túlfejlődés illetve a felprédálás ellentmondásait tompítandó, következményeit a társadalom más részeire és/vagy a távolabbi jövőre hárítandó… A monopolkapitalizmus kialakulása… állammonopolista formává volt képes fejlődni; majd a világ tényleges elnyelésével, az állami szabályozáson való túlfejlődéssel, nemzetköziesedéssel transznacionális monopolkapitalizmussá válni. Úgy tűnik, hogy a monopolisztikus tőkék immár a bolygó zártságában jutottak el az 1929-es válságot idéző problémához, a piaci szabályozás kikapcsolásához; ám úgy, hogy túlnőttek az államin is, "globálisabbak" azoknál. Mármost az államok összeolvadása, tőkéhez nemzetköziesedésük nem történhet oly mértékben, mint a tőkék társadalmiasulása, már csak a konkurenciaharcaik felszításának könnyedségének okán (nemzetiségi, területi stb. elkülöníthetőség) sem. Így a túltársadalmiasult tőke szabályozás nélkül marad; s lehetői maradékát jóval intenzívebben élheti fel vagy a teljes pusztulásig (s ehhez aztán tényleg a nácizmussal rokon tőkediktatúrák kellenek), vagy a kommunista forradalomig.” Részeg Hajó: Saul fiához 2. rész; http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/saul-fiahoz--2.-resz-.html

 

 

[21] Mindehhez lásd a kritizálandó, de kritikával használható bolsevik szerzőket: Göncöl György: A marxizmus és a változó világ; Rozsnyai Ervin: Az imperializmus korszakváltásai.

 

 

[22] Ehhez olyan termelőerő-fejlesztést kellene végrehajtani, főként az energiatermelés, a szállítás stb. kulcságazatainak hatásfokában, azaz olyan minőségi ugrást kellene végrehajtani a termelékenységben, ami az eleven munkaerőnek a termelési folyamatból való kikapcsolását nagyságrendekkel növelné. Azaz a tőkefelhalmozás bénulása válna kezelhetetlenné, annak társadalmi katasztrófáival együtt – a termelékenység efféle növekedése általában a tőketermelés lehetetlenné válását, tagadását jelentené – még azelőtt, hogy a bolygóról kilépve a talán nagy rablás esetleges haszna, sőt, annak reménye ezt ellensúlyozhatná. Egy új technológia feltalálása és társadalmi méretekben való alkalmazása között jelentős idő tud eltelni; s könnyebb a részeredményeket itt a földön alkalmazni, mint a világűrben. Vagyis ama minőségi ugrást nem lehetne az űrutazásra korlátozni, s itt a földön pedig a szénerőművek és bányák, távvezetékek, transzformátorállomások, illetve belsőégésű motorok, vasutak, tengerjáró hajók, autópályák stb. munkaalapú, de így elaggott technológiáival tőkefelhalmozást és kapitalizmust fenntartani, azaz fenntarthatatlanságát ekképp fékezni.

 

fae4e5f909789bc26b5651e8de6ec5af.jpg

 

A tulajdon, a piac stb. egyéni érdekei, a „hasznot s hatalmat a többivel szemben a többiből”  tőkés mentalitásai nem tesznek lehetővé egy ilyen jellegű és ekkora horderejű összeesküvést. Így a tőke az efféle fejlesztések megbénításában érdekelt, abban, hogy csírájukban fojtsák meg őket. A termelőerők nem szabadon, hanem a tőke viszonyainak meghatározottságában fejlődnek – s ez a tőkéhez nyomorítottság adott esetben nem-fejlesztést vagy épp visszafejlesztést is jelent(het), különösen a tőke monopolisztikus viszonyai között – s ezért a termelőerők tőkés viszonyok közt nem is fognak direkten „tőkeellenessé”: „csak kommunista viszonyok közt” működtethetőkké fejlődni. Pláne, hogy a tőke még az eddigi fejlődéssel se tud igazából mit kezdeni, csak tönkremenni vele, s ezt fékezendő tönkretenni az egész világot jóval reálisabb kalandokkal, például egy újabb világháborúval.    

 

 

[23] Slavoj Zizek: A kettős zsarolás ellen. Menekültek, terror és egyéb gondok felebarátainkkal. Bemutatja: Tamás Gáspár Miklós és Erős Ferenc. Írók boltja 2018.02.20. (https://www.youtube.com/watch?v=Clv7yt4RAqA; különösen a 48 és fél percnél.)

 

 

[24] Megjegyzendő, hogy Žižek osztályelmélete, az alsóbb osztályok (többesszám!?) fogalma számunkra zavarosnak tűnik. Őszintén be kell vallanunk, hogy Žižek ezzel kapcsolatos álláspontját, osztályelméletét nem ismerjük. Így tehát a magunkét állítjuk vele szembe (vagy az övé mellé), amit a Részeg Hajó 1-es számában fejtettünk ki „Kik azok a proletárok” c. cikkünkben ( http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-1.-szam---2014-februar/reszeg-hajo-1.-szam---2014.-februar.html#_ft1 ). S innen egy idézet: „Az osztály olyan társadalmi, nagyléptékű csoportosulást jelent, amely önmaga újratermeléséhez belsőleg, elválaszthatatlanul feltételezi a vele kibékíthetetlen ellentétű csoportosulás részévé válását önmaga ellenében, és annak újratermelését így. Mivel a társadalom alapja az anyagi javak (ami itt – szent polgár kapaszkodj meg – a szellemit, pl. a kulturálist is jelenti) termelése, ezért annak mikéntje, viszonyai határozzák meg a többi mozzanatot, azok lehetőségeit stb. (pl. elosztás, csere, arányaik a társadalomban, jövedelmek, fogyasztás stb.) És végül, bár ezt sem százas szöggel, de a társadalom egészének újratermelési folyamatát (társadalmi intézmények, jogi, kulturális, tudati, mentális stb., stb. formákat / tartalmakat, azok változását / változtathatóságát vagy, hogy miként kerülnek-kerülhetnek ellentétbe a meghatározóval); ezért a termelés viszonyaihoz kötendő az osztályjellegű ellentét, az ilyen ellentéttel bíró termelési viszony(ok) pólusai az osztályok.” S néhány dolgot ezzel kapcsolatban, illetve ehhez kapcsolódóan megjegyeznénk. Önmagában álló osztály véleményünk szerint nincs (szemben pl. Sztálinnal, aki azt mondta, hogy munkásosztály van, elnyomó, kizsákmányoló osztály nincs a Szovjetunióban). Az osztály nem önkényesen, például jövedelem, foglalkozás, politikai szándék/érdek szerinti csoportosítással létrejövő. Az osztályelmélet nem fajelmélet, nem eleve jókra és javíthatatlan rosszakra osztja fel a világot, mert történelmi-társadalmi meghatározottságok elmélete. Ami nem zárja ki azt, hogy pl. a tőkésosztály tagja is „dezertálhat” és forradalmárrá válhat, de ezt a léthelyzete ellenében kell megtennie, s ezért nem lehet az efféle dezertálás általánossá, tömegessé, illetve a kommunista harcot nem a tőkésosztály fogja kezdeményezni. S az osztályharc csak kezdete a kommunista harcnak; a cél az osztálynélküli társadalom. Ezért, ahogy proletariátussá lesz a bérmunkásosztály s a többi, kizsákmányolt, kisemmizett, alávetett, de osztályként nem jellemezhető réteg – már amennyiben a tőke ellen folytatnak harcot –, s a proletariátusnak kommunista harcossá kell válnia, hogy minden nyomorúságát felszámolja, úgy a tőkeellenes osztályharcnak is általánosabbá és totálisabbá: kommunista társadalomért folytatott harccá kell válnia.

 

 

[25] http://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-3.-szam-2015-oktober---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert

 

 

[26] Figyelembe véve Vajda Mihály: A fasizmusról c. könyvének liberális elő-utószavas korrekcióját, ahol a nácizmus lesz szimpatikusabb, mert úgy-ahogy, de fenntartja a polgári világot, illetve a még nem liberalizálódott Heller Ágnes és Vajda Mihály írására (Családforma és kommunizmus) az igazán polgári Ungváry Rudolf reagálását, úgy gondoljuk, hogy a finom polgári értékeket a kisebbik rossz politikájával megmenteni kívánók számára a valódi kommunizmushoz képest még Pol Pot rendszere is vállalhatóbb lenne. Mert utóbbi legalább a hierarchiát, valami tulajdonszerűt, meg a (kényszer)házasságot és a családot is fenntartotta. A kommunizmus viszont mindezt – a családot, tulajdont, hierarchiát, sőt, Pol Pot-ot is – meghaladva tagadja. De nem hiperautokráciaként, hanem szabad személyiségfejlődésre, annak egyenlőségére alapozva, mivel társadalmasítani nem lehet parancsszóra, nem lehet olyan rabszolgákkal győztes forradalmat vívni, akik rabszolgák akarnak maradni, és nem lehet úgy győztes forradalmat vívni, hogy a rabszolgát újra és újra rabszolgává nyomorítják… S a tőke világának meghaladva tagadását, mint írtuk volt, a tőke világa követeli önmagával szemben; jó polgárkáink haszonélvezete és a bárgyútól az undorítóig, a képmutatástól a tömeggyilkosságok nyílt igenléséig terjedő, színesen is szögesdrót-szürke mentalitásai a mi igazságunkat, a kommunizmus szükségességét erősítik és igazolják nap mint nap.

 

 

images.jpg